Naplójegyzetek1941. augusztus 1. Megtisztel egy gróf. Korszerű ember; sajnos, maga is tudja. Megnéz, mosolyog; látom, keresgél. Úgy mondja, mintha ajándékot adna: – Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi különbség hát köztünk? Szavak ezek, csak szavak! Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Valahogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a magasabb. Elfogadom, elgondolkozom. Hogy viszonozzam? Nem szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom csendesen: – Semmi különbség sincs. Én is minden arisztokratát született parasztnak tartok. A próba, a merőben nyelvészeti, nem sikerül; a nyúl nem állja a kísérletet, meghökken, lelkében körülbelül százötven évet ugrik vissza, karmolni kész. Mit tehetek, nem kulloghatok utána. Megpróbálok százötven évet előrelépni: megkínálom a csomag Leventémből, tüzet is adok neki, aztán sarkon fordulok. És érzem, hogy tűnik közülünk a különbség.
*
Mennyi adaton, kísérleten, vizsgálaton kell átvágnia magát ma az embernek, mennyi mindent kell tudnia, hogy csak hozzávetőlegesen is megállapíthassa, hogy semmit sem tud arról, ami a világon van. Hát még: ami a világon és a világból lesz! A bölcsészet jó százötven évig készült erre. Most az úgynevezett gyakorlati elméken, az országlókon és segédhadaikon volna a sor. Bírják ésszel, kitartással, bátorsággal? Ihlet és alázat is kell hozzá. Reménytelen. Csak azután érhetnének oda, ahonnan a költő az első jó versével elindul.
*
A váltógazdálkodás hasznának csábítására megfordul fejemben a regényírás. „Piroska levette a gyümölcstartót a tálalóról.” Elborzadok a felelősségtől, a teremtés esetlegességétől, ettől a szabadjára eresztett Piroskától, aki minden pillanatban a vendégek fejéhez vághatja a tálat, és egy-két kacér tánclépés után kezén járva kivetheti magát az ablakon „velőtrázó sikollyal” (vagyis még az útja is megvan). Isten dolga ez, csak neki van hatalmában, hogy mindent újra csináljon, ha a fejezet vagy a könyv a végén esetleg rosszul sült el. És rémülten leteszem a tollat.
*
A forrót a jéghideggel váltogatva, a katolicizmusban ma is a szabad akarat merész elve dermeszt meg és gyújt lelkesedésre. Bámulom korunk regényíróit és történészeit, akik „jellemet alakítanak”: arcrándulás nélkül vállalják a mesterséget, melyet lám, Isten is csak homályos tartózkodással vállal. Honnan veszik a bátorságot? Lenyűgöz az elszánt fondorlat, ahogy az indító okokat eleve fölállítják, szaporítják, aztán hirtelen összerántják, ekkor már a hős nyakán, akinek akarva, nem akarva fel kell másznia a holdsütötte erkélyre, a Turulra, vagy Anglia trónusára. De fel is háborít ez az eretnek arcátlanság; rajtam is kipróbáltatott, saját magam próbáltam ki magamon. Hálistennek, eredménytelenül: ahogy az indító okokat egyik kezem a nyakamba rakta, a másik szerencsémre már tépte is. Nem regény figurái vagyunk; istené? Ha érezném, hogy sorsunkba beleszól, ödipuszi tragédiába vágnám fejszémet. De nem érzem, egyedül érzem magamat, ezért merek gúnyolódni: fitogtatni, hogy szabad vagyok, van méltóságom, ha emberi is. Ó, ha leintene! Biztatni fogom.
*
V. könyvet írt saját fejlődéséről. Hogy védi magát! Nem másoktól, ami még úgy-ahogy érthető volna, hanem önnönmagától. Társadalmi forradalmár volt; jól tudja, adat van rá, írásos bizonyítékok tömege, nem tagadhatja le. Tagadni nem tagadja, de folyton azt keresi s bizonygatja, hogy belül, szíve mélyén mégsem lehetett forradalmár. Úgy kezeli magát, mint a regényíró a hősét: a gyilkosban is megmutatja az embert, s ezzel már fel is menti. A módszer rossz. Az író mindenkit megérthet, csak magát nem. Az írás ott kezdődik, hogy az ember elszánt ellensége lesz saját magának, és irgalmatlanul leleplezi. Én véletlenül (személyes érintkezésből) tudom, hogy V. nem volt igazi társadalmi forradalmár, már annak idején az volt, ami ma. De könyvéből csak azt tudtam meg, hogy saját magában nem lát tisztán: ezúttal gyengét alkotott.
*
Tragédiánk – nem tragédiánk, csak bajunk, hogy akik beszélnek néha rólunk, azok sem tudják, hogy rólunk beszélnek. Úgy beolvadtunk a környezetbe, e közép-európai tarkaságba – oly kevéssé váltunk ki! Párizs és Konstantinápoly vonalán síkság csak Magyarországon van… „J’ai dans la tête des routes dans les plaines souabes…” – mondja kérkedve Rimbaud az Une saison en enfer-ben. Ez a sváb alföld persze a magyar alföld; Rimbaud elrabolja Petőfitől, tőlünk, másoknak adja már 1873-ban! A költők nem váteszek. De az ilyen elírásuk kísértetiesebb lehet a jóslatoknál is: a világ tudatát fejezik ki. Igaz, mit tudunk mi Rimbaud-ról. 1876-ban keresztül akart utazni Magyarországon, keletre. Bécsbe jött, hogy a németben tökéletesítse magát. Rögtön kap ízelítőt a keletből. Kocsiba száll, összebarátkozik a kocsissal, aztán a kocsis barátaival: párizsi szokás szerint inni hívja őket. Azok leitatják, aztán kirabolják, keleti alapossággal az utolsó fillérig. Kora legnagyobb francia költője, hogy föl ne forduljon éhen, a legalacsonyabb munkákra adja magát, végül koldul a tündéri császárvárosban. Kitoloncolják. Nem koldulás miatt. Valaki védelmében összeverekedik a rendőrökkel. Különben ötven éve halt meg, 1891-ben.
*
A társasgépkocsiban – Pest környékén – épp a hivatalos hirdetményekkel szemben telepszünk le. A kocsi még nem indul, de éhes szemem máris jár, a hirdetmény sorait futja végig. A hirdetmény a munkásbérletjeggyel utazókat figyelmezteti, hogy mi minden igazolványt kell maguknál tartaniuk, mert ha nem: „bérletjegyük el lesz kobozva”. Útitársam rám néz, fintoromat várja. Elégedetten mosolygok. Végeredményben ez a sértés is tetszik nekem – mondom –, tetszik, mert nyelvünk könnyedén s valóban mosolyt fakasztva úgy veri vissza, hogy közben erejéből és magatartásából is megmutat valamit. Azt mutatja megint csak, hogy ez a nyelv férfias: utálja a kibúvót; aki vele szól, annak szemtől szembe mindent vállalnia kell, saját cselekedeteit is. A szigorú gépkocsitársaság nyilván szívesebben venné, ha a kevéssé kellemes elkobzó műveleteket valami harmadik személy – tán egy angyal, vagy egy ördög végezné –, ahogy minden más nyelvben udvariasan el is végzi. A magyarban nem végzi, a bérletjegy „nem lesz elkobozva”, hanem valaki elkobozza, a tettesnek elő kell állnia. Igen, egy kicsit keményen hangzanék úgy, hogy „elkobozzuk”, de ez a nyelv nem ismer köntörfalazást. Inkább lemond az udvariasságról is. Újabb bizonyíték ez ahhoz, amit már annyiszor mondtam: ezen a nyelven még alig lehet hazudni. Rögtön kitűnik. Lám, még félreállni sem lehet. Legtöbb nép úgy is mondhatja: a haza meg lesz védve, a szabadság ki lesz víva. Mi csak úgy mondhatjuk: kivívjuk a szabadságot, személy szerint, mindnyájunk egyéni helytállásával: legegyszerűbb mondatunkban is állandóan szavunkat adjuk rá. Ez a nyelv felelősségre, áldozatra kötelez. Tán azért lehet oly nehezen megtanulni.
