Ahova az olvasó ezúttal vitetik

Udvariasságból néztem végig újra és újra a svájci havasokat. Már megint egy vízesés!… Legalább kétszáz méterről szakadt le. Úgy villogott és csattogott, mint egy szíjas korbács egy óriás csizmája szárán. Ha egyedül vagyok a fülkében, már rég lehúztam volna a függönyt. Mert a másik ablaknál is ilyen szörnyek vicsorogtak, s rázták fényes ostorukat. Föl-alá jártam a vonatfolyosón, az egyik cigarettáról a másikra gyújtottam: szorongtam; szerettem volna már kint lenni a hegyekből.

Gyalogosan sem volt jobb köztük. Hónaljukban lakva sem. Mihelyt szemem megállt valamelyik csúcson: bokámban, lábikrámban azonnal megbizsergett a vágy, hogy legyőzzem, hogy fölmenjek, felálljak rá, mint valami vadállat fejére. Csak ott s úgy éreztem volna teljes biztonságban magam. Nem vadregényesnek éreztem a tájat, hanem betű szerint csak vadnak. Vagyis még emberietlennek, értelmetlennek, szertelenül összevissza hadonászónak, enyhén elmebajosnak. Szabadnak sem éreztem, még ebben az állapotában, ebben a féktelenségében sem. A betegagyúak legkeservesebben nem a zárt intézetnek s a kényszerzubbonynak a foglyai. A saját handabandázásuknak s fegyelmezetlenségüknek. Megint egy vízesés, megint egy eszeveszett patak a hegyek oldalán; mintha rabláncot csörgetnének, jutott eszembe, Petőfiből.

Nem Petőfi tájába akartam behízelegni, belopni magam. Azt a nagy parlag rónaságot, amelyet ő olyan gyönyörűre megfestett, azt a végtelent és ugyancsak vadat, amilyen az ő korában volt, én azt is embertelennek s szó szerint is vadnak éreztem; azt is csak zavartan bámulni tudtam; abban is feszengtem. A tengernyi pusztaság közepén sem találtam a helyem, szünetlen hátranézhetnékem volt, mintha valaki mögém akarna settenkedni, hogy orvul tarkón csapjon. A tenger pusztaság valóban tenger; nincs, aminek hátam támasszam, amin lábam megvessem. Túlméretezett ez is. Azt kell erre is mondanom: nem ember csinálta.

Nekem ember csinálta táj kell. Szelídnek, kezesnek, megidomítottnak, szinte háziállatszerűnek szeretem a vidéket. Emberies természetre vágyom. A táj nekem ott kezdődik, s ott végződik, ahol ész és emberi kéz nyomát látom rajta, zöld lucernást, sárga tarlót, a dombon sarkosra vágott erdőt, szép fekete barázdákba fésült szántókat. Nekem még a mocsarat is tegyék rendbe, nyírják róla a sást és a nádat, mert különben söpretlen szobában érzem magam, kócos asszonyok és purdék között.

A dombok és a halmok tetszenek. A folyóvölgyek két oldalán a hevertükben olyanformán nyújtózkodó dombsorozatok, mint megannyi fürdőző óriás lány – aminőkről Baudelaire álmodott. Amilyet a Loire alsó folyásán lát a jobbra-balra tekingető jachttulajdonos. Amilyet a Kapos és a Koppány völgyében lát a falkája mögött lépegető juhász.

Rousseau Svájcban fedezte fel az emberiségnek a természetet, de a hegyeken, mondatai tanúsága szerint, csak addig jártatta szemét, ameddig kerteket és gyümölcsösöket látott, és észre sem vette a különben nem érdemetlen csúcsokat, a hófödteket, kedvenceit korunk milliomosainak, akik különös félreértéssel azok közelében akarnak lelkökbe egy kis emelkedettséget és tisztaságot csempészni. Alföldinek Arany is alföldi volt, de a síkság vad ugarát ő már csinos kepékkel és petrencékkel rakta tele, a méneseket nem hagyta csak úgy kedvükre száguldozni, hogy mindent letiporjanak. Egyszóval minden tájat meg lehet hódítani. Nem kirándulónak vagy szegénylegénynek szeretem az embert, hanem élethódítónak, ilyenfajtának. Szeretem, ha a táj ott van a kezem ügyében; ha szemem körös-körül a műveltség legelső és legbiztosabb jeleit olvassa, a földművelését: ha nem vad erdők, hanem a rend szabadságában gyönyörködik. Pannóniai vagyok, dunántúli.

Simontornyáig – vallottam diákkoromban – akár ki se nézzen a vonatablakon az utazó. Különben Pesttől odáig falut jószerivel egyet sem láthatott. A parasztföldek szép csíkos szőttesei helyett a tízezerholdak nagy répa- és búzatábláinak egyszínű szőnyegein rántotta át az embert a mozdony, vagy egy-egy nyomorult majorság vakolatát vedlő cselédházai előtt. Ez is vad vidék volt: nem műveletlen, csak még ember nélküli. Nagy ritkán lehetett látni a földeken egy-egy bérest, kalap a kezében; a vonatnak is levette. A gépekkel művelt föld dús volt, buja, de melegség: lélek nélkül való. Ilyen állomások lebbentek el: Szolgaegyháza, Ferencmajor, Bogárd! A táj lapos, itt-ott fodrozódik; ez még csak a bevezető.

Sáregresnél van Fejér megye határa. Még egy-két mozdonyszusszanat, és feltűnik a Mózsé-hegy, a Völgység előőrse, aztán a simontornyai vár. Megérkeztünk, Dél-Dunántúlon vagyok, tolnai. Több helyen is kiszállhatunk.

Én itt mindenütt voltam gyerek, föl a Kapos völgyén, le a Sió folyásán, bent a Sárközben, sőt, a gyönyörű dombvidék magvában, az Árpád-háznak abban a hajdani őstelepülésében is, amelyet egy frissebb és különös hagyománytisztelet Schwäbische Türkeinek nevezett el. Csak szülőföldem van, nincs szülőfalum.

Szülőhelyem folyékony állapotú. A parasztfalvak körül tengerként hullámzó latifundiumok pusztáján születtem, teljesen mindegy, hogy melyiken. E pusztákon voltam gyermek, olyanformán, mint a hal a vízben, vagyis minden öbölben otthonos. Közben-közben kétlakian a szárazra járva néhány falut is meglaktam. Apám apja – nem minden büszkélkedés s nem minden keseredés nélkül hallottam emlegetni oly sokszor a családfát – herceg Esterházynak volt szegődményes első számadó juhásza. Apám uradalminak már csak kovács volt, és már csak egy grófnál, sőt Strasser és Kőnig, majd Dőry bérlő uraknál.

Föl és le kedvemre úszkálhattam a puszták mindenütt egyforma közegében, és ki-kiütve fejem, kedvemre szemlélhettem a lágyan váltakozó dombláncolatokat, amelyek akkori szememben mintha szintén valami tenger részei lettek volna egy békés tenger anyásan szelíd hullámai. Hol sóvárogva, hol sajnálkozva pillantgattam fel rájuk. A völgyekben, a termékeny lapályokon feküdtek a nagybirtokok: a puszták, a dombokon és emelkedőkön a falvak: a kisnemesek és parasztok földjei, abból az egyszerű okból, hogy az erősebb mindig a jobbat foglalja le magának.

