Első állomás

A Magyar Csillag októberben töltötte be első évfolyamát. Novembertől fogva havonként kétszer jelenik meg; havonta még egyszer akkora terjedelemben.

Az olvasóhoz nem a szerkesztő és előfizető viszonya fűz, nem ilyen felelősséggel érzem iránta kötöttnek magam. Tanúul hívom olyan dologhoz, amely nem személyek dolga, hanem az irodalomé, azon át a nemzeté. Ezek iránt éreznek felelősséget, akik a folyóirat sorsát alakítják. Ha különböznek, elsősorban ebben szeretnének különbözni másoktól, s ebben kívánnak hasonlítani egymáshoz.

A lépés, a lap kiterjesztése kockázatos. Méltán előtolul a kérdés: mi tette szükségessé? Szemmel láthatóan az olvasók nem kívánják, nem kívánhatják, abból az egyszerű okból, mert nincsenek, sohasem is voltak elegen Magyarországon olyan folyóirat fenntartásához, amely irodalmi közleményeit nem tarkítja – a múlt század hölgyfutárainak hagyományaképp – főzési, kozmetikai, szabászati s házassági tanáccsal, vagy pedig – a balkániasság jellegzetes hagyományaképp – írók társasági s politikai magánügyeinek szellőztetésével. Ilyen, pusztán irodalmat szolgáló folyóiratot Magyarországon rövidebb-hosszabb időre az írók szoktak fenntartani; igen ritkán egy-egy mecénás, nagyon is kétes értékű önzetlenségével.

Most azonban, ha jobban megnézzük, az írók sem igen kívánják. A kezdőket az érvényesülés ezer könnyű alkalma szívja, az elismertek nagy része alá párt, világnézet és felekezet rakja a kitűnés emelvényét. Ezeket is, azokat is inkább feszélyezi a merőben csak irodalmi szemlélet. Mások azon a véleményen vannak, burkolózzék be az író a műveibe, a mai szeles, hangtorzító idő nem alkalmas arra, hogy az író közvetlenül, folyóiratban szóljon gondjairól az olvasónak. Ahány mondatot mond, annyi félreértés lesz belőle. Ilyen időn csak a kiáltás lehet úrrá.

Mi kívánja hát mégis ezt a lépést? Részben épp az, amit felsoroltam.

Épp a szeles időben kívánja fokozottan is műveltségünk érdeke. Az a szellemi folyamatosság, amely az elismert írók közt is mindig csak kevesek gondja volt. A már-már az olvasók ízlésétől és az írók érdekétől független irodalom. Nem a „tiszta”, nem is a „l’art pour l’art”-os, hanem az, amelyet röviden egy nép tudatának nevezhetünk. Az a hagyomány, amelyet a Magyar Csillag már indulásakor folytatni vélt.

Reménytelenül kezdtük, amit ezelőtt egy évvel elkezdtünk. Az a néhány olvasó, aki velünk volt, emlékezhet az indulás hangulatára, a viszálynak és sivárságnak arra a Thököly korát idéző légkörére, amelybe irodalmunk Babits halála után került; illetve amelyre akkor döbbentünk rá igazán.

A remény hamarább villant a fejbe, mint ahogy az ész várta. Az egyetlen lehetséges menetterv, amelyet a helyzet mindenkinek egyformán így súgott volna, az volt: összegyűjteni az egymástól elvadult jobbakat, aztán kialakítani köztük olyan hangot, amely a gyűlölködést szellemi küzdelemmé, azaz, szellemi életté emeli, aztán az így megtisztított ősi földről kiszorítani, mint a meggyengült határokon betört törököt és labancot, az irodalom területén dúló martalócokat. Én az út mindegyik szakaszára két évet szántam. A terv így is álombeli volt – mert ki mer ma esztendőkben s olyan értékben számolni, mint néhány ember teremtő akarata? –, de barátaim még ezt is túlzottan reménykedőnek tartották.

Tervünket a kiskirállyá vedlett martalócok szokásos mosolya fogadta, fölénnyel. Az, amit Magyarországon közönségnek nevezhetünk, az ő hangjuk lejtését szokta meg, az ő szavukra hallgatott. Az előrelátó gazdák bólintásával tettük egymás mellé az ellentétes irányú, azaz, a szabadság nevével visszaélő és a nemzet nevével visszaélő lapok csaknem hasonló szövegű kiátkozását. Szinte hallani lehetett felváltva hol az egyik, hol a másik oldalról a szisszenetet aszerint, ahogy Erdélyi, Márai, Szabó Lőrinc vagy Németh neve tűnt föl a címlapon. A folyóirat így lett szinte számonként „jobb”- vagy „bal”-oldali, szép példát adva arról, milyen könnyen meg tudná taposni a politika az irodalmat. De azt döntöttük el: „az az igazi lap, amely a közönségtől is független; ahhoz kell tartanunk magunkat, mintha nem is embereknek, hanem egykét eszménynek írnánk”.

