Naplójegyzetek

Nincs jobb dolgom, mint hogy egy nagy franciára felhívjam a figyelmet. Természetesen író. Eddig vagy húsz könyve jelent meg; tellene ugyanannyi abból is, amit róla eddig írtak. Iskolája is van, nemcsak úgy, hogy utánozzák, hanem szó szerint: hívei külön folyóiratot, majdnem hogy pártot is alakítottak, nem stílusának, hanem mondandójának terjesztésére. Tán nem a legnépszerűbb, de hazájában mindenesetre a legkülönösebb író: nemcsak az ujjával ír s már fogalmazási módja is szembenállás azzal az üzemesített szellemi iparral, amivé az irodalom vált, még a legjobb szándékú is, azáltal, hogy szolgál: ha csak saját szokásait, házi törvényeit is, melyek néha merevebbek s értelmetlenebbek, mint akár egy zsarnokéi. Talán nem is író, a szó mesteremberi értelmében. Sietve írok róla, hátha holnap már csak nekrológot írhatok, Jean Gionónak hívják.

Olasz származású. Nagyapja Piemontban kapitány volt, részt vett a calabriai parasztlázadás embertelen elfojtásában; ezért kitüntetést kapott. Az elfojtás után a hatóság ellen szervezett összeesküvésben vett részt, ezért halálra ítélték. Megszökött, külsejét úgy változtatta el, hogy arcán hatalmas sebet ejtett, aztán épp annak a kapitánynak adta ki magát, akit elfogatásával megbíztak. Algírba, majd onnan Franciaországba futott. Mindez azért érdekes, mert író unokája szinte másról sem ír, csak parasztokról, azok életét vizsgálja és javítaná, nemcsak az irodalom, hanem a politika fegyvereivel is. Két könyvben is arra okosította ki a földmíveseket, hogy tagadjanak meg mindenféle közösséget mindenféle nem paraszti alakulattal vagy szervezettel. Midőn e sorokat írom, 1939 októberében, haditörvényszék előtt áll.

Apja már cipész volt, Marseille-ben. Gyalogosan egyszer hosszabb vándorútra kelt, visszatértében a hegyek lábánál megtetszett neki egy városka, Manosque, megállt ott, elvett egy odavalósi provence-i leányt. A kétféle, a merészen nyughatatlan és a dalolva szemlélődő latinság egyesüléséből született Giono. Művészetében is ez a két elem társul és egészíti ki egymást. 1895. március 30-án született. Városban. Úgynevezett paraszti élménye így persze sohasem volt. Kétségtelen, hogy annak a néphez és természethez visszahajló irodalomnak, amely Jeszenyin fellépésével kezdődött, és az egész világon elterjedt, ő a legnagyobb művésze s legmerészebb eszmefejtegetője Franciaországban és talán az egész világon. Első könyvét harmincnégy éves korában adta ki. Addig alacsony rangú bankhivatalnok volt egy marseille-i bankban, a szelvényosztályon.

 

*

 

Jellemzésül írom ide ezt az adatot is, nem meghökkentésül. Az igazi hősi élet mindig váratlanul hősi. Gondolom, már nem szükséges fejtegetni, hogy a természeti és paraszti életforma erejét és értékét nemcsak paraszti származékok fedezhetik fel, s arról – szinte kizárólagos joggal – nemcsak ők beszélhetnek.

Eddig nagyjából erről az életről valóban csak azok beszéltek, akik kiemelkedtek belőle (maguk is ezt a szót használták), vagyis akik hátat fordítottak neki: ha mással nem, magatartásukkal megtagadták egy más, szerintük jobb – talán csak kényelmesebb – életforma kedvéért, amelyet az egész parasztságnak is kívántak. A falu világszerte megadta magát a városnak. A föld behódolt a belőle égetett kőnek, a csikós az altisztnek.