De nem mindig a szebbet.

Szépek voltak ezek a halmok, tündöklően tengerzöldek és tengerkékek a tetejükre ültetett szőlőkkel, a szőlőkre permetezett gálickőlével. Emlékezetem ezekkel az üdekék dombhullámokkal van teli meg a mögöttük távolabb vonuló, sötétebb kék erdős hegyhátokkal, s még távolabb s megint csak világosan: világos felhőket habzó kék éggel. Kék szőlők és mögöttük kék erdők és bárányfelhők húzódtak Simontornyától Szekszárdig és Szekszárdtól fel Dombóvárig, amerre csak a pusztákról föltekintettem. Tündérkékre varázsolódott távolról a puszták lapálya is. Földem nincs e tájon egy bokoraljnyi, de az író e földből él bennem, e föld hajdani látványából. Mit mondjak még róla, melyik pontján álljak meg egy kis körül-emlékezésre? Elmondtam már e táj szenvedését. Várom az isteni kegyelmet, hogy öröméről szólhassak.

Nekem e kék folyóvölgyek mélyén rejtetett el, ott zárult be a paradicsom, valahol Uzd és Kölesd vagy Simontornya és Görbő közt, az ozorai Tükörcsös mögött, ahol nekünk is volt szőlőnk, s amely a Sió–Kaposvölgy legmagasabb csúcsa (271 m); vagy annál a távoli pontnál Tamási fölött, ahol a Koppány a Kaposba ömlik, s amely nemcsak ezért volt gyermeki képzeletemben a csodák és legendák hona, hanem azért is, mert valahol ott terül el apám szülőfaluja, mintegy a levegőben, az a község, amely a valóságban nincs: az „eszményi”, a felhőbéli Majsamiklósvár, a környék nagybirtokosainak szellemes alkotása, hogy a falvak hatásköréből, főleg adóterheitől függetlenüljenek.

Ami Vörösmartyban elbűvölő hasonlat és kép, annak való párja mind itt található. Bent a hegyek közt, Börzsönyben, Perczeléknél volt házitanító és szerelmes, itt Görbőn a Csehfalvy-kúrián volt jurátus. Itt fogamzott meg a Zalán, ez a táj a színtere a Széplaknak. Hogy mi rejlik Vörösmartyban, ezért tudhatta igazán csak Babits, e vidék legnagyobb szülötte. Mint minden emberkéz művelte táj, kedves tartózkodó helye ez is a Múzsáknak; őserdőtől, a Versailles naponta borotvált kertjeitől egyképp idegenkednek; a kertben és mindenfajta művelésben legalábbis megyényi kell nekik.

Itt keletkeztek, Uzdon és Borjádon Petőfi legpezsgőbb, épp-kiforrt-bor ízű versei; járt itt iskolában is, Sárszentlőrincen. Jó volt az iskola, de a környék még jobb iskola volt a népjogok jövendő harcosának. Mikor gyermekfővel erre megfordult, itt már egy ízleltetőnyi jobbágyfelszabadítást láthatott: az országban legelőször itt szabadította fel parasztjait Bezerédy István, 1817-ben! Vers, eszme és jó borillat szállt itt a múlt század levegőjében, költők és reformerek talaja ez és a reménytelenséggel és elnyomatással küzdő szellemé, a szabadságé. Innen vágtatott el Rákóczi mellé Murza paripáján, gyönyörű piros bársony süvegében Béri Balogh Ádám!

Innen való, ebből a megyéből, Garay János… Kivel dicsekedjem még? Idevaló, Gerjenbe, Hagymássy Lajos, aki nyilván megbecsülésből vette fel a Tolnai nevet: a magyarság állapotát e megye magyarjainak sorsával ábrázolta. Idevaló, Ozora mögött Döbröntére Vas Gereben. Igaz, mindezekkel csak elég tág alapon vallhatom földinek magam.

A legnagyobb hírnévre mégis legközelebbi földim vitte.

A mezőváros, amelyhez szülőpusztám, mint utolsó postához csatlakozik, Simontornya adta a világnak Háry Jánost, ellentétben minden szóba, sőt dalba foglalt állítással, amely az igazi tolnaiak nem kis meglepetésére a nemes férfiút a hason című dalműben nem tudni milyen adatok nyomán, de mindenesetre kellő megfontolás nélkül, mint nagyabonyi illetőségűt énekelteti az ottani két toronyról, s így őt tévesen Szolnok vármegyének ajándékozza. Háry János simontornyai volt. Itt tanulta ki a kádárságot, innen ment Szekszárdra, az előbbi szőlőhegyek mentén, ahol mindenütt szükséges ez a hordógyártó mesterség, mert persze obsitos sem volt soha: ha mással nem, ezzel az eggyel mégis falhoz állította a világot, a hiszékeny szekszárdiakat, élükön a furfangjára oly büszke Garayval. De nem, ismétlem, születésre és természetre simontornyai volt, magam is bizonyíthatom. Majdnem azt mondtam, magam is ismertem.

Csak másait ismertem. Azokat a derűs kedvű pintéreket, kádárokat, présfaragókat, sáshúzókat és szőlészethez kapcsolódó egyéb mesterembereket, akikből még nekem is jutott két nagybácsi; azokat a jó szellemű és finom szavú vincelléreket, borászokat, hivatásos borkóstolókat, pinceszerre gyűlő gazdákat és kántorokat, akiket meg a szőlészet tett hasonlóvá mennyi ötlet, dal, szellemesség és honfi áldozatkészség szikrázott el a pince előtti diófa alatt, a malomkőasztalon állongó vászonkorsó körül. Mennyi fogadkozás, mennyi dicső és hősi emlék, amire ha alap nem volt is, de vágy és szomj annál több volt. Aki mások örömére hazudik, csak minőségben különbözik a költőtől. Ilyen költő volt Háry, ezt a műfajt teremtette meg. Pártfogásomba kell vennem. Napóleont nem csípte fülön, de volt akkora alkotó, mint Garay. Igaz, Garay nélkül csak mi tolnaiak tudnánk róla, de mit tudna a világ Garayról is őnélküle? Hírnevük éppúgy összeforrt, akár alkotásuk, mert ne feledjük, hogy az obsitos történetei valóban Háry elmeszüleményei, Garay épp csak rímbe szedte őket. Az ilyen társszerző ma plágiumpert indítana. Ám Háry, mint minden igazi borivó, nagylelkű volt, kicsire nem nézett, még művészi dolgokban sem. S megereszthette képzeletét. Volt miben! Vagyis volt hallgatósága. Mindenfajta kitaláló szellemének az a jó közeg, amely enged is, ellenáll is. Hárynak Simontornyán meg kellett erőltetnie magát. A fentmaradt bizonyíték szerint nem volt könnyű publikuma. A simontornyaiak egyet például tréfából sem hittek el. Hogy az olaszok olajban halat sütnek, és azt megeszik.

