Őrjárat
|
|
Ennyi az egész vers; egy foszlány a közelgő Felhők-ből. Hálás téma volna találgatni, hogy közbiztonsági szempontból mi kivetni valót talált benne a hivatalnok, akinek az államon át a társadalom a legnagyobb magyar költő elnémítására adott jogot. Hosszan gúnyolódhatnánk fölös aggodalmán, simplicissimusi tálbuzgalmán, irodalmi hozzáértésén. (Nem beszélve arról, hogy amilyen alapon a Petőfi-előadásokból kitörlik a „félreérthető” részeket, olyan alapon az istentiszteletekből kitiltathatnák a fele Bibliát; abban még keményebb mondatok vannak a jogról, igazságról, a szegények-gazdagok viszonyáról.) De sem a gúnyhoz, sem a vitához nincs kedvünk. A lamentációhoz sem, amely ilyen alkalmakkor hasztalanul föl-fölhangzik. Szellemi integritásunkon esett sérelem. Ha van eszköz a szoborrombolás megakadályozására, kell módot találni az effajta, annál sokkal súlyosabb sérelem meggátlására. Kik illetékesek erre, kik képviselik itt Petőfit, az irodalom épségét? Akad közülök, aki e sorokat olvassa? Vegye egyenesen hozzá intézett beadványnak. Egy hivatalnok, vagy tán még inkább egy rendszer hibájából nyilvános közértékcsonkítás történt, pontosan úgy, ahogy arról már a költő is beszélt:
|
A költészet című versében mondja ezt, melyet mintegy tárgyi bizonyítékul szintén betiltottak.
1937. március
Divatban van a szociográfia? A támadó-gúnyolódó megjegyzések és cikkek után, melyek mostanában az állítólag sáskamódra elszaporodott falukutatókat érik, azt gondolhatná az ember, hogy Magyarország negyedfélezer falvának s majdnem ugyanannyi majorságának mindegyikéről már legalább két könyv jelent meg. A valóság az, hogy a háromezer-hatszáz falu közül az utóbbi időkben (a szociográfia vészes divata idején) mindössze kettőről jelent meg több-kevesebb, de távolról sem minden szükséges és érdekes adatot tartalmazó könyv. A lakosság százféle rétegéről is mindössze kettő. A hasonló tárgyról szóló tanulmányokat is meg lehetne egy kézen számlálni.
Miért tehát a riadalom, a szinte hisztériás tiltakozás és szellemes csipkelődés, melynek most minden valamirevaló tollforgató hangot ad, a falukutatók munkája ellen? Azok részéről is, akik még egypár éve az idealizált paraszt helyett a valóságost reklamálták, s fájlalták, hogy fogalmuk sincs a falu igazi életéről? Ezt a jelenséget megmagyarázhatjuk egyrészt a balkáni irodalmi ízléssel, melynek valóban csak divat kell, s mely erről a témáról csak azért nem akar hallani többet, mert már tavaly is hallott róla valamit harangozni. De – hogy magunk is divatosak legyünk – megmagyarázhatjuk a lélekelemzés segítségével is, amely szerint a társadalmi bűntudat elégelte már meg a nép nyomorának hánytorgatását. Nem kétséges, hogy aki csak úgy-ahogy is jól él, elsősorban a parasztság rovására él jól – hagyjanak már élni bennünket, ne rontsák étvágyunkat s lelki andalgásunkat a tanyasiak véres köpetének emlegetésével! A riporterek színes vidéki tudósításairól persze nekünk is megvan a véleményünk, de a várost s a kultúrát védők nem az ő tevékenységüket kifogásolják. Hanem azét az egynéhány lelkiismeretes fiatalemberét, akik nélkülözéssel, hatóságokkal dacolva igyekeztek behatolni a magyarság tömegeinek életébe s némi hírt adni róla – akik munkáját nem lehet eléggé dicsérni.
„Néhány fiatalember – írja ezekről most egyik irodalmi folyóiratunk – költséget nem kímélve autóra kapott, gázt adott a motorra s hipp-hopp!… elérte a »Falut«. Rávetette magát a gyanútlan községre, s egyetlen vasárnapon összelajstromozott, jegyzőkönyvezett és áldomással pecsételt meg mindent, amiből egy snájdig faluszociográfia kitelik. Némely író »ihlettel«, »intuícióval« pótolta azt, aminek tapasztalati felmérésétől irtózott… Szinte túlzott lelkiismeretességről tesz tanúságot az a fiatal író, aki legalább tíz-tizenöt vasárnapot töltött kötetté feldolgozott falujában.” Ez először ferdítés (hogy erősebb szót ne használjak), másodszor nyegleség, s csak akkor emlékeztet az egymás portékáját ócsárló piaci batyusok stílusára, s válik menten bűzlő öndicséretté, mikor kiderül, hogy a sorokkal a szerző maga is szociográfiai tanulmányt vezet be, városit és – legalább eddig úgy látszik – rosszat.
