Egy előadás az új nemzedékről

Az előadás napján néhány fiatal írónak szintén előadást kellett volna tartania egy vidéki városban. Köztük nekem is. A helyi hatóság azonban egyik társunk szabadelőadását betiltotta, a többi mondanivalója felett pedig előzetes cenzúrát kívánt gyakorolni. Erre valamennyien lemondtunk, el sem utaztunk. E véletlennek köszönhettem, hogy jelen lehettem I. P. estjén. Melyen ő kortársait, elsősorban épp azokat, akiknek abban a vidéki városban kellett volna szerepelniök, röviden azzal vádolta, hogy fő törekvésük, hogy eladják magukat a kormánynak. Szavait növekvő derűvel hallgattam.

Még tavasszal Zilahy Lajos cikket közölt a magyar írók mai társadalmi feladatáról. Majd felszólította a háború utáni írónemzedék néhány tagját, mondják el véleményüket e tárgyról. Azok el is mondták, ki-ki természetesen a magáét, tán emlékeznek még rá. Írók voltak, nagy baj is lett volna, ha mindnyájan ugyanazt mondják. Ők a bérencek.

Az előadó először azt vetette szemükre, hogy nincs közös programjuk. Majd jóakaratúan alkotott nekik. Une foís de plus, egységbe foglalta őket.

Szellemileg többféleképp lehet mérkőzni. Legegyszerűbb, ha az ember az ellenfélnek valami nyilvánvaló ostobaságot tulajdonít, s aztán nagy nekikészülődéssel bebizonyítja, hogy az valóban ostobaság. A siker kétségtelen. Hogy az ellenfél olyat sose mondott? Annál kevesebb joga van pisszenni. Az előadó ezt az ősi bevált módszert választotta.

Ez az új nemzedék, szerinte a parasztságról annyi jót, ideálisat, őserőt és tősgyökeret beszél, hogy annak mai állapotát szinte irigylésre méltóvá teszi és így állandósítja. (Azt hiszem, ezzel az állítással vitázni sem érdemes. Ha van közös jellemvonása ennek a nemzedéknek, akkor az éppen az, hogy a vidéki életet eddig nemigen ismert könyörtelenséggel fedte fel.)

Szép párbajt vívott azzal a kísértettel is, hogy ez a nemzedék a városi irodalmat nem tartja igazi irodalomnak.

Még jó egypár fantommal megütközött, szavait a konferansziék elmés fordulataival tarkítva. A csatát megnyerte, a szörnyeteg, amelyet kalapjából ő maga idézett fel, valóban holtan maradt a porondon. Ami helyes és igaz volt előadásában – a humanizmus védelme –, azt más vonatkozásban is elmondhatta volna, azt nyilván ez a nemzedék is osztja, azt kár volt mintegy ellenérvül e nemzedék tevékenysége ellen fordítania.

Nem védelmezem ezt a nemzedéket. Minden tagja – mint általában minden író – magáért felel. Bizonyára érdekes és tanulságos volna kimutatni egyszer, hogy mi bennük a közös vonás; mi az, ami őket az erős eszmei, ízlésbeli és szerencsére, ugyancsak erős irodalmi különbözőség ellenére is néha rokonítja. Sajnos, az előadótól ezt hiába vártuk.

Szabó Lőrincet mint politikust jellemezte, Nagy Lajost mint kávéházi vendéget, az egész nemzedéket, mint Nep-aspiránst, a Nyugat nemzedékét pedig mint akadémia-sóvárgót. Csevegése a szalonoké volt, azok okfejtési módszerével s értesüléseivel. Szónoklata pedig azokéhoz a politikusokéhoz hasonlított, akik a humanizmust is csak politikai fogásból hangoztatják. Azt hiszem, ha előadásának szövegét valaki elébe nyújtaná – ő mint író nem írná alá.