– Ercsi, egy perc.

– Öt.

Az emeletes, de épp homlokzatán főbetalált polgáriban népgyűlés. A tömeg java az utcára szorult.

– Pestről? Jöjjenek be gyorsan. Beszédet mondani; most kezdjük.

– Köszönjük, más ügyben járunk.

De Szőnyi, a pártmegbízott, kilép a kocsiból.

Mellénk áll egy magas, vékony férfi, iszonyúan bő keménygallérban, szinte kifogyva önmagából, mint a maga visszajáró szelleme.

– Megy a földosztás?

Kérdéssel válaszol:

– Akiknek tizenkilencben valami tisztségük volt, valami ranggal, visszakapják most azok azt?

– Nem tudom.

– Százados voltam, századparancsnok…

Ahogy szemebográban az a kis fénypont szaladgál, az mondja el, hogy: feldúlt lélek.

Már jön is Szőnyi sietve, mintha az a néhány lépés is gyorsíthatná az utunk.

Garas, a kocsivezető kiad egy köteg újságot.

A németek most márciusban idáig törtek előre, a falu határáig. A tömeg távolibb elszivárgásaiban már orosz katonák fújják a füstöt, nevetgélnek az ünneplőbe öltözött leányok kis csoportjaiban.

De a határ dermesztően néptelen. Végig az út mentén elhagyott német állások és elhagyott tanyaházak. A most sarjadó zöld ősziben itt is, ott is antidiluviális szörnyekhez hasonló német mammutpáncélosok, feketére égve, összeroskadtan vagy a gutaütés merevségében, ahogy utolsó percükben az égre trombitáltak. Az árokban lábukat, hasukat az égnek vető döglött gépkocsik és lovak. Elhagy a kevés bizakodás, amit az érdi gyümölcsösök tavaszi tág levegőjével magamba szívtam. Kicsavart tollammal, ölembe ejtett jegyzetfüzetemmel itt, ennek a száguldó gépkocsinak szélvédője mögött is olyan gondolatokat forgatok, amilyeneket negyedik Béla forgathatott, amikor először végigment a tatár nyomában. Új társadalmat itt, amikor a régi alapja is oda?

Dunaföldváron az a néhány ember csupa buzgalom, de olyan helyzetben, mint aki térdig érő iszapban próbál szaladni. Nincs ez, nincs az. Nincs iga, nincs telekkönyv, nincs mérnök. Mérőszalag sincs.

Kardos hangsúlyában lefojtottan is ott az indulat:

– Hát mérjék ki madzaggal! Föld van?

Az van. Itt van a zirci apátság negyvenezer holdja, itt Előszállás, Baracska, Pázmánd. De még jelentkező sincs elég. Valakik „fogják a népet”. Ilyesmit mondanak:

„Jól van, János, vállalj el tizenöt holdat, de csak úgy lássékra, kifelé, én belemegyek, nem akarlak bajba keverni.” Meg ilyet:

„Tizenkilencben is lógtak, akik nagyon akarták a földet, most is lógni fognak.”

Gyorsan megy az ilyen hír, mert sok itt a szegénység.

– Hát indítsanak az elvtársak egy kis hírt: kezdjék verni az új mezsgyedúcokat.

Aztán Előszállás – az óriási nagybirtok amúgy is néptelen tája szinte holdbéli néptelenségben, aztán Alap, Cece. Ez már az én világom. Az öröm abban kívánkozik ki belőlem, hogy kéretlenül is cicerone leszek. Ez volt Arany László birtoka. Most jön a temető, ahol anyám szülei fekszenek.

De a falu másik felén kanyarodunk be, a Szluha-kastélynál. Így már kint is vagyunk belőle. Jobbra-balra mellbe vágott, szemközt csapott házak. De ez csak a szoktató. A Sárvíz hídja előtt a gépkocsi óvatosan lecsoszog a töltésről, a víz szintjére rakott bürün kapaszkodik át; a régi, karcsú híd darabokban hever. A Malomárok szép fasorja végén a malom, ahol Csók István született, vörös téglahúsát mutatja, mintha megnyúzták volna. De ez is csak ízelítő. Sáregrespuszta nincs, házaiból, istállóiból jó, ha a fal áll, pusztán, kormosan, tetőtlenül. A Hejhó-csárda minden belsőségével: néhány csupasz kémény egy-egy halom törmelék közepén. És újra a szörnyethalt páncélosok utolsó mozdulatukkal, ahogy ormányuk az eget vagy a földet szimatolta. A leghevesebb harc a sáregresi és a simontornyai állomás közt folyhatott, a lápos réten át húzódó vasút előtt: a németek idáig tudták benyomni az éket, ezen a töltésen tört meg. Gyermekkoromban itt láttam először katonát. Iskoláskorom hajdani játékterén is tank hever, olyan szétesetten, mintha az égből ejtették volna le.

Rom Simontornya is, ahogy távolról elkapja a tekintet: az állomás előtt elkanyarodunk a szilasi útra. Oldalra dőlt, befulladt tank a Pósa mocsarában is.

Már a harmadik szembejövőtől kérdjük:

– Megvan az ozorai híd?

Ettől függ, nem kell-e Némedi, Pincehely felé kerülnünk.

Megvan úgy, hogy nincs ugyan meg, de áll a helye mellett az új hadihíd. Sötétedik, mikor átdöcögünk rajta. Sietnék fel a családhoz, de a két megbízottnak meg a Földigénylő Bizottság sietős, még ma, lefekvés előtt.

– Itt is baj van? Itt se megy?

– Itt meg épp az a baj, hogy nagyon is frissen megy.

A rossz reflektorral léptenkint tapogatózunk előre a Cinca partján a bizottság helyisége elé. Sötétben folyik a bemutatkozás. Én sem tudom, ki áll előttem. Magas, jómarkú árnynak mondom a nevem. A jó sok marok rögtön a vállamra kanyarodik.

– Csakhogy összeakadtunk egyszer! Ismerlek én – könyvcímeket mond – az egyetlen ember Ozorán, aki írásaimból, aki mint írót ismer.

– Hát emlékszel, mikor megszorítottunk – mondja egy másik hang – az iskolaudvarban? Szegény Feritekkel jártam együtt. De csak előbb jöttetek volna! Reggel volt az ünnepély, a földosztásé. De milyen! Olyat még nem látott a világ Ozorán.

Hát abban nem kételkedünk.

– Milyen volt, mi volt?

– Nép, de tenger, négyezer is, meg beszéd. Én beszéltem.

– Miről?

– Egy kicsit a földről, egy kicsit az értéktöbbletről, egy kicsit Dózsa Györgyről, egy kicsit, hogy mi is a társadalom.

Fülem akaratlanul is a kiejtésre nyílik, a hangsúly hazai ízére. A termelő itt termellő, a társadalom társodolom. Mintha a nyelv őskorából szólna hozzánk ez a férfi, a nép százados mélységeiből. Nagyszál ember, ismét megfogja a kezem. Sose éreztem ekkora tenyeret, magába kulcsolja mind a két öklöm.

Kemény fejek, mélyről lobogó lángok. A megbízottaknak erős küzdelmük van akörül, itt-e az idő mindannak megvalósítására, amit az ozorai nincstelenek elgondoltak. A pisla lámpa fényénél a szemekből bányatűz-szerű fanatizmus vet ki egy-egy meghökkenő lángot. De már nincs, ami tükröztesse, az asztalon a lámpa végsőt pislant. Hol van még petról a faluban? Majd egy parasztháznál folytatjuk a megbeszélést. Addig én – ha csak egy percre is – a kocsival kiszaladok a pusztára.

A vaksötétben két kísérőm is akad.

– Dolgoznak a cselédek a földeken?

– Egy sincs kinn – mondja az egyik hang.

– Jármot faragnak – mondja a másik.

Így egymást váltogatva mondják el, hogy a nagy magyar ökrökre mért járom alatt összenyaklanának azok a kis cselédtehenek.

Könnyebbet faragnak.

– Hát ezt csinálják?

– Meg ekét is könnyebbet, fából. Épp csak a vasa lesz vasból.

– És még mit csinálnak?

– Ásót, kapát… Mert semmi sem maradt. Az urasági jószágból csak a vízhordó csacsi maradt meg.

– És a cselédek tehene?

– Azok megmaradtak.

Átsietek a kerten. Épp ma egy éve, hogy – a kocsiból kiugorva – így átsiettem rajta: még a pusztaiak se lássák a jöttöm. Most Garas odairányítja a reflektort. A tisztilak ajtaja beszögezve, az ablakok annál riasztóbban nyitva, egyik-másikról a keret is hiányzik.

Izgatottan járjuk, futjuk körbe a házat. Egy lélek se. Márciusban itt folytak legkeményebben a harcok: az oroszok a Sión túl, a németek innen.

A családot az egyik cselédházban leljük, egy szobán, konyhán vannak az egyik kocsiscsaláddal. Ölelkezés, a szabványos kérdések:

– Megvagytok mind, mind?

Egy percnyi csönd.

A többi leventével együtt Jancsit is elvitték a németek.

S rögtön a ráadás-aggodalom:

– S ha megtudták, hogy Bölöni – Bölöni György – a keresztapja.

Csak sógorom nyugodt; a helybenlévő ember biztonságával nézi a jövőt: negyvennyolcban az ő dédapja volt az ozorai bíró, egy kicsit az rendezte azt az „ozorai példát”; a dédunoka gazdatiszt volt a kapu, amelyen át benézhettem a puszták mai kulisszái mögé.

De már fordulunk is vissza a faluba.

Ami Párizsban a Belleville, Ozorán – fekvésre, szellemre is – az a Béndególa. Apró zsellérház még apróbb szobájának kis asztala fölé hajolnak a fejek alig tenyérnyi papírlapra. Kisimított csomagolópapír, rajta néhány egyszerű ceruzavonással térképvázlat.

– Itt a vasút, itt lesz az új falu.

Újabb vita. A falubeliek a faluvégi földeket akarják, vagyis magát a pusztát, vagyis azt, hogy a cselédek hurcolkodjanak tovább onnan; épp azért földet már most ott szántak nekik.

– Nekik is így lesz jobb! – mondja a házigazda, leeresztve óriás tenyerét a kisded asztalra.

De a cselédek épp a falu mellett akarnak maradni.

– Ott vasútjuk lesz!

Ozorának nincs vasútja.

Kardos az igénylők már kész lajstromát vizsgálja. Válla fölött ilyen neveken melegszik meg a szem: Balipap József, Döllés Mihály, Csibor János; s az utolsó rovatban ilyen számokon: 12 hold, 10 hold, 15 hold.

Az alap családonként 8 hold, ezt növeli a gyermekek száma, a földek minősége és fekvése szerint. Az igénylők száma összesen 700.

– Özvegy Miszlai Jánosné – ez miért kapott 25 holdat?

– Az urát megölték a németek.

Megint egy kis csend.

– Jószág lesz, igába?

– Negyede itt megvan. De amúgy is van.

Összeírtak minden igavonót a faluban, közösen, sorjában használják, hogy gazdaságosan foglalkoztassák őket. De vettek a közeli Belecska svábjaitól is, 27 darabot.

– Az ott fölösleges volt. A párt állapította meg. Maguk is belátták.

– Hol fejeződött be már erre a földosztás?

– Itt, aztán Fürgeden, Nyéken. Majdnem kész Kecsegén, Sáriban, Tengődön, Bedegkéren.

– És azok közt – ezt már én kérdem –, akik megcsinálták, volt elég tanult ember segítség?

Lapos pillantás.

– Egy sem.

A még kisebb tűzhelyen serceg a nagy lábas rántotta.

– Holnap kezdődik Szakályban az osztás, ünnepséggel az is. Azt még megnézhetnétek.

Megnézzük.

Aztán – már gyalogosan – megint föl a pusztára. Az ágyak is elégtek, az egész család – nem minden jelkép nélkül – a földön fekszik. Ott kapunk helyet feleségemmel mi is.

Ozora után jószerivel épp hogy elhelyezkedünk a kocsiban, s máris a Koppány hídján vagyunk, Tamási előtt. Gyönyörű, olaszországi táj és tavasz.

– Ez már Koppány földje – mondom fölöslegesen.

Vagy nem is olyan fölöslegesen. A harmadik ember, akivel a Bizottság épülete előtt összeismerkedünk, sebkötő pólyából szép turbánt hord a fején. Megtámadták.

– Bajusz mérnök vagyok – mondja.

Kultúrmérnök; már jókedvűen maga beszéli el a kalandot. Egy népgyűlésen történt, közbekiáltott, el akarta oszlatni a félreértést, hogy őmiatta késik még egy délutánt az osztás.

– Hol történt? – kérdem, de már meg is bánom.

– Ozorán.

Itt is egy rokon, egy első unoka velem, a járás katonai parancsnoka. Egyenes derékkal hordja a büszkeségét: mindenki megfordul utána; az első magyar tiszt fegyveresen, csizmásan, csillagosan.

Mellénk csatlakozik a földigénylő bizottság egyik tagja. Egyszerre kérdem mindkettőjüket, hogy egybevethessék a véleményt:

– S a vetések?

– Az őszinek hetvenöt százaléka megvan erre.

Még egy csatlakozó a bizottságból: Kiss János; borostája mutatja, mióta járja szinte éjszakai pihenő nélkül a falvakat. – Gyerünk át – mondja rögtön. – Regölybe, ott van csak élet!

Már Szakályba ígérkeztünk a földosztó ünnepélyre, nem szalaszthatjuk el.

A kora tavasz, a táj még vigasztalóbb. Nagy néptömeg partjára kanyarodunk a szakályi községháza előtt. Hétköznap van, de mindenki ünneplőben. Színes, széles, selymesen zörgő szoknyák bokrai közt súrlódunk be a községházába. Ott is ünnepi hangulat. A fekete kabát, a nyakkendő nélküli patyolating fölött szép tölgyfaszínű és keménységű arcok, egy-egy jó baltacsapással kifaragva. És komolyság; a felelősség és a feladat férfias méltósága.

A bizottság elnöke, Ékes János, ennek a keménységnek és komolyságának valóban ékes megtestesítője, bemutatja a bizottság tagjait: Hideg István, Kiss András, Dobos Sándor. Ennek ötszáz négyszögöle volt eddig, annak másfél holdja, amannak semmi.

Ozorán sok volt a föld, itt kevés.

Kardos rögtön megindítja a tanácskozást: hogy lehetne megegyezni a szomszéd falvakkal, elsősorban Csibrákkal. A terem zsúfolt, de a szavak változatlanul tágak, ritkák: mindenki nyugodtan megvárja, hogy az előtte szóló befejezze. Húzzák-szabják keményen a grófét, de közben távolból is megurazzák, s ilyeneket mondanak: Isten segítségével.

Nemcsak ott künn a természetben van kora tavasz, hanem az eszmékben, ebben a kis társadalomban is.

Végre kimegyünk: mi ketten feleségemmel hátra a tömegbe. A szónokok a bejárólépcső magas fordulóján helyezkednek el, oldalukon – újabb jelkép – a járás vendégül hívott orosz őrnagya s kapitánya.

A gyűlést az a tisztára, keményre faragott Ékes János nyitja meg. Szavai most is tágasak, ritkásak, de meglepődünk, hogy lassan esve is mind milyen talpraesett. A „póktermészetű emberek”-ről beszél: tétlenül, sarokba gubbasztva is mekkora hálóterületük volt csapdára, szívásra. Tapintatos, senkit sem sért, de a somolygásra el-elhúzódó szájak mutatják, hogy célba vág. Láthatóan tetszik az embereknek, de se nem tapsolnak, se nem éljeneznek, a végén sem. Közibük való.

Szőnyi már kap egy udvarias, röviden ropogó éljensortüzet, rögtön az első mondatára: hogy: Szakály község igen tisztelt lakói! Eltalálta, hogyan kell beszélni, tán épp azért, mert – mint később kiderült – szűzbeszédét mondta. Ragyogott a nap. A tömeg csak egyszer fordította másfelé az arcát, fel a magasba: megérkezett az első két gólya.

Szót kért az ozorai kiküldött is. Fültanúi lehettünk, mi azoknak a beszédeinek a titka, amelyekben ismerteti egy kicsit a földkérdést is, az értéktöbbletet is, Dózsa Györgyöt is.

Ahogy megszólalt, valóban azon bakancsosan, bekecsesen is, mintha Dózsa egy katonája merült volna fel. A kiáltva kibocsátott szavakban a hangsúly, a kiejtés még a tegnapinál is erősebben ízleltette a múltat… „Fórodalom” mondta és: „sorsunkkal törődvel”. A varázslat kísérteties volt. A hatás is. „Mit ér herceg Esterházy kétszázezer holdja a ti munkás kezetek nélkül?” Rá tudta venni a tömeget egy hangos kiáltásra, hogy: semmit! „Mije volna Esterházynak – mennyi buzájo –, ha nem tartja meg a ti munkátok ellenértékének javát?” Ez volt az értéktöbblet, értette mindenki gyökérig. Hosszan beszélt, egyre több marxi szakkifejezéssel, egyre erősebb dózsai lobogással, a nyelv régióinak melegével – már-már a Halotti beszéd korából.

A tömeg mosolygott, bólogatott; a régi, ősi falu volt ez – de hasonlóan az udvarokon virágzó barackokhoz s almákhoz –, rügyeztek benne az új eszmék is. Vajon milyen sorsra, milyen termésre? – kérdeztem magamtól. A napfénynek és árnyéknak ez a különös keveredése a beszéd végén idézte annyira a társadalmi kora tavaszt, hogy az embernek amellett, hogy el kellett gondolkoznia, el kellett mosolyodnia is rajta. Utolsó szavaival a szónok egypár üdvözlő távirat elfogadását kérte a tömegtől azokhoz, akiknek ez a mai ünnep, ez a földszerzés köszönhető.

A szónok épp az üdvözlendők nevét olvasta, amikor harangozni kezdtek, délre. Mindenki levette a kalapját. Jómagam is.

– Elfogadjátok, hogy üdvözöljük őket? – kérdezte a szónok.

– Elfogadjuk! – visszhangozta a hajadonfővel álló tömeg.

A gyűlésnek ezzel vége; most pedig menjünk ki a disznólegelő melletti dűlőre, ott tesszük meg az első kapavágást az új földbe!

A tömeg megindul, viszi a táblákat: Éljen a földreform!

A nép szép körmenetbe rendeződik – külön a lányok, külön az asszonyok, külön a férfiak –, ahogy a processziókkor szokás.

Ez viszont már Vörösmarty tündérvilága, a Völgység. Ami álombeli táj elragadta a Zalán, a Cserhalom, Tündérvölgy olvasóit, az elevenen itt áll ma is Belső-Tolnában, itt suhan el a gépkocsi két oldalán. Ez a magyar költői előidő s a magyar romantika meseföldje. Egyszer egy sarok Svájcot látsz benne, egyszer egy égig nyúló Corot-képet. Vörösmarty csak egyet feledett el, vagy nem akart tán megmondani róla – túlságosan fájdalmas lett volna épp annak a magyarságára eszmélő kornak. Hogy magyar falu már egyetlenegy sincs benne; Szakály volt az utolsó. Ez már nekem is idegen vidék.

– Xegbec – próbálom kisillabizálni a következő falu előtt álló új kék tábla feliratát. Hőgyész, persze, mi is lehetne más! A falu vidéki városnak is beillik: emeletes házak, nagy középületek, óriási kastély.

A titkárt nem találjuk otthon; Szőnyi a feleségét kérdezgeti.

– Hány a párttag a községben?

– Tizenkettő.

– S hány a magyar itt összesen?

– Tizenkettő.

– A földosztás megy?

Az asszony arcát vörösbe futtatja az indulat, ahogy mondja, hogy megy, megy! A németek egymás közt osztják fel a földet.

– A volksbundisták?

– Nincs meg a lista! Illetve megvan, de később csinálták – épp azokat írták rá, akik nem is voltak azok!

Az utcán állunk. Körülnézek. Az utca néptelen, talán épp a mi autónk, a mi megjelenésünk miatt. Szeretnénk valahogy lelkileg kezet mosni, vagy bele se nyúlni ebbe az anyagba – rögtön továbbmenni innen.

Az elsők közt voltam, aki annak idején – még Hitler uralomrajutása előtt – a dunántúli német veszélyről szót ejtettem, meglehetős figyelmet s eredmény helyett meglehetős ingerültséget keltve. A kérdésnek akaratlanul is elég alapos ismerője lettem – védekezésül a végén annyi méltatlan támadás ért mindenfelől, föl egészen a stuttgarti híres Institut für Deutschtum im Auslandig. Ezeket a németeket nem gazdasági szükségből telepítették ide – hisz volt itt magyar –, hanem pusztán politikai céllal – a magyarság nyakára, a magyarság megtörésére. Ez teljesen sikerült – az ősmagyar nevű falvakból csak a név maradt magyar, az utolsók elsüllyedését – Hidasét, Székelyét például – még szemünkkel láthattuk. Nem, nevük is csak nekünk maradt meg, mint megannyi üres dióhéj. A legújabb hódítók maguk közt azt is földre dobták.

Akkor – gyökeréig hatolva a kérdésnek – megoldásul az egyezményes, békés kitelepítést emlegették, csak egymás közt, mert nyilvánosan ennek már akkor sem adhattak hangot. „Vendéglátásból – mondták – kétszáz esztendő nem olyan nagy idő egy nemzet életében, amit ne lehetne felmondani, főképp, ha a vendég érdemetlenné válik rá.” Nem kell emlegetni, hogy azonközben mit gyűjtött érdemetlenségből a „Schwäbische Türkei” németsége, amely már ezzel a megjelöléssel is kiszakította magát az országból. „Ahol német van, ott Németország van”, hangzott a hivatalos berlini, de itt is dörgőn megtapsolt fogalmazás, az önmaguk fölött mondott ítélet, mert hisz egy helyen két ország egyszerre nem lehet.

Most hirtelen kezünkben a megoldás. „A kezedben”, fordul hozzám a miniszteri biztos, és röviden megérteti velem, csak bólintanom kellene, hogy jobb híján, a dolog sürgőssége miatt, akár én legyek a telepítési biztos. Nem bólintok.

Itt a pillanat, amikor szembe kerül bennem a gyakorlat és a szellem embere, a politikus és a humanista, sose éreztem ilyen megrázóan. „Én elvekről beszéltem, az igazságot néztem – mondom –, de itt már embereket látok: nem a szillogizmus, hanem a humanitás tagjait; s itt csak a költő marad meg bennem.”

Holott embert változatlanul nem látok egy fiát sem. Ez nem ment meg a belső küzdelemtől, amihez most már a restelkedésnek és a zavarodottságnak valami kínos keveréke is társul épp a belső küzdelem, a tehetetlenség miatt a tett előtt. Vagy a híres magyar türelmesség miatt, amelynek végzetességét pedig magam is látom?

Mintha a sors szántszándékkal űzne tréfát – kegyetlent és leleplezőt – velem: a következő faluként Zombát veti elénk. Zomba! – először járok itt, de mennyire ismerem két századra visszamenően! Innen igazán a megfontolt erőszak űzte el egy csapásra, egy tömegben a magyarságot annak idején le egész az orosházi pusztaságba. Nézem a zombai néptelen, végtelen főutcát, gazdag házait és teli udvarait. Zomba virágzott, Orosháza a rengeteg népével nyomorba fulladt. Azokat se telepítsük vissza? Hagyjátok, hogy csak elveket idézzek küzdelemre elém, az a nehezebb.

Kéty is üres – csak a verőcék fölött hajlik ki egy-egy öregasszony a gépkocsizajra. Üres a határ is.

Aztán egyszerre – de olyan egyszerre, mintha országhatárt léptünk volna át – benépesül a rengeteg habosan fehér gyümölcsfáival szinte a levegőben lebegő gyönyörű fennsík s közötte a sok kis halom. Az előbbi néptelenség után majdnemhogy nyüzsög rajta a sok asszony, ember, leány. Nyesik a szőlőt, kapálnak, gereblyéznek, vetnek. Félig riadtan kapom fel a fejem: hova jutottunk, kik ezek? A kötényükről, a röpikéjükről ismerem meg őket: sárköziek, magyarok.

Aztán lassan, méltóságosan, vendégszerető nyájassággal elénk fordul a szekszárdi hegy. S majdnem anyai vigasztalással: tedd le gondjaid.

Magam is úgy vizsgálom, mint rég látott anya arcát. A belső városban sehol egy karcolás, egy betört ablak. Az utcák takarosak, tiszták – az első város, amelyet emlékem épségben látott viszont. Garay szobra körül az orosz sírok is oly ápoltak, virágosak, mintha még a béke hagyta volna itt őket. A vasút fővonalai messze elkerülték a várost: békében is azt a levegőt árasztotta, amit a vasutak megcsinálása előtt. Ezt szívom be most is, ahogy a kocsiból földjére lépek.

Épp jókor érkeztünk; itt vannak a tolnai, faddi megbízottak is.

Velük együtt egy nőt is bemutatnak. Bodros, fekete haján puha tiszti sapka – a sapka elején három arany csík –, testén rászabott tiszti zubbony – hajtókáján annak is három-három arany csík – derekán öv és revolver, lábán csizma. Telt, egészséges arcán gyermekes figyelem és komolyság.

Ő a rendőrség főkapitánya. Szekszárdnak női főkapitánya van.

Arról beszélnek, hogy a megye útjai tele vannak földönfutó csángóval. Tehenük, lovuk már rég elhullott, a szekereket maguk az emberek húzzák, mezítláb, mert a csizma is lefoszlott róluk.

Tavaly ősszel Szárszó főterén láttam egy karavánjukat: a megrakott szekerek tetején szinte felpúpozottan ült a sok gyerek. A Délvidéktől „irányították” őket valahová Vasba. Most szétszakadozottan, kisebb-nagyobb csapatokban áramlanak – hová? Istensegítsbe? Az árokban pihennek, úgy is, hogy egy-egy éjszakára, úgy is, hogy örökre. Az út mentén hagyott sírokon lehet elmenni utánuk – meddig még?

Most maradjak meg csak az elvekkel való harcnál.

Valaki azt az ajánlatot tapogatja, hogy két-két német községet telepítsenek be egy harmadikba. Rendezzék ők egymás közt a dolguk.

De más itt a gond.

A tolnai bizottsági tag beszél.

Az igénylők száma eddig 246, a fölös föld 43 hold.

– Csak 246? – csodálkozik el Kardos, az ellenőrző biztos, a volt Győrffy-kollégista. – Mennyi a község együtt?

– Körülbelül tizenkétezer lélek. De negyvenhárom hold? Az öt embernek sem elég.

Előkerül a megye térképe, az az egyszerű, ami az én iskoláskönyvemben is benne volt.

– Hát menjenek át Fácánkertbe! Ott van bőven.

– De ott sem elég.

– Hát keressenek a falu másik oldalán.

– De közigazgatásilag az már nem a mi határunk.

– Hát lépjenek át rajta, majd az lesz!

De arra is baj van. A megyei tanács elnöke megállította az osztást. Írást küldött, hogy a birtokot a családtagok már 1938-ban felosztották egymás közt, most mindegyik családtag külön-külön igényel visszatartásra annyit, amennyi különben csak egynek járna.

Hosszú vita, hogy a megyei tanács „tisztában van-e a dolgokkal”. A beszéd fonala erre-arra bomlik, mindenki a magáét húzza. Decsen hétszáz az igénylő, de igényelhetnek-e az egykések is? (– A föld szaporítja a gyereket! – Attól majd megjön rá a kedvük!) – Ki járt Faddon? Ott is van 6000 hold. (– Senki se járt!) – Gyönkön állandóan fenyegetik a földigénylő bizottságot! A kis szobában is érezni, hogyan dohog, rázkódik szinte a talpuk alatt a megye, mint a befűtött mozdony. De mégse mozdul vagy legalábbis nem olyan gyorsan-frissen, mint kellene.

Kinézek az ablakon: béke, rendíthetetlen béke. Tán azért olyan kényelmes a mozdulás is.

Parasztpárt még nincs, de itt vár az ember – véletlenül ez is földi –, aki az alakulás magva lehetne: jó olvasó is, parasztszármazék is. Együtt lépegetünk le a lépcsőn a Békébe.

Késő délután van, nem ebédeztünk. Már csak itt az a cukrászda van nyitva. De nem lesz túlságosan drága? Kibírható. A krémes darabja három pengő, a pörcös pogácsáé kettő, a túrós lepényé is három. Eltűnt egy-kettő az üvegpolcról.

Vállalom jellemzőnek is, mit kapcsoltunk aztán össze. A zsellérek dolgát hányva-vetve lépdelünk Babits szülőháza felé; édesanyját szeretném látni; nyolcvankilenc éves – nem lehetünk-e segítségére.

Szóba merülve épp csak szememen úszik át a virágzó Szent László utca, a mélyen nőtt bokraival már zölden kiforduló szurdék, a Séd, rajta a kis utcahíd. Emlékezetem ráteszi egy pillanatra Mihály, Ilonka és Ildikó alakját, ahogy utoljára áthaladtak rajta, s én az utca végéről futottam utánuk.

Áll a szép, emeletes, de fehérre meszelt ház, áll balra fent a Bartina is, rajta a három kereszttel; csak az udvar szalmafonatba pólyált kútja tűnt el s a tamariszk.

Nem, az öregesen tiszta szobákból még egy tű sem hiányzik. Szolgálatkészségünket fölöslegesen hoztuk, hála Istennek. Csak a drágaság, a drágaság, fiam. A zsír kilóját harminchat pengőért lehet megszerezni a polgároktól, de úgy is csak utánjárással.

El kell simítanom homlokomról a napszámosok vaskos gondjait, hogy elmondjam a halk szavú, halk mozdulatú, törékeny anyának fia utolsó napját.

Szekszárdról kimenet már szembekapjuk az úton a távolabbi dűlőkről hazaszállingó kapásokat. Itt is egy csoport, ott is – engem ez nyugtat meg, a békének ez az emléke. A végzett napi munka nyugalmával lépkednek, köszönnek is, Zdrasztje! – kiáltja be az ablakon egy siheder fiú.

Mi sem találkoztunk eddig az egész úton mással, mint orosz gépkocsival.

Milyen apróra ugrott össze Bonyhád. Itt jártam másodikba, harmadikba, de aztán – már felnőtt fejjel – újra megfordultam benne. Akkor valamennyi időre kitágult. Most megint majd a könyökömet verem a hajdan oly hatalmas főtérbe.

– Zombán már be is fejeződött a földosztás – halljuk a felvilágosítást –, most végzik az utolsó simításokat rajta.

Igénylő kevés volt, föld sok, egykettőre végezhettek.

– Iparosok is kaphattak öt holdig.

– Ez nincs bent a rendeletben.

– Mi így gondoltuk. A fő, hogy megműveljék.

– Föld maradt?

– Vagy kétezer család jöhet még erre.

A csángókról nem hallottak.

– Mórágyon volt még baj. Az új gazdák nem tudnak a birtokba ülni. A falu tiszta német, 98 százaléka volksbundista volt; ezzel mérkőzik a maradék két százalék.

– S itt?

– Igénylő csak 60. Föld van. A Wéber-birtokot elkobozzák, mert tulajdonosa itthagyta. A Perczel-birtokot megváltják, mert 1938 utáni szerzés.

– És Börzsöny?

A szomszédos Börzsöny, ahol Vörösmarty nevelősködött, ahol Hajna modellje élt, „hordva nehéz kötelét az elomló szőke hajaknak”.

Az is tiszta német.

Börzsönyről semmi hír.

Vita a helybeli és a pesti kiküldöttek között, hogy adhatnak-e a németeknek is földet, még az eddigiekhez is ráadásul.

– De ha nincs más!

Valóban itt nincs más. Ez az álomföld, a Völgység szíve. Úgy is, hogy ez a legelragadóbb. Majoson túl csöppentett Dél-Svájcban jár az ember. Gyors patakok mentén, merész fenyvesek alján siklik a gépkocsi a kanyargós hegyi utakon. Szerencsésen el is tévedünk rajtuk. A hegyek hónaljában az egyik apró falu olyan, mint a másik. Már alkonyul, csak érjünk be időre Dombóvárra.

– Ott is jártál iskolába? Hol nem jártál?

Garas kötekedik: nemcsak a kocsi vezetője, hanem hangulatunké is. A kocsin kívül a tolnai tájszólás öblíti fülünket, a kocsiban a Ferencvárosé. Már-már mi is a pesti sofőrnyelvet beszéljük, azt, amelyben valaki helyett azt mondja az ember, hogy csipcsala, vagy újabb szóval azt, hogy csumbák, mindegy helyett pedig, hogy részemről a zenés körmenet.

Dombóvárt is vaksötétben kapjuk. Fényt csak egy-egy ablak vet, egy-két emelet magasságban. Az éjszakában a fölnyúlt és ugyancsak összeszűkült Dombóvárra is alig ismerek rá. Harmadszor kanyarodunk el eredmény nélkül a régi gimnázium előtt. Oda jártam.

Garas ferencvárosi közvetlenséggel bekopog az első fényszűrő ablakon. Szerencsére rögtön ott kapunk hálást.

Szekszárdon azt érezte az ember: megrekedt vérkeringés, lekötött kar, a változott világban is. Dombóváron a levegőben ma is azt érzi az ember: Esterházy. Itt volt a hercegi birtokközpont, a hercegi jószágfelügyelőség. A templomot a herceg építtette, a szeszgyár: hercegi, a kisvasút hercegi; hercegi volt a gimnázium is. És hercegi széltében, hosszában a végtelen, falufojtogató határ. A hivatalokban az emberek maguk sem tudják, mennyire ez a hercegi légsűrűség szabja meg, akaratuk ellenére is, a mozdulataikat, tán a vérmérsékletüket is. Pontosak, lelkiismeretesek, de utasításra várók.

S épp ez az utasítás a kevés.

Újság Pestről véletlenül, jó, ha hetenként egyszer érkezik. Hivatalos lap még annyiszor sem. A minap jött egy megbízott, két lóval a kocsi előtt, két „tartalék” lóval a kocsi után, olyan körülményességgel, mint a Hunyadiak korában. A rémhírek viszont olyan gyorsan szállnak, akadálytalanul, akár ugyancsak a Hunyadiak korában.

– Itt a második pusztán az terjedt el, hogy a földigénylőket azért írják össze, hogy kapnak földet, de – Ukrajnában. Az asszonyok betörtek, a szemük előtt kellett eltépni a listákat.

– Parasztpárt van?

– Várjon csak. Épp most jön ide valaki.

Mi történt itt Tolnában? A ház előtt fiatal szőke nő, lobogó hajjal, lobogó buzgalommal, de férfiszabású kabátban, szarvasbőr bricseszben, sárga bőrcsizmában. Most jött Pécsről, az állomáson aludt. Nem merem megkérdezni tőle, hogy így akar-e kimenni a parasztok közé.

Nagyjából már világos előttem a mostani napok képe; megpróbálom summába fogni a pesti indulás óta szerzett tapasztalatokat.

A földosztás sorsa vaskos megfogalmazásban három tényező viselkedésén fordul meg. Az íróasztalokén, a különféle irányító s ellenőrző bizottságokén és magukén az érdekeltekén. Nem ítéletet mondok, ha azt mondom, hogy az előző kettő működését nézve tele lehetnénk aggodalommal; mindkettőnek megvan a fölmentése: se eszköz, se ember, el vannak zárva; a távolság szinte leküzdhetetlen.

Ahol bizakodást, nem is bizakodást, hanem bizonyosságot szedtem magamba, az eddig mindig a közvetlen érdekelteknél történt. Szakályban, a Sió-parti járomfaragóknál. De elég-e ez a néhány eset végleges megállapításhoz? Törvényszerű-e ez? Nem megyek vissza az irodákba, csakis a tetthelyre megyek, döntöm el, de nem tagadhatom le szorongásom: hátha csak Koppány vidéke érezte meg a maga módján a teendőt?

De előbb mégis a rokonokhoz.

Csaknem hajnal van még, latba veszem, kit háborgathatnánk ilyen időben a nem kis számú nagybácsik közül. Az általános helyzetkép kialakításához is három forrásom van: a központok, az érdekeltek s az apai ág roppant rokonsága, amely ezen a területen mindenhová – fölfelé, lefelé egyaránt – elbocsátotta szívós perjefű-gyökereit.

Lajos bátyáméknál is – jó tíz éve nem láttam őket – siralom: innen is hiányzik két Illés fiú, két unokatestvér; elvitték a németek. Időbe telik, míg más irányba fordulhat a szó: s a cselédek, a pusztákon?

– Hajlandóság? Az van bennük hozzá, akarat, de milyen: mint a vasék! Fog azoknak a keze. Máshol meg a gazdatiszt szervezi őket: ha papíron szétszedik is a földet, maradjanak együtt: egyben könnyebben megy most a munka. Ott is, ahol szegény apád utoljára szolgált…

Nem fejezi be a mondatot, s én nem késztetem. Ő is belenémul az emlékezésbe, én is. Nem vidító az emlék.

Még a ház előtt is azt forgatom, kimenjek-e oda, épp oda. Nem akarok egyéni érzelmet keverni abba, ami közös. Vigyázni akarok – épp most, épp itt – tárgyilagosságomra: vigyázzak sebeimre is. Holott a puszta csak egy ugrás.

De visszatérve a többihez, a sok ismerős puszta közül mégis Tüskét választom.

– Az a legközelebb.

Nem teszem hozzá: a szívemhez is.

– Ott is egy nagynéni? – mosolyodik el mellettem Garas, ahogy a kuplungot benyomja.

– Ott már senki sincs.

A tavaszi napsütésben azon az úton suhanunk végig, amelyen egy esős novemberben apámat lassan, csaknem léptenként megállva hazavittük: minden döccenő a nyílt sebeken át kínba rezzentette szemráncait. Pécsen csak addig vitték az operációt, hogy megmondhassák: jobb, ha otthon hal meg. Tűrte a szenvedést, azt hitte, gyógyulni gyötörjük haza. Addig hitte, míg szemébe nem mondták: belőle már nem lesz ember.

– Ki mondta meg neki? – tört ki belőlem suttogóra fogva is a konyhában az indulat, amikor hetek múlva megint fölgyalogoltam a már havas úton. Akkor már Pesten éltem. Maga a kastély akkori bérlőura mondta meg – a leereszkedő szíves beteglátogatás végén: kell a hely, a szántás nem várathat magára – ő, a beteg is beláthatja. Belátta, s azután már csak abban reménykedett, meghalhat a felmondás lejárta előtt: a lelke tán előbb elhagyja ezt a földet, mint amikor a testnek el kell hagynia. Szinte páni félelemmel tört ki rajta a pusztaiak örök rettegése: a hontalanság. Aztán volt még egy gyaloglásom ezen az úton, amikor zsebemben a Baumgarten-díj húszpengősökre váltott egész összegét hoztam: a kegyes hazugságok alátámasztására teleraktam vele a beteg dunyháját: íme, lehet másutt is helye, tán a magáéban is. De nem, ő csak a helyben bízott, az itteniben, ahol valamennyi közt a legtovább szolgált. Zsebre raktam a pénzt, s a kastély felé indultam meg vele: hátha megválthatom ezzel csak néhány hónapra még, csak látszatra is a helyet. De a park kapujában megálltam. Nem tudok uralkodni indulataimon, akkor még úgy éreztem. Vagy csak a lélek kibúvója volt ez, s nagyon is kemény fellegvárnak éreztem a kastélyt? Parkjában díszmedvéket tartottak, Alaszkából hozott díszrókákat.

Sose léptem át még a kapuját: akkor sem.

Most itt állunk a kapu előtt.

Balra hatalmas ököristálló, amellett – épp csak a marhajárással elválasztva tőle – a teljes hosszában földre lapult ház: amelyből abban a lucskos januárban – harmincegyben – kisegítettem a koporsót. A régi kertben, épp a méhes helyén, frissen vágott lövészárok.

A pusztai csapásban megrekedt a kocsi. Garas tétovázik, mielőtt rákapcsolna. A kastélyárok mentén jobbra is vezet út, ki a kövesre. De mi szemközt a kapunak állunk.

– Egyenest be, kocsistul?

Gyerünk.

De ahogy a házzal szemközti oldalra kinézek: a parkárok felhányt partján egy csomó béres üldögél a napsütésben.

Megálljunk. Megállunk, kilépek a tavaszba.

Mint egy olcsó hatású filmben: itt a régi kovácsház, ott a kastély; a béreseken ott a rongy, a kopott kunkucsma, a vásott csizma, ott a kuruc bajusz, az ősmagyar pofacsont.

S a medvék, a személyesen hozott rókák, a díszautók? S hol a kastélykisasszonyok s a hajdani bérlő-földesúr, jobaházi Dőry Hugó és családja?

Elém léphetnének, nincs bennem semmi indulat. Egyszerre szinte testemben érzem egy-egy szó keletkezésének emberi élményét, azét, hogy felemelkedés. Könnyű, tiszta levegőt szívok, magaslatibbat, mint mikor a Mont Blanc tetején állhattam. Könnyűséggel, majdnem valamifajta vidámsággal tölt el, hogy épp ott, épp akkor nem érzek bosszúvágyat, ahol s amikor tán méltán érezhetnék: hogy megmaradhatok mégis az elveknél. Tele vagyok ma is sebbel, de épp én éreznék megalázást, ha azokkal vitézkednék, akik már földön vannak. Nem vagyok puhány, tán elég egy hüvelykbökés hátam mögé, a múlt felé, azok számára, akik a vitézi tetteket szeretik. Akkor nyílt nekem arra jó alkalom! (S mire lesz most? Az új világban, ezt kérem, a magam méretéhez mérten egy Romain Rolland-i szerepet adjatok – puhaság nélkül.)

Dőry különben is meghalt – hallom – már esztendőkkel ezelőtt: a család tönkrement. Utoljára megint herceg Esterházy volt az úr. S még ezt hallottam az egyik parton gubbasztótól:

– Hallanám a nevét még egyszer, elvtárs?

– S én a magáét? – kérdem. Csak a vezetéknevét értem meg

– Nyulas.

A többi: Dombi, Kalapos, Savanyú.

Letelepszünk az árok innenső partjára. A szó folyik, de nem olyan közvetlenül, mint szeretném. Végre rá merek kanyarodni:

– Emlékeznek, ki lakott ebben a házban tizennégy éve? Annak a fia vagyok.

Fölemelkedik egy jó bajszú arc, s oldalvást billenve megnéz magának, firtató mosolygással, a szeme sarkából. A mosoly átlebben a többi arcra, egyen-egyen emlékező bólintgatássá súlyosul. Helyben vagyunk.

Vagyis jöhetne a bizalom előjele, a panasz. De nem az jön.

– Megvan a földosztás?

– Az megvolna.

Ami magyarul, tudjuk, azt jelenti, hogy az aztán alaposan megvolt.

– Kik csinálták?

– Hát azt mink magunk csináltuk volna.

Vagyis már a dúcok is le vannak verve. (Számozva, hogy melyik kié.)

– Mivel mérték? Madzaggal?

Elnéző pillantás, majdnem lenéző.

– Öllel! Mink faragtuk ki fából.

– És a vetés? Az őszi megvan?

Már ők is így mondják:

– Az száz százalék!

Hozzánk lép még egy ember: Derkovits Dózsa-metszeteiről az az arc, amelyik a menetben a legnagyobb kaszát viszi. De ahogy a kéve nagyságú bajusz megmozdul, csupa ravaszdi nyájasság, a trufamondó nagyapáké. Kardos Mihály.

– Hát ízlik a föld?

Ha nem volna tanúm reá, nem merném ideírni a szavát, annyira a szabvány ősi cselédsorsot tolja a tollra:

– Az ükanyám dédapja is a herceget szolgálta, karddal is; azt mondják, azért kapták ezt az én nevem. Mást se soha, de én se. Nekem csak ez volt az örökség! Egy ürgeház-helyet se, pedig de írattam!

Hunyorít: ez jelzi, hogy most már nem baj.

– És a tavasziak?

Történt itt valami, ha már a pusztaiak is találékonyak. Párba rendezik itt is a cselédteheneket, azzal szántanak. Gép van, csak az üzemanyag ígéret még. S a vetőmag? Újabb hunyorítás.

Elásták a konvenciót: abból adták össze családonkint.

Harminchat mázsát csak árpából.

– Hány itt az igénylő?

– Százharminc.

Ez az esztendő még közösbe megy. Mert hogy is lehetne másképp elosztani, hogy mindenkinek egyformán jusson vetetlen is és az ősszel – még az urasági gépekkel – bevetett is?

Az egészet a volt béresgazda rendezte ilyen ügyesen. Balázs Antal. Ott jöttünk el előtte.

Gyerünk hát vissza, hozzá.

A belügyek ilyen rendbetevése után annak már a külügyektől fáj a feje. Itt is: a falusiak!

– Be akarnak jönni a szívünkbe.

Itt igényeltek házhelyet – vagy ötven évre is elegendőt! A puszta meg költözzék arrébb. A patakmenti dűlőket ők átadják, de ezen a jó fennsíkon legyen nekik is helyük.

Itt a kovács is. Korpádi nevezetű. Az uradalmakban az iparosoknak is jár föld, hisz itt jószerivel ők szántottak, beleesnek a földművelő kategóriába.

Állunk a fennsík országútján, széles körben. Feslő, halszájú csizmaorrok, patkolt vén sarkok huzigálják a porba, hogy hol legyen a falusiak új telepe, hol a pusztaiaké. Az út itt menjen; de nem, amott. Ez itt megmarad legelőnek, oda jó volna egy kút.

A valóság – a legvilágrengetőbb, a legtörténelmibb is – mindig egyszerű. Állok a körben, s arra gondolok, ilyen természetesen, ilyen keresetlen szavakkal – s tán ilyen keresetlen eszközökkel – folyt az az alpári földosztás is, Árpádéké, amelyből végül mégis Magyarország lett. A művészetből tudom: ami nagy, az mindig magától értetődik.

Meleg van, a kucsmák és elnyűtt micisapkák a tarkóra tolódnak.

Az volna hamis, ha ezeket a bajuszosokat tudatára ébreszteném annak, mit végeznek.

De megálljunk. A kastély?

A nagy kaszavivő felel:

– Abból valami oskolát csinálnak.

– Milyet?

– Valami gyerekoskolát… affélét.

Már a kocsiban ülünk, s rohanunk kifelé az úton, amikor eszembe jut, hogy most sem léptem át a kapuját.

Pécs; az első fordulónál villamos csenget ránk. Térzene. Itt látni szabad szemmel, mi lett volna – mi maradt volna – Magyarországból az októberi csíny nélkül.

Déli egy óra. A bizottság székhelye zárva. – Hol ehetnénk valamit? – Itt is, ott is, de legegyszerűbb a Nádorban.

– Borjúpörkölt: 7 pengő. Annyi a savanyú tüdő is.

– Világos vagy barnasört parancsolunk? Mind a kettőt.

Az első anekdota. Egy levél, egy birtokos kapta a kertésztől: „Örömmel értesítem a Méltóságos urat, hogy a földosztás Méltóságod földjén is szerencsésen befejeződött. Hogy idegen kézre ne jusson, a kertet tisztelettel én igényeltem.” Maga a volt birtokos mutogatja nevetve.

Ha Szekszárdot álmosság lengte be, Dombóvárt meg a hercegi levegő: Pécs a püspöki levegőé. A bizottságban rögtön ebből kapunk ízelítőt, derűfakasztót is, ha úgy vesszük.

A testületek száz hold meghagyását kérhetik az igényelt földekből. Az itteni egyházi férfiak élnek a joggal. Kért – ahogy hallom – száz holdat visszahagyásra az őrkanonok, az oldalkanonok, az éneklő kanonok, a helynök, az elnök, az ülnök – együttesen vagy tízen, vagyis összesen ezer holdat. Amiből a Mikszáth tollára kívánkozó derű az, hogy a káptalanszéknek mindössze 946 holdja volt itt; azaz, végeredményben még kapniok kellene 54-et.

De mégse bánom most az időt az íróasztalok közt. Ebbe a központba elég jól futnak az adatok, át lehet tekinteni az egész megyét. Eddig az egészből 160 igénylés futott be 137000 holdra. Kiosztottak máris 45000-et.

– És a németek?

Baranya még Tolnánál is erősebb településük.

– Kérem, ennek külön érdekessége van itt; külön nehézsége is. Az elhagyott házak.

Lánycsókban 153 az üres ház, Majson 146, Udvardiban 43. Hercegtöttösön szintén 43…

– És az igénylő?

Lánycsókban például csak három. Hercegtöttösön egy sem. A mohácsi járásban eddig 423 a számba vett üres ház; igénylő: 82. A hegyháti járásban viszont föld nincs elég.

Már folyik az összeírás az áttelepítésre.

De a német kérdés körül egyre nő a zűrzavar. Kaphatnak földet s kik közülük, s hol a határ? A tiszta német Szederkény például nem engedi át más falunak a fölös földjeit sem – majd a saját birtokosai közt osztja szét.

A telepítést – az átgyaloglást Szabolcsból, Vasból – nem lehet ebben az iramban megoldani. Nem rövidülnek meg azok, akik nincsenek itt, noha itt is „jogban vannak”.

