Naplójegyzetek

Hazám – hogy prózában idézzem a verset – olyan nekem, mint apám házatája: akkor nyomul föl, ha szükségem van rá, vagy neki rám; akkor köt, néha majdnem láncol. Különben csak jó ugródeszka: ereje, biztonsága a fellendülésre való. Igen: tegyétek tágassá, egészségessé, naggyá, sőt kiemelkedővé a hazát; hogy nyugodtan távozhassam. Ez a ti gondotok. Az enyém, hogy kintről minél többet belehordjak.

 

*

 

Az ifjúságot sose becsültem, hadd mondjam meg gyorsan, amíg pártatlanul mondhatom. Ifjúkoromban egyenest megvetettem.

…Feltűnt már komoran (itt egy szót elfeledtem) hatvannyolcadik évem…

Egyik versem sora volt ez, csak ennyire emlékszem; fülemben ezt is Osvát hangja őrizte meg, ahogy a kéziratpapírról gyanakodva elskandálta. Azt hiszem, ez volt az egyetlen vers, amelyet nem értett. Lehajtotta fejét, szemüvege fölött fürkészve pillantott rám: „Ha jól emlékezem, Uram, épp múltkori versében méltóztatott közölni, hogy most múlt huszonhat éves”. Próbáltam megmagyarázni, hogy attól már a hatvannyolcadik közelségét is érezhetem, de nem sikerült. Valami szürrealista tréfát sejtett. „A gúny nem sült el” – mondta nevetve, és visszaadta a verset. „Az olvasót meg nem csapjuk be.”

– De mikor valóban közeleg! – állhatatoskodtam. – Kérem, az idő gyorsan eltelik!

– Engem tanít meg rá? – mondta és megint nevetett. Vagyis bánta az idő múlását, vagyis öregen is ifjúságpárti volt.

Én, minél jobban telik az idő, annál kevésbé sajnálom. Az élmény és a tapasztalat öregít? Már tízéves koromban rogyásig voltam tapasztalattal – mit kaphatok még? Legfeljebb vigaszt, azaz feledést, azaz hiszékenységet és tájékozatlanságot, vagyis ifjúságot. S a mai fiatalok? Megértem csendességüket. Mindnyájan, akik e században élünk

 

öregek vagyunk; s kik utánunk állnak még öregebbek lesznek…

 

Klasszikus kor közeleg. Nem életünk kora lesz fontos, hanem az emberiségé.

 

*

 

Az első francia költők medvét vezetve járták a világot, a falvak főterén két fa között kötelet húztak, átsétáltak azon, s azután – mintegy képességük igazolása után – szavaltak. A szavalatban közvetlen emberi érzésekről szóltak: hascsikarásról, köszvényről s különösen a bélgiliszták okozta kellemetlenségekről. Néha – vidámabb hangon – az öregkorral járó kényesebb fogyatkozásokat dalolták meg. Aztán gyógyfüveket árusítottak, saját beszámolóik szerint oly olcsón, hogy a beszerzési költséget sem keresték meg. Engem elragadott a hivatás gyakorlásának e módja. Részleteit s mesterfogásait Rutebeuf életrajzában ismertem meg.

Gyakran szóltam e költőről, nem emlegethetem elég hálásan. Kamaszkori olvasmányom és vigaszom volt, merő véletlenségből.

Illetve félreértésből. Amaz igényes – a szegényebb társadalmi rétegekben egyáltalában nem ritka – gyermekek közé tartoztam, akik türelmetlenségükben s tán nagyravágyásukban a meséskönyvek után rögtön a legértékesebb, legmagvasabb, a legsúlyosabb könyvek után nyúlnak, tán azért is, mert a szülői háznál az értéket, a súlyt és magvakat oly tisztelettel hallják emlegetni. Emlékezetemben Benedek Elek után nyomban Voltaire következik. Midőn nyelvtanulásra szántam magam, egyszerre három nyelv szótárát is beszereztem.

De képességeim fogyatékosságát már az elsőnek, a franciának tökéletesítésénél be kellett látnom; a hetykén kölcsönkért Descartes-ból csak azt értettem, amihez a latin segített.

Ám épp ez ébresztette fel találékonyságomat. Tudván, hogy a francia nyelv a latinból fejlődött, s gyümölcsöztetni akarván latin ismereteimet, eltökéltem, hogy a franciába nem megkeményedett végén, hanem – ésszel – forrásánál hatolok be, s csak vitetem magam kényelmesen fejlődése folyóján. Lexikonból tudtam meg Rutebeuf nevét: ő az első francia lírikus.

Hogy végre róla is beszéljek: a 13. században élt, valószínűleg 1235-1240 körül született, és 1285 körül halt meg. Keresztnevét nem tudjuk. Szent Lajos és Merész Fülöp alatt élt, nyelvezete után ítélve Párizsban. Megvetette az udvari költészetet. Világfelfogása és hangja az, amit nálunk kései tanítványának, Villonnak tulajdonítanak. Főleg szatírákat írt, a lovagok és szerzetesek ellen. Verseiben gyermeki örömmel rázza a még elég friss újdonságot: a francia rímet, a művészi szójátékot, az alliterációt. Iszonyú nyomorban élt, de költői öntudattal. Magát a társadalom fontos tagjának tartotta. Urának csak Istent és a királyt ismerte el. Ezek előtt meghajolt, de különben jogot érzett mindenhez: bírálathoz, ahhoz, amit ma politikának neveznek, az emberi élethez. Sikere egyikben sem volt. Így elsősorban korfestése a legmegkapóbb; s legidőszerűbb.