Így bőkezűen, ennyire válogatás nélkül ontotta az az ember teremtette, isten kedvelte, végzet verte föld a nagy lelkeket. Láttam Háry utódait; láttam Vörösmartyét is. Utolsó nagy körülpillantásom a tájon – a szekszárdi szőlőhegyek tetejére esett. Oly ismerős volt a szőlő is, lent a völgyi táj is, hogy egy pillanatra Ozorán képzeltem magam, a Tükörcsösön, szemben a Sió kék lapályával s a Mezőföld lágy hullámtájékán odáig libegő falvakkal: Igarral, Szilassal, Mezőkomárommal, Cecével, amely számomra az izgalmas külföld volt, anyám szüleinek hona! De itt ez a lapály – még kékebb, mint a mienk – már nemcsak a Sióé, hanem a Dunáé is volt, s előttünk: Decs, Pilis, Bogyiszló, a Sárköz síksága. Igazán olyan gazdag-színesen, mint egy sárközi hímzés. Áthallatszott Kalocsa harangja. A táj tán itt volt a legszelídebb, legmíveltebb, leglelkesebb. Babitsék szőlejében álltam, Babits oldalán. Ahogy a táj vére a hosszú pincék hordaiban, e mindmáig latinos vidék, ahogy ő nevezte: e kék táj lelke az ő verseiben erjed legízesebbre és legtisztábbra. Erre gondoltam, de nem szóltam neki. Lassan lefelé jöttünk, megálltunk egy nagy kőkeresztnél, amelyet még az ő nagyanyja csináltatott; minden vágónál, minden emléknél megálltunk. Nehezen járt, lefelé menet is; a halál már arcára is kiütközött. Ez volt az ő utolsó útja erre. Búcsúzott a tájtól, búcsúztatta a táj.

Földiek voltunk, s mégis két világrész fiai: ő arról a tündérien dallamos dombokról, én a völgyi puszták vaskos vartyogásából. Amit azokról világgá adhattam mint vészjelet is, mint fenyegetést is, azt nem kis részben ő segítette létrejönni. Most elvékonyult karját fogva, én segítettem őt, megvetve sarkamat a nyálkás földúton.

Azok számát szaporítom, akik gyermekkoruk színterére visszatérve, mindannyiszor egyszersmind még két rejtelmes színtérre leereszkednek: a múlt alvilágába és nemzetük egy mélyebb televényébe. Ez az én emléklimbusom meglehetősen kerek; mert elég élesen körülzárt.

A világ zárta el magát tőle, s nem ő zárkózott el a világtól. Ó, nagyon is nem! Minden csápjával afelé nyúlt.

Úgynevezett alacsony társadalmi rétegből származom. Nem a legalacsonyabból – bár azt se bánnám, ha vályogvető cigányokat, vándorköszörűsöket vagy városvégi szemétguberálókat vallhatnék nemzőimül s nevelőimül. Nem regényességből. Szociológiai érdeklődésből. A szinte bölcsőmtől tartó valóság- és tudományszomjból; életszeretetből. Minden emberi sors valamiféle buborék bizonyos mélységből a bizonyos magasságban elkövetkező szétpattanásáig. Minél mélyebbről jövünk, az életnek annál több rétegén haladunk át. Úgy tetszik, annál nagyobb utat teszünk meg.

Annál több tapasztalatot kapunk, s ennek zavaros anyagából annál több okulást rostálhatunk ki; annál tartalmasabb beszámolót adhatunk, ha erre kerül a sor.

Nem akarok visszaélni ezzel a helyzeti előnnyel; sose is akartam. Ezeknek az „alsóbb” – érzésem szerint „melegebb” – társadalmi rétegeknek életéről eleget beszéltem; sohasem a magam fitogtatásáért. Saját sorsomat legfeljebb háttérként vázolgattam, avégből, hogy az előtérben mozgók távlatot nyerjenek; hogy az élet – a valódi ábrázolandó – három kiterjedésben folyjék, így, fölidézzen is. Ebből következett az, hogy ezt a lenti világot lentinek én sosem éreztem. Sem akkor, amikor benne éltem, sem később, visszagondolva rá.

Jó ítélőképességem bizonyítékai közé sorolom, hogy gyermekkorom alakjai mindmáig nem kisebbedtek szememben. Szavukat – a rég halott pusztai cselédek és kézmívesek szavait – ma az emlékezet varázspalotájában is azzal a figyelemmel és tisztelettel hallgatom, mint amikor az első alkalmakkor a valóságban, szülőházam földes szobájában hallgathattam.

Az összezsúfoltság csak a fölnőttet szorítja néha börtönnél is jobban; a gyermeknek ez a szorítás fészekmeleget termel. Családom minden tagja abban a földes szobában hált, amelyben én; főleg telente. Vendégeinket is abban fogadtuk. Mivel ezek leginkább este jöttek, a vendéglátás és a gyermekek alvásának ideje egybeesett. Ez korántsem zavart bennünket, ifjabb nemzedéket. Sőt!

Valahányszor olyan művészet okozta gyönyörben volt részem, hogy az épp olvasott könyvet egy percre be kellett csuknom, hogy zsákmányolt élményeimet számba vegyem, vagy a függöny lezuhanása után karszékemben egy ideig még a kapott szellemi gyönyör után mozdulatlan maradtam, olyanféle boldog bódulatban, mint a szerelmesek a test katarzisa után: mindannyiszor, vagy legalábbis elég gyakran, ezeknek a pusztai estéknek távoli fénye lobbant belém. A szoba kicsi volt, így ágyunk oly közel állt az asztalhoz, hogy a vendégek, ha fölállva kitolták maguk alól a széket, annak háta ágyunkhoz koppant.

Testvérnéném egy ével volt idősebb nálam. Bátyám kettővel. Sokáig nénémmel aludtam egy ágyban, olyankor én feküdtem kívül. Később bátyámmal, akkor én kerültem a fal mellé.

De akár kívül, akár belül volt a helyem, ellentétben a gyermekek átlagával, vacsora után alig vártam, hogy egy ügyes rántással anyánk lehúzza lábunkról a nedves csizmát, s két hónom alatt megkapva átemeljen az ágy szép rácsozatán – nagyapánk saját alkotásán –, s a dunyha és a vánkos közé rendezzen.

Akár jött vendég, akár nem, kéjek kéje volt félig hunyt szemmel, hol elaludva, hol ismét fölébredve, a fölnőttek beszédjére figyelni, ott a rács mögött, amelyre ilyenkor kendőt terítettek, hogy az alacsonyra húzott függőlámpa ne világítson ránk.

Hát még, amikor vendégek jöttek! Szerencsére elég gyakran jöttek: apám – noha akkor már elég szófukar volt – szerette a társaságot; szeretett döntőbíró lenni, ha csak egy bólintással vagy fejrázással is, ha csak egy határcsősz elképesztő lidérctörténete végén is.