A kapu előtt a Parasztpárt fiataljai várnak. Szabad Szó-t jóformán még nem is láttak. Rengeteg a falu, rengeteg a járnivaló. Minden közlekedési eszközük egy motorkerékpárra kapott ígéret.

De aki a falvakból jön be, bizonyossággal telve érkezik. Ez viszi őket – ez a lelki motor – újra vissza.

Üdítő ötlet megbeszélést hajnali hatkor kezdeni. Kaposvár még néptelen utcáin a tiszta tavaszban olyan friss léptekkel és elmével megyek ebbe a virradati tanácsba, mintha valami jó szőlőmunka várna. Egy francia író – a Bella szerzője – azt tanácsolja a szerelmeseknek, ne munka után, hanem munka előtt találkozzanak. Tegnap este a közlekedési tilalom miatt korán végeztünk, ma idején tovább kell utaznunk: ez a kényszer szülte ezt a hajnali kezdést. A parlamentereknek, az eszmék szerelmeseinek is nyugodtan ajánlanám.

A hosszú asztalnál sima, kipihent arcok, tiszta szemek, a hajzatokon még ott a fésű vizes nyoma. Szőnyi beszél. A földreformról szóló törvény pontjait magyarázza. Jóformán most fogom fel én is egész terjedelmében, távlatában, szándékában, friss az agyam.

Bejönnek a vidéki küldöttek is. Valóban, mintha ők is mezőre indultak volna: arcukon szélfútta pirosság, nyakukban átalvetős szőrtarisznya kidagadó elemózsiával, üveggel. Abból kerül elő a kiosztandó és már kiosztott földek s az igénylők szépen letisztázott lajstroma is.

A szigetvári járásban 25000 holdat osztottak ki, az igaliban 383 igénylő között 32816 holdat. A munka csak ott akadozik, ahol még nemigen lehet a határt járni az aknák miatt. Nem értem jól, hogy melyik községben – csak abban az egyben – 14 a halott. Az ember lenyomja az ásót, és aknára nyomja, lefeszíti az ekét, és döglött gránátot fordít ki. Az általános kép mégis: a szigetvári járásban teljesen elkészültek a földosztással, a tahiban háromnegyed részig, az igaliban és a kaposváriban a felénél tartanak.

Aztán a kérdések, a tanácskérések kerülnek elő a tarisznyákból. Van köztük fogas is. Igénybe vehetik-e a szeszgyárhoz tartozó földet is? S magát a szétosztott birtokon lévő szeszgyárat, cukorgyárat? Hát a halastó? S a malom – azzal mi történjék? S a molnárral, bognárral? És ha a borbély amellett földet is művel?

Hosszú asztalnál ülünk, és az asztal észrevétlenül holmi népi döntőbírósággá alakul át. Részt vesz benne az is, aki az előbb még tanácskérő volt. Az ítélet mindig egyöntetű – addig tart minden esetben a vita. Megmelegszik a szív, hogy a munkások milyen buzgalommal osztják a parasztok gondját, és segítik őket a jó út megtalálásában. Nem láttam véletlenebbül összeállt zsűrit, de nem láttam alaposabbat sem.

Mi történjék a bolgár kertészekkel? Földművesek is, mindenképp hasznosak is – de idegen állampolgároknak nem engedélyez a törvény földet. S igényelhetnek-e házhelyet azok a cselédek is, akik most – a falun kívül – földet is kaptak? S a volt nyilasok?

A kérdés nem olyan egyszerű. Gróf Festetich Domokos pusztáin például minden cselédnek be kellett lépnie a gróf nyilas pártjába, ha akarták, ha nem. A gazdatisztek végül meg sem kérdezték a béreseket, hanem szegődéskor írták rögtön a munkakönyvről a nevét rá a párttagok listájára. Ez történt a summásokkal, hónapszámosokkal, a napszámosokkal. Ezek közül most egy se kap földet?

Eszembe jut: 1933-ban, mikor végigmentem az ozorai Béndególán, az a vasárnap délelőtt csak úgy virított a zöld ingtől. Egy-két évvel ezelőtt még mint kommunistákat szorítgatták őket a csendőrök – így megváltoztak volna, hogy még inget is áldoztak a hitvallásnak? Nem; csak az történt, hogy ingük egyáltalában nem volt, s a szomszédos dégi gróf – az is egy Festetich – ingyen kiosztatott köztük párszáz darabot. Különben Dégen is össze-összecserélték a napszámosok és a párttagok listáját. Ne higgyük, hogy a grófok nem értettek a politikához. Párttagsági díj nem volt, sőt a dégi napszám egy-két fillérrel fölötte volt a megyeinek.

Hogy oldották meg Ozorán a kérdést? A hétszáznyi igénylőből, gondolom, hogy nemigen keresték a zöld ingek emlékeit.

Nem keresik itt sem.

Aztán: a kivételezettek? Ezek adják a legtöbb gondot.

Itt van mindjárt ez a Kara nevezetű. Háromszáz holdja van, a nemzeti ellenállásban kifejtett érdem alapján kéri a meghagyást. Fiát agyonlőtték a németek, épp, amikor egy zsidó család udvarából kilovagolt. Igen ám, de az egyik leány kedvéért járt oda udvarolni. Nemzeti érdem vajon ez is?

A zsűri általános véleménye, hogy a kétes, a megyei tanács elé kerülő esetekben is mindenképpen a szegényparasztokat kell birtokba – itt valóságot fog a szó: birtokon belül – helyezni; várják ki ott a döntést.

Andrássy Gyula angol repülőket rejtegetett s ápolt a kastélyában – jár neki ezért valami? Nyolcszáz holdja volt, háromszáz megtartására számít.

Egy bérlő ugyancsak a nemzeti érdem paragrafusaira hivatkozva azon az alapon kér kétszáz holdat, hogy ő, mint zsidó, bujkálni volt kénytelen a németek elől, üldözték, megszenvedett.

Szőnyi vágja el a csomót, gyorsan:

– Az önmagában nem érdem. Az üldözött zsidóknak járhat részvét, de – jutalom?

S általában: más a cselekvő érdem s más a szenvedő.

Hirtelenszőke, rókaelevenségű arc emelkedik az asztal fölé. Somogyacsáról küldték be másodmagával. Itt panaszt ürít a tarisznya. Acsán is a falusiak és pusztaiak közt van valami homályos, a szavakból nehezen kihámozható ellentét. Először: nagyon kevés a föld. A másik panasz már világos. A gerézdpusztai bérlő semmiképp sem akarja átadni a bevetett területeket, legfeljebb aratás után; ami abban van, az az övé! Nem adta át a gazdaság 28 anyagöbéjét sem azzal, hogy az meg a sógoráé! Aztán meg ő is igényel földet, száz holdat, azon az alapon, hogy mint bérlő, ő is régi gazda, száz holdat meg, mert mintagazdaságot akar berendezni.

Egészséges, fölényes nevetés az egész asztal hosszán: még mit nem! Mindenki ismeri annyira a törvényt, hogy ez a képtelenség derültséget keltsen.

– Csak osszák szét nyugodtan!

– De letiltották nálunk. Írással.

– Ki tiltotta le?

Itt az írás. Kézről kézre jár. Itt van már az én kezemben is. Valóban, az új városvezetés legfontosabb szervének elnöke pecsétes írásban hívja fel a Földosztó Bizottságot, hogy Marschall Lajos gerézdi bérlő csak 1945. október 15-én tartozik a bérletét elhagyni. Ezenfelül mintagazdaság létesítése céljából száz hold földet a lakóházzal hagyjanak függőben, és ki ne osszák addig, amíg a vármegyei földrendező tanács nem intézkedik ezen ügyben.

Általános elképedés, felháborodás. Beszélni kell azonnal azzal az emberrel. Már küldenek is érte.

Zömök, súlyos léptű, idősödő férfi érkezik, volt ügyvéd. Szőnyi a szomszéd szobába vezeti. Elébe tartja az iratot. Nyugodt hangon beszél:

– Mi jogon avatkozott ön ebbe az ügybe?

A másik rögtön felismeri a helyzetet. Támadással válaszol, ízes somogyi kiejtéssel:

– Mi jogon von ön engem felelősségre? Mutassa a megbízatását!

Kardost Tüskében hagytuk, de különben is ő csak Tolna ellenőrző biztosa.

– Csak felvilágosítást kérek: kinek a felhatalmazásából veszi ön pártfogásba ezt a bérlőt?

– Nem is ismerem!

– A kérdésre kérek feleletet.

Újabb ingerült jogi visszavágást kap. A vita két-három mondattal forog körbe. Szőnyi irattáskájába teszi az iratot.

– Köszönöm, majd intézkedem!

– Köszönöm, majd én is!

Az ajtó előtt ott a rókatekintetű panaszhozó. Megkapja, amiért jött.

– Már holnap szétoszthatják.

De annak még más is kell. Hozzám fordul.

– És a cselédek, azokat ki küldi el onnan? Csupa idegen állampolgár! Menekültek.

És papírlapot nyújt elém, a menekültek, a cselédek névsorával. Csupa magyar név.

– Miféle menekültek ezek?

– Dráván-túlról.

Először avatkozok életemben a közjogba:

– Csak osszanak azoknak is.

Az országutat szegélyező cseresznyefák fűrésszel gondosan derékba vágva a földön hevernek; tenyérnyi kéreg tartja őket, de így is virágoznak.

Jelképéül az egész országrésznek.

Nagybajom csupa rom. Mesztegnyő, Kelevéz, Bize is, Marcali eleje is. Az ember legszívesebben arcát tenyerébe ejtve röpíttetné magát a gépkocsival ezeken a nemrégiben oly tündöklő somogyi tájakon. Ha föltekintesz: döglött ló, döglött ágyú, végtelenbe futó drótsövény, felrobbant híd és pusztaság, pusztaság. Csak az őszi zöldell konokan a feketére égett tankok körül, sárgán hagyva a kettős csapást, amelyen a szörnyetegek haláluk előtt, mintegy végső kínokban ide-oda kanyarogtak, kiölve talpuk alatt még a fű életét is.

Ha Szekszárd, Pécs, Kaposvár alig érintett békevilágán az ember azt mérhette, mi maradt volna Magyarországból október nélkül; itt, ezen a pusztuláson azok felelősségét mérheti, akik ezt előidézték.

De a szétlőtt ház maradék falán, a kidőlt palánk árva dúcán is ott a földosztásra váró hirdetmény.

Hogy fogják itt megoldani?

Ez mindenütt a kérdés, s gyakran nem is minden kárörvendezés nélkül. Amilyen tunya az emberi elme a kérdések belátásában, olyan igényes abban, hogy az egyszer felvetett kérdésekre azonnal a legtökéletesebb megoldást kapja. Holott vannak kérdések – épp a legnagyobbak –, amelyeket csak fogyatékosan, csak botlatókon át lehet megoldani. Ki talált megoldást arra – hogy épp a legnagyobbat mondjam –, hogy a születés ne legyen minden esetben az életet adó test számára kín és vér és fél katasztrófa? Már az élet kezdetét is csak rosszul lehet megoldani? A hangsúly azon van, hogy megoldani mégis, bármi áron.

Erről folyik a szó, miközben a kocsi felkanyarodik Keszthely felé, elhagyja a pusztulás táját. Négy megye tapasztalata van mögöttünk. Mérlegelem, miben is foglalhatnám össze. Ebben: anya és csecsemő egészséges. A folyamat könnyebb volt, mint magam is hittem; könnyebb, mint amivel a vajúdás méltán ijesztett. Ennyi életerő van még ebben a népben? Megkönnyebbülten nézek ki az ablakon.

*

Szemben velünk az úton menekülők áramlanak visszafelé. Ezen a környéken hadi kiürítés volt. Elképzelem, milyen állapotban vitték annak idején a kevés holmit ezek az ütött-kopott szekerek és targoncák – amelyek nyilván most még kevesebb holmival, még kopottabban vonulnak hazafelé. De mit tesz a puszta tudat, hogy mégis: haza! A szekerek körül szaladgálnak a gyerekek, az arcok derültek. Holott mi várja őket? Olyanformán derültek, mint én, a nehezén már túlvagyunk.

Keszthely külseje megint: béke. Tanácskozás, hogy a Balaton felső vagy alsó partján tartsunk-e Pest felé. A felsőt ajánlják, mert az alsó végig csupa robbantás. De nem azért laknak Csumbáknak, a kocsi konokan jókedvű és jófejű vezetőjének a szülei Lellén, hogy végül mégis ne az alsó partot válasszuk. Minden kilométer külön diadal neki: végig sértetlen úton suhanunk.

Szárszó után egy csapat boronáló bérest fordultukban épp az út szélén kapunk.

– Osztják már?

Nagyjából már fel is osztották, családonként hat holdat véve, mert ez a föld itt a Balaton mentén tízszeres érték: kertnek való. Hunyady Lászlóét osztják; de 300 hold annak is marad.

– Miért?

– A Vörös Hadseregben szolgál az első perctől fogva.

December 4-én a tihanyi partról végignéztem, milyen eszeveszett bombazáport eresztettek egy álló nap a stukák a szántódi állomásra. Meglepődöm, hogy alig látni a nyomát.

De Siófoknál ismét háborús övbe érünk. A város fele rom, a határban az ismétlődés ellenére is megszokhatatlan kép: elhagyott fedezék, végtagjaikat szétvetett páncélosok.

Aztán egy karaván csángó, derű nélkül.

– Hova?

Már maguk sem tudják.

Aztán Fűzfő. A gyár már ismét dolgozik. Gyufát, gyertyát, fogkrémet csinálnak és cipőpasztát.

Aztán a szentkirályszabadjai fennsíkon megint: lódög, lövészárok, hernyó módjára széttaposott rengeteg páncélos.

Veszprém nemcsak a hirtelen lejtőivel egy fiók Buda, hanem most a romjaival is.

A bizottságban megkapjuk a képet a megyéről. Ahol előbb vonult el a háború, ott az osztással a vége felé tartanak, de ahol később, ott még van nehézség, főleg – itt is – a közlekedés miatt. De az általános helyzet jó. Május elsejére mindenütt befejeződik.

Estére Pesten leszünk, befejezésül is szeretnék még egy darab eleven valóságot látni, egy kis kézzelfogható vidéket. Szerencsére erre is van egy ismerős falu egy unokatestvérrel, egy nagynénivel. Útba ejthetjük. Eszembe jut, van ottan egy ismerős puszta is.

Az első percben mintha csalatkozás várna bennünket. Biz a pusztaiak még nemigen mozgolódnak a földért. Tán még nem is tudnak róla.

Mi keresnivalónk lehetne hát ott?

Épp az, hogy mi vihetnénk meg a hírt.

Felfrissülve megyünk a major felé. Tán ez lesz a legtanulságosabb állomás: statu nascendi látni egy történelmi folyamatot, sőt, még annál is előbb: a fogantatás pillanatában.

A nagy történelmi pillanat itt is egyszerű, természetes, közönséges. Az embernek akaratlanul is Stendhal hősére, ama Fabrice del Dongóra kell gondolnia, aki úgy volt szemtanúja és cselekvő részese kora legdöntőbb eseményének, a waterlooi csatának, hogy maga tudta legkevésbé. Nyitva kell tartanunk a szemünket.

Tarthatjuk. A köves dombtetőn három-négy nyomorúságos gazdasági épület, még nyomorúságosabb hosszú cselédház. A tulajdonos, a Kegyes Székeskáptalan nem nagy kegyben tartotta őket.

– Van itt valami világravalóbb ember? – kérdezzük vezetőnktől.

Van, Vajda Sándor nevezetű, bevették a falu Nemzeti Bizottságába is. De épp kint van a többiekkel a cselédföldeken, vetnek.

– Messze van ide? Öt perc, tíz perc, na, egy fertály óra!

Egy vidéki fertályóra. Szerencsére előreszalajtottunk egy mezítlábas kislányt, indítsa addig is elénk Vajdát.

Jótermetű, inas, nyugodt képű és nyugodt pillantású, harmincas ember, de a régi béres-bizalmatlanság páncélzatában. Épp ezért tetszik, ezért ismerős.

A földreformról épp csak harangozni hallott. De itt még nem történt semmi. Illetve, ahogy ő mondja

– Ide még senki se jött.

Nehezen érti meg – holott jó értelmű, világos fejű ember –, hogy nem is kell senkinek sem jönnie. A lehetőség nem fér a fejébe. Szőnyi mutatja neki a röplapot, a törvényt. Azt már ismeri, de – áll az erre a pusztára is? Föld, az volna, háromszáznegyven hold.

– S igénylő?

Nem érti. Vagy csak azt mutatja. Fürkész.

– Aki földet akar. Hány cseléd van?

– Azok kapnák? – kérdi s széttekint a cselédházakon. S aztán: – ezek?

– Ezek, ezek. Hány a cseléd?

– Tizenöt.

– Akkor futja bőven. Elsősorban ők kaphatják.

– Mind?

– Mind, mind. Családonként tíz holdat. Ha rossz a föld, többet is.

Ránk néz, aztán hosszasan a földet nézi. Nagy sokára válaszol:

– Aztán a dolog. Az hogy menne?

– Ahogy maguk akarják; ahogy tudják.

Újabb pillantás a földre.

– De az iga. Nincs.

– Az akkor se lesz, ha egybe marad a föld!

Ezen is el kell gondolkodnia.

– Mag sincs.

Látnivaló, hogy még mindig nem talált az egyenesbe. Az első láncszemet nem tudja kézbe kapni, az első lépés helyét nem látja. Szőnyi megérzi a botorkálást; útra segíti.

– Írják össze, hány embernek kell itt föld. Alakítsák meg a földigénylők bizottságát, mérjék ki a földeket!

Meleg van, majdnem nyári forróság, vállra vetett kabátban lépegetünk le a dombról, sietnünk kell, ha még Fehérváron is meg akarunk állni.

– Ki írja össze?

– Maga például! Kimérhetik a földet szemre is, egy-két öl ide-oda, később majd kiigazítják. Azután üljenek bele.

– S kész?

– Kész.

Csönd. Ez az ember olyan agymunkát végez, hogy lépteit is meglassítja. Ránk néz, a földre néz. Esze az óriási méretű valóság előtt egyre valami kézzelfoghatóbb valóságba kapaszkodna, hogy bizonyosságot érezzen.

– A katonalovak a vetésbe járnak legelni.

Hogy azt is mi intézzük el.

S nem lehetne-e olajat szerezni a traktorba? Már a falu fölött járunk. Itt kanyarodik vissza a lényegre, önmagától.

– Mindenki kaphat?

– Mindenki, aki dolgozik; akinek nincs.

– Az fejenként huszonkét-huszonhárom hold volna. Nyolcvan holdban már őszi van…

Közben ez már számadást is végzett. Most én nézek rá, kutatva, arra az összevont szemöldökre, a jó szabású koponyájára. Mi forgott le abban ez alatt a félóra alatt? Szőnyi szól:

– Huszonkét hold talán sok is lesz egy családnak. Adják át a falusiaknak a fölösleget. Azoknak van?

Újabb gondolkodási szünet.

– Szerezhetnek azok lefelé is.

Már védi is a magáét; ez már helyben van, igazán helyben. Itt már nincs dolog. Búcsúzkodunk, kezet nyújtunk. Jó kézszorítást kapok s ezt:

– Köszönjük a szíves látogatást.

– Nincs miért.

Hát ezt észlelhettem, ezt jegyezhettem a legéberebb figyelemmel is. Teszem zsebre a ceruzát, a papirost. Széttekintek a tágas tájban. Hátha kapok még valamit. Csak a nap ragyog, csak a fű zöldell. S ott a Bakony. A távolodó férfi után nézek; azzal a nyugodt járással megy, ahogy jönni láttam. Hátratekint, megáll, még van valami mondanivalója:

– Ha nem felejtenék el azt az olajat.

Szerény vagyok, nem is erőltetem, hogy megértsem, mi történt itt. Talán tíz év múlva fogjuk megérteni, talán húsz év múlva, igazában talán csak egy század múlva, az unokáinkban.

Fájt a fogam, kikívánkozott, tejfog volt. Apám rákötött egy zsineget, a zsineg másik végét a kilincsre csomózta. Kitárta a nehéz műhelyajtót.

– Én is becsaphatnám. Vágd csak be te magad.

S kezemet az ajtó éléhez kormányozta.

Aztán:

– Légy a magad embere.

Ránéztem, szorongtam. De oly természetes módon fordított hátat, s ment munkáját csinálni, hogy a bizalom súlya alatt nem tehettem egyebet: lehunytam a szemem, nagyra tátottam a szám, s egy öngyilkossághoz elég elhatározással bevágtam az ajtót. A fog kirepült. Nyelvem elöntötte a vér. Nem tudtam szólni. Hozzáléptem, megérintettem, mutogattam. Ő épp csak hátrafordult:

– Menj ki az udvarra köpni.

Óriási büszkeség öntött el, hogy milyen nagyot, férfiasat, véreset köpök, s hogy senki sem látja.

Kocsin mentünk ki a pusztáról. A vámi szőlőhegyek alatt volt egy magányos csárda. Megálltunk. Az ostornyéllel rámutatott az eresz alatt húzódó, hosszú betűsorra.

– Olvasd el, amíg bent vagyok. Ha megakadsz, gyere be értem.

Bement, rám bízva az ostort is; olvasni kezdtem.

„Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Bort mérnek itt literbe, de nem adnak hitelbe.”

Ahogy elkészültem, bementem hozzá. Visszaküldött:

– Csak gyakorold magad; olvass csak, ha egyszer lehet.

Bent a faluban volt még egy cégtábla. Oda kanyarította a kocsit, meghúzta a gyeplőt.

– Na, olvasd el ezt is.

Aztán a kereskedőhöz, aki látva a kocsit, kilépett a küszöbre, a kitámasztott két ajtószárny közé, amelyeken rafiaköteg és egy füzér ostorszíj csüngött, mint valami lófark.

– Ha nem sértjük meg vele.

Félhangosan végigolvastam az idegen nevet, melyben w és sch is volt, és nagyot lélegeztem; ez volt addigi életem legnagyobb műveltségi teljesítménye. Ahogy bevégeztem, apám kalapot emelt; köszönt szóval is a kereskedőnek, s továbbhajtott.

De közben – úgy, hogy én ne lássam – felém hajtva oda emelte fejét a kereskedőnek, hogy ehhez mit szól.

Szótlan, magányos ember volt. Nyilván azért szerette az utazást. Minden ürügy jó volt, hogy befogjon, kikerekezzen a pusztából.

Már a bakon volt, s én csak néztem mindegyre, lentről.

– Na, ülj föl. De…

S maga elé emelte mutatóujját. Vagyis, hogy az úton hallgassak, húzzam meg magam az ülésdeszkán.

Magam sem voltam beszédes természet.

Vad, idegen halmok közt kocsiztunk. Nagy-Székely felé. Majd erdő mellett mentünk. Tudta, hogy juhászbotnak való ágat nézek a bokrokon, azért jöttem el vele. Egy helyen megállította a lovakat, s némán egy bokor felé nézett. Követtem tekintetét, s máris ugrottam le a kocsiról, s szedtem elő a bicskám. Gyönyörű kampós ág nyúlt előttem.

Amikor visszaléptem volna a kocsira, hirtelen a lovak közé csapott. Mosolyogva nézett hátra rám.

Boldogan futottam a kocsi után; sose játszott velem.

De a lovak egyre gyorsabban vágtattak. Kifulladtam. A kocsi is, a két ló is ijesztően kisebbedett.

Köröttem pedig az idegenség ijesztően nőtt. A hatalmas és félelmes országút, előre-hátra a világ végéig vezetett! Már nem tudtam volna hazatalálni. Megálltam, mert lábam is elütöttem, mezétláb voltam.

A domb tetején a kocsi is megállt.

Végre utolértem. Melléültem.

– Miért nem kiáltottál?

Nem válaszoltam. Oldalvást rám mosolygott, aztán abbahagyta a mosolygást, mert én épp csak visszapillantottam rá; ekkor már nagy fiú voltam, tizenegy éves. Azután pedig ezt mondta.

– Rátarti ennyire mégse légy.

Ilyen közelségbe se kerültünk soha többé.

– Ki fia vagy?

Barátságtalan kérdés. Leginkább rajtakapást követ, vagy kötekedést vezet be. Ha mégis puszta érdeklődés, arrafelé az a szokás járta, hogy apánk nevével együtt anyánként is meg kellett mondanunk. De ezt tőlem a saját nagyapám kérdezte.

Annyit hallottam, hogy az aztán a „dalia ember”, hogy akkor is magasnak képzeltem, de jelenlétében is, amikor már alacsonynak láttam. Szemlátomást töpörödött, olyanformán, pontosan, ahogy valamikor növekedhetett, élete elején. Ezt csizmái mérték. Még a hajdani daliás termetre készültek. Keveset használódtak, s így egyre újnak látszottak. S egyre hatalmasabbaknak. Főleg, amikor ült bennük az öreg. Majdnem mindig ült, a nagy gondolkodó székben, nyáron a gangon, télen a kályha mellett. Gyakran elszunyókált, s mintha ilyenkor lepte volna meg a töpörödés. Valósággal eltűnt a bádogkemény, mindig ragyogóra suvickolt óriási szárok mögött; kettős templomtornyokként meredtek előtte.

Akkortájt évente kétszer láttam; húsvétkor, karácsonykor. Bonyhádon voltam gimnazista, vakációkor jövet-menet Dombóváron kellett átszállnom. Ott volt neki két háza is, hatalmas belsőséggel, kerttel, a város közepén, a gabonapiac téren. Bátyám kioktatott, hogy a rokonlátogató gyerekeknek mindnek ad egy koronát.

Felesége akkor már halott volt. Egyik menye tartotta rendben, mégpedig példásan, a belsőség aljáig elnyúló ház végén egy tiszta szobában és konyhában.

Amikor rányitottam, akkor is aludt, nagy magányában, de családszerte emlegetett vigasztalói társaságában. A csizmákba süppedt térdeken nagy templomi énekeskönyv, kinyitva. Mellette az ablakpárkányon, éppúgy keze ügyében, nagy csatos üveg, jócskán megfogyatkozott tartalommal. Ezek fedezékében aludt. Morcosan nézett ki rám bajuszként leboruló szemöldjei alól.

– Ilyenkor énekelek – mondta fölébredten, de nem magához térten.

– Hiszen aludt – mondtam megfogva s számhoz emelve fekete, száraz jobbját.

Pislogott, krákogott, megint megnézett.

– Mi kell? – kérdezte végül.

Ez az ember valamikor csacsihátra, birkahátra, sőt a saját hátára ültetett. Megsértődtem.

– Rám hagyták, nézzem meg magát.

– Engem?

– Öregapámat.

Ez majdnem lebecsülésként hangzott. Ismertük és használtuk már otthon a nagyapa formát is.

Kicsenghetett valami ellenségeskedés vagy nyegleség a szavamból. Hidegen oldalvást nézve kérdezte:

– Ki fia vagy?

– Az apámé – mondtam takaratlan ellenségességgel.

A sokszor becsapott vagy becsapódott öregek gyanakvásával, fejét előre nyújtva mért végig.

– Nem hallom. Kié?

Most a szokásos szólást mondtam. Apám, anyám teljes nevét. Azok fia vagyok.

– Melyik?

Abban a korban voltam, amikor utáljuk a keresztnevünket. Undorral, megvetéssel, hogy ilyen rám nem illő nevet kell viselnem, szinte sercintve löktem le ajkamról a keresztnevem.

– Az még ilyen kicsi – mondta visszautasítóan, igaza tudatában.

– Hát ide nézzen – mondtam neki, s kivettem a zsebemből a bizonyítványomat. Kiteregettem, elébe tettem. – Mi van ide írva? Itt olvassa.

Azok az egy koronák valamikor nyilván jutalomdíjak voltak, a jó bizonyítványért. De most már hol megmutatta az ember a bizonyítványt, hol nem. A kevés iskolát járt rokonnak egyre ritkábban, hisz úgysem értett sokat belőle.

Az öreg előtt ott volt a szemüvege. Nyúlt érte, de aztán inkább a zsebébe nyúlt. Kiemelte ódivatú, még egyszájú bugyellárisát, kikotort egy pénzdarabot, s az ablakpárkányra tette.

– Elteheted.

Nem vettem el. Gondoltam, otthagyom, ha még a kezembe se adja.

Nem mozdultam.

– Na, gyere ide – mondta.

S mivel nem mozdultam most sem, fölkelt. Csizmái mintha hónaljáig nőttek volna, holmi mankók módjára. Odahuzigálta őket a kredencéhez; kinyikorgatott egy meg-megszoruló fiókot.

Ami ezután történt, ahhoz azt az etnográfiai közhelyet kell fölmelegítenünk: a múlt századi betyárvilág a pásztorokkal való együttműködésre volt alapozva. Azok táplálták, bújtatták, védték egykori bojtártársaikat.

– Neked adjam Sobri evőkését?

Ehhez meg azt: Sobri ott a közelünkben – Lápafőn – végzett magával egy hősi – hányszor hallott – csata után.

Attila kardja nem lett volna olyan ajándék.

Kezembe tett egy vadonatúj, gyöngyház-nyelű bicsakot. Még dugóhúzója is volt, ahogy a gyors pillantás alatt megállapítottam, szememet az öreg arcára irányozva, mert megéreztem, hogy mosolyog.

De – mert az a kor a bicskabirtoklás szenvedélyének kora is volt számomra – ennek az ajándéknak is nagyon megörültem.

Az öreg valóban tréfált.

S ennek még jobban megörültem.

Milyennek őrizhet engem magamat a saját emlékezetem? Érzéseimről való benyomásaimban nemigen bízom. De van romolhatatlan, tárgyszerű adat is.

Tizennégy éves voltam, iskolából jövet megálltunk mindig a B. és a Sz. utca sarkán, hogy befejezzük elválásunk előtt az útközben kezdett vitát. Egy hentesüzlet volt ott, kirakata nagy párkányt hagyott. Ide raktuk le a könyveinket.

Osztálytársaim a lányok rosszabb sorsáról beszéltek. Kiszúrják a fülcimpájukat! Micsoda tortúra! Akár ahogy a vadnépek megvagdalják a fiataljaikat!

Azt állítottam, hogy az nem fáj. A fülcimpában nincs érző ideg. Illetőleg alig van.

B. tamáskodott, T. is. Nem sokáig. A hideg, határozott eminens S. kihúzott kabátja hajtókájából egy gombostűt.

– Szúrd át akkor a magadét.

Fogtam a gombostűt, átszúrtam vele a cimpámat.

– Fáj? – kérdezte szenvtelenül.

– Nem.

Kivett még egy tűt.

– Szúrd át akkor a másikat is. Átszúrtam.

Ott álltam a következetesség bajnoki dobogóján, kihúzva magam, fülemben egy-egy gombostűvel.

És egy csak nemrégen előhívott fölvétel agyam lusta működéséről.

Anyám öccse mosolyogva jött meg a parókiáról. Egy nem nagyon módos gazda, de mégis presbiter, volt bent a papnál. Pipázott és persze köpködött, de mindig gondosan a papék újonnan vásárolt kis szőnyegére. Hogy meg ne sértse vendégét, a tiszteletes észrevétlenül arrébb-arrébb tolta lábával a szőnyeget. A látogató távolról is – ügyes célzással – csak arra köpött.

Azt hitte, a szőnyeg arra való, hogy védje a padlót a piszoktól. Mert azt ki lehet rázni.

Mindenki nevetett. Csak én nem. Nem értettem, mi itt az ok a gúnyolódásra.

Magam is azt hittem, a szőnyegeket a padló kímélésére csinálják.

Az a gazda a mi utcánkban lakott, gyakran elment a ház előtt, s mivel nagy pipás volt, ki-kiköpött ott is. Évtizedekig mosolyt keltve: újra s újra fölidézve a szőnyeget meg a papot.

Mindvégig ki voltam zárva a vigadásból. Most egy-két esztendeje ötlött hirtelen az eszembe, illetve ért meg végre agyam egy kis rekeszében az, hogy a szőnyegeket nem a padló megóvására tartják.

Ahogy hosszú évekig viszketett kamasz agyamban, míg ki tudtam magamban igazítani, ezt a fogalmazási ficamot – a cecei fatelep hirdetését, melyet naponta tízszer elolvastam – Mészeladás kapható.

De itt végül egy valóságos fénykép, nézd. Az első, amely készült rólam. Illetve nem rólam, mert hisz csoportkép. Egy hajdani ozorai szüret résztvevői állnak, ülnek, guggolnak rajta, egy hajdan-volt amatőrfényképész, Győrváry tanító úr megörökítésében. Anyám, testvéreim, unokatestvéreim, egy nagy család-terebély körében vagyok látható, mindmáig a legjellemzőbb találattal. Egy gyönyörű ifjú nő tart az ölében. Két méztől ragadós kezem között szőlőfürt, akkora, hogy hasamtól térdemig ér. A két lábfej kacsásan egymás felé fordul. Ez is azt mutatja, amit a félrebillent arc is és az egész elernyedt test. A képen minden szem csillogva mered előre, a lencsébe, amelyből akkor világszerte madár kiröppenését ígérték a fekete lepel alá bútt fényképészek. Csak az én szemem zárva. A Nyilvánosság, a Megörökíttetés nagy pillanatáig a Madár sem tartott ébren; elaludtam. Soha védettebb helyen. A szép ifjú nő, aki bal karjával megdőlt fejemet fogja, jobbjával szintén szőlőfürtöt emel a magasba, mintegy felénk nyújtva, nekünk kínálva. Helyettem is ő néz – bizalommal, bátran – erre, a jövőbe.

Én még beszéltem olyan emberrel, aki részt vett az 1832-i pozsonyi diétán – az ifjú írónemzedék olyan tekintettel haladjon el mellettem. Fültanútól tudom, miket mondott Wesselényi Miklós Széchenyi politikájáról négyszemközt. Vitáztam egy olyan emberrel – még mindig ugyanarról van szó –, aki magával Kölcseyvel vitázott.

Ez az ember Madarász József volt, Kossuth híres – akkor még: hírhedt – rendőrminiszterének, a „gyémántos” Madarász Lászlónak testvéröccse.

Magam is elhűlök ettől a távlattól. De semmi kétség: emlékezetem lemeze újra és újra elismétli egy hajdani öreg száj rekedtes mondatát; azt a legelső kérdést, melyet Madarász József megismerkedésünkkor hozzám intézett.

– No, ha magyar gyerek vagy, mondd meg, ki írta a Himnuszt.

Gyerekekkel akkoriban a felnőttek ilyen vizsgáztató modorban szoktak beszélgetést kezdeni. Én nem szerettem ezt. De ezúttal felemeltem fejem, s a kérdező szemébe nézve megfeleltem, gondolkodás nélkül. Nem akartam szégyent hozni nagyapámra: Az ő társaságában, az ő révén ismerkedtem meg Madarász Józseffel.

Válaszomra Madarász József közvetlenül arcom elé nyújtotta fehér, csaknem áttetsző tenyerét, olyan mozdulattal, mintha tartott volna benne valamit.

– Úgy nézd meg, hogy ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illethette!

És fejemre tette lebernyeges, száraz tenyerét, amelyből mintha a csontokat is kiszedte volna az idő. Nyárra mindig nullásgéppel nyírták le a hajam. A tenyér ütemesen rezgett, s hajam tarlótorsait sercegtette.

– S a Szózatot ki írta? – kérdezett ismét Madarász József.

Családom sokat adott műveltségemre. A kukoricamorzsoló hajtása közben, fent a padláson – ahol a kukorica száradt –, annyi könyvet olvashattam, amennyit akartam. Nálunk ilyesmiért senki nem üvöltözött rá a gyerekre. Hisz maga nagyanyánk mutatta rá a példát! Az ember jobbjával hajtja a morzsoló karját, baljával pedig megtartja az olvasnivalót is, a morzsoló torkában forgó kukoricacsévét is.

Így hát Madarász Józsefnek erre a kérdésére is megfeleltem.

A tenyér megint arcom elé került.

– Ez a kéz egykor a nagy Vörösmarty Mihály jobbját illethette!

S kaptam ismét egy sercegtető simogatást.

– És a Talpra magyart ki írta?

Arra is emlékszem, hogy nyár volt, kánikula. Egy viaszillatú, kemenceforróságú méhesben álltam, mezétláb s így egy kicsit nyugtalanul; a poros, a szárnyaszegett méhek ugyanis szanaszét ott gyalogoltak a méhes fapadlatán.

Végre kiléphettem az izzó levegőből, amelyben nagyapám is, barátai is posztókabátban, mellényben, csizmában ültek. Nagyot lélegzettem, majd a tiszteletre méltó kéz nyomán magam is megsimogattam koponyámat, s akaratlanul tenyerembe néztem; mintha a ragyogó múltból valami láthatóan is rám ragadhatott volna.

Ez volt az első találkozásom Madarász Józseffel. Tőle vannak ilyen első kézből való értesüléseim nemzetünk halhatatlanjairól. A meghökkentő érintkezés teljesen az ő érdeme: több mint száz évet élt. 1814-ben született, és 1915-ben halt meg. Halála évében én tizenhárom éves voltam.

Így kapcsolódnak egymásba a nemzedékek.

Észbevéve mindezt, először is kellemes érzés lep meg. Nem igaz, hogy öregedve az ember, mintha lefelé haladna. Ellenkezőleg, fölfelé halad; lépcsőnek tapossa maga alá az esztendeit: minél öregebb, annál messzebb lát az időben. Mindenfelé.

Aztán az jut eszembe, ha száz év előtti eseményekről egy fültanú útján kaphatok közvetlen értesítést, a kétszáz év előtti események ilyen „rövid úton” való megtudásához csak még egy fültanú beiktatása szükséges. Azaz, ha Kossuth Lajosról első szájból tudok dolgokat, Rákóczi Ferenc viselt dolgait, ilyen szerencsés esetben, másodszájból hallanám. Vajon hány száj közvetítése kellene ahhoz, hogy megtudjuk, mit mondott Szent István Veszprémben Koppányról az ütközet előestéjén? Alig több tíznél, az előbbi módszerrel. Vagyis alig több annál, mint ahányon át egy váratlan szülés vagy haláleset híre a falu egyik végéből a másik végébe jut; amikor is a közvetítés nem évszázadok hosszán, hanem utcák hosszán történik, azaz nem időben, hanem térben. A szájhagyomány – a nép emlékezete – eszerint nem is olyan lebecsülendő erő. A történelem jobbadára nem távolságai miatt áttekinthetetlen, hanem zsúfoltsága miatt.

A nagy korkülönbség nem volt elválasztó akadály Madarász József és szerénységem közt. Sőt, mintha éppenséggel ez könnyítette volna meg az érintkezést. A műveltségi, társadalmi különbséget, ahogy történni szokott, mindenképpen erősen csökkentette. Én akkor indultam neki az életnek, ő akkor volt megtérőben belőle: tehát mindketten a széle táján jártunk. A szélsőségek itt igazán érintkeznek. A nagy bölcselők tudásuk teljében, aggastyán korukban szoktak eszmét váltani a disznópásztorokkal. Az agg Madarász József nyilván minden gyerekkel úgy beszélt, mint velem. A különbség az volt, hogy nekem minden találkozásunk élménnyé vált, ő pedig, mit tagadás, a találkozásokról is, rólam is el-elfeledkezett; a kérdést, hogy ki írta a Himnuszt, gyengülő emlékezete biz többször is nekem szegezte; épp ezáltal véste be erősen az én emlékezetembe a kérdést is, a kérdezőt is. Voltaképpen már akkor egy államvezetési – egy politikai – dolog kapcsolt össze bennünket. Ő volt a kerület képviselője, én pedig – családom hatása alatt – neki régi, lelkes híve, túlzás nélkül mondhatni, hogy már eszmélésem pillanatában.

Félig-meddig földiek voltunk. Anyám szülei Cecén éltek. Madarász József cecei volt. Már évtizedek óta nem lakott Cecén, de még félvak korában is le-lelátogatott; innen indult el pályafutása, ezt a falut tekintette kerülete igazi központjának. Ha lent volt, végigjárta régi ismerőseit. Később ezek a régi ismerősök, ezek az igazán kipróbált választók falurészenként egy helyre gyűltek össze, hogy az öregurat megkíméljék a házról házra való járástól.

Ilyenfajta gyülekezőhely volt a mi méhesünk is. Madarász József közeledtének hírére – de máskor is – csupa nagyon-nagyon öreg ember csoszogott oda; olyanok, akiket nagyapám is udvariasan előre üdvözölt, s bátyámnak nevezett. Madarász József még ezek legidősebbjénél is idősebb volt, legalább tíz esztendővel. Különös volt látnom, hogy ezek a matuzsálemek, akikre mindre én a nagyapám iránt érzett tisztelettel tekintettem föl, a maguk részéről Madarász József megjelenésekor milyen iskolás illemtudással álltak föl helyükről, azaz hát tápászkodtak föl, botfejbe, székkarfába, egymásba kapaszkodva, amiközben kikopott csontforgóik halk díszsortüzet hallattak.

Madarász József látszatra abban a fajta barátságban volt velük, ami az együtt öregedő emberek között szokott fűződni: aggodalmuk, egymás iránt való gondjuk először is az egészségi állapotnak szólt; a hűség azon mérődött, hogy: lám, még mindig életben maradtak, megint csak kezet rázhattak! Ez azonban valóban csak külsőség volt, ahogy később magam is meggyőződtem róla.

Madarász József tegezte az öregeket, azok viszont magázták őt, illetve valami módon mindig harmadik személyben szólították meg. Tizenöt-húsz év az élet vége felé már nem nagy korkülönbség; de akik ötven-hatvanéves korukig magázódtak, azoknak szinte a szóhasználatuk is megcsontosodik. Vagy talán a hajdani társadalmi különbség élt tovább ebben a beszédmódban? Nem hiszem. Igaz, Madarász József, akármilyen is, de nemes úrfi volt hajdanában ebben a községben, öreg társainak zöme pedig jobbágyként látta meg a napvilágot. Bizonyos az is, hogy az együttöregedés elmossa valamelyest a társadalmi távolságot: Toldi és Bence vénségükben már-már egyenrangúan zsörtölődnek egymásra. De hát Madarász Józsefet, mint látni fogjuk, nem az idő ültette a nép mellé a sutra! Madarász József azt mondta nagyapának: Figyelj ide, Lajos – és nagyapám azt felelte: – Igenis, képviselő úr. De egyszer 48-ról beszélve – majdnem mindig 48 eseményeiről s következményeiről folyt a beszélgetés –, képviselő úr helyett nagyapám valakinek megszólító szavát ismételve, szintén kormánybiztos urat mondott. Madarász József 1848-ban több alkalommal is kapott megbízást a kormánytól. Erre a megszólításra emlékezve értettem meg, hogy amikor Madarász Józsefet nagyapám – aki mellesleg 1844-ben születvén, kerek harminc évvel volt fiatalabb nála – képviselő úrnak szólította, akkor sem a méhes-korabeli címére gondolt, hanem arra, hogy Madarász József 1848-ban is képviselő volt. S így volt a többi öreg is. Ezt a baráti kört voltaképpen egy eszme fűzte össze. Egy meg nem valósult eszme, amelynek kudarcába nem lehetett belenyugodni. Összefűzte azonkívül őket egy égrekiáltó igazságtalanság, az, amely Madarász József testvérbátyján, Madarász Lászlón 1849-ben elkövettetett, s amelybe éppoly kevéssé lehetett belenyugodni. Az eszme tüzét tehát a dac is szította. A baráti kör ezért hasonlított tán néha valami titkos szekta összejöveteléhez. Az öregekből hit áradt: sokkal többet éreztek, mint amennyit értettek, vagy főleg kifejeztek. Volt köztük egykori szessziós gazda, de volt egy hazátlan-családtalan ágrólszakadt napszámos is. De ide járt Madarász József egyetlen még életben maradt úrfi pajtása, tán atyafia is, egy különben szintén eléggé ágrólszakadt agglegény nemes úr; a kis társaság egyetlen nem hivő, egyetlen kegy nem érintette tagja: nemeskéri Kiss Iván „a földtelen földesúr, az úriság nélküli uraság”.

Hogy ezek az összejövetelek s a többi ilyen a falu más negyedében talán afféle kortestalálkozók voltak, holmi kezdetleges pártértekezletek? Ilyesmi gondolat csak a helyzettel egyáltalán nem ismerős koponyában merülhetett föl. Korteskedésre, választás előkészítésére Madarász Józsefnek nem volt szüksége. Ennek a kerületnek 1848-tól fogva, egyetlen kimaradás nélkül, halála napjáig mindig ő volt a képviselője. Hogy Cecén ki alkalmas követnek, arra – mint láttuk – 1832 óta az ő neve volt a felelet.

Madarász József ellenében föllépni, Madarász Józsefet kitudni az örökéből? A puszta ötlet is előbb hazaárulás-számba, majd szentségtörés-számba ment.

S ha valaki mégis ráadta a fejét, a hírt is, a vállalkozást is a ceceiek hovatovább szívbéli örömmel fogadták. Volt kire ráhajigálniok a gondosan félrerakott záp-, azaz ottani szóval polozna tojásokat, mihelyt a merész önjelölt a szabad ég alatt tartott beszédében, épp azon a kis téren, amelyre a Madarász-köz kitorkollik, sorát ejtette ellenfele és 48 bírálatának; volt kinek ingyen pörköltjét megenni, áldomás borát meginni, ajándékfokosát átvenni, majd pörkölt- és borosztogatóit az arcpirító lélekkufárkodás miatt épp az ő bora szította nemes felháborodás hatása alatt talán épp a tőlük kapott emléktárgyakkal istenesen eldöngetni ott helyben, a Talapa-vendéglő udvarán; volt eggyel több alkalom önfeledten beleharsogni abba a kék világűrbe azt a hosszú évtizedek során nem hasztalanul s így hovatovább szinte némi ingerkedéssel, már-már enyhe kihívással ismételt kívánságot, hogy Éljen Madarász! A kívánság évről évre teljesült, s a ceceieket ez valamiféle büszkeséggel töltötte el. Mintha Isten őket jobban meghallgatta volna, mint másokat. Helyesebben, mintha fölöttük még lakozott volna valamiféle ide-idehallgató isten. A ceceiek istene! Akihez nemcsak káromkodással lehet imádkozni, ahogy ezek a mindeddig pogányok mívelték. E hitben – hogy Madarásznak érdemes örök életet kívánni – még én is osztozhattam. Képviselő – mit jelent az, hogy képviselő? A szó egyszerre volt fellengős és magasztos; elő-elővillantotta, hogy milyen fogalmakból van összetéve, s ugyanakkor a sorsot idézte föl: képünket a képviselő csaknem olyan magas régiókban viselte, mint amilyenekről a pap beszélt. Ott, ahol a „haza” sorsát irányították! Megnyugtató volt, hogy az embert e rejtelmes helyen olyan valaki képviselte, aki már Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor korában is ott volt: aki így hát érti ott a dürgést.

Madarász Józsefnek „fellépnie” tehát már rég nem kellett Cecén. Feltételezhette, hogy politikai elveit mindenki ismeri. Ezeket éppoly kevéssé változtatta, akár kerületét. Noha szeretett és tudott szónokolni még akkor is, amikor rossz szeme miatt már úgy vezették fel az emelvényre, „programbeszédet” sohasem mondott. Mi újat mondhatott volna? A legfontosabbat – azt, hogy a „demokrata republikánus” – már 1836-ban megmondta világosan, azon a helyen, az említett Madarász-köz fölötti téren, hol még én is hallottam szónokolni.

Ezer leírás van arról, micsoda etetéssel, itatással, vesztegetéssel, csalással, szemérmetlen erőszakkal folytak hajdan Magyarországon a képviselőválasztások. Cecébe ebből alig jutott több, mint amennyiről az imént szó esett. Madarász József dacolt a közélet szennyáradatával. Neki nem volt szüksége vesztegetésre. Nem is igen tellett volna neki.

Eötvös Károly jegyezte fel róla (még 1899-ben), hogy akkortájt valamelyik párthíve célzást tett az öregúrnak, hogy egy kis zászlót legalább mégiscsak jó volna leküldeni a közelgő választásra. Az öregúr felpattant.

– Mit? Zászlót? Utóbb majd még kocsit is? Nem szégyellenék magukat ily borzasztó korrupció miatt?

Alig lehetett lecsillapítani, írja Eötvös.

– Mit szólna, ha sírjából föl találna kelni apád, öregapád, ősapád, aki mind zászló nélkül adta rám szavazatát?

Ez a pattogás rávall. Ilyen volt akkor is, amikor én megismertem. Nem bemutatkozó, nem elvismertető beszédet tartott tehát, hanem akár a választás előestéjén is beszámolóbeszédet, olyanfélét, aminőre más képviselő jóval megválasztása után gondol. Ilyenkor hajdani küzdelmeit adta elő, konokan visszatérő emlékeit. Olyan volt, mint egy öreg, nagyon-nagyon öreg történelemtanár, aki az anyagot nem könyvek és forrásmunkák, hanem személyes tapasztalat alapján ismerteti, s emlékeivel együtt hajdani szenvedélyeit is feltámasztja. Beszélt, beszélt, s egyszerre csak átkozódni kezdett; s öklét rázta. Kísérői hozzámentek, s szépen levezették, vizet itattak vele.

