Naplójegyzetek

Minden embert a maga helyére? Hol van annyi börtön? S ha mind hóhér akar lenni?

 

*

 

Sz. a francia helyzetről beszél s arról, hogy hány franciabarátban fog megcsappanni a lelkesedés a világosság és a fény nemzete iránt. Megjegyzem felkiáltását: „Mintha egy győzelem vagy vereség erkölcsi ítélet volna!”

 

*

 

Fú a szél, végig az egész utcán úgy csapkodja a vörös faleveleket a házak tövéhez, akár a tenger habjait a sziklához. Az ősz tajtékzik. A legalsó lépcsőn állok. Hosszú hullámvonalban jönnek a piros levelek, már az ablakokig csapnak, elborítanak, itt fröccsennek a fejem fölött. Elképzelni, hogy honnan jönnek, több ízt ad a végtelenségből, mint a tenger. Kora reggel van, már nehezen mozdulok hazulról; a tél is itt van a küszöbön. Megvárok még egy habrohamot, aztán megindulok a táncoló piros tengeren, és – bár egy kicsit tántorogva – szótlanul lépdelek hivatalom felé.

 

*

 

Író vagyok. Ezért nem tart el ez a társadalom. Meghökkennék, tán nyomban elnémulnék, ha ilyesmi eszébe jutna. Megfontoltan, írásban, hogy nyoma maradjon, ismételten olyat közöltem vele, olyan válogatott gorombaságot, a minősíthetetlen sértések olyan sorozatát, amiért őserdőben egyszerűen lepuffantanák az embert. Díjazás? Örülök, hogy életben maradhatok; s más módon összekaparhatom, ami a csikasz-bendőnek kell, a szabadságnak.

 

*

 

Gaston Paris azt bizonygatva, hogy a Pèlerinage de Charlemagne franciái valóban olyan tenger kincset láttak Konstantinápolyban, mint aminőről meséltek, idézi De Lasteyrie-t, megbízható történetírónak tartja; ez így írja le a bizánci híres aranytermet, a Chrysotriclinium-ot: „Hatalmas, nyolcszögletű, nyolcapszisú terem volt, amelynek minden részén csak úgy csorgott az arany … Hátul drágakövekkel díszített nagy kereszt állott, körülötte meg aranyból vert fák, levelük alatt egy egész sereg zománcos és drágakővel ékes madár, amelyek valami ötletes szerkezet révén ágról ágra röpdöstek, és természetes hangon énekeltek… A terem másik végében közben orgonák szóltak.” Ezeket a „gyermeki csodákat” a 9. században készítették, teszi hozzá Gaston Paris, bizonyosan megvoltak még akkor is, amikor a város bevétele után a franciák ott jártak.

Miért jegyzem fel én is mindezt? Álmos és Árpád magyarjai is abban az időben jártak Konstantinápolyban. Jártak bizonyára abban a Chrysotricliniumban is, hadd képzelem egy percre őket e gyermeki csodák közt, egy elő-Botondot a fütyülő aranymadár előtt. S mennyit mesélhettek ők otthon ezekről a csodákról! Az Argiriusban tán még ma is ezekre emlékezünk.

 

*

 

Kis hetyke kalap, hibátlanul festett arc, meg-megcsillanó ezüstróka, a rókán hibátlanul szőkített s göndörített haj, angol szövet, átlátszó harisnya, álombeli topánka – így sétál fel-alá a hölgy az Egyetem téren, szabadon. Mintha szépsége és fiatalsága is behozatal volna a békebeli Angliából vagy Franciaországból. Riadtan nézem, az autóbusz üvegén át. Balkáni az, ami úgy emlékeztet nyugatra, hogy parvenüen kirí a hazaiból. Ilyen hibátlan előkelőséget és divatosságot Longchamps-on sem láttam. A szelíd, szép és ifjú hölgy hátborzongtatóbban balkáni, mint egy macedón útonálló.

 

*

 

Mi Stendhal ereje és újdonsága? Ahogy a távolbalátók az írást messzire tartva olvassák, ő távolba írt, kinyújtott karral, kellő távolságra tolva az életet. Ismerte az arányt. Pusztán ezért mindenre lefelé nézett, mert az író helyét is tudta, azt a helyet, ahonnan arányos a távlat. Természetesen nem szíve vérével írt, már e kifejezést is mélységesen megvetette volna: olcsófajta költészet, érzelgősség lappang benne. Az író szemét nem az égre, hanem a Code Napoléonra veti. Nem a Teremtővel versenyzett, hanem csak a teremtményekkel.

 

*

 

– Én! Én! Hozzám, nekem, értem! – hadarja ez a különös népfi, aki a sors nagy áldását, hogy „alulról jött”, arra akarja használni, hogy most ő kerüljön mindenki fölébe. Viselkedése mélységes szégyenkezésre indít. Mint nép szégyenkezem. Még elég kevesen kerültünk fel „onnan alulról” ahhoz, hogy a világ azt higgye, a lent maradt milliók is mind ilyen furcsa-egyénien türelmetlenek, mint ő. Nem ilyenek. Hogy válasszam el tőle magam s a lent maradt milliókat, akik – szívemen a kezem – önzetlenek, illemtudók, sőt választékosak: Arany János-i türelemmel várnak sorjukra? A testvéri együvétartozásnak s ugyanakkor a fojtó ingerültségnek az a fajta keveréke lep meg, mint mikor római vagy párizsi villamoson már neveletlenül hangos magyar beszéd üti meg az ember fülét. „Vigyázz, kirúgnak bennünket” – ilyesmit szeretnék értésére adni egy fejrántással s hunyorítással, hogy érzelmeihez – a zsarnokká szabadult, a változhatatlan szolga érzelmeihez – érjek.

 

*

 

Mi történt Gionóval? A lapok szerint merényletet követtek el ellene; a bomba csak a házát vágta szét, emberéletben nem esett kár. Minden ilyen merénylet az anarchistákat idézi fel, ők akartak ilyenformán a lefojtott népharagnak legalább a gőzsípjai lenni. Mikor én ismertem (írásain át), egész az ismeretség megszakadásáig Giono anarchista volt. Az anarchisták ölik az anarchistákat.

