Ki a magyar

Jó egynéhány esztendővel ezelőtt, egy decemberi éjszakán a berlini Frigyes-pályaudvar peronján fel-alá járva hangosan vitatkoztam egy magyar barátommal. Éjfél felé járt az idő, iszonyú hideg volt; körülöttünk a vonatra várakozók mintha parázson álltak volna, úgy kapkodták a lábukat. A szemöldököt, a bajuszt dérrel vonta be a fagy. A vita kettőnk között magyarul folyt, elég hangosan, talán már több is volt, mint vita. Vélt igazunk mellett nyilván a hideg is ingerelt bennünket. Egyszerre két ismeretlen fiatalember lépett hozzánk.

– Bocsánat, maguk magyarok? – kérdezte az egyik németül, arcán tétova, bocsánatkérő mosollyal. Jól megtermett, szőke fiatalember volt.

Épp egy mondat közepén tartottam, nem sok kedvem volt válaszolni; németül különben is csapnivalóan tudtam.

– Azok vagyunk – mondta barátom egy kis idő múlva és egy kicsit kihívóan.

Az ismeretlen erre letette utazótáskáját; arcán a tétova mosolyt a boldog meghatottság mosolya váltotta fel. Kezét felénk nyújtotta, aztán hol akadozva, hol gyorsvonat-sebességgel nekilendülve mondott valamit. Németül mondta, egy szót sem értettem belőle. A következő pillanatban átölelt, azt hiszem, meg is csókolt. Szeme mindenesetre könnyekkel küzdött. Karjai közül csodálkozó, kérdő pillantást vetettem barátom felé.

– Azt mondja, hogy ők meg finnek – magyarázta barátom. Erre rajtam is erőt vett a meghatottság. Valóban olyasfajta érzés áradt el rajtam, mint amikor egyszer, négyévi távollét után végre találkoztam egyetlen testvérbátyámmal. Finn testvéreinktől, tudtam, jó néhány ezer évvel ezelőtt váltunk el, valahol az Urál és a Volga között. Érthető hát, hogy elég sokáig maradtunk így összeölelkezve, miközben egymás hátát ütögettük.

Beszélni, sajnos, nem tudtunk; közös anyánk hajdani nyelvéből az ezer esztendők alatt mindketten sokat elfeledtünk. De ez nem volt akadály. Azonnal elhagytuk a pályaudvart; ők is, mi is elhalasztottuk az utazást, beültünk egy vendéglőbe. Ismétlem, én nemigen értettem meg őket még németül sem, barátom volt a tolmács.

A finnek lelkesülten, elragadtan beszéltek Magyarországról, a napsütötte déli rónákról, ahol mellesleg sohasem jártak. És még lelkesültebben a dicső magyar népről, az ő hatalmas testvéreikről, akik közül elevent életükben először a mi személyünkben láttak. Sok mindent tudtak rólunk. Kigyúlt arccal emlegették Árpádot, Hunyadit, Petőfit. Mellem feszülni kezdett, valami személyes közt éreztem e nagy férfiakhoz; először éreztem egy hatalmas nemzet fiának magamat. A finnek nem győzték dicsérni hősiességünket, szabadságszeretetünket, műveltségünket, melyet annak idején, leszállva az ázsiai törpe lovakról, oly gyorsan megszereztünk. Helyeslően bólintottam. Mit tagadjam, hősnek, szabadságszeretőnek, sőt feledve, hogy még németül sem tudok, roppant műveltnek éreztem magam. A finnek fölfelé tekintettek ránk. Mindketten diákok voltak, nyelvészek. Én is annak, nyelvésznek készültem. Így rengeteg szót ismertünk egymás nyelvéből, olyanokat is, amelyek az egypár ezeréves távollét alatt álruhát öltöttek magukra. Előkerestük ezeket is.

Tréfából a vendéglőben csak olyan ételt rendeltünk, amelynek neve mindkettőnk nyelvében megvolt, amelyet tehát még közös őseink is fogyaszthattak ázsiai lakomáikon. Halat rendeltünk, mert azt finnül is kalanak hívják, aztán vajat, illetve a finnek szerint vojat. Kértünk még szarvast is, amit a finnek szarvinak neveznek. Sajnos, nem kaptunk. Mivel azt a finnek is vezinek ismerik, mindehhez csak vizet ittunk, mégpedig jégbe hűtve, tekintettel arra, hogy a jég finnül is jee. Így ültük meg az áldomást, így vigadtunk, hogy alkalmunk akadt nem is annyira az ételeket, mint inkább a szavakat nyelni, azaz njele, mint ők mondják. Kamaszos jókedvünkben majdnem kézzel ettünk csak azért, mert a kéz finnül is kézi. Aztán nagy sokára mégis nekikészülődtünk, elmenni, amit ők így fejeznek ki, hogy mene.

Ez volt az első találkozásom a rokonokkal. Azután jó ideig csak könyvekben kerestem őket. Jól megismerkedtem a finnek történetével, az ő Hadurukkal, a csodálatos Kalevala ravasz és bájos Ukkójával és ez az ismerkedés nem volt kevésbé megható, mint az a berlini. Aztán az összehasonlító szótárak és nyelvi kiadványok sűrű és nem egykönnyen áthatolható bozótjaiban jól összebarátkoztam a többi rokonnal is, a gazdag finnek és észtek után a zürjénekkel, osztjákokkal és főleg vogulokkal, akik a legszegényebb rokonok, de akik a legközelebb állnak hozzánk; velük már nem csak sok szavunk és mondatszerkezetünk közös, de szavaikból, némi keresgéléssel, mint egyik kitűnő nyelvészünk megtette, olyan egész mondatokat lehet összeállítani, amelyeket egy kis odafigyeléssel minden magyar megérthet.

Hurem-szát-husz hulach-szem empem viten eli.

Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.