Vékony, cingár kis öreg volt, jól emlékszem még a külsejére is. Sőt, hogy őszinte legyek, mintha az esztendők elteltével egyre jobban emlékeznék rá. Íme, az idősödés még egy áldása. A viaszillatú nyári csoportkép, az aggastyánoknak az a méhesbeli együttese tavaly még nem állt előttem olyan élesen, mint az idén. Mintha hajdani emlékképeink olyanok volnának, mint némely festmények: minél nagyobb kort érnek, színeik annál kifejezőbbek, vonaluk annál határozottabb, holott csak mi értjük jobban őket.

Ősz szakálla volt Madarász Józsefnek, az a fajta nagyon öreg szakáll, amely a használattól már ismét színt kap, sárgállni kezd; amely már nem terebélyesedik, hanem fogy, mégpedig nem ritkulás, hanem becsületes kopás következtében.

Különben még a szempillája is fehér volt, már amennyi megmaradt neki.

Vonzódtam Madarász Józsefhez. Most is, hogy rágondolok, meghittség, a bizalom érzése jár át. S hirtelen olyasmi világlik tudatomba, amitől megáll kezemben a toll. Lehetséges ez? Úgy emlékszem, hogy Madarász József termetre akkora volt, mint én, akkor tíz-tizenkét éves koromban. Bárhogy tiltakozom ellene, minél jobban törölgetem, az emlékkép annál élesebben mutatja, hogy azokat a fehér szempillákat az én szememmel egy szintben láttam. Mondják, az öregség összeszikkaszt. De ennyire? Megeshetett, hogy talán épp ült Madarász József, én pedig álltam, amikor emlékezetem fényképező lencséje elcsattant.

De mit számított, kistermetű volt-e, vagy nem! Számomra óriás volt; nemcsak képletes értelemben. Ott álltam abban a forró méhesben, amelynek belseje alig volt nagyobb egy kétpados vasúti fülkénél, ott álltam nagyapám ülőhelye mögött, néztem Madarász Józsefet, és szédültem a nagyság érzetétől. Mert szemem akármilyen kis termeten járt is, elmém azzal a roppant, azzal a fölmérhetetlen gondolattal birkózott, hogy ez az ember itt karnyújtásnyira tőlem ugyanaz az ember, aki… Mert tudtam már egy-két dolgot akkor is Madarász Józsefről.

Iskoláskönyvünkben ékes rajz mutatta első Ferenc József királlyá koronázását. A korabeli regények mintájára, amelyek csak édeni boldogsággal végződhettek, történelemkönyvünk utolsó fejezete a kiegyezést, a nép és a király szerencsés összebékülését, mintegy összeházasodását ismertette, olyanképpen, mint a sok bajt látott magyar nemzet mennybemenetelét. Nos, én tudtam, hogy ugyanaz az ember, aki ott ült előttem nagyapám rongydarabokkal kényelmesített szunyókáló székében, ugyanaz a kis ember, Madarász József, 1867 júniusában Ferenc József megkoronázása előtt négy nappal, egy szál maga felállt a képviselőházban, s tiltakozott a koronázás ellen! Bejelentette, hogy a cecei kerület nem ismeri el Ferenc Józsefet királynak! Semmiféle királyt nem ismer el, mert Magyarország…

Szava lármába fulladt.

A koronázás, a „nemzeti szégyen”, mint tudjuk, a tiltakozás ellenére is megesett. A fellobogózott Pesten díszlövések dörögtek, harangok zúgtak, Ferenc Józsefet, a „véreskezűt” körbefüstölték, megkenték olajjal, a térdeplő főurakat megfröcskölték szenteltvízzel, a népnek sült ökörcombot osztogattak. Cece követe erre a napra kivonult a városból. Tizenhárom képviselőtársával – ennyi, igaz, akadt a több mint négyszázból – egy cinkotai vendéglőben tartott sürgős értekezletet a köztársasági államforma előnyéről.

Megtudhattuk mind a tizenhárom hű bajtárs nevét. Madarász József jóvoltából megismerhettük a tiltakozó felszólalásának szó szerinti szövegét, az indokolásul idézett törvény paragrafusát és pontjait.

Általában rengeteg adatot, nevet, eseményt közölt. Nem fejből. Hanem egy zöld vászonba kötött s erősen aranyozott biblianagy könyvből. Valahányszor Madarász József alakját felidézem, ez a könyv óhatatlanul megjelenik. Ez a könyv akkortájt mindig nála volt. Látom a jelenetet, ahogy mi gyerekek az utca közepén, a porban lépdelünk, egy kicsit megelőzve a gyalogjárón haladó csoportot, hogy kedvünkre nézegethessük. Madarász József akkor már alig látott; a vasútról is karon fogva vezették be. Titkolni akarta vakságát vagy vaksiságát. Megható dolog volt, mert hisz rajta kívül mindenki jól látta, hogy a leplezéssel legfeljebb csak saját magát vezeti félre. Öreg hívei karéjában emelt fővel, arcát jobbra-balra forgatva, mosolyt s bólintást osztogatva haladt az utcán, a szokásosnál egy fokkal határozottabb léptekkel. De mosolya sose csillant más mosolya tükrében, de hívei előresiettek, minden botlató holmit eltakarítottak útjából. Csak egyik karját adta oda a vezetésre, ám látszott, hogy azáltal engedelmesen engedi kormányozni magát. Másik kezében – vagy hóna alatt azt a nagy kötetet vitte. Ha ült, a könyv a térdén pihent. Még ebédezés közben is nála volt, az ölében vagy a tányérja mellett.

Emlékiratainak vaskos kötete volt az a könyv, telerakva, főleg a végén, vékony papírszeletkékkel, újságkivágásokkal, más könyvekből kitépett lappal, levéllel, fényképpel.

Ha múltbeli dologról kérdezték – mégpedig akkortájt mi egyébről kérdezhették volna? – Madarász József egy pillanatra elgondolkodott: ellentétben a legtöbb emberrel, nem le, hanem – ilyenkor is – fölfelé vágta a fejét. – „Batthyány?” – „Deák?” visszhangozta a kérdést, s közben, mintha a felhőkben olvasott volna. Keze a terjedelmes album után nyúlt. – „Ott lesz a hatvanadik lap felé” – mondta, s a könyvet odanyújtotta valamelyik bizalmasának. Olvastatni kezdte a megjelölt részt; de négy-öt sornál ritkán olvastatott tovább. A többit ő maga mondta. Emlékei vagy emlékiratai ismétlése folytán bámulatosan ismerte életét. Valóban, mint egy nyitott könyvet! Deák őt már 1837-ben forradalmárnak nevezte! Hol?! Balatonfüreden, az ivókútnál.

Megkapta rá Deák a választ.

– Mindenkor inkább forradalmár, mint doktriner! – mondta neki Madarász József.

Most már folyékonyan részletezte az eseményt, amelyről kérdezték, miközben a könyvet féltékenyen visszavette s ölébe vagy hóna alá helyezte.

Úgy kezelte, azazhogy kezeltette azt a könyvet, mint valami szótárt. Vagy valami óriási tárgymutatót. A címszó elhangzása után elméje szinte önműködően szolgáltatta az adatot.

Így visszagondolva persze megmosolyogtató egy kicsit, hogy az a könyv jó barátainak, hűséges híveinek is megvolt, s a fontosabb fejezeteket hovatovább azok is betéve ismerték. Megtörtént, hogy valami idegen érdeklődését hallva, elővették s lapozni kezdték ők is a maguk példányát. – „Vitám Táncsiccsal itt Cecén?” – „A szakítás Béccsel?” – „Ott van a századik lapnál” – mondták az aggastyánok, s versenyre keltek a föllapozásban. Talán lett volna kedvük arra is, hogy ők maguk is felolvassák vagy fölmondják.

Ilyesmire sohasem került sor. Az öregúr tudott fegyelmet tartani. A gyanús lapzörgés hallatára fölemelte fejét, körbe hordozta alig pislákoló – vagy tán már teljesen világtalan – tekintetét, s az, aki az imént versenyt lapozott, beérte azzal, hogy ujjal kövesse azokat a sorokat, amelyek tartalmát Madarász József elmondta. Ki lehetett volna méltóbb a nagy időkről szólani nálánál? Senki, s ezt ő maga is tudta.

Ünnepiesen beszélt, de értett a tréfához is, helyesebben a gúnyhoz: az ellenfél megvető kifigurázásához. Szavait élénk fejrándításokkal kísérte. Ha befejezte, vagy beszéd közben megállt, ősz feje azon az egyenesen tartott vékony nyakán szüntelenül ide-oda járt, mintegy megvesztegethetetlen tiltakozásul mindaz ellen, ami az utóbbi esztendőkben – a Görgey árulása óta eltelt ötven-hatvan esztendőben – történt.

Lelt valami örömet vagy legalább kielégülést abban, hogy ettől a világtól különállt? Nyelvújítás-korabeli szavakat, üdvözlőformákat használt. Lenézte korát. Büszke volt? Ahogy ismerőseim lefestik, azt hiszem, volt benne valami annak az embernek a természetéből, aki akkor is élvezi – keserűen bár – jóslata beteljesedését, ha csupa baljóslatot mondott. Azaz, szerette is, megvetette is hazáját, ahelyett hogy pontos megkülönböztetést tett volna. A szabadság prófétája volt; a próféták türelmetlenségével.

Madarász József hovatovább úgy járkált választókerületében, mint egy Béranger-megdalolta király a birodalmában – ezt a hasonlatot lehetett volna mondani, ha Madarász József nem lett volna konok köztársasági még a chansonok tréfás királyaival szemben is. A szabadság ellenségeivel szemben nem ismert kíméletet. Vagyis eszméi birodalmában kemény fegyelmet tartott.

A kerület népe régtől fogva úgy tekintett rá, mint egy ősi törzsfőnökre. Az emberek már akkor sem csodálkoztak volna, ha azt hallják róla, hogy nemcsak Kossuthtal parolázott, hanem Árpád apánkkal is, és hogy erre a vidékre ő vezette be a magyarokat. A nép időszemléletéhez még csak annyit, hogy mivel csak a kiemelkedő eseményeket nézi, a történelmet épp a csúcsai miatt érzi oly közelinek, akár a hegytetőre ért kiránduló az egymás mögött emelkedő hegyormokat. Madarász József tekintélye megdönthetetlen volt. Csorbái sem kisebbítették.

Azt érte el, amit akkor kívüle tán egyetlen képviselő sem az országban.

A népnek csak egy kis töredéke kapott választójogot. A zsellérek, a szegénysoriak egyáltalában nem választhattak. Az ő beszámolóin ezek is ott tolongtak, az ő szavaira ők is éljent kiáltottak, az ő vezetésének, különös uralkodásának ők is alávetették magukat, büszkén, lelkes dacra készen.

Varázslatos uralom volt. Az ország minden része Ferenc József jogara alatt görnyedt, kivéve Cece környékét, kivéve a sárkeresztúri kerületet, kivéve Fejér megyének azt a legdélibb sarkát, amelyet Vörösmarty Sárrónavidéknek nevezett.

Pusztán azért, mert a kis öreg hű volt elveihez, az emberek pedig a kis öreghez, itt, Rácegrestől föl Sárszentmiklósig, Sárbogárdig, olyasmi rezgett a levegőben, mintha erre még mindig a nagytemplomi trónfosztás volna érvényben.

Én nem voltam itt bennszülött alattvaló, én csak látogatóban jártam ide, jóllehet, ezek a látogatások néha hónapokig tartottak, egyhuzamban. Annál élesebben hatott rám, a mintegy külföldről jövőre, e táj szellemi éghajlata. Simontornyán és Ozorán, ahol egy-egy aulikus Apponyi vagy Zichy volt a követ, szinte érezni lehetett Világos fülledt borúját és vérszagát, ha ugyan nem Kollonics korának tömjénszagból és börtöndohból összetett legét. Itt a szabadságot legfeljebb egy-egy szegénylegény neve idézte föl. De ahogy az ember átment a megyehatár folyón, a Sárvízen vagy a Séden, levegőt is könnyebbet és szabadabbat szívott; egy másik jogfolytonosság különös klímájába jutott; Kossuth, illetve hát Madarászék uralma alatt járt. A fák zöldje talán nem volt csillogóbb, talán a nap sem lövellt több sugarat, de azt bizonyosan állíthatom, de arra utólagos ellenőrzést mernék kérni, hogy az emberek hetykébben emelgették a nyakukat, büszkébben és elevenebben nyitogatták szemüket, derekuk és kezük tartása öntudatosabb volt; ettől pedig mintha még a lovak járása is délcegebb, a szénarendek és a szőlősorok rendje is világosabb, derűsebb lett volna. Semmi csodálatos abban, hogy egy olyan országrészben, ahol még a kilencvenéveseket is leöcsémezik, a nyolcvanévesek elé pedig életvitel dolgában példaképeket állítanak (saját nagyapjukat), ott az emberek nem öregednek gyorsan. Ezek a Sárvíz mentiek ötvenéves fővel is aszerint mutatkoztak be, hogy kiknek az unokái; majdnemhogy pendelyes számba mentek.

A kerület lelke ifjú maradt. Miről ismerszik az ifjúság? A bátorságról, a hűségről, a dacról. Cecén a bátor hűség (Madarász eszményeihez) olyan természetes volt, hogy a ceceiek nem is érezték. Az ozorai iskola katedrája fölött a pápa és a király arcképe függött. A ceceiben Árpádé és az aradi tizenháromé. A községházán ott volt valami homályos sarokban őfelsége, felismerhetetlenné szeplősítve a legyektől, de a tanácsteremben s a folyosón miben gyönyörködhetett a szem? A „Megadjuk!” aláírású színes nyomatban, amely Kossuthot a 48-as képviselőházban ábrázolta; a kápolnai csatatéren imádkozó Kossuthban: az orsovai parton csónakba szálló Kossuthban; a ceglédi piacon szónokló Kossuthban. És Petőfiben, a Múzeum lépcsején, a tábortűz mellett, a csatatéren, amint szíve utolsó csepp vérével épp azt írja a földre: Hazám! A színes csoportképeken, amelyeken majdnem minden arc egyforma volt, egyformán bajszos és pirospozsgás, izgatottan kerestük: melyik lehet a mi két Madarászunk?

Azért nem írom le részletesen, mert másutt, ezelőtt tízegynéhány évvel már leírtam Madarász József egyik nagy előadását választóihoz. Ahogy illett, ekkor is választás után járta be a falvakat. Cecén, az alkalommal nem a Madarász-köz előtt, hanem a katolikus templom mögötti utcaöblösödésben beszélt egy olyanféle hatalmas kavicsrakásról, aminőt a kövesút javítására halmoznak fel. Ádázul szidott valakit, politikust persze; Kovács Lajosnak hívták, neve éppúgy fejembe vésődött, akár meztelen talpamba az útkövező kavics éle. Később tudtam meg, miért tekerte ki képletesen előttünk annak a Kovács Lajosnak a nyakát. Az a Kovács Lajos azonos volt azzal a Kovács Lajossal, aki Debrecenben a békepárt maffiáját vezette Kossuth ellen, illetve Madarász László ellen. Közveszélyes cselszövőnek, kitanult országvesztőnek nevezte, jottányit sem törődve azzal, hogy ama Kovács Lajos akkor már évtizedek óta legfeljebb a föld alatt szőhette maffiáit. Madarász József magán kívül harsogott, olyanformán mutálva, mint a kamaszok; Debrecenben volt, 1849-ben, a haza még nem bukott el. A tömeg – a fiatal, az öregedéstől mentes tömeg – megrendülten figyelt; e pillanatban szintén Debrecenben volt: a haza az ő szemében sem bukott el, annak a kis öregnek a jóvoltából, aki vad karmozdulatai közben most úgy emelte újra és újra feje fölé azt a két markába fogott nagy könyvet, mint Mózes a kőtáblát, mielőtt földhöz teremtette. Az, hogy a beszédet alig értettem, semmiképp sem volt akadálya annak, hogy magam is ne megrendülve hallgassam, torkommal nyeldeklést, szempilláimmal sűrű pillogást végeztetve. Rejtelem, hol ojtódik az ifjú lélekbe a hit. Hittem magam is, hogy a haza nincs elveszve, érdemes érte küzdeni.

Kérdezem nálam idősebb rokonaimat, azokat, akik húsz-, harmincéves fővel ismerték őt, igazán ilyen kemény kis ember volt-e az öregúr, segítsék csak emlékezetemet.

„Mindenkinek megmondta!”

Bárkire fordult a beszéd, előbb-utóbb – a felolvasás előtt, vagy a felolvasás után – Madarász József ajkát elhagyta ez a mondat: megmondtam neki! A véleményét mondta meg, kereken, keresetlenül. Megmondta – nemcsak Táncsicsnak és Kossuthnak – még Petőfinek is. Illetőleg nemcsak Mihálynak és Lajosnak, hanem Sándornak is. A múlt nagyjait keresztnevükön emlegette – nem hivalgásból, ezt érezni lehetett. Ösztöne hűségéből tette; nem akart tőlük eltávolodni; lelke mélyén így védekezett az idők múlása ellen. Valahányszor a régiekről beszélt, visszaszállt közébük, így aztán hallgatói is, miután őszinteségével megnyerte őket, visszaszálltak vele. „Amikor Lacival megint elmentünk Lajoshoz” – ezekből a szavakból magyarázat nélkül, magától értetődően tudtuk, hogy testvérbátyjával, Madarász Lászlóval Kossuth Lajoshoz ment tárgyalni. Mintha azon a tárgyaláson mi, hallgatói is, ott lettünk volna; a közvetlenség e történelmi nagyságokkal szédítő és boldogító volt. A jó elbeszélésnek és a jó írásnak egyik ismérve, hogy lerombolja az időt. Ott álltam a méhesben, a lépkerettartó mögött meg a kis zsámoly mögött, melyen nagyapám ült, s Kossuth kortársának éreztem magam. A keresztnevek néha összekeveredtek előttünk. „Mihálynak nem volt igaza” – hallottuk, s egy pillanatra nem tudtuk, melyikről is van szó: Vörösmartyról, Táncsicsról, Tompáról, vagy tán még – Csokonairól?! De ez csak olyan volt, mint mikor az ember rokoni beszélgetés közben nem találja ki azonnal, hogy a család rengeteg Jancsija közül melyikre is kell gondolnia. A következő mondatokban az ilyen mindig tisztázódik.

Én persze – mihelyt úgy-ahogy lehetett szavam ott nagyapám mögött – Sándorról érdeklődtem volna. Madarász József kinyitotta az ölében tartott könyvet, féltékeny és leintő pillantást vetett Csók Lekszi bácsi felé, vajon nem nyitja-e ki az is a maga példányát, s közben azt mondta: „Fiatal ember volt.” Lapozás közben megismételte, nem értékelés dolgában lebecsülő hangon, hanem azon a félig elnéző, félig megbocsátó hangon, amelyen az idősebbek a náluk fiatalabbról, vagyis tapasztalatlanabbról – szoktak beszélni. Egészen fiatal ember volt. Meghallgatott egy-két mondatot abból, amit hajdani emlékeiből valamikor papírra vetett. Bólintott. „Nagy hazafi volt” – mondta teljes meggyőződéssel, majd szinte észbe kapva, kicsi tenyerét elém tartotta:

– Ez a kéz egykor…

Koponyámon azóta erősen megritkult a fürt, de e koponyát – kárpótlásul ezt lássák rajta! – ismét megérintette az a megszentelt kéz; az, amely Petőfi teste melegét is érezhette!

Majdnem tíz év volt Madarász József és Petőfi közt a különbség; óriási különbség olyan korban, amidőn az egyik a huszonöt, a másik a harmincöt felé jár. Az aggastyánok helyeslően bólingattak arra is, hogy Petőfi olyan fiatal volt, s ez Petőfit valamiképp az én rangomba állította. Ez sem volt kellemetlen érzés.

Úgy állt tehát a múlt megbízásából is, úgy őrködött az erélyes kis ember országosan is a jelen, a „maradék” fölött, akár juhai fölött a juhász. Szigorú pásztor volt ő, nem fogadta vissza az egyszer eltévedt bárányokat, Jókai szintén fiatalabb volt nála vagy tíz esztendővel.

Mikszáth beszéli el megrovólag, hogy amikor a hetvenötödik évéhez közelgő Jókai már átment élete legnagyobb ünnepléssorozatán, amikor még megkapta művei jubiláris kiadásáért a második százezer forintot is, az „Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben” című hogyishívják sine cura szerkesztéséért pedig a harminchatezer koronát hozzá, a királytól az örökös főrendiséget, majd a rendjelet, s amidőn mindennek tetejébe a Széll-kormány elhatározta, hogy a „legmagasabb erkölcsi elismerés”-képpen a parlamenttel nyolcezer korona élethossziglani évdíjat is megszavaztat neki, a dicsőség e csúcspontján kínos jelenet történt. Jókai meg tudta, s meg is szokta mondani, hogy ha már ünnepelni akarják, az ünneplés milyen módjában lelné leginkább kedvét. A magas erkölcsi elismerés parlamenti megszavazását egyhangúnak óhajtotta. Teljesíteni lehetett ezt is; az indítványt a ház nagy többsége az elfogadás kifejezéseképpen zajos helyesléssel, éljenzéssel fogadta. A nagy ovációban azonban, mondja dohogva Mikszáth, „egyszerre felugrik fürgén, mint egy fürj, az öreg Madarász József és alig néhányak által észrevéve, a Ház szószékére fut fel, s ünnepies, rezes hangján beszélni kezd, mely az immár lecsendesült házat meglepetésszerűen érinti: – Én a megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem…”

Még azoknak a cikkeknek alapján esmérte annak, amelyeket a huszonhárom-huszonnégy esztendős Jókai gyártott a debreceni békepárt megbízásából Kossuth rendőrminiszterének, Madarász Lászlónak, a 48-as magyar jakobinusok vezérének megbuktatására.

Ha Madarász véletlenül Jókai dicsérése végett szalad fel nyolcvanöt éves lábával az emelvényre, ekkor nyilván hangjára sem azt mondja Mikszáth, hogy „rezes”, hanem azt, hogy „érces”. Az árnyalatok ilyen kezelésén – mert hisz a réz is érc! – fordul meg az is, kit sajnáltassunk az olvasóval. Helyesebben kit sajnáltassunk utoljára. Jókai bizonyára keserű szívvel fordult ki a pesti képviselőházból Madarász József durva támadása miatt. De vajon milyen szívvel fordulhatott ki Madarász László a debreceni képviselőházból Jókai Mór társaságának durva rágalmazása miatt? Hogy ez az utóbb említett kifordulás fél századdal – pontosabban ötvenkét évvel – előbb történt? Madarász Józsefről szólva ez nem érv. Jókait mi is szerettük, de ebben az ügyben nem állhattunk pártjára. Nem állt pártjára még Kiss Iván tekintetes úr sem, akinek az aggastyánok közül legtöbb köze volt a szépirodalomhoz, s aki mellesleg az aggastyánok közt alakra a legmagasabb volt, évei teltével egyre soványabbá, létraszerűbbé válván, mintha – azok szava szerint – az elmúlásnak azt a formáját választotta volna, hogy elevenen felnyúlik a holdba. Jókaival nemcsak azért is kellett szembefordulnunk, mert a 48-as rendőrminiszter cecei volt, Madarász László volt, a „Laci” volt, hanem mert előttünk az a sokak szemében mindmáig „homályos” ügy, a Zichy-féle eltűnt gyémántok ügye, amellyel a békepártnak és az ifjú Jókainak végül mégiscsak sikerült a debreceni jakobinusok vezetőjét lemondásra kényszerítenie, az az ügy mielőttünk régtől fogva tisztán állt. Madarász László ártatlan volt! Madarász László igaz ember volt. A helyes utat, az egyetlen lehetséges utat Madarász László tudta. Madarász László – Madarász László volt!

Madarász Józsefnek voltak fogyatékosságai, olyanok is, amelyeket már az én gyermekszemem észrevett, s elmémbe elraktározott, mintegy későbbi feldolgozás számára. De az igazság követésében makulátlan volt. De a testvéri szeretet még az alázatosságra is rábírta.

Azt hiszem, az egyetlen ember, akinek „nem mondta meg”, akire bírálat nélkül tekintett, testvérbátyja volt. Föltehető, hogy az eszmék terén, a politika dolgában is az idősebb testvér vezette a fiatalabbat. Az öcs – naplói tanúsága szerint – lelkesen hallgatja, s szinte leckének írja le magának bátyja beszédét Lovassy László és társai védelmében a Fejér megyei karok és rendek előtt. „Laci”-nak hamarosan veszedelmes híre támadt e tekintetes karok és rendek körében. E hír átragadt a kisebbik Madarászra is. Nem ok nélkül. A testvérek, szinte kamasz fővel, egyezséget kötöttek – ezek a testvérek később is csupa ilyen egyezséget kötöttek –, hogy „mint a népfenség (democratia) emberei a czimeknek p. o. nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, tekintetes stb. stb. használatát az ülésekben mellőzni fogjuk”. László három évvel volt idősebb, ő 1811-ben született. Ezt a fölényét öccse láthatóan egész életükben elismerte, noha László sem ért kis kort; kilencvennyolc éves korában halt meg, ami azt látszik igazolni, hogy a forradalmárok (ha egyéb nem történik velük) soká élnek, annak az élettani tapasztalatnak alapján, hogy a nagy szeretet s a nagy gyűlölet, általában minden nagy szenvedély, megtartja az embert.

Madarász József nem titkolta, hogy Lacit Lajosnál is nagyobb embernek tartotta. Cecén meg lehetett érteni azt az elfogultságot. „Kinek szava telt be, no kinek?” – kérdezte harciasan Madarász József, miközben ültéből talpra ugrott. Ilyenkor az aggastyánok is fel-felálltak, s karukat hátra téve ismerték el képviselőjük igazát, ezúttal azt, hogy az idő, íme, Madarász Lászlót igazolta, abból az egyszerű okból, hogy annak idején nem őrá hallgattak. Mert ha Lacira hallgatnak!…

Megható volt, ahogy az a büszke kis öreg, az apró termetű jellemóriás árnyékká tudott húzódni bátyja alakja mögött. Mint aki a felhőkbe néz, mondtam már, úgy néztem Madarász Józsefre. Mily magasságban láthattam hát azt, akire ő maga is, mint a napra tekintett, fölfogható. S minőnek láthatták az eszményképet, „Laci”-t az aggastyánok akkor, amikor még élt, de testi szemmel mégsem volt látható, hanem csak lelkivel; mert hisz bukása emlékezetes esztendeje óta, 1849 óta utolsó napjáig emigrációban élt, Amerikában. Akár Kossuthot, őt sem lehetett hazatérésre bírni: a puszta hazatérést ő is valami megtérésnek érezhette. Csakhogy ő még Kossuthnál is tovább élt és dacolt, pontosan tizenkét évvel; 1909-ben halt meg, szegényen, észrevétlenül. Itthon még csak egy harangot sem húztak meg érte; kivéve persze a cecei ev. ref. torony harangjait.

Sorozatban jelennek meg, egységbe rendeződve végre a falukutató munkák, s a kiadó kitart az ötlete mellett, hogy mindegyikhez előszót kapjon, magától a szerzőtől. A szerzők nyilván holmi visszapillantás írásához ülnek le, de művük elkerülhetetlenül tanúvallomás is. Csaknem pörbeli.

Én eddig négyet ilyet olvastam: Erdeiét, Darvasét, Veresét, Féjáét. Az a gondolatom támadt: nemcsak egy tornyot hasznos körbejárni (s más s más felől lerajzolni), hanem egy történelmi eseményt is. Ahány vallomás, annyival növekszik, amit a festészetben térbeliségnek hívnak, s aminek itt adjuk mi csak a szerény valószínűség nevet.

Mert mi is volt az a falukutató irodalom, amelynek harckezdő művei most – a kimosakodott s megborotválkozott hegyi partizánok módján – a különböző irányzatokból összegyülekezve glédába sorakoznak? Azt természetesen nem maguk a falukutató írók határozzák meg. Noha legtöbbet mégiscsak ők tudnak róla. S noha a visszapillantás távlata módot ad, hogy ugyanaz a személy alany és tárgy, azaz megfigyelő és megfigyelt is legyen.

Nekem az az érzésem, mintha valamennyien, akik akkor oly buzgón, oly határozottan, annyira célunk-tudva végeztük utunkat, egy óriási szervezet vérsejtjei lettünk volna. Vagyis hogy igazánból mit akartunk, azt nem mi tudtuk, nem is a rajtunk kívülállók – bírálóink és szemlélőink –, hanem az az eleven nagy test, amelyben kerengtünk.

Ez a nagy test a magyar nemzet volt. Mi pedig, a sejtjei, azért mozogtunk oly roppant hévvel, mert ez a szervezet beteg volt. Jelentkezésünk s működésünk egyszerre hirdette a veszélyt és az erőt. A halált és az élniakarást. A gyógyulás lázenergiája voltunk, egy halálra sebzett nép meglepő eszméletre rándulása. Ezért volt örvendetes, hogy ezek a sejtek oly gyors szaporodásnak indultak, s ezért volt fájdalmas, hogy oly későn.

Így látom én huszonöt év után, amidőn az idő távlata a sok részletet végre valamiféle egészként tárja elém. De ezt mutatja az is, hogy szerencsés alany-tárgy kettőzöttségemet fölhasználva, górcső alá veszem azt a sejtecskét, aki az én nevemmel jelölve kerengett annak idején abban a tüzes testben.

A „falukutató irodalom”, kívülről tekintve, a parasztság személy szerinti, mintegy testi belépése a magyar szellemi életbe.

Mikor kezdődött vajon a falukutató irodalom, illetve annak bevezetője (s egyben örököse) az új „népi” irodalom? Erőforrásai, magányos képviselői régtől voltak. A falukutatás műfajának – az irodalmi igénnyel írt szociográfiának – Franciaországban éppúgy megtaláljuk a hagyományát, akár Oroszországban vagy bármely agrárkérdéssel küzdő országban. A falukutatás magyar műfajának – a vidéki helyzetjelentésnek – stílusgyökerei ott vannak Petőfi úti leveleiben, sőt Kazinczy útleírásaiban – szinte minden idők magyar nyelvű útleírásaiban, Táncsics remek visszaemlékezéseiben. A népies irodalomé pedig? Már Orczy hősi klapanciáiban, ha úgy akarom. Mennyi kérkedni való, ha azt nézem, hogy mióta invitálja irodalmunk belépésre a parasztot. S mennyi szégyellnivaló (társadalmi elmaradottságunk miatt), ha észbe veszem: az első szegényparaszt származék, aki osztályától el nem szakadva, azt pillanatonként vállalva kezd meg és fut be rangos irodalmi pályát, az – forgathatjuk bármiképp – Erdélyi József. Ő a mi Jeszenyinünk, egyebek közt abban az értelemben is: az ajtót, amit a szent csarnokba nyitott, mögötte már nem lehetett bezárni, azt ő oly alaposan lesodorta, hogy a nyomába jövők, a még nála is parasztibb (mert autodidakta) paraszt – Sinka, Veres, Szabó, Sértő – semmit nem érzett (szinte még hálát sem) azért, hogy akadály nélkül – s a parasztot mindenütt fogadó, klasszikus közröhej nélkül, amiben az úttörőnek még nagyon is része volt – léptek a fénybe.

Mint minden irodalmi irányzat korszakát, a népiét is attól fogva számíthatjuk, amikor a hasonló törekvésű írók valamiféle egységbe kerültek. Azért írom azt, hogy kerültek, s nem azt, hogy álltak, mert így az is kifejeződik: tán nem is saját akaratuktól függött a dolog.

S ez mikor kezdődött?

Az talán még nem éntúltengés, ha a tanú ott indítja meg az eseményeket, ahol saját emlékei megszólalnak. Egy hosszabb Tolna megyei rokonlátogatás, majd baranyai tartózkodás után 1933 nyarán tértem meg Pestre a dunántúli magyarság kipusztulásának, a most már nagynémet irányítású hazai németség előretörésének és elszakadási törekvésének hírével; azzal a tanulmánysorozattal, amely a Nyugat-ban megjelenve, országos vitát s figyelmet keltett, s még az ország határain túl is visszhangot kapott. A dunántúli magyarság elsorvadásáról, az egyke és a nagybirtok átkáról esztendőkkel előttem már Kodolányi is írt; a német terjeszkedést s a disszimilálódás veszedelmét pedig Szabó Dezső, amióta csak az irodalmat harctérnek nyilvánította, a legjobb golyóiként lődözte. Miért tett mégis az én higgadt, egyáltalán nem egy nagy nép, hanem csak annak hódítási merénylete ellen írt beszámolóm olyanféle hatást, mint a tűzoltókocsi szirénája?

Mert a szomszédban a nemzeti szocializmus, a német faji felsőbbség tüze akkor már a hatalom edényében lobogott. A „Herrenvolk”, a német faji felsőbbség eszméje természetszerűen ébresztette föl a szolgasággal fenyegetett népek nemzeti érzését, vagy legalábbis annak a rétegnek az érzését, amely a nemzetet képviselte, s mintegy bőr módjára látható egységbe fogta.

A megsértett bőr Magyarországon megdöbbentő rosszul reagált. A korabeli sajtó ezt az asszimilálódás csődjének nevezte. A hitleri fajmítosz gyökérzete a német romantikából táplálkozott; a magyarságot államban tartó rétegek jelentős része német eredetű; magukat már rég asszimiláltnak hitt polgárok, köztisztviselők és katonatisztek jó néhánya olyan mámorosan, olyan avítt-irodalmiasan felelt a „vér szavá”-ra, amelyhez hasonlót csak a romantikus színdarabokban s ponyvaregényekben lelni. De ugyanakkor meglepő üzletiesen is. Ez a kezdetben öntudatlanul, de később már riasztó tudatosan disszimilálódó réteg próbálta elsőül kitudni – a maga pálfordulásának egyidejű igazolásául is, leplezésül is – a középosztály másik újdonan-fölkerült rétegét, a zsidó származású polgárságot. Oly közismert tények ezek, hogy az utalás rájuk szószaporításnak hat.

Mégis időznünk kell velük.

Kossuthék forradalmát – az 1848 szeptemberit – a nemzeti kérdés robbantotta ki (a Habsburg-házzal szemben), s a nemzetiségi politika (a románok és a szlávok irányában) gáncsolta el. Szalay és Horváth s velük a külföldi történetírók szomorúan állapítják meg: Magyarország 1848-ban kezdődött függetlenségi harcát; majd függetlenségi politikáját az ország nemzeti kisebbségei közül csak kettő támogatta: a hazai (vidéki) svábság és a zsidóság. Nyilván egészséges gazdasági okból is: működött bennük annak a szerepnek a tudata, amely felé az asszimilálódás útján megindultak. A két világháború közötti magyarság nemzeti létküzdelmében ez a két (eladdig már magát is asszimiláltnak hitt) réteg külön színt kap: az egyik mint támadó különböztethető meg, a másik mint védekező.

Napjainkra már eléggé fölszállt azoknak az esztendőknek rétköde, hogy a tárgyilagos szem az egész mezőnyt belássa. Az első általános észrevétel ez: a 19. század a távolságok legyőzésének fölfedezéséből az országhatárok, az osztályharc tudatosításától a nemzeti érzés hamaros eltűnését várta. A századforduló idejének gyorsuló lokomotívjai, az egymásba kapcsolódó munkásszervezetek, a világirodalom Goethe-elképzelte kiteljesedése, de még a vöröskereszt vagy akár az eszperantóféle mozgalmak is micsoda megújulást, micsoda tökéletesedését ígérték annak a nemzetfölöttiségnek, amelybe valaha Európát a közös latin s a közös krisztusi ige úgy-ahogy foglalta s milyen közelire! Mennyire bizonyosak voltak apáink a 20. század Mikulás-puttonyának ajándékaiban! Nos a 20. század első számú nagy meglepetése (amelyet váratlansága miatt sokáig, szinte máig nem tudott az európai szellem kellően elemezni) a nemzeti érzés hatalmas újjáéledése. Végzetes különbséggel. A „szent láz”, amely százötven évvel előbb kamaszbetegségként pirosította az orcákat, s a növekvés járuléka volt, most hovatovább vad ragályként pusztított. A meggyorsult kerekek és légcsavarok csak terjedését szolgálták. Hozzánk történelmünk kiváltképpen gyenge pillanatában érkezett.

„A magyar pusztuló nép!” Már a századforduló magyar fiataljának, ha tisztán látott, ezt ütötte szívébe a nemzeti érzés. Mátyás alatt az ország lakossága annyi, mint Angliáé, maga a nemzet, mint az egészségesen terebélyesedő fa: van gyökérzete és ege, fundusa és terjeszkedése. Attól fogva a magyarság sorsában ahány történelmi esemény, annyi kudarc és katasztrófa. Nemcsak a külső ellenség számbeli fölénye miatt. Már Mohácsot meg lehetett volna nyerni, ha nem a gyökér körül van a baj. Miről panaszkodik Zrínyi? A belső tehetetlenségről. S mi másról Bethlen? Béccsel szemben Rákóczi számbeli, politikai, stratégiai fölényben volt. És 48-nak sem Világos volt a sors húzta útja. S azután!

A tüneteknek ez a sorozata a grafikonok görbéjével hajlik lefelé, egyre riasztóbb függőlegesben. A népe pályafutásával ismerkedő diák, ha kiengedi fejéből a zengő mondatokat, s valamiféle reális egyenlegbe akarja tömöríteni a tanultakat, csakis ezt mondhatja magának: hisz itt minden fejembe ragadt történelmi helységnév egy magyar ügy csatavesztését, minden nagy személynév egy eszmény elbukását jelenti.

Ezt mondja az irodalom is. Tankönyveinkben a kötelező olvasmány és már a diáknak is élvezetes olvasmány a kuruc költészet táján fut össze. E kor hangja – a hontalanság tél eleji csikaszüvöltése – marad a magyar érzés hiteles intonációja egész Adyig. Ez visszhangzik még oly sok jellegzetesen emelt tónusú költőben is, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty: ez köti mintegy ehhez a talajhoz őket. Nevezzük néven a megnevezendőt. Van nemzeti költészet még egy oly sötéten látó, mint a magyar? Én nem ismerek.

De a történelem lehanyatló grafikonja, a panaszos énekek mint hiteles nemzeti líránk vonal alattian mély hangjegyei tán egy nemzedékre sem tettek olyan hatást, mint arra, amely a 20. századdal volt nagyjából egyidős, s így az első világháború idején kezdett eszmélni. Ez a nemzedék ugyanis kapott egy villámcikázásnyi reményt; egy népi forradalom lehetőségét, az elvesztett háború után. De utána annál sötétebbnek látszott az égbolt.

A Nyugat híres vezércikkében Szabó Dezső azzal üdvözölte a proletárdiktatúrát: a magyar nép alkalmatlan a kapitalista szabadságversenyre, nekünk a szocializmus csak üdvösséget hozhat. Ebben már benne volt az a tapasztalat is: a polgárság még akkor is képtelen a nemzet vezetésére, ha teljhatalmat kap. Így volt; Károlyi kormányát a nemzeti kérdések terén elszenvedett kudarcok tették lehetetlenné; 1919. március 21-én az ország minden városában lelkes tömegek nyüzsögtek az utcákon, pontosan olyan hangulatban, mint 1848. szeptember 28-án: nem tűrjük tovább! Mit? Az idegen zsarnokság packázását, a nemzet megsértését. A történelmi hatást tekintve a Vyx-jegyzék, mondhatni, mása volt annak a királyi leiratnak, melyet Lamberg hozott a zsebében. A nép, még az úgynevezett „utca népe” is a történelemtől elsősorban nemzeti végeznivalót kapott (és vállalt) mindkét esetben. Azt jelentette az, hogy a „magyar nép romlásá”-nak már-már százados ismétlése csak rossz megfogalmazás, s nem a nép, hanem csak „kerete”, a nemzet jutott válságba? Volt emellett is múltbéli hang, s minő!

Petőfié.

Csaknem egy századon át Petőfinek a népbe vetett hite volt a „magyar jobbak” reménytartaléka. Ebből táplálkozott – a különben eléggé más bordában szőtt – Ady, ez tette oly szívóssá Móricz Zsigmondot, ez előtt hátráltak meg azok, akik a magyar műveltséget pusztán nemesi műveltségnek fogták föl, s ezzel lehetett meghátráltatni azokat, akik ez után az állítólagos nemesi műveltség után csak egyféle műveltségen és uralmon fáradtak, a polgárin.

Annál riasztóbb volt e nép földmívelő részének, a vidéki dolgozó magyarságnak újabb testi-lelki hanyatlását, most már nemzeti katasztrófával fenyegető elesettségét közvetlenül látni. Az erről szóló új s új híradások természetszerűen megsajogtatták a régi fájdalmakat, köztük azokat is, amelyek addig nem kaptak hangot, vagy nem érthetőt. Említsek ezekből itt csak egyet olyat, amely máig nincs tudatosítva. Az 1919. július végén lefolyt mezőtúr–szolnoki ütközetben nemcsak egy társadalmi forradalmat vertek le, hanem – már említett magvát tekintve – egy nemzetit is.

Az önkéntes és a kénytetett disszimilálódás, a történelmi kudarcsorozat, népbetegségek és gyarmati munkaviszonyok által létében fenyegetett magyarságot csak egy mélyreható társadalmi átalakulás erősítheti ismét nemzetté – a második világháború elején már ilyenformán lehetett egy mondatba tömöríteni a falukutatás szellemiségét. Ebbe a mondatba természetesen rengeteg árnyalat fér. Hogy ezt a mondatot ki miképp értelmezte – erről vallanak a művek, amelyeket most ismét, különbözőségükkel is egységbe tud tenni az idő. Erről kell tanúskodniok az én itt közölt írásaimnak is.

Az én könyveim közül hármat lehet arra a polcra tenni, amelyre majd azt a címkét ragasztják: Falukutató irodalom. Az első a Puszták népe című, amelynek egy-egy fejezetét 1934-től kezdve közölte a Válasz; a második a Magyarok című, amely az említett 1933-as dunántúli tudósításokkal nyílva, az 1939-ig írt szociológiai, néplélektani, irodalmi tanulmányaimból s naplójegyzeteimből adja azokat, amelyek a magyarság sorsával idevágóan foglalkoznak; a harmadik az 1940-ben megjelent Lélek és kenyér című helyzetkép az alföldi Doboz község állapotáról, kiegészítve azzal a lélektani vizsgálatsorozattal, amelyet feleségem a község iskolásairól öt éven át készített.

A sorozat elve azt kívánta volna, hogy én ezeket foglaljam ezúttal egy kötetbe, vagy ezek szemelvényeiből csináljak külön könyvet. Megkértem, térhessek el ettől az elvtől. Ezekkel a könyvekkel nekem már nincs dolgom, valami majdani átfésülésen kívül; ezek az én szememben kerekdedek; az első közülük eléggé ismert is. Ezek újból való kiadásánál több értelmét látnám azokkal az ilyesfajta írásaimmal foglalkozni, amelyek ezek után a könyvek után jelentek meg, abban a korszakban, amikor a falukutató és népi irodalom politikai mozgalmat kezdett gerjeszteni.

A kiadó hamarosan elém tette egy testes irattartóban mindazt, ami ettől az időtől fogva folyóiratban, napilapban, vékonyabb-vastagabb brosúrában, sőt falragaszon nevem alatt megjelent. Itt köszönöm meg a szívességet. Bár az első átlapozás után vegyes érzéssel méricskéltem a paksamétát.

Vegyes esztendők emlékei áradtak belőle. Az író, aki a sorok mögül rám nézett, bár egy gondolatmenetet fejtegetett, ugyancsak sokfelől fogott bele. S hányféle hangon! Hogy lesz ebből épkézláb könyv, vagyis a közlendőnek valami olyan egysége, amit nemcsak a két borítólap fog össze?

A művészet az, ami bajos; az, ami kockázatos. Ennek a klasszikus szólásnak igazságát én is tanúsíthattam, abban a formában: ami föladatban bizonyos voltam, az sose lelkesített annyira, mint a kétséges. Az eredmény a művésznek is ajándék. Hátha kisül ebből is valami; fogjunk bele.

Az kísértett, hogy talán épp ezeknek az egymástól elütő daraboknak az összerakása fejez majd ki valami lényegeset azokból az egymástól annyira elütő évekből. Talpra áll tán valami mű, ha ezek közé a darabok közé valamiféle maltert simítok. Mi lehet ez a bűvös habarcs? A magyarázat, amivel megpróbálhatom „időbe helyezni” őket.

A munka csábítóan könnyűnek indult. Magam elé húztam a gépelt lapok kazlacskáját (magasabb volt, mint egymásra tett két öklöm!), s épp csak az első sorokat futván át, elválasztottam levelenként az olajat a víztől: a szigorúan irodalmi tanulmányokat azoktól, amelyek nem voltak szigorúan irodalmiak. Amelyek a falukutató vagy népi mozgalom körébe estek (és abba a folyamatba, amivé csak a mozgalmak az idő folyamán átalakultak). Ezeket az utóbbiakat aztán keltezésük szerint sorrendbe raktam.

Az anyag biz változatos volt, olyasféleképp, mint az ostrom alatt bőrüktől lenyúzott budai házfalakban a tégla, a terméskő, a vályog, a befalazott gótikus oszlop. Annál szakszerűbben kell tehát azt a bizonyos maltert készítenem, gondoltam. Így kezdtem – kezem alá írópapírt készítve – figyelmesen újraolvasni ezeket a tíz-tizenöt éve nem látott írásokat.

Az ilyesmi nem közönséges élménye az írónak. A szerelmes érezhet ilyet, ha azokat a leveleket olvassa, melyeket hajdan ő írt a szenvedély lobogásával s túlzásával ahhoz, akit azóta is – szeret. Erről tehát nem is beszélek többet. De hasonlított ez az érzés ahhoz is, midőn régi fényképeinken jár a szemünk. Azonos vagyok én ezzel a zavarba ejtő, mert meghaladott külsejű fiatalemberrel? Képtelenség. De még képtelenebb, ha nem.

Egy betű változtatást se! – természetesen én is így döntöttem, miközben ezeket a régi írásokat lapoztam. Nem tagadom, én is a közterror hatása alatt. Egy korszakban – az első tanulmány 1939-ben, az utolsó 1956-ban kelt –, amikor a hangadók közül oly sokan megtagadják eszméiket, a szellem emberei, akiknek feladata az eszmék fejlesztése és termelése, akár saját maguk magcáfolása árán is, olyankor az írók kételybe esnek; félnek a gyávaság látszatától is.

Az az irodalombénító közvélemény, hogy a gondolatadó is legyen következetes (értjük egymást), engem is sakkban tartott, mint a legtöbb lassan tájékozódó, lassan művelődő koponyát – alapjában véve én is autodidakta voltam, lévén minden iskola, amelybe a sors vetett, botrányosan sekélyes. Különösen az utókor ítéletétől tartottam. Nincs tehát semmi büszkélkedés abban, ha azt mondom: azok közé a nem nagy seregletű írók közé számíthatom magam, akiknek nem kell megtagadniok egyetlen sorukat sem. Minden mondatomat „emelt fővel” vállalom; egy sincs, amelyet írót becstelenítő szándékból, vagyis meggyőződésből vásárt csinálva vetettem papirosra. Ez nem jelenti, de egyáltalán nem, hogy minden soromat ma is igaznak, minden állításomat helyesnek tartom.

Az idő igen sokszor igazolt. (Mintegy hálából tán, mondtam már, miért.) Igen sokszor viszont nem igazolt; nem oly módon persze, hogy a maga eljárásának helyességét elismertette velem.

Meg kell tehát őszintén vallanom, hogy épp a legsúlyosabbakban nem láttam előre mindig, vagy legalábbis nem pontosan. Így például a Csizma az asztalon írásakor a hitleri uralmat sokkal tartósabbnak véltem, mint amilyennek bizonyult. Ez erősen befolyásolt, néha pesszimistává, néha meggondolatlanul harciassá tett. Bizonyos, hogyha előre látok, mást írok; bár az nem bizonyos, hogy másképp; ahogy ma is mást írnék, ha tudnám, mi lesz tíz év múlva.

Hogy nézzem hát most ezt a nálam tizenöt-húsz évvel tapasztalatlanabb szerzőt? Torkoljam le a magam tapasztalataival? Ismerjem el előbbrevalóságát fölöttem, pusztán azért, mert időben előttem beszélt?

Azt tartom helyesnek, hogy – mivel jóhiszeműségében nincs okom kételkedni – átadom neki teljességgel a szót, fönntartva immár magamnak is azt a minden olvasónak kijáró jogot, hogy állításaival vitába szálljak, akár most, akár később. Később – a hamari önkritikák korában ez mintha ildomosabb volna.

Ezek az írások érezhetően mind feszült légkörben keletkeztek, ez az első a közös jegyeik közül, amelyekkel egységbe fűződnek. Feszült volt, egyre feszültebb lett a külpolitikai helyzet. De belül szintén éppígy nőtt a feszültség, sajnálatosan még azok közt is, akiknek legalább átmenetileg egymás mellett lett volna a helyük.

