1943

Olvasóit e folyóirat nem járószalagra szánta, dolgozótársaira sem szándékozik ráerőszakolni szerkesztőinek világnézetét, nem ilyen céllal indult. Ezekre is, azokra is csupán a higgadt okfejtés, a jóhiszemű eszmecsere szabályait, az igazság szolgálatát szeretné ráerőszakolni. S a tényleges munkát. A jövendölések s nagy fogadkozások helyett most az új év küszöbén is ezért térhetünk rögtön a feladat ügyére.

E feladat nem olyan könnyű, mint amilyen szerénynek látszik. Lapunk épp e tárgyilagos magatartásával került az ellentétek tüzébe. Egyszerű volna ennek vagy annak a csoportnak védelme alá húzódnunk: itt is, ott is azonnal lelkes tábort nyernénk. Nekünk azonban nem a tábor a gondunk.

A táborok kibékítése sem. Hanem csak védekezés a csoportok mindinkább eldurvuló módszerei ellen, az ellen, hogy ilyenek legyenek a szellemi élet különböző csoportjainak eszközei is. Ha vállalkozásunk eredménye a tengernyi csoport után még egy újabb csoport keletkezése lesz, az csak a szellem erejében hivők csoportja lehet. Hányadszor ismételjük mindezt? Annyiszor ismételjük, míg a tények nem mondják helyettünk. Valamit már mondanak.

Az olvasó világosan láthatja az erre vezető út kanyarjait. A fény terjed, a fantomok összenyeklenek, s felbukkannak az igazi, a komoly ellentétek, azok, amelyeket már örömmel üdvözöl az ember, amelyek körül már nyílt, férfias küzdelem indulhat, amelyek egy nemzet sokoldalúságát, azaz erejét mutatják. Világos megfogalmazásban, szinte rendszerben épp a minap láthattuk s olvashattuk e hasábokon irodalmunk egyik jelentős irányzatának világképét, a keletesékét, hogy még egy nevet felvessünk. Bizonyára éppígy megkapjuk majd a nyugatosékét. Majd a népiekét, az urbánusokét, a munkásírókét. S az okfejtéshez megkapjuk a perdöntő adatokat is, a műveket. A jellemek befeketítése helyett az eszmék és fogalmak tisztázása van növekvőben, az érdekek versengése helyett az alkotások versenye.

Az olvasó előtt nem lehet titok, hogy milyen korlátozások s akadályok közt kell munkánkat végeznünk. Cenzúra van s nem csupán az ügyészségen. Irodalmunkban még mindig oly irodalmon kívüli indulatok dúlnak, amelyek közepette csak a legnagyobb lelki fegyelemmel állhat meg az, aki a személyes és csoportérdekeken túl magasabb eszményt akar követni. Lapunkat érték s bizonyára seregestül érik eztán is olyan támadások, melyeket mi igazságtalannak és alaptalannak érzünk. A belső fegyelem, a magasabb cél azt kívánja, hogy az irodalmon kívüli támadás semmiképp se befolyásolhassa irodalmi ítéletünket. Ha úgy fordul, alázattal kell szolgálnunk az ügyet, amely – ilyenkor mutatkozik meg – akkor igazi, ha emberfelettit kíván az embertől. Múltunk kötelez, s jó magyarnak lenni ma fokozottabb felelősség. Magatartásunkkal, türelmünkkel kell példát adnunk azoknak a nemzetiségekből frissebben magyarult, türelmetlen polgártársainknak, akikben eleink önfeláldozásának s férfias szóértésének elsajátítása még nem fejeződhetett be. E lap a magyar szellem szabad parlamentje.

Mondtuk s újra mondjuk: nincs magyarul író, akinek ne volna felszólalási joga köztünk, ha az érték s jó szándék mandátumát bemutatja. A szerkesztő összeférhetetlennek érzi, hogy a lapot a maga védelmére használhassa, mint holmi revolvert vagy bunkót. Személytelennek kell lennie, vissza kell szorítania egyéni indulatain kívül itt még múltjának emlékeit, jövőjének céljait is: a rétegnek, amelyből származott, azzal szolgálhat e helyen, hogy igyekszik bizonyságot adni: e réteg fiai minden téren el tudják majd végezni a feladatot, mely a nemzet jövőjében rájuk vár. A múlt e téren is kötelez. Ismételten elhangzott a gyanúsítás, hogy lapunk a Nyugat szellemét akarja folytatni. Büszkeségünk és életünk értelme lesz, ha méltóknak bizonyulunk Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Tóth, a Nyugat nagy alkotóinak szellemére s munkájára.

Kívánjuk egymásnak, tudjuk be is fejezni ezt az esztendőt, amelyet most megkezdünk. Nem kívánunk kis dolgot. Ha újév napja hegyláb, ahonnan fölfelé az időbe megindul az ember: ritkán meredt ilyen üveghegy előttünk. Egyenként mindnyájunk előtt is s a nemzet előtt is. Ez az az idő, amikor az aggastyánok sem sajnálják a vénülést: bár már túllennénk rajta.

Egy sebesült francia beszéli, egy volt harcikocsi-vezető: a többiek tán szedték izgalmukban a levegőt, ahogy nagy messze feltűnt a dörgő, füstölgő cél, én legfeljebb tíz méterre nézhettem magam előtt az árkokat, nem maradt terem a szorongásra. A bizonytalan távol csak annak a tekintetét nem nyugtalanítja, aki két kezének közvetlen dolgára kényszerül figyelni. Ez a munka vigasza, a dolgozók nyugalmának, a szenvedők fegyelmezettségének, a parasztok kimért lépteinek titka. A veszély óráiban munkánkat még pontosabban és szigorúbban kell végeznünk. Az orvosnak a gyógyítást, a mérnöknek a tervezést, nekünk – éppoly híven és állhatatosan – azt kell elvégeznünk, amit egy nemzet íróira kiszab. Pontos mondatokat kell írnunk, e mondatokkal az élet zavaros anyagából az igazságot és valóságot kell kiválasztanunk. Ügyelnünk kell a szavak és ítéletek hangsúlyára, a nyelv és a szándék tisztaságára, a fertőző, az idegen elemek lehető gyors eltávolítására. A nemzet ilyen szerény, fiaitól a nagy pillanatokban is csak ilyen babramunka elvégzését kéri: a házkörnyék rendbentartását, az örökség megóvását, a folyamatosságot. Ezek nélkül ugyanis egyetlen pillanatot sem élhet, sem nagyot, sem kicsinyt. A döntő tetteket, hirtelen, viszonzásul úgyis ő súgja.

Az elkövetkezhető próbáltatások közt is ezt szeretnénk vállalni, sem többet, sem kevesebbet. Megköszönve az eddigi segítséget, ehhez kérjük írótársaink munkáját, irodalmi életünk tárgyilagos hozzászólását, olvasóink figyelmét.