*
Emlékszem egy megdöbbenésemre. „Micsoda gazember – villant fejembe, miközben szembenéztem valakivel –, pedig olvasta a János Vitéz-t, az Apostol-t!”
*
Mindig felháborított, hogy Amerika felfedezésének érdeméről szólva oly hálátlanul megfeledkeznek a kínaiakról. Az érdem igazánból az övék. Kolumbus elődei és utódai, de maga Kolumbus is, mint tudjuk, őket kereste, a hozzájuk legrövidebb utat; Amerika ezen az úton, abban a pillanatban csak botlató akadály volt, kellemetlen zsákutca; egyidőben véletlen ajándék és az eredeti cél feladása. Az irodalomban nyüzsögnek az ilyen példák. Például én a Puszták Népé-t igazán nem irodalmi műnek szántam. (Örökre bántani fog a lelkiismeret, ha valamikor esetleg az irodalom dicsekszik vele és nem a céljához ért szegényparasztság.
*
Nyelvünk letéteményese a nép. Ebből azonban nem következik, hogy célszerű volna az első kunsági legényt állandó döntőbírául szerződtetni az egyetem vagy az akadémia nyelvészeti bizottságába. Ősi dalainkat a nép őrizte meg, de a nem népi származék Bartók szava és érdeme több, mint az előbbi legényé. A nép csak egységes nép mivoltában mond hiteleset, mintegy népszavazás útján. Az őstehetségek tragédiája egyebek közt az, hogy akaratuk ellenére is igen gyakran előbb-utóbb a népnek csakolyan képviselői, olyan orákulumai lesznek, akár korunk divatos tollbamondói.
*
Van, aki csak a pénzzel kapcsolódik az embertársaihoz, termeléssel, árucserével. Az író a lélekkel, de alig másképpen mint azok, akik az aranyuk értékét s természetét vizsgálják. Mindenekfelett a lélek érdekel. A magamé, mert ez van leginkább kezem ügyében. De lelkemet csak azért vizsgálom, bontogatom, teszem naponként mérlegre és próbára, hogy mások lelkét megismerjem. Egy kicsit nyereségvágyból teszem. Néha szeretném eldobni.
*
C. alkotó kritikus, megértem rengeteg kínját-baját ezzel a konok világgal. Hogy messzebb ne menjek, itt vagyok mindjárt én. Egy ihletett percében képet teremtett rólam, megszabta határaimat, fejlődésem vonalát. Ezek szerint kellett volna alakulnom, akár egy regényhősnek, mert hisz valóban teremtmény voltam, alkotás (én s nem művem). Bevallom, némi árulásfélét éreztem C.-vel szemben, valahányszor eltértem a vonaltól, amelyet elém szabott, és se demagóg nemzeti költő, se kormánybérenc, se jólkereső üzletember nem lettem, sőt még folyondár és kígyó sem, mely baráti kebelre csúszik. Ilyen, amikor egy szépen megtervezett regényalak egyszerre fellázad. Regényalakom már nekem is lázadt fel, ezért értem C. keservét. Nyilván sunyi és alattomos fráter lehetek, ezt látom C. pillantásában. Ez néha magamnak is eszembe jut, pironkodva búvok C. elől. Ilyen, amikor a műfajok keverednek: az alkotó regényírás és a kritika, amely csak az alkotás magyarázata lehet.
*
Akinek mondataiban ellentmondás van, az – természetes – hazudik. A nyelv könyörtelen volt valaha, könyörtelen bírája a gondolatoknak. Most csak az írókat vallatja? Meg merném kockáztatni: a stílus fejlődése az igazság fejlődése. A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre könyörtelenebbül. Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy „tudtán kívül” vagy „nem előre megfontolva”. Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál nincs.
*
X. politikus, politizál, s mivel rosszul, hát dörgedelmes hangon szólítja az írókat szekértolásra, az ő szava szerint „harcra!”; mert hisz azok mindig „előfutárok” voltak. Bár a szót ő mondja, van benne igazság, helyeslően bólintok. Engem épp az utcán szólít fel. „Igen, előfutárok – mondom –, ők fedezik fel az eszméket, ők vívják az emberiség legnehezebb harcát, az előőrsit. Tehát igazán akkor politizálnak, amikor írnak vagy felfedeznek. Az eszméket a politikusok legfeljebb már csak terjesztik: tolják. Tehát tulajdonképpen a politikusok a segédcsapatok, igazánból őket kellene tettre szólítani.” „Milyenre?” „Csak arra, hogy olvassanak: vagyis hallgassanak és figyeljenek, ahogy tanítványokhoz és követőkhöz illik. A politikusok jórészt egy-egy író epigonjai voltak.” Ingerülten néz rám, kivételesen megértett egy gondolatot.
*
Lampe a Historia ecclesiae reformatae in Hungaria című művének 58. lapján azt mondja, hogy a híres 1523. évi 54. törvénycikk, mely szerint Luther hívei halállal és javaik elkobzásával büntettetnek, leginkább Ozorai Imre, lutheránus pap és annak pártfogói, Massay Imre és Nadányi István ellen volt intézve. Ez az Ozorai dunántúli volt, de Wittenbergában Luthert és Melanchtont hallgatta; járt a krakkói egyetemre is. – Ozorai, Ozorai, a neve után, a 16. században, ez csak ozorai lehetett – mondom Ozorán, hogy egy kis dicsőséget hozzak. – Hát öcsém, nincs is itt egy fia lutheránus, de ma sem – mondja K. bácsi –, színkatolikus község ez. A történelem közelebb jön. – Szóval Werbőczinek sikerült – mondom. – Itt legalább. – Idevalósi volt az is. Ide Döbröközre – mondja a sógorom –, a várából még most is megvan egypár darab. A szőlőhegyen ülünk, az egész ország egy pillanatra körém szűkül. Akaratlanul is Döbrököz felé nézek, egy pillanatnyi szorongással.