Sok támadás, gyanúsítás ért. Az egyik felől kommunistát, a másikról nacionalistát, majd innen is, onnan is, mintegy platformra jutva, kétkulacsost kiáltottak rám. Nehezen viseltem. Csak az ál-rátartiság mondatja, hogy az utcafordulóként ismétlődő arculköpést megszokjuk. Ez a könyv talán megadja azt a választ, amelyet akkor azért fojtottam magamba, mert az ember nem egy prae-hitleri korszakban bizonygatja, hogy nem bolsevista, s nem a megvakítottaknak magyarázza, hogy rosszul emlékeznek a színekre.

Mi volt a félreértés oka?

Ennek megértése végett egy pillanatra vissza kell kanyarodnunk a falukutatás bontakozási idejére. Ekkor bontakozott ki az úgynevezett népi-urbánus ellentét is.

Ma már jól láthatjuk, hogy ezek az akkor annyit emlegetett nevek – népi és urbánus – fedőnevek voltak, vagy kettős jelentésű nevek. Aki adta, mást értett rajtuk, mint aki viselte, s a szemlélő megint mást. Jelentésüket az idő is alakította. Volt vita, amelyben az egyik az ösztönösséget, a másik az észuralmat jelentette; volt olyan vita, amelyben ki nem mondható sértést jelentettek (amelyet csak a hangsúly sziszegése árult el), azt, hogy te paraszt, te zsidó; hogy mi kereken kimondjuk.

Én sokáig ártatlanul jártam az aknásított mezőben, s hogy tűzbe kerültem, azt csak abból észleltem, hogy hosszabb-rövidebb időre kik szakadtak el tőlem, vagy ha úgy tetszik: kiktől szakadtam el én, nem kis fájdalommal; Hevesitől (ő támadott meg elsőül a „német veszedelem” miatt, még Bethlen oldalán), Ignotus Páltól (ő az Esti Kurir-ban gúnyolt ki), Szabó Lőrinctől, s még ki mindentől, ha átmenetileg is! A legnagyobb népi költő olyasmit írt le rólam: géppisztolyos zsidó bolsevista politruk, a legnagyobb proletárköltő: egykevitéz. Számot kellett vetnem, egyedül maradok, senki sem látja, amit én. Milyen keserves sötétben botorkáltunk, s lökdöstük egymást. Ami vigasztalhatott volna, későn kaptam, akkor észre sem vettem.

A kiadó gépírókisasszonya beleszaladt egy kis túlbuzgóságba. Legépelt egy olyan tanulmányt is, amelyet nem én írtam, hanem rólam írtak azokban az esztendőkben (1939-ben), még a Magyarok című könyvemről szólva. „Sírás a dunántúli magyarság pusztulásán – mondja ez a tanulmány –, s a sírás folyik hosszú fejezeteken át. Ha halkul vagy szűnik, később újult erővel újra kezdődik. Nacionalizmus – mondták sokan, írásban vagy élőszóval, mindenképpen lenézőleg. És megindult a végeláthatatlan okvetetlenkedés. Milyen hálás feladat ma megírni, emiatt bánatot érezni és mutatni. Az ismert élc mintájára: Költő, te nem sírsz, hanem – érvényesülsz. Ez a sírás tehát sokaknak nem tetszett. Márpedig: tetszik az, mi érdekeinket szolgálja, viszont nem tetszik az, ami kárunkra van. Ez a sírás tehát sokaknak a köreit zavarta. Gúnyiratok keltek e sírás nyomában, egy folyóirat, mondhatnám, csak azért indult meg, hogy azután szakadatlanul fejére olvassa Illyésnek, hogy magyarok pusztulásán sír; hogy milyen jó trükköt talált ki, hogy mily pompás ürügyet lelt a sírásra, ha már egyszer kedélyének mélytartalma időnként csakugyan sírásra készteti. Hát… a könyvvel kapcsolatban ez a sírás, illetve a rá való reagálás a legkényesebb probléma. Le is mondok a rosszhiszeműek magatartásának magyarázgatásáról, illetve arról, amit ez a magyarázgatás jelentene, helyeslésekről. Csak botfülűségről, csak ostobaságról beszélek. Csodálkozni ezen a síráson! Nem érezni annak az őszinteségét! Nem érteni meg akár más eszmekörben, idegen lélekkel is annak a természetességét! Nem érezni meg egy költőnek a nosztalgiáját, aki a Dunántúlon született, aki azok közül származott, akiket elsirat, aki tehát a hozzá hasonlókat, a rokonait, a családját, önmagát siratja. Hisz Illyést ott, az elsiratott tájon érték gyermekkori élményei, onnan való a »döntő«, egyéniséget meghatározó emlékanyag; ezt idézni, ezt kitermelni, ezen keresztül nézni s megpróbálni megérteni a világot, ez az ő hivatása, mestersége. Vajon Kongó-szakértővé képezte volna ki magát inkább? Vagy, ha megmarad a Dunántúlon, idilleket festene, életet feladott, semmibe vesző emberkategóriáról? Önmagunkat siratni – vajon még ezekben a könnyekben is lehet kételkedni?”

Nem emlékeztem ezekre a sorokra.

Nagy Lajos írta.

Mintha sírjából – a már szenvedélymentes öröklétből – nyújtana felém egy néma, egy „én értlek” jelentésű kézfogást. A tanulmányt a Századunk-ban tette közzé. Ez azért megjegyzendő, mert a dunántúli veszedelmet, helyesebben azt a veszedelmet, mely kezdetén a Dunántúlon jelentkezett először – „tudományosan”, de mégis ingerülten ez a folyóirat igyekezett cáfolni; hozzá csatlakozott később a polgári radikalizmus csaknem minden pesti sajtószerve, szinte vetekedve, ha hangban nem is, de ál-okfejtésben igen, a németes irányzatok lapjaival. Ahogy a zavar nőtt, oly mértékben nehezült megvilágítani a magvát. Holott ebben a vonatkozásban ez roppant egyszerű volt. A hitleri fajelmélet a magyart – a nem asszimilált eredetűt – másodrendű népnek nyilvánította, s ennek alapján (no és persze a terjeszkedése, a „Lebensraum”-a miatt) éppúgy eltörlésre szánta, akár a zsidót. A magyar pesti polgárság egy része zsidó származású volt; hát még a hitleri értelmezés szerint. Önként adódott, hogy a két áldozat összefogjon, ha csak a veszély idejére is. Ha életről-halálról van szó, oly mellékes, ki jut előbb sorra! Ez, sajnos, tévedés. Nem képzelt még el vízbefúlókat, aki elcsodálkozik, milyen harcra képes két halálraítélt egymás ellen is, még egy perc életért.

Hogy hova kanyarodik a történelem, azt száz évre könnyebb kiszámítani, mint ötre. A hitleri elmélet és szándék bukása nem volt kétséges előttem. Bár magatartásomon a kétely sem változtatott volna, azt hiszem; kötött a múlt s csaknem olyan erővel az ellenfél. De kibírja-e Magyarország addig? Az iménti mondat, hogy nem láttam előre a jövendőt mindig (és pontosan), idevágott. Ebből az üdvözítő vakságból származott a hit, hogy talán sorsunk urai lehetünk. Az ozorai borbélyműhelyben is óránkénti rezümé volt, hogy Magyarország a nagyhatalmak függvénye. Akkor mire jó a küzdelem, hogy külön nemzet módjára viselkedjünk? Nyilván csak az áldozatok szaporítására! Ez a nyilván is tévedés. A rezümét mindenki ismételte, de igazánból senki sem hitte. Az ilyen, szinte az ésszel is szembeforduló tömegösztönt nevezhetjük nemzeti akaratnak. Amelyik népben ilyen működik, abból még lehet nemzet, az naponként és óránként a renani értelmű egységes életre szavaz.

A magyar parasztságnak (az újabbkori székelyt kivéve) alig van nemzeti tudata, ez tán a legkitartóbb keleti jelleg benne. Aki a német „lerohanások” villámsorozatainak idején délelőtt középosztálybeli, délután csizmás rokonai körében szűrhette az ország véleményét, szinte a levegőben érezhette, hol van ebben a népben „faji” ellenállás, értvén ezen a választ is a hamis, az ártó faji szólamokra. A közöny erővé vált. Ki emlékszik a zsidóüldözések alatti színmagyar falvak hangulatára? Az utcákon egy-egy hangoskodó puskás-karszalagos lódenkabátos, a palánkok fölött – a bujtatottak miatt is – riadtan ingó fejkendősök. Az udvarokon, de még a toronyban is dermedtség.

Mindenki a népről beszélt már jóval az események kőomlása előtt. Nemcsak a nemzeti ellenállás tétje lett a nép; egész irodalmunk hitele rajta látszott nyugodni – mert mit tett még esztétikájának is alapjává Petőfi és Arany? De ki beszélt a néphez? Ki magyarázhatta meg neki, hogy a közöny mégsem a legbiztosabb erő (még ellenállásban sem), s hogy a türelem nem mindig szükségszerűen erény?

Az itt következő írások legterjedelmesebbjének ez az alcíme: Kiáltvány a parasztokhoz. Ezt még egy kicsit úgy írtam le: értesítsétek róla a parasztokat is, ti értelmiségiek, akikhez beszélek. De van a könyvben olyan írás, nem egy, amely valóban kiáltványnak készült, s mint ilyen jutott el már közvetlenül a parasztokhoz. S van, amelyről magam sem tudtam, hogy voltaképpen kiáltványnak írom.

Úgynevezett írói állomásaimra visszatekintve, sehol sem érzem így azt az öcs-báty-viszonyt, amelyben volt énjeinkkel lennünk kellene; mint mikor erre a kiáltványokkal próbálkozó korszakomra gondolok.

A néphez beszélni számomra is föladat volt. Íróvá Párizsban nevelődtem, szürrealisták közt; szemléletem, kifejezésmódom egyáltalán nem népies volt, noha nagyon is a népért való. Gondolataimat otthon sem népiesen fejeztem ki, szüleim megvetésének éreztem volna, ha köztük másként beszélek, mint másutt, mint akár az úgynevezett legelőkelőbb szellemi körökben. De más az élőszó, és más az írás.

A néppel, a nélkülöző, a harcra buzdító szegénységgel igazánból mindig valami boldog hírt szerettem volna közölni, ha csak egy nagyszerű vállalkozást is. „Katonák, éhesek, rongyosak vagytok, de előttetek a gazdag Lombardia, ki a kardot, s mienk lesz!” – nem szava szerint idézem Napóleon híres kiáltványát, hanem a lendülete szerint, amit a szívembe ojtott. Nekem azonban sosem volt ilyen boldog közlendőm. De a tábort éreztem; s éreztem – hányszor! – egy-egy Lombardiát is.

A föladat s a lehetőség a mi nemzedékünk számára nem volt kevesebb, mint hogy a magyar népet, amilyen gyorsan csak lehet, nemzetté erősítsük, mégpedig olyanná, amelyben a végzett munka az osztódási alap. Olyan nemzetté, amelyről Vörösmarty álmodott, amely felé Petőfi mutatott. A hármas egység, amelyen később a népfrontos állampolitika világszerte forgott, hogy munkás, paraszt, értelmiség, számunkra nemcsak természetes volt, hanem még sorsvonal is: igen sokunk – főleg olvasóink – úgy volt értelmiségi, hogy munkás apától, paraszt nagyapától. Tehát még a sorrenden sem lett volna vita. A parasztsághoz jószerivel csak a több emlék fűzött; vidékről származtunk, s ott nemcsak a kocsmáros fia – Petőfi – hanem néha még a grófé is – Tolsztoj – a parasztról látottakat teszi el élményül. A történelem, mely közben a nemzetnek más utat szabott, fogja eldönteni, mi kár származott abból, hogy ez a nemzedék nem teljesíthette ezt a föladatát.

Hogy az én megkezdett föladatom mi volt, azt talán nem kell egészében ábrázolnom. A részletek jobban érzékeltetik. Mi hát a magyar? Természetes, hogy azoknak az időknek ez volt a legforróbb kérdése. Mind többször állt meg az ember szeme egy-egy újsághíren: gyönyörűen hangzó nevüket már köztisztviselők is visszaváltoztatták családjuk hajdani német nevére – disszimiláltak! Nekem diákkorom óta megvolt a tréfás definícióm arra, ki büszkélkedhet azzal, hogy „színmagyar”. Akiről már nem deríthető ki, hogy más népből származik; aki sehova se disszimilálódhat. Hiába tágítottuk ezt oda: magyar az, aki annak érzi magát, szükségesnek látszott megmutatni, kik is azok, akikkel ezek is, azok is egységbe állhatnak. Ennek szükségét nem is én magam láttam meg, a Ki a magyar?-t egy haladó diákszervezet, a MEFHOSZ fölkérésére írtam 1939-ben.

Propagandafüzet volt, s első fejezete csaknem szó szerinti átvétel előző könyveimből. Mégsem hagyhattam el itt sem; a következő fejezeteket ennek folytatásaként írtam, erre építettem. A tanulmány ebben a formájában felelt meg céljának.

A hitleri totalitarizmusnak 1941-ben volt a delelője. Európa térképén már csak a peremek voltak, amelyekre Berlin nem rajzolta rá a „német befolyás” barna csíkjait. Így csíkozódtak az elmékben is az eszmék térképei. Politikailag ugyan nem, de lélektanilag megérthető, ha egy szélsőség ellenhatása is szélsőséges. Mi a totalitarizmus ellentéte?

A Csizma az asztalon című „kiáltvány” 1941-ben jelent meg. Nem állítom, hogy az a szélső individualizmus, amelyet e könyv lapjain ma jómagam is tünetként olvasok, pusztán ellenhatás volt. Hogy valaki az egyéni szabadságot inkább vallja, ha kell, a képtelenségig (mintsem annak bár „józan” ellentétét), ahhoz a gyújtószikrát nyilván a totalitarizmus szolgáltatta. Hogy a szabadság eszméit védő humor folyton az akasztófahumor határát súrolja, azt is mentheti a halálraítéltségnek az az állapota, amelyben azok az eszmék akkor voltak. De mégsem csupa ellenhatásról van itt szó.

A nyerészkedés „kultúrájá”-nak bírálata (és elvetése) után a néppel való tényleges egyesülés, amelyről ez a könyv visszhangot ad, nem volt puszta jelige azokban az esztendőkben. Sárközi Kecskeméten nézett ki magának telephelyet, Gulyás és Németh Bocskay-kertben, nekem már nemcsak tanyaházam, illetve szobám volt, hanem istállóm s két tehenem is; a Vilmos császár út üzleteit ekéért jártam, feleségem fejni tanult. Mondhatják, mi is csak menekültünk a veszedelem elől, akár a későbbi Szép Szó munkatársai. Hogy van helyzet és pillanat, amikor a nemzetet (vagy akár az emberiséget) gyakorlatilag is csak alulról lehet megújítani, vagyishogy szinte testileg is föl kell venni a nép sorsát, ezt akkor én végzetes-komolyan vallottam: akkortájt kezdtem írni erről – a népfiaknak a kiszakadásáról a népből – egy könyvdrámát is, Tű foka címmel. Ez a könyvdráma a Csizma az asztalon eszmevilágából indul ki, s már-már a csodatevést, csaknem krisztusi közösséget súrolva, szinte a népbe való visszatérést nyújtja kifejletül.

Látnivaló, hogy ezeknek az írásoknak kapitalistaellenes eszmevonala nem a tudományos szocializmus irányát követi. Sokszor eltér, a bírálat azt mondhatná: visszatér a jobb emberi társadalom álmodozóinak hitei vagy hiedelmei felé. Oka ennek nem tisztán a már említett szépirodalmi örökség. A magyar agrárszocializmus története még nincs meg. Amit én az írásos emlékekből s a ritka szájhagyományból megismertem, azt a meghatottság melege plántálta el emlékezetemben. Ozora már a századforduló előtt eleven agrárszocialista hely volt. Öreg summások szája tanulta meg Batthyány, Schmidt, sőt Reclus neve kimondását. Ezeknek a nemegyszer sztrájkra keseredett aratóknak a szemében két fő rossz volt; az ispán és a csendőr, azaz, elméletileg szólva a gazdasági kizsákmányolás és az állami erőszak. A kapitalizmus megszüntetésének gondját ők tehát a vitáikon alig emlegették kevesebbszer – nem ezzel a fogalommal persze – az államhatalom megszüntetésének gondjánál. Így volt ez akkortájt a városi szocialista szervezetekben is.

Az utópista szocializmusnak ez a századunkig elszállt eszmeköre, mint munkásmozgalmi forma, a valósághoz ütődve léggömbként ment szét. De ideái a Nyugat haladó szellemű áramlataiban még sokáig megvoltak, meg így például alaposan a szürrealizmusban. Ez is hatott. (Nemcsak rám. Kezdő író korunkban József Attilával „Szabadosok Társulása” címen alapítottunk félig tréfás, félig keserű kétszemélyes politikai pártot: Nem én kiáltok című kötetének nekem adott példányába ennek emlékéül költötte ő Szabados induló címmel azt a versét, amely így kezdődik: „Ahol nincsen villanylámpa,” azt, amelyben Marxot és Kropotkint próbálja összebékíteni legalább egy kamaszos verssor erejéig.) Akkor éppoly világossá vált előttem, akár ma, hogy ennek az eszmekörnek legfőbb éltető eleme a kétségbeesést közelítő politikai úttalanság. Nem szégyenül vallom be, hogy abból az akkori magyar úttalanságból – bármily apolitikus hiszékenységgel is – konokan a népbe akartam visszahúzódni, némiképp úgy is, ahogy a bűntudat – majd a halál – kerítette Tolsztoj.

A népen, amelybe nemcsak lelkületünkkel, hanem immár vérünkkel is belekeverülni akartunk, amellyel a nemzetet megteremtettük volna, ezúttal is a dolgozó népet értettem; azt a réteget, amelynek gyűjtőfogalma a dunántúli falvakban az, hogy: szegénység. A szegény temetősoriak, zsellérsoriak, pusztaiak. Azok, akiket a falukutatók többsége is a magyarság legtöbbre hivatott rétegeként emlegetett.

Nem minden ellentmondás nélkül, mert ugyanakkor ugyanazok az írók ugyanannak a rétegnek az embereiről ugyancsak lesújtó – egyáltalán nem tolsztoji vagy proudhoni – képet rajzoltak testi, lelki értelmezésben egyaránt. Nem volt nehéz megállapítani, hogy ezt nagyrészt nem tapasztalatból, hanem hagyomány hatása alatt tették. A parasztságnak ezt az újfajta sötét ábrázolását egy zseniális író kezdte, a nemesi származású (s arisztokrata hajlamú) Maupassant. Az ő szemlélete, amelyet – remek mondatainak bűvölete alatt – Zola is átvett, a dolgozó szegény és a dolgozó állat közt különbséget, mondhatni, az állat javára tesz.

A dolgozó szegények hazai védőiratául – mintegy politikai posszibilitásuk helyreállításául – készült a Mint a darvak. A „népre építeni”, s főleg a „népben elmerülni” Szabó Dezső-s romantika. A tömegekben viszont bízni lenini elvpillér. Megvolt az a szerencsém, hogy a valóságot ne definíción át közelítgessem. Bíztam a tömegekben is, bíztam a népre való építésben is. A dolgozó szegénység nekem nem társadalmi kategória volt, nem is tolsztoji vágyálom, hanem nagybácsik, keresztanyák és unokatestvérek kara. A szélsőséges dicséret, amely a vitairat egy-két oldalán föllobog, voltaképpen a hála szava: igazánból tán nem is előremutat, hanem a múltamba: életem legboldogabb korszaka az volt, amikor e szegénységben elmerülve s benne minden idegszálammal megbízva, éltem.

A Mint a darvak tehát szintén kiáltványnak indult – belőle is novella felé kanyargó esszé lett. Annyi mindent kellett magába foglalnia! Hogy kerül bele, illetve, hogy jut a végére eszmei kicsengésül annak a szerb fogolynak a története, mint lecke az emberiesség gyakorlására? Mert akkor éltük a szerb nép meggyötörtetésének iszonyatát. Nem sejtve, hogy mily közel van már a magunk meggyötörtetése. Ez a vitairat 1942-ben jelent meg.

Ami ezután közvetlenül nevemmel nyomdába került (s ki is került, mert nem mindig jutott ki az erősödő cenzúra miatt), olyan, mintha a következmények valamiféle levonása kezdődött volna. A szó nem mentett semmit: nem lett érv; a politika pedig egyre közelebbről dörögtette rettenetes végső érveit. A falukutató írók – hogy ne maradjanak eszköz híján – már régebben is közelítgették a politika világát; egyik csoportjuk előbb „mozgalmat” indított, „Márciusi Front” néven, majd politikai pártot alakított, ez volt a Parasztpárt, s megszerezte az agrárszocialista múltú hetilapot, a Szabad Szó-t; együttműködött az ellenállásban a munkásság legális és illegális szervezeteivel. Ennek folytán a népi írók hadsora is megszakadt. (De nemsokára ismét helyreállt, politikai elvvallásra való tekintet nélkül.) A csoport gazdasági politikájának magva a lehető legradikálisabb földosztás volt.

Én ezzel a csoporttal tartottam. Ez járt megint némi félreértéssel. Babits halála után egy sereg véletlen körülmény folytán rám hárult a Nyugat továbbvitele. Ez akkor az egész magyar irodalom legfőbb posztját jelentette. Azon a helyen akkor az egész magyar szellemi élet egységét kellett szolgálni, a legfontosabb cél, a nemzeti függetlenség jegyében, az volt a fölfogásom.

Jómagam semmiképp nem láttam összeférhetetlennek, hogy ugyanabban az időben, amikor az ország „legirodalmibb” folyóiratát szerkesztettem, ne vehettem volna részt az ország legparlagibb rétegének lapja körül folyó munkában. Az első valóságos kiáltvány, amelynek megfogalmazásán eltöprengtem, a Márciusi Front ismert deklarációja volt; itt a magaméi közé azért nem vettem föl, mert a végleges kidolgozást öten közösben végeztük (mégpedig olyan eredménnyel, hogy mind az ötünket perbe fogtak). De fölvettem akkori írásaim közé azokat a cikkeket, amelyeket a Szabad Szó-ban írtam, legtöbbször rögtönözve, ott helyben a lap és a párt Múzeum körúti kis helyiségében. Ezek voltak első írásaim közvetlenül parasztolvasókhoz, ezekben próbáltam most már gyakorlatian a „népies” stílust.

Föladatot vállalni a szegényparasztság támadó s láthatóan előrenyomuló frontján és a nemzeti függetlenség s vele az európai szellem védekező (és sajnos, egyre hátráló) frontján, ezt ebben a korszakban már csak az elmebaj tarthatta kétkulacsosságnak. Holott már a dunántúli veszedelem idején is ez volt az egyedüli helyes „álláspont”. A parasztoknak a hűségről és a szellem embereinek a világban való hírnevünkről ugyanaz a kéz rótta a sort, ugyanannak a szívnek aggodalmával. A Hírünk a világban a Magyar Csillag-ban jelent meg, 1944-ben ezzel a záróbekezdéssel: „Ezek a sorok március tizenötödikén fognak napvilágot látni, Petőfi ünnepén. Azt kívánjuk, amit ők, a nemzet súlyos útszakaszain az ő lelkiismeretességükkel szeretnénk föladatunkat teljesíteni.”

A jövőről – a közelebbiről is – ekkor már több képzelmünk volt. De hogy ez az útszakasz milyen súlyos lesz, azt – mint kiderült – nem tudtuk elképzelni. Az minden képzeletet fölülmúlt.

Öt nap múlva betörtek a németek. A magyar függetlenség frontja fölbomlott. A szegényparasztságé most remélt alkalmat a fölfejlődésre, hisz nem volt kétséges, a hitlerizmus s vele a magyar feudalizmus napjai meg vannak számlálva.

A népben lehetett bízni, a magyar dolgozó tömegekben volt erkölcsi és politikai erő sorsuk átrendezéséhez – ezt, meglepő vigaszul, 1944–45 mutatta meg. A kalandorság és a szadizmus rettenetes hónapjai alatt, amelyek szinte szívták a fölszínre a hitványt, a magyar népnek az a rétege, amelyet közelről láthattam, a parasztság jól megőrizte magát (összehasonlításban bármely hasonló helyzetű országéval), majd valamiféle ösztönös öntevékenységgel kezdett működni, az irányító szervek jelentkezése előtt. Való, hogy ugyanakkor, amidőn a munkások elkezdték helyrehozni a gyárakat, a termelés a vidéken is megindult, meg az ájult testben az eszmélet. A közigazgatás és közbiztonság nélkül maradt falvakban sehol sem volt fölfordulás, de még kilengés, még súlyosabb egyéni bűncselekmény sem. A községek, amelyek fölül elmúlt az állam, s amelyeket középkori távolságra lökött egymástól a közlekedés hiánya, megannyi külön köztársaságfélévé alakultak. Mintha a Csizma az asztalon utópiájának ege villant volna meg, noha egyáltalán nem olyan körülmények közt, mint a szerző képzelhette, bár agya leggroteszkebb sugallatára. A nép, noha tájékozatlanul, de tenger szenvedése közepette is oly hiszékenyen nézett előre, s várta a jobbat, ahogy tán századok óta sem. Utólag látta, milyen veszélyben forgott. Csodának érezte, hogy – éhezve-vérezve – talpon áll; csodát lehetett volna tétetni vele.

A világváltás idejéről ebben a könyvben egy naplójegyzet az első hír; 1944 októberi kelettel. Most három éve, amikor egy folyóiratban megjelent, ezt fűztem elébe: „Ezeket a sorokat a leírtak megtörténte után vetettem papírra, pusztán azzal a céllal, hogy ezek alapján egyszer majd részletesebben leírom ezeket a történeteket. Erre mindmáig nem került sor. Kiadom hát így, egyelőre épp csak annyi bővítéssel, amennyit a gépírásos sorok közé itt-ott ceruzával betoldhattam.”

Ami ezután az emlékeztetőnek szánt 1944-es Naplójegyzet után következik, az is javarészt ilyen emlékeztető; az volna tanulságos, amit ezek alapján és ezek magyarázatául megírhatnék. Ám ide mindabból csak annyi való, amennyi úgy-ahogy képet ad arról az útról, amely az itt közölt írások kilométerkövei közé esik.

Pestre – abból a stratégiai előrelátásból, hogy a főváros előbb fog elesni, mint a Balaton-környék – 1944. december 7-én tértem vissza az utolsó vonattal, amelyet Győrből ide indítottak. De saját lakásomra csak karácsony este tettem be a lábam, előrelátásom szerint csak félórára, épp csak a gyertyagyújtás meg a „Mennyből az angyal” idejére, a kislánynak szánt meglepetésül; a félóra alatt, az a hely, ahol rejtőztem, a front másik oldalára, saját házunk pedig a németek vonalának élére került, s ezáltal biztonságos lett: nyilas nyomozó és tábori csendőr ide, az állandó aknatűzbe már nem jött.

Az első szovjet kapitánnyal január 30-án fogtam kezet. Az első magyar hatósági emberrel körülbelül két hét múlva. Az épp alakuló budai városvezetőségtől hozott sürgős meghívást, de nagyobb döntés elé állított, mint egy meghívás elfogadása. Abban kellett határoznom, részt veszek-e közvetlenül is a politikai életben, vagy nem.

Eddig azért vettem részt benne (a Szabad Szó körül), amiért a Nyugat folytatását is vállaltam. Szükségből és becsületből. Nem akartam lemenni a budai városvezetőség pasaréti székhelyére. Annak a háznak kapuja fölött számomra dantei fölírást látott képzeletem. Otthon a szétlőtt ház két megmaradt szobájában harminchárman szorongtunk, de a nyugalom pillanataiban Proust Intermittences-át olvastam, s verset írtam. Most ismét együtt voltam Némethtel. Az ő véleménye az volt, menjek le. Lementem, s nem tévedtem; a Pasaréti úti elöljáróságon olyan társaságot találtam (Balzacnak való újforradalmárokat), hogy azzal jöttem meg: utoljára voltam ott. De néhány nap múlva mégis lementem s ugyancsak sietve: ugyanaz az együttes, amely engem, már nem is tudom, milyen elnöki székbe akart ültetni, Szabó Lőrincet cellába zárta mint első tagját azoknak a népi íróknak, akik fölül még évek múlva is hárítani kellett a háborús bűnösség vádját.

Ilyesféle gond vitt át nem sokkal ezután Pestre. Hallottam, hogy az öt demokrata párt közt ott van a Parasztpárt is.

A pártnak ekkor már székháza is volt. A folyosón egy jókora plakát nagy éljene alatt Darvas, Erdei, Farkas, Kovács, Veres neve közt a magamét láttam.

Kötelességemnek éreztem átmenetileg elfogadni ezt a kéretlenül rám osztott vezetést, oly balzaci állapotot találtam itt is. Körülbelül egy évre gondoltam közszerepre elítéltnek magam.

A lehetőségben is bíztam, nemcsak a népben. A bejelentett földosztással gyermekkori álmom lett valóság. Föllibegtek a láthatáron a többi álmok is – bármily rettenetes volt a talaj, amelyen álltunk. A sokszor ledőlt Magyarország tán sose volt annyira romban, mint akkor.

Mindenképpen le akartam menni Ozorára: látni akartam a változást olyan anyagon, amelyet ismerek; a család sorsa is aggasztott. De a Dunántúlon még harcok folytak, s így közlekedés semmi. A földosztó proklamációkat rádió és repülő terjesztette.

Milyen eredménnyel? Megtudtam, hogy bizottság épp ennek a kiderítésére útnak ered, mégpedig déli irányban, Tolnának. Megkértem, vigyenek magukkal. Flóra kérte, hogy velem jön. Csak Ozoráig akartunk eljutni, de hogy visszatérhessünk, meg kellett tennünk az egész dunántúli kört. Ára az útnak, hogy írásban beszámolok a látottakról. Így keletkezett a Honfoglalók közt című cikksorozat.

A vidék helyzete hívta létre az utána következő cikket is, a Munkába, rögtön! címűt; ennek volt tán legkomolyabb, legvalóságosabb tartalma: figyelmeztetés arra, hogy rendkívülien szántás nélkül is lehet földet mívelni; az ősi fészekbe vetéssel; éhínség előtt álltunk. A vidék elzártsága vállaltatta velem, végre, egy igazi kiáltvány megírását is, a Dunántúl népéhez-t. De azt hiszem, fölösleges minden politikai cikkemhez magyarázatot fűznöm: mindegyikből kiérződik, milyen körülmények közt íródott.

Eggyel mégis kivételt kell tennem. Az Újabb szellemi front? című a Szabad Nép egy körkérdésére volt válasz – igen súlyos pillanatban. A Parasztpárt egy-két vezetőségi tagjának szinte napi teendője volt fölsietni a miniszterelnökségre, az ügyészségre, a népbíróságra, hogy egy-egy „népi író” nevét levétesse a háborús bűnösök, a hallgatásra ítéltek, az internálandók névsoráról. Ezek igen sötét s bizony nehezen feledhető emlékek.

Ejtsük ki mégis emlékezetünkből, hogy kik voltak, akik a magyar munkások és parasztok szavával – mert nagyrészt a Népszavá-ban – újra és újra népítéletet követeltek nemcsak azokra az írókra – Szabó Lőrincre, Némethre, Sinkára, Féjára, Erdélyire, Kodolányira –, akiknek a „fasisztá”-n kívül véletlenül sem adtak más jelzőt, hanem arra is, aki ezek testi szabadsága és élete mellett szót merészelt ejteni (szerénységemre). A tárgyilagos történetírásnak tartozom az alábbi adattal: viszonylagos sértetlenségüket a fentiek (névsoruk kibővíthető) a kommunista pártnak köszönhették; eredményeként egy szinte hajnalig tartó vitának egy már kiszedett, de épp e vita eredményeként visszavont cikkem fölött, Rákosi, Révai, Gerő, Farkas Mihály, Vas Zoltán s a magam részvételével.

Megtelepedni egy faluvégen s egyidőben hivatással s hivatásszerűen „mívelni kertjeinket” – ez a népbe merülésnek csak egyik módja, a merőleges, az egyfészkű: Móricz Zsigmond a vízszintest, a vándorlást mívelte. A politika területét nem holmi született politikaellenesség hagyatta el velem. Volt része benne a régi – s a sok kudarc után már-már valóban romantikussá alakuló – vágynak, hogy a néppel valamiféle testközelségben éljek. Erre most mintha ismét lehetőség nyílt volna.

A Magyar Népi Művelődési Intézet hatalmasnak szánt, de (tán épp ezért) rövid tevékenységéről kevés az írásos dokumentum. Oka: ez volt tán az első „népi” vállalkozás, amely az írótól nem írást kért, hanem élő szót; amely az én kezembe sem tollat, hanem hétszámra kilincset, kemény tenyeret, sőt gyeplőt nyomott.

A második világháború előestéjére a falukutató, a népi irodalomnak figyelemre méltó visszhangja kelt. Az Ady magyarságát valló vidéki értelmiség tőlünk várta a folytatást; az ifjú tanárok, tanítók, orvosok, papok még hivatalos pulpitusaikról is ránk kacsintottak. Megtörtént, hogy miközben mi ügyészi vádbeszédre emelkedtünk feszes állásba, ugyanabban az órában tán diákok érettségi tételként húzták ki műveinket (igaz, hogy a debreceni kollégiumban). Népfőiskola néven szinte ezrével alakultak a parasztfiatalság önképzőkörei, továbbtanuló egyesületei, művelődési központjai. Lassanként ezek – még az egyházi irányításúak is – a mi befolyásunk alá kerültek. Értelmiség és parasztság oly közel került egymáshoz, mint addig még soha, mégpedig az értelmiség érdeméből (vagy előrelátásából, hogy szorongást ne mondjunk?). A parasztság fiai a paraszti sorban megmaradva léptek sose látott tömegben a művelődés útjára, mégpedig ugyancsak haladó irányzatúra, hisz a csapatlobogó egyik oldalán Petőfi volt, a másikon Ady. (Beljebb Bartók és Kodály.)

A Népi Művelődési Intézetnek csak egyik programpontja volt ezt a szerencsés erőt újra működtetni, s a földosztással megújuló falu szolgálatára irányítani. Minden faluba középiskolát – az intézet kiáltványa ekörül forog. Lelkessége és – ma már tán megmosolyogtató – ártatlansága érzékelteti, ennél többről volt szó. Egy rousseau-i álomról? Nem; csak egy korallsziget módjára fölépülő társadalomról. A közösségi érzés valóságossá tételéről.

Az intézet céljáról és működéséről, illetve e működés megindításáról néhány lapnyi töredékes Útijegyzet ad tán némi képet. Ezt világítja az újra megindult Válasz bevezetőjéül írt, Az idő kérdései című cikk is; ezt még a Válasz 1947. évfolyamát megnyitó genfi keltezésű Naplójegyzet is.

Ezt még utána egy terjedelmesebb beszámoló is, melynek első fejezete fölött a keltezés helyéül még Párizs állhatna. „Csak nem akarja elhitetni az író, hogy még a Montmartre tövében is falukutatói gond foglalkoztatta?” De, pontosan. Az Egy falu Franciaországban éppúgy a magyar parasztokra nézve íródott, mint e könyv bármely darabja: épp azon a parasztoknak szánt, igazán népi nyelven, amelyen szólnom legfőbb művészi törekvésem volt. Ha szabad kilépnem a kötelező írói tartózkodásból, valamennyi falukutató írásom közt stílus dolgában a legszerencsésebbnek én magam ezt tartom, ezt a legutolsót.

Az Öt év távlatából a 45-ös földosztásról nyújt összefogó képet. A Téli árvíz a magyar táj még ma is rejlő vad erőinek s a segítségben jól működő társadalomnak emlékét őrzi, 1956 tavaszáról. A Csillag utolsó – 1956 novemberi – számába szánt már kiszedett, de máig ólomban maradt Utolsó leckék című jegyzetsorozat a hajdani Hírünk a világban kérdésére ad választ, már a háború utáni esztendők tapasztalataival.

Az államvezetésnek átalakulása proletárdiktatúrává vitát kizáróan meghatározta a parasztság útját. A falukutatók abban a helyzetben voltak, hogy nemcsak a politika terén szolgálhatták nemzetüket, hiszen – mint láttuk – eredetileg nem is politikusnak készültek. Ha az államvezetés kompetenciájukat nem fogadta is el, más képességüket nem vonta kétségbe. Senki nem vonhatta tagadásba, hogy a nép hasznát akarják, ha némiképp a maguk módján is. A „maguk módján” átmeneti kérdésekre vonatkozott; a végső cél kérdésében – az osztály nélküli társadalom megalkotásában – egyetértés volt. Amiből az következett, hogy a hibáktól nagy részük elkülönítette magát, de az eredményeket ők is vállalhatták és dicsérhették.

Korai volna ezt a már szépírói vagy legfeljebb közírói tevékenységet – az egykori falukutató és népi írók legutóbbi nyolc-tíz évének termését – a régi vagy valamiféle új egységkeresés szándékával vizsgálat alá gyűjteni. Nem egy közülük csak most teszi közre, amit ezenközben alkotott. Mi lesz vajon e nem kis utat megjárt nemzedék életművének végső tanulsága? A kérdést persze máris föltette az idő.

Erről csak a saját nevemben mondhatok még, befejezésül, néhány szót. Nemzedékem tagjai közül, ahogy végignézem őket, most már így visszatekintőben is, talán nekem volt legérzékenyebb idegzetem a magyarság romlásának jeleire, a kínvillámoknak arra a sorozatára, amely e nemzet testének annyiszor fenyegető szétesését szinte korunk látványául jósolta. Közel voltunk hozzá; egy nemzedék sem annyira, mint mi; amiről Kölcseyéknek csak lázálmuk volt, az jó fele részben szemünk előtt valóságként folyt le. Eszem amióta tudom, legalább ötször ment végbe köröttem s bennem az az istentelen recsegés, amit egy ország összedőlésének mondhatunk.

Talán ez a gerenda- s falzuhatag s ez a valóságba annyiszor átfolyó rémkép az oka, hogy lelki egyensúlyom mint nemzetem egy tagjáé, ma mégis sokkal jobb, mint ifjúkoromban, hogy közösségi ösztönöm nyugodt, hogy hovatovább még a legvadabb veszély gondolata sem Kölcseyt juttatja eszembe, hanem legfeljebb Tinódit, jobbágy szívósságú és szerénységű földimet. Bízom a magyar nép erejében. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a nemzet nem romlása, hanem épülése felé halad, bármily próbák érték is; hisz nem kis mértékben épp próbái megállásával jelezte életerejét s világravalóságát. Nem tudom, mit hoz a holnap, de részletes képem van arról, amit a századnak kell hoznia. Bizonyos vagyok abban, hogy a föld népei az osztály nélküli társadalom útján haladnak. Szerves egyesülésük első állomása a teljes egyenjogúság. Egymást becsülő felek közt egyenjogúságot megteremteni másképp, mint szóértéssel, vagyis békével, képtelenség, mert hisz önmagában ellentmondás. Egy tizennégy-tizenöt milliós nyelvközösség nem megvetendő munkaterület még a világ népeinek együttesében sem. Bizonyos vagyok abban, hogy a magyar népnek ügyét szolgálva, az emberiségnek soron levő fenti két célját szorgalmazzuk mi magyarok éppúgy, mint akiknek rokonérzését és segítségét – vállalkozásainkban s nehézségeinkben – megnyerhetjük. Bízom tehát abban, hogy van okunk szívósan és jókedvűen dolgozni halálunk pillanatáig. Szerez ez a könyv bizonyára nehéz gondú perceket is. Örülnék, ha letevése után annál erősebben s hamarabb alakulna ki az olvasóban ez az én vigaszom. (5)^*

Roppant boldoggá tett, amikor megtudtam, de büszkévé is, hogy Ozora három vármegye találkozópontján fekszik. Nemigen tudtam még földrajzot, de ha valakire azt mondták, hogy somogyi vagy veszprémi – megkülönböztetésül az egyedül természetes tolnai állapottól –, gyermekfülembe az nagyobb távolságot rajzolt, mint ma az, hogy amerikai, fokföldi. Helyesbítenem kell. Az ozorai látóhatárba beleszögellt egy csücskével még Fejér megye is. Csodálkozásomra s utólagos büszkeségemre Ozora négy vármegye világközpontjában feküdt.

De hát mikor is tudatosodott ez aztán bennem is komolyabban, mélyebben? Mikortól fogva néztem valamiképpen más szemmel azt, aki amonnan, a tőlünk mindössze öt kilométerre eső Igalról kocsizott el házunk előtt, mint azt, aki eminnen, a húsz kilométerre eső Kölesdről? Mióta volt az egyik valamin kívül s a másik – az utóbbi – belül?

A dél-amerikai államok fővárosai afféle csillagvándorlást végeznek, helyet-helyet cserélnek a fejemben, össze-összekeverem őket; Tolna vármegye öt járásának székhelyeit, valamint hegy- és vízrajzát ma is hibátlanul fújom.

Az elemi iskola minden tantermének falán ott függött – akkora alakban, mint maga Európa – Tolna vármegye térképe. Az öt járás más és más színűre, de kivétel nélkül egészséges, kicsattanó élénkségűre festve; telezsúfolva a községek, de még a falvacskák, sőt a puszták nevével. Körülötte a többi vármegye, egyformán fehér üresség, rajtunk kívül a világnak nem volt színe. Lakott hely is csak egy-kettő árválkodott rajta, az is közvetlenül a mi közelünkben, mintegy még tőlünk nyerve némi életet: Tab, Szabadhidvég, Szilasbalhás, Sásd… Az embernek elszomorodott, de aztán mégis megnyugodott a szíve, hogy kívülünk milyen mostoha a lét. Dombóváron láttam először baranyai teremtményeket, egyszerre kettőt is, nagyszüleim aranylakodalmán. Másodszor is megnéztem őket; sokkal sápadtabbaknak kellett volna lenniük.

Nem lehet elég mélyen keresnünk a nemzeti és a nemzetieskedési érzések gyökereit. Szükséges hangomat nyomatékkal is elválasztanom a századforduló fafejűinek hangjától? A közösségi érzés a legmélyebb emberi szomj. Ezek a gyökerek tehát nem önmagukban elítélendők, hanem csak aszerint, mit ojtanak rájuk, mit szemeznek a hajtásukba. Mert hisz aszerint teremnek vidítót vagy vakítót, farkascseresznyét vagy májusi ropogóst. Az ember mégiscsak hálás természet. Pusztán hálából, hogy megengedte területén születnem, kedvemre való lett Tolna vármegye.

Ne végezzünk mégse ilyen gyorsan a nacionalizmussal, azazhogy most már a patriotizmussal. Az előbbinek bonyolult a belseje. Az utóbbié annál egyszerűbb. A patriotizmus magva a lokálpatriotizmus.

Ozora, tudnivaló, Rómával teljesen egybevágóan hét hegyen emelkedik. A legnagyobb köztük, amely egyben Észak-Tolna legmagasabb pontja is, a Sió-híddal szemben égnek meredő, a magassága és meredeksége miatt csak derekáig betelepült, a tenger színe fölé pontosan kétszáztizennyolc méterre föltörő Tükörcsös. Idegen nem kerülhette el, hogy föl ne kerüljön a Tükörcsösre. Ennek hosszan elnyúló háta, mint általában a löszhegyeké, olyan, mint egy óriás bálnáé. A többi hegy is – nemcsak a meglakott hát, hanem az egész határ – ilyen bálnaszerűen hever szorosan, hol orral, hol farral egymásnak, valami antidiluviális ívás emlékeként. Azt sem kerülhette el az utazó, miközben az egyik oldalán fekete otellóval, a másikon fehér rizlinggel benőtt bálna hátgerincén lépdelt, hogy az arra alkalmas helyen meg ne állítsa egy-egy álszerény hang. A túl gazdag ajándékkínálók elfojtott diadalmaskodásával mutattunk le a lapályra, a fűzbokrai közül Szabadhidvég irányában mérföldekre kicsillogó Sióra.

– Az már itt Somogy.

A másik irányban, a Kapos torkolatától balra Sáregres és Cece két-két fehér tornya volt a síkságba tűzve.

Az meg Fejér.

Az ifjak, a gyermekek szeretik a magasságot, szeretnek magasból szabadon szerte messze tekinteni. Nyilván annak folytán, mert az életükön, a még messze jövőjükön is szeretnének szabadon, kedvükre végigpillantani. Tudtam, hogy Somogy leér a Drávához, Fejér föl a Duna csepeli ágához, Veszprém magában foglalja az egész Bakonyt: mámorító volt ilyen birodalmak csücskeit látni; mintha ezáltal a túlsó felüket is érzékeltem volna. S e csillagágak közepe Ozora volt, Ozora fölött csillag közepében állhatott az ember! De Somogy és Fejér után csak némi késéssel szokott következni:

– Az meg itt Veszprém.

Az igazság az volt, hogy Veszprémbe jónézvén egy hanttal le lehetett dobni. A szemközti, a folyón túli dombok már Veszprémhez tartoztak. Közvetlenül a falu alja, a Sió volt a határvonal. Azaz, a Sió régi medre.

Amelyen innen színes és viruló a világ, de amelyen túl olyan falfehér és üres. Itt a szélén még átsugárzik rá valami kocsiforgalom és búzavetés, de bentebb nyilván az is egyre ritkul. A hegyek itt véget érnek, az bizonyos. És velük a szőlők is.

A határok izgatják a gyermekek elméjét, a mesék örökségeképpen nyilván. Az enyémnek meg különösen baja volt minden elvont fogalommal. A dolgokat csak látva, tapintva fogadtam be, csak érzékszerveimen át.

Hol a határ? Rá akartam tenni a lábam.

S én ezt minden alkalommal meg is tettem, centiméternyire megkeresve a helyet.

Nem ide tartozik elmondanom, hol és hogy – milyenfajta figyelemmel s tapasztalattal – léptem át először Fejér megye határát, majd Somogyét és Baranyáét. Most csak Veszprém határáról való élményeimről nyújtanék néhány sort, engedve a szíves fölszólításnak, hogy bár kívülállóként, tegyek én is néhány vonást a megye képéhez, s eleve engesztelést kérve, ha e vonások nem olyanok lesznek, aminőket a megtisztelő fölszólítás remélt.

Veszprémet éreztük a legtávolibb másfajta földnek. S kiderült, hogy az van hozzánk legközelebb. Ott van közvetlenül a falu alatt.

Az alszeg házainak baromfiudvarai, kis kertjei kilométerek hosszán a Sióra dűlnek. S a Sió túlsó fele már „máshova tartozik”: Veszprém.

Híd a folyón közvetlenül a vár, illetve az ugyancsak dombra rakott templom alatt vezet át.

Látni akartam itt is a határt. Bátyám megmagyarázta, hogy a határ pontosan a folyó közepén halad. Tehát a híd közepén is. A híd akkor még fából volt. Kiszámoltuk a keresztpallókat, elfeleztük. Hát itt van. Átléptünk rajta és visszaléptünk. Furcsa érzés volt – főleg mezétláb – egyik pillanatban Tolna megyében állni, a másikban Veszprém megyében. Egyik percben Ozorán lenni, aztán Szilasbalháson. Az ugyanis a szomszédos falu.

Fokozta a furcsaságot – főleg, amikor egyik talpam itt, a másik ott markolászta a híd poros fáját –, hogy Veszprém előőrse, a külföld első állomása, az a Szilasbalhás, úgy volt ott, hogy igazánban nem volt. Mintegy a térképet igazolva, másképp, mint betűben egy porcikája nem volt látható. Beszélni beszéltek róla, sokat is, de az a beszéd! Az érdekes nevű község sivár homokhalmok mögött lapult, iszonyatos messzeségében – pontosan kilenc és fél kilométerre – a maga többrétegűen rossz hírében, szinte szíva és gőzölve a xénophobiát.

Aki ugyanis tőlünk, eminnen oda ment, legtöbbnyire gyalog ment áldatlan, fátlan homok úton, vagyis nyáron napszúrásban botladozva, télen jeltelen hómezőben tévelyegve. Az oda kényszerültek nem az állatkínzó, a szárazon portól, esőben sártól feneketlen út miatt mentek gyalog.

Cselédek voltak, napszámosok: a kővel átdobható folyó veszprémi oldalán létesült uradalmak béresei és idénymunkásai. Ozoraiak voltak, de mivel az uradalmak közigazgatásilag természetesen Szilashoz tartoztak, a cselédkönyv kiváltásától a halotti bizonyítványig oda kellett elkutyagolniok. Nem kedvező benyomással, nem biztató hírekkel érkeztek meg. Ozora színkatolikus település, Szilasbalhás eredetileg színreformátus. Ez a réteg, a birtokos parasztság, még a századfordulón is igen jómódú volt ott. Már nyelvhasználatában a katolikus koldust jelentett, tekergőt, szolgát. A kulai, tóti, dádi, sári mezétlábas, fakult keszkenős béresnék nemigen cáfoltak rá erre az elnevezésre. Akként is fogadtattak s nemcsak a községházán a potrohos – bár még jobbágynak született – öreg esküdtek által. A portákon is, ha porosan, tikkadtan mégis bemerészkedtek, hogy fölhúzzanak egy ital vizet.