Első látásra elég bajos megérteni. De érezzük, hogy ezt a vogul nyelvet nagyon könnyen megtanulhatnánk. Mindenesetre sokkal könnyebben, mint például a németet vagy oroszt.

Épp ilyen belső hasonlóságot mutat a magyarral az osztják is:

Pegte lau lasinen menl tou szilna.

Fekete ló lassan megy a tó szélén.

Ezekkel még jobban szerettem volna találkozni. Istenem, oly kevesen vagyunk! Vogul mindössze ötezer él ott fenn, az északi sarkvidék közelében, ahova konok szabadságszeretetükben, reménytelen, de véres harcaik után az orosz zsarnokság elől felhúzódtak. Osztják húszezer van. Az egész finnugor család, belevéve még a líveket és a vótokat is, alig számlál húszmilliónál több lelket, s ebből tizenkét és fél millió a magyar. A föld kétezer millió emberének tehát alig egy százalékát mondhatjuk mi magyarok, úgy-ahogy, rokonnak.

Végre személyesen megismerhettem egy-kettőt a messzebb maradt, szegényebb rokonok közül is. Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam. A szegényebb rokonok nagy része ott él. Nagyobb részük az Urálon innen, még Európában, kisebb részük, de épp a nyelvileg a hozzánk legközelebb állók, az Urálon túl, Észak-Szibériában. A világ végére elmentem volna értük; elmennék ma is.

Azóta elég sűrűn láttam rokont. Volt olyan is, akivel az egész idő alatt magyarul beszélhettem. Hadd mondjam még ezt el, szórakoztató és egy kicsit borzongató élmény volt, most néhány hónapja esett meg velem, itt Pesten.

Ez a rokon hatvan év körüli kedves bácsi volt, könyvből tanult magyarul, ezelőtt vagy negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt, a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatokat szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be. (Esetleg szoszvai vagy kondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Épp ezért, beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandót, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat? Ez volt kísérteties: szellemidéző.

Az egyik szót Vörösmarty verseiből vette, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett, hogy strand, azt mondta: föveny. Másszor sógor helyett azt hogy süv, úgy, ahogy ezt a középkorban mondták őseink, majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint ezelőtt hétszáz évvel a Halotti beszéd prédikátora. Ahelyett, hogy „hirtelen”, egyszer azt mondta: újságtalan.

Ekkor villant elém, hogy a hirtelen szóban a hír van elrejtve; egyszeriben ízlelni tudtam a kifejezést. Még sok ilyen szót leleplezett, megízleltetett velem akaratlanul is. „Ájtatosság nélküli” – mondta például haragosan valakire, aki elég gorombán kételkedni mert a finn-magyar nyelvrokonságban. Kipirult arcán láttam, hogy valami keményet akar mondani. Csodálkozva néztem rá. „Ájtatosságtalan!” – javította ki magát. Aztán, homlokára csapva, végre meglelte a helyes kifejezést: „Szemtelen” – mondta. Ekkor jöttem rá, hogy a szemtelen szóban nem a szem van elrejtve (aminek semmi értelme sem volna), hanem a szent szó, a buzgalom, a hit. A szemtelen az, aki semmit sem tart szentnek, még a finnugor rokonságot sem. Napokig elhallgattam volna a tanár urat; úgy éreztem, igazán csak tőle tudnám megtanulni a magyar nyelvet. A múltján át annak jelenét. Ő mindezt ismerte, s akaratlanul mintha percenként felboncolta volna a nyelvet. Elbűvölten néztem keze nyomát, a nyelv idegrendszerét, csontvázát, egész titkos anatómiáját és hasonlóságát a többi nyelvekkel, amelyekkel egy anyától született.

Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességnek. Ránk magyarokra az utóbbi hárul. Gondoljuk el, vannak nemzetek, akik büszkélkedve, mint bátyjukra tekintenek ránk, segítséget és példát várnak tőlünk; a jövőben egyre többet fognak várni.

Vogul, osztják, zürjén, cseremisz, mordvin – mennyi név! És mennyit tehetünk még hozzájuk, kezdve a hunoktól egész a jászokig, besenyőkig, kunokig. Ez mind rokon, ez valamikor mind egy családhoz tartozott. Ideje, hogy végre egy kis rendet teremtsünk ebben a kiterjedt, de sajnos, csak névre oly nagyszámú famíliában.

Alig száz éve, hogy mi, magyarok valami bizonyosat tudunk eredetünkről. Az első följegyzések szerint a magyarok a hunoktól származtak és első nagy királyunk Attila volt. A falusi fonókban, a pásztortüzeknél a mesemondók is ezt mesélték századokon át csodálatos konoksággal. A tudósok egész a legújabb időkig minden módon cáfolták ezt a hagyományt: oly meseszerű volt! Nem a tudósoknak volt igazuk. Valóban meseszerű, amit a nép vallott az ősökről, mégis az jár közelebb az igazsághoz.

Származásunk leghitelesebb történetét is úgy kezdhetnénk, mint egy mesét: hol volt, hol nem volt… szerencsés házasság is lesz benne. De kezdjük az elején, menjünk vissza, ameddig csak lehet.

Midőn az emberiségben már fajtákat lehetett megkülönböztetni, az árják, sémiták, kamiták, kínaiak mellett élt még egy ősnép, melyet lakóhelye, az Urál- és az Altaji-hegység után urát-altaji népnek neveztek.

Mint minden nép, ez is egyre újabb és újabb csoportokra vált. Különváltak az uráliak és külön az altajiak.

Az uráliakból elszakadtak a szamojédok. Megmaradtak a finnugorok.

Ezt a finnugor népet mi magyarok az eredet szempontjából már úgy tekinthetjük, mint a családban a nagyapát. Említettünk eddig néhány közös szót; ezeket már ez a nép is ismerte, akkor még az egész rokonság együtt volt.