1939-ben a németekkel való együttműködés mellett nyilatkozott, ezért kapta ezt a kései figyelmeztetést, mondja a jelentés. Ahogy én emlékezem, akkor csak a háború ellen (szabályszerű anarchista módjára mindenfajta háború ellen) nyilatkozott; az akkor még uralmon lévő köztársasági kormány el is fogatta, vagyis a válasz első jelét rögtön megadta neki. Ez a bomba a föld alá került köztársasági kormánynak mintegy másodfokú ítélete az anarchista ellen? A keréktalp elég különös fordulása volna, nemigen hiszem. A merénylet egyéni akció lehetett: egy íróba bele lehet durrantani, miért ne durrantanánk bele? Az írók úgy vonzzák ezt, akár a céllövölde szökőkutacskáin táncoló tojások. Miért nem valami nagyobb hatalmasságot nézett ki magának a merénylő? Nem hiszem, hogy csak a nagyobb kockázat veszélye miatt nem. Elég különös, de ahogy (később) szeretni, a társadalmak gyűlölni is igazán az íróikat tudják. Rengeteg példa mutatja: előbb emelik fel őket, s előbb végeznek velük a politikusoknál is. Szenvedély fűzi őket hozzájuk; ebben sincs semmi csodálnivaló: épp az íróktól – az érzelmek mesterembereitől – kapnak rá iskolát, hogy mindent érzelmeiken át fogadjanak magukba.

Nem védem Gionót, nem védhetem, nem ismerem mai álláspontját. A francia összeomlás első vad híreinek hatása alatt Magyarországra invitáltam, ha más nem, a Dunántúlon egy parasztszoba befogadta volna. Válaszában ő invitált engem Manosque-ba: napközben a gazdaságában dolgozik, este ír, mindene megvan, nyugalma s biztonsága is. Az anarchistából egy idegen hatalom lakája – az út még írói képzeletnek is merész. S ha mégis megtette?

Erre külön lapot kell kezdenem.

 

*

 

Lehet-e egy író áruló?

Lehet-e jellemtelen?

Még Babitscsal beszéltünk erről. Nem lehet, vallotta ő. Nagy író nem lehet nagy jellem nélkül. Tovább ment: még jó író sem lehet valaki jó jellem nélkül.

Ez engem igen megvigasztalt. Az irodalomra erkölcsi felismerés vezetett, társadalomjavító szándék, a társadalmi igazság szolgálata. Minden íróról ezt tételeztem fel; valamennyiben egy-egy elvetélt Dózsát szimatoltam, Mucius Scaevola-i állhatatossággal. Ennek híján legalább általános erkölcsi szilárdságot, jellembeli egyenességet kívántam, a műben is, a magánéletben is. Az „ügy” szolgálatában azt a fajta szerzetesi önfeláldozást, amely ma, különösképpen rendszerint kálvinista nevelésű lelkekből ütközik ki.

Volt némi csalódásban részem.

Több volt ez, mint csalódás. Egész esztétikámat felborította. Ritkán várta oly szomjas tanítványi fül Babits szavait, mint mikor erre fordult a szó. Nagyon régen volt.

Mert hogy illesszem össze ezt a jó művet ezzel a rossz jellemmel? – ez volt a gondom.

Ha nem illik össze, Babits eszmemenetét idézem, előbb-utóbb kiderül valami. Hogy vagy a művet ítéltük meg rosszul, vagy a jellemet. Bizonyosan rossz a jellem? S mi mégis hibátlannak tartjuk a művet? Akkor nincs szemmértékünk: az idő áldozatai vagyunk, a divaté. De épp az idő hozza a korrekciót is, a leleplezést. A múltban nincs együtt rossz jellem és jó életmű. Mondj egyet.

Listius, gondoltam. Kuthy; egyiket se mondtam ki, egyik sem állja a próbát.

A baj csak az, mosolyodtam el, hogy a tétel fordítva nem áll meg: jó jellemből nem következik szükségszerűen jó mű. Pedig úgy illenék, tettem hozzá sajgó szívvel.

 

*

 

A tétel veszélyes. Szerfölött alkalmas arra, hogy az útszéli politikus kezébe vegye – átvegye az idő teendőjét –, s mint annyi más finom műszerünkből, ebből is eszközt kovácsoljon sajátos céljaihoz. A műszer csak betűértők kezébe való.

 

*

 

Hogy áruló-e Giono, s hogy minek az árulója, műveiből fogjuk megállapítani.

 

*

 

Egyéniséged félted? Még abból sincs elég?

 

*

 

A legnagyobb – a leggondosabb – egyéniségek, úgy érzem, a modern albán vagy afgán irodalomban készülődnek.

Az egyéniség olyan, akár a természetesség: fuss utána, elfut.

Puskin egyszer karon fogta Gogolt. „Remek ötletem van – mondta –, de nekem semmit sem ér. Maga tán hasznát veheti.”

És elmondta neki a Holt lelkek alapgondolatát. „Köszönöm” – mondta Gogol alázatosan (fiatalabb volt), s megírta, amiért a világra jött.

 

*

 

Gide az egyéniségre értelmezi a Biblia szavait: „Aki meg akarja menteni az életét (az egyéni életét), az elveszti; aki odaadja, az megmenti (vagy pontosabban, a görög szöveg szerint: igazán élővé teszi)”. A fiatal Gide-ből (a Prétextes-ből) írom ki még ezt is: „A nagy embernek csak egy a gondja: hogy minél emberibb legyen – vagyis jobban mondva: minél banálisabb. Banális akart lenni Shakespeare, Goethe, Molière, Balzac, Tolsztoj… a csodálatos, hogy épp ők a legegyéniebbek. Viszont aki fél az emberitől, az csak egyedüli lesz, különc, beteges.”

 

*

 

Emberek közé addig jártam, addig érdekeltek, de milyen izgatóan, addig igyekeztem tanulni tőlük, amíg – most látom, csodálkozva – hasonlóságot éreztem köztük és köztem. Tükörképeim izgattak; azoktól akartam tanulni? Ilyen vak voltam, ilyen önző, ilyen lusta a tanulásban.

