Magyarságunk és idegenségünk

Pátzay Pál tanulmánya a Magyar Csillag legutóbbi számában időszerű is, döntően örök tárgyú is; mik vagyunk, keletiek vagy nyugatiak? Vagy még helyesebben: keletiek legyünk-e vagy nyugatiak? Boldogan voltam rajta, hogy a tanulmány minél előbb, minél méltóbb formában megjelenhessék. A világos és a tárgyhoz mért megfogalmazásnak örültem, a tiszta vitának, végre! Semmiképp sem csökkentette kedvemet, hogy a fejtegetésekkel alig értettem egyet. Szinte ez növelte kedvem. Ilyenfajta ellentéteket szellemi életünkben eddig furkóval egy-egy alkalmatos útfordulón volt szokásos elintézni, nem is annyira az ellentétek, hanem – a pesti nyelv ezúttal talál – lehetőleg az ellenfelek elintézésével. Szabályismerő vívó jelentkezik? Örömmel nyitottam ki a termet, tisztítottam meg a helyet, tisztítottam volna még az ő fegyverét is.

Pátzay azzal veszti el az igazságot, hogy nagyon is könnyűnek véli a győzelmet, nem szab gátat lendületének. Hadakozásában a sok „magyar” szó ellen a legjellegzetesebb magyaros hibát követi el: túlszalad a célon, az igazságot rohammal akarja meghódítani. Az igazság azonban nem ilyen hadászati eljárást kíván, s a csattogó roham után a növények fölényével emeli fel fejét, s tekint a semmibe száguldó harcos után. Az igazság, sajnos, nyugalmat, latin türelmet követel, megrendíthetetlen aprólékosságot. Pátzay nyugat védelmében szívmelegítő keleti módszert használ. Kelet védelmében én hadd éljek a nyugati eszközökkel. Nem beszélek haza. Olyasféleképp beszélnék, ahogy képzeletem szerint Párizsban néhány apéro fölött egy francia beleszólna ilyenfajta vitába.

A roham, ismétlem, szép. Épp csak a szép kardsuhintások legtöbbjéhez volna az embernek egy kérdése, egy akaratlan elhárító vágása. így rögtön a legelső lényegbevágóhoz is. „Ha szobrászatunk – dobja fel Pátzay szellemesen a kérdést –, akkor miért kell még külön hangsúlyozni magyarságát, mintha idegenek volnánk saját országunkban.” Hasonló fajta szellemességgel a válasz ma, a válogatott szavak idején, erre csak az lehet: azért és igenis: mintha. Adyék, Babitsék, Móriczék egész működésének tragédiája ez a mintha volt: szellemük saját országukban sem talált hazát, harcolniok kellett – de mennyit –, hogy lábukat megvethessék. Holott szellemük – Pátzay ne tudná? – eredendően magyar volt.

„Hogy milyenek vagyunk együttesen, az attól függ, hogy milyenek akarunk lenni” – írja cikke első részének összefoglalásául Pátzay. Az egész cikk összefoglalásául viszont ezt írja: „Magyar ember, ha törekszik magyarosságra, önmaga torzképévé lesz.” Nem a könnyű diadal kedvéért írom egymás mellé a két egymásnak ellentmondó ítéletet. Hanem épp annak érzékeltetésére, hogy milyen bonyolult ez a kérdés, hogy mennyi türelem kell ehhez az ősi vitához. A két állítás ellentmond egymásnak, de attól a maga helyén még mindkettő igaz lehet. Pátzay állításainak is igazánból csak a helyét keresi vagy utasítja el az ember.

