Mariska hazát választ

Mariska hathónapos, amikor váratlanul dönt népi hovatartozandóságáról, Kölcsey nevezetes elve szerint.

Az esemény, percnyi pontossággal megállapíthatóan, délután fél három után történik. Az esemény pontos ideje annak köszönhető, hogy Mariska atyja néha-néha karórájára pillantva, már jó ideje ott ül a könyvespolc elé nyomott s megoperálhatatlan sántaságú asztal mellett, amelyhez az asztallábak egész egyéni elhelyezése következtében csak féloldalasan lehet odatelepedni. A levesre vár, már távolról sem oly türelmetlenül, mint hajdanában, amikor még azt hitte, hogy nevelő szándékú szóval mesterségesen is be lehet oltani időérzéket azokba a számra nem ritka nőkbe, akik születésükkor semmi időérzéket sem nyertek. Vár, mert hiszen jól tudja azt is, mit jelenthet egész délelőtti tanítás után két órakor egy tanárnőnek hirtelen szakácsnővé átalakulni. Így türelmetlenségének csak igen szelíd nyilvánításaképpen nézegeti szinte öntudatlanul, tehát inkább csak lelki szükségből karóráját. Időtöltésül az asztalra helyezi a kenyeret, a sót, a paprikát, melyek közönségesen a polcokon, az egy kissé hátrább erőszakolt könyvek előtt sorakoznak, egyéb háztartási természetű tárgyak társaságában. Ismét karórájára vet pillantást. Az asztal közelébe vont kocsijában, Mariska e pillanatban ejti ki a döntő szót. Ddla, mondja hirtelen.

Mariska atyja, mintha csak ezért várakozott volna, megnézi még egyszer az időt – három óra nyolc perc múlva –, és Mariskához fordul.

A hang kiejtése határozottan és félreérthetetlenül a hanggal történt; világosan a magyar a betűnek megfelelő hanggal. Aztán a kis száj éppoly hirtelen el is hallgat, mint aki megretten saját kijelentésétől. De – kisvártatva – mégis megszólal.

– Dla – mondja ezúttal halkabban Mariska, szinte legyintve, mint mikor a vásárban a lócsiszár beleegyezik, hogy nem bánom, legyen kétszáz.

Mariska atyja izgatottan emeli fel fejét, s tekint a kocsiba. Fölkel. Hirtelen átérzi, mit jelent ez a pillanat.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán áll. Vannak értesülései, régtől tudja, hogy azt a fajta a hangot, amely az imént Mariska ajkán úgy hangzott el, mint amikor az ember a hegedűn megpendíti a d-húrt, de már fogja is le, ezt a komoly s mégis nyílt és eleven a hangot, a kétezermillió emberi lény közül jelenleg csak mintegy tizenhárom millió képes ebben a zengő formájában, az ádámcsutka e leheletnyi rezzentésével így kiejteni. Sokféle a van az á és az o közt terjedő nagy skálán. Ez az a, a nyögésnek és a csodálkozásnak ez a cseppnyi szólama csak a magyaroké, erről ismerszenek ők.

– Dlá – próbálja Mariska atyja, mint aki abban reménykedik, hogy még jóvá lehet tenni valamit. – Nem dlá? Dlá, próbálja szinte csapdába ejteni s azáltal visszatéríteni Mariskát a tegnapi á-k ezüstöblögetéseihez.

– Dla – mondja Mariska némi gondolkodás után, de határozottan.