De az első három hónap múlva meghökkenve néztünk egymásra: a régiek mellé négyszáz új előfizető vidékről, kétszáz új előfizető Pestről, s az újságos bódékban a többlet számonként háromszáz. Ennyi az új halló fül? Egyik távoli célom volt megváltoztatni azt az útonállásszerű értékcserét, amelyet szépirodalmi lapjaink íróinkkal folytatnak. Gyorsan felemeltük a tiszteletdíjakat.

Az derült ki, amit néhányan rég tudtunk, hogy csinálhat az élet és a politika azt, amit akar, a jó olvasó szívében békésen megférnek egymás mellett a legellentétesebb hangú, szándékú, sőt célzatosságú írók; sőt, ott szinte vonzzák egymást, lévén minden irodalmi élet fő éltető tünete, hogy írói minél inkább különbözzenek egymástól.

Az írók természetesen ezt mindig tudták. Restelkedve teszem, mert hisz mindnyájunk ügyéről van szó, nem az enyémről, s még kérkedésszámba is mehetne, de hiányérzetem volna, ha nem köszönném meg az íróknak a készséget, ahogy megértették, miről van szó, a fegyelmet, ahogy ezt az ügyet minden fölé helyezték. Ahogy megindították az összefogásnak ezt a folyamatát, amely még ma sem ért véget.

Két esztendő helyett így sikerült néhány hónap alatt nemcsak feloldani, hanem rögtön avulttá is tenni újabb irodalmunk legfogasabb kérdését: a népiesek és urbánusok nevezetes ellentétét. Irodalmi függetlenségünk visszaszerzésétől, irodalmi haladásunk biztosításától függ már csupán, hogy a személyeskedések területéről irodalmunkat a művek felé irányítsuk. Hogy az író elvonulhasson végre alkotása elől, s maga helyett teremtményeit beszéltesse. Erre biztat az idő is, azzal, hogy hovatovább úgysem tehet mást.

Évtizedek óta sürget az irodalom területének ez a védelme, amelyet Babits kötelező emelkedettségének, Németh az irodalom önkormányzatának nevezett. Én az írók szekértáboraként emlegettem, értve rajta, hogy járja kedvére minden író a maga útját, épp csak azt a néma eltökélést hordja magával, hogy mihelyt egy társát is veszély fenyegeti, a többi mind közösséget vállal vele, megvédése idejére gyorsan közös táborba kanyarodik. Régebbi, könnyebben értő korokban ezt egyszerűen írói függetlenségnek, a művészet szabadságának mondták. Az elmúlt két-három évtized tanulsága mutatta meg, milyen szükség van rá. Különösen a műveltség útjának első felén vagy negyedén álló országokban.

Bizonyos, hogy ritkán volt oly irodalomellenes korszak Magyarországon, mint a két háború között. Korai volna okáról tüzetes látleletet készítenünk. A fölbomló korok ízelítőül s bevezetésül tudatukat tépik szét, irodalmukat? Az irodalmat minden üldözte, s ugyanakkor húzta. Nem sikertelenül. Könyvégető csoportok keletkeztek, de a Babits, Kosztolányi, majd Móricz s a népiesek ellen vezetett hadjáratok durvasága bizonyítja, hogy a könyvégetés nagy panaszlói is tudtak volna könyvet égetni. Hovatovább szinte ismérve lett a magyar írónak, hogy élete egy-egy pontján feltámadjon ellene az irodalom alá került betűrovó had, s megpróbálja a bekerítését és leterítését, természetesen mindig a maga sajátos indokával, azaz, mindig irodalmon kívüli ürüggyel. Azt minden esetben megfigyelhetjük, hogy sohasem író támad íróra, hanem mindig egy más területről érkező, s olyan eszközzel hadakozik, ami ellen az írónak nincs fegyvere. Napilapok azzal tanúsítják európaiságukat és szellemi érdeklődésüket, hogy sorra rágalmaztatják mindazt, ami a szellemiekben érték és magyar.

