Naplójegyzetek

Képzeljük el, hogy a magyarság faji jegyeit már pontosan meghatároztuk, hogy minden magyarnak már az arcáról lerí a származás oly világosan, mint az indiánokéról. Mi történnék akkor?

De mielőtt erre felelünk, képzeljük még hozzá, hogy nyelvünk eredete is tökéletesen tiszta; mondjuk, beteljesült Horváth István álma: a teremtés nyelvét beszéljük. S hogy a „rokontalanság” átka is elmúljék fölülünk: kiderült, hogy a mi nyelvünkből ered fél Európa nyelve. Akkor mi lenne?

S mondjuk, jellemünket is bele tudnánk foglalni öt-hat mondatba. Nyernénk ezzel valamit?

Seregestől vannak népek, amelyek mindezeket az ingerlő kérdéseket századok előtt megoldták. Boldogabbak, műveltebbek, nagyobbak lettek tőle? Ettől még nem.

A múlt század fogyasztott egypár mázsa papirost arra, hogy Petőfi Kiskőrösön, Félegyházán, vagy Szabadszálláson született-e. Kiskőrös győzött. Más vers lett volna a János vitéz, ha Félegyháza győz?

Az eredetkutatásnak ezer érdekessége lehet, ezer feladata. De az semmi esetre sem, hogy eredményét bármiképpen is értékmérőül használjuk. Ebbe a mostani ki a magyar, mi a magyar kutatgatásba lassanként ilyen szempont kezd belopakodni. Veszélyes volna ez a szempont akkor is, ha a kutatás látható eredményt mutatna. Eredmény nélkül még veszélyesebb.

Szerencsére nevetséges is. Tegnap az utcán összeakadok T.-vel. A parola után nem engedi el a kezem, szemét összevonva vizsgálni kezd. „Az arcod – mondja –, ugoros. De a szemed turk.” „A szívemet nem kérdezed?” – kérdem. A finom remegésekre szinte már üzemszerűen berendezkedett szív ugyanis e pillanatban ahelyett, hogy magyarságot dobbantott volna, annak a kisborjúnak halk szorongásával ismertetett meg, amelyet a vásártéren a kupecek épp megtapogatnak, elég kövér-e már.

Lehunytam turk szememet, mintegy kóstolóul, és elfordultam.

 

*

 

A fajta jegyeit a népek általában csínján, mértékkel és ízléssel szeretik viselni. A négerek szapulják a bőrüket, göndör hajukat kivasalják; a franciák az értelem jelének tartják a túlméretezett pascali orrt; mások, akik faji jegyül kapják, le-lecsiszoltatnak belőle. E téren általában sok ellentmondás tapasztalható. Beszéltem egyszer egy faji sovinisztával. Lángolóan büszke volt fajtájára, de szemérmesen belepirult a boldogságba, midőn megmondtam neki, hogy származása egyáltalában nem látszik meg arcán. Európában a legszebb mongol arcot, mint tudjuk, Paul Verlaine viselte. Vele legfeljebb Clemenceau versenyezhetett. Anekdota kereng arról, hogy miként testesíti meg Hitler, Göring és Göbbels a germán szépségideált.

A faji jegy, amennyire közösséget teremt, annyira bezár is. A magyarság mentsége, hogy e jegyeket s vélük a közösséget védekezésül keresi, azokkal szemben, akik tudatosan vagy öntudatlanul ilyen közösségben éltek, s e közösséget, ugyancsak tudatosan vagy öntudatlanul, hódításra, elnyomásra, mások kiközösítésére használták. Ez az utóbbi egyesülés bűnös és ostoba. Vigyázni kell, hogy ha lesz magyar közösség, az megálljon a pillanat szabta határon: ne utánozza azt, ami ellen tiltakozik.

 

*

 

Bevallhatjuk, hogy ennek az egész ki a magyar, mi a magyar mozgalomnak az igazi kérdése az: ki nem magyar, mi nem magyar? Még pontosabban: ki a magyar közt az áruló? Ez a negatív módszer – természetesen – sokkal egyszerűbb. Vigasztaló, hogy valamennyi írásmű megállapítása szerint a magyarság árulója az, aki a legtisztább emberi eszményeket árulja el; aki a hűség, a könyörület, az igazság ellen vét, aki nem adja meg az embernek az ő méltóságát, a munkásnak az ő bérét; aki a magyarságba furakodva más nép célját szolgálja, azaz, hazudik és visszaél. A közösség és a becsület ellen is ez az utóbbi a legsúlyosabb bűn, itt ismerhető meg hát legvilágosabban a nem magyar. A magyar mivoltot felismerni tehát nagyon könnyű. Magyarnak lenni már nehezebb.