Aki ért a lelki gyönyörszívás szépirodalmi műhelytitkaihoz, tudja jól, hogy ez a boldogító folyamat akkor indul meg, amidőn a valóság és álom szerencsésen keveredni tud, s a maga rejtelmes alkímiájában megtermi azt a művészi látomást, amely a nézőre azzal a hatással van, hogy valami igaznál igazabb lényeget lát. Az igaz kvinteszenciáját, Dante-képzelte paradicsomi derűben! Feküdtem az ágyban, anyám berliner kendőjének árnyékában, s valóban édenkerti gyönyörök közepette hallgattam az asztalnál folyó szavakat, amelyeket meg-megszínesített az álom.

A történetek mindig csodaföldön estek meg. Rendszerint „odaát Somogyban”. Csak egyet közülök:

Odaát Somogyban egyszer egy igen öreg házaspár eladta a tinaját. Nagy csomó pénzzel tértek meg a vásárból, csupa ezüstforintossal. Sötétedéskor megzörgetik az ablakot. Egy katona kért éjjeli szállást. Az öregek a tiszta szobában fektették le, miután vacsorát is adtak neki. Éjfélkor ismét zörgetik az ablakot. Kinéz az öreg, de már csörren is az üveg, pisztolycső nyomul be rajta: „Az ajtót, vagy halálfia vagy!” Kinyit az öreg, két betyár jön be, arcuk bekormozva, fejükön széles juhászkalap. „Ide a pénzt, ne tagadjátok, a Szűzmáriátokat, még azt is tudjuk, hogy csupa ezüstöt kaptatok a tinóért!” – mondja az egyik igen mély hangon. Mit volt mit tenni, az öreg odaszól az asszonynak, de majdnem sírva: hozd elő, anyjuk. Bemegy az asszony a másik szobába, húzza ki a sublótfiókját. A fióknyikorgásra fölébred az ágyban a katona: Mit csinál, édesanyám? Az asszony odamondta neki súgva – nehogy még azt is bajba keverje –, betyárok, a tinó áráért! A katona erre: Vegye csak ki a pénzt, de ejtse el itt a földön, s mondja nekik, ijedtében elszórta, jöjjenek be, szedjék össze. Úgy lett. Bemegy a két kormosképű, s amikor már térden állnak a forintokért, sőt az egyik épp a sublót alá hasalna, egyszerre: dirr s durr! – a katona a vánkosa mögül mind a kettőt agyonlőtte a huszárkarabélyával, mert a reglama szerint azt is maga mellé vette az ágyba. Volt nagy hálálkodás! Nézik aztán a két betyárt, lemossák képükről a korurat – hát kik voltak? Az egyik az odavaló bíró, a másik meg a jegyző. Akik a tinóra a passzust megírták.

A világ legkényelmesebb páholyából ilyen ultraromantikus szövegeket hallgattam, hunyt szemmel, vagyis a világ legpazarabb díszleteit építve föl a világ legkitűnőbb színészei köré. A drámák erkölcsi tanulsága is éppoly ultraromantikus volt. Az igazság tűzön-vízen át mindig győzött, s minden szörnyűségből tisztán – még a vér mocskát is elfeledtetve – került ki. Vagyis a látszatra oly rettenetes világot könnyedén – egy kis becsületességgel – a lehető legjobb világgá lehet átalakítani. Még olyan fölmérhetetlen hatalmasságok ellenében is, mint egy bíró, egy jegyző!

No, még egyet ezekből az igaz útra vezérlő szövegekből. A tragédia után egy vígjátékot.

Pusztai béresasszonyok, ugyancsak odaát Somogyban, vásárból voltak hazatérőben, már kora délután, mert frissen jöttek, teher nélkül. A fürgedi erdő alatt gatyás-csizmás, fekete bajszos, deli szép ember ül az árok partján, megszólítja őket: Hát tik semmit nem vettetek? – Mi semmit. – Miért? – Kevés volt a vászonra valónk. – Mit akartatok vásárolni? – Én szoknyát ennek a kicsinek; én réklit – ki-ki elmondta, mire nem tellett, vagy nem volt egyáltalán pénze. – Na jól van, üljetek csak le ide mellém.

Jön megint néhány asszony, nagyon üresen mozog a véka ezeknek is a fején. – Tinektek mi kellett volna? – Fejrevaló, kötőrevaló. No csak, üljetek tik is ide.

Jön még egypár cselédné, pufogtatva az országúti port a mezétlen lábával. – Hát nektek? Dunyhahuzat, lepedő!

Naphajlat felé jönnek végre a vásáros szekerek, telerakva, hogy csak úgy nyikorog a kerék. Rajtuk a vásárosok, magasan a fölponyvált portékán, mert hisz alig adtak el valamit. A fekete bajuszos kihúz a gatyaszárból egy ügyes kis puskát, ráfogja az újonjöttekre. – Látom, rossz volt nektek is a vásár. – Alig adtunk el valamit – felelik azok ugyancsak megijedve a fölponyvált szekerükön. – Nem tudtátok volna valamivel olcsóbban adni ezeknek a szegény asszonyoknak? – Sajnáljuk, nem tudtuk. – Vagyis most már tudnátok, ha sajnáljátok? – Most már tudnánk. – Nem kell ezeknek, csak mindegyiknek egy rőf. – Azt akár ingyen is! Hát akkor húzzátok le a kötelet a ponyváról, és elő a portékát!

Oldják azok, most már alig remegő kézzel, a kötelet; rakják le a végeket, húzzák elő a rőfbotot, akarják mérni a vásznat. A fekete bajszos megállítja őket: – Itt nem ilyen rőf járja. – Hanem? – Betyárrőf, mert én vagyok – Séta Pista! – S az milyen rőf, a Séta úré? – kérdik azok újból megszeppenve. – Sürgönydúctól sürgönydúcig! Vagy: jegenyétől jegenyéig!

Hallottam apám önfeledt kacagását, István bácsi (az ökrös gazda) és nagyapám megfontolt göcögését, látni véltem anyám finom (nekiinduló s fele úton megmeredő) mosolygását, s minden megnyugtatott. Séta Pista eljárását néhány pontján félelmesnek találtam, de ez az együttes nevetés, amelyet néha még egy uradalmi borász, sőt egy tanító hangja is tarkított, olyan ítélet-helybenhagyás volt, olyan megfellebbezhetetlen, olyan magasfokú, akár az, amelyre Homérosz Zeuszt és társait fakasztotta.

Idáig, ezekig a feledhetetlen elalvásokig hatol vissza az oknyomozó buzgalom annak keresésében, mi dönti el, hogy az egyik ember belenyugszik a világ kiszabottnak tetsző folyásába, a másik pedig nem, vagyis olyan jellemmé alakul, amelyet az a kor – még Petőfire emlékezve – forradalmárnak nevezett, de amely valamilyen név alatt minden korszakban megvolt.

Az elégedetlenségnek a hangjait ebben a társaságban különös módon a legélesebben az eresztette meg, akinek látszólag a legkevesebb oka volt rá.

