Szónok az éjben

Szilas! Bogárd! Szolgaegyháza! Ezek még – névről – ismerősök voltak. De aztán odalett a biztonság.

Ahogy Pest felé közeledtünk, egyre többször akadtunk el. Az összekötő vasúti hídon legalább egy órát rostokoltunk. Majdnem ugyanannyit a rákosi rendezőn, a ferencvárosi pályaudvaron. Az állomások üresek voltak. A síneken mindenütt csak a mi vonatunk állt, amikor állt, ez az ötven vagon-tétel horkolás. De nem sokkal a Keleti előtt éktelen lárma, trombitálás, nyerítés és ének közepébe érkeztünk. És persze itt is megrekedtünk.

Mintha országos vásár folyt volna a nagy ívlámpák alatt. A sínek között emberek sürögtek, kötőféknél fogva föl-fölágaskodó lovakat rángattak, meg-megcsillanó bádogedényeket és eszközöket cipeltek.

Közvetlenül mellettünk két vonat vesztegelt, mindkettő két-két mozdonnyal, amelyekből – a türelmetlen indulhatnék miatt – minden oldalról vastagon dőlt a füst, a gőz, a víz, az olaj és a sziszegés. Elöl a gépeken jobbról, balról, mintegy orrukba tűzve, akár a vadaknak a toll: zászló. Fölálltam ott a kocsi tetején. A rohangáló alakok katonák voltak, az edények gépfegyver-alkatrészek. Megint trombitáltak, aztán sípoltak. „Kun Béla jön!” – kiabáltak egyszerre többfelől is.

Az emberek kiugráltak a kocsikból, és szaladva csoportosulni kezdtek. Mintha csak ez a hirtelen összerohanó tömeg dobta volna ki magából, ahogyan a tenger magasra vet egy csónakot vagy roncsot: az egyik vagon tetején már ott is állt egy ember, már beszélt is.

Elég messze volt tőlem; szavaiból csak azt értettem, amit kiáltva mondott. De nem akartam közelebb menni, otthagyni az én vonatomat, hátha közben tovább indul.

Szél volt, egyre erősödött. A szónoktól nem messze a sínek felett vastag huzalon nagy ernyős ívlámpa himbálódzott. A szélroham el-elfordította a lámpát, ernyőjét irányozta felénk. A fény s az árny csak egy-egy pillanatra loccsant a szónok fejére, mert ha a szélfúvás megszűnt is, rögtön újra kezdődött. Meg kellett erőltetnem a szememet, hogy ezekben a rövid pillanatokban megjegyezzek valamit a szónok idegesen forgó arcából. Pirosan izzott az az arc a lámpa sugarától, a beszéd hevétől a most bronzosan barna hajzat és kiütköző borosta közt. Nyújtottam erősen a nyakam, s a kis útitársnő zsörtölődése ellenére még a krumplival töltött hátizsákra is felléptem, hogy jobban lássam, a híres vezér beszél-e.

Kun Béla beszélt.

De hogy akkor, a fény és az árny szemkápráztató villogásában valóban őt láttam, arról csak jóval később bizonyosodtam meg.

Így akkori alakjáról nem is tudok határozott képet adni. Hasonlóan a fényképlemezhez, melyre véletlenül két felvétel kerül, emlékezetemben ez az első kép összefolyik egy későbbi másodikkal. Maga az esemény is kibogozatlanul összekeveredik ezzel a második találkozással, amely az első után szinte napnyi pontossággal tizenöt évre esett meg, Moszkvában. Nem is akarom elválasztani e kettőt egymástól.

A szónok ott a villanyfény alatt úgy dobálta karjait, oly viharosan hajlongott minden irányban, akár a szél gyötörte fák néhány méterrel mögötte.

Harcra buzdította a katonákat.

A népvezérek eladdig nemzetközi proletárforradalom kitörését jósolták hétről hétre. A szép szólamot, amelyhez annyi más szólamot lehetett fűzni a magyar munkásság önfeláldozó hősiességéről, a bizonyos győzelemről, akkoriban, a nemzetközi sztrájk kudarca után, kezdte felváltani, a még szebben, de már daccal zengő proletárhaza s az ehhez kapcsolható jellegzetes lelkesítő igék serege. „A proletárhaza hős regimentjei átkeltek a Tiszán, győztesen kergetik maguk előtt a román bojárok szolgahadát!” – kiáltotta egy lélegzetre a szónok. Zsakettet viselt, alakját ez nyúlánkká tette, majdnem szálfa termetűvé ott, egymagában, a kocsi tetején. Magas, gyors mozgású férfi emlékét hordoztam magamban.