*
A katona eszményt, hősiességet, példát, vagyis értéket hagyhat maga után akkor is, ha a csata, az erőfeszítés kudarccal végződik. Hasonlóképpen a tudós, a művész is. Európa sokhelyt újabban kitermelte azt a politikust, akinek minden értéke a kézzelfogható eredmény. Mindinkább csak az, semmi más. Kossuth még nagy maradhatott, noha törekvéseiből semmit sem sikerült megvalósítania. Mert magatartásában, törekvésének és munkájának formájában is volt érték: férfiasság, erkölcs, önfeláldozás. Ez az újabbkori politikus mindenről lemondott, s eredményével áll vagy bukik. Ha elbukik, úgy kell bánni vele, mint a felsült kalandorral, sőt sikkasztóval. (Hisz siker esetén ő is csak úgy viselkedik, mint a tétet nyert kalandor vagy sikkasztó.)
*
Meghűl bennem a vér. Az Ország Útja készséges cikkben olvassa fejemre, hogy a „Csizma” eszmemenete megegyezik Giono Lettre aux paysans című könyvének eszmemenetével. Giono is megállapítja, hogy a paraszti életforma csődben van, ő is helyteleníti, hogy a parasztok városba, proletársorba tóduljanak. Az önellátást ajánlja, a falu függetlenségét, az egyén felszabadulását, de erőszak nélkül. Én ugyan mindezt csak átmeneti időre ajánlottam, a város és a falu új alkujának megteremtéséig, a gépek és a műveltség megszerzéséig s megjuhászításáig, azaz, eltértem Giono útjáról, de eszmemenetének ez a részlete pontosan benne van abban, amit leírtam. Olvastam könyvét. Íme, ez a közös tanácskozás is abból való s ez a kép is, hogy a pénz odatolakszik a paraszt és búzája közé. Akkor nem sejtettem, de ma világos előttem: kedvet is kaptam tőle írásra. Ezért illett volna köszönetet mondanom. Hogy feledkezhettem meg róla. Mert én is tettem neki szívességet? Itt nincs kölcsönösség. Homlokomat törlöm. Nem tréfálok. Hirdetem az erkölcsöt, nem bújhatok ki. Most válik el, mennyi az erő benned, mondom magamnak, most, hogy magad felett kell ítélkezned. Hogy gyorsan írtál, az egész könyvet négy hét alatt? A mentegetődzés is a gyávaság jele; hisz mindenki követhet el hibát. A férfi beismerni is tud. De mi a jóvátétel, a tisztulás? A vezeklés, a lehető legnyilvánosabb. Magamnak kell terjesztenem hibám hírét. De töredelmesen, nem védekezésül, hanem vádlón. – Ugyan – mondja rögtön N. –, az a darab eszmemenet! Szó szerint benne van Tolsztojban is. Benne van a kiáltványíró-kedv is. Csak egy pillanatra könnyebbít meg. Tudom, elfogult irányomban; az erkölcs megszállottja ő is, apja bíró, de engem tán az apagyilkosság alól is felmentene. – A fiziokratákban is benne van, s egy egész sereg parasztmozgalomban, Münzertől a vásárhelyiekig – mondom, de rögtön elpirulok: mentegetődzés volt. Jön is az ellenhullám. – Az csak súlyosbítja a dolgot. Ha még több embert rövidítettem meg. S az mentsen fel, hogy Giono, sőt már Tolsztoj is plagizált? Mintha tolvaj tolvajtól lopna. Köszönöm N. vigaszát, ez ad erőt a még nagyobb töredelemre, hogy még mélyebben magamba szálljak. Nem szállok egyedül, bátrabban mívelem. Van segítség mellettem; nyugodtan odadobhatom magam, valami megmarad belőlem, ha másutt nem, nála. A vád és kétségbeesés szinte jólesik. Azt köszönöm neki, azt a fájdalmasságában is felemelő alkalmat, hogy magamat a legkegyetlenebbül büntethetem. A dívány sarkán ülök, hallgatagon. – A túlzott munkamegosztás bírálata sem tőlem való! Az meg Ortegától; Huizingát is olvastam. És az értéktöbblet… arról is írtam néhány mondatot. Mi való hát tőlem? N. belekezd abba, hogy minden eszme szükségszerűen más eszmék találkozásából: összeütődéséből vagy párosodásából születik. Megnyugtat, hogy az egész, az új egységkör az enyém. Arca hirtelen felderül. Hisz a falu és a város ilyenfajta viszonyáról azelőtt is írtam. Szerencsére egy és más meg is jelent, csaknem egy évvel Giono könyve előtt, így még a Pesti Napló-ban közölt korrajzokban is. Emlékszem-e: egy regényhős, egy fiatal paraszt beszél ott ilyesmikről, épp valami város rendbetevéséből jövet. A regényben később is fellép, fokozatosan ezekre a gondolatokra eszmél rá. Végül egy egész parasztcsoport pedzi ezt az eszmekört. Emlékszem, s ettől rémülök meg igazán. – Kérlek, az a fiatal paraszt élő személy. Távoli unokatestvéri alapon sógorom. Akkor tehát őt rövidítettem meg. S ez kétségtelen, az elsőbbség itt pontosan megállapítható, akár napra. Én akkor még zöld kamasz voltam, beszélgetésünkben tehát egész bizonyosan ő vitte a szót. Az is igaz, hogy a gondolatot később egy fél falu tárgyalta. De ez is csak a bűnt súlyosbítja. – Azt tárgyalták, ami minden épeszű embernek megfordulhat a fejében. – De mégis, ők tárgyalták! S milyen bátran! Bátrabban Gionónál is, mert azt épp csak lecsukták. Közbe-közbeszóltam én is, de emlékszem, határozottan emlékszem, hogy ők vezettek! Ne mondd, hogy legfeljebb bátorságukat plagizáltam. Csak próbáltam. Erre felelj. Mi hát az én részem? A gondolatátvétel most már önmagában foglalkoztat. S a gondolatátvitel is. Máskor is beleeshetek. Mi az író része a műben, ha százszor köznapi vagy százszor közkinccsé vált eszméket dolgoz is fel? Itt valami nincs rendben. Azt szeretném tudni, mi az én részem. – Eredj sétálni. Aztán írj, próbáld meg. Írd ezt le. Hátha kisül most is valami. Elmentem, idáig írtam.
*
Az idei gépkocsi jobb, tökéletesebb, mint a tavalyi. A vers nem, azt már nagyjából mindenki tudja. S a gondolat? Hány remekművű eszme tűnt el, vesztette el hitelét, mert a rákövetkező divatosabb volt, mert e téren is „haladtunk a korral!” Mi mindent eldobtunk e haladás kedvéért: mai korunk a bizonyíték rá. Fölvetek egy eszmét. A válasz nem az: lássuk, igaz-e, hanem: reakciós! Csak azért, mert már hallottak harangozni róla. Minden tapasztalat ellenére a haladás bűvkörében élünk, abban élek én is. Csak titokban, magamnak idézem fel a diákkori viták tréfás mondását: a paralízis is progresszív. De már nem tudok mosolyogni rajta.