1937. december
Az emberek a megbélyegzett író könyvét, melyet különben tán sose olvasnának el, néha épp olyan bírálónak a véleményére vennék azonnal kezükbe, akinek véleményét eleve elutasítják. Iszonyodom az effajta irodalmon kívüli népszerűségtől, könyvem elkobzása már csak ezért sem érintett kellemesen. Tartottam tőle, hogy még az irodalmi, a szakmai bírálók is szem elől tévesztik az ilyenkor is egyedül helyes állásfoglalást.
Az esetről a Népszava is megemlékezett. Az üldözéssel szemben így védte meg az írót: „A könyv a Nyugat kiadásában jelent meg. A Nyugat már régen nem a régi, és a hozzákerülő írásokat gondosan átszűri. A Nyugat már nem destruktív. De íme: az átszűrt gondolatok számára sincs kegyelem.” A hang az első hallásra csak ostoba. Azt fejezi ki, hogy a Nyugat, illetve az elkobzott könyv szerzője, rendesen lapul ugyan gyáván, mint a nyúl, de hát a lapuló nyulat is érheti sörét. Otrombává akkor lesz a hang, mikor meggondoljuk, hogy mindezt épp a legjobb alkalomkor, a könyv elkobzása, a házkutatás, a szerző pörbe fogása napján fejezi ki.
Nincs mért türtőztetnem magam. Mikor az embert kopófalka rohangálja körül, tán megbocsátható, ha ingerültségében oldalba rúgja azt, amelyik épp a legérzékenyebb részébe mar.
A Nyugat egyik szerkesztője vagyok; szerepem véletlenül épp a szűrőé: a rengeteg anyagból én válogatom ki, amivel komolyan is érdemes foglalkozni. Az enyém is, az utánam következő szűrő is szigorúan működik, de ezt a szigort csakis irodalmi igény vezeti. Kézirataikról a fiatal írókkal beszélve már magam is rajtakaptam magam vissza-visszatérő, szinte tanáros szavaimon: keményebben, bátrabban, könyörtelenebbül! Ne a holddal, meg a zörgő levéllel sirattasd el bajodat, hanem az ellenséggel, a baj okozójával; azt nevezd meg! Az így szerkesztett Nyugat-ot vádolja „szűrővel” a Népszava? S engem?
Ez alkalommal elmondhatom: ha lehet beszélni eltökélt írói törekvésről, az enyém kezdettől fogva az volt, hogy valóban eléggé lapuló és mellébeszélő korunkban épp a legkeményebb igazságokat mondjam ki. Körülnézek, s az eddigiekhez nyugodtan teszem hozzá, hogy nemzedékemben nemigen látok írót, aki épp a társadalmi igazságok s igazságtalanságok világos kifejezésében rajtam túltett. Ezek az írások a Nyugat-nál jelentek meg, egy részük közvetlenül a Nyugat hasábjain. Soha semmiféle politikai vagy világnézeti „szűrőt” nem éreztem. Nem éreztem ilyet, ismétlem, mások írásával szemben sem.
Szükségesnek véltem, hogy – élve magam is az alkalommal – visszautasítsam e vádat, melyet a Népszava talán az eredet ismerete nélkül, csak úgy ösztönösen, de annál leleplezőbben mond ki ellenem is. Hadd éljek már írásban is az alkalommal: magyar írók, ha van szűrőn rekedt irodalmi alkotástok, mutassátok meg, helyemet kötöm hozzá, hogy napvilágot lát e lap hasábjain, ha a benne lévő bátor világnézet arányos a benne lévő irodalmi értékkel, vagyis ha valóban irodalmi alkotás; s ha ti is vállaljátok, amit esetleg vállalni kell érte. E felszólítás, sajnos, nem vonatkozhat a Népszava berkeire; csak azért, mert onnan tizenöt év óta nemcsak eredeti irodalmi, de eredeti világnézeti alkotás sem röppent fel, egyetlenegy sem. Az ipari munkásság és a mezőgazdasági szegénység szülöttei és hangadói, Kassáktól, Nagy Lajostól Veres Péterig, Kovács Imréig, a maguk erejéből, más helyen mutatják fel alkotásaikat; még szerencse, ha osztályuk fórumairól nem gáncsoló láb nyúlik feléjük, mint most felém. A hajdan oly tartalmas Szocializmus irodalmi rovatának élén H. L. ítélkezik, mond a magyar dolgozók nevében s épp az elkobzások, perbe fogások virágzása idején barbárságot, „völkisch”-t, mindent, amit már ő mondhat a magyar „új népies szellemi frontok vezéreire”.