A rossz hír másik rétegét azok a messziföldiek teremtették meg, akik abból a tán nem is valóságos faluból hozzánk jártak, ők kocsin persze, azokon az istenverte dűlőutakon. Ozorán az én gyermekkoromban az volt a tréfás szólás, ha valami úgy tűnt el a házból, hogy tán úgy emelődött el: nem jártak itt szilasiak? S ha valami e gyanúval végleg oda lett: Szilasra került. Ezek a fényes lovakkal, féderes üléses kocsikkal vágtató tekintélyes gazdák, ezek a gazdagságukról oly híres „polgárok” – nyilván elfogult vélemény szerint – loptak. Hallomásból mondom. Állatokat vásároltak, vásári továbbadásra a pusztaiaktól, és a Sió-partról Sütőék mosóteknőjét is elvitték, megálltak, föltették a saroglyába. A dádi csordakút egész – vadonatúj – káváját ellopták, s vitték el Pontuson túli, szkíta kietlenségükbe. A ceceiek is éppúgy loptak – az ozoraiak szerint. Idegenföldiek voltak ők is. S mit mentsük: a pusztaiak is loptak. De: a határon innen lopni: más! Szilas neve is veszprémien különös – távoli – volt, de az én fülemnek is csak később. Dűlőnevek, pusztanevek voltak arra cifrábbak is; a nép ilyesmin nem akad fönn. Szilas különben sem a balháktól lett balhás, hanem – ahogy egy onnan való, jó emlékű idős tanár nekem is elmondta, nyilván a turkomán Balkhásztól. Ha Cece besenyő törzsfőnév, nagyon valószínű, hogy Balkhász is az: múltját, szerkezetét, szokását, fejlődését tekintve a két falu – noha távol esik egymástól, s közben is vannak falvak – egy fészek két tojása. Még a – másutt nem található – családnevek is azonosak.

A falu Ozorával szomszédos volt, s az atyafiság szálai is átnyúltak – de nem innen, hanem Cece felől, anyám családja, a Kállay, Babay, Szarka, Zarubay sógarosodások révén. Úti levelembe mégis a sors Szilasbalhás nevét jóval Párizs, Berlin, Moszkva neve után írta be. Illetve – ismét csak – sehogy sem írta be, mert a falu akkorra már megváltoztatta, némi késéssel valóban megmagyarosította a nevét – egy odakerült s így érzékeny fülű jegyző jóvoltából – mégpedig a makulátlan Mező-Szilasra. A környéket voltaképpen most figyelmeztetve az évszázadokon át elmulasztott csúfolódási lehetőségre. Nem hasztalanul. Az ozoraiak híres bicskások voltak, csoportosulva is, azaz falu falu ellenében. Láttuk, Szilasbalhásra nem nyílt útjuk. Most megesett a találkozó, három áldozattal, egy gúnyszó, az úrhatnámság hatására környékszerte elterjedt Mezőtetves miatt.

De van helye valóban mindennek egy vendégkönyvben? S éppen Veszprémében? Vagy nem díszkönyv készül? Esztendőkkel ezelőtt azzal a fölkéréssel járt körlevél, méghozzá a minisztériumtól az írók közt, írják meg okulási célzattal pedagógusi – úgy értve: pedagógusokról, volt tanítóikról, tanáraikról való – emlékeiket. Szem előtt tartva, hogy nagy tömegükben a tanárok is éppoly emberek, akár a villanyszerelők, a kalauzok vagy a rendőrök, az okulással járó tökély céljából megírtam, hogy – nekem, véletlenül, tán sorscsapásként – egész sor – hogy is mondjam? de itt már nem kerülgetem – ostoba, sőt jellemtelen tanárom is volt. Nagy exkuzáció a szerkesztő bizottság részéről: ez így kínos, ünneprontó, nem javíthatnék-e rajta, egyedüli bibircsók a testületi arcon, félreértés esnék, sértődés. Hát nem tárgyilagos beszámolók gyűjteménye készül? Az, de… De a gyermek csak hálás lehet. De a telefoni szócsere harmadik összekoccanásánál már tündöklően kivillant, hogy tanítóinkat éppoly tabu – életrövidítéssel fenyegető ószövetségi parancs – védi, akár szülőanyánkat. Vagy szülőföldünket. Veszprém szülöttei, rögtön befejezem. Igaz, a vastagával.

– Helyben vagyunk! Gyia! Húzd, az anyád!…

– Mi történt?!

– Veszprém!

A szó atomrobbanást kaphatott volna a belesűrűsödött méltatlankodástól, megvetéstől. Utána szíjostor suhanását, lovak zihálását, kerekek hirtelen megzökkenését, majd fájó nyögését raktározta el zsenge fülem, nyilván azzal a rendeléssel, hogy Veszprém nevének ünnepi zengetésébe némi ellenpont is vegyüljön.

– Csak föl ne dűljünk!

– Csak ezek a szegény párák bírják.

– Ne menjünk le a töltésre?

– Ott még rosszabb.

Akárki ült a kocsiülésben, hozzánk, gyermekekhez az alsó padkára ezek a hangok szálltak le minden alkalommal. A szekér vagy hintó addig fejedelmien gördült, a kitűnő tolnai úton; most megállt, vánszorgásra váltott.

– Ezt igazán a ménkűvel szántották. Életemben nem láttam ilyet.

– Szerencse, hogy nem tart soká.

– A pokolból két kilométer is kárhozat.

Ozorával párban Észak-Tolna másik nagy mezővárosa Simontornya. Mindkettő hegy tövében, a Sió mellett fekszik. Már a török, illetve a végvári időkben is testvérerődök; egyik vára mindig a másik függvénye volt. Köztük a tizenkét kilométer út csaknem nyílegyenes, a Sió völgyét követi, fölhúzódva persze a domboldalon annyira, amennyire az esetleges kiöntés tanácsolja. A Simontornya fölött fekvő Rácegresről, Cecéről is ez a legközvetlenebb út Ozorára.

Az útcsinálás és fenntartás Magyarországon a megyék hatásköre volt Szent István óta; amióta csak megyék vannak.

Tolna vármegye, mely igazolásra nem szorulóan mindenkor a Dunántúl legcivilizáltabb területe volt, természetes, hogy mintaszerű utat rakatott e két, száz szempontból is fontos északi vára és városa közé.

Már ameddig az ő területe tartott.

A Balatontól északra minden csupa Veszprém, szinte ameddig csak világ a világ. Hogyan került le belőle egy ilyen hosszú darab még a Balaton alá is? Lelógott, csaknem a Kapos-Sió összefolyásáig, mint a tehénnek a farka. Ennek a nyúlványnak, mint említettem, itt a Sió volt a határvonala. Keresztezte hát a folyóparti utat is.

Amilyen fontos volt az az út Tolnának, olyan lényegtelen volt ezer esztendőn át Veszprémnek. Azon – vezetvén Tolnából Tolnába – veszprémi jármű véletlenül sem haladt. Neki az a kis szakasz – száz méterre párhuzamosan követve a határát – a világ óperenciai vége volt.

Átirat, viszály, pörlekedés volt persze miatta. Az eredmény?

Pécsről jöttünk Zilahy cserebogárszerű kis gépkocsijában valamikor 45 vagy 46 folyamán még olyan időben, amikor a sofőrök lehetőleg elkerülték az éjszakai utazást. Épp Simontornya körül ért meg az elhatározás, hogy igen, jobb lesz megállni, itt meghálni valahol. Persze hogy Ozorán. Egy ugrás, mutatta a térképen a sofőr.

Tétováztam, esett az eső, sár is volt, alkonyodás is. Azt ajánlottam, menjünk csak vissza az óriási pincehelyi vargabetűhöz, s onnan próbálkozzunk. Vagy menjünk csak föl Bogárdig mégis. De a sofőr már recsegtette is a kuplungot, ahogy teljes sebességet kapcsolt a rövidebb útra.

– Príma! Megnéztem.

Az a rossz szakasz olyan rövid volt, hogy a térképen én sem fedeztem föl. Vagy talán mégiscsak eltűnt valóban.

Zilahy is váltig Ozorát pártolta, kockázat árán is, csak később tudtam meg, miért. Egyik szépapja – Batsányi kortársa – ott volt patikus. S ő maga sose járt Ozorán, látni szerette volna.

Ezúttal sem járt benne, ahogy előre sejtettem, bár valamelyest mégis látott belőle. Elhagyván a köztudomásosan civilizált Tolnát, mindössze három métert tettünk külhoni, más szokásjogú területen, de annyi távolságból is két ökör, több kőmívespalló, a közeli csárda teljes vendégserege és háromórai munka kellett, esőben, este, hogy visszajussunk Európába, több vizet, sarat s indulatszót szórva körénk, mint a hajótöröttek az első sziklán. Zilahy – nem hunyván ki belőle ennyi után sem az ősök tisztelete – hátra-hátra fordult Ozora közeli vártömbje és templomtornya felé.

– S ha begyalogolnánk?

Azon az úton gyalog sem lehetett bemenni.

Meghőköltetve mintegy az éden kapujában, a két rossz közül a kevésbé lehetetlent választottuk. Fölvergődve ökrökkel a vámi szőlőkbe, arra a már szintén bemutatott, a csak cselédasszonyok járta útra tértünk, amelyet különben hadi irataiban Görgey is megemlít. Azért tudta végül mégis utolérni és bekeríteni Róthot és Philipovicsot, mert seregüket azok – októberben – ezen a szilasi úton vezették, őt pedig a parasztok már Dégen fölvilágosították a veszprémi útállapotokról. Így háltunk meg aztán Szilason, a református tanítónál, akinek két nagy lánya Buda ostromát velünk töltötte.

És Veszprém egyszerre csak – eltűnt. El a közelünkből. Szinte gyékény módjára rántották ki a Sión túli puszták alól és persze Szilasbalhás alól. A Balaton fölött heverő óriási tehén fölhúzta, azaz másfelé csapta a farkát. Újra rendezték a dunántúli megyéket. A hídon túli, a közvetlen a Sió túlsó oldalán fekvő pusztákat ugyan nem a kulturált Tolnához csatolták, ahogy várni lehetett, de így Szilast sem. Veszprém elszállt a láthatárról. Azt mondták, hogy azt a farkat tőből levágták, vagyis a Mezőföld kezdeténél s az egészet hangosságával mindig oly simán érvényesülő Fejér megyének adták. Tekintve, hogy Cece is Fejér megye, meg hogy a két falu közt egész a balkhaszi időkig visszasejlő rokonság van – egyforma családnevek, egyforma daltalanság, és kálvinista puritánság –, az embernek eszébe juthatott, hogy nem valami kései besenyő maffia ment-e itt végbe, de –

– de ebben az időben az én lokálpatriotizmusom némileg kiterjesztette határait, s ugyanakkor tartalmilag erősen átlényegült. Beleszerettem az európai műveltségbe, de úgy, ahogy gimnazista fővel a kedvenc tanárunk lányába. Rajongó tekintetem így a Gibraltártól az Uralig kaszált, illetve valamivel az Uralon is túl, avégből, hogy még a keleti osztyákok is beleférjenek. Ugyanakkor ennek a gyönyörű testnek a lelkével a szabadságeszmét azonosítottam, az elnyomottak igazát, a fejlődés hegeli üdvreményét.

Évtizedet éltem ennek a vértezetében, éltem én is, így Pannóniában. A ház, amely vidéki életre ismét befogadott, úgy fekszik Tihany egyik hegyén, hogy onnan rézsút átlátni Siófokra. Még szememnek is rögzíteni tudom, hol lehet hozzávetőlegesen a Sió-torkolat. Így képzeletem szinte valóságnak rögzíti mindannyiszor a Sió völgyét, azt, amelyet valamikor amonnan, a Tükörcsös bércfokáról oly sóváran szemléltem, s oly büszkén mutogattam. A távolság nem nagy. Ha a dunántúli hegyek egy kicsit följebb lökődnek, s én jobb messzelátót vásárlok, nyilván odalátnék; Balaton: 35 km – olvashatták nemzedékek az ozorai hídon a hatalmas fölírást, egy mutató nyíl alatt, amely a vízáradással szemben éppoly hatalmasan jelezte az irányt az esetleges kételkedőknek. A kéklő alkonyatok békét ajándékoztak a hajdani ellentétes tájnak.

Nem véglegeset.

A postát ide a kültelekre kerékpáron hordja egy törékeny, de ősz hajú asszonyka, Juliska nevű. Az ő szavát halljuk:

– A kiadókisasszonyok azt üzenik, ne tessék a boríték hátára a Tihany után azt írni, hogy Zala megye.

– És miért ne, Juliska?

– Mert most már Veszprém megyében vagyunk.

– Mióta?

– Tavaly óta. Talán már előbb is.

Kiderült, hogy akkor már jó másfél éve alánk lopakodott Veszprém.

– S maga észre se vette! S a tihanyiak! Mit szóltak hozzá? Mert nekem maga szól róla először. Senki sem említette.

– Nekünk mindjárt megmondták a postán. De a többieknek ugyan mindegy.

– Ezer év óta egy ilyen változás! – mondtam, már nem is a kerékpárjához forduló Juliskának, hanem annak, aki velem együtt hallotta a hírt.

Azon nyomban hasznosítani akartam az értesítést, illetve a hír hozta élményt; figyelmesen körültekintettem a kerten, az ezerszer látott tájon.

Új neve van. Új helye is. Mi újat mond vele?

A benyomás költői földolgozása – az ihlet – leginkább a kukoricadaráló, a mákdaráló, a húsdaráló s általában azoknak a kézi őrlőknek a működéséhez hasonlítható, amelyek a tölcsérükbe helyezett anyagot az oldalba szerkesztett hajtókar révén egy perc alatt átlényegítik, nemesebb, finomabb, választékosabb fölhasználásra. A lírai ihlet megjelenési formája – a kreatív inspiráció exteriorizációja! – mint ritmus és mint kép fogható fel, a készülék alján.

Elsőül az a kép jutott eszembe, hogy a vámi szőlőhegyek alól, sőt a Sió-híd felerésze alól oly hirtelen kirántott gyékény került vissza a talpam alá. Azután, hogy nem is gyékényt kell bokáimmal érzékelnem, hanem óriási bálnát, az öregedő Ady hatalmas halistenét. Ilyesféleképpen mozog alattam is a Múlt és a Hely; a térnek és időnek – a végtelennek s az öröklétnek – a gyermekkorban még tartalmas fogalmai. Veszprém volt ez a hal? Annyiban, hogy valóban mozgott. De ez a különös mozgás – egy ezeréves teremtményé, egy gyanútlanul termő gyümölcsösben – Veszprém fogalmánál is többet érzékeltetett, azaz magyarázott meg észokoknál hathatósabban. Noha oly területét érintve lényünkben, ahova az észokoknak még elég töretlen a bejárásuk.

Veszprém nyugtalankodása az időben s a térben egyébként sem a halé volt. Az amőbáé. S nagyon is észokszerűen! A Mezőföldben semmi veszprémi nincs; azt jellege, de a közelibbség is teljességében Fejérhez köti; Fejérvár várossugárzásába esik. A tihanyiaknak azelőtt a megyeszékhelyükre – Zalaegerszegre – jutni egy álló nap volt. Veszprém – közvetlen autóbusz! – fél óra.

Átnéztem a rendületlenül szép kertből Siófok felé. Vártam a Tükörcsös és a Mózsé-hegy – ez Simontornya Sión túli bércfoka – irányából a lokálpatriotizmus szárazvillámait, komondormorgásait. Jöttek is, jelentkeztek is, szó se róla; de más fénnyel és hangsúllyal; a villogás játékosabb lett, a mormogás farkcsóválást társított; mintha velük is történt volna némi változás és helycsere.

Komoly dologról komoly helyzetben elkomorodott szívek közt szólni mégiscsak tréfásan a legjobb. S legcélszerűbb. A szent eszmék a legrebbenékenyebb szárnyú madarak, a legélesebb fülűek a zörejekre; nem lehetünk elég körültekintők – mutatván, hogy nem feléjük tartunk –, ha megközelíteni akarjuk őket, hasznosan, eredménnyel.

Az irodalom újabbkori teljesítményei jobbadán trouvaille-ok, mintsem erőfeszítések. Kafkáék érdemét elsősorban a rátapintásban érzem. Rávilágítottak néhány később tényleg bekövetkezett veszélyre. Körvonalaztak egy-két olyan lelki szorongást, amelyre büszke lehet megszenvedője, mert értékre vall a fölfogása. Ítélet alatt lenni, kódex nélkül; úgy, hogy akár svábbogárként ébredjünk: ezt írta meg Kafka. Istenre bízni a dolgunk istenhit nélkül, fajt fönntartani örök cél nélkül, úgy szeretni, akarni, tervezni, hogy úgyis elmúlik, tehát minek – ezek Beckett alaptémái. Mert a világ tele van – jobban, mint gyermekkorunkban – mumusokkal. Minden, ami fenyeget, de alaktalan: mumus. Minden, ami tisztázatlan s meghatározatlan a felnőttek világában is mumus: szörnyeteg. Korunk „életérzésének” ábrázolói ezekre találnak rá, immár világviszonylatú trouvaille-versenyben. Ez nem lebecsülendő munka, bármennyire a lélektanhoz igazodik ott is, ahol már egy ugyancsak kemény erkölcs – a költői igazságszolgáltatás – szólhatna. Rengeteg szörnnyé vált mumus vár még a 20. század felnőtteinek agyában leleplezésre. Kafka műve azért jelentős, mert az ő kódex fogta Laokoonján szemmel látható az eladdig láthatatlan – mert nem ábrázolt – Kódex is. Könnyű lelemény, de éppily megrázó – mert menynyire találó is – lenne egy Laokoon a határok karjai közt.

Mert hogy egy-egy gyermekkori hetvenkedésből milyen felnőttkori düh és fájdalom lehet, hogy egy még legyintéssel elhessenthető mumus milyen szabályos ókori szörnyeteggé dagadhat, annak mi Duna-völgyi népek vagyunk a megmondhatói. Hogy nekem valaha Veszprém is külföld volt, ezért mondtam el így, a gyökeréig. Hogy valamikor a Sió erősebb határ volt a Lajtánál, a tudatomban – mert hisz előbb került bele – erről is ezért adtam ilyen aprólékosan számot. A gyermek darabonként, gyűrűövekben ismeri meg a világot, s minden öv egy-egy határ. Ha pesti vagyok, nyilván Budát nézem Veszprémnek; ha hatodik kerületi; az ötödik kerületet.

Abból a büszke érzésből, ahogy a Tükörcsösről három idegen hangzású, más nevű területen megjártattam a tekintetet, lám, mégsem harag és acsarkodás lett. Még a bosszankodási ok is lám, mosolyra lett ürügy. Itt élek Veszprémben, s ha a Sió-völgy felé nézve eszembe jut, hogy arrébb már Tolna, az egész közelebbé válik. Ismeretes tán már, hogy azt a tájat nem elfogultságból emlegetem, hanem tények alapján. Nem vagyok még csak lokálpatrióta sem Veszprémben, ahova a történelem egyik napról a másikra, nyilván alvás közben áttolt, éppúgy otthon érzem magam, mint szülőmegyémben. Szilast pedig később, valósággal megszerettem. Lett miért; kiért!

A határok legyőzhetők. A laokooni kígyókká fajult szörnyetegek mumussá törpíthetők. Még mumusként is lejjebb fokozhatók.

Ez az én hitem s kívánalmam.

Igen, van Tolna és Veszprém, külön. De lényegük nem – különségüknek lényege sem – a határuk. Ismétlem: itt is itthon vagyok. Ez is a hazám.

Mondhatnák, igen, mert hisz egy a nyelv. Ez többszörösen is tévedés.

Először is a nyelv itt is más. A tájnyelvhez berendezkedett fül az idegen táj nyelvét csaknem olyanképpen érzékeli, mint az idegen országét. A veszprémi-zalai tájnyelv nem más, mint a helyes tolnai ejtés romlott változata, ez az igazság. Igen, tájszavaink jó része azonos, de az embernek féket kell vetnie a nyelvtisztító ösztönére, valahányszor a tihanyiak csáté helyett csádét, csetres helyett csetreszt, böszme és hevizálni helyett buszmát és hévizálnit mondanak és így tovább. A szerpente sem szerpente; szeprente! Azután pedig a nyelvtől teljesen függetlenül meg lehet az embernek az az otthonossági érzése, Skóciától a nápolyi öbölig, Kazántól Irunig nem egy helyt, ahol pedig egy szót sem értettem a beszédből, éreztem úgy helyben, mint Ozorán, sőt még inkább helyben magamat, nevezetesen például a baszkok és a mordvinok között. Mindenütt, ahol egyenlő emberként fogadtak, idegen voltom miatt nem le, hanem – ahogy azt minden nép szokásjoga rendeli – egy halvány fokkal jobban megbecsülve. Mert hisz a rám kötelező viselkedés mi hírt közölt velük a messzi világból? Tisztességtudást.

Jó szándékú bölcselők föl-fölvetették, okosan ki-kimondták a határok jelképpé való csökkentését: absztrahálását, spirituálizálódását. A következő szájban – egy-egy imperialista, tehát rosszhiszemű politikuséban – azon nyomban kompromittálódtak ezek a fogalmak. Nem a fogalmak. Csak a szavuk.

Szavaktól nem függhet egy gondolat sorsa. Hinnünk kell a határok tüskétlenítésében, csonttalanításában, betemetésében. Főleg, amikor azok nem is ellenséges, hanem egysorsú népek között húzódnak. Egy életen át ezt hittem. Konokan, szívósan, mindennek ellenére ezt hiszem; ezt szolgálom.

Benne van nemzeti történelmünkben, de – mindnyájan érezzük – még nem a helyén. Így valósággal föl-alá jár benne, csoporttól csoporthoz lépdelve. A nagy politikusok közt fog megállapodni vajon, vagy a publicistáknál? Vagy azoknál, akikre egyszerűen mint hőseire emlékezik egy nép? Történelmünkben nem ritka a halhatatlanságra rendelteknek ez a helykeresése, talajtapogatása.

Alakját nem mi, kortársai, fogjuk annak az eszmei Szent Csarnoknak valamelyik szoborfülkéjébe belemerevíteni. Lehetőségünk és helyzetünk mást ró ránk emléke szolgálatában. Megítélésem szerint elsősorban azt, hogy valóságos személyiségét, egykori eleven voltát minél hívebben leírjuk. Természetesen nemcsak úgy, hogy szinte csak a retina s a dobhártya élményét adjuk át azoknak, akik hús-vér alakjában nem ismerhették őt, vagy nem olyan közelről, mint mi. Hanem amit szellemiségéből is megláthattunk ilyen testközelben. Eszméit és céljait, terveit és hiedelmeit rendezze az idő. Adjunk mi képet magának az embernek a belső rendjéről úgy, ahogy nekünk megmutatkozott.

Zavarba ejtően sokoldalú volt. Rengeteg a fénytörésre csiszolt felület; s közben az egész drágakő forog is, mégpedig állandóan váltakozó – de jobbról-balról egyaránt éles – megvilágításban.

Véletlenül éltem – mások lakásválasztó szívessége révén – a harmincas évek végén a Krisztinavárosban. Naponta elmentem a Philadelphia tükörablaka, a Zöldfa járdakertje előtt, de hajnali hatkor; Szabó Dezső még aludt s vele az ottani egész írókolónia, melynek nemzedékfői Schöpflin, Pethő, Márai voltak; Kosztolányi már örökre szunnyadt. Tudtam, hogy Zsilinszky is itt lakik, vele sem itt találkozgattam; nem mint szomszéd.

Egy tavaszon azonban egy szép és szomorú fiatal nőt azzal akartam földeríteni: félre az esti bögre tejekkel, öltözködjünk ki, üljünk be egy májusi ötpengős vacsorára a Zöldfába.

Akikkel üdvözlésül bólintást váltottam, úgy illett, hogy azokról asztaltársnőmnek azonhelyt tányérjaink fölé hajolva néhány szavas bemutatást, rövid pályaképet adjak, akként mégpedig, hogy szememmel szinte tapogassam őket, olyanok-e ott, aminőnek itt szóba gyúrom személyiségük.

Zsilinszky a harmadik-negyedik asztalnál ült, szabad s teljes felületet nyújtva, mintamodellként. De banketti eleganciában. Dús haján – mely akkor fordult szőkéből fehérre – a fésű nyoma még nedves; férfias – kardvágásos – arcán a friss borotválkozás rózsássága; pompás váll a jól szabott zakóban; az izmos nyakon tökéletes szimmetriájú csokornyakkendő; a domború mellen patyolating; patyolatkézelő. Minden erős volt rajta és tiszta, érezni lehetett, hogy a körme is az a kard-és kantáredzette ujjain.

Mosolytalanul, tartózkodóan hajtotta meg a fejét, hogy üdvözöljön, elsőként. Ahogy ismeretlen hölgy társaságában levő férfit nyilvános helyen – elsőül mégpedig – üdvözölni kell. Kellett a század elején. Tartott az ilyen comme il faut-ra is.

Óriási szívességet tettem neki, épp az előző héten. Élesen – már-már becsületbevágóan – villogó sorok kerültek szemem elé, s hökkentettek meg egy olyan folyóiratban, melynek magam is szerkesztőségi tagja, főmunkatársa voltam. Az én véleményem más, ezt írtam meg neki néhány rövid mondatban.

Hosszú, lobogó vallomást kaptam levelem nyugtázásául; az érzelmeknek azt a mezőtüzét, mely hol a múltba, hol a jövőbe futna végtelenségig. Aztán még egy levél jött. Ez higgadt. Férfi a férfinak mondta el: elhatározó lépéstől tartottam vissza: egész gárdánkkal szakítani akart, szakítani még a napilappal is, ahol írásaink megjelentek. Azóta nem találkoztunk.

Emlékszem, miket mondtam a jellemzésére, ott a fehér asztal fölött, miközben még eleven mivoltában vizsgálhattam, magam is mosolytalanul.

A magyar irodalom és az irodalomértés párosodásának egyik legérdekesebb, legértékesebb – mindenképpen legfigyelemrevalóbb – teremtménye teríti ott ölébe az asztalkendőt, s enged teret a pincér tányérrakó tevékenységének éppoly hiteles udvariassággal, mint ahogy egy hölgynek tenné egy táncterem küszöbén. Az, hogy az élet utánozza az irodalmat, üres gondolat. Az sem kíván több agyi malomkerékforgást, hogy az irodalom teremt közéletet. Jobban megvizsgálandó, ha az irodalom jellemeket teremt. Egyszerűbb a kép, amidőn típusokat alkot, nem szólva az epigonokról. De alkot vagy kialakít teljesen egyedi hús-vér lényeket is.

A rossz fejlődésű népek csököttségi tünetét, a szertelenséget Jókai festette át nálunk holmi fiatalsági jeggyé. Ellentétben a spanyolokkal, lengyelekkel, akik e tünetet pubertás-pattanásként kezelték, nálunk még a 20. század elején is ez a férfi jegye; a hős erről ismerszik. Vagy arról, hogy fejét fogva tekint a hídról abba a mélybe, ahol Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty jóslata, a nemzethalál örvénylik, egyre sebesebben, szennyesebben teljesülve. Veszélye méréséül most Ady, Móricz, Babits, Juhász legjobb lapjaiból is rengeteget forgat. És természetesen Szabó Dezsőéből. Nem érzékeli pszichológiailag a magyar történelmet – a kor szavaként nem éli meg –, akinek nem fut át szinte az idegzetén is ez a kettős áram. Halálos végzet, amit csak egy hősi nekiveselkedés vethet vissza.

Zsilinszky Endre alkata nem ez. Csak ennek a csököttségnek a hatására alakult, többszörös áttétellel. Azok közé tartozott, akik ezt a szertelenséget már fegyelmezni akarták, sőt hasznosítani, mintegy üzemeltetni, mint a dinamó a zuhatagot. Az irodalom e tragikus fölismerésének nem az irodalomban akart folytatást adni. Vagyis nem a nemzeti katasztrófaérzés fokozásával és elemzésével, hanem éppen annak egyedül lehetséges csökkentésével, már az irodalmon kívül. Mindjárt megmondom, hogy értem ezt. Széchenyi – a még fiatal Széchenyi – optimizmusának motorja Berzsenyi pesszimizmusa volt. Zsilinszky nem kapta meg Széchenyi lehetőségeit. De a motorok, amelyek dolgoztatták, már százszorosra növelték Berzsenyiét. És Zsilinszky nem lehetett szépíró; mert tán túlságosan is egyenesen reagált az első világháború utáni irodalom sugárzására.

Itt most már igazán tenni kellett! Ezért is találkozott épp azokkal az írókkal, akik fulladozva már a folyton torokba toluló tragikus hangtól, amelyet nekik nem lehetett nem folytatniok, végül maguk is cselekedni akartak, bár az írás helyett; hogy végre-valahára mégse azt a hangot kelljen folytatniok. Tévedés volna azt hinni, hogy ez a találkozás csak a fiatal vagy csak az úgynevezett népi írókkal hozta Zsilinszkyt – Bajcsy-Zsilinszky Endrét! – személyes ismeretségbe. Hogy csak a legmeghökkentőbbet mondjam, érzékeltetéséül annak is, meddig terjedt akkor a cselekvésre való vágy, tudott eszmét s érzelmet váltani Fenyő Miksával is – magától értetődően, hisz Ady sugárkévéjéből az sem állt ki.

Abban az esztendőben, melynek ezen az estjén testi valóságában így láthattam, nemcsak külsőleg volt az érett férfi valamiféle olyan mintaképe, amelyet akár egy férfidivatlap is közölhetett volna. Bensőleg éppúgy ereje teljére érkezett. Egyéni – bár mint láttuk, nagyon is közösség szabta – útján, melyet mindaddig sokan tekervényesnek véltek, akkor már nyílegyenesen haladt, emelt fővel, olyan kimért határozottsággal, amelyben most is volt valami katonás. Támadásait mindig egy kicsit huszárosan csinálta – ahogyan például vitézi címét egy ország előtt, akkor! odavágta, s ezzel Gömbösék pajtáskodásra nyújtott kezét kihívóan elütötte – de haladása a cél felé mindig valóban egyenletesen biztos volt, már-már menetelésszerű, mint azé, aki ütemre lép, erős hadsorban, s ebből is erőt nyer. Nyert ilyenből is erőt, bár magányosan vonult, illetve – mint láttuk – szellemseregben. De – ahogy előőrsnek illik – egyre körültekintőbben, messzebb fürkészően. Akkoriban készült ő, a hajdani irredenta – a jugoszláv-magyar kapcsolatok történelmi szükségességének elemzésére, a két ország gazdasági viszonyának földerítésére. Élete során tán akkor, már ősz fővel, tanult legtöbbet. Nyelveket is. S most okult is, hogy így mondjam, mindabból, amire saját sorsától kapott leckéket.

Igaz, kevés embernek volt alkalma annyi következményt levonnia, mint neki. Alkalma? Ereje. Szeme. Esze. Eredendő becsületérzése.

A század rengeteg indokkal biztatta a világnézeti ellenfeleket, hogy egymást erkölcsileg és lélektanilag kategorizálják s ne legalábbis szociológiailag. Eszerint, a mi egyedül helyes álláspontunkhoz minden újonjött csak vezekelve, bűnei megvallása árán közeledhet, azaz, világosan beszélve, a gazemberség valamiféle kivezető lépesein át.

Zsilinszky még „fajvédő” volt, amikor, nyilván egyéniségével s nem szavaival, magához hódította – lapja munkatársául – József Attilát, Féját, sőt Hatvanyt. S előzően a későbbi népi irodalmi mozgalmak erősségeit már akkor.

Ma sem tudom, hogyan esett meg pontosan Áchim András tragikus halála. Akár közvetlen, akár közvetett szerepe volt benne Zsilinszkynek, kínálkozó, de rossz helyen keresne forrást, aki az ő tragikus halálát, tragikus pályafutását innen eredeztetné. A színjáték túlságosan látványos abban a fölrajzolásban, hogy az uralkodó osztály egy heves ifja lelövi a sanyargó nép vezérét, aztán bűntudattól hajtva annak útjára tér, mintegy helyette él, majd hal meg. Zsilinszky fejlődése sokkal bonyolultabb s ugyanakkor világosabb. Olyan pályavég, mint az övé, sugarat vet a pályakezdésre is. Egy tisztaságra szánt jellem küzdi a tökély felé magát, még a rossz súrolásával is egy szennyező társadalomban. Kiáltóan egyéniség, de fő jellemzője mégis az, ami benne közösségi. Amivel képvisel és parancsot hajt végre. Egy hite szerint való nemzet képviseletében, igen, egy szellemsereg parancsát. Volt pillanat, nem is egy, amikor a magányos Zsilinszky volt maga a magyarság; úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan. Amikor az ajtaján, mely egyszeriben az ország ajtaja lett, a puskatussal dörömbölőknek pisztolytűzzel adta meg a gazda válaszát. Amikor aljasul és maguk számára is hasztalanul álla alá hurkolták a kötelet sírjukban is megátkozott, megátkozandó gazok. Mert azok már nemcsak világnézetileg álltak valamiféle ellenkező oldalon; kívül álltak mindenféle morál mezsgyéjén.

Elkerülhette volna a halált?

Ady úgy ábrázolja Petőfit az utolsó perceiben, hogy befuthatott volna a kukoricásba, de azt egyszeriben a magyar életnek érzékelte, megállt; inkább a lándzsát választotta. A kép hamis. Petőfi jó harminc percet szaladt, mögötte a lándzsás lovasokkal, kánikulában, dombnak fölfelé; ne vágjuk ki tudatunkból ezt a szörnyű filmet.

Zsilinszky, mikor Pestről Sopronkőhidára vitték, kiléphetett volna az autóbuszból, eltűnhetett volna a kukoricásban.

Halála tehát választott halál. Ez nem öngyilkosság. Az ilyen öngyilkos már nem tartja értéknek az életét, a semminek adja. Meddig láthatott előre Zsilinszky azokban a napokban – meddig érzett előre, ha ösztönösen is? Az életét ő – én így képzelem el – valamiért adta oda; valakinek tehát. Semmiképp sem holmi penitenciaként: hanem megváltásul, egy közösség földi üdvéért; vagyis nekünk adta. Azzal tehát, hogy továbbadjuk, elszámolva róla, a jövőnek, ha tudunk. Akár tudunk, akár nem, ezzel magunkról is képet adunk. Minden birtoklás kötelez, de az ilyenféle – mert hisz közvagyon – kétszeresen is.

Malom a Séden című drámámnak eredetileg a főhőséül akartam választani az ő alakját. Azután korainak éreztem, nem itt a helye elmondani, miért. A klasszikus szabály szerint minden dráma valami érték megszerzéséért vagy megvédéséért folyó küzdelem, vérremenően. Így lett ő az a hős, az a drámai érték, akiért a küzdelem folyik, vérremenően ugyan, de eredménytelenül már, vagy még? eredendően tragikusan.

Magyarországon lépten-nyomon műemlékért nyúlhat a porba az ember. Ha figyelmeztetik rá. A kőkorszakbeli hatalmas gyártelepre, mely Zengővárkonyban fekszik a föld alatt, a pécsi kereskedők figyelmeztették az illetékeseket, tisztességtelen verseny panaszával. A parasztok nem tőlük vásároltak kaszakövet. Várkonyból hordták, negyedáron; ingyen is! Tucatjával vetette föl ott az eke a gyönyörű, elkophatatlan példányokat. A közepükön volt ugyan egy furcsa luk, és öreganyámnál öregebb cserépkorsók meg kiszikkadt koponyák darabjai közül kellett kirugdosni őket, de viszont igen jó fogásúak voltak, s a vasat remekül vitték. Tüzet is csiholtak.

Jutott még nekem is, a helyszínen, ilyen kovakő-balta.

Hol van már Mátyás tündér palotája? Ott, ahol volt, épp csak miszlikben s öt méterre a föld alá taposva, fogalmazta meg képzeletindító élességgel – vigasztalóan és elkeserítően – még a háború előtt egy kitűnő esztéta barátom.

Hol a palota, ahol minden gótok legdicsőbb királya, Itália meghódoltatója, Ravenna halhatatlan ura, Nagy Theodorik született, megfogantatván csaknem azon a napon, amidőn Attila kibocsátotta lelkét (mintegy azért, hogy neki adja át)?

– Ott – mondja itt a fagyos február eleji szélben Sági Károly doktor.

Az időjárás 1965 január végéig olyan volt, hogy Keszthely nápolyiassá vált: a felnőttek panyókára dobott felöltőben, a diákok kiskabátban, kezüket nadrágzsebbe dugva jártak az utcán. Ez csábított most ki ide, Fenékpusztára, bejárni a hajdani római telepet. Mintha valamiképp személyesen tapasztalnánk meg, mit kellett elviselniök azoknak a szegény délieknek a lúdbőrös hátukon is, ezen a lám, nemcsak történelmileg oly veszettül huzatos tájon. A Balaton hosszán egy iramban rohanó szélvész itt leli első akadályát.

A nemrég fölszántott hatalmas, szénfekete dűlő csontkemény.

A közepén mégis jó nagy terjedelemben szürkés a föld.

Eszembe jut egy hajdani vers. Most kap igazolást fejemben:

A palota, sőt, az egész nagy castrum minden köve megvan, épp csak öt-tíz kilométer küllőben szétszórva. Azaz hát széthordva. Fél év alatt föl lehetne rakni. A csehek már rég fölrakták volna.

Európa egységének nagy újraálmodója – a rómaiak s gótok hasztalan békítgetője – Clovis sógora Ravennában saját maga tervezte s építtette meg végső pihenőhelyét.

– S a szülőhely itt?

A ravennai mauzóleum komor s fenséges magányában a város központjától körülbelül egy kilométerre fekszik. Stílusa, architektúrája éppígy egyedülálló. Tanulmányok száza keresi és magyarázza az építmény elvét, máig tartó vitában. Fő különlegessége a teteje. Egyetlen kőtömbből készült, Isztriából szállították oda, megvan háromszáz tonna. Hozzávetőlegesen persze, ahogy, már itthon, Guiseppe Bovini kitűnő Ravenna-jában olvasom. Az egyik újabbkori tanulmányíró – Ferri – szerint a monumentum voltaképpen kőbe faragott nomád sátor: Theodorik, bármily magasra hágott is a nyugati városok világában, nyugodni barbár ősei kerek nemezszerkezetének utánzata alatt akart.

Amiből a nyugati tudósok következtetése persze az, hogy ő maga is még sátorban született, népének akkori táborhelyén, abban a távoli Pannóniában.

A fekete szántásban az a nagy, szürkés folt – a kő, a vakolat s tán a csontok pora – a perdöntő bizonyság, hogy mégsem sátorban született. Hanem már itt is palotában. A gótok nem rombolták le – miért is rombolták volna le? – a palotát; egyszerűen beleköltöztek. Ami azt jelenti, hogy az előttük itt időző – majdnem az jött a nyelvemre: itt mulató – hunok sem rombolták le.

– Hol állhatott?

– Ahol az a villanydúc.

Az egyszerűség kedvéért s a takarékosság okáért a villanyvezeték oszlopai itt nem az út mellett sorjáznak, hanem keresztül egyenest a földeken, árkon-bokron, illetve népünk újabb keletű kifejezésével: tökön-babon át.

Megindulunk a villanydúc felé, Sági Károly nyomán, örvendetesen illesztve egymáshoz lépteinket és gondolatainkat, azaz tapasztalatainkat. Ami olvasmányainkból és utazásainkból idekívánkozik.

Ravenna ma az adriai tengerparttól jó tíz kilométerre fekszik. Theodorik – és Attila – idején azonban még közvetlenül a vízparton állt, afféle homokszigeteken és félszigeteken, mint a hozzá közeli Velence is. Gondolhatni, hogy nem ő vándorolt el a víztől, hanem az tőle, a hullámhordta föltöltődés révén.

Ahol járunk, a hatalmas kiterjedésű s elég magas fennsíkot is valaha három oldalról mosta víz, a Balatoné s a mai Kis-Balatoné. A valaha azt jelenti, hogy még száz éve is. Legelő közepén, de azonmód állnak még ma is a nyárfák, amelyekhez egykor Festetich György vitorlását kötötték.

Lépdelünk hát a villanydúchoz. A talaj fagyos, de nem annyira, hogy ne lehessen fölvenni róla a szántás hullámtarajából kiálló cserépdarabokat. Elsőnek egy jó arasz hosszú korsófület emelek föl, s nyújtok kedves vezetőnk szeme elé. Milyen kor?

Olyan jártas húszezer év holmija közt, mint a kereskedő, hogy mi van a mögötte sorakozó fiókocskákban.

– Római, negyedik század.

Ezt tehát visszaejtem. De épp ahova esik, ott is kiáll valami.

– Ez?

– Pattintott kőkorszak.

Pattintott kőkorszakbeli késekből – amiket hajdani őseink egy arra alkalmas hasadékony kőgolyóból egy másik kővel szökkentettek le, mégpedig borotvaélűre – nem is rég oly gazdag étkészletem volt, hogy a tihanyi szalonnasütések résztvevői emlékül hazavihették. Így ezt is visszaejtem.

– És ez?

– Hun. Rovátkált.

Ha hun, zsebbe.

Adósaim a hunok.

Annyiszor megfizettem, hadakozván értük, a jobb hírükért

Dr. Sági Károly, a keszthelyi múzeum igazgatója nem mindennapi, de nem minden agyba azonnal beilleszthető elmélethez gyűjt adatokat s híveket. Ma már játszva bizonyítható – de tegnap még ingerülten támadott – föltevése szerint itt, a keszthelyi kultúrában, de föltehetően egész Pannóniában, megvan az emberi művelődés folytonossága. Vagyis: a népvándorlás során egymásra következő népek nem irtották ki egymást, még ha küzdöttek is egymással. A győztes nem űzte mindig el a legyőzöttet, s főleg nem utolsó szálig, hanem rátelepült. Olyanféleképp, mint egyik földréteg a másikra. Ahogy a fű elborítva is kinő: átnőtt, kiütközött, folytatódott a kultúra is. Az erdők, mocsarak örök tanyái s keltető fészekhelyei a népeknek is. Törvény, mert hisz józanság, hogy a gölöncsért és a kardkovácsot a vérszomjas hódító sem kaszabolja le, mert hisz eszközt kap tőle; nem, azokat sem, akik kenyeret és sonkát, sőt, süteményt és kolbászt nyújtanak neki. Pannóniában a hódítók még bort is kaptak.

Időszámításunk kezdete óta megszakítás nélkül. Válogatott finom gyümölcsöt is kaptak. Fajkörtét, őszibarackot!

Vált légyen egészségükre. Bennünket erősítettek, tápláltak általa.

Húsz évszázad rettegése és elszántsága, hite és ízlése nemcsak itt, a tőzeges szántók mélyén keveredett egybe, hanem a mi agyunk barázdáiban, ütőereink kanyaraiban is.

Ezt már én magyarázom a kiránduló baráti együttesnek: Sági Károlynak, s fényképező művészünknek, Reismann Jánosnak.

A műveltségnek ezt a folyamatosságát Sági Károly az ásatás és nyelvészet adatainak összehangolásával bizonyítja.

Első munkatársa, Frech’ Miklós pedig a földmívelés, a szőlő- és gyümölcstermelés meg nem szakadásának adataival.

A Mogentianea nevű római erődváros folyamatosan lakott telep volt, a magyarok megjelenéséig. Az üszkök fölött lelhető új építőanyag a beszédes tanú: valahányszor baj érte, újra rakták. Nem egy épületét különbre, mint amilyen volt. Theodorik szülőpalotájának alapjairól még nem hordták el a földet, de ennek az egykori római nagy áruraktárnak fundamentuma már a fölszínen van. Középen még a behajtott kocsik keréknyoma is kitűnik. Később a raktárt csontföldolgozó üzemmé alakították át. Magyarul: a népvándorlás idején itt legalább ötven munkást foglalkoztató fésűgyár működött. Ez meg itt a volt bazilika, ugyancsak olyan emlékekkel, melyek a továbbélésre vallanak.

De a leghitelesebben a hegyek, vizek, telepek tesznek vallomást az idők elejétől mindmáig fönnmaradt nevükkel.

A Duna neve vagy a Bakonyé nem úgy öröklődött nemzedékről nemzedékre, illetve népről népre, hogy valamikor óriás betűkkel ráírták. Úgy, hogy az egymást váltó, az akár más-más nyelvű népek is egymásnak élőszóval átadták.

Vagyis beszéltek egymással.

Vagyis nem irtották ki egymást, hanem együtt éltek. Az i-re végződő régi magyar családnevek közt a Szalai, a Zalai az egyik leggyakoribb. Nos, a Zala honfoglalás előtti nevezet, magát a folyót már a macedón Ptolemaus is így Szalának említi. A rómaiak a Balaton tavát lacus Pelsónak hívták. Némi kétellyel bár, de végigolvasom azt a fejtegetést, amely a tó mai nevét a Pelso hangváltozásai – a Pelisza, Belice, Balite – lépcsőzetén vezeti le a Balatonig, s nem a mocsarat jelentő szláv blato-ból (mivelhogy az annak idején is híres nyílt víz volt s nem mocsár). Én minden múltból ittmaradt idegen nevet szívesen nézek, majdnem ezeket nézem némi nemzeti büszkélkedéssel. Csak újabb kori divat – türelmetlenség és szinte freudista értelmezésű kisebbrendűség –, hogy az egymás területét elfoglaló népek azon nyomban megváltoztatják, saját nyelvükhöz hasonítják a falvak s városok nevét, ezzel a névbenyeléssel árulva el mindent benyelni vágyó sovinizmusukat. Paloznak, Kenese, Horváti, Udvari arról vall, hogy ott a folyamatosságban szláv elemek is belefonódtak: köszönet nekik azért, amit hoztak, s tiszteletadás azoknak, akik őket ezért már akkor megbecsülték: itt tartották. A szálak itt bizony néha örvendetesen bonyolultak. Csopak neve például törökös – de még a honfoglaláskori, tehát turk-baskir – név. Ott tehát a magyarok fontak be a műveltségbe egy általuk is máshol szerzett elemet. A sok Kál kezdetű név a magyar jogrendszert idézi, lévén az ottani első Kál a honfoglalók első bírája – harkája. Búcsúszentmihály s a többi búcsúval kezdődő név pedig nem egyházi búcsúhelyre vág, hanem a környék láthatóan okos első pacifikálójára és telepvezetőjére, Vér-Bulcsu vezérre.

A folyamatosság legújabb bizonyítékait viszont öreg, jó, eléggé meg nem becsülhető növényeink szolgáltatják.

Hogy van növényarcheológia is, azt Frech’ Miklóstól tudom meg.

A szó maga magát magyarázza. Ha a föld mélyén talált edénydarabokból újjá lehet szerkeszteni egy kétezer év előtti konyhát és ebédlőt, a cserepek közt talált állatcsontokból és más ételmaradékokból újjá tudjuk szerkeszteni az ebédet, amit abban a konyhában főztek, s azokban az edényekben fölszolgáltak.

Ha a tégla- és kőtörmelékekből újra szerkesztem a házat, a ház körül talált magvakból és gyümölcshéjakból újra tudom szerkeszteni a ház körüli gyümölcsöskertet. A határbeli gabonamezőket.

Épp csak ilyen gabonaszemeket és gyümölcsmagvakat vagy darabokat persze bajosabb találni, s nehezebb fölismerni, mint köveket. Nagy részük ezeknek is megkövesedett állapotban vészelte át az évszázadokat és ezredeket.

Frech’ Miklós ennek a tudósa. Fiatal ember. Azért nem volt velünk, mert épp egy előző kiránduláson a lábát ficamította – vagy törte? –, holnap mondja meg a röntgen. Ha nem volna ilyen különös írásmódja a nevének, nem állna meg fürkészően az arcán a szemem. Magyarország oly szerencsésen kevert népei közül kevésre lehet már egy-egy arc szerint visszakövetkeztetni. A kunok még leginkább ilyenek. A török alatt annyira egységbeszorultan védekeztek, egy-két szegényes kiváltságot is szerezve, hogy családiasságuk, törzsiségük elég soká fentmaradt. Frech’ Miklós olyan arcot visel, amit a köztudat kun örökségnek tart; aminek láttán a Magyarországot járt ember a hódmezővásárhelyi tanyavilágra gondol.

– Hová való vagy?

– Hódmezővásárhely.

– És mit jelez a neveden az a franciás hiányjel?

– Azt hogy francia. Délfrancia ortográfiával ez a frais. A marseille-i telefonkönyvben állítólag hasábszámra található.

– S rád hogy származott, Vásárhelyen?

– Hugenotta keveredés; 18. század.

Ő maga is – mint mindnyájan – ásatási lelet.