 

*

 

A megrekedés nem magyarországi tünet, ne vigasztaljuk a keserűséggel magunkat, Magyarországon is csak következmény. Az öböl azért poshad, mert a tengerben sincs áram, legalábbis látható nincs. Az „Adat és anyag” rovatot holmi dokumentumgyűjteménynek terveztem el: tárgyilagos beszámolónak a szellem olyan területeiről, amelyeknek az irodalom számára is vannak adnivalóik. A példamutató felsőfok az a nemes riport lett volna, amelyet hajdan Babits készített Bergsonról. Mi történik ma a filozófiában, a szociológiában, a pszichológiában? Beszéltem hazánk egyik legnevesebb pszichológusával. A szakma legfrissebb eredményeiként lelkesen és körülményesen azokat a megállapításokat tudatta velem, amelyeket Freud ezelőtt pontosan negyven évvel rögzített le. Újabb nincs? kérdeztem. Tekintete meghökkenve állt meg rajtam, egy pillanatra sem lágyult meg attól, micsoda pusztítás, ha egy felfedezés, akármilyen jelentős is, negyven évre akadályozza egy tudomány fejlődését. Filozófust ilyen modernet sem találtam. A szociológia gondja nem a kutatás, hanem a megvalósítás. A festészet egyik legjobb elméleti értője azt vallotta: eredménye az, hogy az utóbbi harminc év tévedéseiből bontja ki elméjét, már Braque-nál tart. A zenészek szinte panaszkodnak Bartókra, oly sok. A merész utak helyett a lelkiismeretes térképészet korát élnénk, az anyag feldolgozását? Arra azonban a szerénység kevés.

 

*

 

Kiderül, hogy szellemileg a 19. században élünk, annak eredményeit dolgozzuk fel, ha dolgozunk. Addig nem mehetünk tovább, amíg a hátralékkal nem végzünk. Akadályaink a forradalmi felfedezések és meglátások: kötnek bennünket.

 

*

 

Heverek úgy is ebben a betegségben, mint egy szép délszaki sziget közepén. Semmi gondom. Persze, amikor nincs fájdalom. Bár minél több részem van benne, a fájdalomról is kezd kisülni, mint a felnőttek vagy a simontornyai urak annyi más dolgáról: az érettségiről, a házasságról, a börtönről, s remélem, a halálról is, hogy nem olyan nagy dolog, amikor már benne van az ember; jó részük háryskodás. Pontosan öt hete kaptam a röntgenképeket és az orvosi parancsot, hogy azonnal le kell feküdnöm. Sajnos, egy-két dolgot okvetlenül el kellett még rendeznem. Nem rendezhettem el mindent, csak tegnap egy hete jöttem be: diktálás közben a bankban a fájdalomtól egymás után kétszer is kivert a verejték, hazajövet pedig egyszerre csak meg kellett fognom a Duna-part vaskerítését, hogy el ne terüljek a járdán. Hallom itt, az ulcus ilyen csavarásaitól üvölteni illik. De mihelyt a fájdalom csitul, majdnem olyanfajta bágyadtsággal heverek, mint Gauguin a pálma alatt: mintha csak az éghajlat bágyasztott volna el. Majdnem kellemesen érzem magam. A betegséghez hozzátartozik a fájdalom: ez az alibi, a megnyugtatás, hogy nyugodtan heverhetem el isten szép napjait. Heverek hát. Márainak utazás a betegség, én már meg is érkeztem, ritkán volt ilyen dolgom. Kezem ügyében csengő: a portástól kezdve a főorvosig tán száz ember szolgálatkészsége vár ugrásra készen a kis fehér gomb alatt. Szíves készséggel szívökben körülöttem érzem barátaimat, sőt ellenségeimet, ha isten mégis teremtett volna ilyet is. Nem titkolom, van némi kellemessége ilyen jóakaratú figyelemben tudni köröttünk egy várost, sőt ráadásul a rokonságot Tolnától a Hortobágyig. Nézem a mennyezetet, azt hiszem, nincs étel, amit ne varázsolhatnék le arról a képzeletbeli pálmafáról, amit ne tetethetnék ide az asztalomra, ha történetesen nem puszta tejen kellene élnem immár második hete. Így csak hallgatok, és a Múzsák szavát figyelem, végre kellő nyugalomban.

 

*

 

Iszonyú szakma, belátom. A lélekkel nem lehet büntetlenül kísérletezgetni. A költő, aki – valami ősi egyezség alapján – versében kioktatja a királyokat, s arcrándulás nélkül letegezi az óceánt és isten anyját, nehezen tud szót váltani egy közönséges főispánnal. Ezért kedveli inkább a villamoskalauzokat, a napszámosokat, a csordapásztorokat. Az örök tanúkat.

 

*

 

K. L. még rendezetlen tanyáján – csak két napja rendezik – a béresék konyhájában a rendetlenségben egy rossz széken az ország legnagyobb színésznője ül és cigarettázik, amikor épp benyitok. Köszönésemre szép színpadi mosolyt kapok: nincs már más neki. Hirtelen minden díszletté válik: a rozzant konyhaszekrény, a légypiszkos tükör, a törületlen asztal. És mindenki mellékszereplővé lesz: a béresné, a gyerekek, K.-né, aki a nagy színésznővel bejött ide a kint beszélgető kis társaságból, jómagam is. Színdarabban vagyunk, zavartan húzom vissza fejemet, mondókám torkomon akadt. Kint érdeklődve és csodálkozva nézegetem a színésznő rokonszenves férjét. A konyhába most a béres megy be, egy pohár vízért, a nép. Milyen jelenet következik? Tragikus nagyhangú, vagy nevettető? Csikó nyerít. A vízzel maga a színésznő lép ki, s mosolyogva – az előbbi mosollyal – nekem nyújtja. Az egésznek semmi értelme, akár egy darabban. A színpad sarkában – az egészből semmit sem látva – N. L. és Cs. Sz. beszélget. A népies és urbánus szemléletről? Bármit mondanának, szöveg lenne.

 

*

 

Hanyatt fekszik, két feltámasztott alsókarján utánozhatatlan kecsességgel hajlik finom keze a kebel fölé. Ujjai előkelően szétállnak, kisujja lágyan görbülve válik el, mint a század elején a teát hörpölő hölgyek ujja. Vagy két kezét közvetlenül álla alá helyezi; a kézfej egyenes, az arc egy kicsit fölfelé szegeződik, csúcsán a fitos orral. Hercegnők aludhatnak így. Királynők álmodhatják, hogy ilyen testtartással alusznak. Mi a titka ennek a kimondhatatlan előkelőségnek? Hogy mívelője semmit sem tud róla: harmadfél hónapos.