De a visszautasítás mellett hadd legyen esetleg valami haszna a Népszavá-nak, illetve a magyar munkásságnak is ebből az alkalomból. Évekkel ezelőtt, felháborodva azon az irodalmi szennyen, amely a Népszava szűrőin a munkásság elé kerül, felkerestem a lap egyik, általam legtöbbre becsült szerkesztőjét, s a jó irodalom iránti hevületemben riadtan figyelmeztettem a veszélyre, aztán a szerepre, melyet elmulasztottak. Mindkettővel tisztában volt, tehetetlenül lebbentette föl karját, mint aki már derékig áll a sodrásban. Szabad figyelmeztetnem őt is, társait is, hogy az áradat azóta csak növekedett? Ez szinte fájdalommal tölt el. Mert szűrőjük, amilyen törvényszerűen szippantja föl irodalmunkból a szemetet, oly elkerülhetetlenül riasztja el magától hovatovább orvosolhatatlanul mindazt, ami érték. S ami legelsősorban a dolgozóknak akart használni.
Szántszándékkal nem válogattam a szót, hazabeszélek. A Népszava, a Szocializmus magatartását nem azonosítom a szocializmussal vagy a magyar munkássággal; ennek ügyét én is, de a jó irodalom, a szabad gondolkozás, az emberiesség nagy eszméinek ápolásával a Nyugat is szolgálja. Ha úgy látod, hogy ezt az ügyet épp az irányítással megbízottak viszont rosszul szolgálják, a figyelmeztető hangnak a veszély arányában kell élesednie. Ha az észre nem, hát az érzékekre hasson.
Amit itt leírtam, azt élőszóval is elmondtam a Népszava egyik vezetőjének, akivel a megbecsülés mellett, úgy érzem, baráti szálak is összefűznek. A rákövetkező napokban a Népszava több alkalommal elismeréssel, sőt szinte keresve az alkalmat, túlzott elismeréssel emlékezett meg tevékenységemről. Az elv embereinek megbecsülését kockáztatnám, ha emiatt most már elhallgatnám véleményemet ebben az ügyben, amely, úgy hiszem, épp ezek után már nem az én személyes ügyem; hanem az irodalomé és a munkásságé.
1939. február
Rákóczi kezdetben hatlovas hintón menekült a hivatás elől, a vezért kereső kurucok elől. Így iszkolt Mohamed is, Konfucius is. Jónás tengereken bujdokolt át, hogy a prófétaságot elkerülje. Nem a veszélytől húzódoztak (mindnyájan tanúságot tettek rendkívüli testi bátorságról is), hanem a szereptől. A hivatás nagy szavakat, széles karmozdulatokat: színpadi kiállást kíván; a lelkével küszködő ember mindezt – már csak a nyilvánosság miatt is – ripacskodásnak érzi. A prófétáknak egytől egyig kétségbeejtő közhelyeket kell dörögniök. Érthető, hogy ők, a szellemileg oly egyedülállók, a lelkileg oly finnyásak, csak akkor szólalnak meg, mikor a társadalom szinte kiszorítja magából őket; mikor úgy érzik, épp túlságos érzékenységüknél fogva, hogy minden ujj, vagy ami még ennél is több: isten ujja rájuk bök. A hivatás nem új eszmék kibontását jelenti; csak hűséget. Istenhez, az örök eszmékhez.
Mindez váratlanul és váratlan sebességgel abban a pillanatban kezdett így pörögni a fejemben, mikor teljes erővel, szinte zuhanásszerűen rádőltem a jobb sítalpra, s azon nyomban máris oly eszeveszetten repültem lefelé, hogy szememből jobbra-balra fröcskölt a könny. Nem gondoltam, hogy a hó itt ilyen síkos. Bot nélkül jöttem. Fékezhettem volna, de a gondolatok még gyorsabb rohanására figyeltem, a két iram összekapcsolódott; mintha az egyik megszakításával a másikat is megszakítottam volna. Közben volt időm még mosolyognom is e fura társuláson. Röptömben lekuporodtam, kezemmel a bokámat fogtam.
