Naplójegyzetek

Félek, hogy mire elkészülök, meg is halok. De nem ez a természet rendje? Az alma addig érik, míg le nem esik. Bár élnék addig.

 

*

 

Aki nem remél túlvilágot, annak számára az élet célja a jó halál. A békés, a bánat és sajnálkozás nélkül való.

 

*

 

Jules Renard naplója. A végén ütöm fel, egy élet értelme néha abban van, hogyan végződik. Renard nem tudta, hogy az övé a vége felé jár. Negyvenhat éves korában halt meg, 1910-ben. A naplót 1904-től kezdtem olvasni, negyvenéves korától, az én koromtól fogva. Mintha tudnám az előzményeket.

 

*

 

Kosztolányi – pontosan követhetjük – előbb megtanult németül, aztán franciául, angolul, olaszul, spanyolul és magyarul. Korának csaknem minden művelt magyarja ezt az utat járta: épp csak az utolsó állomást hagyták el sokkal többen, mint gondolnánk.

 

*

 

Most már világos, hogy árván maradunk. A szalmaszál: ha már most úgy viselkedünk, mint az árvák.

 

*

 

Negyvenéves vagyok. A parasztnak ilyenkor érik az esze. De még mindig korainak érzem, hogy felfedezzenek. Érjek csak látatlanban.

 

*

 

Hálás vagyok és haragtartó, azaz, sem a jót, sem a rosszat nem feledem; mint minden író, őrzöm a benyomásaim; emlékeimből élek. A hálaérzést lehet pazarolni, könnyen gyűlik. Ha bosszúmat kiadnám, igazságomat adnám ki, mondandómat. Az ötéves koromban kapott sértést éppúgy tartogatja a lélek, akár a tegnapit. Nem bocsátok meg, de bosszúmat se veszem meg akárkin, magasabbra nézek. A teremtésre, az istenre. Ha hátba szúr, ha leterít: egy-egy ember akkor is kevés, hogy megállítson.

 

*

 

Hogyan bírod a betegséget, ez méri, hogy mennyi tartalékod van türelemből, megbocsátásból, bátorságból vagyis emberségből. Aztán a fölénynek és a kereszténységnek abból a csípős és nemes keverékéből, ami ma az európaiságot jelenti.

Mint a tanárhoz, a szakértőhöz, úgy vándoroltam – noha nem vagyok kezdő – Márai betegágyához. A betegség ismeretlen Afrikájának kitűnő felfedezőjét tisztelem benne. Neki köszönhetem, hogy emelt fővel várom az indulást a betegágyba; ő mutatott rá, hogy ez az ágy expresszvonat és óceánjáró.

Hogy úgy mondjam: dagadó vitorlák közt találtam. A testi szenvedéshez mindig hősnek kell lenni; a szárazföldtől való elszakadáshoz, ahhoz, hogy az ember hónapokig oda van kötözve az ágyhoz – a gályához –, ahhoz a tengerészlélek szívóssága és horizontja kell. Mind a kettőt szemtől szembe láthattam. Ez a férfiasság felemelt, annál inkább, mert meglepett. Megilletődve léptem át a küszöböt, baráti aggodalmat hoztam, szám a vigasz szavait készítgette. Egy perc múlva mosolyra kényszerült ez a száj, aztán hangos nevetésre. A beteg fölkönyökölt a párnán, úrrá lett a betegségen, mintegy felült rá, fölment a fedélzetére, s a sok vihart látott kapitány bölcsességével s derűjével adott számot az eddig bejárt útról, a különböző kanyarokról és reményekről, a személyzet példás önfeláldozásáról, majd az orvosokról és ápolókról, a betegség e különös szokású és nyelvű bennszülöttjeiről. Meghatottan köszöntöttem az európait; akin épp az egzotikus tájakon látszik meg Európa.

