Szociográfia

Divatban van a szociográfia? A támadó-gúnyolódó megjegyzések és cikkek után, melyek mostanában az állítólag sáskamódra elszaporodott falukutatókat érik, azt gondolhatná az ember, hogy Magyarország negyedfélezer falvának s majdnem ugyanannyi majorságának mindegyikéről már legalább két könyv jelent meg. A valóság az, hogy a háromezer-hatszáz falu közül az utóbbi időkben (a szociográfia vészes divata idején) mindössze kettőről jelent meg több-kevesebb, de távolról sem minden szükséges és érdekes adatot tartalmazó könyv. A lakosság százféle rétegéről is mindössze kettő. A hasonló tárgyról szóló tanulmányokat is meg lehetne egy kézen számlálni.

Miért tehát a riadalom, a szinte hisztériás tiltakozás és szellemes csipkelődés, melynek most minden valamirevaló tollforgató hangot ad, a falukutatók munkája ellen? Azok részéről is, akik még egypár éve az idealizált paraszt helyett a valóságost reklamálták, s fájlalták, hogy fogalmuk sincs a falu igazi életéről? Ezt a jelenséget megmagyarázhatjuk egyrészt a balkáni irodalmi ízléssel, melynek valóban csak divat kell, s mely erről a témáról csak azért nem akar hallani többet, mert már tavaly is hallott róla valamit harangozni. De – hogy magunk is divatosak legyünk – megmagyarázhatjuk a lélekelemzés segítségével is, amely szerint a társadalmi bűntudat elégelte már meg a nép nyomorának hánytorgatását. Nem kétséges, hogy aki csak úgy-ahogy is jól él, elsősorban a parasztság rovására él jól – hagyjanak már élni bennünket, ne rontsák étvágyunkat s lelki andalgásunkat a tanyasiak véres köpetének emlegetésével! A riporterek színes vidéki tudósításairól persze nekünk is megvan a véleményünk, de a várost s a kultúrát védők nem az ő tevékenységüket kifogásolják. Hanem azét az egynéhány lelkiismeretes fiatalemberét, akik nélkülözéssel, hatóságokkal dacolva igyekeztek behatolni a magyarság tömegeinek életébe s némi hírt adni róla – akik munkáját nem lehet eléggé dicsérni.

„Néhány fiatalember – írja ezekről most egyik irodalmi folyóiratunk – költséget nem kímélve autóra kapott, gázt adott a motorra s hipp-hopp!… elérte a »Falut«. Rávetette magát a gyanútlan községre, s egyetlen vasárnapon összelajstromozott, jegyzőkönyvezett és áldomással pecsételt meg mindent, amiből egy snájdig faluszociográfia kitelik. Némely író »ihlettel«, »intuícióval« pótolta azt, aminek tapasztalati felmérésétől irtózott… Szinte túlzott lelkiismeretességről tesz tanúságot az a fiatal író, aki legalább tíz-tizenöt vasárnapot töltött kötetté feldolgozott falujában.” Ez először ferdítés (hogy erősebb szót ne használjak), másodszor nyegleség, s csak akkor emlékeztet az egymás portékáját ócsárló piaci batyusok stílusára, s válik menten bűzlő öndicséretté, mikor kiderül, hogy a sorokkal a szerző maga is szociográfiai tanulmányt vezet be, városit és – legalább eddig úgy látszik – rosszat.