A tág lejtő váratlanul szűkülni kezdett. Alig tíz méterre tőlem valóságos kapuvá ugrott össze, jobb oldalán három-négy sziklatömbbel, bal felén egy facsonk körül fölfajzott magas bokorral. Mire mindezt megállapítottam, már sem idő, sem hely nem volt a rendes megállásra. De egy kis billenéssel még szépen beleterülhettem volna a kényelmes, vastag hóba. A táj üres, nem kell röstelkednem. Derekamban már benne volt ez a billenés, de ahelyett hogy levetettem volna magam, hirtelen – jókedvűen, az elhatározást vidámsággal pótolva – teljes hosszomban fölegyenesedtem, mint a szél mentem egyenest a két akadály közepébe. „Ha nekivágódom: kanállal sem kaparnak össze” – villantotta fejembe a szikla. A következő pillanatban, mint egy óriási macska, minden havát arcomba köpte a bokor, noha csak egy ágát érintettem. De már túl is voltam rajta, kihúzott testtel szálltam a völgy felé. A veszély rémülete – mint annyiszor – most is a veszély elmúltával öntött el; csak egy pillanatig tartott. Az iram már lassult, már tág hullámvonalban jöttem, már vissza is tekintettem. Majdnem a rendes megállás előtt bukfenceztem fel, azt hiszem, egy kicsit a saját szándékomból, mintegy engesztelésül: adjuk meg a sorsnak, ami a sorsé. Úgy álltam fel, mintha semmi sem történt volna, mint aki az adósság rendezésével végre az egész adósságügyet elfeledi. Így kezdtem cammogni ismét fölfelé, a következő dombra.
Aki száz év múlva tekint vissza erre a korra, elneveti majd magát azon, hogy ugyanakkor, amidőn az olvasó az égvilágon semmit, egy jó szót, egy tisztességes vállonveregetést sem adott az írónak, cserébe e semmiért mi mindent követelt tőle! Nem érte be, hogy a legizgatóbb és legveszélyesebb területről, a lélek és a sors vidékeiről kapjon felvilágosítást (és hozzá élvezetes formában), hanem – nem csodálkoznék, ha vízvezetékei elakadásakor is író után nézelődne. A figyelmeztető táblát, hogy ne köpködjünk, és milyen irányban haladjunk az utcán, mindenesetre már költővel íratta, Majakovszkijjal. Másutt más természetű haladásra követelt irányítást. Legtöbbet persze a politika területén. Mindez nem lett volna baj. Politikai irányítást, nem egy évre, de egy évszázadra, minden valamirevaló író a kisujjából kiráz. A fonákság az volt, hogy az olvasó sohasem a maga számára kért irányítást, hanem mindig mások, olyan nem olvasó hatalmak számára, akikkel ő sem bírt. Akikkel harcba sem mert ereszkedni. Az író és a közönsége között e korban a viszony az volt, hogy az olvasó gondosan összevonva mellén a hálóköntöst, és óvatosan félrevonva ablakán a függönyt, kikémlelt a fórumra; az átsiető papokra, katonákra, iparosokra egy szava sem volt. De midőn a költőt pillantotta meg, aki épp egy szonettet forgatott fejében a harmatról, elöntötte a düh: mi, ezt még mindig nem pörkölték meg? Micsoda tehetség ez?! Hallott ugyanis valamit Galileiről és Brunóról, s azt hitte, hogy miként az énekesnőnek a színpadon egy jó visszhangzású teremben, akként az írónak a máglyán kell kivágnia a rezet, s tétele csak akkor áll meg, ha ilyenfajta tüzet is kiáll. Hasonló harangozásból tudott valamit az elefántcsonttoronyról is. E szó hallatára különösképp egész rendkívüli módon feldühödött. Összekavarva a fogalmakat, nyilván azt képzelte, hogy a vacsorátlan kávéházi este után a lyukas cipőjű lírikusok álnokul igazi elefántcsonttoronyba, vagy legalábbis valami gyönyörűen berendezett, lármától, gondtól, majd bombától is mentes toronyba vonulnak vissza, valahová a Gellérthegy tetejére. Ő lövészárokba akarta küldeni őket, a saját védelmére. E korban ilyen ujjak böktek az íróra, ilyenek figyelmeztették a hivatásra. A munkásság és parasztság hallgatott: nem lelki, de még testi táplálékhoz is csak nehéz fáradság árán jutott; hogy szólhatott volna a szellem dolgába? Én vártam, változatlanul várom a szavát.