Nyilván tudni sem akar többé a tegnapig milliószor elpattintgatott dlá-dláról, amelybe eddig annyi örömet s bánatot takart. A csecsemők hagyományos oázó nyelvét ugyanis ezzel az enyhe dlázó dialektussal beszélte. Természetesen végigment ő is az emberi nyelvtanulás kezdetének minden előírásos szakaszán, bő példatárat szolgáltatva atyja filológiai, azaz pontosabban összevető nyelvkeletkezésének magánmegfigyeléseihez. Az első percek energikus „e-je-lje!” felkiáltásaitól az eddig csúcspont „dlá-dlá”-ig változatos volt az út. Ebben is benne volt diadalmas állomásként az a világos „jjá-jjáá”, amiből, mint tudjuk, a germánok az igent s más népek a fájdalom felkiáltását rögzítették, benne volt az a dohogó „dáh-dáh”, amiből a szlávok igenje, a hajdani magyarok szoptató dajkájának s a franciák falovacskájának neve vette eredetét. Sok minden, e helyen megvilágíthatatlan jelentés, sok-sok távoli ázsiai, afrikai s még távolibb polinéziai népek életbevágó fogalmainak alapszava volt nyilván benne. Az egyhónapos és háromhetes Mariska például egyszer egyfolytában a következő kijelentést tette: áh-gi-i-i-háop-hü-hü. Másnap egy határozott kh-ph-e-e hangoztatásával lepte meg környezetét. Valamely földrészen ezek bizonyára éppoly tisztán jelölnek valamit, mint Európában az éppily eredetű pa-pa-pa vagy bi-bi-bi érzelemkitörések. A kéthónapos és húsznapos Mariska pedig azt mondta: heüü-hünne-hennő, höe. Legalábbis így lehet körülbelül betűkbe foglalni ezeket a legősibb, szinte a bábeli nyelvzavar előtti hangokat. A rákövetkező nap Mariska éles hangon így kiáltott fel atyjának épp egy befejezett története után: hüje! Ami annál meglepőbb hatást keltett, mert atyja épp egyik barátjának nem éppen, szerencsés házasságkötéséről számolt be Mariska anyjának. Mindketten Mariskára tekintettek. Mariska mosolyogva visszatekintett rájuk, majd ismét azt mondta: hülye, oly dallamosan, hogy ennek jelölésére már az ly hangzót is használhatjuk.

Mindez azonban, mint tudjuk s mondtuk is, az őshangzók korszaka volt. A választás, az állásfoglalás előtti kor. Az az idő, amidőn a bolgár csecsemő éppúgy beszél, mint az eszkimó vagy a tűzföldi. Az a Biblia előtti boldog korszak, amikor még Mariska ajkán is észlelni lehetett a kezdeti d és h hangnak azt a finom ötvözetét, amelyből a felnőtt angolok majd a th hangot kalapálják ki, valamint azt a selymes átmenetet az r és j között, amelyet Mariska atyjának értesülései szerint tisztán már csak egy közép-amerikai indián törzs tud kiejteni.

– Dla – mondja tehát ismét Mariska.

– Dla? – kérdi tőle ismét Mariska atyja olyan hangsúllyal, amely alatt ez rejtezik: bizonyos vagy benne?

– Dla, dla! – hangzik.

Az elsőben mintha még egy halk á hang lett volna. Olyanfajta á, amilyet az ősibb magyarok ejthettek, mielőtt erre a mai a-ra áttértek; amilyet a régi nyelv szép emlékeként a palóc csecsemők, sőt megindító hűségként még a felnőtt palócok ma is ejtenek. Ám a legközelebbi dla megint olyan világosan a, olyan megcáfolhatatlanul magyar, akár egy csikóskurjantás a Hortobágyon. Az utat az ős á-tól az a-ig, amelyet a fajta két-háromezer év alatt tett meg, íme, Mariska is megtette, pontosan hat hónap alatt. Ez egyúttal az út a hangok nemzetközi ősegyvelegétől is a külön nemzeti nyelvig.

Leszavazott magyarnak – gondolja Mariska édesatyja, s a semmibe tekintve úgy bólogat messzefutó gondolatai után, mint a kanász, amikor malacai a legelőre érnek, s szétszaladnak. Fussatok, estére meglesztek. S leül.

Mariska atyja nagyobb meghatottságot érez, mint amikor az Ida, Anna, Flóra és Natasa nevek közti kapkodó tétovázás után Mariskát a család női törzse hirtelen Mariskára keresztelte, s ő, Mariska atyja, a pap távozása után – mert a rendkívüli nagy hideg miatt nem Mariskát vitték el a templomba, hanem a pap jött el Mariska szerény padlásotthonába – azzal a látszólag jelentéktelen, de alapjában mélyen megrázó gondolattal meredt Mariskára:

„Ez már mindörökre egy Mariska.”

