Pusztai este

Az istállóból egyenletes, hangsúllyal alig hullámoztatott beszéd hallatszik ki; mintha valaki leckét mondana föl vagy imádkoznék. De a hang már elég öreges: „A királyfi akkor azt mondja a nőnek, meg van maga bolondulva, vagy minek vesz maga engem…”

A hang megáll. Egy vékonyabb hang szakítja meg, lányé:

– Meg? Hogy mondta, bácsikám? mondja még egyszer. Meg? Meeg?

– Meg.

– Nem meeg? Vagy möeg?

– Megmondta neki.

– Köszönöm, bácsikám. Foltassuk.

Foltassuk? A praxi – az uradalmi segédtiszt – mosolyra húzza a száját, s fejét csóválva néz be az istállóba. Épp csak a fejét dugja be. Nem akar fennakadást.

Gyönyörű boltíves istálló ez. „A tizennyolcadik század végéről!” Szebb, mint a kastély, „tisztább stílusú”. Csak a divatáramlat erősödésétől függ, hogy műemlékké nyilvánítsák. A falusi templom elbújhat mellette, nagyság dolgában is.

Az öreges, leckemondó hang folytatódik odabenn.

– Megmondta neki, hogy a kukorékolás után félórán belül ottlegyen üneki, de pontosan, mint a vasút, a fánál, ahunnan a följárat van, minden kinccsel meg az ustorral, mert a gripf nem vár.

Most megint a sietős, lányos hang:

– Gripf? Gripf?

– A gripp, a grippmadár…

A praxi újra benéz. Az ágy, már az a földbe ásott lábú istállóágy, itt van mindjárt jobbra az ajtó mellett. Azon ül az öreg Szabóki. Mellette, a fejük fölé akasztott istállómécs fényében csak egy se fekete, se szőke hajú leányfej látszik. Illetve az öreg mögül látszódik ki, amint egész a térdéig borulva előrehajlik. A térdén ír.

A praxi jókedvének most már nem elég a fejcsóválás. Az a jókedv a lábakat is megindítja. De jókorát lódít bele a levegőbe a kar is, ahogy a fiatalember ellép az ajtóból. Az itatók felé megy.

A béreseket nem látni a kékes, alkonyi ködben, ebben a decembervégiben, de hallani, amint ott valahol a kút helyénél szólongatják az ökröket: Bimbó, hne, Bimbó, arrébb, hnee!

De fele úton irányt vált a fiatalember. Ezt is egy jókedvű karlendítés előzi meg. Visszafordul: nagy félkörben megkerüli az istállót.

A sarkon túl meghökken. Hirtelen, alig egy méternyire az orrától, óriási szarvú, hatalmas ökör válik ki a vastag ködből, mintha kőfalból lépett volna elő, akár egy jelenés. Hátulja, dereka még benne van az óriási meszelt falban, épp csak a két első lába, a lelógó ráncos nyaka, a feje látszik meg az az iszonyatos fehér szarva. Kétlábúként áll itt, mint valami mitológiai görög rémség. De már szökik is félre. Most meg csak a dereka látszik: a következő pillanatban a fara; aztán meg csak a nagy bolyhos farka. Nagy bakugrásokkal, szinte úszva tűnik el a sűrű lében: mintha hullámok vinnék.

De még itt lehet a közelben, mert itt szuszog. A praxi megáll. Váratlanul, épp a tarkójánál, akkora bődülés éri, mint egy hajókürté.

Aztán ismét az előbbi jelenés, csak másfajta szarval.

Átható, de nem kellemetlen szag önti el, ez igazán úgy hullámzik s árad körötte, mint egy tenger. Olyan mélynek s végtelennek is érződik. Aztán újra egy ökörbe sikerült kentaur vagy mi.

Nem nehéz kitalálni, ökörcsordába került, most eresztik itatni.

Ez csökkent valamit a kedvén, de nem veszti el. Épp csak lassabban, óvatosabban folytatja útját.

Az istálló túlsó ajtaján megy be, legalább ötven méterre van a lánytól, de az óriás, üres hombár most olyan kitűnően adja a hangot, akár egy hangszekrény.

– …A királyfi kirántja a kardját, azok meg csak kezdenek ám lefelé csúszni, amikor az egyik elkiáltja magát, szálka, szálka, a másik meg, hogy jaj a… tisztesség ne essék szólván, hadd ne kelljen ezt kimondanom.

– Csak mondja, bácsikám, egész bátran.

Az öreg már mondja is, a világ legtermészetesebb hangján, mielőtt a praxiban elállhatott volna a csodálkozástól a lélegzet. Szerencsére a változatok közül a legenyhébbet mondta.

„Úgy.” Valami ilyen lebbent át a praxi fején, szóval ilyeneket is megértesz. „De” a következő pillanatban épp emiatt melegszik meg a szíve a lány iránt. A melegségbe valami testvérbátyi sajnálkozás vegyül. Meg röstelkedés is: mibe keverik ezt a lányt.