Felüdülve, megvigasztalódva jöttem el, amikor végre eljöttem. Már hazafelé, gyaloglásomban a hegyre föl, ott állított meg a gondolat: de hisz közben az a test szenvedett és most is szenved! „A lélek meg vizsgázik, így vizsgázik” – bólintottam rá kisvártatva a választ. Aztán, ahogy mentem tovább fölfelé, szinte léptenként még ezt gondoltam: „Ilyenre van szükségünk, ilyen edzettekre. Az egész világ egzotikus úton jár. Ki szólhat hozzá, ha nem a világlátottak? Térj vissza gyorsan, barátom.”

 

*

 

Ozora tízéves koromig volt élő tündérvilág. Vasárnaponként jártunk be a pusztáról, mindig ünneplőben, ünneplők közé: misére, kéttányéros ebédekre. Apám egyik húgának férje kovács volt: álltam a tisztára söpört udvaron; csupán annak az emléke, hogy vasárnap délelőtt volt, oly szép, hogy könnyezni tudnék. Felmentünk a szőlőhegyre. Tízéves korom után mindez már elvesztett paradicsom volt. Azért keresem, azért harcolok a visszahódításért.

 

*

 

Legfőbb érvem: addig, míg csak magyar vagy, a magyarokat sem tudod becsülni. Észre sem veszed őket.

Előbb persze magyarnak kell lenned. Ahhoz, hogy valamit felülmúlj, az első, hogy érd el. Más úgy kívül lenni valamin, hogy az ember már bent volt s úgy, hogy nem ment – nem mehetett, nem engedték – be.

 

*

 

A világ vége északra Cece volt, nyugatra Szilas, keletre Kölesd, délre Döbrököz: ezeken túl nem ismertem több falut. Ott húzódott a határ akkor is, mikor esténként a Szajnára könyököltem ki a Szent Lajos szigetén. Onnan sem ismertem több falut.

 

*

 

A városok – már Ozora is város volt, mert ott is volt egy emeletes ház – úgy éltek a fejemben, mint a naptár hétköznapjai közt a piros betűs napok: urak s papok dolgai; ha módja van rá, a szegény is tarthatja őket.

 

*

 

Isten a maga képére teremtette az embereket. Ezt értem: kitüntetésnek vagy biztatónak szánta, kegyet gyakorolt. De milyen szegényes képzelet azoké, akik istent a maguk képére alkották meg. S micsoda önteltség.

 

*

 

A szerénység mindig fitogtatása annak, hogy mi mindennel hivalkodhatnánk. Jelképes, benső, hogy úgy mondjam, szerény fitogtatás. Vagyis még mindig ez a legnemesebb fegyelem, a legemberibb viselkedés. Vagyis nem azt jelenti, hogy rajta, legyünk tehát szerénytelenek. Hanem csak azt jelenti ez az olcsó szójáték – melyhez hasonlót percenként ötöt lehet faragni –, hogy még a szerénységünkkel se legyünk nagyra, s lássuk meg a más szerénységét is.

– Mire olyan szerény? – kérdezte Osvát, az igazi szerény egy álszerénytől.

Ami értéktelen, az mind szerénytelen, már a létezésével is.

 

*

 

Ady vallásossága. Az első istennek megadta magát.

 

*

 

Hogy lehetne megakadályozni, hogy nevünket olyanok ne vegyék a nyelvükre és tollukra, akiknek kezet sem adnánk?

 

*

 

Írni majdnem mindig annyi, mint hazudni, írja R. Már gondolkodni is. Sőt, érezni is: az átélés és a kifejezés, az azonosulás oly nehéz. Mert mivel is kellene azonos lenni? Mi az a legbelső mag, amely még önmaga s önmagával kifejezhető?

 

*

 

Egy-egy életforma is hazugság, hisz eljő a perc, amidőn változtatunk rajta.

Azt hiszem, az önábrázolás lényege felé nem erre visz az út. A kifejezés éppúgy megalkotandó valami, mint egy gép vagy ház: sajátos törvényei vannak, ezeket kell szolgálnunk s nem magunkat. Egy híd mért nem hazugság?