Így dől el az élet – gondolja még Mariska atyja. Azután: de vajon igazán eldőlt-e? Olyan kételye támad aziránt, hogy vajon jól hallotta-e a döntést, mint egykor, amidőn az első bírósági döntés elhangzott felette: két hónap. Jól hallotta: nem négy hónap, nem is tizenkettő? S nem is két év? Dla, igazán? Jól hallotta ezt is?

Mariska hirtelen úgy nekiered, hogy ha az ember nem látná, azt hihetné, csípőre tett kézzel mondja a piacon, valahol Kecskemét környékén:

– Dla, dla-dla-dla; dla, dla-dla.

Aztán mintegy ráadásként még egyszer kimondja, hogy dla, azzal a hangsúllyal, hogy nézze meg az ember.

Mariska atyjának van hajlama az ellentmondáshoz is, a vitához is, amint az említett két hónap is tanúsítja. Felemelkedik ülőhelyéről, igyekszik elkapni Mariska tekintetét, hogy férfiasan szembenézzen vele; s a továbbiakként még ilyeneket gondol.

Gondold meg. Illetve gondoljuk meg. Nem tudod, hova lépsz be. Ebből a szinte kérkedő magyar a hangból, amelyben van valami az ajtónyitásból is (egy vendéglátó házba) s a becsületszóból is (hogy valami homályos dologban okvetlenül számíthatnak ránk), de van valami a rikoltásból is (amellyel a falusi legények azt röpítik fel, hogy állok elébe), mondom, ebből az egyedülvaló a hangzóból, amely emlékeztet némely ártatlan állat panaszszavára is, egy kis erőfeszítéssel lehetne még tán egy olyanfajta a hangot kialakítani, aminőt a franciák orrukon át fuvoláznak. Még tán francia is lehetnél, Mariska, ha ezt visszaszívod. Máris mesterséges átalakítás volna, de tán még viselhető, még nem látszana meg rajta nagyon, hogy már más is viselte. Mégis Párizs…

Mariska eddig figyelmesen hallgatott. Itt közbevágott, váratlan eréllyel, s olyanformán, mint mikor a fecsegőt el akarja hallgattatni az ember.

– Dla-dla, dla, dla, dla, dla.

De Mariska atyjában még volt tűnődnivaló. Abba akart okosan belefogni, mily nehéz is magyarnak lenni e földön.

– Nyugat, mégis. Volna mód a beprotezsálásra az unokatestvéreden át: Neuillyben él. Esetleg Svájcba, tán akadna hely ott is. Ma még nem késő. Még reparálni lehetne azt a kis rezzenést a hangszálakban… Vagy át lehetne alakítani ezt a másutt nincs hangzatot arra a lágyabb, szinte nedves hangra, amelyet a németek nyelvük előretolásával hallatnak rögtön nemzetük elnevezésében is, vagy például abban a szóban, hogy Heute… Van, szükség esetén, egy torokból lökött a-féléjük is, az auf-ban például. A járatlan ezzel is rokonságba keverheti a mienket. Van aztán egy satnya angol a is, a downban, a brownban és társaiban. Van, ha úgy vesszük, a-ja az orosznak is, az, amellyel a jólértesültek Patyomkint és Nizsnij-Novgaratot ejtik. Sokfelé rejtezik a, tán még lehetne segíteni.

Itt megszakította tűnődéseit Mariska atyja, s a konyhául is használt fürdőszoba felé nézett, ahol a kis gázlángon Mariska édesanyja valami lábas tartalmát keverte, egyik kezében fakanalat, a másikban testes nyitott könyvet – Pestalozziét – tartva, s így azt a látszatot keltve, mintha a nemes tudós pedagógiai fejtegetései alapján akarna ezúttal paprikáskrumplit készíteni. Mariska is arra vetette ez időben még igen erősen kínaiasra szabott fekete tekintetét, majd megérezve a szellemi csendet, szóra fakadt. Azt a nyílt s tiszta magyar a-t ejtve, amelyet sem a németek, sem a franciák, sem az angolok nem tudnak megközelítően sem kiejteni, hanem úgy, ahogy csak a baszkok, s amelyben van valami a nagyon messziről s szinte még barátságosan hangzó mennydörgésből is, ismét – mintegy a gyengék kedvéért – azt mondta: dla-dla. Majd azzal a hangsúllyal, amellyel a gazda felesége kiszól a gyermekeinek, hogy hagyják abba a haszontalanságaikat, s szedjék össze gyorsan a kertben kiteregetett fehérneműt, mert jön az eső, s amely hangsúlyban van valami a kotkodácsoló tyúk riadt hangjából is:

– Dla, dla, dla, dla-dla-dla-dla, dla, dla.