Moszkvai tartózkodásom másnapján – 1934 júliusában – telefonon felhívtak, menjek el a Tverszkája egyik mellékutcájába, megbeszélni a látnivalók sorrendjét s azt, hogy ki legyen a kalauzom.

A szobában három-négy férfi várt. Bemutatkoztak. Valamennyien magyarok voltak; mint általában az emigránsok mindenütt. Nem értettem rögtön a nevük. Oly gyorsan fogtak a szóba.

Rögtön a hazai irodalomról kezdtek beszélni, jobban mondva, arról a szörnyszülött képződményről, amit irodalompolitikának neveznek. Sokkal járatosabbak voltak benne, mint én. Teát ittunk, cigarettáztunk. Az ablak előtt, háttal a világosságnak tömzsi, inkább zömök, mint kövér férfi ült, nyakkendő nélkül, gyűrött fehér ruhában. Feje búbján erősen kopaszodott. Hozzám, helyesebben rólam beszélt. Egy-két csípős, de inkább a közvetlenség megteremtésére szánt afféle félig csipkelődő, félig kötekedő megjegyzés után a bennfentesek jóakaratú fölényével azt fejtegette, hogy előbb-utóbb ott fogom én hagyni a Nyugat-ot, nem fogok én megférni Babitscsal egy csárdában! Nem feleltem, mert vitatársam paraszti lelkületemből indult ki, s az ilyen személyes érvelés mindig elcsüggeszt. Aztán az akkoriban indult falukutató mozgalmat bírálta, de ezt már olyan tárgyilagosan és egyben oly keményen, hogy erre válaszolnom kellett. Majdnem összekaptunk. A nemzetvédelem és népvédelem közti különbséget bontogatta. Szerinte én e kettő hegygerincén lépdelek, s félős, hogy az előbbi felé csusszanok le.

Egy kicsit türelmetlenül szívtam a cigarettát, nem a vita miatt, hanem mert arra a délelőttre még Malraux-val is volt találkozóm. Adyba torkolltunk, ő is e hegyhátat járta! De milyen biztonsággal!

A férfi eddig is elevenen beszélt, úgy nekilendült, mint aki a saját utcája felé közeleg. Nem lehetett félbeszakítani. A költőt személyesen ismerte, diákkorától fogva. Egy városban jártak iskolába. Később azt is elárulta – mellékesen, hogy büszkélkedése ne kérkedés legyen –, hogy Ady neki instruktora volt.

Erre én is alábbhagytam a türelmetlenséggel. Fülem hegyezve, majd a színes előadás hatása alatt már-már nekiandalodva hallgattam a hajdani partiumi diákvilág felidézését. Micsoda longaméták voltak! Aztán Nagyvárad! Micsoda jövendő forrt ott, a magyar és a nemzetközi szellem milyen sistergő keveredése. Ady olyan magas gallért viselt, hogy a füle tövét véresre törte. A beszélő is élvezte, amit előadott; élvezte kellemes ráadásul a hatást is. „Istenem uram” – mondta másodmondatonként, ez volt fejezetkezdő szavajárása.

Miért nem írja meg mindezt, kérdeztem tőle, igazán megírhatná! Szívesen leközölnék a Nyugat-ban.

– Kötve hiszem.

Megkérdeztem: miért? „Talán már a nevem miatt sem” – mondta.

Elérkezett a kínos pillanat, midőn az ember kénytelen megkérdezni olyan valakinek a nevét, akinek épp az imént már bemutatkozott. Félszegen készültem a lépésre. Amidőn hirtelen ismerősnek tetszett a tömzsi termeten oly jól megülő arc. A most felvett lemezen váratlanul kiütközött a tizenöt év előtti kép egy-két halvány vonala. Fürkészve néztem a modellt. De most már emiatt sem kerülhettem el a kérdést.

Remélem, az olvasónak nem akad el a lélegzete, eléggé előkészítettem. Kun Béla ült előttem. Behunytam a szemem, hogy ezt az Adyról értekező zömök magánesztétát visszahelyezzem a vagon tetejére, Mefisztó-karcsúságú népszónoknak. Időbe tellett.

A zsaketthez illően a szónok keménykalapot viselt, azaz tartott a kezében ott a vagon tetején. Egy-egy karlendület közben a kalap magasra repült, megtelt széllel, attól lehetett tartani, hogy megdagadt vitorlaként magával ragadja az egész embert.