 

*

 

A prózáról szívünk mélyén mindnyájan azt érezzük, hogy a költészet mellett mostohagyermeke a művészetnek. Megtanulható, az egész tulajdonképpen csak megfigyelés, türelem s némi írnitudás dolga. Ezzel máris lebecsüljük. Félreérthetetlenül érezzük, hogy egy regényíró sohasem lehet olyan meghitt érzelmi viszonyban a Múzsával, mint egy költő. A prózaíró Múzsája inkább afféle higgadt családanya: nem lángoló szenvedélyt gyújt, hanem tisztes szorgalomra ösztökél. E hiedelemsorozat oka nyilván az, hogy valami különös félreértés folytán a prózaíróktól megtagadhatjuk az ihletet. A Múzsa csak rímben s ütemben súg, s ereje legjobb esetben sem futja többre hatvan-hetven sornál. Elképzelhetetlen, hogy a Múzsa egyhuzamban ötszáz oldalt súgjon.

 

*

 

A legtöbb regényíró úgy használja tüzét, mint a gépész a gyufát: kazánt indít vele. Ritka az állandó ihletű prózaíró. Nálunk gyakoribb még, mint külföldön. A legnagyobb, vagyis a ritkák közt is a legritkább; Móricz. Csaknem száz kötetet írt. Rengeteg anyagot gyűjtött össze hozzájuk. Mégis szinte öntudatlanul írt. A jegyzetek csak ihlete felgyújtására vagy felidézésére kellhettek.

Varázsát nem tudom másképp megmagyarázni, mint azzal, hogy mihelyt papírt vett elő, révületbe merült, elúrhodott rajta az alkotásnak ez a különös lelkiállapota. Az ihlet legfőbb ismertetőjele, hogy különös villamos áramként rögtön átcsap belénk, a költő annak szinte csak holmi transzformátora. Az első öt sor után az ember menthetetlenül belekerül abba a bűvöletbe, amely Móriczot megejtette. S ezzel beleesünk mi is az ő világába. Más dolog – ízlés, finnyásság, nevelés dolga –, hogy tetszik-e ez a világ. Az író kisugárzó erejét mutatja, hogy körülvesz, utánunk nyomul, lenyűgöz ez a világ, akkor is, ha nem kell. Sőt, annál elevenebben. Mint különben maga a való világ is.

A próza lényege éppoly megleshetetlen, akár a versé. Mi okozza, hogy Petőfi minden verse – még a gyengébb is – az első szakaszok után megzeng, érezzük, hogy a húr alatt hangszekrény van? Mi okozza, hogy nincs Móricznak egyetlen novella-, vagy regénybekezdése, amely az első olvasásra meg ne elevenednék előttünk? Az író hanyagul, néha szinte villával hányja a mondatokat, s alakjainak máris kiterjedésük, színük, hangjuk van, talpra álltak, mentek valahová, legtöbbször valamit végre enni. Itt is varázslat esett, egy halandó ember hangja, Móricz Zsigmondé, a művészet zengő szekrénye felett hangzani kezdett kísérteties elevenen és örökké. Hány regényíróval történik ez meg? Alig egy-kettő hangját őrzöm a fülemben.

 

*

 

A valóságnak ez a látszólag oly tárgyilagos és higgadt, néha szinte aprólékos ábrázolója írás közben hangokat hallott, szagokat érzett, szenvedélyeket élt át. Schöpflin Aladár beszéli róla, hogy napi munkája után egyszer sápadtan, feldúltan, csaknem remegve lépett be az írók kávéházába. „Mi történt?” – kérdezték tőle izgatottan. „Megöltem egy embert” – felelte. A novellájában ölte meg. Mindenki mástól ezt olcsó művészkedésnek, ripacskodásnak vennénk. Neki elhihetjük. Neki a Múzsa diktált, s az így diktált, ilyen forró-közelről.

Ez a külsőre látszólag csöndes, tempós férfi az indulatok és szenvedélyek embere volt. Ezért vonzódott kortársai közül épp Adyhoz, a legszenvedélyesebb költőhöz. Holott másképp ellentéte volt.

Sokat tudott, sokat olvasott, de lényétől idegen volt az a fajta regényíró, amelynek a poeta doctus mintájára kellene nevet találnunk. Nyilván nem Flaubert volt az ideálja. Mégis pontosabban, hibátlanabbul mért, a legbonyolultabb feladatok közt is biztosabban járt, mint bármelyikük. Csak az álmodó elme tud olyan ijesztően részletes képet adni a valóságról, mint aminőt az övé adott. Igen, úgy alkotott, ahogy a fa terem. Minden alkotása csodálatos összetételű, óriási elmemunkáról tanúskodó szerkezet volt. Mint különben a fák termése is. Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci zsebóránál? Egy alma.

 

*

 

Csak álmában tud az elme annyiféle embert megalkotni, mint amennyit ő világra hívott. Sírjánál azzal búcsúztam tőle, hogy úgy siratjuk mi őt, ahogy hajdan a kurucok Vak Bottyánt sirathatták: olyan vezér volt ő, aki a hadat is maga teremtette. Turi Danitól Nyilas Misiig és Joó Györgyig légiónyi azoknak az eleven lelkeknek száma, akikkel ő a magyarságot megajándékozta. A nemzeteknek az ilyen lélekből termett, lélekben élő lények a leghívebb őrei és katonái. Míg mások, akiknek az ő „magyarsága sem elég”, futni és fogyni engedték a népet, ő így növelte a kevés igaz magyarok seregét. A véletlenül elejtett szavaiból is hús-vér alakok álltak talpra.

Megvoltak képességének határai, illetve jellegzetességei: teremtményei nem tárták úgy fel szívüket, mint Tolsztojéi vagy Gide-éi. Az övéinek lépésük volt, nézésük, étvágyuk, haragjuk és visszafojtott keservük. És hány emberrel, hány holddal lett gazdagabb tudatunk az ő jóvoltából: képzeletünkben Magyarország mintha legalább egy megyényi lélekkel, egy megyényi földdel növekedne.