 

*

 

A Szekfű-szerkesztette Mi a magyar? pozitív válaszokra is vállalkozik. A feladat nagy, a szerkesztő még magasabbra üti a mércét és az olvasó várakozását: előszavában némi lebecsüléssel említi azokat a „kevesebb képzeletű, akár pesszimista, akár optimista fiatalokat, s ott azokat is, akiket szakismerethiány és amatőr lelki alkat tett lírai dalosaivá annak a magyarságnak, melyet saját személyi helyzetükben éppen el tudtak maguknak képzelni”. A könyv célja „kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémákat, de melyen belül lehetséges objektív módszerrel és eszközzel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét”. A lírai felelőtlenség ez áradását a szerkesztő annak tulajdonítja, hogy a könyv szuggesztív címe már a könyv megjelenése előtt nyilvánosságra került s „széles tömegekben keltett visszhangot”. Három éve történt, hogy „négyen-öten, mindnyájan az ötvenévesek korosztályából, megbeszéltük ennek a könyvnek a tervét”.

A Mi a magyar? szuggesztív címet, mint tudjuk, pontosan száznegyvenhárom évvel ezelőtt írta le egy lírikus, Berzsenyi. Ezelőtt hat-hét évvel a szerkesztő használta értelmezésben leírtuk fejezetcímül, épp itt a Nyugat-ban mi ifjabb lírikusok is. Valóban, „akkoriban még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak, és amelyekről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyékot vethetnek erre a napsugaras országra”. Négy évvel ezelőtt tanulmánygyűjtemény is jelent meg e címen. Külön folyóirat is alakult akkoriban Magyarságtudomány címmel.

 

*

 

A költészet mindenből meríthet táplálékot, de avatatlannak költészetből táplálkozni veszélyesebb, mint pápából (en meurt). Vörösmarty s Ady villámsistergésű gondolataiból éppoly lehetetlen prózai filozófiai rendszert csinálni, akár vegytanit vagy földrajzit – láttuk A vándor és a bujdosó példáját. A költészet különálló kész egész („remekmű”), szentségtörő, aki szét akarja szedni, hogy elemeiből a maga kis terve szerint rakjon fel valamit. Ilyesmire csak egy még nagyobb költő képes – mindenki más – kellő távolságból, azaz kellő tisztelettel csak magyarázhat, különben a Múzsa körmére koppint. Esetleg mosolygó fölénnyel útjára engedi: labirintba löki.

Egy nép lelkületét legjobban költészete fejezi ki. Szekfű a lírai felelőtlenséggel szemben tudósi tárgyilagosságot ígér. Munkatársai tanárok és művészek. Igen jellemző, hogy a tárgyilagosságot az alkotó művészek – Babits, Kodály – valósították meg. A tudósok lírizáltak. Jó munkát végeztek azok a szaktudósok is, akik mesterségük puszta helyzetét ismertették, mint különösen Zsirai, Gerevich és Bartucz. Azok, akik a szakkörök tényeit általánosítani akarták, azok lírizáltak. Néhányan, mint Keresztury, Kerecsényi, eredetien és tehetségesen.

Mások a meglévő s bővíthető lírát lírizálták tovább.

Farkas és Zolnai tanulmányának kivételével a legtöbb munkatárs dolgozata tehát önmagában kerek és szép, de mint lírai elmefuttatás az. Sajnos, külön-külön többet mondanak, mint együtt, már csak azért is, mert lépten-nyomon ellentmondanak egymásnak. Ravasz szerint például a magyar nyelv fő jellege a világosság. Zolnai szerint ennek ellentéte, az agyafúrtság. Különben ő elmondja még egyszer azt, amit már Zsirai is elmondott, de épp ellenkező következtetéssel. Néhányan leszólják a nyelvújítást, mások magasztalják. A végén az ember kevesebbet tud, mint eleinte. A könyv váza szétesik, s ha olvasása után az ember a nagy kérdésre gondol, az a válasz kísért, melyet Berzsenyi a címül szolgáló híres sor végén odavágott.