Juhász kétféle van. Aki a magáét legelteti és aki a másét; egy faluét, egy gazdáét, egy uradalomét. Mindkét válfaj rengeteg alválfajra oszlik. Aszerint, hogy a jövedelem fejében – vagy annak egy része fejében – van-e a juhásznak a nyájban saját juha, és ha igen, mennyi.

Így oszlottak hajdan két világra a juhászok. De volt még egy különbségtevés. Ezt én jobbadán családi legendákból ismerem. Ez őrizte az ősök harcát.

A birka csak a beavatatlan füleknek hasonjelentésű a juhval. Nálunk az utóbbi az őshonos, sőt őshazahonos, mert állítólag már nomád eleinknek is ügyes és hasznos háziállata volt. Kitűnő vándorló, mert útbíró, szívós, igénytelen. Ezer kilométereket elapróz a sereg mögött, s kínálja szinte lábról a tejet, húst, bundát, fonnivalót. Hatalmas nyájak voltak belőle névtelen egyéni kézen még a kuruc idők után is. Török, tatár nem ártott, hisz gazdáik jókor kitérhettek a baj elől, valóságos mozgó falvakként ügethettek békés tájakra; némi előkészülettel, akár tíz telet kihúztak egy-egy alkalmatos erdőben vagy nádasban.

Egy ellenféllel nem bírtak. Nyugatról, szinte az angol gyapjúföldolgozó üzemek sűrűjéből, özönleni kezdtek kelet felé a finom szálat szolgáltató merinói birkafalkák. A gyapjú fokmérője többé nem az volt, hogy milyen vele a bunda, vagy belőle a paraszt rokkák fonala, hanem hogy milyen tapintású lesz a londoni piacra kerülő kelmében.

De nem is ez a kényesebb, a göndör szőrű, csavart szarvú új juhfajta volt az igazi ellenfél. Az ősi rackafajtát, a hosszúszőrűt, hosszúszarvút ugyan elűzte – de a juhászcsaládokat kezdetben még kímélte, sőt fölemelte. Hisz ilyeneket a régi juhászok is szerezhettek. Az ellenfél, az igazi, az emberbőrbe bújt. S végül az olyan szarvhegyet mutatott, amellyel szemben minden juhászbotnak le kellett hanyatlania; hosszú, fényes zsandárszuronyt szegzett a régi szabad juhászok ellen.

Apám dédapja még Szlavóniáig is elvándorolt a nyájaival. A Kapos völgyét Ozorától Kaposvárig évente végigjárták. Mert nem is egyet kormányzott; a fiai, a vejei voltak a számadói. Ott legeltethetett, ahol csak arra való területet talált. Ő, illetve a dinasztiája, amelyben még valami bibliai fegyelem uralkodott. Főképp a folyóparton vonulgattak, mert azok a vizek mozgása következtében senkié sem voltak, s ott itatni lehetett. Bért, azaz járandóságot – egy-két juhot – annak adtak, aki nagyon akadékoskodott a falu, a megye vagy egy-egy uradalom nevében.

A merinói nyájakat a nagybirtokosok hozatták, gondolom azok, akik vagy Széchenyi előfutáraiként, vagy aztán Széchenyi biztatására vizslattak szét Angliában. Még angol juhászokat is hoztak! Majd németeket, sőt spanyolokat. Gyönyörű aklokat, birkaállásokat építettek. Micsoda hatalmas kutakat ásattak – díszei ma is egy-egy határnak. Ők már nem nomadizáltak.

A nomádoknak tehát már a puszta létezésükkel hadat üzentek.

Mindezt már a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Tudjuk, hogy a nagy siettén megfogalmazott jobbágyfölszabadító törvények pontatlansága, homályossága – itt-ott szándékos szócsavarása – később mennyi keserű vitát, sőt a ténylegességig keseredett összecsapást okozott a falvak és az uradalmak között. Kié voltaképpen a legelő, a rét, a folyópart, a nádas, a töméntelen – a szinte percenként értékké alakuló – vad ugar? „Amit nem védett papiros, az uraké lett” – igazi népi haraggal, ezt még én is családi ajakról hallottam.

A papirosokat a vármegye őrizte. Utólag semmi csodálkoznivaló, hogy minden „szabad” területnek papirosgazdái nem az írástudatlanok lettek.

Apám apja már úgy nevelkedett, hogy szülei a vidék nagy arisztokrata családjának afféle félszegődményesei. Ez valamiféle hűbér volt. Adtak némi gyapjút, élő állatot, s csinálhatták azt, amit addig is.

A baj az volt, hogy ezúttal is készült papiros. Ez az általuk is aláírt okmány lett a zászló, amelyet az ellenség kibontott, valahányszor újabb hódításra indult az ősi szabad világ ellen.

Az esti beszélgetésekben, ha néha nagyapám is odakerült a maga távoli pusztájáról, ennek a visszavonulásnak a szakaszait elevenítgette. Bizony, még párviadalok is voltak: repült a pásztor balaska, csattogott az ékes juhászbot, aminek a fejébe akkor kezdtek ólmot applikálni, már nem azért, hogy díszesebb, hanem hogy „hathatósabb” legyen, dőlt az ellenfél, az idegen birkás, de még a zsandár is. Egész vidékek alakultak harctérré. Persze, afféle partizán harcterületté, de van-e lelkesítőbb is, keserítőbb is, mint szülőotthonunkban hadakozni? Mert voltak szövetségesek. „Aki ember volt, az tudta a dolgát” – mondta még mindig harciasan az öreg. S kiejtette ő is a betyár szót.

Kitűnő szakművében Gönczi Ferenc a hatvanas évek szegénylegénység okait s tápláló televényét kutatva, végül ezt a summás meghatározást adja: aki pásztor volt, az mind betyárgyanús volt. Az mind lehetett betyár; vagy volt az, ha csak átmenetileg is.

Megsértődtem, ellentmondtam, amikor – annak idején – először olvastam ezeket a sorokat. Apai nagyapám esti szavaira emlékezve, jobban mondva, szavai hangsúlyára emlékezve tudtam helyére tenni a tudós néprajzos állítását. Nekünk a betyár szó Lenau ifjúkorát, Petőfi pusztáit idézi. De mikor halt meg Savanyú Jóska, az utolsó híres? Tegnapelőtt: 1910-ben, s akkor is a saját kezétől.

Ezeknek az emlékezetes esti odafüleléseknek a másnapjain még én magam is nyújthattam át pénzt betyároknak, igaz, nem mint útonállóknak, hanem már csak mint útonjáró – pusztáról pusztára baktató – énekes koldusoknak, s a pénz hagyományosan két fillér volt.

Apám apja sajnálkozó lebecsüléssel emlegette a betyárokat. Semmi komoly összeköttetésben nem volt velük, egyszerűen azért, mert semmire sem lehetett használni őket. Az ellenség ellenségei voltak, valami régi szabadságot védtek volna ők is, de elzüllve, tisztátlanul; s még csak annyi eredménnyel sem, mint ők, a hajdani szabad pásztorok. Bizonyára segítették őket még a tehetős pásztorok is, akiknek sikerült valamit megmenteniök. Mint a legyőzöttek a póruljártakat. A dühükből fújhattak ki valamit, mint mindig, ha a diadalmas ellenség akaratának újabb baj nélkül ellenszegülhettek.