Mért dohogok ezek miatt épp most? – gondolom, miközben valóban dohogva-dörmögve oldalvást fölfelé talpalok. Mert a harc elveszett? A győzelembe vetett hit katonalélek tartozéka, író anélkül is élhet, az ő harca hosszabb, örök. Petőfi Segesvár után mondta volna el férfi élete nagy mondandóját. A harc különben sem veszett el.
Mindezt nyilván azért dohogom, mert most is ujjmutatást és felszólító tekintetet érzek az írókon.
Bevezetőül és sietős megkülönböztetésül fújom ki elégedetlenségemet. A hivatásra figyelmeztető tekintet most máshonnan jön. Iránta való tiszteletből söpröm ki a réginek emlékét is. Egy istenféle lény mutat ránk: a Múzsa. Ő figyelmeztet szerepre és kötelességre. Arcát szigorúbbnak érzem, mint egykor Ézsaiás Jehováét. Múzsán (ha nem szükségtelen e modernebb megfogalmazás) azt a lelkiismeretet értjük, mely szóra kel, vagy szóra késztet.
Megértem, aki ez elől is húzódna, aki e parancs teljesítését, e feladat vállalását is színpadszerűnek érezné. De érzem, ez alól nincs kibúvó. A szerepre most nem az olvasó figyelmeztet, hanem a mű.
Az Alkotás figyelmeztet, s az író, a részletalkotó számára ez épp oly kötelező, mintha magától az Alkotótól kapna utasítást. Mentegetődzhetünk, húzódozhatunk, sőt menekülhetünk magányba és pusztaságba: egy ujj konokan ránk mutat, és szerepre kényszerít. Ahogy a hazugságok és az azoknál még veszélyesebb dörgő semmitmondások sűrűsödnek, a társadalom úgy fog kiszorítani magából bennünket egy hivatásra. Úgy fog kényszeríteni bennünket érzékenységünkkel merőben ellentétes magatartásra, amelyről eddig csak azt hittük, hogy mesterségünk egyszerű tartozéka. Nemcsak az igazság és valóság makacs kutatására és kimondására fog kényszeríteni bennünket, hanem példaadásra is.
Mi ezt eddig oly természetesnek, oly közhelynek éreztük, hogy külön hangoztatását feleslegesnek tartottuk. De a próféták kora óta is voltak idők, midőn épp a legósdibb közhelyek váltak a legforradalmibb igékké azáltal, hogy a társadalom akusztikája megváltozott. Meglehet, hogy hősökké kell válnunk. Lesznek köztünk, akik mániákussá fognak válni, lesznek, akik majd csak hörögnek, vagy teljesen elnémulnak, lesznek, akik megtépik ruhájukat, és csak zokognak, vagy átkozódnak, mint Jeremiás. A ránk vetődő égi fény azon a belső színpadon sokat megzavar. Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondáshoz csak a test bátorsága kell, megtalálásához a léleké. Művünket nem mi tesszük harciassá, hanem az idő.
Csak Júdás nem lesz közöttünk, nem lehet. Engem kezdettől fogva az vigasztalt az irodalomban, hogy az írásmű már természeténél fogva nem bírja el a hazugságot. Egy sejtnyi hazugság a legragyogóbb külsejű alkotásban is úgy fejlődik, úgy dolgozik, mint a kukac az almában: egykettőre a földre rántja. Hűtlen író nincs, mert a hűtlent az irodalom rendszerint még az árulás előtt kiveti magából. Írás közben mindig kettőn áll a vásár; nem az írón és az olvasón. Hanem, hadd ismételjem, az írón és a Múzsán. Hogy milyen szigorú volt mindig e Múzsa, az csak most fog kiderülni. Nem velünk törődik, hanem a neki járó áldozattal, a művel.
