Az író hűsége

Rákóczi kezdetben hatlovas hintón menekült a hivatás elől, a vezért kereső kurucok elől. Így iszkolt Mohamed is, Konfucius is. Jónás tengereken bujdokolt át, hogy a prófétaságot elkerülje. Nem a veszélytől húzódoztak (mindnyájan tanúságot tettek rendkívüli testi bátorságról is), hanem a szereptől. A hivatás nagy szavakat, széles karmozdulatokat: színpadi kiállást kíván; a lelkével küszködő ember mindezt – már csak a nyilvánosság miatt is – ripacskodásnak érzi. A prófétáknak egytől egyig kétségbeejtő közhelyeket kell dörögniök. Érthető, hogy ők, a szellemileg oly egyedülállók, a lelkileg oly finnyásak, csak akkor szólalnak meg, mikor a társadalom szinte kiszorítja magából őket; mikor úgy érzik, épp túlságos érzékenységüknél fogva, hogy minden ujj, vagy ami még ennél is több: isten ujja rájuk bök. A hivatás nem új eszmék kibontását jelenti; csak hűséget. Istenhez, az örök eszmékhez.

Mindez váratlanul és váratlan sebességgel abban a pillanatban kezdett így pörögni a fejemben, mikor teljes erővel, szinte zuhanásszerűen rádőltem a jobb sítalpra, s azon nyomban máris oly eszeveszetten repültem lefelé, hogy szememből jobbra-balra fröcskölt a könny. Nem gondoltam, hogy a hó itt ilyen síkos. Bot nélkül jöttem. Fékezhettem volna, de a gondolatok még gyorsabb rohanására figyeltem, a két iram összekapcsolódott; mintha az egyik megszakításával a másikat is megszakítottam volna. Közben volt időm még mosolyognom is e fura társuláson. Röptömben lekuporodtam, kezemmel a bokámat fogtam.

A tág lejtő váratlanul szűkülni kezdett. Alig tíz méterre tőlem valóságos kapuvá ugrott össze, jobb oldalán három-négy sziklatömbbel, bal felén egy facsonk körül fölfajzott magas bokorral. Mire mindezt megállapítottam, már sem idő, sem hely nem volt a rendes megállásra. De egy kis billenéssel még szépen beleterülhettem volna a kényelmes, vastag hóba. A táj üres, nem kell röstelkednem. Derekamban már benne volt ez a billenés, de ahelyett hogy levetettem volna magam, hirtelen – jókedvűen, az elhatározást vidámsággal pótolva – teljes hosszomban fölegyenesedtem, mint a szél mentem egyenest a két akadály közepébe. „Ha nekivágódom: kanállal sem kaparnak össze” – villantotta fejembe a szikla. A következő pillanatban, mint egy óriási macska, minden havát arcomba köpte a bokor, noha csak egy ágát érintettem. De már túl is voltam rajta, kihúzott testtel szálltam a völgy felé. A veszély rémülete – mint annyiszor – most is a veszély elmúltával öntött el; csak egy pillanatig tartott. Az iram már lassult, már tág hullámvonalban jöttem, már vissza is tekintettem. Majdnem a rendes megállás előtt bukfenceztem fel, azt hiszem, egy kicsit a saját szándékomból, mintegy engesztelésül: adjuk meg a sorsnak, ami a sorsé. Úgy álltam fel, mintha semmi sem történt volna, mint aki az adósság rendezésével végre az egész adósságügyet elfeledi. Így kezdtem cammogni ismét fölfelé, a következő dombra.