Ez a düh nem volt mindennapi. S csak fokozta hevét, hogy ugyancsak zavaros, homályos volt, tele ellentmondással. Az öreg juhász se látott sokkal több eleven grófot, mint az esti beszélgetés többi résztvevője. A puszta tulajdonosai oly magasan álltak a parancsátadási rangfokozatban, hogy ők már a néppel nem érintkeztek, olimpusi ködben lengtek a távoli, falubeli kastélyukban, ha ugyan nem Londonban vagy a Riviérán. A vén juhásznak mégis tapinthatók, sőt nyomot hagyók voltak: ő még valóságosan személyi emlékezete anyagában érezte, mit jelent szegődményesből kommencióssá válni. Mert végül a pásztorok is rendre pusztai alkalmazottak lettek. Hisz a legelőket nemcsak elvették, lassanként föl is szántották! A hajdani számadók – akik valóságosan csak esztendőnként adtak úgy-ahogy számot – örülhettek, ha a hajdani határon, mely végérvényesen birtok lett, valami rangjukhoz méltó, azaz önállószerű állásban maradhattak: számadók helyett számtartófélék lehettek, akiknek dolgát már szintén számon tartották, egyre szűkebb időközökben, végül már hetente. Apám apja elsősorban ez ellen berzenkedett. A járom nem annak a fájdalmasabb, aki születésétől viseli; annak, akire épp ráadják. Vagy már megint egy újat – nehezebbet – adnak rá. Az öreg juhász összehasonlíthatatlanabbul módosabb volt, mint beszélő társai. És mégis összehasonlíthatatlanabbul elégedetlenkedő, oly értelemben, ahogy Katona használta a szót. Fogalma sem volt alkotmányról, országgyűlési küzdelemről. Az urakat megvetette, s annyira ellenük volt, hogy azzal Dózsa seregvezére is lehetett volna – mert a vezetéshez azért – mint minden pásztornak –, megdühödötten is volt figyelme s esze. Egyik fiát kitaníttatta, és azután sem sajnált semmi áldozatot: csak törjön minél följebb a megye vezetői sorában. Nyilvánvaló, hogy ő ezzel is még az urak ellen akart húzni: meghódítani vagy el akart hódítani tőlük valamit. Hogy mi egy uralkodó osztály, azt – bármily különösen hangzik – ő tette érzékletessé számomra, már ott, két álom közt, abban az egyszerű szobában, abban a pusztai házban, mely papiroson akkor már ugyancsak egy gróf nevén állt.

A hiedelem, de némi tapasztalat szerint is, különös szerencse vagy különleges képesség jele, ha valaki egy ilyen „alacsony” rétegből „fölemelkedik”. Kiváltképp, ha az írói, a szellemi világba! Sehol sem cserélődik el tudniillik a közismertség valamiféle magasság érzetével – a szembetűnés meg a kitűnés – úgy, mint itt. Attól fogva, hogy elhagytam a pusztát, semmi szerencsém nem volt. A szerencsétlenségek állandó tüzérségi tüzében s gépfegyver-ropogásában tévelyegtem előre. Azt, hogy szembetűntem, semmiképpen nem érezhettem magaslatnak (amihez a több védelem s a több fény kellékének kellett volna társulnia), mert egyrészt a golyók attól csak sűrűsödtek, másrészt pedig – eltávolodva kiindulóhelyemtől – mindjobban halványodott bennem, hogy e zárótüzeket származásomnak köszönhettem. Én hívtam ki őket, de rendre azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a hazai környezet nyomai voltak rajtam. A szerencsétlenség fogalmához hozzátartozik a véletlenség. Az ilyenfajta szerencsétlenségsorozat azonban nem véletlen, hanem törvényszerű: egy társadalom működését fejezi ki.

Ennek ellenében valóban csak különleges képesség segített volna.

Vagy az, hogy: állom.

A csapásokat és sebeket csak látszólag álltam. Egyszerűen nem volt hova rogynom. A szolgák, akiknek bérében benne van, hogy fájdalmuk egy kis fintorával sem zavarhatják uraikat, akaratlanul is szörnyű mosolyra nevelik gyermekeiket. Nyugalmam is tehát csak szaporábbá s lendületesebbé tette az ütéseket; rajta voltam, hogy ne tudassam magammal se őket. Így aztán az a szerencsém mégis megvolt, hogy magam sem sejtettem, mit zúznak össze bennem, milyen omlást készítenek elő. Magammal is udvarias voltam! Ez volt minden különleges tehetségem.

Ha egyébül nem, vigaszul s bátorításul szolgálhatnak ezek a sorok mindazok számára, akik az én szülőházam verőcés ajtajához hasonló ajtón, vagyis gyerek- és fürdőszoba, sőt előszoba nélküli lakás vagy kunyhó ajtaján lépvén ki – illetőleg: föl! – az „életbe”, tériszonytól szoruló szívvel, kishitűen néznek egy-egy „magas”-nak hitt „pálya” kezdeti meredeke elé. Nemcsak semmiféle rendkívüli tehetségem sem volt az előrejutásra, de – tárgyilagosabban megítélve – az úgynevezett általános követelménynek sem feleltem meg. Fölfogásom nehéz volt, erkölcsi érzékem egyéni, önálló munkára való készségem s így kitartásom nulla.

Ráadásul mindez a maga riasztó valóságában akkor derült ki, amikor „emelkedésem” megkezdődött, amikor elhagytam a pusztát. Otthon első voltam; nagy eset: a „vizsgázott” gépészkovács fia a, mondhatni, még nomád életföltételű s értelmi szintű cselédek gyerekei közt. Annál fájdalmasabb volt itt is az első ütés. Száz és száz követte már, amikor elkerülhetetlenül meg kellett állapítanom, hogy agyam kerekei milyen nehezen forognak. Az elvont dolgokat, hogy példával is szolgáljak, egyszerűen őrletlenül engedték át; vagy visszadobták, csikorogva. Erkölcsi érzékem pallérozatlansága nemcsak a szükséges társadalmi tájékozódásra és alkalmazkodásra tett igen sokáig képtelenné, hanem komoly veszély szélére is sodort, azzal többek közt, ahogy az enyém-tiéd fogalmáról s a test ösztönösen ősi szükségleteinek megszerzési módjáról gondolkodtam, környezetem hatása alatt. De legjobban az úgynevezett úri gyermekek legvalóságosabb, legirigyelhetőbb kiváltsága hiányzott, a szellemi munkára való fegyelem, a kitartás és az ebből következő önálló célkeresés.

Még jó, hogy a csapásokat már gyerekfővel viselnem kellett; meg nem edzettek, de egy s más ellen beojtottak.