Ezeket gondolom, miközben új hegy tetejére érek. Erősségünk, hogy mesterségünknek a lenge szépségen kívül a kemény erkölcs is tartozéka. „Érezni fogjuk – gondolom letelepedve egy havas sziklára –, a saját bőrünkön fogjuk érezni. Jó iskola lesz. És jó szűrő.” Aztán társaimra gondolok, akik közül mind többet csábít a legkülönbözőbb irányba az oly kísértetiesen egy szándékú politika. S úgy érzem, hogy kötelességem volna figyelmeztetni őket, a hivatás rögtön feléjük kényszerítene valami közhelyszerű intelemre. Nem az úttól féltem őket, nem attól, hogy korunk egyik legbutábban felesleges ankétjára, hogy politizáljon-e az író, nem is igennel, hanem rögtön tettekkel felelnek. Arra inteném őket, hogy épp a politika és az indulat útjain legyenek hívek irodalmunk eszményeihez. Ezt a politika is megköszöni nekik. Ha mégsem köszönné meg, csak egy választásuk lehet: otthagyni azonnal azt a politikát. Mert különben az irodalom választ: választja el őket magától. Politizálunk, sajnos, kell is politizálnunk: a legnehezebb, a legveszélyesebb módon: hibátlan művekkel. Fölényben vagyunk a politikával szemben: eszközeinket nem a taktika adja, hanem a szellem; mely egy helyben állva is irányt mutat. Bátraknak csak úgy kell lennünk, hogy műveinket akkor is kézben tartsuk, akkor is vállaljuk, mikor azokat az idő harci eszközzé teszi. Csak híveknek kell lennünk.
Szilas! Bogárd! Szolgaegyháza! Ezek még – névről – ismerősök voltak. De aztán odalett a biztonság.
Ahogy Pest felé közeledtünk, egyre többször akadtunk el. Az összekötő vasúti hídon legalább egy órát rostokoltunk. Majdnem ugyanannyit a rákosi rendezőn, a ferencvárosi pályaudvaron. Az állomások üresek voltak. A síneken mindenütt csak a mi vonatunk állt, amikor állt, ez az ötven vagon-tétel horkolás. De nem sokkal a Keleti előtt éktelen lárma, trombitálás, nyerítés és ének közepébe érkeztünk. És persze itt is megrekedtünk.
Mintha országos vásár folyt volna a nagy ívlámpák alatt. A sínek között emberek sürögtek, kötőféknél fogva föl-fölágaskodó lovakat rángattak, meg-megcsillanó bádogedényeket és eszközöket cipeltek.
Közvetlenül mellettünk két vonat vesztegelt, mindkettő két-két mozdonnyal, amelyekből – a türelmetlen indulhatnék miatt – minden oldalról vastagon dőlt a füst, a gőz, a víz, az olaj és a sziszegés. Elöl a gépeken jobbról, balról, mintegy orrukba tűzve, akár a vadaknak a toll: zászló. Fölálltam ott a kocsi tetején. A rohangáló alakok katonák voltak, az edények gépfegyver-alkatrészek. Megint trombitáltak, aztán sípoltak. „Kun Béla jön!” – kiabáltak egyszerre többfelől is.
Az emberek kiugráltak a kocsikból, és szaladva csoportosulni kezdtek. Mintha csak ez a hirtelen összerohanó tömeg dobta volna ki magából, ahogyan a tenger magasra vet egy csónakot vagy roncsot: az egyik vagon tetején már ott is állt egy ember, már beszélt is.
Elég messze volt tőlem; szavaiból csak azt értettem, amit kiáltva mondott. De nem akartam közelebb menni, otthagyni az én vonatomat, hátha közben tovább indul.
Szél volt, egyre erősödött. A szónoktól nem messze a sínek felett vastag huzalon nagy ernyős ívlámpa himbálódzott. A szélroham el-elfordította a lámpát, ernyőjét irányozta felénk. A fény s az árny csak egy-egy pillanatra loccsant a szónok fejére, mert ha a szélfúvás megszűnt is, rögtön újra kezdődött. Meg kellett erőltetnem a szememet, hogy ezekben a rövid pillanatokban megjegyezzek valamit a szónok idegesen forgó arcából. Pirosan izzott az az arc a lámpa sugarától, a beszéd hevétől a most bronzosan barna hajzat és kiütköző borosta közt. Nyújtottam erősen a nyakam, s a kis útitársnő zsörtölődése ellenére még a krumplival töltött hátizsákra is felléptem, hogy jobban lássam, a híres vezér beszél-e.
Kun Béla beszélt.
