Bástya

Nyugat politikai határa, amelyet Richelieu a Rajnánál, Metternich a Lajtánál látott, a mi szemünk előtt úgy villódzott ide-oda, úgy feszült meg hol a Visztulánál, hol a Meuse-nél, a Csatornánál, a Dordogne-nál, akár a kötélhúzók kezében a kötél. Amíg egyszerre csak fel nem röppent a levegőbe. Nyugatot nem politikai, nem is földrajzi határ szabja többé körül. Nyertünk is vele. Visszakaptunk egy örökséget.

Egy szellemi magatartást, egy sereg remekbe csiszolt eszmét. A politikának ezek nem értékek többé; a sárban hevernek, és – ahogy a gondolatokhoz illik – annak tulajdonává lesznek, aki lehajol értük.

Clemenceau – maga sem tagadta – volt olyan barbár, mint Tamerlán, Wilson vajákosságban és együgyűségében nem maradt el a doboló kuruzsló mögött, aki bűvigéit a Bibliából veszi. Igéiket mindketten Erasmusból vették. Ilyesfajta kisajátítással lett Erasmus eszmevilága és vele mindaz, ami Nyugatot jelentette, a privilégium, végül politikai eszköz. A politika immár világszerte a maga sajátos, új eszközeit használja. Így szabadultak fel a szellem eszközei. A kéznyomot hamar le lehet tisztítani róluk.

Nyugat, az eszme birodalma függetlenődik a politika határaitól, azzá lesz, ami megteremtődése hősi idején, a középkor végén, az újkor elején, amidőn Krakkó éppúgy hozzátartozott, mint Párizs, Pádova, vagy egy-egy évtizedre Buda. Amidőn az ösztön és az indulat szülte homályos érzésekkel szemben az értelem, a tiszta gondolat világát kezdte építeni. Feladata, ellenlábasa ma is ugyanaz. Munkája is lehet olyan hősi.

 

*

 

Nem közönséges élményben lehet ma része Magyarországon a geográfusnak. Az áradás vadvizei nagyrészt visszahúzódtak, de a tarlók és krumpliföldek között megyék hosszán buja, zöld csíkok kanyarognak, sás és nád üti fel bennük fejét, a kukorica kétszeresére nő, vagy elpusztul. Eltűnt folyók és folyamok ágyai ezek, melyeknek már nevét is elfeledte a nép. A Tisza valamennyi holt ága látható, a Kapos és a Sió egyenes vonala mellett ott kígyózik a századok előtti meder. A romok körül megszittyósodik a talaj, a régi várárkot idézi. A megpróbált föld múltjára emlékezik.

E folyóirat neve, mint minden ilyen név, sokáig puszta szó volt számomra, nemigen gondoltam rá, hogy külön jelentése is van. A megpróbáltatások teszik, hogy a megszokott név egyszeriben nedvvel és élettel kezd megtelni? E folyóirat és e név évtizedekig bástya volt, az értelem előretolt hadállása mindazzal szemben, ami homály és köd. Harca és sorsa különösen alakult: küzdenie és dacolnia kellett akkor is, midőn legjobb harcosait a környék rég győztesként ünnepelte. Várárkait nem az ellenfél temette be, hanem a diadalra ki-kirobogó bajvívók.

Sorsát én megint hadállásnak látom; annak is kívánom. Tudom, hogy az eszme, amelynek nevét viseli, megingathatatlan és örök. De fürkészve nézem az új gárdát: lesz mersze és szívóssága megállni a bástyán és lődözni és világítani valója?