A katonatiszt nagyapától és a cipész apától származó Giono az előbbiekhez tért vissza? Még ezt sem mondhatjuk. Felfedezte, ez sokkal nagyobb jelentőségű. Jó egypár más életforma megismerése után emberi ösztöne (mely mindenkiben egyformán működik, a bankhivatalnokban is) erre vitte, s minden mást elvettetett vele. Ez adott reményt neki, hogy erre keresse nem egy osztály, hanem az egész emberiség helyes útját. Visszahatás volt ez? Csak örökség. A szűkebb család helyett a nagyobb család öröksége. Giono nem egy népréteg ösztönös vágyódását, egyre kiütköző magatartását, génjét örökölte, hanem egy szellemiségét.

Csak folytatója annak a latin szellemnek, amely a görögnek folytatója. Annak a világosságáról nevezetes szellemnek, amely nemcsak az elme működésében bírta és kívánta a fényt, hanem az ösztönök veszélyes játékaiban is, Ödipusz tapasztalatából tudva, hogy az indulatok a homályban még jobban toporzékolnak, mint a szabad mezőn; mely Pallasz Athéne mellett Dionüszosznak is szobrot emelt. A már-már árnyéktalanul világos latin szellemben ez az örökség Giono újdonsága. Rabelais óta ezt erősen elfeledték. A működését méltányló irodalom persze róla is, mint mindenkiről, aki észreveszi a természetet, ezt a szót csépli: panteizmus. Elhagyhatjuk ezt a szót, üres, semmire nem megyünk vele olyan korban, amely nem száz, de egy istent sem ért meg igazán, egynek sem fogadja szavát.

 

*

 

Latinság katolicizmus nélkül, ez Giono világa. Különös, első pillanatra szinte kísérletinek ható világ: milyen lenne a görög-latin szemlélet ma, milyenné fejlődött volna, ha az Olimposz nem tágul annak idején pokollá és paradicsommá. Giono világában az égi erők a civilbe öltözött Zeusz módjára a földön járnak, a szó szerinti, a művelhető és taposható földön, s természetesen földmívesekkel, halászokkal meg favágókkal érintkeznek. Ezek az utolsó hívek, ezek ismerik a titkot, melyet a gépzakatolás hovatovább már mindenki fejéből kiver. Az ő vallásukat keresi Giono, nem eredménytelenül. Derűs világszemlélete néhol könyörtelen, néhol merész, néhol egyenesen riasztó, mert az emberáldozó rítusoknál is nagyobb áldozatot követel, de tagadhatatlanul egységes: feleletet kínál minden kérdésre. Csak legyen ember, aki ismételni meri azokat. Giono ilyen embereket ábrázol. Ő is ilyen; mondtuk a példát.

 

*

 

Ilyen lesz a világszemlélete ennek az egész új népies áramlatnak, ha a világot egyszer mégis az eszmények vezérlik? Jeszenyinnek a Volga-kanyarból felröppentett jajszavára ez a Rhône menti hang lesz a végleges válasz? A két hang között nemcsak a kilométer tengernyi, hanem az idő, a fejlődés is. Ez az áramlat, nemcsak hallomásból tudhatjuk, majdnem mindenütt másutt még csak a zokszavaknál tart, benne a nép csak sebeit mutogatja s nem lelkületét. E sebek világszerte meghökkentően egyformák. Egyforma lesz a lélek is? Giono már nem panaszkodik, ő már nem arra kényszerül, hogy a földmívesnek földet és betevő falatot kívánjon: a táj körötte nem ilyen kéréseket és kérdéseket zümmög. Írásaiban sem az ember követel földet, hanem inkább – így mondhatjuk – a föld embert. Az ő területén a parasztság nem elemi társadalmi kívánalmak előtt topog, hanem egy hosszú út befutása után az előtt áll, ami a léleknek kell. Alakjaiban nem egy réteg tör az emberiség felé: az emberiséget viszik tovább legmegbízhatóbb fiai. Giono hitvallása szerint az elfeledett Gea ölébe kell vinniök, a legtapinthatóbb istenséghez valamennyi közt. Vagy az hívja őket? Giono akkor ért fel pályafutásának első nagy kaptatójára, midőn rájött e kettő azonosságára. Világában a természetnek éppakkora a szerepe, mint az embereknek. Hősei párbeszédébe (nem egy-egy ispán, hanem) a szél szól bele, vagy egy rejtezkedő moha lágyan elnyúló illata.