Ezekhez a – mondhatni születésemmel – jelentkező hiányokhoz társultak azok, amikhez szülőhelyem viszonyai miatt nem juthattam. Vannak dolgok, amelyeket, hasonlóan anyanyelvünk helyes ejtéséhez, vagy gyermekkorban sajátítunk el, vagy soha. Én ma sem tudom az egyszeregyet. Középiskolát végeztem, érettségit tettem, matematikából is, képzelhetni milyen körülmények s szorongások közepette, anélkül hogy ezt a műveletet tudtam volna. Ezt a mi pusztai iskolánkban nem tanították, vagy legalábbis nem tanítottak meg rá. Az első emlékezetes kudarc ekörül is ért, a puszta határain kívül. Méghozzá álmaim városában.

Ha énfelőlem Ozorán bárki kérdez, akár a főutcán, akár a Béndegalján, akár a Faliniáson vagy a Cincasoron, értetlen arc mered rá, a falu lakói csaknem kivétel nélkül erre a névre szemráncolva, a nagyothallók fejmozdulatával tartják a kérdező felé a fülük. Ozorán engem senki sem ismer, és sohasem is ismert, néhány rokon kivételével. Családom nevét is csak a nap nézegeti ismerősen, meg az eső simítgatja barátian a hegyi temető néhány keresztjén. A falu s köztem a kapcsolat, hogy Ozorát csak én ismerem, ismertem már eszem tudása óta azzal a bámulattal, sóvárgással és irigységgel, ahogy általában a pusztaiak azt a falut, melyet letelepedési helyül kiszemeltek; nyilván szüleimtől, helyesebben apámtól ragadt rám. Az ő családjának volt ilyen beszivárgási s honfoglalási területe Ozora. A többi életbekivetetthez hasonlóan az öregkorra esetleg megnyíló édent ő is ide képzelte, saját háza, műhelye, szölleje képében. Amilyet anyám szülei megvalósítottak az ő kikötőhelyükön, Cecén. Valahányszor mi gyerekek Ozorán vagy Cecén jártunk, egy kicsit jövendő győzelmeink helyén szemlélődtünk, afféle Kánaánban forgó kémekként. És az ozorai iskolában történt, ahova helyszoktatóul beadtak, hogy percekig tartó erőlködés után sem tudtam megmondani, mennyi hatszor hét, de még azt sem, hogy hatszor hat mennyi, s oly járatlan voltam a betűvetésben, hogy a saját nevemet sem voltam képes helyesen leírni, a Gyulából állandóan kihagytam az y-t, még a fekete táblán is, ahova a tanító végül fölrajzoltatta velem. Nem tudtam, ott derült ki, hogy vannak hangok, amelyeket két betű jelöl, ezt ma sem helyeslem nagyon.

Vágyakoztam Ozorára is, Cecére is, a pusztai tenger minden szárazföldjére, de elhagyni a pusztát, ez mindig riadalommal töltött el, s igazánból csak ott éreztem jól magam, s az elkényszerítő körülmények nélkül nyilván ma is ott vagyok – bizonyára e kinti kudarcoknak is volt ebben részük.

Varsádot jártam még meg. Szüleim ide cseregyerekként, német szóra küldtek. Szorongva, de ártatlan hetykeséggel csavartam derekamra a lópokrócot, a kocsi üléskosarában, amely útnak indult velem. Még hősnek is éreztem magam, mert épp aznap egy csikócsengővel – amelyet a nyakba akasztó szíjánál fogva körbe forgattam – rettenetesen fejbe vágtam magam, de anyámnak még a búcsú könnyes pillanatában sem szóltam róla. Szerencsém ezzel a tanulási móddal sem volt. Azt hittem, a németekkel, s így a német nyelvvel is, végezni csak bátorság dolga – a szóbeszéd környezetemben úgy ábrázolta őket. Képzelmem az volt, hogy az idegen nyelveknek pusztán a betűhasználata más, mint a mienk. Vagyis a különbség csak az, hogy ahol mi, mondjuk, k betűt ejtünk, ők m-et ejtenek, s így mindössze annyi a megtanulnivaló, amennyi az arab számjegyek után a római számjegyek elsajátításához kell. Hónapokig némán lestem az idegen nyelvtanulásnak ezt a vélt szabályát, s mikor ráébredtem, hogy itt nem ezt az ésszerű módot követik, még annyit sem beszéltem, mint addig. Mikor a következő nyáron hazamentem, s anyai nagyanyámnak be kellett mutatnom a tudásomat, mindössze azt a magyargúnyoló versikét tudtam fölmondani, amire varsádi iskolatársaim tanítottak, de azt is úgy, hogy fogalmam sem volt, mit hadarok.

A barbárok nem daliák s nem vitézek, hanem – ahogy már Hérodotosz leírta őket – csenevészek és gyávák (akiket csak túlerejük és aljasságuk segít diadalra); a természetben élő vad népek agya és szíve nem tiszta és romlatlan (ahogy Rousseauék hitték), hanem sötét és földúlt, tele babonával, tévfogalommal, indokolt és indokolatlan rettegések millióival. Visszatekintve a pusztáról kikerült lényemre, tárgyilagosan azt kell mondanom: egy riadozó kis ragadozó, aki valamiféle érvényesülést legfeljebb a ragadozók két fő virtusától remélhetett: a ravaszságtól és a kegyetlenségtől. De ezek se voltak meg bennem. Illetve a nevelés, már a szűkebb, a családi, ezt is tönkretette bennem. Nem voltam tiszta faj.

Azért talán, mert hibátlanul pusztainak csak apai ágon vallhaltam magam? A másik ágon pusztai szempontból korcs voltam: anyám apja, nem is távoli grádicsokon, református papi családból szállt alá. Vajmi keveset hiszek a vér szavában. De ennek a származásnak szellemi hagyománya is maradt. Döngölt földű lakásunkban doh- és ételszagot szívott be az orr. De a szimat hetedik érzéke rögtön megállapíthatta: a szegényes bútorok közt az erkölcs és az igény ájera lengett.

Én tehát sose mentem volna el a pusztáról. Fölfedeznivalónak, távolságnak, világnak épp elegendő volt az a hatalmas kör, amelynek vonalát Ozora és Cece jelezte, majd később elért jóreménység-fokokként – Sárszentlőrinc, Kölesd. Egyszer majd bejárandó rejtelmes ősterületnek még akkor is ezt éreztem, amikor már Párizsban gondoltam rá.

Bensőleg ragadtam ott, elég érdekes módon, azaz elég különös jelek tanúsága szerint. De miért is: „ragadtam”? Ez nem csak sértően hangzik, de úgy is, mintha nekem nem lett volna tudatos részem benne. Tapadtam, szándékosan. Akartam, hogy egy részemmel mindvégig ott legyek. Volt tehát benne valami – akkor még öntudatlan – morális elem is. Vigasztaló, hogy ugyancsak a környezet jeleként.

Lélektani körülménynek sem mindennapi, amiről ennek kapcsán még szót ejtenék. Már csak azért is, mert sorstársaim tollából soha egyetlen célzást nem olvastam, de egy nép nyelvén sem, de a patriarkális időkig visszamenően sem. Noha semmi kétség, hogy az osztályfalak legrégibb legmaibb faltörő kosa, az emberi fejlődés egyik legerősebb rugója ez. Tételnek roppant egyszerű, főleg tapasztalatként előadva. Íme:

Kerültem bármily „magasra” a későbbiek során, a hajdani „alacsony” környezet tagjaira mindég fölfelé néztem.