De hogy akkor, a fény és az árny szemkápráztató villogásában valóban őt láttam, arról csak jóval később bizonyosodtam meg.
Így akkori alakjáról nem is tudok határozott képet adni. Hasonlóan a fényképlemezhez, melyre véletlenül két felvétel kerül, emlékezetemben ez az első kép összefolyik egy későbbi másodikkal. Maga az esemény is kibogozatlanul összekeveredik ezzel a második találkozással, amely az első után szinte napnyi pontossággal tizenöt évre esett meg, Moszkvában. Nem is akarom elválasztani e kettőt egymástól.
A szónok ott a villanyfény alatt úgy dobálta karjait, oly viharosan hajlongott minden irányban, akár a szél gyötörte fák néhány méterrel mögötte.
Harcra buzdította a katonákat.
A népvezérek eladdig nemzetközi proletárforradalom kitörését jósolták hétről hétre. A szép szólamot, amelyhez annyi más szólamot lehetett fűzni a magyar munkásság önfeláldozó hősiességéről, a bizonyos győzelemről, akkoriban, a nemzetközi sztrájk kudarca után, kezdte felváltani, a még szebben, de már daccal zengő proletárhaza s az ehhez kapcsolható jellegzetes lelkesítő igék serege. „A proletárhaza hős regimentjei átkeltek a Tiszán, győztesen kergetik maguk előtt a román bojárok szolgahadát!” – kiáltotta egy lélegzetre a szónok. Zsakettet viselt, alakját ez nyúlánkká tette, majdnem szálfa termetűvé ott, egymagában, a kocsi tetején. Magas, gyors mozgású férfi emlékét hordoztam magamban.
Moszkvai tartózkodásom másnapján – 1934 júliusában – telefonon felhívtak, menjek el a Tverszkája egyik mellékutcájába, megbeszélni a látnivalók sorrendjét s azt, hogy ki legyen a kalauzom.
A szobában három-négy férfi várt. Bemutatkoztak. Valamennyien magyarok voltak; mint általában az emigránsok mindenütt. Nem értettem rögtön a nevük. Oly gyorsan fogtak a szóba.
Rögtön a hazai irodalomról kezdtek beszélni, jobban mondva, arról a szörnyszülött képződményről, amit irodalompolitikának neveznek. Sokkal járatosabbak voltak benne, mint én. Teát ittunk, cigarettáztunk. Az ablak előtt, háttal a világosságnak tömzsi, inkább zömök, mint kövér férfi ült, nyakkendő nélkül, gyűrött fehér ruhában. Feje búbján erősen kopaszodott. Hozzám, helyesebben rólam beszélt. Egy-két csípős, de inkább a közvetlenség megteremtésére szánt afféle félig csipkelődő, félig kötekedő megjegyzés után a bennfentesek jóakaratú fölényével azt fejtegette, hogy előbb-utóbb ott fogom én hagyni a Nyugat-ot, nem fogok én megférni Babitscsal egy csárdában! Nem feleltem, mert vitatársam paraszti lelkületemből indult ki, s az ilyen személyes érvelés mindig elcsüggeszt. Aztán az akkoriban indult falukutató mozgalmat bírálta, de ezt már olyan tárgyilagosan és egyben oly keményen, hogy erre válaszolnom kellett. Majdnem összekaptunk. A nemzetvédelem és népvédelem közti különbséget bontogatta. Szerinte én e kettő hegygerincén lépdelek, s félős, hogy az előbbi felé csusszanok le.
Egy kicsit türelmetlenül szívtam a cigarettát, nem a vita miatt, hanem mert arra a délelőttre még Malraux-val is volt találkozóm. Adyba torkolltunk, ő is e hegyhátat járta! De milyen biztonsággal!
A férfi eddig is elevenen beszélt, úgy nekilendült, mint aki a saját utcája felé közeleg. Nem lehetett félbeszakítani. A költőt személyesen ismerte, diákkorától fogva. Egy városban jártak iskolába. Később azt is elárulta – mellékesen, hogy büszkélkedése ne kérkedés legyen –, hogy Ady neki instruktora volt.
Erre én is alábbhagytam a türelmetlenséggel. Fülem hegyezve, majd a színes előadás hatása alatt már-már nekiandalodva hallgattam a hajdani partiumi diákvilág felidézését. Micsoda longaméták voltak! Aztán Nagyvárad! Micsoda jövendő forrt ott, a magyar és a nemzetközi szellem milyen sistergő keveredése. Ady olyan magas gallért viselt, hogy a füle tövét véresre törte. A beszélő is élvezte, amit előadott; élvezte kellemes ráadásul a hatást is. „Istenem uram” – mondta másodmondatonként, ez volt fejezetkezdő szavajárása.