 

*

 

A világszemlélet-alkotóról, sőt e világszemlélet harcosáról egyre az íróra akarok áttérni. Azért megy nehezen, mert különös belső következetességgel írásaiban is ezt a világszemléletet követi; nemcsak az „alapeszme” kidomborítása közben, hanem akkor is, amikor a legjelentéktelenebbnek látszó mellékmondatot odaveti. Első tekintetre rendetlen író. A napjainkban szokványos íródicséret, hogy nincs egy henye mondata, művei olvastán kezdetben igazán nem jut eszébe az olvasónak. Felületesen nézve nagyon is tele van henyeséggel, lompossággal, rendetlenséggel. Akár maga az élet. Rendszerét a távlat fedi fel. Vagy ha nagyon is közelről nézzük.

Mert írás közben is szinte könyökig vájkál a nyersanyagban, akár a munkáját örömmel végző földmíves vagy iparos. „Sokan csak a formát nézik – idézi szavát Michelfelder, az egyik róla szóló könyv írója –, holott a lényeg maga az anyag. Az ember az anyaggal él és alakít s nem az eszmékkel; az anyag tartalmazza a maga formáját, erejét, életét, az életet. Aki azt érti, csak az mondhatja el, hogy igazán alapjukban érti a dolgokat.” Még valamit idéz: „Nemcsak az embert kell felszabadítani – vallja Giono –, hanem az egész földet. Ne csak az ember ne szolgálja a földet, a föld se szolgálja az embert, mindez csak bajra vezet. A föld és a földi erők meghódítása polgári álomcsökevény, az új társadalmak építőinek fejében is. A földet is, az embert is fel kell szabadítani, hogy mindkettő egyformán élhesse a maga életét. Az igazi lendület az, amely a legnagyobb szabadságba lendít. Az igazi művész ezért van mindig az élen. Kihajol az árbockosárból, új földet, örömet, táplálékot és gazdagságot fedez fel az embereknek, nem azért, hogy azok mindazt megkaparintsák és eladják, vagy páncélszekrénybe zárják, hanem hogy éljenek vele, egymást harmonikusan kiegészítve. Ez a mező senkié. Nem akarok semmit tőle. Vele akarok élni úgy, hogy ő, a mező is éljen velem, vidáman a napban, a szélben, az esőben: úgy, hogy egyetérthessünk.” Ez persze pogányság, Giono is látja. De erre a pogányok közül is csak kevesen jöttek rá. A tanítás, mint minden nagy tanítás, csak a képzeletnek nehéz.

Így él a műveivel is. A kritika szerint leghíresebb könyve, a Chant du monde. Jelképszerű, hogy éjszakával kezdődik. A mű lassan világosul, az ember előbb tájékozatlanul tapogat benne; de aztán az alkotás világa is egyszerre kigyullad s hegyeivel, fáival, embereivel oly tökéletes rendszerbe ugrik, akár emlékezetünkben egy gyönyörű nap; akár a teremtés; sosem feledhetjük. A történet – egy halász és egy favágó feleséget szerez magának – oly egyszerűen kanyarog, mint egy folyó. Szerkesztés nélkül oly primitíven hatalmas, hogy az Íliász belső rendjét érezzük, a görög céltudatosságot és biztonságot. A dél-franciai hegyek közt öngyújtóval babráló Odüsszeusz lép elénk, Akhilleusz. Leég Trója is. Megjelenik egy vak nő, a rendetlen életben ő látja legbiztosabban az utat, kifinomult idegzete Ödipusz és Antigoné nagy kalandjára emlékezik. A hősök úgy szenvednek, mint Szophoklészban: vállalva. Akár a parasztok.