 

*

 

Ez a könyv folytatás és összegezés. A magyar önismeret azonban ma nem másodkézből vett megállapítások és vallomások tologatását kívánja, hanem azt, amire már Széchenyi gondolt: a tények feltárását.

Hogy mi ma a magyar, az utóbbi évtizedben azt felvetették az ifjabb faluvizsgáló „lírikusok” is, akkor, amidőn már pontosan látták, hogy hogyan is áll a magyar, a magyar nép. Az ő válaszuk erre együttesen sem volt ellentmondó. Annál egységesebb volt, minél többen feleltek, a nép lelkületének megvizsgálása alapján. Megállapításaikért megkapták jutalmukat. Megmondták ők azt is, hogy mivé kell a magyarnak lennie, azaz, miként kell tökéletes emberré válnia. Várhatjuk, hogy most az ötvenévesek a maguk megállapítását ugyancsak megtoldják ilyen célkitűzéssel? A munka tulajdonképpen ezzel fog kezdődni, a többi csak előkészítés. Szekfűnek érdeme, hogy az első (s legtárgyilagosabb) népvizsgáló tanulmányoknak ő adott teret folyóiratában. E mostani munkája is nyitány.

 

*

 

Nem utolsó nemzeti tulajdonságunk, hogy a közt szolgáló, tehát legönzetlenebb versenyt is személyes viszállyá tudjuk váltani. Ilyen az az elsőbbségi kérdés is; kísérletül adtam át neki az imént magam, hadd ízleljem meg közvetlenül. Elég volt.

A magyarság nagy nemzeti kérdései első tekintetre mintha magántulajdonok volnának, holmi privilégiumok vagy egyéni felfedezések, melyeket csak a felfedezőknek szabad irányítaniuk. Olyan kevés a nagy kérdésünk, vagy olyan sok? Mikor mi a faluvizsgálatot elkezdtük, a századeleji társadalomtudomány egy-két veteránja szinte kiutasító felháborodással jelentkezett: mit akartok, hisz olyat egyszer már mi is próbáltunk, legfeljebb szerény epigonok lehettek. Mások nemzedékem minden tettére Szabó Dezső egy-egy mondatát olvasták rá. Volt ilyen teljhatalmú bánja a németkérdésnek, a közép-európai összefogásnak, a nyugatosságnak, a munkásirodalomnak. Oka ennek az, hogy nagy kérdésünk valóban kevés volt; de csak úgy, hogy egy-két megoldatlan kérdés óriásivá nőtt azáltal, hogy századok óta nem oldották meg: minden nemzedéknek külön-külön fel kellett rá gyürkőznie. A németkérdés Rákóczinak éppúgy magántulajdona volt, akár Zrínyinek; az első faluvizsgáló, ha jobban megnézem, nem Tessedik, nem is Berzeviczy, hanem Mátyás király.

A Mi a magyar? sem Berzsenyinek jutott eszébe legelőször. Az ember azt keresi, ami nincs: ami sosem volt, vagy elveszett. Berzsenyi az elvesztettet kereste. Nekünk a választ nem megtalálnunk kell, hanem megteremtenünk.

 

*

 

Vizsgálhatom, s ha kell, megteremthetem egy nép önmagáról való ideálját, s vizsgálhatom valóságos helyzetét. Eredménnyel az utóbbi kecsegtet. Hogy mi a magyar, azt megállapíthatom úgy is, hogy a nemzet tagjait veszem sorra, tömegben nézem a magyart. Az eredmény előbb jelentkezik, mint várnók. Nálunk, minden osztálynál jobban, a dolgozók tömegei magyarok: a munkások s még jobban a földtelen földművesek. Származásra, nyelvre, szokásra egész bizonyosan magyarok, életformájuk és sorsuk azonban jobban hasonlít más fajták dolgozóinak sorsához, mint a felettük levő osztályokéhoz. Példa erre Szekfű könyve is, mely noha tárgyilagos képre törekszik, teljesen megfeledkezni látszik róluk, életformájuk lényegéről: anyagi helyzetükről. Ez a könyv a középosztály magyarságszemléletét tükrözi.