Mindez nem a mi gondunk volna, ha az irodalmon kívül zajlanék. De ismétlem, becsap az irodalomba és megzavarja annak működését. A kinti hangoskodók hatására Ady és Babits hívei nem úgy nézik egymást, mint minden egészséges irodalomban néznék: örülünk, hogy ennyifélék vagyunk, hanem úgy: egyiknek pusztulnia kell. Nem túlzás azt állítani, hogy évtizedek óta a legjobb íróink személyes fenyegetés alatt és személyes fenyegetés ellenére írnak: trónra emelendő költője nincs minden pártalakulásnak, de fölkötendő írója mindegyiknek van négy-öt. Az írók erről mindeddig szemérmesen hallgattak, nehogy a gyávaság csak álmukhoz is hozzáférjen. Meg aztán azért is, mert azt hitték: az irodalommal ez már így szokás mindenütt. Nem; hazai különlegesség, hogy épp azok, akik Móricznak vagy Cs. Szabónak egy sorát sem értették, hittel vallják ellenük a vérbosszút. Vagy nem is annyira hazai. Lelkületem egyik jó pillére, hogy elég frissen őrzöm azt az európai kontinensszemléletet, amely ifjan Párizsban alakult ki bennem. Amikor hosszú külföldi esztendők után Pestre érkeztem, ez mondatta velem: Lemberg, mert odakünn összeismerkedtem lembergiekkel is. Ez mondatja most velem: Macedónia, mert ismertem egy-két maradék macedónt is. A magyart nem ilyennek akartam ismerni.

Ilyenek indokolják, hogy irodalmunk területén rendet teremtsünk, hogy próbáljunk eszközt készíteni a színvonal emelésére, az olvasók és írók nemtörődömségének ellenére is. Így kerülhetjük el azt a veszedelmet, hogy irodalmunkat mindenki irányítja, csak író nem, s hogy ennek következtében hovatovább nem lesz irodalmunk, csak irodalompolitikánk.

Van más is, ami sürgeti az összefogás és az együttdolgozás kiterjesztését. Nehezen indul rá a toll, annyira érzi: minél nagyobb a vállalkozás, annál alázatosabb legyen a vállalkozó. Nincs minden irodalomnak irodalmon túli feladata. A mienknek van, mindig is volt. A magyar írónak és olvasónak igazánból azért kell az irodalom alatti zajtól elzárkóznia, hogy teljesíteni tudja, ami az irodalom felett vár rá, a megvalósítandó eszmék világában.

Az irodalom függetlenségére alakuló szekértábor, úgy lehet, egy nép szellemiségének védvára lesz, erre kell felkészülnünk. A magyarság most éli várakozásainak tán legsúlyosabb esztendeit. Ágazhatnak reménységek és bizodalmak erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk. Fel kell készülnünk erre az erőkifejtésre. Mennyi időnk van még rá? Semmiképp sem annyi, hogy szellemi szétziláltságunkat, irodalmunk tetterejének bénultságát, az egyszándékúaknak és egy útra rendelteknek viszályát aggodalom nélkül nézhessük. Szellemi életünk hangja – amely arra hivatott, hogy a nemzet világos szava legyen – az ellentmondó kiáltások erejétől száll magasra. Önállósága oly kevés, hogy valóban igaza lehet a fenyegető csoportoknak, akik szerint egy ilyen vagy olyan betörés az irodalomba: seregestől dob majd örök feledésbe olyan írókat, akiknek művészi értékében ma senki sem kételkedik. Irodalmi önállóságunk oly szégyenletesen gyenge lábú, hogy az átvészelésre legtöbb esélyük a legpuhányabbaknak, az ide-oda hajlóknak van.

Az újkorban a nemzetek irodalmuk izomzatával álltak talpra. Ezt az erőt tartogatják megbicsaklásuk esetére is. Nem nevezem meg, mert nem tudom, nem a prófétáskodás újabb gúnyáradatának tenném-e ki azt a barátomat, aki az összefogást fejtegető mondataimat olyasfélével szakította félbe, hogy nemzetet teremthetünk; vagyis az irodalom példát adhat az országnak, milyen magatartás illik a sorsfordulókon.

Képzeletem sokkal földönjáróbb, hogysem szememet ilyen magasra mertem volna vetni. Lassan az emeltette fel velem: épp az utóbbi évtizedekben az irodalomtól mi minden feladat végzését várta el a társadalom. Csak azért, mert megérezte, hogy a rengeteg szóáradatban egyedül az irodalom szava mögött van hitel? S hogy a művészi hitelnek szerves része az emberi hitelesség? A hiteles valóság is? Szakmánk többet akar, mint mi.

Hinnünk kell, hogy pusztán a lelkiismeretesen és jóhiszeműen végzett munka tiszta erkölcsi légkört teremt. Úgy érzem, bíznunk lehet útirányunkban: a megbékélés első szakasza után irodalmunk megindulhat elvesztett hadállásainak visszaszerzésére, annak a tekintélynek s a tekintéllyel járó komoly feladatnak a visszahódítására, amilyen a múlt század negyvenes éveiben volt neki; hamarosan elérkezhet oda, hogy ellentéteit emberi hangon vitatja meg, hogy kiűzi soraiból a pénzváltókat s martalócokat; hogy az erőszakosságok idején példát ad a betű és a szó erejéből; abból, mit lehet ésszel elérni.