Úgy ontotta az életet, mint a rímet és ritmust, valami lényegesebbre fülelve. Valóban epikus volt, az utolsók egyike Homérosz fajából. Bármily különösen hangzik: nem a „hitelessége” az ereje, hanem az álma.

 

*

 

Szabad beszélni, ha a leglényegesebbről nem lehet? Nem a legbűnösebb félrevezetés ez, a legkiáltóbb hazugság?

A nagy nemzetek nyugodtan vethetik alá magukat a forradalmak műtétének is: előbb-utóbb talpra állnak. A kis nemzetek belepusztulhatnak; nem is annyira a műtétbe, hanem abba, hogy elvadult szomszédok lesik gyöngeségüket, s a lázban fetrengőn veszik meg bosszújukat. Közép-Európában ez a forradalmak igazi útszegője. Idézzük az 1848-as Magyarország példáját? Frissebb példákat is idézhetnénk. A történelem ezután sem fog takarékoskodni a példával. Ezen a tájon a társadalmi újítók lelki mérlegére mindig rávettetik a súlyos kérdés: igen, osztályom nevében mindent felteszek arra, hogy fiat iustitia – de vajon nem rántok-e épp azzal igazságtalanságot, sőt halált nemzetemre? A pereat mundus itt nem üres szólam. De éppígy érezhetik e kérdés súlyát a nemzeti igazság harcosai is: megvárhatom-e, hogy az osztályok lefojtott igazsága esetleg épp a nemzeti sors gyenge pillanatában robbanjon? Nem akkor kell-e az osztályok dolgában igazságot tennem, amikor nemzetem úgy-ahogy biztos talajon áll? Közép-Európában ritka az ilyen pillanat, s tartama valóban csak pillanatnyi. Hogy ezt nem használják ki!

 

*

 

Gyáva és gusztustalan dolog egy nép kívánságait hirtelen, az utolsó percben teljesíteni (ahogy Petőfi szerint a jobbágyság kívánságait teljesítették egy rémhír hatása alatt), de mégis jobb, ha legalább akkor nem odázzák tovább! Ha végül legalább e gyávasághoz van bátorság, e kislelkűséghez egy kis nagylelkűség! Nem kell hangosan csinálni (még ekkor is hangos kérkedéssel). A nép így is hálás, ahogy a jobbágykívánságok teljesülésének példája is mutatja, a történelem meg legfeljebb elnézően mosolyog, annyiféle mosolya van! A történelem alaptermészete a megbocsátó, türelmes, kedves édesanyáé (számít is erre mindenki); csak gyermekei vére láttán önti el a vadkoca dühe.

 

*

 

Nekem a könnyen megtámadható igazságok tetszenek, a „meztelenek”, a merészek; a veszélyes fedezékek és csapdák között egy szál lovasként száguldók. Amelyekre mindenki hadat vezet, rátüzel, amelyek tömegeket és országokat hívnak ki maguk ellen. Galilei igazságai tetszenek. Amelyeket évtizedekig gáncsolnak, kerítgetnek, öldösnek, de amelyeket – akkor derül ki – végül mégsem érnek utól, nem kerítenek be, és nem cáfolnak meg. Amelyeket felfedezőik is hasztalan tagadnak meg. Amelyek akkor is igazságok, akkor is élnek, ha kimondójuk már vérében fekszik, vagy kereszten feszül. Amelyeket a halál árán is érdemes ismételni. Krisztus igazságai. (De nem inkább versbe való ez? Megpróbálhatom; Berzsenyi – ilyen kéziratok maradtak fenn – előbb prózában írta meg lírai mondandóit is, s csak azután „tette át” őket versbe, olyanformán, mint egy zeneszerző.)

 

*

 

Miért hagytam abba a vitát? Mondtam egyenesen s őszintén a magam igazát, amikor észrevettem, hogy ellenfelem a magáé helyett egy múlt századi kiváló filozófus igazságát fejtegeti; vagyis plagizál. Ezt később még be is vallotta, pirulás helyett büszkeséggel. Képtelen volt megérteni, hogy vívása szabálytalan, olyanformán, mint amikor az egyik öklöző vasat rejt a kesztyűjébe.

 

*

 

Mennyire igaz: legtöbb embert ellenségei teszik rokonszenvessé. De milyen szegénység ez: s mennyire leverő társadalmunkra.

 

*

 

Népiek és urbánusok közt:

 

Két kulacsom váltogatom, kortyolom is, – ha már kérded: – ebből ürmöt, abból mérget.

 

*

 

Megkíséreltem tanulmányt írni – vagyis egyszer igazán essai-t, kísérletet – a rágalmazásról. A legfontosabbat kifelejtettem. Azt, mikor a hangsúlyban van a rágalmazhatnék. Íme, H. úgy kiáltja rám, hogy hajdan szürrealistának indultam, hogy belerezzenek, s egy pillanatig bűnfélét érzek. Holott soha eszem ágában sem volt letagadni, sőt büszke vagyok rá, sőt majdnemhogy kérkedem vele: az volt az ifjúság! Sőt, még ma is az szeretnék lenni. Elég egy ártatlan igazságot vagy akár egy dicséretes tényt leleplezésként közölni, hogy vád legyen belőle? Első hallásra ennyire süket a lélek. V. majdnem sápadtan jő hozzám: „azt mondják, jártál L.- ben, ismerted K.-t, becsülöd N.-t!” „Miért: mondják? Én mondom!” Feleletemre V. arcára kínos zavar ül, aztán hirtelen ragyogó derű. „Hálistennek” – válaszolta.

 

*

 

Epiktétosz lelkes kiadásának gondatlan fordítása. (Rögtön az első mondat: „egyes dolgok”; az is véletlenül sincs a helyén; majd „kapcsolatban” s volna helyett lenne, tőlem függ helyett rajtam múlik, „kizárólag” – pusztán helyett stb.) Semmi sem kíván oly hibátlan és tiszta gondozást, mint egy filozófus bemutatása: annyi alázatot. Hasztalan várom a kamaszkori rajongás felbuggyanását: hibákra figyelek, nem gondolatokra. Úgy érzem magam, mint mikor egy nagyra becsült vendéget rendetlen szobába vezetnek.