*
Eszembe jut, amikor fölértem a Jungfraura. Maradék pénzemen érkeztem, izgatottan, szinte száraz szájjal és szemmel, a látnivágyás szomjától. Azt hittem, a világ végéig ellátok. Dél volt, másnap reggelig maradhattam. Drága volt minden percem. Megebédeztem, az étterem nagy ablakain át pillantgattam a jégmezőkre, még takarékoskodtam. Ebéd után felmentem a szobámba, illetve abba a kis fülkerészbe, ahová az olcsóbb vendégeket szállásolják, bekapcsoltam a villanykályhát, végigfeküdtem az ágyon. Kint szemelt a hó, és sütött a nap, a látvány valóban felemelően ünnepi volt. Nyugtalanság fogott el. Nem vagyok könyvmoly, de hirtelen olvasni szerettem volna. Táskámban csak egy füzetes, rongyos Berzsenyi volt. Azt olvastam, előbb idegesen és türelmetlenkedve, aztán dacosan, mint aki áldozatot mutat be, háláját kiönteni borul földre. Egész délután olvastam. Alkonyat felé fölcsúszkáltam a csúcsra, a híres naplementéhez, két-három perc elég volt belőle, röstelkedve lejöttem, és tovább olvastam, ekkor már a mezei tanácsokat. Élményemről írnom kellett volna, felmentem a társalgóba, egyedül voltam – épp a háború előestéjén, 1939. szeptember 2-án –, tollat fogtam, a vendégkönyvet lapoztam, kinéztem a fehér éjszakába, s végül a könyv következő tiszta lapjára gondosan lemásoltam egy japán vagy kínai érthetetlen, de bizonyára rajongó írásjeleit, a dátum után bárki ellenőrizheti. Békélt szívvel, a teljesített kötelesség jó érzésével tértem nyugovóra, s ereszkedtem le másnap a hegyről, mint aki semmit sem mulasztott. Emlékeim most elevenednek és színeződnek. A hegy szebb, mint aminőnek utazásom előtt képzeltem. Változatlanul csak képzeletemben él? Nem hiszem. A havasi csókák sárga csőrétől a folyosón szállongó avas vajszagig minden részletre emlékszem. Úgy látszik, mindenben egyensúlyt kell tartani, meg kell maradni szerénynek, embernek. A fenséges éppúgy elveszi a szem fényét, akár a nap. Csodában csak annak lehet része, aki nem vár rá, vagy csak szeme sarkából pislog feléje. Bizonyos vagyok benne, hogy aki oly mohón, olyan „no lássuk”-szerűen szögzi tekintetét Istenre, mint egy kirakatra vagy mozivászonra, az sohasem látja meg.
1941. szeptember „Temessük el; tisztességgel tehetjük: lábon éri a halál” – mondtam. Négyen voltunk a kis szobában. Harmadfél évvel ezelőtt történt. A folyóiratot fenyegette veszély, első tekintetre kivédhetetlennek látszó; erről beszéltünk, Babits hevesen amellett fogott pártot, hogy folytatni kell, bármi módon is, ha kell, más címmel is. Valamennyiönk közt ő volt a legszívósabb, leglelkesebb. De legfőbb érvei ezek a hűvös szavak voltak: kötelesség, feladat, felelősség. A szellem folytonosságának megőrzéséről beszélt, eziránt kell felelősséget éreznünk. Egy-két közvetlen mondattal olyan légkört tudott teremteni, hogy az ember öngyújtójával és cigarettájával kezében holmi irodalomtörténeti alaknak érezhette magát. Kazinczy és Vörösmarty, vagy legyünk szerényebbek: Bajza és Toldy gondjával a vállán. Most két hete az újabb akadályok nem ezt a felelősségérzet ízét támasztották fel bennem. „Tegyük a halott mellé a fegyvert, a paripát – gondoltam –, csatázzanak a halottak”. Arra is gondoltam: lehetnek-e még jó forgatói ezeknek a fegyvereknek, s forgathatók-e ma még egyáltalán? S: lehet-e még tábor? Ha nem: vizsgázzék ki-ki a maga módján, a maga útján. Azt hiszem, ez a magatartás, ez az elvonuló készség oszlatta úgy-ahogy az akadályokat. A hivatalos hercehurcában kereken őszinte lehettem, mert ijesztően szabad voltam: célom majdnem a kibúvó volt Babits tekintete és saját lelkiismeretem alól – a felelősség nem rajtam szárad. A feladattal úgy voltam, mint Jónás a prófétasággal. Mindent meg kell tenni, hallottam Babits hangját. Így tettem meg „mindent” – kedvem ellenére is. Így kaptam végül vissza a felelősséget, nyakamba a feladatot. De ez már az én felelősségem volt, az én feladatom. A véletlen dobta rám, de meghökkentem, mennyire elevenen éreztem súlyát. „Ehhez egész ember kell” – eszméltem rá. Az emlékkönyv szerkesztésének egy hónapja ízelítőt adott abból, hogy eltemethetem magamban az írót. Nem riasztott meg, sőt mintha ebben is lett volna valami felmentésféle: írni sem volt könnyű súly. S hátha nem is a véletlen, hanem lassan-lassan az ösztön kanyarogtatott ide? Osvát alakja merült fel előttem; az utolsó pisztolycsattanás nélkül. (Abban a ravaszrántásban nem az elfojtott író rezzent bosszúra, s végzett árulójával? De mégis milyen egyenes élet volt az övé, a legtisztább: legönzetlenebb s legáldozatosabb irodalmi pályafutás, gondoltam. Az író Osvát nem öli meg magát? A szerkesztő azért volt képes elfogadni a halált, mert két férfinak való munka is volt mögötte. És már nem a pisztolycsattanás ejtett gondolkodóba, hanem újra csak a feladat.)
*
Osvát nagy eredménye, hogy a Nyugat-ot rövidesen olyan központtá tudta tenni, amely felé a kör minden pontjáról egyforma bizalommal indulhatott az, akinek értéke volt. Az Arany-Gyulai képlet után következő káoszba ismét csillagrendszert igyekezett teremteni, az igazi fény, az igazi érdem szerint. A feladat óriási volt. A káosz ma még nagyobb, mint az ő munkája kezdetén. Akkor sötétség volt és eldugott csillagok. Ma a fények is összevissza bolyongnak, egymást ütik: csak üstökös van, a legkisebb, a legszerényebb útú bolygó is üstökösnek vélheti magát, annak megszállottságával és kegyetlenségével sistereg pályáján. A Nyugat az előtűnő fényeket fogta rendbe. Ki fogja rendbe ezeket a régóta lobogó s néha már önnön keserűségükben forgó fényeket? Neki kell lélegzenie a feladatnak. Van a fényeknek is káosza. Már két távoli világosság közt is az ember először az ellentétet látja. Noha a tűz valamennyiben ugyanaz.