Mindezek nagy szavak, talán túlságosan is súlyosak. Mintha valaki kitartóan a szemgyönyörködtető fiatal testnek csak rejtett oszlopairól, csontvázáról beszélne. Nem irodalom, amelyik nem gyönyörködtet, amelynek csak csontváza van. Ha az olvasóhoz csak a szerkesztő viszonya fűzne, ahogy kezdetben mondtam, nem beszéltem volna rejtett gondjainkról, terveinkről; a mélyebb szerkezetről, amelyre műveinket akarjuk rakni.

Csak arról beszéltem volna, amiről még most befejezésül ejtek szót. Hogy természetesen eleven s jó lapot akarunk továbbra is csinálni. Folytatjuk, amit megkezdtünk, a független és bátor bírálatot. Nem riadunk vissza a harctól sem; ha az irodalom tisztasága kívánja, még keresni is fogjuk. Közleményeink és bírálataink közreadásában továbbra is csak az érték vezet bennünket. Nincs magyarul író, akit ne meleg üdvözléssel fogadnánk körünkbe. Az országban, ahol jószerivel csak egy irodalmi folyóirat van, a méltányosság azt parancsolja, hogy e folyóirat szerkesztője háttérbe tudja szorítani, ha kell, saját álláspontját, s helyet adjon az ellentétes felfogásnak is, Egyszóval, célja szabad fórum teremtése legyen, s korlátot csak az alacsony színvonal s a rosszhiszeműség ellen emeljen. Elvünk ezentúl is az lesz, hogy az ismert írók csúcsaikat mutassák be a lapban, az újonnan jelentkezők olyat adjanak, ami egy lépéssel előbbre akar jutni a meglévőn. A nagyobb terjedelem módot ad, hogy a kezdőknek több teret juttassunk.

Boldog az az ország, amelynek egy korszakban tizenöt-húsz írója van; ha ezek barátian együtt dolgoznak, ez a legrettenetesebb, de mégis a legáldásosabb klikk. Igyekszünk a legjobbakat úgy összegyűjteni, hogy a baráti együttes eredménye kölcsönös serkentés, őszinte kritika legyen. A társulással munkára akarjuk szorítani magunkat. Nem titkolt tervem, hogy azoknak az íróknak, akik képességüket eddig mintegy a műfajok közti területen mutatták meg – az önéletírásban, az esszében, a társadalmi rajzban –, alkalmat adjunk a nagy műfajok megpróbálására. Magyarországon a folyóirat kísérleti telep is: a versnek arra, hogy vajon megelevenedik-e a nyomtatásban, a prózának, hogy alkotója a végleges formába öntés előtt még javíthasson rajta.

Nem tudjuk, mindebből mennyi sikerül; sikerülhet-e egyáltalán. Munkánkat folytatni sem folytatjuk több reménnyel, mint amennyivel kezdtük. Az egész lépést magát kísérletül szántuk, ismét egy évi próbaidőre. Vállalkozásunk nem üzleti vállalkozás. Nincs okunk titkolni, hogy lapunk eddig sem volt jövedelmező: az előfizetések és a költségek közti különbözetet, a ráfizetést néhány ember azzal pótolta, hogy ingyen, vagy majdnem ingyen dolgozott. A teher a kétszer akkora terjedelemmel növekedni fog.

Kérnivalónk az olvasótól sincs. Akik a folyóiratot viszik, viselnek annyi kéretlen nyűgöt vele, hogy némi megkönnyebbüléssel gondoljanak arra a pillanatra, amely a feladattól – akár a sikertelenség árán is – megváltja őket. Nem kívánunk lépni üzleti viszonyba az olvasóval: a lap esetleges jövedelmét a tiszteletdíjak további emelésére fogjuk fordítani. Annyit sem kérünk, hogy támogasson bennünket. Támogassa a közös ügyet: ha felismeri, hogy részben az övé is.

Mindez már egy új nemzedék magatartása és feladata. E magatartás lényegesen más, mint az Ady-Babits-Móricz nemzedéké volt: a körülmények is mások. A feladat azonban ugyanaz. Épp csak a körülmények miatt – amelyeket most már az olvasó is lát – sokkal nehezebb. Nem vagyunk fiatalok, de még újoncok vagyunk, hadállásainkat csak most foglaltuk el. Magunk vagyunk.