Krisztus születése előtt ötszáz vagy ezer évvel történhetett, hogy ez a nép is kettévált. Az egyik része az Urál hegység felől a mai Finnország irányába indult; zöme, a mai finn nép, el is jutott oda, de út közben a százados vándorlás alatt kisebb-nagyobb tömegeket hagyott hátra, előbb a votjákokat és a zürjéneket, aztán a cseremiszeket és mordvinokat. A nagyatyai nép másik fele helyben maradt.

Ezt ugor népnek hívták. Saját nevét maga a nép körülbelül így mondta, hogy „manysi”. Jegyezzük meg ezt a fura nevet, nemsokára megbarátkozunk vele, könnyebb lesz kiejteni.

Ha előbb a finnugor népet nagyapához hasonlítottuk, ezt apának tekinthetjük. Vagy még inkább anyának, anyanyelvünket tőle kaptuk.

Csöndes, békeszerető nép volt ez. Alatta délen az ide-oda vándorló népek versengve pusztították egymást; ő elhúzódott e harcoktól, az északi mocsaras erdőkbe vette be magát, ott vadászgatott és halászgatott.

Talán ma is ott élne, ha délkelet felől jövet nem lovagol fel hozzá egy nép, a csatázók közül. Ez még a többinél is harciasabb és verekedőbb természetű volt. Mégsem ellenségként jött, vagy ha úgy jött is, hamar megbékült. Ha a csendes, erdőlakó nép volt az anya, ez az újonnan érkezett lovas harcos nép lett az apa. A mienk. Mert e két nép egyesüléséből származtak már egyenes ágon a magyarok.

Természetében, bármennyire különbözött is ez a kardforgató nép a halászoktól, nem volt teljesen idegen. Annak az urál-altaji ősi törzsnek volt egyik ága, amelyből egykor az erdőlakók elődei is kikerültek.

Az uráliak elköltözése után ezek az altajiak Kína felé húzódtak, ott szaporodtak, a kínaiakkal vívtak kemény harcokat. A mai Mandzsúria területén éltek, belőlük származtak a mongolok, a mandzsuk és a törökös népek is. A török szó hallatán nem kell persze a mai törökökre gondolnunk, csak kései ivadékai a törökök is ennek a törzsnek. E törökös népekből származtak a magyarok elein kívül a hunok s későbbi ágon a kunok és besenyők is.

Annak a harckedvelő népnek a nevét, amely az erdő mentén hirtelen feltűnt, nem tudjuk; a kínaiak, akik a hosszú csaták miatt sok mindent feljegyeztek róluk, a maguk egyéni szavaival ting-ling-eknek hívták őket.

Ez a kalandozó lovas nép nem sok időt töltött az északi erdők mentén. Épp csak annyit, hogy magához fűzze a jámbor halászgatók legkeletibb részét, s aztán további vágtatásában magával ragadja, mint valami harcias vőlegény a menyasszonyt. Sajnos, nem ragadta magával az egész erdőlakó népet. A nép egy része ott maradt; az osztjákok és vogulok, hogy mindenkiről számot adjunk. A rokonság fő ágaival ezzel el is készültünk.

Az ősmagyarok szüleinek házasságába ez az ismeretlen nevű nép hozta az erőt, a világravalóságot. A keveredésnek bámulatos eredménye lett. A két nép atyjafiai a történelem során külön-külön majdnem mind elpusztultak, vagy sorvadásnak indultak. Ez a nép vitte legtöbbre; kivágva magát Ázsiából, ez hatolt legnyugatabbra, ide, ahol ma is élünk.

A Hunorról és Magyarról szóló mondában ezt a történelmi tényt őrizte meg a szájhagyomány. Honnan tudjuk, hogy mindez valóban így történt? Igen egyszerű bizonyítékokból. A nyelvből, amelyet ma is beszélünk.

A szavak mindent elárulnak, a történelemben is. Elárulják azt is, hogyan élhettek őseink ott fent az északi erdőkben, mielőtt az a keleti bátor nép délre ragadta őket. Abból, hogy az elég kezdetlegesen élő vogulok a ház, ágy, fazék szavakat nagyjából ma is úgy mondják, mint mi magyarok, következtetni tudunk arra, hogy nemcsak szavunk, hanem házunk, ágyunk és fazekunk is olyan lehetett, mint a voguloké. Ez az élet bizony elég kezdetleges volt. A közös keszeg, sügér, lúd, köles, méz, eper, bogyó szó amellett tanúskodik, hogy táplálékban nemigen válogathattunk. Mert abból is sokat ki lehet olvasni, hogy milyen szavak hiányoztak a közös nyelvből, s hogy melyek azok, amelyekkel külön-külön ismerkedtünk meg, az elszakadás után. Abból, hogy mikor merül fel egy új szó, és kitől tanultuk meg, pontosan követni tudjuk, hogy milyen új dolgokkal ismerkedtünk meg, hogyan és kik révén művelődtünk.

Legtöbbet apánktól, ettől a Kína felől jött rokonságú néptől tanultunk. Nemcsak bátor, hanem az akkori időkhöz képest rendkívül művelt is lehetett ez a nép, hisz a föld legműveltebb sarka akkor Kína volt, és a jó harcos először épp ellenségei fogásait sajátítja el.

Bizonyos, hogy az ősmagyarok sokáig még itt Magyarországon is két nyelvet beszéltek. De aztán az egyesülés a nyelvben is tökéletes lett, a csendes erdőlakók beszéde diadalmaskodott. Az új nép a társulást még abban a szóban is kifejezte, amelyet önmagának adott: a csendes halászok manysi, manys nevéhez a harcosok hozzátették azt a szót, hogy „eri”, amely az ő nyelvükön férfit, valakinek a férfiát jelentette. Így keletkezett a manys-eri, vagyis manys-törzsbeli férfi, majd ebből a magyeri, azaz „jobban mondva” magyari. Sok helyen a nép, még nemrégiben is, ha megkérdezték, így válaszolt: magyariak vagyunk.