A tudósok gyakorlatiak és találékonyak, ez éppúgy előfeltétele mesterségüknek, akár a költőkének. Megvalósíthatatlan álomképeket, a történelem tanúsága szerint, vaskezű diktátorok és hegyes ujjú pénzemberek szőnek. Semmiképp nem csodálkozunk tehát, amidőn a két kitűnő tudós a földben heverő művelődési kincs – e rendkívüli Kulturgut – föltárásának és érvényesítésének gyakorlati megoldásául első lépésként egy szemrevaló kis eszpresszó létesítését fejtegeti.

Erre hely is van, fürdési, sőt táborozási lehetőséggel, s gyönyörű kilátással a Balatonra, a hegyekre és főleg a föltárandó városra! Abban a kis kastélyban lehetne berendezni, melynek erkélyéről a herceg egykor ménesét mutogatta vendégeinek, s melynek homlokzatára értéklendő szóízléssel ő íratta föl tömören: Fenék. Az amúgy is átalakítandó épületben most az iskola szorong. Annak kellene új, méltó helyet teremteni, ezt pedig, épp csak kitatarozva, meghagyni így, a fölirattal egyetemben.

A tervben mi magunk is látjuk a távlatot, vagyis a fantázia jó útját. Még az idegenforgalmit is! Az eszpresszó egy évi jövedelméből ki lehetne ásni a palotát, a másodikéból összeszedni a köveket, a harmadikéból összerakni, s ebben meg egy jó kis halászcsárdát sikeríteni. Grác ide egy óra autón, Ravenna fél nap. Ott, a rejtelembe komorlott mauzóleum előtt prospektust lehetne osztogatni: „Látta a véget, nézze meg a kezdetet!” – szöveggel s persze térképpel, csábító útiránnyal, esetleg étlappal. Hátha még minden gót származékban meg lehetne érinteni valami hasznos ideget, akár históriai, akár gasztronómiai vonalon! Hisz nincs olyan nép, amelybe ne keveredett volna gót, egész Európa az ő atyafiságuk!

Reismann János is, Sági Károly is, szerénységem is pannonok vagyunk. Pannónia, mint tudnivaló, Nagy Theodorikon kívül még egy világhírességet, még egy Európa-organizátort szült, Szombathelyen: a franciák nemzeti szentjét, az első francia kolostor megalapítóját, Tours város püspökét, a köpenyfelező Szent Mártont, Marmoutier világosságát. Szűkebb pátriánk további szülöttei, csak szellemi-irodalmi vonalon s ott is nagy ugrással: Zrínyi, Berzsenyi, Széchenyi, Vörösmarty, Babits… Az ember némiképp feszengve forog ilyen felhőmagas alakok között. De a társaság kötelez is. Az önhittséget lenyomja, de a cselekvős készséget fölemeli. Az ő szellemükben éppúgy ezredévek eredménye keveredik, akár borainkban és templomaink ívszerkesztésében. Folytatni, minél frissebben, ötletesebben: korszerűbben a folyamatot, ezt róják ránk.

Itt állok Régusse magas házak kerítette szűk főterén vasárnap délelőtt, ózonos hegyi levegőben. Tél elején vagyunk, öthatszáz méter magasan, A nap mégis májusi meleget ont az azúrtiszta égből. Mert ez a hely is az „Azúr-ország”-ba esik; légvonalban Marseille mindössze negyvenöt kilométer. Jövet húsz perce is még toronymagas pálmafákat hagytunk el; előbb pedig virágzó s egyben érő narancsfákat.

Nem ez az első alpesi falu itt a Felső-Provence-ban, amely meggyönyörködtet. Most azonban még egy különös ráadásélményben is részesülök.

Ez a jó-élmény ünnepélyes. Ünnepélyes a külsőség is, ahol ez a zavarba ejtő – s így megmagyarázandó – érzés meglep.

A téren a község helyettes elöljárója, Monsieur Gabriel Sappe fogad. Kocsink ajtaját udvarias készséggel a község fiatal jegyzője tárja ki, M. Bernard Sappe, az előbbi Sappe fia. Sajnálják, hogy maga az elöljáró nem lehet jelen; beteg, kórházban fekszik. Ellenben itt van a helyi Történelmi és Tájkutató Bizottság teljes vezetősége: M. M. Marcel Jean, Mlle Mireille-Agnès Bagarre, Mme Gustave Pères.

A zömök, jó izmú Gabriel Sappe úr kézrázása oly szívélyes, hogy majdnem ölelés lesz belőle. A többieké hasonlóképpen. Látszik, hogy a vendégfogadás szokásos örömén túl nekik is valami élményráadásban van részük.

E különös élmény megvilágítása szélesebb kört is érdekelhet, mint amely most itt kocsink körül sündörög, s egyre szaporodik a házakból kisietőkkel. De hogyan is kellene a tisztázásába fogni?

Bennem – hogy vizsgálandó alanyként elsőnek magamat nyújtsam – az a képtelen ötlet bujkál, hogy négyszáz évvel ezelőtt kellett volna e téren állnom. Az lett volna az igazi, az alapélmény!

Amikor a Sappe nevet még Pappnak ejtették, a Jeant Jánosnak, a Bagarre-t Bogárnak, a Pères-t pedig egyszerűen Pirosnak.

Állítólag. Amikor még az egész falu magyar volt. S a környékén is még vagy tíz, tizenöt. Ha nem több.

Igen, itt, a Provence tetején.

Pontosan négyszázharmincnégy évvel ezelőtt, 1533-ban érkeztek ide, az akkor teljesen néptelen és félig romban heverő Régusse-be az első magyar telepesek.

A konstantinápolyi rabszolgapiacról.

Ennek legendás története pedig, ahogy végighallgattam, a következő.

1526-ban Magyarország egyszerre terült el a földön Mohácsnál, egy rettenetes ökölcsapástól. Kiskirályok fejetlen országa állt szemben kemény központi katonai állammal. Az ilyen tömör hatalom minden oligarchiát, ha kellő közelről érheti, úgy vág szét, mint a kuglizók golyója a fabábokat. Az akkori török haderő, ha melléje férhetett volna, Európa bármelyik oligarcha országát leteríti. „Zápolya öldöklő százada”, melyet másutt a százéves háború korának mondanak, Nyugaton még a mi kiskirályainknál is felelőtlenebb népvesztőket ellett. Hét évvel Mohács után az oszmán fölény a maga kegyetlen szerveivel akadálytalanul hajtja ki, hosszú menetekben, a védtelen maradt, a fölégetett magyar falvak gyaloglást bíró népét: a fiatal férfit, nőt, a növendék gyermeket. A többi ott hevert az üszkök alatt.

Elképzelhető a konstantinápolyi rabszolgapiac forgalma, ha a szörnyű „áru”-ból még Franciaországba is jutott.

Megvan ennek is a története.

Provence egy részét az oligarchia külső segédlet nélkül is végrombolásba vitte. A belső harcok, a vallásháborúk s végül a pestis falvak sorát tette néptelenné. A kiürült föld kegyura s végül egyedüli birtokosa a valamikor Jeruzsálemben alapított Johannita Szék lett, teljes nevén a Jeruzsálemi Szent János Gyógyító Lovagrend.

Ennek volt „békés” érintkezése is a törökkel. Mivel pedig I. Ferenc óta Franciaország is együttműködött a Portával, meglett az egyezség, hogy a Johanniták – az érdek és a keresztény lelkiismeret szép társításával – a puszta francia vidékeket az oszmán rabságból kiváltott hitsorsosaikkal tegyék újra jövedelmezővé.

Teljes huszonöt évig jártak a hajók Konstantinápoly és Marseille között; a ma is meglevő archívumok tanúsága szerint.

Az első följegyzett magyarnak vélhető név: Rigódy. Nyilván az akkor sűrűn magyarok lakta Szerémség valami Rigód lakhelyéről.

Minderről a francia történetírás többször megemlékezett. Hogy Régusse és környéke magyar telep, itt van lenyomatva előttem a megye helyi történetkönyvében is. De maguk a régusse-iek erről néhány évvel ezelőtt egy ide került hazánkfiától értesültek. Neki – Garamvölgyi Artúrnak, a lankadatlan adatgyűjtőnek – köszönhetem én is, hogy most itt állok, és nézem le nem tagadható meghatottsággal a meghatott régusse-ieket.

Pusztán maga a történet – ez a kész, Jókait, Gárdonyit idéző történelmi regény – elegendő lett volna, hogy a cannes–párizsi úton megcsináljuk ezt a kitérőt. De történeti ténynél és regényességnél jobban foglalkoztat ez a kölcsönös meghatottság. Mi a voltaképpeni oka és értelme? Miből támad és hova vezet? Hasznos-e vagy haszontalan, netán ártalmas?

Mert hisz föltáratlan, sőt itt-ott „veszélyes” táblával ellátott területre visz.

Válaszolni rá tüzetesen nem olyan egyszerű, mint az első pillanatban tetszik. Korunk egyik legterebélyesebb problémája nyújtja idáig – a lélek mélyrétegéit – a hajszálgyökereit.

A nemzeti, helyesebb megfogalmazásban: a közösségi érzés.

Egy kitűnő francia költő-filozófia tanár utaztatott ide Régusse-be is bennünket. Volt alkalmam a kérdés bölcseleti, társadalomtudományi oldaláról szót cserélni. Most a régusseiekkel szeretnék beszélni róla; mintegy gyakorlati oldalról.

Csupa emeletes, itt-ott két-, sőt háromemeletes, szorosan egymáshoz szorított karcsú házai ellenére Régusse ma is parasztfalu, jellegzetesen provence-i. Aki csak dolgozik, a szőlő, az olajfa, a levendula és némi szemes műveléséből él; meg vadászatból – vaddisznóra is! – és szarvasgomba-értékesítésből.

M. Gabriel Sappe karon fog, nehéz markával is oly szívélyesen, hogy attól Papp Gábor bátyám is lehetne, s ízelítőül körbesétáltat a község szívén. Aztán a mairie-be vezet: a faluházába.

Ez itt az ő hivatali szobája. Az meg az anyakönyvvezetőség: illetve az archívum.

Messze a középkorig megvannak a könyvek. Pergamenbe és bőrbe kötve. Az egyik tenyérnyi széles és olyan vékony is. A másik misekönyvnél is vastagabb, nehezebb. És tekercsek és ívek, egy egész falat beborító polcrendszeren.

A bennünket érdeklők meg kikészítve az asztalon.

Könyvről könyvre hátrafelé lapozva szemmel követhető, hogyan tűnik elő magyarázónk szerint a mai Fouque családnévből előbb a Fouques, aztán a Fouquos s végül a Foquos, vagyis a Fokos. Hogyan tört le a János-ról az os, s lett a névből Jean. Hogyan vált a Béressi-ből Bressi, a Pór-ból Porrě, a Márton-ból Marton, a Fábri-ból Fabrè és a Papp-ból Sappe, merőben azért, mert a francia plébános a nagy P-t alulról fölfelé róva úgy öblösítette a tetején, hogy az nagy S is lehetett, s mert a Papp-nak számára nem volt értelme, a Sappe-nek viszont volt, sarlót jelent.

Eddig mintegy kétszázötven magyar család nyomát vélték fölfedni a Történelmi Bizottság lelkes tagjai, latinul is jól tudó magyar barátjuk segítségével. Ez óriási szám. Gondoljuk el: hány magyarországi falu mai lakóinak eredetét lehetne visszavezetni háromszáz-négyszáz évre?

Órákra belemerülünk a dohos-poros pergamenek sillabizálásába. Olyannyira, hogy egy kis adat fölfedezésével még magam is hozzájárulhatok a közös munkához.

Az 1660. évkönyv egyik keresztelési bejegyzésében a szülők neve: Louiza Bourquas és György Agnol. Hogy a Bourquas mi lehetett, nem tudni. Az Agnol mögött nyilván az Angyal rejlik. De a legfontosabb az, hogy az Agnol előtt a keresztnevet nem franciásan Georges-nek, hanem az o-t még meg is pontozva: György-nek írták. Vagy diktálták.

Erre én is rácsodálkoztam. De még mindig kétkedtem.

1660-ban tehát a faluban még magyarul beszéltek? Vagy voltak, akik még magyarul is beszéltek. Magyarosan íratták le a nevük.

Máshonnan származó adatok szerint az ide települtek három nemzedéken át kizárólag egymás közt házasodtak. Akkor kezdtek vegyülni a hegyekbe ismét fölnyomuló ősi lakossággal. Semmi jele, hogy a Duna–Tisza-i hazával valaha is összeköttetésbe jutottak. Hacsak az a 17. század végén élt papjuk nem onnan jött utánuk. Különös nevét ez is mindannyiszor – évtizedeken át – így írja alá, magyarosan: Szörme. Illetve Szörmé: hogy neve végén az e se némuljon el, a francia olvasás szabálya szerint. Kétszer-háromszor is megnézem. De így van. Bár Szörme elég különös magyar név.

De bármily érdekesek ezek az adatok, fő gondom – szándékosan erőt véve magamon – most, ismétlem, mégsem ezek boncolása. Hisz nem vagyok nyelvész. Hanem annak a lelkiállapotnak az elemzése, annak a szellemi szomjnak a meghatározása, amely még ezekből a rég hatásuk-vesztett tényekből és száraz nyelvészeti adatokból is – táplálkozni akar.

Soha jobb alkalom a fölfedezésre vagy elemzésre.

Kijöttünk a mairie-ből. Megnéztük a templomot, az azóta ismét romba dőlt várat. Elmegyünk az 1914–18-as hősi emlékmű előtt; minden harmadik név ilyen franciába tokosodott magyar. Itt ülünk – most már vagy tizenöten – a Café du Cours elé kirakott asztalok körül, a már-már túl meleg déli napon. Afféle bástyatöltés ez is. Előttünk lent végtelenül az ezüstszürke és rozsdavörös provence-i táj. Jobboldalt ingujjban, rövidnadrágban futkosó gyerekhad. Baloldalt, ingujjban ugyancsak, egy sereg férfi: hosszú méricskélés után fényes vasgolyókat lendítenek a magasba, távoli célpontokra. A franciák közismert tekejátékát játsszák. De ide-idefigyelnek az itt folyó – már tréfás – beszélgetésre; a mi szellemi játékunkra.

Kedvezőnek érzem az alkalmat a véleménygyűjtésre. Ebben én nem a titkolódzók, nem a lényeghez oldalvást közeledők módszerét szoktam követni. Legkevésbé az úgynevezett „egyszerű emberek” társaságában. Mintegy gyűlési megnyitóul elmondom, hogy e szép találkozás, a „viszontlátás” folyományaképp – mi foglalkoztat. Szóljanak ők is hozzá: mi fűz össze bennünket – négyszáz év távolából? Miért örülünk ennek az összeismerkedésnek, amelynek semmiféle „reális” folytatása nem lehet? Ismerkedjünk igazánból össze!

– Mert jól érezzük együtt magunkat! – mondja Agnès Bagarre-Mireille kisasszony belepirulva, talán abba, hogy túl lelkesen buggyant ki száján a szó, vagy tán abba, hogy ő – mint nevéből már magunk is láthatjuk – csak félágon számítható magyar eredetnek. Holott ő a kutató együttesnek egyik legbuzgóbb tagja. Őt már tegnap megismertük. Marcel Jeannal Draguignanig elénk jöttek, kocsijukkal kocsink elé szegődtek, nehogy eltévelyedjünk a hegyi utakon. (Miután már velük együtt megnéztük Kisfaludy Sándor ottani emléktábláját.)

– De miért érezzük jól magunkat? Ez épp a kérdés!

– Mert a valamirevaló embereknek minden alkalom jó, hogy összekerüljenek – mondja megfontoltan Gabriel Sappe.

Ezen már el lehet gondolkodni.

Szókratész az agorára járt vitatkozni, a vargák közé. Ilyen „egyszerű” mondatokat vitt haza, a filozófiája pilléreiül.

Ez az itteni keresetlen mondat is alkalmasnak tetszik, hogy akár egy tudományos értekezés tartóoszlopa legyen. Az úgynevezett tömeglélektannak, gyakori diákvitáink kedvenc területének kései adalékául.

És ha mégis legenda az egész? De hisz a kérdésnek épp legendabeli része foglalkoztat a „való tények”-nél is jobban. A léleknek az a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön.

Mi ez a szomj, ez érdekel.

Úgy érzem, hogy nem rossz szükséglet kielégítése.

Mi azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni.

Ők meg azért fogadnak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk.

Így vegyük hát valóságnak, még ha legendás is, ezt a helyzetet, mely nem mindennapi kísérletet kínál.

A négyszáz évvel ezelőtt Provence-ba sodródott magyarok leszármazottjai szívesen ellátogatnának Magyarországba.

– Szívesebben, mint például Portugáliába?

– Az csak természetes!

Egyáltalán nem „természetes” ez a kívánság.

Magyarul egy szót sem tudhatott már a nagyapjuk sem. (Ma beszélt nyelvük viszont afféle unokatestvérségben van, mint minden latin nyelvvel, a portugállal is.)

„Vérségi” kapcsolat? Még ez is inkább fűzné őket bár a korzikaiakhoz; ha ilyen kapcsolatról egyáltalán lehetne komoly szót ejteni Európában, akár külön-külön az országokat, akár az egész földrészt nézve.

Kibogozhatatlanul össze vagyunk keverve mi, emberiség. A megtévesztő az, hogy ez az összevegyülésnek a nagyja némely területen ezer éve lefolyt. A népvándorlás rettenetes népösszekoccanásai: vérontásai idején. Másutt – mint például épp a dunai országokban – valósággal napjainkig tart.

Mi köti hát, milyen kézzelfogható vagy legalább ábrázolható érdek ezeket a régusse-ieket ahhoz a távoli keleti országhoz?

Kegyelettel őrzik azt a néhány fotó-könyvet, ami már birtokukban van. Már néhány hazai szót is tudnak: „Bikavér”, „Tokaji.” Mindezt párizsi kulturális attasénknak, Hidasi Jánosnak jóvoltából. Megkereste ő is őket.

Immár másodszor tőlük maguktól kérdem, mi vonzza őket ahhoz a messzi néphez, melynek néhány éve hírét sem hallották? Miért mennének épp ahhoz?

– És maga mért jött épp ide? – kérdez vissza egy jóbeszédű kis nő, Madame Pères, azaz – fogadjuk el – Pirosné asszonyom.

Vagyis ott állunk, ahol az elején.

Miért is vagyunk itt még most is együtt?

Tömörítsük csak a kérdést, kirekesztő eljárással.

Semmi kívánnivalóm tőlük. Semmit nem adhatnak, amire szükségem volna. Semmit nem nyújthatok nekik, ami hasznukra lehetne.

A regényességet pedig, főleg az érzelmek regényesedését eleve gyanúval nézem.

Mindezt nekik maguknak is elmondom. Segítsenek meglelnem valami valóságos pontot, miért is vagyok itt. Miért érzem itt másképp magamat, mint – nem Portugáliában, hanem – akárcsak száz kilométerrel arrébb egy pontosan ilyen alpesi faluban?

A fiatalabb Sappe felel, ajkát harapdálva; szinte szemmel láthatóan megrágva, mit mond.

– Messzi idegenben én is jobban érezném magam egy olyan faluban, ahol franciák élnek, mint ahol nem.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nekünk magukat máris magyaroknak kell néznünk?

– Na, azt nem!

– Hát akkor?

Charaire, a költő-filozófus veszi át a szót.

Az embert a körülményei determinálják. A nemzeti érzés ősalapja tehát anyagi: a nemzetek közti, érdek szülte vetélkedés.

Ehhez van nekem hozzáfűzni valóm.

– Ez az alap. Amelyik nép a vetélkedésben – az öldöklő harcban – fölülkerekedett, úgy van: az büszkeséget érzett, már nem vizsgálva, hogy jogosult volt-e a harc. Hogy a büszkeség emberileg indokolt-e; előrevivő-e? A legyőzöttben pedig az eredendő közösségi érzés bosszúvággyá torzult.

Most már valóban úgy folyik a gondolatcsere, mintha nem egy felső-provence-i falu, hanem egy ógörög piactér italboltja előtt ülnénk, napsütésben, gyerekzsivajban.

– Épp csak a gyógymód nem hozott oly gyors eredményt, ahogy apáink, nagyapáink – már szellemi szépapáink, az enciklopédisták! – remélték. A nemzeti vetélkedés dühe nem csitul ott sem, ahol az anyagi érdekek ellentéte alábbhagyott. Még olyan mértékben sem, ahogy az újabb érdekek mindkét oldalról már-már kiáltón követelték.

„A huszadik század a nemzeti háborúk korszaka lesz” – jósolta Nietzsche, már-már elboruló elmével.

Még az az elboruló kegyetlen elme is belerettent volna, ha képet kap arról, mit hoztak az emberiségre ezek a „nemzeti háborúk”. S mit hozhatnak? Amióta szülőanyjuk, a sovinizmus fialni kezdte azokat az új szüleményeit, melyek neve: faji és vallási megkülönböztetés, szegregáció és a nyelvi türelmetlenség. Napjainkban ez az utóbbi a leghevesebben – legkevésbé fölfedetten – pusztító fertőzet.

Mert annak kell neveznünk, fertőzetnek azt a civilizációs betegséget is, amellyel nem egy szünetlenül ható ok, hanem voltaképp egy régi mérgezés kínoz bennünket.

Vagyis – ha fölfedezhető ok idézte elő – akkor meg is szüntethető ez az egyelőre mind riasztóbban harapódzó járvány?

Meg. De bizony már a gyógyítás is mind bonyolultabbnak tetszik. A kezdeti külső okok, a mondhatni testi sérelmek, sok esetben lelki bajokká alakultak át. Az egyénekben is, a népekben is.

Holott ezek a tulajdonságok valamikor nagyon is egészséges jelenségek voltak. Embrionális állapotukban ma is azok.

Ezt éppen mi tudjuk tanúsítani.

A következőkben az én véleményem már csak afféle fonál. A többiek közül csaknem mindenki ráfűzött egy-egy mondatnyi gyöngyöt.

Hogy valójában miért is érezzük itt mindnyájan ilyen jól magunkat?

Nyilván az az ősemberi érzés távoli hatása alatt, hogy hasznos és kellemes együtt lenni. Védelmet nyújt, érzelmi kapcsolatot teremt! Minél tökéletesebb az együttélés, annál tökéletesebb az egyén. Az ember ettől a közös élettől lett egyáltalán ember. Jövője is ettől függ.

Egyre végzetesebben. Egyre végzetszerűbben. Attól függően, hogy milyen lábon áll a társaival. A világgal.

Hovatovább ez minden tettünk és lehetőségünk talaja. Ez minden reménységünk! A jobb – az egyre jobb – jövőre. Még arra is, amit az istenhivő korok üdvösségnek neveztek el. Örökös jövőnek.

Ezt már a filozófusnak adresszálom.

Az emberiség nagy része valaha egy mindenható atyát képzelt, képzel ma is maga fölé; ezek az egyisten-tisztelők.

De csaknem akkora azok száma – ha ugyan nem nagyobb –, akik minden jó megteremtéséért az ősöket tisztelték és tisztelik. Akik áldozatot azoknak a közvetlen és az idők hajnalán élt elődeiknek ajánlanak föl, akik munkájukkal és találékonyságukkal a legnagyobb emberi művet, a közösségi életet létrehozták, és szüntelenül tökéletesítették.

E hiedelem – e hit – vallói vitázhatnak egymással. A tudomány egy eredetű, csak más-más megfogalmazású jelenségnek véli mindkettőt. A művészet is.

Azt hiszem; ez az ősemberi hálaérzet bujkál és keres kifejezést itt bennünk is. Ezen a napsütötte teraszon, boros, apero-s és gyümölcsleves poharainkat magasba emelve (mert itt a koccintás nem divat) voltaképpen áldozatot mutatunk be. Magyar őseinknek? Ameddig őket eléri a tekintetünk. Voltaképpen valamennyi ősünknek, akik csak hozzájárultak emberiesedett életünkhöz. Nem igaz, hogy az ember alapjában hálátlan. Íme, a mi mosolyunk, egymást kínálgatásunk a bizonyíték, hogy van – remény is a létben. Jót is várhat a jó tett. Jókedvet legalább. Egészségünkre!

Gondoltam ugyan már arra, hogy saját régóta forgatott elméletemet egykor valamely akadémia dísztermében megfelelően villogó csillárok és idegen szavak fényében bocsátom közre, de örülök, hogy az ősbemutató végül is itt esik meg, így ógörögösen, mediterrán módra éretten ragyogó olajbogyók és szemek körében. Hogy ebben a környezetben juthatunk el tán egy-két következtetésig.

Mielőtt arra térnénk, a várfal felől egy süldő lányka érkezik futva asztalunkhoz, arcán azoknak a buzgalmával, akik nem akarnak kimaradni olyasvalamiből, amihez joguk van.

– Szintén magyar eredet?

Nem, neki semmiféle elődje nem volt magyar. Annál sokkal több fűzi hozzánk. Önszántából elkezdett – egy kezdetleges nyelvkönyvből – magyarul tanulni. Egyetlenként az egész községben.

Fölállva üdvözlöm a kétlábon s épp kapóra érkezett érvet. Félkarú öleléssel közösségünkbe fogadom, s megkérdem tőle, miért tanul magyarul.

A szép arcot pír futja be.

– Nem tudom.

Az igazi érvek ilyenek; ilyen ártatlanul nem tudják, mit is hoznak s honnan. Nekünk kell kideríteni ezt is.

Az ősök iránti hálaérzetnek vannak más; eddig nemigen emlegetett gyökerei. A lélek mélyebb rétegeibe nyúlnak ezek is. Épp ezért hasznos utánuk néznünk. Megszoktuk, hogy a közösségi érzés – a nemzeti érzelem – eredőit általában a történelem – és a társadalomtudomány fedje föl. A lélektan eredményeinek egybe kell vágniok az utóbbi két tan megállapításaival.

Megint a filozófushoz fordulok.

A tétel iskolásan egyszerű. Alaptermészete s így az emberekhez viszonya attól senkinek sem változik meg, hogy gyermeket hoz a világra. Semmi okunk nem volna hát, hogy szüleinket más lényeknek tartsuk, mint a többi halandót. Szörnyetegnek ítéljük mégis azt, aki anyját is csak olybá veszi, mint a világ többi más teremtését, s nem részesíti fokozott – gyermeki – szeretetben. Ám lehetne még holmi tájesztétikát is teremteni: tárgyilagos ismérveket fölállítani, hogy melyik vidéket kell szebbnek tartanunk – és mégsem lehet. A világirodalom lángelméi állnak ki megannyi koronatanúként, hogy a bolygó legellentétesebb helyei lehetnek a legszebbek: a mi Petőfinknek a magyar alföld; Puskinnak az orosz halmok, méghozzá havasan; Baudelaire-nek a párizsi úgynevezett gyanús sikátorok, éjszaka; Burnsnek a skót fölvidék, hajcibáló szélben. A látszólagos ellentmondást egy közös ok magyarázza. Az, ami a gyermek sajátos ragaszkodását szüleihez.

Életünk első három-négy évében mindnyájan lángelmék vagyunk. Agyunk ezalatt annyi ismeretet fogad magába, hogy ha ezt a képességét csak három évtizedig megtartaná, mindnyájan Mezzofantik és Bolyai Jánosok lennénk. Mintha érzelmi befogadóképességünk is ily varázslatosan nagy teljesítményű volna. Mert lám, első élményeinkhez szeretetünkkel is ragaszkodunk.

Így anyanyelvünket szinte szívünkbe is befogadjuk. Azokkal, akik velünk azt az elsőként hallott nyelvet beszélik, valóságosan egy családban érezzük magunkat. És valamiképp közös ősünknek valljuk mindazokat, akik valaha ezt a nyelvet beszélték.

Függetlenül mégpedig attól, hogy személy szerinti eleink valóban ezt a nyelvet használták-e. A magyar nyelv nem egy bámulatos kezelőjének édesanyja törve beszélte a magyart. A nyelv szelleme nem a vérség, nem a „fajiság” vonalán száll ránk. De akikre – bármily úton – rászáll, azokat valóban determinálja, mélyebben, mint ahogy akár a bölcselet föltételezné.

Nemcsak világlátásunkat befolyásolja. Nemzetközi anekdota jellemzi a különféle népek kifejezését a pénz szerzésére: az angol csinálja, a francia nyeri, a német megszolgálja; a magyar ma is úgy keresi – akár a finn-ugor előidők szegény gyűjtögetői az erdőben a vadmadártojást, a gombát.

Hatással van ez az örökölt anyanyelv álmainkra, vágyainkra. Még meseszomjunkra is.

Nincs terület izgalmasabb a fölfedezésre, mint a saját énünk. Miből vagyunk összerakva? Mi alakította ki szellemünket? S milyen irányba fejleszti? Mindarra, amire valaha a vallások feleltek, mi magunknak kell választ adnunk.

De tán már sok is lesz a teóriából. Nem erre kértek ide. Röstellem, hogy eddig is fárasztottam őket.

Újabb s újabb vendégek települnek asztalunkhoz. A földközi-tengeri ég hatalmas burka alatt, amely valóban olyan kék, amilyennel Cézanne lepte meg a világot, itt ülünk az ezüstös völgyek: „Provence daltermő mezei” fölött csendesen poharazva, mi, négyszáz éve még egy anyanyelvű elődök ivadékai, és természetesen nemcsak erről beszélgetünk.

Idejövet fügefát is láthattam, emeletmagasat, emberderék-vastagságút. Gyermekkorom kertjében is volt fügefa, de épp csak a vállamig ért. Hogy akaszthatta föl magát Judás fügefára, ahogy a katekizmusban tanultuk? Idáig kellett jönnöm, hogy ember arányú legyen a történet. Hogy embertermetűek legyenek fejemben a biblia s általában az őskorok képei. A mi fügefáinkhoz méretezve gyermeki képzeletem a kerti törpék magasságát engedélyezte nekik.

Aztán – a magyar pénzkeresés révén – az alpesi szarvasgomba-szedés művészete s jelentősége kerül szóba. A legjövedelmezőbb foglalkozás lehet, ha valaki igazán érti. Az alpesi szarvasgomba mesésen drága csemege, kilója a fogyasztónak ötszáz új frank, a nagykereskedelemnek kétszáz-kétszázötven. Szedése-keresése pedig megidomított sertésekkel folyik, tekintve, hogy a drága ínyencséget – a törpe hegyi tölgy gyökérgombáját – a kocák is szenvedélyesen szeretik, illatára messziről odaszaladnak, hogy kitúrják.

Idős Papp uram részletesen lerajzolja, milyen rézkarikát kell a hosszú szíj egyik végére erősíteni, hogy azon át a sertés nyakába helyezendő hurok a kellő pillanatban meghúzható, a drága érték a sertés szájából kiemelhető, de valami jó falattal helyettesíthető legyen. Ő maga oly sikerrel végzi ezt, hogy szerzett egy kis kézigépet is az apró konzervdobozok bezárására, melyek mindegyikébe egy-egy házilag tartósított gomba kerül.

De aztán mégiscsak visszakanyarodunk a megütött témához.

Mert valóban mi értelme van annak a különös egymáshoz vonzódásnak, ennek a nem vérségi, de a vérséginél is messzebb ható rokonságnak? Rokonosodásnak!

Ezt most már közülük pengeti egy fiatalember, névre ugyancsak hajdani Piros.

Pontosan az az értelme – az a haszna –, ami minden egészséges közösségi érzésnek.

Mert, sajnos, lehet közösségeket verbuválni ártalmas, egészségtelen érzésekkel is.

Faji és vallási elfogultsággal; fasizmussal, szegregációval, nyelvi türelmetlenséggel.

És – nacionalizmussal?

Ez a szó nemcsak a köznapi magyarra, de a köznapi franciára sincs mindmáig lefordítva. Jelentése merőben ellentétes aszerint, hogy milyen korra vonatkoztatjuk. Azután pedig, hogy kikre.

A feudalizmussal szemben a plebejus forradalmak zászlain tündököl.

És ma?

Érthető a gyanú, mely hallatára összevonatja a szemöldököt.

Boldogan helyeseljük, hogy a nemzeti büszkeség minden szívet fölmelegítsen.

De iszonyodva figyeljük, nehogy az a meleg egy fokkal följebb szálljon; nehogy a nemzetünk iránti túl sok büszkeség, minőséget váltva, más népek gyűlöletébe csapjon át.

Mert mi a tartós biztosíték ez ellen?

Magamban én tudom a biztosítékot. A mienket; a hazait.

A magyar irodalomnak nem mindennapi dicsősége, hogy ezt a határvonalat a jó és rossz között kezdettől fogva keményen meghúzta, s minden időben megtartotta. Balassitól, Zrínyitől, Csokonaitól Petőfiig, Adyig, József Attiláig a nemzeti érzés a magyar szellemiségben félreérthetetlenül egy jelentésű. Sose a kirekesztést jelenti; mindig az egybetartozást.

Ez a nemcsak ésszel, hanem szível is fölfogható értelem munkálna bennünk is, egymástól négyszáz év óta elszakadhatatlan?

Fölkelünk a kávéházi teraszról, megindulunk az ünnepi ebédre. Régusse község elöljárósága lát bennünket vendégül.

Biz ezek nem könnyű témák.

Mind kevésbé érzek műfaj-ellentétet, hogy ezeket a nagyon is súlyos dolgokat ilyen véletlen adta, ilyen derűs és könnyed együttesben idézzem föl; s gondoljam legalább önmagamban végig.

S igyekezzek végére járni idevágó érzéseinknek is.

A konstantinápolyi rabszolgapiacról hajó- és karavánszámra ide a Provence hegyvidékére hozott magyarok itt is megtartották társadalmi rétegződésüket. Illetve fölélesztették. Az otthoni nemes, mihelyt bilincseit lereszelték, ismét nemes lett; a kalmár kalmár; a kézműves kézműves. A közeli városka, Barjols a tímárjairól híres mindmáig; a hongroyeurjeiről, a magyarosairól, ahogy a finombőr-cserzőket franciául mindmáig nevezik.

A parasztok dolga itt Régusse-ben egy sasfészek, a lovagi sziklavár táplálása, működtetése lett. Úgy értve, hogy az őrséget is ők adták.

Volt részük itt is csapásban.

Az anyakönyvekben, melyek itt, ahogy mondtam, a középkortól hiánytalanul s hibátlanul megvannak, az 1569-től az 1574-ig terjedő években egyetlen bejegyzés nincs. Egyetlen születés, egyetlen temetés, egyetlen esküvő sem.

Aztán a következő évben egy csapásra 25 születés, 30 halál, 40 esküvő s aztán esztendőnként mindből egyre több. Lekaszabolták őket is? Vagy csak elűzték? Ide talán csak akkor jöttek? Pestis áldozatai lettek?

Az ember szíve elszorul.

Nem tagadhattuk, akik ott az öreg pergameneket és kutyabőröket kiteregettük, hogy annak a szorításnak a szíven volt egy olyan kis ráadás fájdalma, ami azért jelentkezett, mert épp azokra a szegényekre: a hajdan volt árva magyarokra emlékeztünk. Holott nem árt ismét aláhúzni, tőlük való leszármazásról alig lehet szó. Egyrészt egyetlen ma élő magyar anyanyelvű nem lehet bizonyos abban, hogy minden őse magyar anyanyelvű volt. Másrészt Régusse lakosai teljesen elkeveredtek. Volt most itt a kései megilletődöttek közt nem egy, akinek halvány fonalon sem volt köze az emlékezetes régiekre. Ezek puszta régusse-i mivoltukban társultak a közös meghatottsághoz. Lettek teljesen egyenrangú részesei egy sajátos lelkiállapotnak azon az alapon, hogy mindnyájan hasonló érzéseket tapasztalhattunk magunkban. Mégpedig olyan érzéseket, melyeket nemcsak a szónok nevez fölemelőnek, hanem a leghűvösebb pszichológus is.

Fölemelő érzések leverő események hatására? Ilyenféle – ellentétesnek tetsző – elemek keverednek az úgynevezett nemzeti érzelmekben is. Róluk még ellentétesebbek a meghatározások. Hol azt halljuk, hogy rátartian kell vallanunk őket, hol azt, hogy röstelkedve.

Tanulságos volna szerfölött azokat is egyszer keletkezésükkor rajtakapni in statu nascendi; a lehető legszigorúbb tárgyilagossággal ugyancsak.

A nacionalizmus szó tüzetes magyar lefordítása – a nemzeti érzés pontos értelmezése – körül az első komoly vitafelem nem kisebb internacionalista volt, mint maga Kun Béla. Moszkvai vendéglátóim tán emlékeznek rá, hogy az eszmecserének egy pontján, milyen hevesen pattant föl ő, milyen fürgén emelte le a könyvespolc egyik hosszú. egyforma kötésű sorozatából az éppen megfelelőt, hogy rám olvasson belőle egy jókora citátumot; arról a nemzeti büszkeségről, amely a szocialistákat is eltöltheti. Hidasék Herzen utcai lakásán történt.

Magát nálam különb patriótának tartotta. Különb magyar hazafinak; hogy ezt máris lefordítsuk.

Nekem ugyanis akkor már a büszkeség szó sem tetszett. Nem ilyen érzelemmel akartam helyet lelni abban a közösségben, amelybe a sors beosztott.

Ezzel a gondolattal – Szabó Lőrinc mesterlövész-telitalálatával – érveltem magam is. Én meg magamat tartván igazi internacionalistának.

Mert mit sugallt a tárgyilagosság már kamasz fülembe?

Majdnem megbuktam fizikából, az Eötvös-féle inga botlatóján. S most Eötvös világhírének mélyre szívásával dagasszam a mellem? Esetleg Liszt Ferencével, akinek zenéjére meg, sajnos, botfülű vagyok?

Nemzetemhez – bármely végzet adta közösséghez – azzal óhajtok tartozni, hogy vállalom. Valósággal vállalni kényszerülök. Mégpedig minél sanyarúbb helyzetben van, minél kevesebb jóban tud részleltetni, annál inkább. Ahogy a pubertás szertelenségei után igenis vállalom szüleimet: épp azért, mert szintén sanyarú helyzetben éltek; inkább a szenvedést, a rosszat kóstoltatták meg velem, mintsem a jót. Ahogy ki fogok tehát tartani szülőföldem mellett is, annak ellenére, hogy…

Annak idején, még a Puszták népe eleven hatására D. T. barátom és írótársam kíváncsi lévén a helyszínre, lejött velem, szemmel látni a híres tájat, melynek szépségét – a nyomor csúfságának ellentétéül – nem győztem dicsérni.

– Ez az?! Ez a trágyabűzös porfészek?

Körülnéztem a tekintete nyomán, s már-már – igazat adván – átvettem a szemléletét. De aztán megembereltem magam.

Ki mellé álljak vigasszal, biztatással? Akár dicsérettel?

Amellé, aki rászolgált vagy aki rászorult?

Itt tért, ha csak szerény külön ösvényre is, az én patriotizmusom.

Ha mindenben kielégítettnek érezném a hazámat, bizony, alig pazarolnék külön szót rá. Van egyéb gondom bőven. Először is saját magammal.

De így? Röstelkedhetnék, ha elfordulnék tőle bár egy rezzenettel.

Árulónak érezném magam.

Milyen váddal?

Azzal, hogy még egy beteg kutyát is feldúlt lélekkel hagyunk az útfelen. Hát még anyánkat.

Úgy kell ezt vajon érteni mármost, hogy a nemzeti érzést, a hazafiságot, a szülőföldhöz való ragaszkodást az erkölcstan elemei mozgatják?

Csaknem olyan erővel, mint a lélektan már említett jelenségei. S hasonló okkal is.

Érzékszerveink első élményei ugyanis valamiféle hűségre is unszolnak; majd köteleznek bennünket. Bárhogy kopogtatjuk és feszegetjük: itt valami fölbonthatatlanul összeforrt; látszólag két különböző hovatartozandóságú anyag lett itt külön egység.

S ebből sok minden következik.

Valamikor, népmentő írói mozgalmunk elején, számunkra a nemzet keretét az iskolák keretével azonosítottam. Tanítás, jóra nevelés folyik abban is; meghitt közös nyelven, ismert fogalmakkal.

Több folyik benne, nem kétséges. Főleg bajok, csapások idején.

Hány világhíradóban láttam, ami nálunk is nemzedékek élménye volt: ha árvíz jött, ha tömegszerencsétlenség, ha háború, ha éhínség; menekültjeit és sebesültjeit az mind először is az iskolákba telepítette.

Ilyenformán változik – tágul – a nemzetek föladatköre is.

Ez pedig felelősségérzetet ébreszt.

Boldogok az országok, melyek győzelmi ünnepekre, népvigalmakra, önfeledt játékokra is föl-fölhasználják ezeket a „kereteket”.

De azoknak a népeknek, amelyeknek minden század egy-egy megpróbáltatás, azoknak a fiait a haza szó hallatán elsőül nem a büszkeség lepi meg. Még kevésbé a hivalkodhatnék.

Azok magukban is, népükben is elsőül a valóság iránti érzékét akarják fölébreszteni. Azok önérzetének még betű szerinti ön-érzetnek kell lennie. Hogy jól segítsenek – helyesen szolgáljanak – a gyógyítással is, a vigasztalással is. Bevezetőül mindehhez pedig azoknak szigorúan csakis az igazságot kell mondaniok.

Mindig az igazat.

De nem mindig a rosszat.

Érzelmeknek és fogalmaknak alig lehet csüggesztőbb zűrzavara, mint amelynek folyományaként valaki azt hiszi: a népek összebékülését szolgálja, ha a sovinizmust leküzdendő, a maga népéről ami gyalázó csak az indulat fűtötte fejébe villan, azt a tényt ellenőrzése és a következmény mérlegelése nélkül sikoltozni kezdi. Nem a népek ügyét segíti elő; hanem legfeljebb egy másik nép sovinizmusát, s annak visszahatásaként pedig épp azt, amit ő maga elfojtani akart: a saját népének a sovinizmusát; vagyis a népek még izzóbb testvérharcát.

Palágyi Lajost a szocialista líra magyar előfutárai közt tiszteljük. Én ezért neki még hódoló kézfogással is tiszteleghettem. Ezt az epigrammát, mely ma is egyenest talál rejlő gennygócokba, a századfordulón ő köszörülte ilyen remekül hegyesre.

Vagyis jó magyarként kell nemzetközinek lenni? Miért nem mond itt ellent a nemzeti a nemzetközinek?

Mert következetes nemzetköziként sem ellentmondás magyarnak lennünk. Sőt.

A fasizmus tömör megfogalmazása ma tán így hangozhatnék: fasiszta az, aki a maga nyelvi, nemzeti közösségének több jogot szán, erőszakkal is, mint a többinek.

S hogy jellemezhetnénk azt a típust, akire Palágyi Lajos sorai vágnak? Azt az embert, aki a maga anyanyelvi közösségét szinte önkéntesen kevesebb jogra és megbecsülésre érdemesíti?

Rá se mondhatunk mást, mint az előbbire. Mentsége ennek csak az lehet, hogy nem érzékeli a szavak súlyát; a fogalmak valóságos tartalmát.

Az arcbőr és a vallás szerinti „megkülönböztetés” mögött már mindnyájan érezzük a tények – a nagyon is véres tények iszonyatát. A nyelvi megkülönböztetés a legtöbb fülnek még üres szólam. Nincs különb dolguk azoknak a vallonoknak-flamandoknak, déltiroliaknak-északolaszoknak, katalánoknak-spanyoloknak, görögöknek-törököknek? Tanulják meg egymás nyelvét, és pont.

Csak egy tényt, elgondolkodtatásul. S ha akadnak mégis országok, amelyek az anyanyelvi megkülönböztetéssel honpolgárok százezreit – ha nem millióit – a társadalmi létra mélypontjára nyomják: nem engedik föl például a szakmunkások szintjére sem? Mert, hogy a szakmai képesítés elnyeréséhez is ipariskolát kell végezni, ahhoz pedig az állam nyelvének tudása kell, olyan területeken is, ahol azt napi járóföldekre nem beszélik, sose beszélték? Világos, hogy ez az osztályharc újabb formája, s már nem nemzetien, hanem nemzetközien érvényes elvek szerint vizsgálandó és ítélendő meg. Itt immár kenyérkeresőkről van szó, s nem katalánokról, flamandokról vagy vallonokról.

Vagy magyarokról.

Állíthatom már most – hátranézve az útra, amely mögöttem van – a magam nyelvi közösségének minden nemzeti kérdése határon innen és határon túl, ebből a nézőpontból hatott rám. Ebből a nézőpontból kerestem rá a megoldást.

Így nézem még ezt a régusse-i „problémá”-t is, amelyről szólva rég nem beszélhetünk megoldásról. A dolog társadalmi része századok óta elmerült.

Épp ezért erről magukkal a régusse-iekkel nem is beszélek, miközben a Café du Cours teraszáról átballagunk a község nagyvendéglőjébe, ahol a díszebéd vár. A menet végére maradva a mellettem lépdelő költő-filozófussal a dolog lélektani részét bogoznánk tovább. Hova vezethetnek még ezek az egyre finomodó szálak; az együttélés ösztönének milyen mélyvilágába?

Nincs messze a vendéglő.

Hamar megérkezünk, sajnos; vagy hála istennek. A hűvös ésszel végzendő következtetések helyett itt vagyunk megint a jelenségek szinte bőrön érezhető melegében; barátainkkal most már szorosan egymás mellé telepedve a hatalmas asztal köré.

Hatalmas a mennyiség is, amit az asztalra hordanak.

Megbecsülnek bennünket, alaposan. Mindjárt a második fogás (mert volt aztán összesen nyolc is) az a legdrágább, a legelőkelőbb étel, melyet manapság a hercegek s milliomosok is csak sátoros ünnepeken engednek meg maguknak.

A híres alpesi szarvasgomba.

Felsültem vele.

Felét is megettem a tányéromra tett adagnak, midőn szomszédom hozzám fordult.

– Ízlik?

Akkor tudtam meg, mi az a fekete aprólék a tojásfölfújtban. Rágóizmaim megálltak, mintegy a tisztelettől, hogy milyen értékkel jutottak érintkezésbe. Próbáltam ízlelő szerveimmel is tudatosítani a kincset; de akkor már késő volt. Végig annak ettem, aminek az elején véltem: fűszeres rántottának.

Annál jobban értékeltem a baráti közvetlenséget, az egyre emelkedő hangulatot, amely az ínyencségeknek ezt a kohi-nórját s mind a még utána következőket elénk rakta.

Fesztelenné vált a beszélgetés. Eddig én kíváncsiskodtam, én faggattam őket; amint láttuk, eléggé elvont dolgokról. Absztrakciókról! Most megfordult a helyzet: ők kérdezősködtek arról a távoli Magyarországról.

Az ő kérdésük, ellentétben az enyéimmel, mind konkrét volt; az mind a földön járt.

De ugyanaz a buzgalom fűtötte ezeket is. Ugyanaz a benső készség, hogy azt a jót, amit megtapasztaltam, átadjam. Ugyanaz az együttmaradási, egyesülési vágy.

Amely valaha az emberiség első közösségeit megteremtette. Amelyből a nemzeti egységek ős alakulatai létrejöttek. Aztán maga Európa. Az európai műveltségi kör. S annak nyomán vagy ahhoz hasonlóan a többi civilizáció.

Mert miből is keletkeznek ezek a történelmi csodák, a civilizációk?

Én mindig úgy képzeltem el: abból, amiből a villamosság is: az érintkezésből. Tulajdonságok puszta egymásra hatásából. Anyagok összesúrlódnak, és eladdig rejtett erőket gerjesztenek; itt is, az elmék és népek közt; akár ott az indukciók folyamán.

Én az imént mindenképpen eszményeket, majd úgynevezett lelki tényeket akartam cserélni vendéglátóinkkal. Semmi okom nem volt, hogy bármiképp is alacsonyabbrendűnek tartsam azt, amit ők kínáltak cserére: a marok tapasztalatait s a növényektől meg az állatoktól nyert fölvilágosításokat.

Magyarországról kérdezgettek, hogy más szokást, más munkamódszert is megismerjenek. Hogy tanuljanak. És hogy tanítsanak. Mert ki nem fogytak a maguk szokásainak és munkamódszereinek ismertetéséből.

Kicserélni és összevegyíteni a jót, megbírálni, fölismerni és kivetni a rosszat: így készült a malter minden életképes kultúra építéséhez. Így készülhet ahhoz a legnagyobbhoz, mely egykor – reméljük – az egész emberiségnek egy hajlékot ad.

Nem volt az sem mindennapi élmény, ennek a világteremtő erőnek ilyen embrionális rezdüléseit látni. Illetve élvezni, fehér asztalnál, poharat emelve.

Mert a jókedvet, a jó szándékot alig befolyásolta, hasznát vehetjük-e annak, amiről egymást kiokosítottuk.

Nem, mi magyarok nem sajtolunk fügéből bort. A tyúkokat sem fogjuk háromemeletes háznak a padlásán nevelni, bármily kényelmesnek tetszik. Sajnos, az olajbogyó itteni – igen ötletes – tartósítását sem vehetjük át: bár klímánk erősen javul, olajfáink még nem adnak gyümölcsöt.

De mindent szépen megköszöntünk.