– Hát ebben maradunk, Mariskám? – tűnődött most már majdnem hangosan Mariska édesatyja. Mariska hirtelen nagy erőfeszítést tett: teljes erejéből hátára vetette magát; most majdnem abban a helyzetben van, amit a testgyakorlók hídnak neveznek. S folyik elszántan, szinte parancsolóan ajkáról a hang. Alapjában csak árnyalati s hangerősségi különbség van az ő szavai s egy kaszárnyaudvaron pattogó kaposvári szakaszvezető vezényszavai közt: színezetében s lejtésében éppoly eredendően magyar már az ő megkoccantott kristálypohár hangja is, az a lágy angyali fuvola.

– Dla-dla, dla, dla-dla-dla-dla, dla!

Megtörtént, gondolja Mariska édesatyja. Már nincs választás. Ki lehet igazítani a statisztikát. Ha eddig 13970300 magyar anyanyelvű volt a földön, most már 13970301 van. Mariska édesatyja, miután visszatette helyére a népszámlálási adatok vaskos kötetét, az ablakhoz áll. Átsuhan lelkén valami, amit felelősségnek is lehetne mondani, rossz lelkiismeretnek is. Mert vajon nem ő csatolta-e Mariskát a magyarokhoz? A fürdőszoba felé tekint. Nem, vállalja ő az egészet.

És Mariska ettől fogva hónapokon át folytatja a hódítást az a hanggal. Fokozatosan benyomja mindenüvé, ahol eddig a többi, hogy úgy mondjuk, közönséges európainak az á-jával is beérte.

Minden, ami végzetes, meredélyen csúszik rendeltetése felé. Mariska, mint minden élő, egy hadseregnyi őst egyesít magában. Az eleve elrendelt útra prédikátor eleinek görgetegsebességével veti magát. Tán mert a sok kínálkozó arc közül arcát is ezek sokféle, de alapjában mégis oly egyszabású arca közül választotta? „Hajlani fog a janzenizmusra”-gondolja Mariska atyja, akinek képzelete Mariskát illetően csodálatosan megszárnyasult.

A rohanást a „lámpa” szó buktatói szemléltetik legelőször s így a legjobban. Ápá, ápá, mondja Mariska a fényes holmi felé nyúlkálva, amelynek nevét az oktatói száj ismételgeti. Lámpa, kedvesem, mondja az oktató száj a csigahívogatók édességével, lámpa. Lápe, lámbe, csúszik el Mariska nyelve a német Lampe felé. Azután a szóvégi e-t is elnyelve a francia lampe felé. De arcán látszik, hogy nincs megelégedve. Mikor került nyelvünkbe a lámpa szó, s hogyan alakult a görög-latin lampasból? Itt ellenőrizhető. Most meg ezt az ötszáz éves fejlődést játssza el vagy tíz perc alatt Mariska, míg kiköt az ápa, ámba mellett, a már megszokott tökéletes a-val.

Két nap múlva Mariskának még mindig felelősséggel vívódó édesatyja erre a szóra rezzen fel: pa-pa-pa-pa-pa.

A hang mögött nincs fogalom, egyszerű ajakgyakorlat; az összeérintett szájszélek s a fül öröme.

Mariska atyja tudta ezt; nem szól semmit, az épp olvasott könyvet sem teszi le, sőt az olvasást sem hagyja abba, mert életelve az, hogy a férfi legyen szemérmes, s rejtse el érzelmeit, de azt mégsem képes megakadályozni, hogy az olvasásra fogott lélek önmagában, saját kontójára s mintegy fejét félrefordítva ne bocsásson ki egy rövid fohászt az a hangúak közössége felé: a ti művetek is, fogadjátok szeretettel, legyetek kímélettel hozzá.