 

*

 

D.-én a grófi család temetkezni is előkelően külön temetkezik, a park egy kies szögletébe. Ez a síron túli exkluzivitás azt a gyermeki gondolatot ébreszti, hogy a grófok a másvilágra monoklisan, raccsolva érkeznek. Sorra nézem a sírköveket: egyetlen szakácsnét, inast vagy szobalányt sem vettek maguk közé; a legmeghittebb komorna is nyilván a távoli falusi temetőben nyugszik. A másvilágon a grófnők maguk fésülködnek, s mint valami fura kiránduláson, maguk ütik össze piknik ebédjüket. A család idegen származás. Lehelék, Bulcsúék – épp csak ezért mondom – hitükben demokratikusabbak voltak, előbbrelátók is.

 

*

 

Fejlődésemben sem volt örömem. Úgy fejlődtem, mint akit nyúznak: döbbenve eszméltem rá egy-egy fogyatékosságomra, s égő arccal igyekeztem kibújni belőle.

 

*

 

A hold naponta szabályosan megduzzasztja a tengert és a költészetet.

 

*

 

Plutarkhosz alakjai már élnek. Gide, vagy Justh naplóinak alakjai, a századvégi s századeleji halottak nem élnek. Még nagyon friss halottak, még nem értek meg.

 

*

 

Ha a költészet csak hasonlatok s szép képek dolga volna, még vihetném valamire. De annyira érzem, hogy nemcsak az, hogy épp azzal szégyellnék élni, amihez, úgy érzem, értek: fogásnak érzem.

 

*

 

K. lenézi a magyar nyelvet, mert hosszú szavai vannak. Kijelentése szerint jóval hosszabbak, mint az angolban vagy a franciában. (Németet már nem hasonlít.) A nyelveket tehát aszerint értékeli, hogy melyiken olcsóbb a morze-távirat, vagyis anyanyelvét is a hasznosság elvéről szemléli. Ezt büszkén el is ismeri, de megsértődik, mikor megkérdem, hogy szülőanyját is a hasznosság elve szerint mérlegeli-e?

 

*

 

Renardnak ki volt a Zerffije? Naplójából másolom ki:

La critique d’un sot te fait mal. Tu t’attristes,

Et tu confonds la glorie avec les journalistes.

S ugyanezen az oldalon:

A politikától, tisztelt uram, én is utálkozom, de én nem is csinálom.

 

*

 

A középkor emberátka a pestis volt és a kolera. A mi korunké a szadizmus és a hatalmi őrület.

Az első kettő fészke a test, a másik kettőé a lélek. A középkor tán nem tudott többet a lélekről, mint mi, de nálunk jóval többet tudott hozzá. A test felett egy kicsit elnézett; elnézett a kolera százezres hullatömegei fölött is. Mi a testet figyeljük. Ne csodálkozzunk hát, hogy a csapást a lelken át kapjuk, mintegy hátulról.

Ki ment a szadizmustól és a hatalmi őrülettől? Ősi termék mindkettő, de korunk eszközei kellettek, hogy mindkettő ilyen fokú ragály legyen, ilyen tömegcikk. Senki sem mentes tőlük, de alig van, aki beismerné, aki gyanakodna, gyanítaná magában a nyavalyát. Épp ezért terjed oly rohamosan, virágzik oly rettentő buján. Mindkét betegség abban az állapotban van, mint a kórokozó felfedezése előtt a vérbaj. Hol vagyunk még az orvosságtól s hol a gyógyulástól. (A freudizmus – főleg a tömegbe frecskendezve – többet ártott, mint használt.)

Suszterokban lobog ezerszámra Néró ferde kéjvágya, adóügyi díjnokokban Nagy Sándor és Napóleon elmebaja (az üldözési rögeszme). Mind pogány: dühöngésüket, melyhez egy földrész kell, nem korlátozza a kereszténység erkölcse, tébolyító szomjukat nem enyhíti a keresztény végtelenség.