– Elvtársak! – kiáltotta – mi, akiket eddig hazátlan bitangoknak neveztek…

A hozzám csapódó mondattöredékekből azt állítottam össze, hogy a hazátlan bitangok meg fogják mutatni, hogy ők is értenek a honszerzéshez. Fegyverrel szereznek maguknak hazát. „Különbet, mint a kapitalisták, a feudálisok, a püspökök!” A szónok az osztálygyűlölet magas hangjai alá zengőn verte a nemzeti elégedetlenség mély hangjait. Felszabadításra váró testvéreinkről beszélt. Mindenki egyformán érthetett proletártestvért vagy magyar testvért. Legtöbben a valóságot értették: mindkettőt. Aztán a beszédből a szél, mint a rostálásnál a könnyebb töreket, csak ezt a szót emelte ki, hajtogatta s röpítette felénk, egyre sűrűbben: „Győzelem, győzni, győzzetek!” Elzúgott a fülem mellett a szónak az a rokonpárja is, amely isten tudja, miért, nekem akkor imperialisztikusan hangzott: diadal! Július 27-ét vagy 28-át írhattunk. – Július 27-én vagy 28-án, három-négy nappal a bukás előtt ön a végső győzelemről beszélt Pesten – mondtam tizenöt év múlva Moszkvában.

– Természetesen.

– Nem látta a helyzetet? – Hisz akkor már minden reménytelen volt! Én, a gyerek is láttam. A közép-tiszai sereg akkor már fogoly volt!

A hajdani népszónok rám emelte a szemét. Csendesen mondta:

– Másnap a románok már a Tisza-Duna közt nyomultak előre.

– Személyesen mentem elébük. Az ön felszólítására, 30-án már kezemben fegyverrel néztem a Tisza-partot.

– Én 30-án Királyhidán jártam. Weltnerrel, Peyerrel és a Bécsből jött Böhmmel, Cunningham jegyzékéről tárgyaltunk. Az antant még akkor is alkudozott volna! Én nem akartam alkudozni.

Ez már oroszországi tartózkodásom vége felé történt. Ott künn ekkor láttam másodszor. Moszkva mellett egy nyaralótelep parkjában sétáltunk, aztán náluk vacsoráztunk, aztán a villamoshoz menet ismét sétáltunk. Ő akart még egyszer találkozni és beszélni velem, de én is kaptam az alkalmon: az utazásról könyvet kellett írnom, láttam már a neki szánt fejezetet. Hozzámenet interjúanyag forgott a fejemben, életem első interjúja. Semmi sem lett belőle.

Mikor – már jól a beszélgetés közepén – megkértem, engedje meg, hogy találkozásunkat otthon majd megírjam, hökkenve nézett rám.

– Volna hozzá mersze?

Nem értettem, miért kellene ehhez különösebb bátorság. „Mások királyokhoz intéznek kérdéseket, nekem magát osztotta ki a sors” – mondtam. Aztán azon a hangon, melyből kicseng, hogy olyanhoz szólok, aki éppúgy lenézi az ilyen műfajt, mint én, hozzátettem: „Képzelje, milyen szenzáció lenne ez Pesten!”

Tagadóan rázta a fejét:

„Nem beszélek újságírónak.”

– Írónak igen? Egyszóval versben vagy regényben „feldolgozhatom az anyagot”. – A második mondat nem kérdő volt. Akkoriban a nyugati sajtó hetente világgá röpített egy hírt, hogy most Mexikóban, most Spanyolországban vagy Kínában fúrja a társadalmi rendet. Ezért nem egyezett bele, hogy leírjam azt a polgári karosszéket, amelyben eltelepedve oly szabályszerűen fogyasztotta felesége főztjét, a vendég tiszteletére, de paprika nélkül készült paprikás csirkét?

Holott az interjú, ha megírom, valóban szenzációt kelthetett volna, jó értelemben véve. Ozorai nagynénéim keresztet vetettek, mikor megtudták, hogy Moszkvába utazom, titokban talán misét is mondattak. Képzeletükben ez az ember apokaliptikus jelenség volt.

Most az asztalánál ültünk.

Arról beszélt, mi a különbség Szabó Lőrinc és József Attila költészetének materializmusa között. Helyesen látta a különbséget.

Hasztalan próbáltam politikára, a múltra, az ő szerepére terelni a szót.