A többi után a királyfi is lecsúszik, de ő a vesszőparipaként lába közé vett kardján. Szabóki meglepő folyékonyan ontja a bárgyúságait.

A praxi kimegy, elkerül a borjak kisajtajához, onnan kiált:

– Szabóki!

Szabóki száll le az ágyról, távolról sem olyan katonásan, mint máskor tenné. Mielőtt indulna ki az itatáshoz, még várakozik is.

– Akkor majd holnap, Feri bácsi – mondja a lány.

És végre van egy kis ideje a praxi számára is. Legalább a kastélyig, ahol most a tiszttartó lakik. A tiszttartóéknél meg ez a lány. Az egyik pesti nagyfejűnek a húga. Mert a döglődő pusztát most egy nemzetközi petróleumfinomító bírja: az vette meg, mert nem lehet pénzt kivinni az országból. Ez nekik a takarék, a biztonságos.

– Velem nem lehetne folytatni? Belőlem nem doktorálna? – szól: üti meg újra a hangot a praxi, de hagyja megint csak jókor abba.

Mert röviden az igazság első része az, hogy a lány az öreg Szabókiból doktorál, az öreg sületlenségeiből, az idén júliusban.

Az igazság másik része meg ugyancsak igen tömören az, hogy ennek a történetnek a visszáján olyan elvarrások vannak, amik ha napvilágra kerülnének, nagy bajokat okoznának. Talán egyebek közt még a praxi gyors távozását is ebből a pesti könyvelők igazgatta édenkertből.

Az elvarrás pedig az, hogy ezt a Szabókit, ezt a nótafát és varázshegedűt, ezt a folklorisztikus csodalényt, ezt a sorcier de la pousta-t, ahogy a francia lap fényképe magyarázta, ezt az ál-Fedics Mihályt, úgy, ahogy a csontpapíron és a doktori értekezés belső oldalán állt, ők találták ki, ők ketten, ő meg Böröczk, a nagyobbik segédtiszt. Ők alkották meg, kurblizták föl, mint egy gépkocsit, s engedték szabadjára. Szerencsére törököt fogtak benne, mert magától is remekül működik, noha fogalma sincs róla, hogy mi történt vele.

Lóhalálában kellett annak idején csinálni. A puszta becsületéről volt szó! Fürgedről is, Döbröntéről is volt már ajánlkozó, a lány már másnapra kérte a kocsit, hogy folytatja kutató körútját. Meg lehet érteni Gábor bácsi pillantásait, ahogy végigmérte őket, kettejüket: a főfőkönyvelő húg máshova megy? Itt nem talál semmi érdemlegest? Itt semmi sincs? Milyen vélemény fog odafent kialakulni Kiskaréjosról?

Nem ők voltak a hibásak. A hír – a kutató körútról – először úgy szólt, hogy őstehetségek kellenek, festők. Ez nem volt gond itt a Sárköz szomszédságában. Három nap alatt az iskolások meg a vénasszonyok egy ruháskosárnyit rajzoltak tele a tízéves gazdasági naplók üres oldalaiból. A fafaragászat akkor indult meg, amikor a heti ellenőr a második ostornyelet szedte el az almajori kanásztól. Nyolc ökörszarv-sótartó, kilenc bot, öt ládika, tíz tükrös, három kinyithatatlan borotvatok és száztíz cigarettaszipka készült el, pedig csak a juhászok és a kanászok kaptak parancsot. Ki gondolta volna, hogy a mese is cikk?

Az utolsó éjjel vizsgáztatták le erről kutyafuttában a pusztát. A rostán ez a külsőmajori Szabóki maradt fenn. Gyorsan bemagoltattak vele néhány épkézláb történetet, mert szája, az volt az öregnek. Egy darabig még járt a vén ravaszdi a históriák után, ahogy meghagyták neki, hogy legalább valami hiteleset, valami igazán idevaló parasztmesét hadrikáljon. De úgy belejött, hogy hamarosan önszántából is szorgalmaskodott, mert nagyon nagyra lett, hogy betették ide a belső istállókhoz. Valóságos albérlői voltak neki a környékbeli vén locsogók közt. Aztán egyszerre csak függetlenítette magát: attólfogva, tavaly tavasztól fogva egyszerűen kitalálta a meséit. Ellustult. Ott helyben szopta a kisujjából, amit a lány azokba a tiszta füzetekbe bemásolt. Összehazudott hetet-havat. Mind be a füzetbe, egyenest.

A praxi a lány baljára került most a sötétben.

– Annyit én is tudok, amennyit ez a Szabóki – mondja.

Szélhámost akart mondani, de inkább sóhajtott helyette.