Fölfelé kényszerített nézni – ezt kellene még kielemezni, hogy pontosan mi is?

Jellem dolgában fölénk helyezni egyszerű – nálunk tudatlanabb – embereket, ez még divat is volt. A különös az, és erről várnám úttársaim segítő tanúságtételét – midőn szellemileg a nálunk „alacsonyabban” maradtakat is magunk fölé helyezzük. Ez rejt magában olyan kettősséget, s alakít ki olyan ellentmondást, amely már egész társadalmakat vitt barikádrakó, fojtásharapó ellentmondásba. A kiművelt fő hű marad a „műveletlenek” logikájához! Azaz, „igazá”-hoz. Halmozhattam agyamba, amikor végül úgy-ahogy mégis megnyílt, akármennyi olyan fölsőbb vagy finomabb rendű ismeretanyagot (mint pl. építészeti stílusok homlokzatalakítása vagy költői iskolák ritmusújítása), valahányszor ezek közé az emberek közé kerültem, akiknek elméjét pedig vaskosabb minőségű adatok fejlesztették, mindannyiszor azt éreztem, nekem kell figyelnem, mert nekem van még tanulnivalóm. Elsősorban is metodológiát, helyes módszert; hogy a tényekből valóban az „igazság”-ot bontsuk ki.

Túlzás volt, ha nem is tévedés. Bizonyos, hogy az elmének nagyjából mindegy, mi neveli legpontosabb teendőjére: a jónak a rossztól való minél árnyalatosabb és gyorsabb megkülönböztetésére. Egy kőmívesnek, egy asztalosnak van annyi, ismerettel telített agyrekesze, mint egy görög tanárnak, ezt ma már a pszichológia is tudja. Nem kétséges, melyik teendőt választaná a halandók kilenctizede: ha egy színdarabot kellene taglalnunk megdönthetetlen bírálat erejéig, vagy pedig egy süldőt, a kolbász és hurka kitöltéséig. De ez – ha csak bizonyos mennyiségű adat áll adattal szemben – még nem indokolná, hogy éppen a kétkeziek véleményét hallgassuk megkülönböztetett figyelemmel; mert a jelenség, azt hiszem, általánosítható. Mikor hagyjuk abba az újságolvasást a vonaton? Amikor szomszédaink beszélgetéséből valami hitelesre érez föl a fülünk. Amikor egy vincellér részletezi, hogyan sikerült neki egy újfajta metszés, amikor egy esztergályos mondja el kalandját egy álnok satuval, amikor, úgy van, egy juhász adja elő a birkalékelés egy kivételes esetét vagy azt, hogyan szalonnázott neki még az apja is igazi erdei járdalókkal. Ezek szájából még a mese is hitelesebb. Még a Háry-féle nyilvánvaló lódítás is. Mert maga a tréfa hiteles: pályája, célja, föladata van.

Figyelni örök tanítványként az egyszerűek valóságérzékére, mely náluk mintha – ez a szó – finomabb volna; fölfogni igazságérzetüket, amely náluk, akár a gyermekeknél, mintha érzékenyebb volna – hányszor újult meg ettől az iskolától irodalom és – társadalom?! A mi irodalmunk mindig ettől a leckétől csinált figyelemreméltót, s vállalkozott volna rendkívülire, már a művészet területén kívül is. „Ha a nép uralkodni fog az irodalomban…!” Tragédiánk, hogy a tétel második fele maradt újra és újra költői ábránd.

Nem minden költőnek ábrándja ez, de magyar költő még nem volt, aki irányjelző három csillaga közé ne vette volna be ezt is. Én azok közé tartoztam, akik azt hitték, tán ezzel az eggyel is el lehet boldogulni. Mindenesetre ezzel az eggyel indultam neki. Ezért kellett nyilván hátranéznem, sőt lélekben visszahátrálnom oda, honnan útrakeltem. Hogy hol van, hol tart az ország, efelől úgy tudtam tájékozódni: hazamentem – lementem. A jelenhez úgy szereztem szemmértéket, hogy vissza-visszahúzódtam a múltba. Mivel ez nálam érzelmeket is támasztott – igazságérzetet! –, hovatovább fájt, hogy a száz év múlva elkövetkező tiszta világba nem tudom elvezetni a száz év előtti sötétség megkínzottjait, a múlt őslakóit! Rovást kaptak a bölcselők, amiért a világot csupán megismerni s nem egyben megváltoztatni akarták? Buzgó történész, megváltoztattam volna én a múltat is.

Nagy szellemi élményeim tapadnak világhírű egyetemi előadótermekhez, csillagmagas mennyezetű színházakhoz, páholyerdejű operákhoz. Mondtam már: szellemi, művészi élmény emelte mindahányszor emlékezetembe, s helyezi az előbbiekkel egy sorba, sőt nemegyszer azok elé a szobának, ahol megszülettem, azt a függő petróleumlámpáját, amely alatt az a kis társaság elbeszélgetett, s hiteles szavaival képzeletemet a félálomnak a befogadásra oly alkalmas állapotában tán legvégzetesebben elirányította. E kis társaságnak tagjait már tudatomban három dolog fűzi csokorrá: régen éltek, szegények voltak, s igazuk volt egy ősidők óta tartó küzdelemben. Ebből nem következik, hogy akik náluk is régebben éltek, azok még szegényebbek voltak s még több igazságúak. S az őelőttük élők még azoknál is jobban és így tovább. Az én képzeletem mégis ilyesmit villogtat, nyilván az ő hatásuk nyomaként. Olyan érzés ez, mintha a múlt óriási területein hatalmas seregek kóborolnának, fejük fölött az emberi méltóság zászlaival, hogy döntő ütközetre álljanak össze – a jövő meghódítására. Valami jó ösztön újra meg újra közéjük visz. Néha elképesztő nagy messzeségbe. Fölüdülve térek vissza, különös Anteusz, akinek ez a még különösebb talaj ad nagyon is – köznapi erőt. Mintha amennyire hátra, ugyanannyira tudna hatolni előre is a tekintetem megélesülve és megedzve. Mintha amennyi fájdalmat tudatosítok a múltból, ugyanannyi örömet igényelhetnék a jövőtől, vagyis végül végtelent, mert hisz annyi is telik rá. S nem a magam számára persze, mert hol leszek én már, hol leszünk mi maiak mindnyájan már akkor! Egy menet számára, amely a maga igazával valahol az idők legelején megindult egy cél felé, amelyben mi is benne vagyunk, nem csupán a magunk életével, hanem őseinkével is – amelyben így utódainkéval is benne leszünk, mert ez a menet – ím, halottaival is azt bizonyítja, hogy halhatatlan. Ha foglalkoztat „alacsony” helyzetből „magas” szintre való jutás, ha elgondolok „kiemelkedés”-t, az övé az és csak közvetve – az övében – az enyém.