El lehet képzelni, szépen le lehetne írni azokat a beszélgetéseket, azokat a megható leckéket és jeleneteket, amikor ősszüleink először kicserélték holmijukat és velük a szavakat. Az erdőlakók elcsodálkozhattak, midőn az újonnanjöttek dolgai közt megpillantották az ekét. Vagy a sarlót. Mit lehet azzal csinálni?

– Aratni.

– Mit?

– Búzát, árpát, aztán azt kévébe kötjük, a kévét kepébe rakjuk, a kepét szérűbe. Az ocsút elszórjuk.

Ezek a szavak akkor kerültek nyelvünkbe. Eladdig a halászok sem a búzáról, sem az aratásról s így a kévéről, kepéről, szérűről, ocsúról sem hallottak egy szót sem. Most megtanulták. Nemcsak a szót, de az aratást is.

Az asszonyok gyöngyöt, gyűrűt, gyűszűt, tükröt, teknőt, kancsót kaptak, a sátorba gyertyát; és bársonyt, ami akkor még selymet jelentett. A férfiak baltát, csákányt, bicsakot. Megtanultak kutat ásni, kaput faragni. Mindezeket a szavakat a törökös népek és így a hunok is nagyjából így mondták.

De nemcsak munkaszerszámot kaptak, hanem kantárt, kengyelt is és harangot; ez akkor még rézdobot jelentett, nyilván ütközetre doboltak vele. Megtanultak harcolni.

Nagy seregeik lehettek. Az ősi tömény szó tízezer lovasból álló hadat jelentett. Különben a sereg és a gyűlés szót is akkor tanulták meg, és azt, hogy a seregben ki a bátor, ki a gyáva, a gyűlésben meg ki a bölcs.

De a legfontosabb, amit megtanultak, a szervezkedés, az összetartás, a társadalmi élet volt. Megtanulták a törvényt, a békét, a betűt, megismerték, hogy ki a bűnös, és hogy mi fán terem a bilincs, amelyet érdemel az or, ahogy akkor még a tolvajt mondták. Csodálatos világ tárult fel. Csodálatos fejlődés történt, igazán csoda; az alaktalan népből nemzet lett.

Aztán megindultak északról le dél és nyugat felé. Készen voltak a vállalkozásra. Megvolt az egység, az erő.

Hogy merre jártak, arról is a szavak tanúskodnak. Az almát, a diót, a körtét, a szőlőt, a bort, sőt a csigert csak jól lent délen ízlelhették először, valószínűleg már a Kaukázus enyhe lejtőjén. Legtöbb helyen rokoni népek közt jártak, a férfias erik rokonai között.

Abban az időben a kínai faltól a Fekete-tengerig annak az altaji ősnépnek a különböző törzsei tanyáztak, amelyhez a hunok és a kunok tartoztak. Egymást is űzték és ölték ezek a népek, amíg nem akadt egy-egy nagy fejedelem, aki összefogta, együttes vállalkozásba vitte őket. A sokféle altaji népet az első nagy vállalkozásra Attila szervezte meg, Krisztus után 450 körül.

Ezeknek az altaji népeknek valami egész rendkívüli tehetségük volt a szervezéshez, különösen a hadsereg és hadjárat szervezéséhez. Attila seregében a hunok leginkább csak vezetői voltak a sokféle népnek, ahogy később a tatárjárásban a tatárok vagy mongolok is tulajdonképpen Ázsia kóbor seregeit állították csatarendbe. Ezt tették még a Magyarországra tört törökök is.

A délre húzódott magyariak is a nagy hun birodalomhoz tartoztak. Vajon részt vettek Attila európai hadjáratában, jártak már akkor Magyarországon? A néphagyomány szerint a magyarok azonosak voltak a hunokkal, mert tulajdonképpen ők szervezték, és ők vezették azt a roppant áradatot. A legújabb tudományos vizsgálat eddig csak azt igazolta ebből, hogy Árpád törzse hun eredetű volt. Hogy maga Árpád valószínűleg közvetlenül Attila családjából származott.

Attila halála után a hunok eltűntek. Nemcsak Európából, hanem Ázsiából is, mintha a föld nyelte volna el őket. Lehetséges vajon, hogy egy ilyen hatalmas népnek maradék nélkül ily gyorsan nyoma vesszen?

Nem valószínű, nem lehetséges. A hunok nem tűntek el, csupán a hun név. A nép más nevet vett fel, vagy mást kapott. De hatalmát sem vesztette el. Attila halála után a birodalomnak csak nyugati része lett oda, a keleti fennmaradt, sőt gyarapodott.

A visszaszorult nép veszteségét pótolta a többi hun atyafiságú altaji néppel. Mivel azonban a birodalomban már sok rokon nép egyesült, az országot nem a hunok, hanem a „kevertek”, azaz ősaltaji szóval a bolgárok birodalmának hívták.

A hagyomány szerint a hunok szörnyű testvérharca után Csaba királyfi a hű vitézek egy részét visszavezette az őshazába, a Tejúton át… A történelmi adatok szerint Csaba királyfit Irniknek hívták, és a sereg az Al-Duna mentén vonult el a Volga–Don–Dnyeszter vidékére.

Hetvenöt év múlva Irniknek egy Muger nevű leszármazottja uralkodik a hunokon és a „keverteken”.

A magyar krónikák az ősmagyarok akkori fejedelmét Mogernak írják, úgy, mint magát a magyar népet.

Bizonyosra lehet venni, hogy a krónika és az új történetírás e ponton is találkozik. Semmi sem cáfolja, hogy a görög írók emlegette Muger nem azonos a Mogerral, akit a latin krónikás is nyilván magyarnak akart írni.

Az események most már tisztább világosságban; a bizánci történetírók szeme előtt folynak.

Attila öröksége egyre kísért. A Gyula-nemzetségből való Kurt fejedelem, aki 619-678 közt élt, meg is próbálja, hogy népének visszaszerezze a régi, európai hatalmat. Bizáncba megy, egyezséget köt a császárral, még meg is keresztelkedik. Azt tervezi, hogy a Magyarországon tanyázó rokon avarok élére áll, népét a Duna–Tisza közébe vezeti.