A középkort most értem igazán, hogy ismét őt olvasom. A gótikus katedrálisok, a vagyonos városok, pompás kastélyok építésének, a legátszellemültebb himnuszok keletkezésének idejében írt, konokan a szegénységről. Szent Tamás kortársa volt. Tegnap egész nap úgy olvastam, hogy ágyamon itt volt Babits Amor Sanctus-a, cserélgettem a verseket. A Jézus felé boldog elragadtatásban nyúló lélek mellett így elevenült meg előttem a föld felé nehezedő test. Melyik erősebb? Vetélkedésre Rutebeuf-t nem merném bocsátani, a dalnokversenyben szemben vele a 11. századi Szent Bernát tanítványai állnak és maga Szent Bernát, ilyen dalokkal:

 

Jézus édes emlékezet te adsz szívünknek örömet. Se méz, se semmi nem lehet jelenlétednél édesebb. Hallani boldogabb soha nincs, se dalolni muzsika, sem elgondolni idea, mint, Jézus, az Isten fia. Nyelv sohase mondhatja ki, betű föl nem jegyezheti, csak aki tudja, hiheti, mit tesz Jézusért érzeni. Jézus, szivbéli szent öröm, igazság kútja, fényözön, gyönyör, túl minden gyönyörön, kihez a vágy közel se jön.

 

Tisztelgésből s hálám lerovásaképp fordítottam le egy versét, hogy azért neki is legyen szava. Szent Lajoshoz beszél, annak második keresztes hadjárata után. A vers címe: C’est de la Povretei Rutebeuf – Rutebeuf szegénységéről.

 

Nem is tudom, hogy kezdjem, mondjam, Oly gazdag vagyok mondandómban Arról, hogy mily szegény vagyok. Oh nagy Király, ha nyomoromban Megemlékeznél ujra rólam, Kegyet mívelnél, mily nagyot! Csak tengek épp a gazdagok Nyakán, ha kölcsönt kaphatok, De nem kapok, mert a hozomban Fülig vagyok, tudott dolog. Hát vártalak – gondolhatod – Amig elvoltál külhonokban. A zord idő, a család, gyermek – Nem restek, nyavalyájuk sem lett – Pénzemből, holmimból kifaltak. Akiktől kértem, hitegettek, Becsaptak, szivük nem esett meg: Mindenki magának kapargat. Nagy kárát látom én a hadnak, Mert pártfogóim sorra haltak Két hadjáratodban, Király, S nagyon sok most is odajár, Tunisz, s a gaz nép, igazollak, Mindnyájunknak sok bajt csinál. Ha mindenektől elhagyatva Felséged itt hagy most magamra. Nem is tudom, hogy élhetek. Kölcsönt, segélyt nincs aki ad ma, Köhögök félhalottra fagyva, Ásítva nyelem éhemet. Nincs ágyam, megvesz a hideg. Éhkoppban páram nem leled Ameddig elkanyarg a Szajna. Mit tegyek? Szalmán heverek, De szalmaágy nem ágy. S rideg, Az én ágyam csak puszta szalma. Oh Franciák Királya, nézd Kenyérre sincs kezembe pénz. Párisban élek, mennyi kincs Között, de nékem semmi sincs, A sokból én semmit fogok. Eltünnek az apostolok, Szent Pált, őt sem idézem most fel. Mondom: Pater, de soha: noster. Sorsom, dolgom oly mélyre megy, Hogy félve kezdem: Hiszekegy…: Eszem rögtön hitelre jár. Hát látod, mim van, nagy Király.

 

*

 

Egy nemzet sorsa nem egyszerre dől el a csatatéren és a szellem területén, erre épp mi magyarok vagyunk a legjobb példák. Egyre többet gondolok a francia írókra. Nemcsak művükre, hanem személyükre is. Mi történt velük? A Temps az ifjúság megrontásával vádolja Gide-et, pontosan abban a hangmodorban, amelyet mi a húszas évek elejéről ismerünk. Gide nem felel. Hol van? A vékony lapok hasábjain megannyi gall Szabó Dezső dörög. Valéry, Duhamel, Martin du Gard, Malraux hallgat. Gide – aki ifjúságomban engem megerősített – a hetven körül jár. Lel nyugalmat s fedelet valahol? Van az ozorai szőlőhegyeken egy magányos présház, egy vörösmartys kolna, nyaranta az ő szellemét láttam ott vendégül: szívesen látnám most személyét is.

 

*

 

„Tudománypolitika” – hangzik elég hangosan a hajó orrán Füred és Tihany között. Az író mindig szolgálatban van, kötelességszerűen odatekintek tehát, aztán oda is fülelek, bár unom már egy kicsit a szolgálatot, s különben is szombat délután van. Egy idősebb úr magyarázza egy másik idősebb úrnak, hogy Ottó hiába írta meg a pannonhalmi eszme fejlődését, egyetemi tanárságából nem lesz semmi a „tudománypolitika mai állása mellett”. Fáradt vagyok, épp csak a szót raktározom el, dédelgetve az irodalompolitika mellé. Eötvös még politikatudományt és politikai irodalmat ismert. Egyszerű szócsere? Olyasfajta, mint a szemüveg vagy üvegszem, gyümölcsfa és fagyümölcs. Nekem a szavak tótágasával fordul a világ.