*
Az akadályok – gondolatban – úgy hátrálnak, ahogy közeledem feléjük. Ha hátulról gyorsan mögéjük vágok, hogy meglássam, mit is rejtegetnek, légneművé válnak. Az első botlató nemzedékünk nagy szétkülönülése volna városiakra és falusiakra. Fölidézem Cs. Szabó és Veres tanulmányait, keresem azt a sarkpontot, ahol összekoccanthatnám őket. Egyszerre úgy emlékezem rájuk, mintha mindkettő mondandóját én tűnődtem volna végig, egyiket délelőtt, a másikat délután. Persze hogy tudok mindkettőre bólintani. S hasztalan várom az ünnepies pillanatot, amikor ijesztő példaképpen kettérepedek arra, amit juhász őseimből, s arra, amit mondjuk, Proustból dédelgetek magamban. Nem repedek szét, sőt igazán így érzem jó kerek egységnek magam, akkor volnék hiányos, ha akármelyiket is hiányolnám. S riadt türelmetlenkedéssel igyekszem is rögtön pótolni, mihelyt akármelyik fogyatkozását érzem. Miért nem robbant bennem a katolikus és protestáns vér, vagy hogy tovább menjek: az apai dunántúliság és az anyai tiszántúliság, a híres ugor és turk? A magyarság és európaiság, sőt, a „mély” magyarság és „magas” európaiság sem rontja, hanem kiegészíti egymást, az összeütődésben nem ellenkezés, hanem vonzás van. A Csizmában külön fejezetet akartam írni, milyen élvezet – csaknem minden vasárnap kipróbáltam – parasztokkal telt harmadik osztályú vasúti kocsiban Molière-t, Szophoklészt vagy shakespeare-i királydrámát olvasni, a könyvet félóránként egy kis ideig mutatóujjunkra összehajtani, figyelmünket a vásárról vagy temetésről hazautazó napszámosok társalgására irányítani, esetleg részt is venni abban, majd a társalgás keltette friss érdeklődéssel ismét a sorokba merülni. A parasztok találó szavaitól a holt betűk elevenednek meg, az örök betűk a parasztok szavainak mély emberiességére vetnek szerencsés világot. Kell ezt még tételesen is fejtegetni? Arany János ilyen harmadik osztályon futotta pályáját. Ezt futotta Csokonai, Petőfi, az egész magyar múlt. Ezt futja a mi nemzedékünk is, élén épp Németh Lászlóval, aki még nálam is több okkal kérdezhetné magától, mért nem hasad szét? Titkot árulok el azzal, hogy Tamási legnagyobb élvezője Babits volt, szemre épp az ellentétes pólus? A nevezetes város-falu ellentét, a Sznobok és parasztok megjelenésekor, abban a pillanatban kezdett omlani, amikor rámutattak; amikor lelepleződött az akkor valóban meglevő veszély: a falusiak sznobsága, a városiak parlagiassága. Azóta a vitánál és szónál tartósabb művek is születtek. Ha egy-egy ember színpadi mutatványként elvégezné is magán ezt a kettéhasadást, a művek épp azáltal állták az időt, hogy repedni az istennek se repedtek így szét. Szabó Lőrinc – hogy megint pólussal példálózzam – Goethe értékein finomult szemmel fedezte fel Erdélyi igazi értékeit. Irodalmunkat nem a kettészakadás fenyegeti. Sokkal nagyobb veszély.
*
A magyar szellem széljárásban nő, akár a nyír. A megállapítás nem tőlem való, hanem Cs. Szabótól, bár ő, üdvözlendő népiességgel, ezt úgy fejezte ki: mihelyt ránk csukódnak az ablakok, a házban azonnal dohszag terjed, sőt – újabb üdvözlés – lábszag. Az ő hasonlatát érzem találóbbnak: házunk vályog, padozatunk döngölvény; orvosi tanács is, hogy kutyavoníttató hidegben is nyitott ablaknál aludjunk: amíg házunk nem nyugati, addig legalább a levegő jöjjön nyugatról. A hasonlatot már én bővítem ki ezzel, fele életem valóságosan is ilyen házban telt. Legmélyebb népi voltomban is nyugatos vagyok.
*
Már mesterségesen is repeszteném magam. Kísérletül sorra magamba nyelem az utóbbi esztendőknek mindazt az irodalmi törekvését, amelyben valóban volt irodalom is, de amelyektől valami mégis elválasztott. Semmi. Városi-falusi kétkulacsosságom szörnyű állapotában szomjasan keresem, milyen kulacsot akaszthatnék még nyakamba, mindet fölvetném, amelyikben egy kis tiszta bor kotyog. Keveslem a kulacsokat. Mikor több évi eltávolodás után József Attila utolsó napjaiban magához kéretett, nagy nekikészülődéssel először az ellentéteket akartuk elintézni. Pirulva akadtunk el, semmi eszmei ellentét nem volt, semmi irodalmi; legfeljebb az, hogy ő akkor már nem akart írni, s én ezt nem helyeseltem. Erre mentek el hát azok az esztendők? Politikai ellentét sem volt, városi, falusi sem. Két perc múlva személyes sem. Milyen az ellentét azzal, akinek elméjét becsülöm, íróvoltát elismerem, jóhiszeműségében bizonyos vagyok? Halász Gábor nézetével nem mindig értek egyet: alig várom, hogy kifejtse minél részletesebben. Hogy új szóval éljek, az irodalom nem akkor totális, ha minden író ugyanúgy gondolkozik és ír, hanem ha mind ugyanolyan jól írja meg a maga külön gondolatát. Engedve a kornak, ilyen totalitást szeretnék ebben a káoszban.
*
Ilyen egységes irodalmat. Emlékszünk az időkre, amikor „irodalmunk kettészakadása” fenyegetett? „Bár ötfelé szakadna”, gondoltam már akkor. Mi abban a veszély? Nem először írom le, hogy az irodalom úgy szaporodik és terjed, akár a sejtek: osztódással. Minél többféle, annál gazdagabb és erősebb. Milyen a kert, amelyben csak egyfajta virág nőhet, tehát szükségszerűen csak egy évszaki? Irodalmunk azonban nem szakadt szét, még akkor sem, amidőn az országot szétdarabolták, sőt riadtan bújt össze, s zavarát épp ez a túlságos összeszorulás, összeszűkülés okozta. Csoportok, azok támadtak, de különböző irodalom? Ki állíthatja, hogy a másutt eléggé megkülönböztethető városi vagy vidéki irodalomból, vagy a katolikus vagy a munkásirodalomból származott nálunk több, mint egy-egy rezzenet, egy-egy próbálkozás, vagy legfeljebb egy-egy ember? Veszélyről szólva, nem a szétszakadásban, külön függetlenülésben és árnyalatosodásban van a veszély, hanem épp a szellemi élet látszólagos egyesülésében, az irodalmi határvonal, sőt a színvonal általános eltörlődésében. Irodalmi életünkbe oly elemek nyomultak be, s lettek annak már-már szerves részei, amelyeknek ott semmi keresnivalójuk. Első pillanatra a szem azt látja: irodalmunk megduzzadt. De a második pillantással riadtan észleli, hogy a duzzadás olyan, mint a vízkór, a sejtek nagyrészt úgy szaporodtak, mint a rákos daganatban. Az igazi irodalom tere kisebb, mint Baróti Szabó korában. Olvasóközönségünk tájékozatlanabb, mint kétszáz évvel ezelőtt; épp azért, mert azt hiszi; tájékoztatva van. Nemcsak a zsurnalizmusról beszélek. A szellemileg primitív korok és országok megható jellegzetessége, hogy minden, ami betű, az már irodalomnak számít. A betűáradat korában is mi ilyen „minden betű: irodalom” légkörben élünk. Ez jellegzetesen magyar tünet. Nemcsak közönségünk kapcsolja változatlanul össze az irodalmat és a keresetből űzött betűrovás százféle fajtáját, nemcsak a betűrovók hiszik azt, hogy közük és képességük van az irodalomhoz, hanem íróink nagy része sem tartja, vagy nem tudja megtartani a