Nem sikerült. Amíg a fejedelem tekintetét és minden erejét nyugat felé fordítja, háta mögött keletről feltűnik egy új, harcias altaji nép, a kazár, és a már indulásra készülődő országot könnyen elfoglalja. Kurt egyik fia sóváran kitart a nyugatra vándorlás mellett, engedélyt kér a bizánci császártól, s a kevertek egyik részét a Balkánra vezeti, s az ottani szlávok országát, majd nyelvét is átvéve, megalapítja a mai Bulgáriát.

A nép másik része visszafordul északkelet felé, lemond Európáról, a Volga táján próbál hazát találni. Nem tudjuk, mi lett velük. Valószínű, az ő leszármazottjaikkal találkozott és beszélt magyarul Julián barát, közvetlenül a tatárjárás előtt. Talán a tatárok pusztították el őket.

Kurt másik fia megalkudott a kazárokkal. A nép zöme több mint kétszáz évig a kazár birodalomban élt. Sokáig Kazár néven emlegették. De a világ csakhamar megtanulja külön a magyarok nevét is. A kazár hatalom gyengülésével a magyarok mindinkább megerősödnek, külön szervezkednek, mind több jelet adnak magukról. Attila öröksége felé igyekeznek ők is, be-becsapnak Európába. Magyarországon 839-ben jártak először.

A kazár birodalomban a helyzet egyre rosszabbodott.

Kelet felől most a kazárokat fenyegeti egy új harcias nép, a besenyő. A fejedelem, aki egész udvarával a zsidó hitre tért, nem tudta megvédeni az országot.

A magyarok nem éreztek erőt s tán kedvet sem, hogy a besenyőkkel szembeszálljanak. Amúgy is megelégelték a kazár állapotokat, fölkerekedtek a Meotisz partjáról, magukhoz vették a velük egy országban élő, de ugyancsak erősen elégedetlenkedő és lázongó kabarok három törzsét, és Etelközbe költöztek.

Etelköz már csak állomás. A két törzsből összeforrt és rokon törzsekkel gyarapodott nép már régóta céltudatosan egységes nemzet. Árpádot követve végül az Attila dicsőségével egyetemben annyit emlegetett hazát is megtalálja, a Kárpátokon át.

Magyarország területén a magyarok előtt egyetlen nemzet sem tudott tanyát verni. Veszélyes terület volt ez, olyan, mint egy keresztút: a népek erre özönlöttek fel s alá, itt ütköztek, itt verekedtek össze, s űzték tova egymást.

A történelemben nép ritkán teremtett oly rövid idő alatt magának hazát, mint a magyar. Épp egy ilyen veszélyes területen. Mi magyarázza ezt?

Ezt is a magyarság páratlanul szerencsés összetétele magyarázza. A hajdan összepárosodott nép mindkét fele megtartotta alaptulajdonságát. A hun rokonok harcoltak olyan keményen, mint Európában akkor már egy nemzet sem, egykettőre meghódították az országot: a jámbor halászok utódai meghódították a földet, megbékítették a legyőzötteket. Árpád népe egyszerre volt katona és kolonizátor, gyarmatosító.

A hun rokonságba tartozó népeknek nemcsak a bátorság és a szervezés nagy erényük. Hanem a legyőzött népek iránti türelem is. Sem a hunok, sem az avarok, de még a későbbi törökök sem szóltak bele a meghódított nép szokásaiba, vallásába vagy mesterségébe. Ezt tették Árpád vitézei is. Nem űzték el a legyőzötteket, kedvük ellenére beolvasztani sem akarták őket. Épp azért olvadtak azok be, saját kedvükből.

Nagyot gyarapodott a magyarság ezekkel a beolvadtakkal. De a végleges jó haza hírére jöttek kelet felől is kisebb-nagyobb csoportokban népek. Árpád törzsének közelibb-távolibb atyafiai: kunok, jászok, besenyők. Aztán jöttek telepesek nyugat felől is. Jöhettek már, beolvadásukkal a magyarságot nem gyengítették, hanem gazdagították. A magyar nép akkor már egységes erős nemzet volt, országa pedig jól megalapozott, biztos állam. Mindenkit befogadott, aki szokásait elfogadta, aki szível-lélekkel magyar lett: magáévá tette a magyarság nyelvét és észjárását.

Mostanában világszerte sokat foglalkoznak a fajtákkal, s meglehetősen összekeverik, már a kifejezéseket is. Más a faj és más a fajta.

Fajnak azt a csoportot nevezzük, amelynek tagjai egymással szaporodni tudnak. Vannak növényfajok, állatfajok. A magyar nyelv szerint az egész emberiség egy faj. Ebben vannak aztán különféle fajták: fehérek, sárgák, rézbőrűek, feketék, igen sok átmenettel. Mindegyikben vannak további fajták, de ezeket még nehezebb pontosan meghatározni. Európában vannak szőke, magas, hosszú fejű germánok, barna, alacsony, kerek fejű alpesiek, olaszosan fekete, kicsi és hosszú fejű földközi-tengeriek, bosnyákosan magas, kerek fejű dináriak, örményes előázsiaiak. Van aztán még két fajta, amelyet a tudósok eddig nemigen tudtak hova tenni. Az egyik hamvasszőke hajú, középmagas termetű, kerek koponyájú, ezt kelet-baltinak, vagy ugorosnak nevezhetjük, ilyenek nagyrészt a finn rokonságú népek. A másik is középmagas, kerekfejű, de haja barnás, illetve olyan „se nem szőke, se nem barna”. Ezt turániasnak hívják, ez a magyar fajta, mert ilyen csak Magyarországon található.

