Naplójegyzetek

Kőrösi Csomát mindnyájan ismerjük és tiszteljük. Regulyt, aki ugyanarra vállalkozott, s azért ugyanannyit szenvedett, mint ő, annál kevesebben. Mi köztük mégis a különbség? Csak az, hogy a nagy feladatot, melyre Kőrösi készülődött, Reguly el is végezte. Igen titokzatosan egyiknek a hírnév, a másiknak a munka sikerült.

 

*

 

Még egy lírai elmefuttatás, hogy ki miként magyar, s pirulva, némasággal vezekelve többé sosem ejtem ki ezt a szót. Már X. is, szerényen, önmagát adja mértékül, Y. is. Az ijesztő, hogy – egy vásárnyi buzgólkodóval egyetemben – pontosan ugyanazt mondják, ugyanazt a tartalmatlan kérkedést, gyomorból zengetett üres pátoszt – vagyis, ha szavazattal kellene a kérdést eldönteni, igazuk nekik lenne. A gondolkodónak és művésznek egy-egy szótól olyan arányban kell tartózkodnia, amilyen arányban az közhasználatúvá lesz: nem közkinccsé válik, hanem közprédává. Gyerünk, minél gyorsabban, vissza a kezdethez! Mit is jelentett először néhányunknak ez a szó? Népit. S a népi? Sürgős társadalmi igazságtevést. Vagyis nemzetek feletti fogalmat.

 

*

 

Vajon a franciák, angolok miért nem kutatják, hogy ők ki-mifélék? Tudják? Természetesen. Azért tudják, mert közülök már rengetegen nyilatkozhattak első személyben arról, hogy egyénileg kicsodák: irodalmuk nyolc-kilencszáz év óta vall, tisztáz, végzi a bemutatkozást és az emberi leleplezést. Nem akarok számot mondani, de azt hiszem, van legalább tízmillió francia, aki félreérthetetlen kerek, gyakorta lángelméjűen világos kijelentésben elmondta, hogy ő milyen – nem franciának, hanem egyszerűen csak – embernek. Az általános kép tehát, akár a statisztikában, a nagy számból, a tömegből alakult ki. Így történhetett, hogy Rutebeuf éppúgy francia, akár Pascal. De hány ilyen magyar vallomást tudunk összegyűjteni? Még a 16. századból is csak négyet-ötöt, a 17.-ből tízet, a 18.-ból húszat, a tömeges nyilatkozat, mint tudjuk, a 19.-ben kezdődik. Hány megbízható vallomásunk lehet összesen? Számot itt sem merek kockáztatni. Szünetlen kérdezősködésünk, jellemkutatásunk bizonyítja, hogy kevés az adat. De a vizsgálódás útja csakis az adatgyűjtés lehet, mert egy ember csak a maga nevében nyilatkozhat még a közösségről, a magyarságról is. Új adatot csak az irodalom, a szellemi élet nyújthat, mert a nyilatkozatnak, hálistennek, van formai oldala is. A választ, jellemünk tökéletes képét tehát csak az irodalom és a szellemi élet virágzásának gyorsításával sürgethetjük. Ezek pedig – tapasztalatból tudhatjuk – csak az alsóbb néposztályok szellemi megizmosodásával virágoznak fel. Mint annyi kérdés vizsgálásánál, tekintetünket tehát itt is arrafelé kell fordítanunk. A közös jellem képe attól lesz egységes, ha minél több, sőt minél többféle lélek és jellem nyilatkozik meg, a lehető legegyénibben, legszabadabban: vallomásról van szó.

 

*

 

Kis nemzet, nagy nemzet, úton-útfélen megint ez hangzik, s hogy milyen is lehet közöttük a viszony, s hogy melyik a kívánatosabb.

Nem szeretnék nagy nemzet fia lenni, úgy értem, nagyszámúé. Rokonérzelem nélkül hallgatom X. sóhaját amiatt, hogy dalait legföljebb csak tizenötmillió ember élvezheti, tizenötmillió magyar, illetve magyarul értő. „Bezzeg, ha francia volnék! vagy orosz!” A sóhaj üzleties, a disznókereskedő fájlalja így a védővámokat. Nekem tetszik a kis nemzetek, azaz, a kevésszámú nemzetek meghittsége. Tévedés és megint csak üzleties szellemre vall, hogy kisszámú nemzetben könnyebb kiválni, elsőnek lenni (mert kevesebb a versenytárs). Hány angol hallgathatta Shakespeare-t? Hat-hétmillió? A görög kultúra legcsodálatosabb idején görög, nem hiszem, hogy volt félmilliónál több. Igaz, hogy az majdnem mind odahallgatott, ha Euripidész megszólalt.

X. nacionalista költő, sőt soviniszta. Én se soviniszta, se nacionalista nem vagyok. X. csodálkozik hát, amidőn – megvetésemet nemigen leplezve – néhány szóban ezt megmondom neki. Gondolatomban valami átkos internacionalizmust szimatol, s csak dühösíti, hogy hasztalan, hogy nem leli a forrást. Holott ösztöne jól működik; magyarnak nemcsak a meghittség miatt, hanem a mindenkor nemzetfölötti emberszeretetből tetszem lenni; mennyi tenni, segíteni, rendezni való akad!