 

*

 

Ez az arisztokrata hölgy folyton azt mondja: hűen, amit fülem előbb csak úgy hall: hüjen, de hamarost ily veszélyesen: hüjén. Anyám egyszerű asszony volt, de következetesen milyen előkelően ejtette mindig: híven. Előkelőség, az a szabály tudása, a legapróbbé is. Ez a grófnő nyelvileg kofa. (A filológia Mária Terézia-szerű fejedelemasszonyai pedig legtöbbször ízes beszédű kofák.)

 

*

 

Vasárnap ne dolgozzak. De gyűjtsek össze annyi lelkiismeret-furdalást a semmittevés miatt s annyi türelmetlenséget, hogy egy hétig meg se álljon kezemben a toll; így volna jó. Meg tudnám azt is, mi a pihenés. (Így csak a hajszát ismerem s a henyélést.)

 

*

 

Olvasni csak azt érdemes, amit akkor is elolvas újra az ember, ha már betéve tudja. Hány ilyen könyvet adhat az élet? Tízet, tizenötöt. Olyat olvasni verset, amit már betéve tud az ember, egészen rendkívüli öröm. S nagy igazolása annak, hogy az ember nem azért olvas, hogy tudomásul vegyen valamit, hanem azért, hogy osztozkodjék valamin. (Egy érzésen, gondolaton, hevületen, függetlenül attól, hogy ismeri-e.)

 

*

 

Száraz kor. Cs. elutazik, nem épp biztonságos vidékre; látom, szeretne méltón búcsút venni. Ám századunkban ilyesmi már lehetetlen. Kezet fogunk. „Ha valami miatt késnék, csináld meg helyettem a korrektúrát” – mondja. Érzem, ez az a pillanat, amikor a pravoszlávok keresztet s a lovagok fegyvert cseréltek. „Rám bízhatod” – ez minden, ami kitelik tőlem.

 

*

 

Kérdés egy tiszántúlihoz:

 

Mért veszti mind eszét itt a’, ki a Tisza vizét itta?

 

*

 

Ne dőljünk be Nagy Sándor útszéli, demagóg fogásának: nem oldta meg a gordiusi csomót. Amit ő csinált vele, azt minden bárddal felszerelt hentes megcsinálta volna. Barbár határsértés történt. Ha a „művészet” a szétvágás lett volna, a csomót nyilván vasból készítik. Bűvészkedés. A bölcsek között úgy viselkedett, mintha cirkuszban lett volna. Innen immár kétezer éves sikere.

 

*

 

Támadni és ütni csak hatalmasokat, erőseket volt bátorságom és szívem. Mert suttyomban arra számítottam, hogy ők, a vértezettek, úgysem igen szenvednek miatta, s így én sem szenvedek az okoztam szenvedés láttán? Sebezhetők és gyengék közt is épp elég támadásra érdemest láttam. Őközülök sokan énrám támadtak, maguknál is gyengébbnek gondoltak. Védekezésül sem volt merszem bántani őket. Bátorsággal hát nem is kérkedem.

A múltat is teremteni kell. Csak művészek tudják.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. Elevenedj meg, mondja álnokul a művész az időre; az időnek ehhez legelőször is meg kell halnia.

Nincsenek sokan, de némelyik nagyobb munkát végez, mint Dzsingisz kán. A város, ahol Krúdy csak fél órára is megfordult, azon nyomban legendává változott. Ő, Krúdy, a jellegzetes író, akinek lába nyomán fű se nő többet, ha csak nem az emlékezetben, az emlékezet tündéri smaragdragyogásával. De nem ő az egyedüli. Móricz megnézett egy alföldi piacot: még ma is úgy áll, öröklétbe merevedve. Ember legyen, aki megmozdítja. Kosztolányi óvatosabb volt. Mosolyogva járt köztünk, szerénykedve titkolta rettenetes képességét, épp csak jegyzőkönyvében tett néhány vonást. Ámulva nézem (ismét egy posztumusz könyv anyaga van a kezemben): minden vonás egy darab halott idő, egy darab eleven múlt. Mi jártunk-keltünk, s közben ő a hátunk mögött szorgalmasan süllyesztgette Európát az öröklétbe, lezárt egy korszakot. Igen, egy korszak véget ért. Úgy tekinthetünk rá – úgy olvashatjuk –, mintha Xerxes korát vizsgálnánk. Mert az is „történelmi” idő volt? Mert ez is már a történelemé, az öröklété, egy lángelme teremtő képessége révén. Kísérteties élmény: élünk, s mégis mintha Plutarkhoszban olvasnánk magunkat.

 

*

 

A magyar irodalom a veszély óráiban elég jól vizsgázik. Batsányiék állták a sarat, Petőfiék is. A Nyugat…

…Nem lévén más a kezem ügyében, másolópapíron írok, leheletszerűen vékonyan, egészen átlátszón, az írógép mellől vettem ide. Hogy némi keménysége legyen, valami újságot húzok alája. A vékony hártyán átütnek az újság első oldalának nagy címbetűi; „eredményes mozgóharcok a tömegtámadásokkal szemben, újabb térnyerés a déli szakaszon, súlyos elhárító küzdelem az Ilmennél.” Szinte ezekre írom a hiábavalóságaimat, a történelem eleven testére. Érzem az istenkísértést, a toll iszonyú szakadék felett száll, szédülten tekint maga alá a mélységbe, míg meg nem bicsaklik, le nem hull.

 

*

 

A magyar irodalom örök alibije az, hogyan viselkedtek a nyugatosok az 1914–18-as háború alatt. Ilyen szép alibi, hogy a nemzeti elfogultság korában a mi nemzedékünk hogyan beszél a környező népekről. Nem tudom, mit gondolnak rólunk a szerbek, a szlovákok, a horvátok, a románok. Egyik vigaszom, ha eszembe jut az a tárgyilagosság és emberségesség, ahogy társaim beszéltek róluk a legbizalmasabb meghittségben is, ahogy – látatlanban is – testvérien együttműködnének velük egy megújhodott kisnép-összeállásban.

 

*

 

Gyóninak, a század nagy háborús magyar költőjének egyetlen „uszító” verse van, a „Csak egy éjszakára” kezdetű.

A háborús uszítók ellen „uszít”.

 

*

 

Újra Kosztolányi.