Külső szerint így lehet csoportokra osztani az emberiséget. A népek azonban, nagyon jól tudjuk, nem aszerint csoportosulnak, hogy kik a hosszú-, vagy kerekfejűek, hanem nemzetek szerint állnak össze. A nemzetekben pedig egyformán találni ilyen és olyan fejűt és szeműt is. Az évezredes keveredés folytán kivétel nélkül minden nép vagy nemzet sokféle fajtadarabkákból van összetéve.

Olyan külső, testi ismertetőjelet nem lehet találni, amely csalhatatlanul megmutatná, hogy ki francia, ki angol, német vagy magyar. De azért a németre, oroszra, vagy olaszra gondolva, elképzelünk egy hús-vér alakot, valami általános olaszt, vagy oroszt. Láttunk már fekete németet is, de a németeket általában szőkéknek képzeljük. Minden népről van ilyen képünk. Mert minden népben van egy kisebb-nagyobb csoport, amelyet joggal vagy jogtalanul arra a népre jellegzetesnek tartunk, a többitől elválasztunk. Egy magyart és egy németet még összetéveszthet az ember, de ki tagadná, hogy nincs különbség a magyar és a német nép között?

A magyarban is több fajta van, kevert nép ez is, bár nem annyira, mint a nyugati népek, ahogy eddig hitték. A magyarság már a kezdet kezdetén két nép társulásából keletkezett. Hogy külsőleg milyenek lehettek ezek a honfoglaló ősmagyarok?

Csak szórakoztatásból írom ide, hogy milyennek látott bennünket egy jámbor német püspök, Freisingeni Ottó, az 1100-as években. „Külsejük marcona – írja rólunk –, szemük beesett, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár, úgyhogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte.” Nem nagyon tetszettünk neki.

A tudomány nem a szelíd lelkészt igazolta. Az Árpád-kori vitézek kiásott csontváza között van jócskán szálfatermetű is; a leírások szerint az egész Árpád-család magas volt.

De hát akkor milyen a magyar fajta? Miben különbözik a többitől? Mert fajtának csak azt a népcsoportot nevezhetjük, amely minden más csoporttól elüt, amelyből csak egy csoport van a világon. Van ilyen csoport a magyarságban? A tudósok szerint van.

Nekünk sem újság, amit ők mondanak, hogy körülbelül minden negyedik magyar ember 166 centiméter nagyságú, feje kerek, homloka magas és domború, arca piros-barna és széles, szája és füle aránylag kicsiny, szeme élénk és leheletnyileg ferde állású. Ezt nevezi a tudomány turanid vagy alföldi fajtának, s jellemzéseül még azt teszi hozzá, hogy „vonásai inkább lágyak, mint kemények, de azért mégis határozottak, főleg igen élénkek; arcának többnyire sajátságos derűs, megnyerő kifejezése van, amit összes külföldi leírói kiemelnek”. A püspök óta megjavultunk.

Ez a fajta magyarság természetesen nemcsak az Alföldön él. Ilyen turánias, alföldies ember volt a dunántúli Deák Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, és a csoport legszebb példaképe, az erdélyi származású Rákóczi Ferenc.

De hát a többi magyar, a szőke, a magas termetű? Az is magyar, ne nyugtalankodjunk addig sem, míg a tudományos felsorolással nem végzünk.

Eszerint minden száz magyar közül huszonöt tehát ilyen turánias jellegű. Minden további húsz arra a finnugoros kelet-balti fajtára emlékeztet, amilyenek a hajdani erdőlakók is lehettek. Ismét újabb húsz – különösen a nagykunok és jászok közt – dinári vonásokat mutat. Tizenöt a keleti vagy alpi fajta jegyeit hordozza. Mongolarcú minden száz magyar közt már csak öt akad. Ugyanennyi az örmény külsejű taurid is. A legkevesebb – elég különösen – a németes, teuto-nordikus jelleg, ilyen minden száz magyar között csak négy van. Ez azért érdekes, mert hisz németekkel éltünk legközelibb szomszédságban. Olaszos, földközi fajta minden kétszáz magyar közt jó, ha egy előfordul.

Ilyen elemekre oszlana a magyarság. Ha szét lehetne osztani. De nem lehet, már csak azért sem, mert ezeket a fajtákat mindnyájan vérünkben őrizzük; nemcsak az országban keveredtek ezek össze, hanem bennünk is. A barna turánias apának a fia szőke ugoros lett, annak a fia pedig, ki tudja, hányadik ősre ütve vissza, mongolos. Annak gyermeke pedig az egyik őstől talán csak az arcvonást veszi át, s termetét egy más fajtától kölcsönzi. Valóban kölcsönzi, mert a következő nemzedék megint a legtisztább jellegű turánias lesz. Van tehát választék, örüljünk neki; nem unjuk meg magunkat. Ez nagyjából a tanulság, amit a fajták testi jeleiből levonhatunk.

Mert egy nemzet egységét, az igazi fajtát úgysem az ilyen külsőség teszi. Hisz vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbevonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták.

Magyar származású volt. Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.

Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.

Ami ennél is nehezebb, a lelket kell megvizsgálni.

Mert ha valamiből, megnyugtatóan a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik-e valahova. Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg. Van erre is ismertetőjel.

Minden egészséges nép fejlődik. Nő, mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép valóban az égig akar nőni; az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát örökéletűnek érzi. Ez a szép benne, ez a vigasztaló a halandó ember számára; ezért érdemes nemzetbe tartozni.

A tudósok megállapításaiban van néha mosolyogtató is. Az például, hogy mi magyarok a honfoglalás óta ebben a hazában testileg is nőttünk, négy-öt centimétert. Férfiak, asszonyok egyformán nőttek, mert a különbség köztük ma is pontosan annyi, mint Vereckénél volt: tizenegy centiméter.

De a döntő az, ahogy lélekben nőttünk. Nemzetté igazán ez a szellemi gyarapodás tett bennünket, lélekben magyarrá itt lettünk.