Nagyon szép Goethe pályafutása és erőfeszítése a németek közt. De mennyivel szebb, hősibb s művészibb is lett volna például Albániában, az akkoriban! Futotta volna arra is a tehetsége? Legalább kétszerannyi kellett volna hozzá. Legalább ötszörannyi, amíg kiválik, Goethévé emelkedik. Az egész nemzetet Goethe-értővé kellett volna emelnie.

Meghittség és feladat: a kis nemzetek költőinek pályafutásában ez a lelkesítő. Természetesen csak művészt lelkesítő. De hát a nemzetek nagysága mégis ezen mérődik s nem a sertésforgalmon! Melyik százmilliós nemzet éri el valaha is a félmilliós görögség három-négyszáz esztendejének nagyságát?

– Nem költő hát – mondom oktatóan X.-nek –, aki éneklés előtt, vagy akár közben is azt nézi, hányan ülnek a teremben.

– Szóval, l’art pour l’art? – kérdi lenézéssel, mert valami félreértés folytán azt hiszi, ezt a megjelölést már csak megvetéssel illik kiejteni – szóval, csak magunknak írjunk?

– Irodalmunk első nagy realistája, szinte riportszerűen beszámoló művésze egyszersmind a legl’art pour l’art-abb költő volt – felelem. – Mindössze egy öreg nagynéninek írt, és még azt is csak az ő képzelete teremtette.

Gyanakvó pillantás.

– Mikes Kelemennek hívták.

 

*

 

T. is az elmaradt elismerés miatt panaszkodik, hevesen és alapjában jogtalanul és ok nélkül. A jelenség elég gyakori ahhoz, hogy megfigyeljem magamon a kényelmetlen érzést, amely az ilyen rejtett kérkedés hallatán elönt. Valóban úgy van, ahogy gondolom, hogy én érdemen felül kaptam elismerést? Vagy valóban csak gondolom, mert sohasem vártam? Az bizonyos, hogy sosem éreztem annyira otthon magamat a hazában, a társadalomban, mint amikor valami olyasmi ért, amit más mellőzésnek vett volna. Ilyenkor tudtam igazán tájékozódni, mihez tartani magamat; meglelni a helyemet. Mikor két hónappal ezelőtt váratlanul töröltek a Sajtókamara tagjai közül, szinte fellélegzettem, mint akiről elmúlik egy álom, s végre a valóságra ébred. Hát persze hogy így kell ennek lennie, így a helyes! S mi több, a természetes is; a dolgok ésszerű rendje! (Meglepetést éreztem, midőn később mégis felvettek.)

 

*

 

A francia katasztrófa igazi tanulsága: az a gyalázat, ahogy a nemzet mai látó és halló szervei, az érzékelés, tájékozódás és tudatosítás idegcsomói működtek: a sajtó, a publicisztika, a politika és megint csak a sajtó. Ha hazudtak volna, még hagyján. De maguk sem tudtak semmit, egy mukkot sem a legfontosabbról (az ellenségről), de azért működtek; mutatták, mintha végeztek volna valamit, egy feladatot! Az éles kutatás és kegyetlen híradás helyett azt szállították, ami a közönség szájízének, a tespedésnek kellett. A szív és elme helyett a mozdulni rest ülepet szolgálták. Ennél ijesztőbben semmi más nem igazolja a felemás műfajok és lények veszélyét és veszélyességét, ezúttal a költővel keresztezett kisbíró korcsáét.

 

*

 

Barátomnak, a betegnek, előkelő társadalmi állása volt, az orvos tisztelettel vizsgálgatta; szinte restelkedve vetkőztette le, s kémlelt be nyílásain. Az orvos bizalma és uralma a baj súlyosodásával nőtt. Midőn bizonyos lett, hogy a beteg valóban az övé, vagyis menthetetlenül beteg, rákacsintott, vállára vert, majd arcát is megpaskolta, akár egy kisfiúnak. A beteg ösztönösen megérezte a különös illemtan szabályait, mosolygott, szemérmesen lehunyta pilláit, és várt, izgatottan várta a viszony alakulását, amely a „vegyük csak ezt be”-szerű bizonytalan többesszámon át néha-néha a tegezésig melegült. Ha a beteg meggyógyul, egy fél év múlva nem bizonyos, hogy megismeri az utcán az orvost, s elfogadja köszönését. De az orvos győzött, kezelt. Fél év múlva már mint csecsemőt kezelte a beteget, aztán mint egy tárgyat, egy úti bőröndöt: kinyitotta, beletúrt, széthányta, majd – unottan és gyorsan – visszagyömöszölte, és fütyülve tekintélyre, társadalmi illendőségre, két pipázó szállítómunkással leküldte a pincébe.

 

*

 

Mily örömmel nézi a szülő gyermeke fejlődését, szellemi és lelki változásait. Ezt a fejlődést, változást a társadalom csak huszonöt-harminc éves korig engedélyezi. Ekkor meg kell merevedni; ettől fogva a változás hitehagyás, árulás. A szellemi érettség gyakran azt jelenti, hogy kötözd meg a lelkedet. Az embernek tehát akkor van legkisebb joga a választásra, mikor már érett, sőt tapasztalt fővel választhatna. A társadalom ilyen rossz szülő, ilyen rossz nevelő? Nem. A hasonlat rossz. A társadalom (bármennyire uralkodik és nevel is) nem nevelő, hanem tanítvány; nem szülőnk, hanem gyermekünk. Ezt azonban legtöbbször csak az írók érzik, homályosan; de csak ritkán viselkednek érzésük szerint.