– Hány éves volt maga, mikor kezébe került Magyarország sorsa?

– Miért fontos ez? Harminchárom voltam – válaszolta s arról beszélt, mit csinált azelőtt. Egy szerkesztőségben dolgozott Kosztolányival.

„Az Édes Anna remekmű.”

Elfordult, növendék fia felé nézett, aki a rádión babrált. „Egész nap Budapestet fogja” – mondta. – Később megint a nacionalizmusra került a sor. A nemzeti érzés létjogosultsága mellett fogtam pártot, túlzottan, valódi felfogásomnál is erősebben. Elgondolkodott, hirtelen levette a polcról Lenin egyik kötetét, s kapásból lefordított belőle egy fejezetet: Miért lehet egy bolseviki is büszke arra, hogy orosz, sőt nagyorosz. Pugacsov, Sztyenka Razin és Puskin miatt.

Felkelt, saját maga igazított valamit a rádión. A verandán ültünk. Krákogva, köpködve olyan recsegéssel, mint amikor az ár szétvágja a zsilipet, ránk ömölt a „Harminckettes baka vagyok én” második fele.

 

 

Még egyszer láttam. Elutazásom napján találkoztunk a Komintern épülete előtt. Ebédezni hívott. Lementünk a főpostával szemben levő kis kaukázusi vendéglő pincehelyiségébe. Sascsikot ettünk. Az ebéd végén, mikor már a kalap is a kezemben volt, tréfás hangon megkérdeztem: „Mit üzen a magyar proletariátusnak? Holnapután Pesten vagyok.” Már ő is felállt a székről a búcsúzásra. Hirtelen visszaült. Kisvártatva magam is visszaültem, de csak úgy féloldalt, a szék sarkára. Azt hittem, akadt még valami dolga, mert a pincér felé nézett. Aztán gyors mozdulattal a fejét a falnak fordította.

Embert még nem láttam úgy sírni. Arca mozdulatlan volt, szeme sem rebbent meg. Egyenes derékkal, karba tett kézzel sírt, ontotta a könnyet megállás nélkül, mint a jó tanuló a leckét.

Ha nevetőt látok, nem nevetek, de könnyek láttán alig tudom megállni, hogy az én szemem szintén ne nedvesedjen meg. Ebben a részvétre induló lehetetlen helyzetben feszengtem ott, midőn hirtelen a meghatottság helyett bénító kíváncsiság szállt meg. Erről az emberről azt hallottam, tigris tudott lenni az ellenforradalmárokkal. Ezrek életéről döntött. Vizsgálódva néztem. Keze fejével megtörölte szeme alatt az arcát. Aztán sírt tovább.

– Én hallottam egyszer beszélni magát – mondtam szorultságomban. Úgy éreztem, mintha én volnék oka a könnyeinek. – A Keleti pályaudvaron beszélt egy vagon tetején.

– Igen? – fordult most már felém olyan érdeklődéssel, mintha fontos hírt közölnék valami közös ismerősről. – Mit beszéltem?

– Katonáknak beszélt, a frontra induló csepeli vasasoknak. De voltak ott huszárok is. Két vonat volt. A végén megkérdezte a katonáktól, nincs-e valamire szükségük.

Figyelemmel nézett rám.

– A huszároknak mindenük volt. De a vasasok fáztak. Iszonyú szél volt. Valamelyikük felkiáltott magához, hogy köpeny kellene, takarózni. Éjszaka volt.

– Nem emlékszem.

– Maga akkor onnan a kocsi tetejéről lekiáltott az állomásőrségnek, hogy teherautóval szedjék össze azonnal a környék garniszállóiból a takarókat. Ha nincs elég, menjenek a lakásokba.

– Aztán?

A könnyek már gyermeki mosoly ráncain akadoztak, s döccentek előre, ha elég kövérre híztak.

Nem sokáig beszélt.

A szél erősödött, a lámpa most még gyorsabban táncolt. A pillanatra meg-megvilágosodó kis terület a vasúti kocsin, rajta a szónokkal s körülötte a katonákkal, olyan volt az éjszakában, a szélben, mint egy sziget, mint egy repülő bárka, melyet el-eltakarnak a hullámok. Mint egy hajótörés, a gőzgép feltalálása előtt, Delacroix ifjúkorában. Megint trombitáltak. Mikor a fény ismét a kocsira csapódott, a szónok eltűnt, elsodródott, mintegy a fedélzetről. Sípoltak. Szürkülni kezdett.