Meg végül a két doboz alpesi szarvasgombát is, melyet Papp–Sappe uram ebédzáró kis fölköszöntője befejezéséül udvariasan árnyújtott à ces Dames: feleségemnek és Charaire-nénak.

Mentünk vissza a főtérre. A karnyújtás-szűk utcákat az erjedő bornak – a szőlőből sajtoltnak – azok a változatai töltötték meg, melyeket csak a szakértő szimat rögzít: ez még must, az már murci, amaz majomtej, ott amaz pedig asszonybolondító.

A mi szokásunktól eltérően itt nincs présház, nincs hegyi borpince. A sajtolást hatalmas közös présen végzik, s a préselményt ki-ki rögtön haza, a házi – utcára nyíló – pincéjébe viszi.

– Hány fokos?

– Édes még! Jöjjön be már hozzánk is egy kortyra.

Ezt egy Bogár-ivadék mondja.

Öreg ember, de nem időzhetünk; estére Manosque-ben kell lennünk; a gépkocsi apró tülkölést hallat. Szinte menet közben isszuk ki a sietve utánunk hozott poharakat.

Az indulás szívhez szólóbb az érkezésnél is. Az asszonyok összecsókolóznak. Mi, férfiak, szemérmesen csak a kézrázást ismételjük, mindenkivel legalább háromszor; nem nézve, de most már meg sem ismerve, hogy az egybegyűltek közt ki ős-régusse-i, ki ős-hazai. Így kezel Charaire is, láthatóan éppoly meghatottan, mint mi mind, noha ő se régusse-i, se magyarországi.

Csak részese egy megünneplésnek.

Maradna most, hogy mit tudunk mi kisajtolni nemes italt élményeinknek e mai napi gazdag szüretjéből.

Nem messze az alkony, mikor kocsink kisiklik a faluból. Párizs ide az autoroute-on is kétnapi járóföld; ezer-egynéhány kilométer; csaknem annyi, mint Szombathely. Ne fordítsuk arra a kormányt?

A régusse-iek szemében nagyjából mindegy volna az irány. Ez is, az is azt jelentette: messze. Seregestül volt köztük, aki sose hagyta el a hegyes tartományt. Párizst csak az járta meg, akit a katonai – vagy más efféle – szolgálat oda rendelt.

A motor bekapcsolásakor úgy nyitottak utat, mintha nem egy Mercedest, hanem valami szindbádi vitorlást bocsátottak volna útjára.

Magyarország és Franciaország közt, tekintve a távolságot, a középkorban rengeteg volt a kapcsolat. Az utolsó Árpádok francia földre jártak – küldtek – feleségért. A kihaltuk után így lett francia eredetű a következő nagy dinasztiánk, az Anjou. Trubadúrok jutottak el hozzánk, magyar diákok vándoroltak ide.

Nem egy francia népmese csoda-földje, ahova a hősök kalandra, a szerelmesek örök boldogságra indulnak, vagyis az ő Óperencián túli tájuk, még Villon korában is: La Hongrie, Magyarország.

Lehetett némi része tán még ennek is abban, hogy azoknak a szegény rabszolgáknak egy töredéke ide került s nem a többivel együtt Afrikába és Ázsiába. Villon Mátyás király kortársa; halálától a mohácsi vész alig több harminc évnél. Ilyet is vonhat magával, hogy jó-e vagy rossz-e hírünk a világban.

Egyre gyorsabban haladunk lefelé. Közben a halmok tetején ott guggolnak valahol szorosra vonva magukat mind a falvak, melyekbe valaha szintén érkeztek mezítlábas magyar rabszolgák: Jobbról Baudinard, Artignosc, Mont-Meyan, Verdière, balról Costignac, Auriac, Seillons és még tán egy jó tucat. Milyen jó érzés, igen, hogy egy része legalább azoknak a raboknak ide került. Tündérföld volt ez nekik, ahhoz a pokolhoz képest, ahova elsőül elhajtották őket, szülőföldjük mesehonából.

Ülök a kocsi mélyében, fölidézem a zsúfolt nap legszebb élményeit, melyeket szemem rögzített. Aztán a léleknek azokat a röntgenképeit, melyek gondolataimat s érzéseimet még azon homályosan őrzik. Lássuk, mit is mutatnak fény elé tartva.

Fölemelő volt valóban ez a találkozás. Négy évszázad után! Ha csak szellemileg is.

De vajon nem épp azért volt oly „felemelő”, mert már teljesen csak szellemi volt? Hogy elbűvölően csak a képzeletet működtette s nem azt a gondot, amely elmét természetszerűen elfog bajbajutottak láttán?

Nem azért kerengenek-e vajon oly édesen ezek az érzelmek, mert azok a hajdani bajbajutottak már rég kikerültek a bajból, mégpedig milyen regényes módon és lám, milyen regényes helyre. Provence-ba, Nizza és Cannes közelébe!

És ha még nem kerültek volna ki a bajból? És nem ide sodródtak volna, hanem Pennsylvania bányamélyeibe, Chicago nyomornegyedébe? És ma is segítséget várnának, mégpedig először azoktól, akikhez a legtermészetesebb, legmélyebb kapocs fűzi: az anyanyelv, a szokás, a tájélmény kötelékei?

Vágjunk csak a sűrűjébe. Tapintatosan, mégis egyenest.

A világon mintegy tizenötmillió ember tartozik a magyar anyanyelvűek közösségébe. Közülök csak tízmillió használja a közösség nyelveként az anyanyelvét. Minden harmadik magyar e közösség keretén kívül kisebb-nagyobb távolságra – van, hogy tízezer kilométerre – él. Változó anyagi, illetve osztályhelyzetben, sok helyütt teljesen egyenrangú polgáraként a zömükben más nyelvű közösségeknek. De még a legtökéletesebb politikai és gazdasági egyenrangúság esetén is valamiféle hátrább szorultságban mindaddig, amíg teljes egyenrangúsággal anyanyelvén tudja vagy akarja magát kifejezni. Amíg ahhoz van kötve; illetve ahhoz ragaszkodik. És földerül az arca, mert megkönnyebbülést – fölemelkedést – érez még Pennsylvania bányáiban és Afrika legelveszettebb zugában is, ha anyanyelvi társa akad. Azaz, legjobban épp ottan. Tudtommal nincs még egy európai nyelv, amelynek beszélői olyan arányban volnának szétszórva a világban, mint a mienk.

S ezekhez mi a viszonyunk? Helyesebben: mi ma a – a zömbeliek – viszonya?

Mikes Kelemen elmond egy torokszorító esetet. A fejedelem, Rákóczi Ferenc udvara rabok vontatta gályán ment Franciaországból Törökországba; épp azon az útvonalon, amelyen másfél századdal előbb a régusse-iek jöttek. A nyílt tengeren ismerős énekre füleltek föl. Az evezőkhöz láncolt rabok énekeltek. Magyarok – tért vissza a hírrel az urakhoz az, aki lenézett a nyíláson. Aztán a födélzet utasai tovább ettek-ittak, beszélgettek. Szóba sem ejtették többé a lentieket. Holott más gondjuk sem volt, mint a haza, a hazai szegény nép.

Szörnyetegek voltak? Ilyen keményszívű lett a szent fejedelem, a hős Bercsényi?

Hősök voltak, a szabadság kanonizálható szentjei, a hűség mártírjai.

De egy-egy nép egységét nem az egy-anyanyelvűek táborában látták. Ezt ők még nem láthatták.

Az ország-ban ők még a szó hajdani gyökerét érzékelték: az úr-ságot; a natio-ban a nemzet-ben, a nemes nemzetet, a hadakozót, a natio bellicosa-t. A haza edénye számukra nem a nemzeti nyelv volt. Ahogy a mi számunkra.

Számunkra: nem úgy értve, hogy mi, magyarok számára. Minden nép számára; a közösség kötelékei között ma már a legerősebb az anyanyelv. Még akkor is – különös jelenségként –, ha az csak emlék. Az írek és skótok nagyjából akkor kívántak maguknak az angoltól külön közösséget teremteni, amikor anyanyelvük elvesztése befejeződött, amikor már angolul beszéltek. A flamand nemzeti törekvések előfutára, De Coster – az Eulenspiegel szerzője – franciaellenes műveit franciául írta, külön ingerültséggel azért, hogy ősei nyelvétől is megfosztotta – Racine és Voltaire népe! Másutt már csak írásban – mintegy talaj alatt – tovább élt nyelvet fakaszt új lombosodásba a közösségi vágy, mint Izraelben, az angolszász tenger kelta szigetein. A világfordító nagy erőáram, mely egykor azzal indult, hogy a tömegek anyanyelvükön érthették és tárgyalhatták meg az új eszméket, új: mintha a 20. század emberének is nyújtana tudatosítanivalót.

Ezt próbáljuk mi is ebben a Manosque felé rohanó gépkocsiban tudatosítani: a régusse-i benyomások konok tisztázásával. Vita- és élménytársam az öregedő Valérynak volt utolsó kedvenc költő tanítványa. Ez azt jelenti, hogy történelmi és filozófiai tárház is a feje.

Nem férne ide a gondolatoknak mindaz a kanyara, amelyeken gyorsabban-lassabban végigmentünk, miközben ő szüntelen sebességgel, de biztos kézzel a hegyvidék hajtűkanyarain is átröpített bennünket. Azt az eszmemenetet írom ide, tömören, amelyen már egyenesen haladtunk.

A 20. században világszerte a népi tömegek első történelmi nagy lépéstevése: benyitottak az államba; rengeteg helyen övék lett az ország; kívánatos – a fejlődés előfeltétele –, hogy mindenütt övék legyen. A második lépés, hogy át- és berendezzék az országot, a korszak – sőt a jövő – követelményei szerint. Hogy minden eddiginél tökéletesebb közösségi életet szervezzenek. Nagy gondolkodóik szerint ugyanis ez a módja az új ember megvalósulásának.

Vagyis legalaposabban – legtárgyilagosabban – épp ezt a kérdést kellene körbejárni.

Sajnos, arra még nincs művi mérőműszer, hogy milyen hatással van egy-egy közösség atmoszférája a benne élőkre.

Hogy a környezet jó vagy rossz légköre miként képes meggyorsítani vagy megnehezíteni – hogyha nem lehetetlenné tenni – akár egy operált beteg talpraállását, azt az orvostudomány ősrégtől tudja, s ma már statisztikákkal ábrázolja.

Egy nemzet szellemi atmoszférája éppígy kihat az egyének viselkedésére. S azon át el a társadalmi, a gazdasági jelenségekig. Még azokig a számoszlopokig is, amelyek a halálozások és a születések, válások és kivándorlások higanyfonálszerű le-föl szállását mutatják, nem kis részben ez működteti, a közérzetnek ez a minősége, ez a tartalmi állapota. Hatással van természetesen a termelékenységre is. Láttam grafikai kimutatást: befolyásolja a közlekedési balesetek számát is. A diákok előmenetelét. A színházak látogatottságát. Így nyilván még a színészek és szerzők alkotóképességét is.

Borús vagy derűs ég egy nemzet fölött tartósan nagyobb csapás vagy áldás lehet, mint amit a meteorológia mér.

Nem kétséges, ez az egyik legelemibb erő fölöttünk. Majdnem annyira sorsszerű, mintha a végzet irányítaná.

Nem az irányítja. Hogy ez az erő miképp működik, abba nekünk is van beleszólásunk.

Hogy egy népnek milyen a lelkivilága, a lelki képe, annak kialakítása nyomósan hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe.

Ez a tükörtartás világszerte a szellem embereire – különösen a tollnak s az eszmecsere egyéb eszközeinek forgatóira – hárul.

S hogy működik ez abban a messzi, innen szinte mesebeli országban, amelyről a mai nap folyamán annyit idéztünk? Amelyet innen az érzések tolulása ellenére is én madártávlati tárgyilagossággal mint Európa egyik országát tudok nézni, a maga helyén; a maga contextus-ában, ahogy a divatszó ma a körülmények szövevényét mondja.

Mindent, a szomszédok életnyilvánulásait is tekintetbe véve, azt mondhatom – most már csak pusztán, magamban fűzbe a gondolatokat –, hogy annak a sokat szenvedett országnak a szellemi élete sajátjaként mutat nem kedvező jegyeket is. Nem járul kellőképpen hozzá annak az imént említett közösségi légkörnek kialakításához, amely pedig épp a kivételesen sok próba és szenvedés miatt volna sajátosan sürgető föladat. Ez súlyos elmarasztalás. Ezért kell végigmondani.

Ártalmas az üres büszkélkedhetnék. De éppoly ártalmas, ha – nem kis részben annak ellenhatására, annak lelki megfelelőjeképp – már-már buzgalmat abba vetnünk, hogy népünkről elsődlegesen a rosszat, a kedvezőtlent „tudatosítsuk”: az árnyoldalt tegyük köztudattá. Ott is sietve – még a stílus megfésülésére, az elpiszkosodott tények letörlésére se hagyva időt –, ahol az óvatosság elmulasztása közveszély. Népünk nevében jelentkezünk kéretlenül önkritikára, s végezzük azt úgy, mint némelyek a hírhedt régieket: könnyedén. Elöljárunk, nemegyszer feszélyezettséget okozva, oly bűnök vállalásában, melyeket nagyon is kell vállalni, de minden népnek együtt, mégpedig előzmény s következmény közé helyezve, mert hisz enélkül csak egyre szárad, sötét nemzeti tulajdonul. Félreértve, hogy söpörjön ki-ki a maga ajtaja előtt, a más kapukból repülő szemetet sem hajtjuk el a magunké elől. És félreértve épp szellemi életünk egy sajátos örökségét.

A világirodalomban nem tudok még egy lírikusról, aki egy Ady dühével átkozta s verte volna a nemzetét. Bár ő verné ma is. Előre verte, bátran. Egyértelműen; egy álláspontról.

Így, különös módon, Ady ütései nekem például nem is fájtak. Sőt, valamiféle elégedettséget éreztem csattanásaikkor. Úgy kell! Helyes. Csak az elevenére!

Nem volt közöm azokhoz, akiknek az ütéseket Ady szánta? Dehogynem. Mert bizony nemcsak a föld, a pénz s az ostobaság mágnásait verte.

Vert engem is közvetlenül; a tunyaságomért, a közönyömért.

Voltaképpen hát a tunyaságomat csépelte.

Voltaképpen az én álláspontomról.

Ezekre a frissebb keletű ostorozásokra föl-fölszisszenek. Osztogatóikra biz nem úgy nézek, mint Adyra.

Először is rosszul fogalmaznak. A szólam például, hogy mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, ott hat iskolásaink fejében is, holott csatlós legfeljebb Szálasi „kormánya” lehetett volna; ha azt is, a nemzet legázolásával, nem éppen Hitler erőszaka hozta volna ránk bilincsnek.

Aztán – nyilvánvalóan abból a siető hanyagságból, amellyel a fogalmakat összehányják – összedobálják még az adatokat is. Hogy csak az előbbi szólam példájánál maradjunk, mely szerint mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, az történelmi ténynek sem igaz. Még az országok, a „kormányok” – is olyan sorrendben szűntek meg csatlósok lenni, amilyenben a győztes szovjet hadsereg előrenyomult, s kiűzte az egyes fővárosokból a németeket. E sorrendben Pest messze nem az utolsó volt.

E bírálók álláspontja nem az enyém. Mert Adyé sem. Ezek a folyamatosan egyoldalú kifogások nem előremutatnak, még közvetve sem, hanem csak gáncsolnak, egyre közvetlenebbül. Művelőik – a hely s a körülmény nyilván öntudatlan elhanyagolásával – mivel csak csüggesztenek, még jó pillanataikban sem serkentenek.

Aztán állandóan, már-már gépiesen, könnyebb végénél fogják meg a dolgot. A tanács, hogy rövid kardunkat toldjuk meg egy bátor lépéssel, katonáknak készült. Láttuk, mily rombolást végez, aki csak a büszkeséget hamarkodja kérkedhetnékké. Százával mondhatnám a példát, amikor a könnyebb siker – az olcsóbb hatás – dobat sötét színt olyan ábrázolásokba, melyekhez az árnyalásnak is csak a mesterei nyúlhatnak. Közepes tehetségek nem is oly régen általuk szociálisnak vélt színekkel mesterkedték kiadásra-előadásra műveiket. Nem szeretném, hogy bárki most a magyar feketítést használhatná ilyesmire az érvényesülés lázában.

Vagy a műveltség önhittségében. Semmi nem tesz oly tájékozatlanná, mint a kevés tudás dölyfe. Világfi is lehet provinciális. Nemzetünk belső leszólói közt ezek nyüzsögnek. A típusnak, melyet Palágyi Lajos oly csattanósan bélyegzett meg, mai neve: kozmopolita mucsai. Aki négy nyelven korlátolt, az négyszeresen korlátolt, ugyancsak a fennhéjázása folytán.

Ezek aztán eleve képtelenek figyelembe venni a legfontosabbat. Azt a közösségteremtő hitelt, amely az olvasó vagy hallgató s a művész vagy tudós viszonyának is előföltétele. A hasonlathoz, mely a nemzet külső keretét az iskoláéval ábrázolta, lényeges belső vonásokat csatolhatunk. Az első osztályos gyermekek hatodik érzékkel fogják föl, hogy tanítójuk kivel kivételez, kit hanyagol el. Igazságérzetüknél csak az elnyomottaké, a társadalom alsó osztályosaié élesebb. S a nemzeteké, melyeket történelmi szenvedések tettek érzékennyé; szinte allergiássá sok mindennel szemben, amit más népek nem is észlelnek.

Aztán vannak még azok, akik… de nincs könnyebb – s rosszabb – levezető csöve a gondnak is, a fájdalomnak is, mint a vád. Még ha önvád is.

Nem váddal akarom lezárni ezt a befejezhetetlen töprengést-tépelődést; még csak vitával sem. Ezt a különös érzelmes utazást, mely alatt bent csaknem annyi hegyet-völgyet jártam meg, mint kint.

Az irányt mutató táblákon egyre sűrűbben villan föl: Manosque. Ahol Jean Giono él. A régusse-iak valamiféle francia-magyar társaságot terveznek, két elnökkel. A francia ő lesz, vállalta.

Tudatosan kínáltam magam afféle kísérleti alanynak. Ilyesmit kérhetek azoktól is, akik szavaimat netán zokon vették. Szálazzuk ki a hajszálereket is, amelyekkel közösségünkbe vagyunk nőve; vizsgáljuk meg, hogyan működnének azok a lehető legjobb eredménnyel, mindnyájunk javára.

A túl rövid szoknya volt a divat, akkor megint. A fiatalasszony egymásra vetette nyári selyemharisnyás, hosszú lábait; ültében is sudár volt, magas. Szép volt és jókedvű; cigarettázott, félméter hosszú sárga szipkából. Még ez is hozzájárult a nyúlánkságához.

S mögötte az átlagos magasnál is magasabb férfi. Annak meg szinte a teste mozgatásában is benne volt a nyúlánkság. A föl-alá járásban is, hogy egyenesen tartsa azt a sovány fejét azon a szikár termetén. Még mikor hangosat nevetett (nem gyakran), fejét akkor is a dac vagy a méltóság hagyományos ábrázolatában tartotta: állát a mellére szegve.

Bejött egy iskolás kisfiú meg egy kislány, aki tán még iskolába sem járt. És ezek azon aprótermetűen is nyúlánkságot, sudárságot hoztak magukon; ahogy a kis jegenyecsemetékben is benne van a toronymagasság.

Hát ez volt Károlyi Mihály; párizsi otthonában.

Nem volt nehéz megtalálnom. A Montparnasse körúton a Dôme kávéház és az állomás közt van egy templom. Amögött egy kurta, görbe kis utca, a rue Stanislas (ma rue Péguy). Nem lehetett eltéveszteni azt a polgári panziót sem, amelyben laktak; egy-két bútorozott szobában, a félemeleten.

Bemutatkoztam. Én vagyok az a diák, akit Bölöniék beajánlottak, hogy a gyermekeket magyarra tanítsa.

A szűk utca, a templom, a magas bérházak homályossá tették a lakást. De most éppen belesütött a nap. A tetők magasságából merőlegesen, mint egy beütött kard, betűzött egy fénynyaláb a padlóig nyitható nagy franciaablakon.

Károlyi e körül járt, ezt kerülgette. Közben fölháborodva magyarázott valami sürgős tennivalót egy fiatalembernek, aki kalapját kezében tartva hallgatta.

Elképesztő dologról értesültem.

Akkoriban érkezett ki Párizsba Veér Imre, a Nagy György-féle Köztársasági Párt főtitkára. Közvetlenül a börtönből jött, félvakon, megbűvölve a mártíromságtól, a versírói és szónoki készségétől, egy szereptől: az októberi forradalmat akarta újracsinálni. Lapra gyűjtött pénzt. Nyilván költői, retorikai szóképként használhatta, hogy a külföldre kényszerült magyar munkanélküliek táborát ha kell, egy közösen ásandó alagúton át vezeti vissza a hazába és – a Lens és Lille környéki bányák magyarjai komolyan vették a hasonlatot. Nagyrészt félparasztok voltak, a Károlyi-uradalmak szomszédságából is. Károlyi Mihály neve csillag volt nekik; mesebeli hittel követték volna bármily útmutatását.

S most – két lépésre a Dôme-tól -arról lett volna szó, hogy annak a dicső „alagút”-nak hol is kezdődjék a fúrása. S hol nyíljék föl? Sopronnál, Pécs alatt, Salgótarján környékén?

Az ártatlan szívekben a Jövő Hona a Mese Honával határos. Persze hogy mesebeli kép, hogy a kisemmizett magyar parasztok és munkások sárkányok gyötörte országában egyszer csak megnyílik valahol a föld – Budán, a Mátyás templom előtt például –, s a nyíláson kiárad egy fölszabadító hadsereg, élén a világgá űzött Legkisebbik – a legdrágábbik – Királyfival. Ha a Mátra vidékről elszármazott parasztbányászoknak, akiknek lelkülete Henin-Lieutard-ban is úgy működött, mint Huta és Parád környékén, ha ezeknek Károlyi Mihály a Vogézek rengetegében jelöl ki egy helyet, hogy innen kell alagutat kezdeni a Jövő Magyarországa felé – neki magának akkor is támad szavaira figyelő tábora.

Nem akart ilyen tábort. Semmi érzéke nem volt a legendák, a csodák iránt. Holott nagy történeti szerepe idején az emberek legendába burkolták, csodát vártak tőle.

Ezért is nem lett valóságos tábora soha.

Rajongói támadtak és kihasználói. Voltak, akik szüntelenül csak fölnéztek rá, az iménti szent áhítattal, s voltak, akik már-már akaratuk ellenére is lenézték: ködlovagot láttak benne, a való világban tájékozatlan arisztokratát.

Kevesen válthattak vele tekintetet, hogy így mondjam, vízszintesen; köznapian.

Húsz-egynéhány esztendős voltam, amikor először kezet szoríthattam vele. Attól persze, hogy egy asztalnál ültünk, s szemünk a fizikai testben nagyjából egy szinten volt, nem következett, hogy ne lássam benne szüntelenül én is a rendkívülit. Azt hiszem, egy percre se szabadultam meg még a későbbiek folyamán sem attól, hogy ne a történelmi időbe állítva érzékeljem őt. Hogy azzal a belső szemünkkel, amelynek fényérzékenysége ezerte élesebb a külsőnél, ne lássam folyton mögötte a múltját. A saját személyes múltját, melyet addig megélt – negyvennyolc-negyvenkilenc éves lehetett akkortájt – és azt a múltat, melyet családja révén mint majoresco, mint törzsfő képviselt és – irányított.

A hétköznapi időnek s a történelmi időnek ez az egy személyben való társulása persze hogy meg-megkápráztatott. Időbe telt, míg emberileg is helyére tudtam tenni Károlyi Mihályt. Míg fölfedeztem lényének tán legfőbb tulajdonságát. Nem a történelmi szerepekhez, hanem a történelmi tennivalókhoz volt érzéke és ereje. A szerep a történelemben is díszlettel, világítással, tapssal vagy füttyel jár. A végeznivalóban csak a cselekedet számít, s nem a cselekvő.

Károlyi évtizedekig hallgatott, hogy közszereplésének legtragikusabb pillanataiban mint játszották ki leghívebbnek vélt társai, Kunfi és köre; egy történelmi tett ment végbe, ahhoz kellett igazodni, annak következményeihez, s nem a saját jövőbeli jó hírünkhöz, a szerepünkhöz.

A nevelősködésből nem sok – voltaképpen csak bemutatkozás – lett; a gyermekek nem maradtak Párizsban. Más körülmény hozta magával, hogy be-bekanyarodhattam a mögé a templom mögé a Montparnasse körúton. S láthattam már magam is egy történelmi alak viselkedését a szerep és végeznivaló páros vonzásában.

Saját sorából származó tanácsadóit, ha csak ötven évre láttak is előre, nemcsak a magyar arisztokrácia minősítette bolondnak; ezt tette a francia, az orosz, az olasz is: csaknem nemzetközi receptre. A bolond Széchenyi, a kötekedő Wesselényi, az asszonybolond Rákóczi csapásán Károlyit az elején a hiúság főbűnében akarták elmarasztalni osztályostársai, a külföld előtt is. A Nyugaton ez hatástalanul pergett le róla; ahol megjelent, éppen keresetlenségével, őszinteségével hódított. Nemzetközi tekintély lett. Ekkor kezdték a becsületébe vágó rágalmakat szórni rá. Hogy például még a földjeit is azért bocsátotta szétosztásra, mert agyon voltak terhelve adóssággal. Egyik fő mocskolója Windischgrätz Lajos herceg volt.

Ekkor pattant ki az úgynevezett frankhamisítási botrány. Politikai manőverből a magyar főurak egy csoportja, épp Windischgrätz Lajos fő-fő közreműködésével, hivatalos helyen hamisított francia bankjegyeket akart forgalomba hozni. Rajtavesztettek. Izzóan megszégyenültek Európa előtt, épp azok, akik Károlyit próbálták szégyenbe keverni.

Hírlapok, népgyűlések, állami férfiak várták naponta Károlyi szavát. Ő belülről ismerte azt a bolyt; most megtiporhatta volna azzal, hogy visszafizet; hogy vállalja a diadalmaskodó szerepét.

Ritkán láttam közéleti embert kínosabb helyzetben. Az indulatok ilyenkor összekeverődnek, keverik mesterségesen is őket. Jó alkalom kínálkozott ezúttal is, hogy a bűnért, melyet egy réteg követ el, az egész népet sújtsák. A nemzetközi légkör drámaivá feszült, megvolt a színtér, a fény, a tömeg, hogy a nagy Emigráns megkapja a nagy szerepet. De az is végezni való volt, hogy bűnösök vétkéért ne ártatlanok szenvedjenek. Károlyi szava éles volt. Legélesebb akkor, amikor elválasztotta a magyar népet az uraitól.

Ezekben az időkben elég sűrűen láttam. Fölkereshettem abban a kis kávéházban is, ahova újságjaival elvonult, hogy minden színezetű tudósítást elolvasva, valóságosan lássa az eseményeket. Sarokban volt szokott helye, de ablaknál. Hol az újságot nézte, hol – éppúgy belemerülve – az utcai forgalmat.

Itt intéztem hozzá végre a kérdést, amely kamaszkorom óta foglalkoztatott.

Ő volt a legvagyonosabb ember, akivel életemben találkoztam. Úgy értve, hogy valaha vagyonos. Azt kérdeztem meg tőle, látja-e sorsában azt a pillanatot, amelytől fogva ő – országrésznyi területek ura – forradalmárrá lett, kész volt odadobni kiváltságait, tengernyi kincsét.

Abban a kávéházban az volt a szokás, hogy ugyanazt a kávét a nap bizonyos órájáig olcsóbban adták, mint azután. Ilyenkor szoktak hirtelen és hangosan a törzspáholyok megtelni, tanároké, diákoké, festeni való aggastyánoké és matrónáké, akik a modellállást kipihenni sántikáltak le valamelyes időre az egyik közeli „akadémiá”-ról.

Emlékezetes a kép, ahogy Dosztojevszkij bemutatja a Pétervárra döcögő vonat egyik túlzsúfolt fülkéjében a lelkéből tán legtisztábbra lelkedzett hősét, Miskin herceget.

Szemtől szembe ülve Károlyival, semmi írói hajlamosság nem kellett ráhökkenni arra: de hisz ez egy regényalak, így élő voltában is pontosan körvonalazott hős, ujja bizsergett az embernek, a laikusnak is, hogy belehelyezze valami nagy történelmi vagy társadalmi roman-fleuve kimagasló személyei közé. Vagy mégis inkább egy szigorúan árnyalt történelmi tanulmány freskójába? Ott ült az ember mellett, s volt egy másik élete is.

Nem azért, mert már „történeti figura” volt. A „történeti figurák” néha esendőbbek a nem történetieknél is, épp azért, mert már kész alakulatoknak, valóban figuráknak vélik magukat.

Mellettem ült egy ember, s azt éreztem, hogy ennek van egy más lénye is. Beszéljek még világosabban. Kéznyújtás közelben ült mellettem egy halandó ember, és én, a másik halandó, változandó, romlandó ember azt éreztem róla, hogy annak lénye valami módon készebb, teljesebb, máris tartósabb, mint a többieké, beleértve a magamét is. Hogy ennek az embernek tisztább a sorsa. Mert a végzettel szemben ez valamit már tisztába tett. És ez az érzés vigasztalóan hatott rám.

Károlyi Mihály mintha óramutatói élességgel látta volna múltjába hátranézve azt az időpontot, amelytől fogva a „saját útjára” kezdett térni. Amelytől fogva forradalmárrá érését számítani vélte. Vagyis hiedelme szerint más lény lett.

Ezt a pillanatot, a körülményeit, a következményeit másnak nyilván még pontosabban is elmondta, mint amiként nekem abban a közép olcsó kávéházban, ahol a pincérek oly harsányan közvetítették a vendégek rendeléseit a pénztár irányában, mint megannyi csatakiáltást. Hiszen vetett papírra is – számunkra kínzó szűkszavúsággal – néhány szemérmesen tömör mondatot erről az élményéről Károlyi. A sorsfordító pillanat az volt, amidőn önállóra erősödő ésszel tudomására jutott, hogy a körülötte terülő mérhetetlen vagyont, amelynek szinte kamasz fővel lett teljhatalmú örököse, annak idején a híres-neves szépapa, Károlyi Sándor a majtényi fegyverletételnek – a kuruc zászlók sárba fektetésének – fejében kapta. Egy szent ügy eladásáért. „Árulásért” tehát.

Már csak a köztünk lévő korkülönbség – a csaknem harminc év – miatt is tisztelettel hallgattam Károlyi Mihály magyarázatát.

De, emlékszem, már akkor nem értem be vele. Az a fölismerés csinált volna belőle más embert? Ha az efféle fölismeréseknek ilyen jellemformáló erejük lett volna, akkor minden mamutvagyon örökösének világszerte föl kellett volna lázadnia, mert hisz vajon melyik ilyen vagyon eredetéhez nem tapad valamiféle árulás, eltulajdonítás?

Nem, az ő lénye már a fölismerés előtt más volt, mint mindazoké, akik ugyanolyan helyzetben, ugyanolyan fölismeréssel – nem lázadtak föl: nem szánták el magukat arra a lépésre, amelynek megtevőit testközelben is örvendezve bámulni illik.

Hozzátartozik e lények jellemvonásához, hogy rendkívüliségükről nekik van legkevesebb sejtelmük. Ahogy Miskin hercegnek a zsúfolt fülkében, úgy nem volt gondolata Károlyi Mihálynak sem abban a lármás kávéházban arról, hogy ő más. Egész vagyonát elvesztette, s nem érezte vesztesnek magát. Sőt. Eszelősnek kiáltották ki, s ő tartotta eszelősnek a világot. Oly mélységesen átérezte, hogy ő tölti be a törvényt; illetve küzd a törvény betöltéséért. Ahogy nemcsak a regényírásnak, hanem a történetírásnak egy-egy olyan figurája, akit nem megírni kell már, hanem csak leírni; mert hisz mi őrzi a jellemet, ha nem a tett?

Az ilyen embernek eleve elnézzük – elvárjuk szinte tőle –, hogy az életben ügyetlen legyen. Történetek kerengtek köztünk a polgári létet élő – jókedvűen, fölszabadultan élő – Károlyi önkéntelen főúri gesztusairól, arisztokrata reflexeiről. Ujjaiba rögzött bele a mozdulat, hogy taxisofőrnek, pincérnek borravalóul hagyja a visszajáró pénzt bármily bankjegyből. Tehát nemcsak az aprót. Ezért anyagi összeomlás veszélyével fenyegetett nagyobb összeggel az emberek közé ereszteni. Főúri, emberi sorsokkal rendelkező korszakának lehetett maradványa, hogy bárki szólította meg, ő a sose látott ismeretlenek felé is teljes odaadással, figyelme tökéletes összpontosításával fordult, mintha válaszától valóban emberi életek függtek volna. Fokozta a képet e benső odaadásról, hogy a legtöbb kérdezőhöz valóságosan, testileg is mélyen le kellett hajolnia, s az illetővel így magát megkisebbítve beszélnie, a magas termete miatt. Mindezek csak a lényeget nem értőknek sugallhatták azt, hogy járatlan a napi életben.

Ahhoz nagyon is egyenesen járt abban az életben, amelyért érdemes élni. Természetes volt; ő volt a születetten természetes. Emlékiratainak abban a passzusában ad leghűbb belső képet magáról, ahol sorsának tán legvérlázítóbb, külső legmegalázóbb fordulóját mondja el. Mint garnilakó menekültet az olaszok letartóztatták (főúri följelentésre). Megbilincselték, majd egy hívével, aki ebben a pillanatban örökre eltántorodott mellőle, összeláncolták, így hajtották a határ felé, az esetleges kiadás veszélyébe. Ezen a kusza, haragos színű képen Károlyi elegáns. Ismerjük a kifejezést arról a bizonyos szerencsés termetről, amelyen még a zsákrongyok is oly „jól állnak”, hogy divatot szabhatnának. Az ijedt kishitűvel összeláncolt Károlyi azon a képen ilyenféleképp hordja a bilincseit; fölényesen, érinthetetlenül.

Hogy tekintett rá, milyen érzéssel szorulhatott a járdákra a nép azokon az utcákon, melyek közepén elvezették?

Ez mindig foglalkoztatott, az ilyen emberek közvetlen megjelenése a tömegben. A korabeli gyűlések fényképein Károlyi azonnal fölfedezhető: kiemelkedik az emberek közül. De csak termetével-e vajon?

A mi párizsi diák-ifjúmunkás magyar estjeinket rendszerint táncmulatság követte; ez volt az igazibb vonzóerő. Egyszer a XVI. kerület elöljáróságának díszterme is szűknek bizonyult.

Károlyi nem járt a mozgalmi – nagyrészt szakszervezeti – tömeges találkozókra. Most ott állt feleségestül a csupa arany bálterem kitárt ajtajában.

Sudáran mindketten, az asszony mosolygósan, a férfi a komolyság jókívánatával. Gondolhatni, mit adott az a többszörösen jogfosztott tömeg, magamat se véve ki, bárkinek a származására. De attól, hogy az a két nyúlánk test, mintegy az egyenesség ábrájaként az ajtókeretben állt, az igazság a szívekben egy árnyalattal tisztábban ragyogott.

Nem régebben, mint a mostani évnek ebben a lángarany októberében volt rövid vitám Károlyi posztumusz könyvéről Anglia egyik legképzettebb magyar szakértőjével.

Faith without Illusions, ez a könyv címe. Hittel, hiedelem nélkül.

– Éppen, hogy csupa hiedelem volt! Károlyi egész életében ábrándképeket követett – mondta a tudós, C. A. Macartney.

– De mindig a tények parancsára! A valóság vaslogikájából. Márpedig, ha ezek diktálják, nem a jövő tartozéka – megképzése – akár az illúzió is; a tudat éber álma?

Körülményesen, de épp ennek folytán megbízhatóan kaptam 1938 nyara végén Bölönitől üzenetet, hogy Károlyi Párizsba vár; menjek, mihelyt tehetem.

Úgy alakult, hogy igen gyorsan megtehettem. Más ügy miatt amúgy is külföldre, Ausztriába készültem, s a Nemzeti Bank tisztviselője voltam. Néhány héttel a müncheni egyezmény megkötése előtt, tehát már annak izzó hangulatában, szeptember első napjaiban érkeztem meg Párizsba. A Sorbonne utca 8. szám alatt vettem szállást, s telefonáltam meg érkezésemet még bőröndöm kicsomagolása előtt, arra az ismeretlen címre, ahova híradásomat várták.

Az érintkezés körülményessége meglepő – számomra akkor még ugyancsak túlzott – konspirációs szövevénnyé alakult. Károlyival a város egyik előkelőbb negyedében találkoztam egy kávéházban, mégpedig olyanban, amellyel szemben is volt egy kávéház. Ennek teraszán ült Bölöni. Ez volt a jel, hogy – az ő, Bölöni üdvözlése nélkül – bemenjek abba a szemközti kávéházba; annak belső helyiségében érem el utam célját.

Károlyi nem ismert meg; illetve nem azonosított rögtön azzal a hajdani diákkal, akit egykor asztalánál is látott.

De hisz nem is azzal akart találkozni.

Az 1938-as esztendő már elég fennen visszhangozta a népi irodalom harci szavait. A „falukutatók” fontosabb könyvei ott voltak a kirakatokban és az ügyészi pulpitusokon. Folytak vagy kezdődtek a perek, országos hallgatósággal.

Károlyi figyelemmel kísérte a mozgalmat. Voltaképpen a puszták kutatójával akart beszélni. Párizsi környezetének tagjai nyilván erről a szerzőről tudtak legtöbb adatot közölni vele. Mint hajdani néppel érző földesúrnak külön kérdései is voltak ahhoz – hozzám –, aki a széles mozgalomban épp a nagybirtokok helótáinak szószólójaként jelentkezett.

Első szavaival megindokolta a kínosnak tetsző óvatoskodást. Bizonyos benne, hogy figyelik. Mégpedig nem a francia Sûreté emberei, hanem – ahogy megtapasztalta – azoknak a hitlerista szervezeteknek az ügynökei, akik akkor már Európa annyi államát, de legjobban éppen Franciaországot elárasztották. Beszélhetünk magyarul, de ha asztalunk mellett bárki elhalad, váltsuk át a szót franciára; annyi nyomot se adjunk, hogy nem franciával – hanem nyilván honabelivel – volt itt találkozója.

Máris a lényegről beszéltünk. Franciául, néhány perc múltán.

Nem másért üzentetett értem, mint hogy meggyőzzön: maradjak kint Franciaországban. Akár most rögtön, ez után a kiutazásom után, akár úgy, hogy rövid időre ügyeim elintézésére még visszatérek, s aztán költözöm ki véglegesen; illetve hát átmenetileg; a háború idejére.

Mert a háború most a Berlin–Róma–Tokió hármas fogaskerék működésének megindulása, az Anschluss után ki fog törni. Világháború lesz; Németországnak első lépései során délkelet felől biztosítania kell a hátát, tehát Magyarországot is meg kell szállnia; vagy úgy magához kell hasonlítania, hogy az tán az erőszakos megszállásnál is végzetesebb – a nemzetre nézve katasztrofálisabb – lesz.

Belefűzte már itt az elején, hogy annak lehetne nyomós mentési jelentősége, ha erre a lépésre nemcsak én szánnám el magamat, hanem mozgalmunk írói közül is még néhányan.

Jöhet az idő, amidőn a magyar nép minden messze lövő ereje – minden maradék védelme – egy-két toll lesz.

Mintha valami hírlap vagy sajtószerv gondolatát is elém villantotta volna.

Veszélyérzékem mindig – ezúttal is – rosszul működött. Nem hittem a veszélyben; legalábbis nem a közeliben.

De ha gerendák tüzes omlásába kell visszatérnem, akkor is visszamentem volna. Erős érzelmi szálak kötöttek, helytől sem eloldhatók.

De utóbbiról – mint magánügyről – azt éreztem, csak célzatosan illik említést tennem. Így ez valószínűleg el is ment Károlyi füle mellett. Bizonyítja, hogy a veszélynek a személyes, az engem érinthető részét hamarosan el is ejtette. Már csak arról a veszedelemről beszélt, amely az országot fenyegeti; arról a baljós viszontagságról, amelybe a magyar nép – a munkások és parasztok – sodródhatnak. De erről egyre behatóbban, egyre élesebben működtette agyát. Megszűnt magánember lenni.

Teljes mivoltában közéleti férfivá alakult.

Ám ez oly természetesen, oly zökkenéstelen ment végbe rajta, amily tisztán például, a szerepjátszás egy árnyéka nélkül apává tudunk átalakulni gyermekünk betegágya mellett. S ezzel akaratlanul bennem is valami átalakulást indított meg. Éreztem, hogy ez az ember rajtam át egy népnek beszél.

Ünnepélyesség kerülgetett. Károlyi olyanféleképp volt emigráns Párizsban, mint az Árpád-házi hercegek a lengyel és orosz udvarokban: az ország minden percben kész volt, évtizedek múltán is, hogy teljes jogra visszafogadja. Hogy gondoljon a hazaiakkal, ez kötelezte őt, mint egy Szent Lászlót, s nem a trónigény. Az ünnepélyesség oda sűrűsödött – egyre növelve feszélyezettségemet –, hogy holmi Követnek érezzem magam.

Az a szeptemberi nap kivételesen meleg volt, csaknem kánikulai. A hosszúkás kávéház minden ajtaját kinyitották, el az utcai nagy bejáróig, a széttolható kirakatüvegig. Beszikrázott, belövellt a napmeleg ide a hátsó terembe is, amelyben már ősziesre hűltek a finom gyártmányú, gombos bőrdíványok. A gyér közönség megnyugtatóan distingué volt: csak szakértők ismerte italkeverékek tarkították a márványasztalokat. Mi sört ittunk; de azt is valami különleges márkájút.

A legközelebbi vendégcsoportok is olyan hangtávolságra voltak, maguk ugyancsak élénk szócserében, hogy nyugodtan beszélhettünk magyarul.

Egy kórboncnok tárgyilagosságával tárta föl, mi voltaképpen máris Magyarországnak és szomszédainak helyzete a németek eddigi és további terjeszkedése folytán nach Osten, és egy próféta megszálltságával hirdette a tennivalót e terjeszkedés meggátlására. Politikai inasévei óta állt szemben e terjeszkedéssel; tanárként beszélhetett.

Rám nézett, s úgy mondta:

– Meg kell értetni a magyar urakkal, hogy ez a tákolmány, amit a németek kínálnak nekik a jövő felé, az nem híd; annak nincs túlsó parti lejárata!

S még szigorúbban rám nézett; mintha tőlem is elvárná, hogy mindezt a magyar urakkal megértessem.

Megbírálta, vigasztaló tájékozottsággal a mozgalmunkat; a zokszavak is dicséretté kerekültek.

– Mert mióta nem adott hangot a magyar parasztság, s most végre halljuk! A szegényparasztsággal viszont azt kell megértetni, hogy…

Megfogtam a behomálylott, karcsú söröspoharat, a hűvösségéért.

Nem író az, aki nem kishitű. Mit tudott „megértetni” a néppel ilyet a maga jelen idejében bármely költő; meddig hatott akár egy Petőfi, Ady hangja is, amikor az ágyúk torkából készült már a szó?

Nem becsültem le otthoni együttesünk munkáját. De hogy mi – a Centrál kávéház szuterénjének szerdai kis törzsasztala – oly fennen tudjunk szólni, túlkiáltva először is egy bérenc sajtó hangzavarát –, hogy attól egy elnyomott nemzet kezébe vegye, és rendőrség, bíróság, hadsereg ellenében más útra terelje a sorsát?

Oldalról pillantottam Károlyira.

– Ha a magyar milliók most, most! nem ébrednek annak tudatára, hogy…

Megsimogattam ismét a söröspohárnak azt a hűvös valóságát.

Nem nekem beszélt.

A magyar népnek.

A Magyar Népnek.

Komoran, szemöldökét összevonva, tekintetét maga elé szögezve beszélt. Állát szokása szerint mellére szegte, de mellét-vállát most is kihúzta. Hosszú feje így szinte öklelésre állt az elszánt homlok pajzsa alatt.

Így ültünkben is magasabb volt nálam vagy fél fejjel. Vállunk összeért; oldalvást megint rápillantottam.

Nem, nem nekem beszél, éreztem csaknem olyan feszélyezettségben, mintha szerelmi kitörésnek lettem volna akaratlanul fültanúja. A remek logikájú, de mégis tüzes okfejtésre nem én indítottam meg ezt a pompás forgású agyat; nem én forrósítottam meg ezt a lehűthetetlen szívet.

Ültünk abban a csupa tükör, léha teremben, s dermesztő tudatára ébredtem, hogy ez a karommal érintett férfi most sem hozzám, hanem innen ezerötszáz kilométer távolságra beszél.

Egy üres telefonkagylóba.

Mert hisz hogyan tudom én – hogyan tudná a mi egész kis vállalkozásunk – átadni mindezt a magyar népnek? Belém nyilallt a helyzet groteszksége. Ez a hazafi, gondoltam. Aki távol sír a nemzeten! Ilyen lehetett Kossuth, Villafranca előtt. Thököly, Nikodémiában.

Akkor volt legkínosabb, amikor rám nézett. Ez a nálam összehasonlíthatatlanul műveltebb, tapasztaltabb férfi rekedtes hangjának teljes fűtöttségével, arcának minden tic-jével beszélt, azért beszélt, mert beszélnie kellett; ahogy a próféta a pusztaságnak is; a színész az üres nézőtérnek is.

A groteszk érzés meghatottsága forrt át. Mélyen magamba fényképeztem, a legjobb érzelmeimbe, ezt az embert. Hisz ez egy tragikus teremtmény. Helytálló, mértékütő a protagonistáknak abban a sorában is, akiknek a történelem adja a végszavakat.

Emlékezzünk: raccsolt, monoklit használt. Mosolyognom kellett, hogy tán épp ennek hatására ott az ezüstkanalak s jégkockák, a jellegzetes francia női kacajok görgése-csöngése közepette én meg holmi Esze Tamásnak véltem magam, tarisznyával a vállamon, vándorfurkóval a kezemben. Ritkán töltött el oly melegen az emlékezés, hogy őseim mind e történelmi bemutatók során nyírfa-bocskoros jobbágyok lehettek.

Számon volt a válasz, mivel hárítsam el e görögtüzes megbízatást, miként bocsássak be egy kis prózai fényt. Hogy mi a szolgai teendő, ezt a pusztán a béreseknek az ispán, az ispánnak a kasznár, a kasznárnak a gróf üzeni ki. De országnak üzenni egy emberrel teendőt?

Nem mondtam ki, ami a nyelvemen volt.

És így ő folytatta a magáét.

Egykötésű, egyanyagú ember volt. Parlamenti, népgyűlési szószéken százak s ezrek számára sem fogalmazott volna tüzetesebben, mint egyszál magamnak, akinek gondolatait csak nyomtatásból ismerte. Észre kellett vennem – abból, ahogy egy-egy eszmefűzését alakította, s ilyenkor rám tekintett –, hogy egyik-másik írásom magva fejében maradt. Volt olyan ezek közt, mellyel nem értett egyet.

Az idő az ő jóslatait – előérzéseit – igazolta. Az idő azonban nem igazságosztó fórum, s így ma sem választhatom azt a könnyebbik utat, hogy akkori nézeteimet – az etnikai együvétartozás mindennél sürgősebb kérdésében például – megcáfoltnak vehessem, pusztán azért, mert az erő dönt s nem a jog.

Helyeseltem – elkerülhetetlennek éreztem – a területek visszatértét.

Valami idegenséget kezdtem észlelni itt a vitánkban. Vitatársam nem nekem, az élő személynek beszélt, hanem annak a, szinte itt sem levő szerzőnek, aki azokat a kétségbevonható eszméket papírra vetette. Úgy cserélt szót velem, mintha sose látott volna.

Ez aztán kulminálódott is.

A kisantantról is megoszlott a véleményünk. Egy ellene szegezett adat után ezt mondtam.

– Pedig én ezt épp magától hallottam!

– Tőlem? Hol?

– Tihanyi Lajos műterméből jövet, a Montparnasse-temetőt átszelő utcában.

Megnézett.

– Aztán fölmentünk magához, s még egy brosúrát is adott.

– Maga volt az?

De még mindig nem talált meg az emlékezetében.

– Bevitt egyszer a társaságával a Bullier-be is, a Bal Nu-be. A maga tiszteletjegyére ingyen adtak pezsgőt.

Csak nem merültem föl neki.

Röstelltem a legnyomósabb emléket fölidézni. A számomra legnyomósabbat.

Érintettem már egyszer, milyen lelki mélytudás kell a helyes ajándékozáshoz; hogy mit jelentett nekem, pusztai gyermeknek egy meglepetésül kapott villamos zseblámpa például, aztán egy olyan nagyító, amelyen át a nap meggyújtotta a papirost.

Mit lehet egy kezdő írónak adni, aki már irattartóba kezdi rendezgetni a gondosan lemásolt alkotásait?