Önvizsgálat, önismeret… az első lépés itt is ez volna. Elsősorban magunkban lesni meg a két bestiát, magunkból kivetni és kiirtani. Mert mi jogon figyelmeztethetünk addig másokat? A saját ölhetnékünk, uraskodhatnékunk jogán?

Azt hiszem, még Móricz mondta nekem egyszer, a villamoson; L’art pour l’art? Én is azt űzöm. Vettem egy lovat, alaposan becsaptak vele. Még aznap megírtam, és megkerestem, amennyivel becsaptak. Mindenesetre mondhatta volna: művészi fogásként élvezte s honorálta a szenvedés és szenvedély műfogásait.

 

*

 

Osztályomhoz hű lenni éppúgy becsület dolga, akár hazámhoz. Sokak fejében ez egy kicsit sok a becsületből – ellentét is van benne. Csak annyi, mintha valaki sokallná, hogy az ötödik parancsolatot is megtartom s a hatodikat is.

 

*

 

Együtt vadásztunk Ferivel; a kukoricásban mentem, nem láttam ki belőle, csak fölfelé. Letérdeltem a kutya mellé egy percre. A lövésre, a szárnycsattogásra felkaptam a fejem. A zománcfényű fácán ott úszott el felettem, a kék őszi égnek azon a kis tisztásán, amely a magas kukoricák közül elém tárult. Már el is tűnt, amikor egy nagy, meleg vércsepp az arcomra hullott. Most, hat évre rá érzem megrendítőnek azt a cseppet. Ennyi idő kellett, hogy igazi útját megtegye.

 

*

 

A költők dolga, hogy beszédre, hogy nyelvre tanítsák a nemzetet, a lélek nyelvére és szavaira. Izgalmas olvasmány annak adattára, hogy egy nép hogyan tanul meg érezni, azaz, művészien beszélni, azaz, írni, majd olvasni, azaz, önzetlenül megérteni mások érzéseit. Mintha gyermekkori gagyogásunkat volna módunk viszont hallani; bár a népek nyelvének fejlődését nem lehet az emberéhez hasonlítani; a maga korában minden nyelv befejezett. De még izgalmasabb a tudatosodás korát követni, a kamaszságét, majd az érettségét. Mert itt már példázódhatunk az emberrel: valóban vannak gyermek és felnőtt népek, érettek és éretlenek; épp csak öregek nincsenek, lévén minden nemzetnek – hacsak agyon nem csapják – főnixsorsa.

 

*

 

A francia Helmeczyek és Szarvas Gáborok a mi Bornemisza Péterünk kortársai voltak, az utolsó francia nyelvújítás Mohács évszázadában zajlott le. Azóta a francia irodalmi nyelv semmit sem változott. Ekkor érte el az öröklétnek azt a formáját, amelyet nénje, a latin, a még élő Rómában elért: csak remekművekben akart élni, csak azokat akarta szolgálni. Így lett legszebb virágkorában „halott” nyelv, irodalmi, amelyet azóta sem beszél egyetlen népréteg sem, hanem csak ír olyan áhítattal, a világosságnak és a pontosságnak: a nyelv törvényeinek olyasféle tiszteletével, aminőt más nép fiai csak a templomban és a törvényházban ismernek. A mi nyelvünk szinte évtizedenként visszahajlik a néphez, anélkül elsatnyul. A francia nyelv megélne már a francia nép nélkül is: hozzá már úgysem nyúlhat senki, fiain is uralkodik, számunkra már-már érthetetlen szigorral. Franciaországban elképzelhetetlen, ami mindenütt másutt elég gyakori, hogy valaki nyelvtani hibákkal és hanyag stílussal jelentős író lehessen. Irigyeljük ezt a népet, ezt az irodalmat? Nincs még egy olyan jellegzetesen nemzeti irodalom, mint a francia, de gyökerei – mint némely délszaki növényé – igazánban a levegőből táplálkoznak. Abból a tapinthatatlan s csak a lélegzettel érezhető valamiből, ami Európa. Egy irodalom, amely ahelyett, hogy tápláló erőt kérne az anyaföldtől, maga ad neki.