Aki száz év múlva tekint vissza erre a korra, elneveti majd magát azon, hogy ugyanakkor, amidőn az olvasó az égvilágon semmit, egy jó szót, egy tisztességes vállonveregetést sem adott az írónak, cserébe e semmiért mi mindent követelt tőle! Nem érte be, hogy a legizgatóbb és legveszélyesebb területről, a lélek és a sors vidékeiről kapjon felvilágosítást (és hozzá élvezetes formában), hanem – nem csodálkoznék, ha vízvezetékei elakadásakor is író után nézelődne. A figyelmeztető táblát, hogy ne köpködjünk, és milyen irányban haladjunk az utcán, mindenesetre már költővel íratta, Majakovszkijjal. Másutt más természetű haladásra követelt irányítást. Legtöbbet persze a politika területén. Mindez nem lett volna baj. Politikai irányítást, nem egy évre, de egy évszázadra, minden valamirevaló író a kisujjából kiráz. A fonákság az volt, hogy az olvasó sohasem a maga számára kért irányítást, hanem mindig mások, olyan nem olvasó hatalmak számára, akikkel ő sem bírt. Akikkel harcba sem mert ereszkedni. Az író és a közönsége között e korban a viszony az volt, hogy az olvasó gondosan összevonva mellén a hálóköntöst, és óvatosan félrevonva ablakán a függönyt, kikémlelt a fórumra; az átsiető papokra, katonákra, iparosokra egy szava sem volt. De midőn a költőt pillantotta meg, aki épp egy szonettet forgatott fejében a harmatról, elöntötte a düh: mi, ezt még mindig nem pörkölték meg? Micsoda tehetség ez?! Hallott ugyanis valamit Galileiről és Brunóról, s azt hitte, hogy miként az énekesnőnek a színpadon egy jó visszhangzású teremben, akként az írónak a máglyán kell kivágnia a rezet, s tétele csak akkor áll meg, ha ilyenfajta tüzet is kiáll. Hasonló harangozásból tudott valamit az elefántcsonttoronyról is. E szó hallatára különösképp egész rendkívüli módon feldühödött. Összekavarva a fogalmakat, nyilván azt képzelte, hogy a vacsorátlan kávéházi este után a lyukas cipőjű lírikusok álnokul igazi elefántcsonttoronyba, vagy legalábbis valami gyönyörűen berendezett, lármától, gondtól, majd bombától is mentes toronyba vonulnak vissza, valahová a Gellérthegy tetejére. Ő lövészárokba akarta küldeni őket, a saját védelmére. E korban ilyen ujjak böktek az íróra, ilyenek figyelmeztették a hivatásra. A munkásság és parasztság hallgatott: nem lelki, de még testi táplálékhoz is csak nehéz fáradság árán jutott; hogy szólhatott volna a szellem dolgába? Én vártam, változatlanul várom a szavát.

Mért dohogok ezek miatt épp most? – gondolom, miközben valóban dohogva-dörmögve oldalvást fölfelé talpalok. Mert a harc elveszett? A győzelembe vetett hit katonalélek tartozéka, író anélkül is élhet, az ő harca hosszabb, örök. Petőfi Segesvár után mondta volna el férfi élete nagy mondandóját. A harc különben sem veszett el.

Mindezt nyilván azért dohogom, mert most is ujjmutatást és felszólító tekintetet érzek az írókon.

Bevezetőül és sietős megkülönböztetésül fújom ki elégedetlenségemet. A hivatásra figyelmeztető tekintet most máshonnan jön. Iránta való tiszteletből söpröm ki a réginek emlékét is. Egy istenféle lény mutat ránk: a Múzsa. Ő figyelmeztet szerepre és kötelességre. Arcát szigorúbbnak érzem, mint egykor Ézsaiás Jehováét. Múzsán (ha nem szükségtelen e modernebb megfogalmazás) azt a lelkiismeretet értjük, mely szóra kel, vagy szóra késztet.

Megértem, aki ez elől is húzódna, aki e parancs teljesítését, e feladat vállalását is színpadszerűnek érezné. De érzem, ez alól nincs kibúvó. A szerepre most nem az olvasó figyelmeztet, hanem a mű.

