Jó alkalom

Az emberek a megbélyegzett író könyvét, melyet különben tán sose olvasnának el, néha épp olyan bírálónak a véleményére vennék azonnal kezükbe, akinek véleményét eleve elutasítják. Iszonyodom az effajta irodalmon kívüli népszerűségtől, könyvem elkobzása már csak ezért sem érintett kellemesen. Tartottam tőle, hogy még az irodalmi, a szakmai bírálók is szem elől tévesztik az ilyenkor is egyedül helyes állásfoglalást.

Az esetről a Népszava is megemlékezett. Az üldözéssel szemben így védte meg az írót: „A könyv a Nyugat kiadásában jelent meg. A Nyugat már régen nem a régi, és a hozzákerülő írásokat gondosan átszűri. A Nyugat már nem destruktív. De íme: az átszűrt gondolatok számára sincs kegyelem.” A hang az első hallásra csak ostoba. Azt fejezi ki, hogy a Nyugat, illetve az elkobzott könyv szerzője, rendesen lapul ugyan gyáván, mint a nyúl, de hát a lapuló nyulat is érheti sörét. Otrombává akkor lesz a hang, mikor meggondoljuk, hogy mindezt épp a legjobb alkalomkor, a könyv elkobzása, a házkutatás, a szerző pörbe fogása napján fejezi ki.

Nincs mért türtőztetnem magam. Mikor az embert kopófalka rohangálja körül, tán megbocsátható, ha ingerültségében oldalba rúgja azt, amelyik épp a legérzékenyebb részébe mar.

A Nyugat egyik szerkesztője vagyok; szerepem véletlenül épp a szűrőé: a rengeteg anyagból én válogatom ki, amivel komolyan is érdemes foglalkozni. Az enyém is, az utánam következő szűrő is szigorúan működik, de ezt a szigort csakis irodalmi igény vezeti. Kézirataikról a fiatal írókkal beszélve már magam is rajtakaptam magam vissza-visszatérő, szinte tanáros szavaimon: keményebben, bátrabban, könyörtelenebbül! Ne a holddal, meg a zörgő levéllel sirattasd el bajodat, hanem az ellenséggel, a baj okozójával; azt nevezd meg! Az így szerkesztett Nyugat-ot vádolja „szűrővel” a Népszava? S engem?

Ez alkalommal elmondhatom: ha lehet beszélni eltökélt írói törekvésről, az enyém kezdettől fogva az volt, hogy valóban eléggé lapuló és mellébeszélő korunkban épp a legkeményebb igazságokat mondjam ki. Körülnézek, s az eddigiekhez nyugodtan teszem hozzá, hogy nemzedékemben nemigen látok írót, aki épp a társadalmi igazságok s igazságtalanságok világos kifejezésében rajtam túltett. Ezek az írások a Nyugat-nál jelentek meg, egy részük közvetlenül a Nyugat hasábjain. Soha semmiféle politikai vagy világnézeti „szűrőt” nem éreztem. Nem éreztem ilyet, ismétlem, mások írásával szemben sem.

Szükségesnek véltem, hogy – élve magam is az alkalommal – visszautasítsam e vádat, melyet a Népszava talán az eredet ismerete nélkül, csak úgy ösztönösen, de annál leleplezőbben mond ki ellenem is. Hadd éljek már írásban is az alkalommal: magyar írók, ha van szűrőn rekedt irodalmi alkotástok, mutassátok meg, helyemet kötöm hozzá, hogy napvilágot lát e lap hasábjain, ha a benne lévő bátor világnézet arányos a benne lévő irodalmi értékkel, vagyis ha valóban irodalmi alkotás; s ha ti is vállaljátok, amit esetleg vállalni kell érte. E felszólítás, sajnos, nem vonatkozhat a Népszava berkeire; csak azért, mert onnan tizenöt év óta nemcsak eredeti irodalmi, de eredeti világnézeti alkotás sem röppent fel, egyetlenegy sem. Az ipari munkásság és a mezőgazdasági szegénység szülöttei és hangadói, Kassáktól, Nagy Lajostól Veres Péterig, Kovács Imréig, a maguk erejéből, más helyen mutatják fel alkotásaikat; még szerencse, ha osztályuk fórumairól nem gáncsoló láb nyúlik feléjük, mint most felém. A hajdan oly tartalmas Szocializmus irodalmi rovatának élén H. L. ítélkezik, mond a magyar dolgozók nevében s épp az elkobzások, perbe fogások virágzása idején barbárságot, „völkisch”-t, mindent, amit már ő mondhat a magyar „új népies szellemi frontok vezéreire”.

De a visszautasítás mellett hadd legyen esetleg valami haszna a Népszavá-nak, illetve a magyar munkásságnak is ebből az alkalomból. Évekkel ezelőtt, felháborodva azon az irodalmi szennyen, amely a Népszava szűrőin a munkásság elé kerül, felkerestem a lap egyik, általam legtöbbre becsült szerkesztőjét, s a jó irodalom iránti hevületemben riadtan figyelmeztettem a veszélyre, aztán a szerepre, melyet elmulasztottak. Mindkettővel tisztában volt, tehetetlenül lebbentette föl karját, mint aki már derékig áll a sodrásban. Szabad figyelmeztetnem őt is, társait is, hogy az áradat azóta csak növekedett? Ez szinte fájdalommal tölt el. Mert szűrőjük, amilyen törvényszerűen szippantja föl irodalmunkból a szemetet, oly elkerülhetetlenül riasztja el magától hovatovább orvosolhatatlanul mindazt, ami érték. S ami legelsősorban a dolgozóknak akart használni.

Szántszándékkal nem válogattam a szót, hazabeszélek. A Népszava, a Szocializmus magatartását nem azonosítom a szocializmussal vagy a magyar munkássággal; ennek ügyét én is, de a jó irodalom, a szabad gondolkozás, az emberiesség nagy eszméinek ápolásával a Nyugat is szolgálja. Ha úgy látod, hogy ezt az ügyet épp az irányítással megbízottak viszont rosszul szolgálják, a figyelmeztető hangnak a veszély arányában kell élesednie. Ha az észre nem, hát az érzékekre hasson.

Amit itt leírtam, azt élőszóval is elmondtam a Népszava egyik vezetőjének, akivel a megbecsülés mellett, úgy érzem, baráti szálak is összefűznek. A rákövetkező napokban a Népszava több alkalommal elismeréssel, sőt szinte keresve az alkalmat, túlzott elismeréssel emlékezett meg tevékenységemről. Az elv embereinek megbecsülését kockáztatnám, ha emiatt most már elhallgatnám véleményemet ebben az ügyben, amely, úgy hiszem, épp ezek után már nem az én személyes ügyem; hanem az irodalomé és a munkásságé.