Végeztem, végeztünk hárman diákok egy időben fordítói munkát, újságcikkek fordítását, Bölöni számára, elgondolható, milyen szerény díjazásért. Csináltunk ennek során egy alkalommal Károlyi számára is hetekig tartó postamunkát. Nekem volt legjobb kézírásom, én körmöltem olvashatóra a fogalmazványainkat.

A rohamteljesítmény elmúltával egyszerre csak a Szent Lajos-szigetbeli szűk szállószobát, de szinte az egész Szent Lajos-szigetet egy kis formátumú, keveset használt, elragadóan kecses Remington-féle írógép ragyogta be.

Megjelenése köré azért idézek ilyen tündérfényt, mert emlékezetemben elhomályosultak a köznapi részletek. Mi vettük vajon erre kapott összegből, vagy maga a gép volt küldemény?

Akárhogyan is: Károlyi jóvoltából lett ott – diktálta tényként legutóbb emlékirataiban is Wessely, kis együttesünk legjobb emlékezőjű tagja.

Az bizonyos, nem lehetett köszönetet mondani érte, a tapintatos ajándékozó már akkor háttérben, homályban maradt.

Nem mondhattam hát – már csak azért sem – köszönetet itt ebben a túl drága bárban sem, amelybe éppen helyzetünk nyomorúsága kényszerített.

Jólesett volna, ha Károlyi azonosítja azt a hajdani hús-vér diákot azzal az emberrel, akit magához kéretett, merőben szellemi ismerkedés alapján. De sérteni ez mégsem sértett. Valamiképp még tetszett is, hogy az embereket lám, változatlanul tetteik s nem arcvonásaik révén rögzíti; a funkcióról van benyomása, s nem a „személyiség”-ről: a viselkedésről. Nem bántott, hogy szemében nyilvánvalóan nem voltam más, sem akkor, sem most, mint egy tagja egy közösségnek, ezúttal annak, melyet a magyar nép szóval foglalhatunk össze. Egy közösség tagja még ilyen is, olyan is lehet. Az még csak helyet s nem értéket mér. Vegytisztaság volt ebben a szemléletben.

És ha én is, mint egy közösség egy tagját nézem őt? Érdemei egy jottányi kisebbítése nélkül persze.

Ritkán vagyunk képesek ilyen szemléletre. Hogy az operáló orvosban például csak az orvost lássuk, az operáló képességek legtökéletesebb birtokosát bár s ne az embert is. Erre a műtőasztalon fektünkben sem volnánk képesek; azaz, ottan a legkevésbé.

Bár a katonától elvárjuk, hogy ütközet közben – főleg, ha ő vezeti – csak katona legyen. A pilótától, hogy szinte a kormány egy részévé váljék; neki se legyen magánélete, amíg vezet.

Hajlunk ilyen módon szemlélni azokat is, akiket a népek vezetésére rendel vagy szán a sors. Károlyit csak hónapokig rendelte a sors ilyenfajta vezetésre. De egy életen át erre szánta. S ő mindig készen tartotta magát a föladatra, csaknem úgy, mint a jó sportolók: nem személyisége, hanem kondíciója ápolásával.

Bejött Bölöni; fölváltotta – két diáklány – az őrhelyén. Átadott egy kis csomagot, Itókától; ajándék volt, haza; bátyám másodszülött fiának ők voltak a keresztszülei. A sűrű történeti lég ettől üde huzatot kapott. Bölöni tehát számolt azzal, hogy – legalábbis most – hazamegyek. Megismétlődtek azok az okos jóslatok, melyek rendre beváltak, kivéve azt, hogy Németország ismét Verdun előtt fog elvérezni. Később átjött egy percre az egyik diáklány, aki nem tudta, ki vagyok, s ezért sokkal többre tartott, mintha tudta volna. Semmi baj. Elérkezett az étkezés ideje, nehezen emlékszem, ebédé-e vagy vacsoráé. Itt együnk, ezen a méregdrága helyen? Károlyi ajánlotta az evést, nekem illett hát egyeztetgetni a konspirációs követelményeket a sakk-kockás abroszok jelezte számlával; Párizsban az abroszok (és a függönyök) kockamintái figyelmeztetnek az osztályon felettiségnek – elképzelhető, milyen – emeleteire. Fölkerekedtünk, leltünk is már a közelben egy emberre szabott kisvendéglőt. Igazam lett. Még itt is mindhárman boeuf au naturel-t rendeltünk, főtt marhahúst, olajban sült hasábos krumplival, kimért vin ordinaire-rel.

Vacsora volt mégis. Kijövet sötétben ölelőztünk össze. A köpcös Bölönivel érzelmesen búcsúzkodva, még ütögetve is egymás hátát. Károlyival? Személytelenebbül; de nem hidegebben.

Volt bennem szorongás.

Vidáman vetettem át térdem a nyitott tehergépkocsi vendégoldalán.

Hogy a kocsi egyenest a tűzvonalba megy, akkor hallottam meg, amikor egyik talpam már a vashágcsón volt.

A tömötten álló katonák olyan szívesen húztak föl maguk közé.

Nem voltam katona. Diák voltam. Az iskolai év vége felé a Közoktatásügyi Népbiztosság kurzust nyitott mintegy harminc középiskolás számára. Akik elvégezték, ifjúmunkás-szervezetekben taníthattak társadalomtudományt és irodalomtörténetet. Ma sem tudom, kinek – talán Wesselynek – ajánlatára kerültem be. Pártos Alice, a két Andics lánytestvér, Ignotus Pál, Nyigri Imre – a messze került nevek és arcok közül emlékezetemben ma is ezek ülnek-járnak mellettem, a Sörház utcai teremben; és persze Wessely.

Rothbart Irma (Sinkó Ervin felesége) vizsgáztatott, s ha jól emlékszem, Lengyel József.

A Rudolf téren tartottam előadást; majd – napi kiküldetésben – Ecseren.

Dosztojevszkijről beszéltem, ezt a tételt tudtam legjobban; irodalmi előadónk – Litván József – lelkesen, kimerítően taglalta, több órán át. Aztán ismét vidékre irányítottak, föltehetően a még mindig erős tájszólásom miatt. Július vége felé Abonyba kaptam menetlevelet s költséget egy éjszakai megszállásra.

Jóval Abony előtt, egy jelentéktelen állomáson meglepő soká vesztegelt a vonat. Végül a rengeteg utast kiszállították, a mozdonyt a vonat farkához tolatták.

Szembetalálkoztunk a Tiszától hátra áradó hadsereg első hömpölyeivel.

Felhőszakadás után jön így a víz, zavarosan, sárosan; tört gallyat sodorva, szerteágazón keresve minél gyorsabb utat.

De voltak visszakanyarodó áramok ebben a hátrahömpölygésben is. Szerelvények azon az egyes sínen csak a Tisza felől jöttek. De a sínnel párhuzamos országúton néhány tehergépkocsi orral Szolnok felé állt. Egyikük álltában is rázkódva, már begyújtott motorral.

Megkérdeztem, útba ejtik-e Abonyt. Épp erről az önmagában rázkódó-dohogó kocsiról kaptam válaszul kelleténél hangosabb igent, nem is egy szájból.

Kötelességemnek éreztem, hogy Abonyban mindenképpen elvégezzem a dolgom. Annál inkább, hogy ennyi zavart láttam magam körül. Zsebemben voltak a jegyzeteim; most a darwinizmus tételeit, társadalmi jelentőségét kellett ismertetnem.

Hogy itt a katasztrófa, arra gyanúm sem támadt.

Abonyra egyáltalán nem emlékszem. Szolnok volt az első hely, ahol a kocsi megállt, az erős indulatú kis motor abbahagyta a dohogást. A Szolnokon látottakról s megéltekről kötetre való emlékanyag tömörödött azon nyersen a fejembe, s dolgozódott föl később képpé. Valójában alighogy megérkeztünk, nyilván már fordultunk is vissza, meglelvén a keresett köteléket.

A 22-es csepeli gyári ezredhez csapott a véletlen.

Velük csináltam végig azt a végzetes visszavonulást, hamarosan a magam lábán, egész Pestig, a Nyugati pályaudvarig. Életutamnak is egyik legtanulságosabb – legmegrázóbb – szakasza lett ez. Itt láttam, hova vezet a fejetlenség, egy ország szó szerinti irányítatlansága. S mire képes, még kétségbeesett helyzetben is, az összetartás, bár egy maroknyi emberé.

1919 márciusában még a polgári politikusok, de még a katonai szakértők is Magyarország legerősebb társadalmi hatalmának a szervezett munkásságot tartották. Kemény, jól működő izomzat volt az egész ország életében, de Budapestében kiváltképp, hisz mondhatni, az egyetlen. A Szakszervezeti Tanács – a Szociáldemokrata Párt sugalmazására – egyik napról a másikra munkások százezreit vezényelhette végig az utcákon, négyes sorokban, nemegyszer fegyver gyanánt szerszámaikat is – a kovácsoknak a kalapácsot, a húsvágó munkásoknak a bárdot – kezükbe adva. Károlyi ezeknek, illetve ezek föltételezett vezetőinek szándékozott átadni a kormányzást a nemzetnek azokban a tragikus napjaiban.

1919. augusztus 1-én ez a Szakszervezeti Tanács mondta ki a Tanácskormány megszűnését, a szavazatok 93:3 arányában a maga embereinek igényelve az ország vezetését. Így alakult meg az úgynevezett Peidl-kormány.

Ezt a kormányt hat nap múlva alig két tucat kispolgári civil buktatta meg. Egyszerűen kiutasította a miniszterelnökség épületéből. S azok kikullogtak, behúzott nyakkal. S behúzták nyakukat azok is, akik odairányították őket.

Hová lett, mivé vált az a félelmetes erő, mely négy hónappal előbb az ország reménysége volt? Mért nem öntötte el most az utcákat? Mi magyarázza azt a groteszk folyamatot, hogy távolról nézve a proletárdiktatúra demokratikusan – szavazással – bukik meg, de a bigott kispolgárság erőszakkal ragadhatta magához a hatalmat?

A fölfegyverzett csepeli vasasoknak az a kisded csapata, amellyel én épp azokban a napokban Pestre begyalogoltam, egymagában elég lett volna, hogy ezt a puccsot megakadályozza.

Nem távolról, nagyon is közelről láttam az eseményeket. Bármily szerény adat, amit emlékként őrzök, hozzájárulhat a lényeg megértéséhez. Nem történelmi képet akarok festeni, nem is íróit; ezt a lényeget bontogatnám. A magam, nem tagadom, tán nagyon is személyes fölfogása szerint.

De ehhez is hátra kell lépnem; perspektívát kíván ez is.

A magyar nép 20. századi sorsának kilenc hónap eseménysorozata szabott irányt: 1918 novemberétől 1919 augusztusáig.

Ismétlem: személyes véleményem szerint.

A klasszikus tragédiák első szava mindig úgy hangzik el – az Oidipusz királyé csakúgy mint a Hamleté –, hogy előzően egy tragédia már lefolyt, némán. Akik az „őszirózsás forradalom”-mal történelmünk színpadára léptek, rég elkezdődött – elkövetődött – események szövevényét vitték a tragikus végkifejlet felé; afelé, amelynek következményei sorsunkat azóta is – és nyilván még soká – meghatározzák. Lehetett volna más kifejlet is? Cselekedhettek volna másképp is a szerepek megtestesítői? Félszázad távolságából már kirajzolódnak ennek a kilenchónapos – két részletben bemutatható – végzetjátéknak nagy szerkezeti vonalai, drámai csomópontjai.

Ami emlékirat és kommentár arról az időről a kezembe került, szomjasan elolvastam, legtöbbjét azon nyomban, ahogy kézbe vehettem. Elmémben ezek úgy elkeveredtek a magam egyéni élményeivel, hogy néha szemmel látottakat is olvasmánynak éreztem, az olvasmányokat pedig személyes tapasztalatoknak.

Miért érdemelnek mégis az én emlékezet őrizte adataim legalább annyi hitelt, mint az emlékiratok és naplók szerzőinek – a szereplőknek – akár aznap lerögzített adatai? Hisz egy voltam csak abból a shakespeare-i népségből és katonaságból, mely közhelyek kiáltozásával vonul át a színen.

Mert az én benyomásaim nemcsak az elme tábláira vésődtek be mélyen; hanem a szívbe, az idegzetbe is.

Az ifjúkorból, mondják a lélektani legendák, két szenvedély maradt feledhetetlen. Az első szerelemé; aztán az első közéleti lobogásé.

Első szerelmeim rengetegen voltak; serdülőkori iskoláim csaknem minden osztályát más községben, városkában végeztem. Honpolgárrá való érésem egyközpontú, hűségesen egy láztól égő. Az én közéleti pubertásom heveny szaka ez a kilenc hónap volt. Az eszményesítésnek, a halált is vállaló vágynak, aztán az alpári cselszövésnek s végül a fogcsikorító kisemmizettségnek olyan láng-jég fürdője, mely ma – fölidézéssel is – arcomba tudja verni a vért. Hol a büszkeségtől, hol a szégyentől.

Épp azokban az őszirózsás napokban léptem tizenhatodik életévembe. Otthonos virágaim voltak az őszirózsák. Mihelyt elöntötték a kerteket és kirakatokat, illattalan illatukban a magam kis megünneplésének közeledtét szimatoltam; otthon az öregek emlékezgetését, rám irányuló mosolyait hozták, idegenben a hazai csomagot.

Azon a napon Budapest is tele volt velük, koszorúba, gyászcsokorba kötve. Ez egyszer nem halottak fölé, nem sírokra kerültek. Katonasapkákra, zászlók gombjára, fegyverek csövébe, lovak kantárára. Egy ország a temetőket rabolta és tagadta meg. Mintha földből lépett volna elő.

Az 1918-as magyar polgári forradalomról tanulmányok száza ismétli, hogy noha a tőkés rendszerrel nem fordult szembe, kitörésével kivívta a különálló Magyarországot, véget vetett a háborúnak. Amire a tények ismeretében, már az iskolás is azt gondolja: és ha a forradalom nem tör ki, akkor mi lett volna? Magyarország benn marad a Monarchiában? Nem válik el Ausztriától, amely tőle elvált? Folytatja a háborút tovább?

Valójában az ország magára maradt, s a polgárság nem tudott mit kezdeni ezzel; föl se fogta, a maga idején.

A líra belengése minden nem költői területre minden gondolkodót fokozott tárgyilagosságra ösztökél. Jó ideig magam is azt hittem, forradalmat éltem át. Az utcán szerzett benyomásaim alapján véltem ezt. Az emlékiratok, a történelmi tények lerögzítése – a szereplők vallomásai – másról győztek meg. S még inkább az „eredmények”.

Még a fölkelés helyett is a kikerülés, a kiszabadulás szó illik azokra az eseményekre. Ahogyan egy omló épületből kilép, egy őrei elhagyta börtönből kiszabadul az ember. Ez a sárga épület a Habsburg monarchia volt. A krizantémok pesti nagy napjai október 30-án kezdődtek. Nos, 25-én már Horvátország kiszakadt a Monarchiából; a csehek és szlovákok már előbb munkába kezdtek; ők is jobbadán alkalommal s nem forradalommal élve. A hatalom ellen nem kellett egy barikádot emelni, egy puskát elsütni; abból az egyszerű okból, hogy az a hatalom, amelynek megdöntésére a magyar polgárság másfél évtizede fogadkozott, nem volt.

S mert forradalmi polgárság sem volt. A magyar radikális polgári mozgalmak azokra a napokra egyetlen cselekvőképes forradalmár jellemet neveltek: Károlyit.

Az utca lélekemelően megmozdult.

A kulcspozíciók birtokbavételéért nem forradalom folyt, hanem lökdösődés; hajóról le, hajóra föl. Ezek a „forradalmárok” a maguk szűkölésein mérték, hogy milyen óriásikat cselekedtek. Az autochton nemzet követelményeinek liberális teljesítőiként léptek föl. Mint tudjuk az első teljesítendő föladat – akár forradalmi kockázat árán – az volt, hogy miként származásukért vagy vallásukért: anyanyelvükért se gyötörhesse meg erőszak a bennük bízó milliókat. A liberalizmusért kellett volna kiállniok a liberalizmus magyar képviselőinek.

Alig van csüggesztőbb, mert leleplezőbb olvasmány, mint ennek a „diadalmas forradalom”-nak a vallomásanyaga, Hatvany, Gellért Oszkár könyveiben például. Bámulatos még a jóhiszeműeknek is a tájékozatlansága, műveletlensége és lihegő – de csak lihegő – szerepelhetnéksége.

Nem forradalom volt. Forradalom lehetősége; nyitánya. Szükségessége.

Van elmélet, hogy a tévedések csak vígjátékot szülnek. A tragédiák félreértésekből és félremagyarázásokból szövődnek. És félrevezetésekből.

1918 novemberétől 1919 augusztusáig terjedő kilenc-tíz hónapnak az eseményláncolatához az utóbbiak adták a szemeket.

Megint csak az én – mondhatni – magán-történetszemléletem szerint.

Károlyi pártjának egyik képviselője még a harcok idején belekiáltotta a képviselőház zajába: antantbarátok vagyunk! Az ország nagyjából ennek alapján bízott vakon Károlyi lehetőségeiben, nyugati összeköttetéseiben. Károlyi – épp azért, mert semmi nyugati összeköttetése nem volt – szívósan a Wilson által el-elkiáltott pontokban bízott, elsősorban az annexió nélküli békében, a népek önrendelkezési jogának annyit követelt, immár elengedhetetlen érvényesítésében. Hisz azt legszívósabban éppen a Monarchia nemzetiségei, a magyarság esetleges ellenlábasai követelték. Wilson állítólag még Európába érkeztekor is bízott a francia radikalizmus, az angol liberalizmus vezéreinek megörökölt, évszázadok óta hangzó jelszavaiban, melyeknek ő csak echója volt. A szocialisták a más nyelvű szocialisták szóértésében bíztak. E bizalomszövevény oly erős volt, hogy még a tényeknek is meglepő soká ellenállt, az egyszerű szívekben főleg. Hogy a magam szerény voksát nyújtsam adatul, jómagam Masarykban például még ekkor is bíztam, amikor e mindig válogatott szavú humanista filozófus terroristái Salgótarjánt, szellemi munkatársai Miskolcot akarták gépfegyveres uralmuk alá hajtani.

A szó- és hitszegésnek ezt az oly fürgén-természetesen egymásba kapcsolódó láncszemeit széttörni s így eljutni – bármi áron – mégis a szabadsághoz: igen, most, itt ez volt a forradalmi föladat. Nemcsak azért; mert ez a vasláncnál valóságosabban ható lánc egy nemzetet akart földre rántani, megtiporni: megsemmisíteni. Mert magát az „embereszmény”-t is béklyóba verte: a polgári jogideálokat is meggyalázta.

Erre érzett rá hamarosan a szociáldemokraták nem egy vezetője is: Bokányi, Hamburger, Landler, Nyisztor.

Mindezzel a semmire vagy rosszra épülő bizalommal szemben volt és a sejtszaporodás gyorsaságával terjedt egy másfajta bizalom. Milliók hittek a világforradalomban: a szocializmus közeli megvalósíthatóságában. Beleértve mindazt, amit még a felvilágosultság forradalmai ígértek a népek viszonyainak rendezésére.

Nézzük meg a kor magyar íróinak magatartását: Móricz, Babits, Tóth, Krúdy, Nagy Lajos, Osvát, Schöpflin, Somlyó teszik magukévá lelkesen ezt a hitet. Leghangosabban – a Nyugat élén – Szabó Dezső.

Mindezek a hiedelmek 1919 júliusában párologtak el szinte egyik napról a másikra. Az érdes valóság – minden, ami a hiedelmek népére várt – ekkor kezdett megmutatkozni. Legtömörebben maga Kun Béla fogalmazta meg: „Egy idő óta hajlamosak vagyunk arra, hogy elhiggyük: a világ egy pillanat alatt megváltoztatható. De ez akkor sem és azóta sem sikerült. S nemcsak azért nem, mert a diktatúra születése pillanatában csak kevesen tudták, mit kellene tenni sokaknak… Kétféle fölfogás van: az egyik az, amelyik a diktatúráról való ideiglenes lemondást javasolja, a másik az, amely azt mondja, küzdjünk az utolsó csepp vérig.”

Ideiglenes lemondásról beszél.

S a diktatúra születése pillanatainak zavarosságáról. A diktatúra végső pillanatainak tragédiája visszamegy a születése pillanatainak hibáihoz.

A Tanácskormány megalakulásának körülményeit mindnyájan ismerjük, ismerni véljük. Épp csak az árnyalatokat, a finom vonalakat – és azok meghúzását – fedte sokáig homály, épp a tömegek előtt.

Feleletül a Vyx-jegyzékre – mely az addigi demarkációs vonalakat végleges országhatárnak deklarálta – Károlyi lemondott, átadta a hatalmat a munkásságnak; az erre a proletárdiktatúra kormányzási formáját vette föl.

A dolgot a mai világosságba helyezve másképp kell látnunk.

Látom én egyéni szemléletem és értesülésem alapján.

Nem Károlyi, hanem Károlyi fölszólítására csak a kormány mondott le. Ez a körülmény a köztudatban még nem eléggé világos. Károlyi, mint tovább működő köztársasági elnök, tanácskozásra hívta azt a szociáldemokrata vezetőt, akit magához legközelebbnek érzett, személyes barátjának is hitt: akit már az amerikai útjára is magával hívott. Megkérte, tisztázza pártjával, tudnának-e olyan kormányt alakítani, amely most már teljesen a munkásosztályra – az ország legnagyobb tényleges erejére – támaszkodnék. Ez természetesen a kommunisták üldöztetésének megszüntetését, illetve a kommunistákkal való összebékülést jelentette volna. Maga Károlyi, mint a Köztársaság változatlan elnöke, mindehhez az ország polgári s paraszti rétegeinek forradalmi tömegét csatlakoztatta volna, mintegy a saját személyén át; az akkor politikai programot is jelentett.

Ezt a megbízottat, ezt a jó barátját Károlyi többé sose látta.

Kunfi Zsigmondnak hívták.

Az mindmáig homályos, hogy az ő gondolata volt-e, vagy más pártvezető társáé, úgy ábrázolni a gyűjtőfogházban lefolyt tárgyalás alatt Kun Béláéknak a helyzetet, mintha a döntés lehetősége teljesen az ő kezükben lett volna. Károlyi egy hosszú életen át bizonyította, hogy a kommunistákhoz mindig vonzódott; Oroszország viszonyát Magyarországhoz pályája kezdetétől fogva vitálisan fontosnak vélte. Kell vajon rosszakarat föltételezni, hogy a szociáldemokrata vezetők tartottak attól: ha Károlyi maga lép összeköttetésbe a Gyűjtőfogház rabjaival, ők maguk előbb-utóbb háttérbe szorulnak?

Hajóról le, hajóra föl, ez folyt ismét, durva – egyéni – látomásom szerint. Nem hiszem, hogy elfogultság föltételezni: épp Károlyi egykori „hívei” gáncsolták el az ő megoldási tervét, az ellenállási egységnek valami olyan megteremtését, amely később a népfrontpolitika nevet kapta.

Föltehető, hogy Károlyinak erről a tervéről akkor maguk a kommunisták sem tudtak.

A Kiáltványt, amelyben Károlyi bejelentette, hogy minden hatalmat átad, nem Károlyi írta; azt maga is plakáton, illetve újságlapon olvasta először. Ezt egy másik meghitt bizalmasa, egyben személyi titkára, Simonyi Henri fogalmazta, állítólag Kéri Pál – a harmadik jó barát – társaságában.

Károlyi nem tiltakozott. Ez polgárháborút robbanthatott volna ki akkor, amikor az ország egységére volt szükség, bármi áron. Később meg az ellenforradalom kezében lett volna fegyver a más miatt megvádoltakkal szemben.

Ez a helyzethez, a le- és föllépő jóhiszemű szerepvivőkhöz egyaránt méltatlan államcsíny az első pillanatban mintha beütött volna a kifundálóinak. A magyar proletárdiktatúra népbiztosai, az egy Kun Béla kivételével, valamennyien szociáldemokraták lettek. A kommunisták mindenütt a népbiztos-helyettességet kapták.

Ez a kezdet határozta meg aztán véleményem szerint a folyamatot s kiváltképpen a véget. Meghatározta egy-két ember sorsát is. Kunfi Zsigmond később öngyilkos lett, már a bécsi Arbeiter Zeitung munkatársaként; németül éppúgy tudott, mint magyarul.

A Szolnokról Pest felé hátráló ezredmaradvány fegyelemtartó parancsnokát Kovácsnak hívták. Szakmája is kovács volt. Hanggal élesztette az emberekben a lelket. De délutánonként már csak suttogni tudott; úgy berekedt az állandó vezényléstől s a kánikulai náthától, mely kimeríthetetlenül csurgatta a posztó tányérsapkája alól céklapíros arcára a verejtéket. Végigszolgálta a háborút; elszántan élt a fegyelemtartás egyéb eszközeivel is. Éppen Ecseren a direktórium házának ablakából – vagy az erkélyről? – egy férfi szónokolt, válaszul arra, hogy élelmet kértünk, gyorsan. A románok aláírták a fegyverszüneti egyezményt, Romanelli és az antant garantálta, hogy megállnak ott, ahol vannak, ezt harsogta. Eszerint pedig mi nem is vagyunk többé katonák, oszoljunk szét; zárt kötelékben semmiképp sem hagyhatjuk el a helységet. Ez a férfi, egy cipész – a direktórium volt elnöke? – félóra múlva, szabályos haditörvényszéki ítélet után, az épület kertjének egyik fáján függött – mondta el egyik társam, már kivonulásunk közben; én nem mentem oda.

Ott meneteltem a sorban, szandálban, hol egyik, hol másik szomszédom ólomnehéz puskáját cipelve; ők már két hete taposták a forró port. Némi célozgatás után kaptam egy hátizsákból egy vadonatúj katonasapkát is.

Öt ember tud szerezni sietve is valami harapnivalót egy faluban. Ötven vagy száz órák alatt sem, még rekvirálással sem. Meneteltünk, igyekeztünk Pest felé; ittuk a töméntelen kútvizet; de azt is rendezetten, sorba állva. Mögöttünk a román dzsidások; vagy legalábbis a rémhírük: a futók hozta hírek a rémtetteikről.

Lloyd George-nak, a brit kormány elnökének irataiban ez olvasható: „A fegyverszünet megkötésekor a keleti hadsereg főparancsnoka, Franchet d’Esperey meghúzta a határvonalat a magyarok és románok között. Ezt a határvonalat a románok átlépték, d’Esperey rendelkezése ellenére; ez ekkor egy második határt állapított meg, jelentékenyen előbbre, mint az első volt. A románok ezt a másodikat is átlépték. Átlépték a Romanelli meghúzta vonalat is. Negyvenezret szedtek össze a vöröskatonákból, akik magukat már nem tekintették harcosoknak, tisztjeik ítélet nélkül lőtték agyon a kommunistákat vagy az annak denunciáltakat, a polgári lakosságból is: nyomultak a védtelen Pest felé; erről a városmegvételről nem mondhattak le, a román Hohenzollerneknek hadi hagyománya szerint. Bárki oldalán kezdtek ezek háborút, mindig a győztesekkel fejezték be; megelőzve azokat is a prédák mezején.”

Az eddig rejtett, belső események – a szószegések és árulások – e drámavégszerű sűrűsödése és fényre bontakozása közepette mi rendületlen hiszékenységgel meneteltünk immár a Rákos menti falvakon át. Erőnket, még az éhség ellenében is, a parancsnok nyugalmából merítettük. Katonáskodása előtt Kovács műhelybizalmi volt; el akart számolni az embereiről az otthon maradt asszonyoknak s tetteiről a szaktársvezetőségnek; majdnem úgy, ahogy én Abonyról. Jelleme megnyilvánulásaiból ma már nehezen tudnám kielemezni: kommunista volt-e vagy szociáldemokrata. Gondolkodásának, világszemléletének mintha mélyebb alapjai lettek volna: szervezett munkás volt; fiatalon is edzett szaki; úgy tagja egy osztálynak, hogy az neki már nemcsak érvényesülési utat jelentett, hanem közösségi szolgálatot is: öntudatot, erkölcsre.

A tanácskormánynak két fegyveres alakulata volt. A Vörös Hadsereg mellett a Vörös Őrség.

A Hadsereg megsemmisült a fronton. A Vörös Őrség távol volt a fronttól. Föladata a városi biztonság.

És a város biztonsága.

Hittük mi.

Még akkor is, amikor az első Őrök-kel szembekerültünk. Még az első szóváltásuk után is.

Újpestről kijövet történt, a Duna-hídnál. Ott, ahol akkor a villamosnak valamiféle visszakanyarodója volt s egy régi, végállomásszerű épülete.

Az utca két oldalán egy-egy gépfegyver. Mögöttük, de az úttest közepén is a megváltozott őrök elég népes csoportjai, nem katonásan, hanem mintegy önszántukból odagyűlve. Csillag a sapkákon véletlenül sem. Ez volt a változás.

És a modor.

Egy mellékutcába akartak terelni bennünket. Ott majd egy gyárudvarba megyünk.

– Miért?

Hogy átadjuk a fegyvert. S általában a katonai holmit.

– A Vörös Hadsereg fegyveres részlegei nem léphetnek a főváros területére!

– Kinek a parancsára?

– Ne attól fájjon a maga feje.

Nem voltak többen, mint mi. De úgy viselkedtek, mint akiké az egész város; az egész jövő.

Nekünk ösztönünk volt; nekik – informáltságuk!

Sose hetykébb a szolga, mint mikor friss gazda akaratát közvetíti. Új helyzetet tudatni mindig kéj. Új uralmi szót: a tízszerese.

Keltünk volna fegyverre? Hinni mi is azt hittük: övék a város.

Csak a kőnehéz puskákat raktuk le közvetlenül a járdára. A pisztolyokat, a zsebbe való gránátokat nem. Megbontva persze a sort is, azzal a szándékkal, hogy arrább majd ismét az úttest közepére rendeződünk.

Nem csináltuk meg. Újabb csapat őröket láttunk. Nehéz lett volna még egy megaláztatás.

A járdán mentünk, együtt, de mégis meg-megszakadva: mint az iskolából kirajzó iskolások.

Keresztanyámék a Gömb utcában laktak, lemaradhattam volna.

Baktattam tovább, már nem katonák, hanem Józsi bácsik és Feri bácsik között.

A Berlini téren váltunk el, elég sután. Elköszöntem a köröttem levőktől, de bizalmaskodásnak éreztem, ha parolát is nyújtok. Csak aki maga megkínált vele, azzal ráztam kezet.

Jártak a villamosok? – úgy emlékszem.

Vannak halálos találatok, amelyekkel a sebesült még tíz-tizenöt lépést is megtesz. A város – az ország – mintha nem érzékelte volna, mi érte. Nem vádként, hanem pusztán a kollektív tudat ábrázolása végett volna érdemes számba venni, ki hol tartózkodott – a front helyett – azokban a tragédiazáró napokban.

A magyar proletárdiktatúra alatt az orosz proletárdiktatúra igen szorongatott helyzetben volt. Hadseregét a Kárpátok előteréből visszanyomták, a városokban éhség, a vidéken anarchista bandák; az intervenció még komolyabb ütésekre készült.

A Tanácskormány megalakulása óriási hatást keltett Szovjetoroszországban is, nyugaton is. A Világforradalom, íme, nem ábránd, nem kiméra: valóságosan is útra kelt, elsőre több mint ezerkilométeres lépést tett, Moszkvától Pestig.

Hogy katonailag milyen segítséget – tehermentesítést – jelentett a négy hónap a szovjet hadseregnek, arról nem olvastam részletes dolgozatot. Arról a vélekedésről sem, hogy d’Esperey a magyar zászlóbontás hatására nem vitte balkáni hadseregét Ukrajna ellen. Hogy államok jutottak kivételes gyarapodásba azért, mert erődnek kínálkoztak Szovjetoroszország és a forradalma elvesztése után is izzó talajú Magyarország közé.

Egy nép csaknem létét áldozta.

Fájlalom és hiánylom a hűség elmaradt jutalmazását; erkölcsi tőkénknek ezt a használatlan hagyását.

Megvolt rá a légkör.

Az egyik legnagyobb orosz költő csaknem olyan korú s olyan lelkületű diákként élte át azokat az időket, mint én; egy ugyancsak szűkösen ellátott városban. Földrajzkönyvük Magyarországot gulyák, kondák, szőlőskertek s búzamezők afféle Kánaánjának ábrázolta. Pest nélkülöző lelkesültjei Bugyonnij lovas hadseregétől várták a csodás, a mindent megoldó fölmentést. Azok a sápadt orosz kisdiákok – Martinov kortársai – magyar huszárokat véltek látni ilyen szerepben; maguk előtt végtelen falkákat és gulyákat terelve, tette hozzá meghatott mosollyal az emlékező. Aztán – már tárgyilagosan – annak taglalásába kezdett, hogy ez mégsem volt puszta hiedelem; a magyarok harcba állásáról s küzdelmeiről érkezett tudósítások – a keservesek is – hosszú hónapokig adták az akkor legsürgősebb táplálékot; a szívnek, a léleknek valót. (9)

Kedves Illyés Gyula!

Párizsból most hazaérkezve, kortársaim meglepetéssel mutatták nekem a Népszabadság-ban megjelent cikkét: 1919. augusztus. Írta ebben, hogy 1919 márciusában Károlyi Mihály a munkásoknak, illetve ezek feltételezett vezéreinek szándékozott átadni a kormányzást a nemzetnek azokban a tragikus napjaiban.

Igaz!

Aztán később ezt írta: a kiáltványt, amelyben Károlyi Mihály bejelentette, hogy minden hatalmat átad, nem Károlyi Mihály írta, azt ő maga is plakáton, illetve újságokban olvasta először. Ezt egy másik meghitt bizalmasa, egyben személyi titkára, Simonyi Henri fogalmazta, állítólag Kéri Pállal, a harmadik jó barát társaságában. Károlyi Mihály nem tiltakozott. Ez polgárháborút robbanthatott volna ki, s akkor még egységre volt szükség, bármi áron. Később meg az ellenforradalom kezében lett volna fegyver a más miatt vádoltakkal szemben.

Nos, mindebben már édeskevés a való igazság.

Az akkor történtekről kívülem is három hiteles koronatanút idéznék: Károlyi Mihályt, Berinkey Dénest, a Kommünig Károlyi miniszterelnökét és Gellért Oszkárt, a nemrég meghalt kétszeres Kossuth-díjas költőnket, a Károlyi-kormány egykori sajtófőnökét.

Mi volt az én szerepem?

Én a minisztertanács jegyzője voltam. Az utolsó minisztertanácsunk végeztével engem kint, az ajtóban fogott el Kéri Pál, aki várt rám. Elmondta nekem, hogy az imént beszélt Károlyival, s hűségesen megismertetve őt az új helyzettel, megmondotta neki, hogy a legokosabb, ha most azt a megbízást, amelyet előbb a Nemzeti Tanácstól kapott, leteszi a magyar nép kezébe, lemond a népköztársaság ideiglenes elnökségéről, hogy aztán a jövőt illetően a magyar proletariátus döntsön. Kéri mindjárt mutatott egy kis írást, amelyről azt mondta, hogy ezt Károlyival egyetértésben az imént szerkesztették meg az ő lemondásáról. Aztán abban állapodtam meg Kérivel, hogy ezt rögtön felviszem a Várba Károlyinak, s ha tényleg úgy áll a dolog, ahogy ő most nekem elbeszélte, aláíratom, s majd közölni fogjuk a sajtóval.

Átmentem a Várba, a volt királyi palotába. Ott volt Károlyi a dolgozószobájában feleségével és nővérével. Azzal állítottam be, amit az imént Kéri adott elő, megmutattam s odaadtam neki a nevezetes lemondó okmányt, amelyet ő előbb Kérivel együtt szerkesztett volna, s amelynek lényege az volt, hogy lemond, átadja a hatalmat Magyarország népei proletariátusának. A szomorkás Károlyi átvette, épp csak átfutotta, s aztán habozás nélkül rákanyarította a nevet: Károlyi Mihály. És utána visszaadta: tessék, vigye.

A lemondó okmányt aláírva visszavittem a sajtóirodába, ahonnan a szöveget lediktálták dr. Molnár Kálmánnak, a kőnyomatos laptudósító Politikai Hiradó szerkesztőjének, hogy továbbítsa a sajtónak.

Ez, ennyi volt az én szerepem.

És hozzáteszem: ha maga Károlyi Mihály nem tudott volna lemondó leveléről – elképzelhető-e, hogy azonnal nem szakított volna emiatt velem! 1919-ben emigrációba vonulása előtt engem kért meg Esterházy Móric barátjával együtt, hogy vigyázzunk három itthagyott kisgyermekeire s dolgaira is. – Amikor Beneš eltanácsolta őt Csehszlovákiából, mert Károlyi ott kommunistákkal tartott barátságot, Károlyi engem kért meg, hogy utazzak föl Bécsből hozzájuk, és kísérjem le őket Firenzébe. Aztán Splitbe hívott le egy nyáron, nekem kezdve diktálni Az egész világ ellen című könyvet, melynek előszavában köszönetet mondott nekem.

Most jön Károlyi Mihály szerepe.

Még a Kommün bukása előtt ő emigrált feleségével együtt. Bécsbe mentek. Itt június utolsó hetében fölvitte a szociáldemokrata Arbeiter Zeitung-hoz saját, otthonról hozott írását: Die Geschichte meiner Abdankung. Lemondásom története. Az Arbeiter Zeitung-ban megjelent ez a cikk, bekeretezve ott függ ma is a Károlyi-palotában rendezett Károlyi-kiállításon!

Ebben a saját írásában Károlyi Mihály elmondja, hogy szabad földre érve, a lapban elmesélhet mindent, amiről otthon nem beszélhetett. Megírta Károlyi a Vyx-jegyzék után történteket, mikor a kormány lemondott, de ő maga helyén akart maradni kötelességét teljesítve, kinevezvén egy új, tiszta szocialista kormányt, élén Kunfi Zsigmonddal, aki ezt akkor ezekkel a szavakkal vállalta is: undorral bár, de megcsináljuk…

Aztán elmondja cikkében Károlyi: nem így történt. Március 21-én este Kéri Páltól tudta meg, mi történt a Gyűjtőben, hogy Kunfiék megegyeztek Kun Bélával a proletárdiktatúrában, a munkáspártok egyesülésével. Kunfi Zsigmond és Böhm Vilmos, a kormányának e két szocialista minisztere azt is megfogadta, hogy a minisztertanácsban mindezt se Károlyival, se a polgári miniszterekkel nem tudatják. Ekkor Kéri Pál kérésére Károlyi elhatározta lemondását, a hatalom átadását. S írta Károlyi a lapban: megtette ezt, hogy elkerüljön egy véres polgárháborút. De hozzátette: tulajdonképpen nem is á adta át a hatalmat, mert hisz ezt már rég megszerezte magának a szocialista munkásság a hadseregnek a maga számára történt megszervezésével.

Az élő Károlyi Mihály soha, soha nem tagadta a hatalom átadását, a lemondó okmány aláírását.

Most jön Berinkey Dénes.

Berinkey a fehér bíróságok előtt eskü alatt tett hiteles vallomásokat. Kezdte 1919. március 21-ével. Ez este a miniszterelnökségi palotai lakásából átment a sajtóirodába, ahol nagy meglepetésére látta meg Károlyinak lemondó nyilatkozatát. Vallotta, hogy világosan, pontosan fölismerte Károlyi saját kezű aláírását a lemondó okmányon és mellette egy elkészített fogalmazványon Kérinek a keze írását is. Nagyon kínos meglepetés volt ez az ő számára, mert Károlyi a minisztertanácsban s utána se, ezt őelőtte egy árva szóval sem említette!

Ez estén úgy tíz óra felé beállított hozzájuk a miniszterelnökségi lakásukba Károlyi és a felesége azzal, hogy nem akarnak a várbeli lakásukban maradni ez éjszakára, s kérték, hogy készítsenek számukra hálóhelyet ott őnáluk. Amikor Károlyiék bejöttek hozzájuk, Berinkeynek a felesége Elnök Úrnak köszöntötte Károlyit, mire ő: már nem vagyok elnök, lemondtam. Bent náluk aztán Berinkey mindjárt kezdett heves szemrehányást tenni néki, hogy erről se őnéki, se minisztertársainak egy szót se szólt. Erre Károlyi: ezt én így láttam jónak! – Utána mégis Berinkeynek az unszolására, hogy kiáltványa közzétételét legalább egyelőre mégis halassza el, Károlyi fölhívott engem telefonon, hogy a lapoknál állíttassam le a lemondó nyilatkozat közlését. Meg is próbáltam, de már késő volt, a lapok mind már jó három órája megkapták. Mikor én ezt visszatelefonáltam Károlyinak, ő ezzel az emlékezetes pár szóval válaszolt: annyi baj legyen!

Úgy a Károlyi Mihály elleni hazaárulási perekben, mint a Rákosi Mátyás elleniekben tanúként kihallgatott Berinkey Dénes eskü alatt vallotta mindig, hogy maga Károlyi Mihály mondotta el néki lemondó és a hatalmat átadó nyilatkozata aláírásának hitelességét.

Újabb koronatanú: Gellért Oszkár, a károlyista volt sajtófőnök.

Halála előtt most pár éve megjelent emlékiratos könyvében Gellért Oszkár megírta, hogy amikor a sajtóirodában Kéri Pál mutatta néki Károlyi lemondó nyilatkozatát, amelyben még az állt, hogy ő átadja a hatalmat a magyar szocialista munkásságnak – ő, Gellért Oszkár, összecsapta a kezét: hát Károlyi nem tudja, hogy mi történt a Gyűjtőben, s aztán este a Munkástanácsban?! És ő így javította ki a lemondó nyilatkozatot: átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának.

Amikor Károlyi 46 tavaszán hazakerült huszonhét éves emigrációjából, Gellért Oszkár is fölkereste őt Gellért Szállóbeli lakásán, s erről a találkozásukról írta könyvében: Károlyi Mihály melegen köszönte meg őnéki, hogy annak idején ő javította ki helyesen lemondó nyilatkozatát.

Íme, a hiteles történelmi valóság.

Most hát meg is kérem arra, hogy a Népszabadság-ban, ahol a cikke megjelent, közölje ezt a közérdekű helyreigazítást. Végre is magánál Károlyi Mihálynál – lásd az Arbeiter Zeitung-ba írt saját cikkét – hitelesebb ismertetője nem lehet a történteknek.

Köszöntöm az írásaiból oly nagyrabecsüléssel ismert magyar írónkat:

Simonyi Henri

Az írek után a baszkok is robbantanak. Noha nemzeti államuk sosem volt (számuk mindössze egymillió körül), most nemzeti államot kívánnak. A hat-hét milliós kurd nép több országban van széttagolva; az Irakban élő kétmillió kurd most ér küzdelme végére, hogy a területi autonómiát és a külön parlamentet megkapja. Franciaországban csak az utóbbi hónapokban három könyv is megjelent az ottani nemzeti kisebbségek jogairól, azaz – a szerzők szerint – jogfosztottságáról. A nemzeti elnyomás szerintük ott is takar osztályelnyomást. A függetlenségi, a regionális törekvések a századforduló óta baloldali színezetűek voltak, szocialista, majd kommunista párt védelme alatt. A követelmény egyre világosabban a túlzottan – már-már „zsarnokian” – központosított Franciaországnak federatív állammá kell átalakulnia, elsősorban a région-ok nyelvi függetlenülésével.

A Provence gyűjtőnevet ma Occitánia helyettesíti. A Mistral korában oly virágzó Félibrige-mozgalom fő árama a Pireneusok felé tolódott, s kilépett az irodalom folyamágyából. A tudós és harcos René Nelli írásaihoz albigens olvasmányaim vezettek; a nem kevésbé tudós és harcos Robert Lafont nevét Aragon írói táborából ismerem. Ők ketten kapják most a legtöbb figyelemgyűjtő fényt a délvidéki szellem folytatói, illetve ismertetői közül.

Szemet csábító hát (a Quinzaine Littéraire e hó végi számában), hogy az elfogultnak tetsző Robert Lafont ablakzörgető, mert robbantásnak szánt új könyvéről épp a tárgyilagos René Nelli mond véleményt. A könyv címe: Nyílt levél a franciákhoz. A tanulmány címe: Az occitán forradalom. „Pártos könyv – mondja a kathár vallás nagy adatgyűjtője. – Sajátos pamflet Párizs ellen, viszontlátjuk benne azokat az eszméket, melyeket munkáiban Lafont a népcsoportok dekolonizálásáról – gyarmatiatlanításáról – kifejtett. De életrajz is, egy ember szellemi és érzelmi kifejlődéséről, a század egy occitánjának vallomásai. Hangja nyílt és jóhiszemű, kétségtelenül ez biztosítja majd a munka sikerét.” Vitázik Lafont forradalmi türelmetlenségével, de a megoldást ő is a – federalizmusban látja. Lafont szerint ez a bármiképp kivívandó federalizmus csakis demokratikus lehet. Saját szavaival: „A központi állammal és – ami már elkerülhetetlen – a fölépítendő Európával kötött szerződések útján kell a különböző népcsoportoknak meghatározniuk a maguk többé-kevésbé széles autonómiáját aszerint, ahogy fejlődésük és összetartozásuk politikai tudata szükségessé teszi.”

Robert Lafont elszántan, már-már harcias-hevesen ragaszkodik ősei oc nyelvéhez, noha (azaz épp azért, mert) nemzetközien szélsőbaloldali; ő már csak ezen a nyelven beszél és ír, amikor nem éppen a francimanokhoz fordul. De nem éppen a nemzetköziség lesz a sírja az occitán szellemnek? – veti ellene René Nelli. „Kívánom, hogy Occitánia egy nap virágzó és boldog szocialista köztársaság legyen” – írja, de a korban, „amikor mindenféle háborúk föllobbanása fenyeget, az emberiség létérdekeinek védelme sokszor háttérbe szorítja a regionális követeléseket. Mire jó Occitánia megmentéséért harcolni, amikor az emberiség megmentésédrt kellene küzdeni”. A kiemelés is fordítás: az eredetiből vettem át. A vitát ezzel René Nelli oda kanyarította, ahol már mindnyájunknak lehet hozzáfűznivalónk; mindenkinek, aki a nemzetközit és nemzetit nem egymással szemben, hanem párban akarja látni.

Igyekeznek haladni valamelyest az eszmék is, nemcsak a lövedékek. Eltűnőben van az a szóhasználat, hogy az anyanyelve miatt hátrányt szenvedő, s ez ellen ingerülten jajongó ágrólszakadtra is azt mondjuk: nacionalista. A kifejezést nem bocsáthatjuk a gúzsbakötők tulajdonába. Ne csüggesszen el bennünket, hogy az eszméknek ezt az üdvös haladását átkos visszahúzó erők terjedése okozza. Amit a 19. század átmeneti lázként kezelt, a vallási, faji, nyelvi türelmetlenség, mind a „meg nem gondolt gondolat”, a 20. században sose képzelt méretű kórként futja a világot. A föld minden sarkában fertőző s fertőzhető gócok lüktetnek. Karantén ezellen Pakisztánban éppoly kevéssé véd, mint a „feketedő” Washingtonban vagy Belgiumban, vagy íme, Provence daltermő tájain. Mit vethetünk mégis szembe vele? Amit az imént köszöntöttünk. Az elmét gyakran a zavaros helyzet tisztítja. Ha képes fölfogni és időben szételemezni a szemben állók igazát.

Minden maradék derűlátásom az, hogy ezzel nem késtünk el. Csak éppen: melyik végénél fogjuk meg a botot? Mert hisz a két út voltaképpen egy. Az emberiség megmentése üres szó; a valóság, ha sorra vesszük, s egyenként elhárítjuk a bajait. Láttuk, melyik a legpusztítóbb.

Bármi a véleményünk a politikáról, tisztelnünk kell az erőfeszítéseket, hogy Európa megmenekedjék a háború futótüzeitől. Viszonylagos szélárnyékban vagyunk, s óriási történelmi bűn lenne, ha ezt a helyzetet nem tudnánk fölhasználni azoknak a meg nem értéseknek békés föloldására, melyek a Pireneusoktól a Kárpátokig nem tegnap óta gyötrik az egymásba kulcsolódó népeket. Meg nem értések: enyhe kifejezés? Benne van, hogy leírója szeretne bízni a helyes fölfogás, a mindent megelőző értelem hatékonyságában.

Mióta megvan a fogalom, hogy szellemi élet, ennek gárdája mindig jó előcsapata volt a történelmi méretű politika jó szándékú – nézni messze tudó – intézőinek. Azt hiszem, a szellemi életnek – a mienknek is – több a teendője és a lehetősége, mint amennyinek eddig azt vélte, hogy megfelelt. Az occitán sajtóban annyit emlegetett autodétermination-nak, a népek annyi helyen megtárgyalandó önrendelkezési elvének tisztázását is nyilván emberibben szolgálnák a világló agyak, megelőzve a világló bombákat és ágyúcsöveket.