Ahol mint szobrász beszél, ott az ösztön vagy a véső helyeset súg. ítéletei akkor kezdenek botlani, amidőn kilépnek a műteremből. Így elhamarkodott állítás, hogy István király megtérése után a „magyarság kelet felé leginkább csak hadakozott”, s megszakított minden kapcsot. A magyarság épp ebben az időben, mint tudjuk, leginkább nyugat felé hadakozott, igen sokszor keleti szövetségesek támogatásával, például a kunokéval. Ilyen az is, hogy a magyar költészet a latin irodalom dobogójáról nekilendülve közelítette meg az európai költészet ormait. Ezt a lendületet a magyar költészet nem a latinoktól, hanem a magyar népdaltól és a népnyelvtől kapta Petőfi s Arany épp azáltal lett nagy, hogy érvényesíteni tudta a népköltészet hagyományos – azaz, hagyományosan keleti – jelképiségét, lüktetését, szellemiségét. (Tévedés azt is hinni, hogy minden irodalom a népnyelvből frissül: elsősorban csak a keletiek frissülnek belőle; a francia irodalom például ötszáz év óta gyökerestől elszakadt a népnyelvtől. De éppoly tévedés – Naumann „versunkenes Kulturgut”-jának öreg tévedése –, hogy a szellemi élet ott kezdődik, ahol az etnikumból kiemelkedik, azaz pontosabban: az etnikum az egyetemes szellemi élet üledéke. Az etnikumban éppoly tökéletes szellemi élet lehetséges, mint amilyen szörnyű babonafertőzetek lehetségesek a civilizáció legfelső szintjén.)

Hogy Pátzay sok kitűnő megállapítása között végül vésővel a kezében is elejt néhány türelmetlent, azért nyilván az ilyen elkalandozásokat okolhatja. Csak egyet ragadok ki, azt is inkább tréfából. Mért ne követhetné a magyar szobrászat a keletiek szépségideálját, vagy azt is, miért volna kötelesség minden szobrunkra görög arcvonásokat faragni? E sorokat szinte két kitűnő nyugatos szellemű író, Keresztury Dezső és Örley István jelenlétében (s velük is vitázva) írom. Szemem akaratlanul is arcukra téved. Egyik kiáltóbban idézi Lebédiát, mint a másik. És a többiek. Szabó Lőrinc, Veres, s általában a népi hadak, az írók is és a nem írók is. Egyik közeli rokonom olyan kínai szemmel született, hogy egy pillanatra az az érzésem volt, hogy rossz helyre küldték, gerince mellett hónapokig lemoshatatlan jel volt. „Mongol folt” nyugtatta meg az orvos az aggodalmaskodókat.

Pátzay legelevenebben ott tapint az igazságra, ahol a magyaros irány felújulását (vagy elkezdődését) azzal indokolja, hogy „nemzetiségeink elpártolása, a beolvadtak kiválása bizalmatlanná tette a magyarságot”. Ez nagyon is igaz, s az állítást még fokozni lehetne: e különös „kiválások” láttán érzelmünk jóval több, mint egyszerű bizalmatlanság vagy kiábrándultság vagy viszolygás. Nemzeti létünk egyik nagy lelki megrázkódtatásának nevezhetjük, amelynek következményei igen messze érnek, s igen soká fognak tartani. De hibául róhatjuk fel, hogy ilyenfajta elárultatás esetén a magyarság befelé fordul, igenis, önmagából akar erőt meríteni? A védekezés első – s egészséges – reflexe ez. Az volna baj, ha nem így történnék.

Pátzay kifogásokat sorolt fel egy igen kifogásolható általánosítás ellen, de kifogásait meg sem kísérelte érvényes tételbe foglalni. Szó szerint ezt teszem én is. Amit mondtam, tulajdonképpen azok ellen mondtam, akik kifogásaiból mégis rendszert vélnek kiolvashatni. Nem. A kérdés ott áll, ahol Pátzay tanulmánya előtt állt. Nyereségünk cikkéből, hogy tűnődhetünk s füstölöghetünk sorsunkról, nyugati bogarászással, vagy keleti hévvel, aszerint, ki milyen magyar. Mindkettőért hálásak lehetünk Pátzaynak.

Én másért is hálás vagyok neki. Sokakban felötlődhetett a kérdés: miért itt mondtam el ellenvetéseimet s miért nem a szerzőnek, cikke közlése előtt, cikke megváltoztatásául? Jólesett éreznem, hogy a Magyar Csillag közeledik célja felé: valóban nem járószalag, hanem a tiszta hang és vélemény szabad fóruma.