Az Alkotás figyelmeztet, s az író, a részletalkotó számára ez épp oly kötelező, mintha magától az Alkotótól kapna utasítást. Mentegetődzhetünk, húzódozhatunk, sőt menekülhetünk magányba és pusztaságba: egy ujj konokan ránk mutat, és szerepre kényszerít. Ahogy a hazugságok és az azoknál még veszélyesebb dörgő semmitmondások sűrűsödnek, a társadalom úgy fog kiszorítani magából bennünket egy hivatásra. Úgy fog kényszeríteni bennünket érzékenységünkkel merőben ellentétes magatartásra, amelyről eddig csak azt hittük, hogy mesterségünk egyszerű tartozéka. Nemcsak az igazság és valóság makacs kutatására és kimondására fog kényszeríteni bennünket, hanem példaadásra is.

Mi ezt eddig oly természetesnek, oly közhelynek éreztük, hogy külön hangoztatását feleslegesnek tartottuk. De a próféták kora óta is voltak idők, midőn épp a legósdibb közhelyek váltak a legforradalmibb igékké azáltal, hogy a társadalom akusztikája megváltozott. Meglehet, hogy hősökké kell válnunk. Lesznek köztünk, akik mániákussá fognak válni, lesznek, akik majd csak hörögnek, vagy teljesen elnémulnak, lesznek, akik megtépik ruhájukat, és csak zokognak, vagy átkozódnak, mint Jeremiás. A ránk vetődő égi fény azon a belső színpadon sokat megzavar. Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondáshoz csak a test bátorsága kell, megtalálásához a léleké. Művünket nem mi tesszük harciassá, hanem az idő.

Csak Júdás nem lesz közöttünk, nem lehet. Engem kezdettől fogva az vigasztalt az irodalomban, hogy az írásmű már természeténél fogva nem bírja el a hazugságot. Egy sejtnyi hazugság a legragyogóbb külsejű alkotásban is úgy fejlődik, úgy dolgozik, mint a kukac az almában: egykettőre a földre rántja. Hűtlen író nincs, mert a hűtlent az irodalom rendszerint még az árulás előtt kiveti magából. Írás közben mindig kettőn áll a vásár; nem az írón és az olvasón. Hanem, hadd ismételjem, az írón és a Múzsán. Hogy milyen szigorú volt mindig e Múzsa, az csak most fog kiderülni. Nem velünk törődik, hanem a neki járó áldozattal, a művel.

Ezeket gondolom, miközben új hegy tetejére érek. Erősségünk, hogy mesterségünknek a lenge szépségen kívül a kemény erkölcs is tartozéka. „Érezni fogjuk – gondolom letelepedve egy havas sziklára –, a saját bőrünkön fogjuk érezni. Jó iskola lesz. És jó szűrő.” Aztán társaimra gondolok, akik közül mind többet csábít a legkülönbözőbb irányba az oly kísértetiesen egy szándékú politika. S úgy érzem, hogy kötelességem volna figyelmeztetni őket, a hivatás rögtön feléjük kényszerítene valami közhelyszerű intelemre. Nem az úttól féltem őket, nem attól, hogy korunk egyik legbutábban felesleges ankétjára, hogy politizáljon-e az író, nem is igennel, hanem rögtön tettekkel felelnek. Arra inteném őket, hogy épp a politika és az indulat útjain legyenek hívek irodalmunk eszményeihez. Ezt a politika is megköszöni nekik. Ha mégsem köszönné meg, csak egy választásuk lehet: otthagyni azonnal azt a politikát. Mert különben az irodalom választ: választja el őket magától. Politizálunk, sajnos, kell is politizálnunk: a legnehezebb, a legveszélyesebb módon: hibátlan művekkel. Fölényben vagyunk a politikával szemben: eszközeinket nem a taktika adja, hanem a szellem; mely egy helyben állva is irányt mutat. Bátraknak csak úgy kell lennünk, hogy műveinket akkor is kézben tartsuk, akkor is vállaljuk, mikor azokat az idő harci eszközzé teszi. Csak híveknek kell lennünk.