szükséges távolságot a kettő között. Holott… Restellném elsorolni mindazt, ami egy ilyen holott után következhetnék. Tűz és víz a kettő, mindenki tudja, s tudja azt is, mint sisteregtette és sisteregteti a víz a legszebb lángokat. Ambrus esztendőkig panaszolta, hogyan fojtogatja a hírlap legszebb műfajunkat, a magyarhoz annyira illő novellát azáltal, hogy tárcába töri. Sikerült teljesen agyonszorítania, magyar novella már nincs. De ez még a kisebb baj. Szemünk előtt tépődnek ketté kitűnő tehetségek azon a válaszúton, amelynek egyik ágán az segít előre, ha pontosan parancsra tudsz írni, a másikén, ha csak lelked szerint, épp szemben a paranccsal. Könnyű volna itt fölényeskedő harcba fogni. Személyek ma már ezért alig felelősek. Különös történelmi alakulás következménye ez. Az olasz, az angol, a spanyol, a francia írónak, még akkor is, ha nem tolla után él, annyi a köze az újsághoz, mint a fűszerkereskedőnek. Igen, néha nagykövetnek áll be, mint Claudel, vagy falusi bírónak, mint Gide, vagy elmegy tanárnak, mint Pirandello. Mélyre mutat és nincs következmény nélkül, hogy például Párizsban még a két háború közt is több író kereste kenyerét orvosi rendelőben vagy gyárban, mint szerkesztőségben; és hogy a magyar írót a kezdet kezdete óta épp a zsurnalizmus szívta fel, a legriasztóbb szellemi üzlet. A vádbeszéd itt is elhamarkodott volna, főképp a kínpadra, majd szemétre dobott áldozatokkal szemben. De a kép, irodalmi helyzetünk képe, megdöbbentő. Országunknak Muhi utáni és Mohács előtti állapotát idézi fel: egyszerre a vert hadat és a magát bomlasztó életet. Költészetünkön a kő alatt küszködő növény színe terjed, regényünket a ponyva felé nyomja a haszon, napi és így általános kritikánk hitele a sarki utcalányé; a tehetség vagy leveti az írói erkölcsöt, vagy bölénysorsra szorul. De ez is még csak egyik fele a lángosnak. A szimbiózis folytán lassanként a szellemet is teljesen a zsurnalizmus vezeti, zsurnaliszta módszerrel, zsurnaliszta hanggal, hovatovább az irodalmi folyóiratokban is. Ezek között látszódik némi különállás, de ez is legtöbbször csak politikai, felekezeti vagy személyi. Szellemre félelmetes egységben vannak, egy szinten; legjobban épp az egymással hadakozók. Száz év múlva úgy együtt látja őket a szem, mint mi a hitvitázókat. Mikor folyt Magyarországon utoljára olyan eszmetisztázás, ahol a tárgyilagos hallgató elhihette, hogy itt csak eszmékről van szó? Szellemi zsibbadtságnak nincs ennél halálosabb ellenpróbája. Az életösztön első rezzenete a talpraállása, az emelkedés, az elkülönülés lehet, megszüntetése ennek az iszonyú egységnek: a határvonal pontos meghúzása irodalom és olvasmány között, a gaz kidobálása a kertből. Ez volna a feladat. Hogy irodalmunk, az így megtisztított, megindulhasson végre az egészségesebb irodalmak útján, elérkezzék a maga sajátos osztódásához, a sejtszaporodáshoz.
*
Képes lesz erre? Nem könnyű dolog. E gubanc-egység úgy benőtte a szellem területét, hogy külön fogalomköre van, külön szótára. A kettészakítást már szinte szavakon kell kezdenünk. Hadd kezdjem példaképpen újabbkori nyelvünk legárulkodóbb összetett szavával, az irodalompolitikával. Ki párosította össze ezt a két szót, a hattyút a héjával? Semmi sem leleplezőbb egy nép szellemi helyzetére, mint az, milyen fogalmakat teremt, milyenekre van szüksége. Kinek volt szüksége erre a korcs és hazug és láthatóan balkáni szörnyszüleményre? Van littérature politique, van littérature sur la politique, ámde politique littéraire éppúgy fából vaskarika, akár a literary politics. Sajátos nyelvtisztító mivoltomban korunk új szavai közt az „emberanyag” mellett, amint látható, ez az „irodalompolitika” hoz ki néha sodromból. Bámulom az embert, aki ajkára veszi: nem látja értelmét? Értelme az – hányan nyögik jobbról és balról –, hogy a műalkotást ne értéke szerint mérjem, hanem aszerint, mit használ bandámnak. Akkor százszor inkább pártirodalmat, az legalább nyíltan hirdeti, hogy célja nem az irodalom, hanem a hatalom, s e nyíltság szabad indulatában még jó politikai irodalmat is teremthet. Sőt, teremthet jó irodalmat is. Nem az ellen van szavam, hogy az írók politizálnak. Nekem is van politikai állásfoglalásom, s irodalmunk annyira kívánatos magasabb árnyalatosodásához jó élesztőnek nézem a politikát is, sőt a pártállást is. A baj épp az, hogy íróink nem írói mivoltukban politizálnak, hanem csak szolgálják a politikát és a különféle hatalmakat.
*
De lehetséges még az irodalom felemelése és függetlenítése? Van biztató jel is. Egy korszak szándéka néha előbb jelentkezik a divatban, mint a belátásban. Kosztolányi nem igazsága elismertetésével nyerte meg nyelvtisztító harcát, hanem azzal a majdnem bájos példaadással, hogy hibátlanul írni, az a „dernier cri”, lomposan írni tehát elmaradottság, olyan, mint a tízéves női kalap. Ne becsüljük le, hogy az írott szó teljes hitelvesztésének idején az írói hitel váratlanul divat lett. Nagyobb dolog lappang mögötte. Nézem a sikere csúcsán zsákutcába forduló másik írót, s pontosan látom, hol tévesztette el az utat, hol vált egyszeriben ily visszataszítóan időszerűtlenné. Prédikáljak írói erkölcsről neki? Jobban megriasztom, ha erre a veszélyes divatfordulásra figyelmeztetem: a szakma belső köreiben, a jólértesültek között ma már az „örök becs”, a hivatás tisztelete járja, az önfeláldozó komolyság; valami konok puritánság; a lélek, sőt a magánélet azonosulása a betűvel. A haszon megbélyegez, már-már a siker is, az úgynevezett „közönségsiker” feltétlenül. Vigyázz: a százezres példányszámok alatt kéziratos remekművek keringnek! Biztatónak elég sovány volna ez a tünet. De halat is kis horoggal fog az ember. Ami a beérkezettnek divat, a kezdőknek már a jövő valósága. A felvilágosítás komolyát hát ezeknek is tartogatnám: igényes író viszonya az irodalomhoz többé nem az, hogy abból él, hanem hogy annak. Az első lépésnél világos a kétféle út. A betűtermelés óriási területén a határvonal meghúzása megkezdődött, megvan; talán már csak tudatosítani kell. De tán tudatosítás sem kell. Minden jó irodalom összeesküvés, a kor ellen. A jelszó most, a könnyen repülő betűk korában: állni a szót; embert lássunk a betűk mögött. Oly időben, amidőn egy nemzet minden józan ösztöne a szellembe húzódik, amidőn hovatovább csak a lélek lehet független, az írók megérzik a kötelességet. Csak ezek az írók. Figyel rájuk az olvasó? Ez merőben csak az ő dolga. Őt csak arról értesíthetném, hogy e korban irodalmunk hangulata nemcsak a betűárusokkal fordult szembe, hanem pusztítóan közönségellenes is volt. Bevallom, én sem tudtam teljesen kivonni magam ez áramlat alól; bár jól láttam, hogy szellemi életünk egészséges működésére mily veszélyt jelent ez is, az egyik félnek ez a már-már lázadásszerű elhúzódása.