Fontosabb nekik a valóságnál az eszme, az élménynél a megfogalmazás; a szobor fontosabb, mint a kő. A múzsák hálája, hogy mégis ők fogtak meg legtöbbet a valóságból.

 

*

 

Tehessek még egy vallomást. Húzódom a sikertől, a kor elismerésétől. Aki elismer, az képviseletet ad. Képét adja hordani. Nem kívánom e kor képét hordani. Annál már mégis hiúbb vagyok, hogy ilyen tűnő fényért fáradjak.

 

*

 

Őszi borult ég. Mintha a nap teljes erejével ennek a hatalmas fának sárga-piros lombjaiból sütne ki.

 

*

 

A szerző halála után ötven évre az írói jogvédelem megszűnik, a halott író könyvét bárki kiadhatja; az író munkája közkincs.

Találomra mondom, de azt hiszem, nem tévedek sokat azzal, hogy Berzsenyi utódai kapnának évente vagy tízezer pengőt a könyvek eladási árából, versei előadási díjából. De nem kapnak semmit.

Helyeslem. Sőt, szeretném kiterjeszteni ezt az elvet. Ha Berzsenyi annak idején nem egy páratlan költői mű megalkotására áldozza életét, hanem gyárat alapít, vagy bányát szerez: a gyár és a bánya ma jövedelmez az utódoknak, azt nem vették volna el tőlük. Ami a szellemi termékekre áll, álljon az anyagiakra is, ez az indítványom.

 

*

 

Szemkáprázva lépünk ki a templomból, nemcsak a hirtelen nekibátorult márciusi fény miatt: a középkorból lépünk ki, Magyarország legszebb középkori épületéből. A varázslat künt még fokozódik. Bal kéz felől lent a völgyben egy pajta magas, s féloldalt csaknem földig érő zsúpteteje, amilyet utoljára Breughel festett. A templomdomb peremén állunk, a hajdani cinteremben, a kis falu – melyet jámbor földmívesek és gelencsérek laknak – félénken lapul a hegy lábához. Jobb kézről az apátúr hibátlan tisztaságú és tekintélyű háza. A pillantás mérföldekre száll az enyhe táj felett. Mi hiányzik még a középkorból? Ebben a pillanatban egy csizmás férfi halad föl a dombra, a dombról a toronyba, és félreveri a harangokat. Tűz van.

A félrevert harang kedves csengése dallamos, inkább megnyugtató hang, de a falu – Ják – egyszerre megpezsdül. Így magasból nézve egy filmrendező se nyújthatna tökéletesebb képet a megbolydulásról: kapuk csapódnak, emberek, asszonyok, gyermekek futnak az utca egyik felén felénk, a másikon tőlünk. Mindenki ünneplőben: ünnep van, a magyar szabadság ünnepe. Egy középkorú férfi zöld lengyelnadrágban, zöld kabátban, zöld kalapban, kalapja mellett szétomló nagy sertecsokorral a patakhídra kerékpároz, és ott kerékpárjával kétszer szépen körbe fordul. A varázslat, a hiedelem teljes; a középkorban nyilván a bűvöléssel oltják ma is a tüzet. A nép megnyugszik, oszlani kezd. Vége a tűznek? Még nem.

„A gróf erdeje ég” – halljuk, ahogy a dombról lejőve az egyszerű szántóvetők közé vegyülünk.

 

*

 

Az „Együttes vallomás”-t – amelyben hét író a magyarság iránti kötelességről vall – Oláh György lapja, az Egyedül Vagyunk erősen megrója: miért nem ejt szót a zsidókról? Enélkül nem jó. Erősen megrója a „Vallomás”-t Fenyő Miksa is az Esti Kurir-ban, ugyancsak azért: miért nincs zsidókról szó benne? Enélkül neki sem jó. Az egyetértés olyan szép, hogy képzeletem merőben csak a rend kedvéért a két türelmetlen kérdezőt előzékenyen egy kalitba teszi. Nem kívánom, hogy a közös „síkon” látva egymást, arcukat pír öntse el. Jobban örülnék, ha mosoly öntené el: az a „belátó”, amelynek meggyőző hatásában hittem s hiszek, a rágalom, a fenyegetés, az erőszak minden elmúlt s elkövetkezendő idején.

