Hatvan fogoly magyar

Gurs-ben és Vernet-ben összesen mintegy hatvan magyar van hadifogságban, teljesen kilátástalan ideig, igen rossz körülmények között. Nem akarok megrázó szavakat használni olyan helyzet lefestésére, amelyet saját szememmel nem láttam. Esztendeje sínylődnek a táborban. A táborok annak idején úgy keletkeztek, hogy az internáló hatóság egyszerűen szögesdróttal bekeríttetett egy puszta területet, oda vezényelte be a kimerülten, rongyosan, nagyrészt betegen érkező foglyokat. A lakóbarakkokat s egyéb épületeket maguk a foglyok készítették a később kapott deszkákból, építőanyagból.

Az internáltak egy része spanyol volt, a többi különböző nemzetiségű. A franciák rövidesen elhagyták a tábort; elhagyhatták később – kormányaik közbenjárására – az angolok, amerikaiak, északiak is. A francia hatóságok mindenkit hazabocsátottak, aki hazájából útlevelet, útlevél-meghosszabbítást vagy hazautazó-vízumot kapott, s a tábor elhagyása után rögtön Franciaországot is elhagyta.

A magyarok nagy része bányász, munkás és földműves, de van köztük szellemi munkás is. A táborban rögtön összeálltak, külön csoportot alakítottak. Közös kérvényben fordultak a magyar hatóságokhoz, hogy a hazai adatok alapján igazolják őket, hogy minél előbb hazatérhessenek Magyarországra.

„Egyéni, közös kérvénnyel fordultunk a párizsi magyar követséghez is” – írják. A követség mindannyiszor válaszolt; azt felelte, hogy érdemleges választ csak a belügyminisztérium döntése után adhat.

A második levél vétele után még aznap délelőtt elmentem a belügyminisztérium épületébe. Kezemben a kérvény számával tévelyegtem a folyosókon. Sajnos, kevés jártasságom van az ilyenfajta dolgokban; másfél óra múlva, amidőn a hivatalokat bezárták, annyit tudtam, mint mikor odamentem. A véletlen úgy akarta, hogy azokban a napokban találkozhattam egy francia úrral. Azok közül való volt, akiket befolyásosnak szokás nevezni; épp átutazóban időzött Budapesten. Éltem az alkalommal, s elmondtam neki a fogoly magyarok dolgát. Bólongva, jóakaratú pillantással kezdte hallgatni szavaimat, de tekintete s más tárgy felé is el-elhajló mondatai azt sugallták, hogy befolyásossága is tán más irányú. Beszéltem egy jogásszal is. Ezután ötlött eszembe, hogy leghelyesebb, ha ezt a váratlan rám szakadt gondot nem tartom magamban, hanem közreadom; így tán több segítség akad. Azok a távoli magyarok nem ismernek személy szerint engem, nem is személyhez fordultak, hanem, mint írták is, az íróhoz. Így határoztam el, hogy az írót bocsátom rendelkezésükre, írok róluk.

Tudom, kikről beszélek. Az ügyről, amelyért ezek az emberek küzdöttek, s most szenvednek, a vélemények igen különbözők, nemcsak itthon, hanem Franciaországban is. Ám én ezzel nem foglalkozhatom, de most nem is akarok foglalkozni. Ezek az emberek számunkra, attól fogva, hogy tehetetlenek, egyénekké váltak, csupán emberekké. Számba kell vennünk, hogy életüket tették kockára, önként, férfiasan, szívükre hallgatva. Átmentek a hűségnek, becsületnek azon a vizsgáján, ahol a halál vizsgáztat és válogat. Ezt a magatartást én még ellenségeimben is tisztelném.

Egy esztendeje, hogy raboskodnak. Ez elegendő penitencia lehet, azok szemében is, akik tettüket elítélik.

Ezt mondhatom róluk mint író. Hozzam fel azt is, amit mint magyar mondhatok? Idézzem Széchenyi szavát, hogy mennyire kell vigyáznunk egymásra, hogy mennyire kell nekünk mentenünk magunkat? Minél nehezebb a helyzetünk, csak annál jobban.