Valamirevaló múlt megteremtéséhez, igen, nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt feltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy, ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség. Az irodalmatlan népek örök jelenben élnek, akár a majomfalkák. (Még a szobrok és képek s katedrálisok is milyen néma és árva tanúk a betű nélkül.)

A jó irodalmú népek viszont magától értetődően gyorsabban, tömörebben és többet élnek. Petőfi, Arany, Berzsenyi, Balassi – múltam egy-egy üres folt volna, ha ők nem élnek. Az olvasó nemzet több pillanatot, több eseményt, több emléket kap, olyanformán, mint mikor úton van az ember. (Minden szobor és torony egy-egy kilométerkő. Minél több van, annál több az út.)

Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Menetrendi pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben. Kosztolányi nem volt tudatában, milyen fontos munkát végez, de nyilván érezte: oly kedvvel s tökéllyel csinálta, szinte már gyerekfővel. A magyar stílus egyik mélypontjának idején kezdett írni, s minden sora ma is olvasható.

 

*

 

A Nyugat nagy csillagrendszere régóta tisztán ragyog fölöttünk. Épp csak megindult s ragyog, akár áprilistól augusztusig a csillagos ég: a Göncöl a láthatár széléről idejött a ház fölé, a Mars és Vénusz majdnem helyet cserélt, a Fiastyúk ott gyülekezik a domb irányában. Így hajlik közelebb fejünk fölé Tóth Árpád fénye, Juhász szelíd csillogása. Szép szórakozás számítgatni, merre szalad át Kosztolányi oly sokféle színben ragyogó fénye. Jó érzés még az is, hogy itt alant e számítgatáson kívül már semmi mást nem tehetünk sem értük, sem ellenük. Nyugodtan sorsukra bízhatjuk őket.

 

*

 

Ha irodalmunk nem is, irodalmi életünk végre a közönség „érdeklődésének középpontjába” került. Szégyenlem ezt az érdeklődést. Bizonyosan tudom, hogy nem nekünk szól. Kiket kellene helyettesítenünk? A bő torkukkal némaságra kárhozott primadonna politikusokat? A törvényszék izgalmas botránypöreinek hőseit? A sarkon szájaló utcahölgyeket s lovagjaikat? A levegőből érezni, hogy a közönség, amely érdeklődésének arénájába terelne bennünket, mire csörrentené tenyerét.

 

*

 

Ez a hírlapíró – ez a tehetség, erkölcs, s elhivatás nélkül való civil, aki toll helyett éppígy forgathatna operálókést, gépkocsi-kormányt vagy verklit – tiszteletlenül, fennhéjázva ír egy íróról. Felháborodásomban szeretném – valami előzékenyen udvarias, zajtalan, európai módon – felképelni. Az irodalom sugallta büszkeségből? Épp ellenkezőleg: az irodalom iránti alázatból.

 

*

 

Vedd társul a legnagyobb gondot, egy istenét bár s azzal küzdj csak. Mert, hogyha küzdés már a dolgod, a hitványak is megkínoznak.

 

*

 

Ez a kislány most lesz majd egy éves; mindene miniatűrnyi; a könnyei már felnőtt nagyságúak.

 

*

 

Nem őrzöm tabuként a nevem, szinte röstellem, hogy csak az enyém; sok ívet aláírok, olvasatlanul is, szememet a munkán tartva s megbízva azokban, akik nevét az én nevem helye fölött látom. Abba az ívbe, amelynek aláírása a mai délutánomat elkérte, abba visszaadás közben belepillantottam, egy utólagos bólintással.

A várószoba elég tágas, a sok várakozó teszi az első pillantásra keskennyé, tömötten szűkké. Csupa nő. Fordulok is vissza abban a hiszemben, hogy a férfiaknak külön kell várakozniok. De az udvarból megint csak ide utasítanak.

Nagyrészt fiatal nők; több a szegényes, mint a gazdag. Másfél óra múlva azért férfiak is vagyunk már vagy négyen. Semmi vérszag nem érzik. Az ápolónők sorszámot osztanak, de ahogy megnézik az én behívólapomat: engem majd névről szólítanak. Újabb félóra elteltével már hallom is a nevet, mely máig sem nyerte meg tetszésemet; egy lánynevet is hallok, tulajdonosával együtt lépünk be. Előbb a lány kerül sorra, de már én is bent maradok a teremben. Alig nagyobb, mint a várószoba.

Hat-hét műtőpad egymás mellett. Azokon kell végigfeküdni, a bal kart lelógatva. A kuporgó ápolónők és orvosok ezekből a fehér karokból fejik a vért majd fél méter hosszú, csőszerű üvegedényekbe. A lány már végzett is. Az ő helyére intenek.

A szúrás a bal karba félresikerül, az ér mellé. A jobb karra kell váltani, ehhez azonban már fel kell ülnöm, mert a műtőpad fal mellett áll, az orvos csak innen juthat a karomhoz. Ez már szépen ereszt.

Az ápolónő, az arca előtt a fehér fertőtlenítő fátyollal, az Ezeregyéjszaka egyik mohamedán nemtője: csak élénk fekete szeme csillogja, hogy nő, de az aztán összpontosítva. A vékony sugárt figyeli. Én is azt nézem, jóakarattal, mintha a gyermekem volna az a fürge pirosság.

– Ne nézzen oda, mert rosszul lesz – mondja a fehér fátyol, mialatt szakszerűen csapol, mint valami gumifát.

– A gyilkosok azzal mentegetődznek, hogy a vér szagától vesztették el az eszük – mondom válaszul. Az irodalom is rugatja be attól a hőseit. Mit kellene éreznem? Én csak a tea illatát érzem. (A harmadik – még kisebb – szobában főzik.)

– A földolgozásnál már van szag. Nem kellemes.

– Mámorító?

– Inkább hányingerlő. Szúrós.

– Akkor talán a szín forralja föl az elmét.

– A tudat. Az ölés tudata.

Így beszélgetünk. Három deci vér elég lassan folyik ki az emberből. Megkérdem hát még, miért hívtak engem külön, szám nélkül.

– Bé-csoport. Az kevés van.

A, A-B, 0 és B csoport van. Mindegyik csoport vére természetesen külön edénybe kerül. Csak olyan csoportú betegnek lehet adni. Az én üvegemben még csak az előbbi lány vére piroslik.

– Mi a különbség?