 

*

 

Fenyő Miksának még egy megjegyzésére szeretnék egy ilyen meggyőző mosolyt kicsikarni. Ezt írja: „Ha egy folyóirat a saját munkatársairól és műveiről állandóan a magasztalás hangján emlékezik meg, az elvi vita. Ha ugyanezekről másvalaki kevésbé gyengéden nyilatkozik, az személyeskedő, pártos modor.”

Ezzel a Magyar Csillag-ra vág.

Nem tudom, mit enged megvalósítani az idő a Magyar Csillag céljaiból. Abból a rögeszméből például, hogy irodalmi folyóirat lévén, konokul irodalmi értékkel akar mérni s nem politikaival, azaz – amit Fenyő Miksa nem először tenne köznevetséggé – igenis egymás mellé rakja Gionót és Proustot, az urbánusokat és a falukutatókat, az eget és a poklot is, ha mindkettő – jó irodalom. Mondom, nem tudom, hogy törekvésünkből mennyi lesz a valóság. De egyről a Magyar Csillag tán máris tanúságot tett. Arról a kísérletről, hogy legyen egyszer egy olyan folyóirat Magyarországon, amely épp a saját munkatársait részesíti a legszigorúbb bírálatban, amely akit becsül, őszinte szóval is megbecsüli.

Emlékezetből idézem, amit idézek: Kodolányi Márait részesítette ilyen őszinte szavú megbecsülésben, Szabó Zoltán Kodolányit. Keresztury Illés Endrét és Németh Lászlót, Kerecsényi megint Némethet, Örley Bartalist, Németh László Cs. Szabót és engem, én Verest… és így tovább. Lassanként szinte felvételi vizsga lett, hogy ki hogyan bírja az erős kritikát. S a pártosok? Fodor és Erdélyi, néhányunk érzése szerint, hangjukban itt-ott némi túlzással emlékeztek meg folyóiratunkról; az őket illető bírálat ettől legfeljebb csak kedvezőbb lett; ha volt elfogultság, az így működött. Ez volt a szerkesztő luxusa.

Ez lesz ezután is, ez a tárgyilagosságra való törekvés, az egyéni szenvedély kiküszöbölése, vagy legalább lecsitítása ott, ahol nagyobbakra kell nézni. Némi balkániasságot látok abban, hogy valaki egy folyóiratnak akár ugyanabban a számában ne kaphasson elismerést is és megrovást is, érdeme és tévedése szerint. (Hogy sajátos módszerünkből mindjárt ízelítőt adjak: Kovács Imrének, a politikusnak egyik legutóbbi hírlap-megnyilatkozását egy kitűnő írótársunk ellen, elcsüggesztően igazságtalannak – politikának is hibásnak – érzem; de értékes anyagú beszámolóját a parasztság mai helyzetéről örömmel üdvözlöm, épp a Magyar Csillag mostani számában.) A magyar ma ott kezdődik, amikor megállja a türelem próbáját. Egyre többen vagyunk, akik el tudjuk választani az eszmények szolgálását, az egyén vagy akár egy folyóirat érdekének szolgálásától.

Fenyő Miksa szerkesztett egy-két folyóiratot. A mosolyt azzal a kérdéssel akartam ajkára erőltetni, hogy hát vajon ő milyen elveket követett? Milyenre adott példát? Nem teszem. Más korban szerkesztett, más körülmények közt. Új nemzedéktől új dolgot vár az ember. Arra szeretném megkérni, tűrje bölcs elnézéssel újdonságunkat. Vegye a legújabb idők jelének, ha akad szerkesztő, aki nem azon van, hogy munkatársai megöljék egymást, hanem azon, hogy megértsék.