Sietnie kell, a lánynak nem olyan édes ez az alkalom, hogy a ködben botorkálhat. De hol van az a nagy doktorság ebben a cingár lányban? Mert most is az esti „munkája” miatt siet: ír. Ír ez rogyásig. Három füzetet is elemészt egy nap. De mégis jó volt érezni, hogy annyi tudománnyal töltözött kis nő lépked az ember mellett. De milyen tudományt lehet az öreg Szabókiból kiszedni? A praxi egyik pillanatban mélységesen meghatódik a lány műveltségétől, a másikban toronyból tekint e műveltségre: hisz még Szabóki is az ő műve!

Az, akiről írnak, szükségszerűen többet tud, mint az, aki a följegyzést végzi, füstölgi. Az egyik a forrás, a másik, aki belemeríti a bögréjét.

Megáll.

– Tudja, hogy ennek a vén lókötőnek…

Nem volna jobb mindent bevallani? Ha még röpülnek is. Tán még betyárstiklinek is megérné, a lány szemében is. Elvégre kinek a kedvéért csinálták? A tisztesség is ezt kívánná. Végre elszánja magát.

– Tudja, hogy ennek a vén lókötőnek minden szava hazugság?

Túlságosan gyorsan érkezik a válasz.

– Hogyne. Teljesen mindegy, mármint a tudomány szempontjából.

A mélylélektan szempontjából meg a népi mélytudatéból.

Úgy áll meg a vallomásban, mint a gyerek ott, ahol már ropogni kezd a jég.

Ördög tudja, hogy őróla meg mi derülne ki.

Aztán egy pillanatra megfeledkezik az egészről. Újra harag önti el. Mert mit is akar ez a kelekótya lány attól a kelekótya öregtől? Mit akar az egész keserves tudománytól. Miféle bújócska ez? Meg az a nyomorult öreg is! Nincs neki egy becsületes kapcája, de az most nála is kedvesebb? Kinek mi haszna ebből az egészből?

Olyanfajta érzése van, hogy ez az egész dolog személy szerint őellene történik. Minden ingerültsége most hirtelen a híres doktorátusra irányozódik.

Elvégre lótottak-futottak, összeszedtek egyet-mást ők is Keszthelyen az alatt a négy esztendő alatt, de kinek jutott volna eszébe doktorátus? Minek az? Pláne egy lánynak. Csak butább tőle, azt a kis józan eszét is elveszíti.

Iszonyúan dühös a lányra amiatt, amit ő elméleti tudásnak gondol. A doktorátus neki még az egyház doktorainak tekintélyét s tudását idézi fel, egy Szent Tamásét, egy Szent Gergelyét.

Nem tudja, hogy a lány minden teljesítménye legfeljebb nyolcvan-száz oldalnyi, innen-onnan összekopogtatott gépírás, ilyesmit jószerivel horgolás helyett divat ma betűkből és adatokból összefűzni. Nem tudja, hogy több doktori oklevelet állítanak ki, mint suszterszabadítási könyvet. Hogy magára adó ember már nem meri ezt a címet használni; adóhivatali gyakornoknak meg ilyen csitriknek engedi át. Az ember úgy képzeli, hogy legtöbb doktor Teheránban és Menasztirban van; lila nyakkendőt és sárga lakkcipőt viselnek.

Ő csak azt érzi, hogy valami erényöv vagy páncéling a lányon ez a cím. Csak meg ne szikkadjon benne.

Újra megáll. Egész közel vannak már a kastélyhoz.

Ebben a pillanatban a falból ismét kiválik egy mitikus ökör. Ott mered két lábon előttük, aztán pofáját az eltűnt ég felé fordítva keservesen bődül.

A következő lépésnél ott van a másik. Belekerültek ismét a csordába. Most jön vissza az ivásból.

Érezni lehet ismét a meleg állatszagot, valamivel könnyebb a tehenek szagánál. A heréltek tikkadt szaga ez.

A lányon átlebben valami sejtelem. Bal könyökét ösztönönösen eltartja egy kicsit magától, meglazítja. A tudat milyen szálain futnak az ilyen híradások? Fölemelkedik a fiú csontos karja is. A két könyök összeér. A két testen átüt egy villamos szikra. A fiú szívébe rögtön úgy talál bele, hogy az a szív kigyúl, tettre kész, akár a beindított motor. Áthatol a lány szívén is. De még nem gyújt; több kellene? De a félőbb könyök összezárul. És már ki is értek a csordából, elmúlt az ürügy. Már a kastély előtt vannak. – Vacsora után?

– Ezeket kell letisztáznom – emelinti meg a lány a füzeteit.

– Pedig hát én is nép vagyok ám – mondja keservesen a kis praxi. Kifosztva fordul vissza a ködbe.

– Szabóki!

Egy nyögésen bukik át a „jelen!”: ahogy az öreg az ostorfát, a teli vödröt felrántja.

– Hordjon csutát a kályha elé, a szobámba.

Szaladj, doktor úr, gondolja még magában.

Három hete így megy ez már estéről estére.