A világnak valóban sok a gondja, s tán a kisebb is nagyobb ennél, most, amikor országok sorsa forog kockán, mondhatják némelyek. Tapasztalatom szerint ilyet azonban csak azok szoktak gondolni, akiknek a lelkiismeretük elcsitítására a legkisebb ürügy is elég. Hatvan ember nem kis szám, mert egy is épp óriás, mihelyt bajban van. S olyanban, melyből kimenthetjük. A valóság az, hogy e hatvan ember megmentése a kis dolog. Ma még tán egy tollvonás, egy telefonálás is elegendő.

„Megmentést” írtam és azt, „ma még”. Van okom mind a kettőre, hadd mondjam még ezt is el: a félelmet.

Esztendőkkel ezelőtt Párizsban hallottam egyszer néhány francia fogságba került magyar sorsáról. Szívdermesztő volt, akkor nem is akartam elhinni. Egypár olyan magyarról beszéltek, akiket a francia hadsereg még 1918-ban vagy 1919-ben fogott el mint forradalmár szabadságharcost vagy izgatót vagy bujtogatót, de meglehet, hogy csak mint egyszerű katonát. Mindenesetre hadbíróság ítélt felettük a maga szigorú formulái szerint, nemigen nézve a különbséget, amely fennállt az akkori százféle alakulat és szervezet tagjai között. Tíz-tizenöt évi kényszermunkára ítélte őket. Az elítéltek az Ördög-szigetre kerültek, ott is haltak meg, anélkül hogy az akkori „nagy gondok” között bárki is tudott volna róluk.

A történetet, mondom, hitetlenkedve hallgattam, el is feledtem. A fekete kolostor olvasásakor gondoltam rá újból, akkor már riadalommal. Ez merül fel bennem ismét.

A gurs-i és vernet-i fogolytábor feloszlatás előtt áll. A ki nem szabadult: a ki nem szabadított foglyokat, hír szerint, Afrikába viszik. Erről a foglyok még semmit sem tudnak, s kérem azokat, akik e sorokat olvassák, vigyázzanak rá, nehogy a foglyok megtudjanak valamit – félve írom le a szót, hogy – előre.

Az olvasó a hatvan magyar sorsáról már pontosan annyit tud, mint én; mindent elmondtam. De értesülésemmel együtt nyugtalanságomat és értük való gondomat is szeretném megosztani, hisz csak ezért fogtam írásba. Arra gondoltam: akadnak tán e sorok olvasói közt olyanok, akiket – épp e sorokkal – érdemes volna megkérnem arra, amire a gurs-i magyarok engem kértek: hogy „hassanak oda”. Oda, ahol nekem, ellentétben a gurs-i és vernet-i foglyok hiedelmével, semmi jártasságom nincs, semmi szavam, ha csak az nem, hogy itt, íme, mégis szót emelhettem. Ha bővebbet akarnak tudni, forduljanak a tragikus sorsú érdekeltekhez, közvetlenül a fogoly magyarokhoz. Címük: Camp de Gurs, Ilot E. Groupe Hongrois (Basses-Pyrénées). Azok a figyelem legkisebb jelét is bizonyára örömmel és hálával veszik. Magyarországtól várnak mindent. Tőlem magyar olvasnivalót is kértek.

Szeretném, ha ez az írás itt nyilvánosságra adott kérvény lenne, másfelé is. Ez a lap, tudom, eljut Franciaországba is, eljut mindenféle illetékes tekintet elé. Fordítás vagy kivonat formájában talán bejut a döntéssel megbízott hatóság asztalára. Végezetül vallom be, hogy elsősorban az intézkedő illetékesek számára írtam ezeket a sorokat, beadványt írtam a magam módján. Ha magánolvasmányként már úgyis átfutották s megértették, kérem őket – hisz a dolog nehezén átjutottak –, emlékezzenek meg róla munkájukban is. (2)^*