*
Minderről még Babitsnak beszéltem, amidőn újra és újra felvetette, hogy a lapot meg kellene újítani; „frissebbé” kellene tenni, ez volt a kifejezése. Ereje már nem volt hozzá, bár tett egy-egy próbát. Ha sikerül valóban újítani, az legnagyobbrészt csak folytatás lesz, megvalósítása annak, amit ő is akart. Helyzetét épp nagysága súlyosbította. Sok harcot vívott, s egy-egy mellékütközet során ellentétbe került olyanokkal is, akiket egy későbbi, döntőbb kiállásnál szívesen látott volna maga mellett, akiket sokra becsült. Sok szó esett erről is, hogyan oldhatnánk fel ezeket az ellentéteket, amelyek legtöbbje végül már csak személyes ellentét volt. A halál most kegyetlenül feloldott mindent. Ismerem szellemét annyira, hogy a hajdani ellentét és megbecsülés közül engem csak a megbecsülés vezethet az újításnál, a folytatásnál. Egy ember legnagyobb emléke a szándéka. Babits emléke előtt pirulnék, ha csak egyetlen magyar író úgy érezné, hogy nem vehet részt annak a lapnak a munkájában, amely a magyar irodalom emelését szolgálja, az ő életének legnagyobb szándékát. Ő a nagyságával vívta ezt a harcot, emelte ezt az irodalmat, gyűjtötte a gárdát. Akit a sors az ő helyére lök elő, az csak összefogásra gondolhat. Ezt pedig csak alázattal szolgálhatja, majdnem azzal a szerzetesi fegyelemmel, ahogyan Osvát előre felkelt és meghajolt a zsebből kifehérlő kézirat előtt, ha Kosztolányi hozta, ha fűzfapoéta. Azt vizsgálom, mert legtöbb ezen fog megfordulni, van-e bennem elég büszkeség, elég alapozás ehhez az alázathoz. S elég hit, hogy ha kell, egy esztendőszámra néptelen templom oltárán és szószékén is elvégezzük társaimmal a tennivalót.
*
Voltak és vannak közönség nélküli irodalmak. Néha épp ezek viszik legmagasabbra a szellemet s így – közvetve, később – a közönséget is. Nem az „odi profanum vulgus” magatartásra gondolok, sőt tragikusnak tartanám, ha nálunk ilyesmi elterjedne, még jobban elterjedne, ahogyan már elterjedt, épp java íróink között. Inkább azokra a különös sorsú népekre gondolok, amelyek irodalma aránytalanul nagy volt az országhoz. Magyarországgal háromszor-négyszer megesett ez a csoda. Bár csoda volt, mégis ehhez a hagyományhoz kell tartanunk magunkat. Ez lebegett Babits szeme előtt, amidőn feladatról, kötelességről, irodalomtörténeti felelősségről beszélt. Ez a csodaigénylő hagyomány tette lehetővé a Nyugat létét, amelyhez hasonló igényű folyóiratot nemcsak velünk egy szellemi színvonalon álló kis népeknél, szomszédainknál keresünk hasztalanul, hanem nálunk előrehaladottabbaknál is. Ez a titokzatos, szívós feltörekvés, hogy nagyobbak legyünk helyzetünknél, ez a különös hagyomány, amelyet nálunk is csak az irodalom követ, ez, amit Vörösmartyék a haza fényrehozásának, Adyék pedig, nem egészen helyes szóval, nyugatosságnak neveztek, az indokolja a további munkát. Mit keres Magyarországon egy olyan folyóirat, amely nem éri be azzal, hogy épp csak jó verset és novellát közöljön, hanem – átengedve ezeket a többi folyóiratnak – a jóhoz ráadásképpen még azt is kívánj a, hogy az valamiképpen lépés legyen felfelé, előbbre vigye az irodalmat, akár új tartalom, akár új forma keresésével? Amely még a kétes kísérletet is többre becsüli a jó ismétlésnél? Amely, ha mással nem, hát bírálatával és már-már lehetetlent követelő követelményével verje magasra a képességet? S amely e szünetlen szándékával a szökkenésre vállalja azt is, hogy elszakad az átlagos olvasó közönségtől? Az ember nehezen írja le azt a szót, hogy kultúrfölény: egy hajszálnyi túlzás már szomorú fölényeskedésben marasztalja el az embert. Nevezzük csak szomjnak ezt a szándékot, ezt a hagyományt, amely nem is Vörösmarty, hanem Csokonai, Bessenyei, Zrínyi óta szellemi életünket arra sarkallja, hogy olvasók és értők nélkül is, magára hagyva és reménytelenül is, az európai szellemiség legmagasabb lángjaival mérje magát, s ne tudja magát egy nemzetnél sem alábbvalónak. A kínálkozó függetlenség e különös feladatra majdnem akkora, mint Bessenyeié: még az érdeklődés befolyása sem fenyeget. A szellemi és az anyagi célok különleges hazai kapcsolata kényszerít olyasmi leírására, ami különben senki másra nem tartoznék. Érdek sem befolyásolja e törekvést. Csaknem ingyen dolgozó írói gárda, állandó terhekkel küzdő lap, amelynek ráfizetését a könyvkiadás haszna fedezi, s amely gondozóinak akkor adna nyugalmat, ha megszűnne, s a fizetés nélküli szerkesztők, akik csak a szerkesztéssel kapcsolatos költségeikre tarthatnak igényt, megengedhetik maguknak, hogy még egy kor átlagolvasóinak befolyását is elhárítsák, és csak az örök magyar szellem tekintetét kívánják munkájukra. S legfeljebb csak abban bízzanak: a nehéz idő megneveli a lelket; ilyenkor szinte fényszóró világítja azt az igazságot, hogy egy nemzet örökléte a szelleme, a magas, a tiszta; hátha akad mégis annyi megértője ennek, hogy a munka nem lesz hasztalan. Hogy – bárha csoda nem történik is – a levegőben elterjed valami csodavárás, valami pezsdítő feszültség: az írók és olvasók méltó szövetkezésének, a szellemi életnek legbiztosabb ismertetőjele.