Hogy mi a magyar, arra az izgatottan keresett válasz kereken az, hogy: a szegény s mindaz, ami már ezzel jár s ebből következik. Sorsáért felelős mind az az osztály, amely a nép vezetőjének hirdette magát, s így vezette. A háború utáni években a középosztályra a nép sorsához viszonyítva aranynapok jártak; akkor nem volt kérdés neki a magyarság, a nép ügye. Most lett az, hogy az egységet, melyben kivételes és érdemetlen helyzetet élvezett, veszély fenyegeti. Tulajdonképpen tehát most is csak saját lelkületét és helyzetét vizsgálja s nem a magyarságét, nem a népét. Eszméket boncol.

De hol vagyunk mi még az eszméktől! A magyarság eleven eszméjének a népből kell áramlania – mondhatjuk, hogy népünk ma eszméket sugároz? Hogy van megfelelő „magyarságtudata”? A legridegebben s legnemzetközibben anyagi kérdésekkel küszködik. Míg számára ez a sors a magyar, én nem kívánok e sors magyarságáról beszélni; most látom, hogy nem is tudnék.

Ám a magyarság sorsának vizsgálata mégis erre vezet. Hogy mi volt a magyar, azt költőink elmondták. Hogy mi most, annak kimondásához is költői bátorság kell?

 

*

 

A karácsonyestet egy rossz parasztházban töltöttem. Az épületben két lakás volt, a vékony fallal elválasztott másik szobakonyhás lakásban egy fiatal szlovák napszámos házaspár ünnepelt, minden szavuk áthallatszott. Szlovákul beszéltek, egy szót sem értettem belőle. Később az ifjú férj harmonikázni kezdett.

A vaskályha mellett kuporogva eszembe jutott, amit napközben tört magyarsággal elmondtak; az iskolában tanulták meg nyelvünk elemeit. Sorsuk, gondjuk, jövőjük pontosan olyan, mint az alföldi színmagyar nincsteleneké. Elröstelltem magam a gondolatára is annak, hogyha ők valamiképp kimaradnának abból a népvédelemből, amelyen át mi a szegénymagyarság, aztán az egész magyarság védelméhez jutottunk. A szegény ember bemutatkozó beszéde, valami ősi illemtan, vagy tapasztalat alapján, mindig panasz. A panasz egy fokkal még beljebb hatolt szívembe és elmémbe, midőn tört magyarsággal hangzott.

 

*

 

Jó: magyarságunk önvédelem; ilyennek vállalom. De olyannak szeretném, amely nemcsak bennünket véd.

A hitvánnyal a rokonsági köteléket sem fogadom el, a nemzetit még kevésbé. A nemzet ismertető és csábító jegyei számomra erkölcsi ismertető jegyek nélkül csak fájdalmasak. Szerencsénk, hogy ilyen erkölcsi jegyet mi is alkothatunk. Petőfi ilyen jegyekre gondolt, midőn a vérségileg jóval egységesebb magyarságnak már ő is arról beszélt, hogy „hazát kell néktek is teremteni”.

Van, akinek a haza, akár a jó ház, arra kell, hogy fáradtan vagy rémülten megbújjék benne; nekem arra is, hogy pihenten és derülten kilépjek belőle, munkára, a szabad világba. Ennek elkövetkeztét várom.

 

*

 

Működéséről tesz tanúságot az elme azzal is, hogy valamit nem vesz be: képtelen megérteni. Századunk közép-európai esztétikája a legtöbb tanulmányt a „forma és tartalom” problémájának szentelte. Bevallom, soha egy betűt sem értettem belőlük. Éppígy nem értettem az „irodalompolitika” szót, a „kollektív individualizmust”, s a veszélyt, amely az irodalom kettészakadásából származik. (Az irodalom, akár a sejt, osztódással szaporodik.) Hasonlóképp nem értem most a „keleti vagy nyugati” magyart. Azt jelenti, hogy a tisztességes magyar legalábbis vagy keleti, vagy nyugati; azaz, undok kétlaki, Jézus-kiköpte lagymatag az, aki két népdal között suttyomban Appollinaire-t is élvezi, aki a nép problémái közben el tud merengeni Proust problémáin is? Mert akkor én vagyok e nyomorult, ha nem tudom, ha nem fogom is fel bűnömet. Megtoldom: tudnék foglalkozni a magyarság fajtai jegyeivel anélkül, hogy fajvédő legyek, hogy Ázsiába kívánkozzam.