Hogy egy nemzet milyen fajta, az a viselkedésén ismerszik meg. A kutatás legizgatóbb feladata annak a magatartásnak a megvizsgálása volna, melyet egy-egy nép századokon át, szinte törvényszerűen mutat. Rejtelmes kimondani, de mégis úgy van, hogy vannak bátor és gyáva, udvarias és goromba nemzetek, vannak izgágák és türelmesek, akárcsak az emberek közt. Vannak szolgaiak és szabadságszeretők. Ezeket a tulajdonságokat észre lehet venni nemcsak a nagy történelmi pillanatokban, hanem abban is, hogy egy-egy nép hogyan énekel, udvarol, szeret, hogyan fogadja a halált. Ezek a tulajdonságok az évszázadokon való együttélés, a közös életkörülmények és környezet hatása alatt fejlődnek ki. Bizonyos, hogy a mi magyar tulajdonságaink már itt, Magyarországon lettek jellegzetesen magyarosak. Itt csiszolódtak ki. De ezen a téren is van örökségünk.

Szellemünk is két gyökérből táplálkozik: nyugatiból és keletiből. Mi magunk sem sejtjük, mi minden él még elevenen képzeletünkben, fülünkben, mozdulatainkban abból, amit egykor őseink az ázsiai pusztákon elsajátítottak.

Néhány éve vendégségben voltam egyik barátomnál. Vacsora után barátom – Szabolcsi Bence, a kitűnő zenekutató – zongorázott. Régi magyar népdalokat játszott, fülemnek ugyan itt-ott valami csekély változattal másképp, mint ahogy én tudtam. Így is örömmel hallgattam, halkan a szöveget is dúdolni kezdtem:

– Nono – mondta barátom –, ennek másképp megy a szövege.

– Halljuk. Taníts meg rá.

– Egy kicsit nehéz lesz. Vagy hallottad már?

– A cseremiszek legalábbis így dalolják – tette hozzá barátom.

– Micsoda? Hát ismerik ők is ezt a nótát? Hogy került hozzájuk?

– Inkább azt kérdezd, hogy került hozzánk! Mi hoztuk onnan, őtőlük, mikor a honfoglalásra indultunk. Mikor még együtt éltünk velük és a többi rokonnéppel.

– És azóta megőriztük?

Barátom nem válaszolt. Tréfásan rám kacsintott, játszott tovább; ezt a dallamot:

– Ez is onnan való? – kérdeztem szinte ijedten. Ez volt kedvenc nótám, még gyerekkoromból ismertem. Barátom énekelni kezdte ennek a szövegét is:

– Ne tréfálj! Ez is cseremisz?

– Akarsz egy osztjákot, vagy mongolt? Egy nogajtatárt?

– énekelte máris erre a dallamra, hogy

Kísértetjárás volt. De ő csak mosolygott, s fújta egymás után a dalokat, melyeket első hallásra szentül magyarnak gondoltam. Nem ocsúdtam fel. Odaléptem a zongorához.

– A dallam ugyanaz – mondtam –, de van hasonlóság az énekek szövege közt is?

– Az nem is fontos. Hisz ugyanarra az áriára néha-néha még ugyanabban a faluban is más-más verset énekelnek. De azért van, amelynek szövege is hasonlít a mienkhez. Épp egy cseremisz párosító ének. Nagy dolgok vannak itt elrejtve, öregem.

A nép szellemiségének ősi alapjai vannak elrejtve. Magatartásunk és természetünk ősi irányítói. Énekről volt szó, hadd mondok el még egy esetet. Még régebben egyszer Arcachon városában francia diák barátaimmal csaptunk afféle diákvigalmat, amikor a bornál is jobban az ifjúi szabadság és testvérkezés adja a jókedvet. Egy ideig együtt énekeltünk, aztán a hangulat emelkedésével ki-ki azt, ami épp eszébe jutott, én épp egy magyar dalt. Amikor az egyik francia hirtelen hozzám fordult:

– Miért fogod a fejedet?

– A fejemet, én?

– Vagy a tarkódat. Még most is ott a kezed. Fáj?

Csak akkor vettem észre. Bal tenyerem valóban ott volt hátul a nyakam szirtjén.

– És a másik kezeddel miért mutogatsz folyton? Mit fenyegeted azt az ártatlan holdat?

Ez is igaz volt. Nóta közben magasra emelt mutatóujjam állandóan billegett, akár egy korholó tanítóé; magam is rácsodálkoztam. Megzavarodtam.

– Nálunk így szokás – feleltem –, hozzátartozik az énekhez, illetve az énekléshez.

– Másképp nem megy? Fenyegetni okvetlenül kell?

Nem ment másképpen. Megpróbáltam, hogy én is úgy énekeljek, mint ők, karba tett kézzel. Nem ízlett, becsületesen elkezdeni sem tudtam. Először azt hittem, csak én vagyok így. Magyarországra hazajövet az első nap elmentem az otthoni kocsmába. Megnyugodtam. Vasárnap volt, épp juhászok készülődtek vigasztalódni. A harmadik pohár után szinte parancsszóra emelkedtek az ujjak, s kezdték leckéztetni előbb a poharat, aztán a mestergerendát. Ebből tudtam, hogy ének következik. Az isten a megmondhatója, kit fenyegetnek a magyarok, mihelyt lelküket szabadjára engedik. A sorsot, valami baljóslatú felsőbb hatalmat?

Volt más ilyesmi is. Egyszer, ugyancsak Franciaországban, egy kiránduláson, mielőtt ittam, gépiesen egy kortyot a földre loccsantottam, ahogy apám szokta a korsóból, a mezőn. Hőpalackból limonádét loccsantottam a földre.

– Hát ez mire jó?

Erről tudtam, hogy mire való, jobban mondva, mire volt való hajdanában; még a pogány magyarok áldoztak így a föld istenének. Csak azon csodálkoztam, hogy a magyar természet mozdulatai ily kiirthatatlanul bujkálnak bennem, a karomban, az izmaimban.