– Az A-csoport, az inkább nyugaton van. A B, az meg inkább az ázsiai népek csoportja, a keletieké.

– Nem úgy értem. A vér között mi a különbség?

– Az már megint másképp megy. Hogy melyik alvad, melyiket lehet szárítani, jegelni. De legfontosabb a megegyezés, a csoport.

– És akik a vért megkapják, azok közt melyik a legnagyobb csoport?

– Nem tudom.

– Ha keletiek, akkor soknak kell Bésnek lenni. Hadifoglyok is kapnak vért?

– Azt hiszem. Bizonyosan.

– Szeretném, ha kapnának.

– Köszönöm, már meg is van. Semmi baj? Tessék átmenni a másik szobába. Ilyenkor szomjúság szokott jelentkezni, a nedvveszteség miatt. Ott tetszik egy csésze teát kapni. A kart tessék begörbítve felfelé tartani egy darabig.

Mind a két karomon ott a szúrás, mind a kettőt fel kell tartanom.

Úgy megyek át a termen, mint aki megadja magát.

A lány vagy asszony, akinek vérével a vérem már egy patakot mos, és összekeveredve majd valami keleti származék erébe ömlik, épp bundája divatos gallérját s még divatosabb kis kalapját igazgatja a tükörben. A tükrön át akad össze egy pillanatra a tekintetünk. Hátat fordítok, az ülés a kis asztalka elé úgy kívánja. A léleknek is így esik jól: valami szeméremféle mozog benne.

Esztendők óta nem voltam oly friss, oly könnyed, mint eljövet. Mi volt az alapja a régiek gyógy érvágásának, köpölyözésének? S miért hagyták abba?

Még korán van, a villamosban a munkába igyekvő dolgozók megnyugtató társasága. Bátran lehunyhatom egy kis pótpihenésre a szemem: ha elaludnék is, megállónál útitársaim felébresztenének, ismerjük egymást, ahogy szokásos, szócsere nélkül is. A Margit-híd után valamivel – a villamos csikorgásából tudom – felpillantok. Kinézve az ablakon azt látom: tíz-tizenkét üdezöld babérfa alatt két napszámos szalonnázik, s közben finoman hull a hó. Az egyik munkás vizesüveget emel borostás álla és nagy bajsza közé, s közben az egész babérliget lágyan tovaúszik, egy méter magasságban az úttest fölött: mögötte a mozdulatlan házak mutatják, milyen szépen úszik, a fácskák koronái meg-megrezzennek. A következő másodpercben meghökkent tudatom már megoldja a rejtélyt: teherkocsin valamelyik kávéház babérfáit szállítják téli szállásukra, de addig – a pillanatnak e kis töredéke alatt – életem egyik legszebb élményében volt részem, egy leheletnyi csodában, gyermekkori tündérvilágban.

 

*

 

Petőfiben a megragadó, hogy jelleme éppúgy ragyog, mint verse. Néhány napja, véletlen összetalálkozásunkkor B. I. (a szocialista) épp azt vetette fel (szinte a cáfolatra szomjasan), amin most Sőtér is eltűnődik s elakad tűnődésében: és a híres jelenet Jókai házasságakor? Micsoda kicsinyes kispolgár berzenkedett úgy Petőfiben Laborfalvi Rózától, hogy még arra a kis családi följelentésre is rávetemült? A színésznő riasztotta?

Nyilván nem: maga is kért meg színésznőt. Nem a nyárspolgár, hanem épp a forradalmár prüszkölt benne, a 19. századi, illetve a 18.-i. A mai forradalmár új erkölcsöt akar teremteni. Az akkori csak végre akarta hajtani a már meglevőt, a hite szerinti tökéletest. A menyasszony fogyatékossága nem a színészet volt, nem is az, hogy jóval idősebb volt a vőlegénynél.

Törvénytelen gyermeke volt egy – gróftól. Egy gróf tartotta ki. (Legalábbis a város így tudta.) Petőfi attól félt, hogy barátja is abból a kenyérből eszik, sőt tán arra is szorul. Mit mondott volna ilyesmire Desmoulins? Mit tanácsolt volna Saint-Just? Lője le Móric legalább a grófot, eggyel kevesebb.

Petőfi prókátora leszek, helyreigazító követsége e távoli időben? Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy porszemnyi foltot is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes. Mit tagadjam, azt a házasságot én is helytelenítettem volna.

 

*

 

Nem a keze-gyors nyelvészen csodálkoztam el, nem is azon, hogy az Akadémia folyóiratát oly felelőtlenül szerkesztik – az adatok ellenőrzése nélkül –, mint egy pletykalapot, hanem azon a készségen, ahogy hamari és bő vádjaikat, amelyekbe még a Magyar Csillag neve is belekerült (hogy nem tudok magyarul, hogy a francia műveket németből fordítom), a néplap köré csoportosult népi írók átvették, továbbadták a népnek, nagy betűkkel, a világesemények közt. S azon, ahogy a hírt mások még innen is tovább vitték. Ennyi a kajánság, az ártani vágyás még a fegyvertársakban is? Ez hírlapírásunk törvényszerű működése. Jó alkalom volna tanulmányozni ismét a sajtó sajátos működését addig is, amíg a Magyarosan, amely a vádat felröppentette, közzé nem teszi a megtámadott válaszát. A lap évente csak ötször jelenik meg; nehogy a kitűnő Kis Újság-hoz hasonlóan mások is belehágjanak a csapdába, addig is ideírom a választ.

 

 

*

 

A forgalmi jelzőlámpa szorgalmasan váltja színeit. Egyetlen gépkocsi, egyetlen jármű, ameddig csak ellát a szem. Botomra támaszkodva, megállok egy pillanatra fővárosunk e széles, szép utcájának közepén. Végre otthon érzem egy kicsit magam. Ó, ha még egy borjúbőgés is elhangzanék, valahol itt az emeleti ablakok közt. Szürkül, becsületesen, közvetlenül, igazán; nem csalja semmi mesterséges fény. Egy perc múlva már itt is az este, ugyancsak becsületesen és nyíltan vacsoracsillaggal, holddal, a hold mellett azzal a pici apródcsillaggal, melyet már Petőfi is észrevett. Szénaszag ez, vagy tejillat? Nagyot lélegzem. Valahol távol kutyaugatás, hallucinációmentesen.