*
Akinek szót ejtek erről az összefogásról és emelési szándékról, reménytelenül legyint. „Két év kell csak ahhoz, hogy megértesd, mit akarsz” – mondja Márai. „Írj inkább” – mondja Illés. És Keresztury: „Nem ismered az írókat.” Valóban, kezemen megolvashatom, hány magyar írót ismerek személyesen. Baráti érintkezésben egyetleneggyel sem vagyok. Kedvezőbb körülmények közt szerkesztő nem foghat munkához. A munka első része – s tán a legnehezebb, a legtöbb fegyelmezett alázatot kívánó – a toborzás. Meg fogják érteni, hogy nem barátságot keresek? Már N.-nek is magyaráznom kellett: régi eszményünk csak nyer vele, hogy az egykori jó barátokat épp csak az eszmény fűzi ismét egymáshoz. De vajon van-e valóban értelme a vállalkozásnak? Újra és újra felteszem magamnak is, másnak is a kérdést. Vajon nem természetes folyamat-e, ami folyik, s nem kell-e még mélyebbre zuhannia, még nagyobb ütést szenvednie a szellemnek, hogy felpattanjon: hogy mindenki rádöbbenjen arra, ami az én fejemben forog? Vagy ha itt van már a pillanat: képes ezt az új folyamatot egypár ember megindítani? Nem tetszelgem sem a szerénységben, sem az ügy fontosságában. Ha van szerkesztőellenes természet, az enyém az: hátamon futkároz még a jégtűjű borsódzás, amikor Babits vagy Gellért távollétében egy-egy kéziratot vissza kellett adnom. A járószalag egyformán borzaszt, akármelyik vége is van az én kezemben: amit a hatalomról a Csizmában leírtam, nem tréfából írtam le. Idegzetem viszolyog korunk nagy spanyolviasz-fölfedezésétől, a lelkek szervezésétől is. Ha a vállalkozást nem sikerül szabad parcellákra osztanom, annyira, hogy a lapot közös szándék vigye, én nem leszek kasznár. Munkám minden eredményét olyan mértékben fogom látni, ahogy feleslegesnek érzem magam. Az esztendők óta tartó elvonultság jó érzéséből tudom, mennyi bennem a finnyásság az adott szóra, férfias egyenességre. A lapra harc vár. A tisztesség szabályaira épp harc közben vagyok legfinnyásabb: ha első mozdulata nem a tisztelgés lehet, ki sem vonom a kardot. Amit magyar szalmalángnak neveznek, azt én tisztaságérzéknek hívnám: egy szeplő felfedezése elég, hogy a legragyogóbb eszmény iránt meghűljön bennünk a vér.
*
Mindabból, amit leírtam, azt olvasom ki: itt valaki azt akarja bizonyítani, hogy rá csak a vállalás tartozik, a munka sikere már nem. Ez valóban már nem tőlem függ. Hivatalba menet, a kora reggeli autóbuszon vagy szombatonként az ismerős vidékek felé döcögő vonaton ugyan verssorok helyett azon forog a fejem, hogy milyen újításokkal kellene kezdeni, de mihelyt egy-egy új rovat terve felmerül, máris az embert keresem, akire rábízhatnám. Ha a jó irodalom érvényesítése harc: hadsereg és stratégiába merült vezér helyett inkább szabadcsapatokat szeretnék, afféle népfelkelést. Emlékezetem lapjára régóta felírtam ezt a mondatot, hadd másolom ide: akit az isten hatalommal vert meg, akármilyen kicsivel is, úgy viselje, mint az ótvart: rejtve, töredelemmel és gyógyulást várva. Tegnap délután öttől hajnali háromig lógtunk egymás nyakán Tamásival. Mikor beszélni akartam neki róla, akkor éreztem, milyen félszegül lehetetlen, milyen tabu csak a vállalását is kimondani annak, amit az ember valóban nagynak és nemesnek tart. Ép érzékű, a szeméremre is érzékeny ember belepirul, ha eszébe jut, hogy tettében ilyesmi vezeti: önfeláldozás, nemzete iránt való kötelesség. Mint egykor Babits reám, én reá és vele kortársaimra szerettem volna rátukmálni ezt a szintén titkolni való érzést. A lényegről egy szót sem tudtam ejteni. Legszebb összemelegedésünkben is csak egy-egy csücskét sikerült megmutatnom a tennivalónak: milyen nagy feladatot végzünk, ha csak biztosítjuk és állandósítjuk az előttünk járók győzelmét, rendezzük az örökséget, pontosan mindenkit méltó helyére teszünk; Kosztolányiról beszéltem, a már-már elfeledtekről; aztán, hogy csak a butaság és aljasság ellen lehet harcunk; és ha a parasztok és munkások felé is meg tudnánk mutatni: van hitele s értelme nemcsak a szónak, de az igazságnak is, aztán: egymás szigorú bírálatával nekünk kell példát mutatnunk a tisztaságra, tisztogatásra… Tamási bólintott, szívott egyet a kialudt szivaron: „eddig csak a nép súlyát éreztük a vállunkon; ott van már a nemzeté is”, mondta, egyszóval mindent megértett.
*
– Jobb levegő jöttét érzem – mondtam harmadnap Tamási felé fordulva. Most hármasban voltunk, Móricz Zsigmond volt a harmadik. – A Nyugat hőskorát támaszthatjuk fel, azt az időt, amikor már Ady és Babits egymás mellett díszítették a folyóirat homlokát. A halott Babits neve felröppent, ismét Adyé mellett ragyog, felettünk. Ez a páros csillag vezethet. A kényszer-szerkesztő végül még kedvét lelheti a kényszer-címben – Móricz felé fordulva mondtam ezt, egy percre megálltam, nem az ajkamra kényszeredett mosoly állított meg, nem is az ő mosolyuk. Azt akartam mondani, hogy a csillagkép Móriczcal lesz teljes. De hogy mondjam meg félreértés nélkül itt a kávéját kavargató nagy írónak, hogy máris az égen van? A tisztelettől majdnem arrébb húzódom egy kicsit a székkel, úgy érzem magam, mintha Arany János unszolna még egy csésze feketére. Hallgatok, most sem tudok szót ejteni arról, milyen különös öröm néznem, hogy bár csillaga már fent van, ő itt ül mellettem, kettőnk közül ő beszél terveiről. Úgy ülök mellette, mintha egy hatalmas tölgyfa alatt ülnék. A tervekről – megint csak az összefogásról – jóformán egy szó sem esik. De elváláskor azt a fajta bizakodást viszem magammal, mint mikor az ember kitárta szívét valakinek, s úgy érzi, hogy nem hasztalan.
*
Nemcsak az összefogásra kapok legyintést. Legyintésféle lebben a jóakaratú mosolyokban is. Egy biztatásra átlag harminc kétely esik: most? ilyen viszonyok közt? ilyen felfogással? A kétkedve reám tekintő szem hol az együgyű paysan du Danube-öt, hol a minden hájjal megkent parasztot keresi bennem. Az ember ilyenkor magába húzódik, titkosabb tartalékaihoz. Emlegettem már, hadd mondjam el még egyszer, legutoljára: családom egyik ága juhász volt, nyájőrző; a másik pap, templomrakó, felteszem, hogy jutott belőlük a gályákra is. Velük biztatnám magam arra, amibe eszemmel magam is kétkedve vágok bele. Jutalmam máris van. Verseket értek és ízlelek, amelyek azelőtt csak szavak voltak, poros szavak. Korok és jellemek tárulnak fel, Vörösmarty kilép az iskolakönyvből, mellettem susog, oly elevenen, hogy meghatottságomban szinte bólintgatok:
|