Azután már figyelgettük egymást, magyar és francia pajtások. A franciák, ha valami bosszantó dolgon elgondolkoztak, kezük fejével állukat veregették-simogatták. A magyarok laposra vont szemmel mereven a távolba bámultak, mintha ellenséget vagy segítséget lestek volna, akár lovas őseik hajdan a sztyeppén. Ezt különben épp egy Dux nevű barátunkon figyeltük meg, akinek ereiben vér ugyan egy csepp sem volt magyar, de lelke magyar, illetve székely levegőben nőtt fel.

Hány ilyen rezzenetet figyeltünk meg. Párizsban éltünk, megálltunk a latin negyed legforgalmasabb sarkán, ahol minden második járókelő idegen. Végül már messziről, a járásról is meg-megmondtuk, ki a magyar, vagyis ki töltötte ifjúságát, amikor a lélek kiformálódik, magyar földön; kit alakított az ottani nap, szél, búza és fájdalom olyanná, mint mi. Nem volt nehéz egymásra ismernünk.

Minden nemzetnek vannak ilyen jellegzetes vonásai, szokásai, melyeket sohasem feled. Nyilván még az őskorban, a népek gyermekkorában tanulták meg. E szokások hasonlósága tán még a nyelvi emlékeknél is többet elárul egy-egy nép származásáról és rokonságáról. De megvilágítják a népek lelkületének mélyebb rétegeit is. Mindenki ismeri például a kacsalábon forgó kastélyról szóló mesét. De melyik mesemondó gondolná, hogy a titokzatos kacsaláb az ősmagyarok sátorának dúcát jelenti, amelyet a rokon osztjákok ma is úgy faragnak, hogy a dúc felül vadkacsát, lejjebb pedig hosszúra nyújtott kacsalábat ábrázol. És mivel eleink az égboltot sátornak képzelték, s a csillagokat lyukaknak rajta, a kacsalábon forgó vár az ősi magyar hitvilág tündéreinek honát idézi. És a vasorrú bába! A pogány magyarok az egyik bálvány orrát csinálhatták jó tartós vasból, hogy le ne törjön, amikor a húsáldozatot a szájához tették. A vogulok ma is így csinálják. Meséiben, babonáiban, szokásaiban így őrzi a nép szellemének eredetét.

Őrzi ízlésében, még étvágyában is. A gulyáshúst éppúgy keletről hoztuk, akár a bő gatyát, vagy a lassú, megfontolt beszédet. Vagy a lovak kedvelését, az aratási ünnepet, az „eladó” lányok valóban a vásárosok menetéhez hasonló elkocsikáztatását, az újszülöttek körülményes megvédését a szemveréstől. A halott mellé sok helyütt ma is odatesznek egy kis darab vasat, lehetőleg patkót; ennyi maradt meg abból, amidőn még lovát is vele temették.

Tömérdek ilyen szakás van. Ezek az apró szálak fűznek egységgé egy-egy népet, különböztetnek meg egy másiktól. E megfoghatatlan lelki kapcsolatok erejét tulajdonképpen csak akkor tapasztaljuk, amikor hiányoznak, amikor külföldre vagy más környezetbe kerülve, magunkat – az isten tudja, miért – állandóan idegennek érezzük. Mikor hazavágyódunk, ezek után vágyódunk; ezért fog el a melegség bennünket, ha idegenben magyarral találkozunk. Ilyenkor derül ki a testvériség. Mert ezeket a tulajdonságokat mindenki örökli, attól a néptől, amelyben nevelődött. Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné.

Van nagyobb örökségünk is.

Egy szóval leírhatnám. Előzően mégis olyan érzés bujkál bennem, mint mikor az ember már öt lépésről kalapot készül emelni egy kedves, látásból ismert ismerős előtt.

A szabadság ez a szó.

Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nemcsak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse.

Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel annyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön a nép minden fiának is.

Aki a szabadságot szereti, az becsüli és szereti más szabadságát is. A magyarság már a honfoglalás korában ilyen türelmesen és testvériesen volt szabadságszerető. A szabad, veszélyes pusztákon szokott még hozzá? Ezer nagy és apró szokásban nyilvánul meg ez is. Megnyilvánul ott is, ahol legkönnyebben lehet egyik ember zsarnoka a másiknak: a szerelemben, a házasságban. Sok ősi szavunk van, amelyre büszkék lehetünk, de legnagyobb büszkeséggel a feleség szót mutathatjuk fel a világnak. Azt hirdeti ez a szó, hogy már abban az időben, midőn a világ legtöbb népénél az asszony még rabja vagy szolgálója, vagy ágyasa volt csak a férfinak, a magyar férfi mellett örömben, bajban, de jogban is feles társként állt.

A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint az almára a héj, a csigára a ház. Vannak népek, melyek jólétüket és szabadságukat nem belső szabadságuknak köszönhetik, hanem annak, hogy más népeket elnyomnak és kiuzsoráznak. Nem ilyen boldogulást kívánok én a magyarnak.

A magyarság ősi alaptulajdonságait azért jó megismernünk, mert e tulajdonságok révén tudtunk beilleszkedni oly tökéletesen Európába. A keleti származású magyarság szabadságszeretetével, türelmével, eredendő bölcsességével öntudatlanul már Ázsiában ugyanazokat az eszményeket követte, amelyeket a latin műveltségű Nyugat maga elé tűzött. Azért, mert lelkében a magyarság már ott rendkívülien művelt volt? Mert a műveltség egyforma eredményre jut, ha Rómában fejlődik ki, ha Kínában?

Így kell lennie.

A sík vidékhez szokott magyar szem éppúgy a világosságot, az értelmet, a szabad gondolkodást szereti, akár a derűs ég formálta latin.

A magyar fajtának ezek az igazi tulajdonságai.

Ezek szabják meg az útját.

Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.

Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.

A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.

Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.

A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.

Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.

Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.(1)^*