Miért nem írja meg mindezt, kérdeztem tőle, igazán megírhatná! Szívesen leközölnék a Nyugat-ban.
– Kötve hiszem.
Megkérdeztem: miért? „Talán már a nevem miatt sem” – mondta.
Elérkezett a kínos pillanat, midőn az ember kénytelen megkérdezni olyan valakinek a nevét, akinek épp az imént már bemutatkozott. Félszegen készültem a lépésre. Amidőn hirtelen ismerősnek tetszett a tömzsi termeten oly jól megülő arc. A most felvett lemezen váratlanul kiütközött a tizenöt év előtti kép egy-két halvány vonala. Fürkészve néztem a modellt. De most már emiatt sem kerülhettem el a kérdést.
Remélem, az olvasónak nem akad el a lélegzete, eléggé előkészítettem. Kun Béla ült előttem. Behunytam a szemem, hogy ezt az Adyról értekező zömök magánesztétát visszahelyezzem a vagon tetejére, Mefisztó-karcsúságú népszónoknak. Időbe tellett.
A zsaketthez illően a szónok keménykalapot viselt, azaz tartott a kezében ott a vagon tetején. Egy-egy karlendület közben a kalap magasra repült, megtelt széllel, attól lehetett tartani, hogy megdagadt vitorlaként magával ragadja az egész embert.
– Elvtársak! – kiáltotta – mi, akiket eddig hazátlan bitangoknak neveztek…
A hozzám csapódó mondattöredékekből azt állítottam össze, hogy a hazátlan bitangok meg fogják mutatni, hogy ők is értenek a honszerzéshez. Fegyverrel szereznek maguknak hazát. „Különbet, mint a kapitalisták, a feudálisok, a püspökök!” A szónok az osztálygyűlölet magas hangjai alá zengőn verte a nemzeti elégedetlenség mély hangjait. Felszabadításra váró testvéreinkről beszélt. Mindenki egyformán érthetett proletártestvért vagy magyar testvért. Legtöbben a valóságot értették: mindkettőt. Aztán a beszédből a szél, mint a rostálásnál a könnyebb töreket, csak ezt a szót emelte ki, hajtogatta s röpítette felénk, egyre sűrűbben: „Győzelem, győzni, győzzetek!” Elzúgott a fülem mellett a szónak az a rokonpárja is, amely isten tudja, miért, nekem akkor imperialisztikusan hangzott: diadal! Július 27-ét vagy 28-át írhattunk. – Július 27-én vagy 28-án, három-négy nappal a bukás előtt ön a végső győzelemről beszélt Pesten – mondtam tizenöt év múlva Moszkvában.
– Természetesen.
– Nem látta a helyzetet? – Hisz akkor már minden reménytelen volt! Én, a gyerek is láttam. A közép-tiszai sereg akkor már fogoly volt!
A hajdani népszónok rám emelte a szemét. Csendesen mondta:
– Másnap a románok már a Tisza-Duna közt nyomultak előre.
– Személyesen mentem elébük. Az ön felszólítására, 30-án már kezemben fegyverrel néztem a Tisza-partot.
– Én 30-án Királyhidán jártam. Weltnerrel, Peyerrel és a Bécsből jött Böhmmel, Cunningham jegyzékéről tárgyaltunk. Az antant még akkor is alkudozott volna! Én nem akartam alkudozni.
Ez már oroszországi tartózkodásom vége felé történt. Ott künn ekkor láttam másodszor. Moszkva mellett egy nyaralótelep parkjában sétáltunk, aztán náluk vacsoráztunk, aztán a villamoshoz menet ismét sétáltunk. Ő akart még egyszer találkozni és beszélni velem, de én is kaptam az alkalmon: az utazásról könyvet kellett írnom, láttam már a neki szánt fejezetet. Hozzámenet interjúanyag forgott a fejemben, életem első interjúja. Semmi sem lett belőle.
Mikor – már jól a beszélgetés közepén – megkértem, engedje meg, hogy találkozásunkat otthon majd megírjam, hökkenve nézett rám.
– Volna hozzá mersze?
Nem értettem, miért kellene ehhez különösebb bátorság. „Mások királyokhoz intéznek kérdéseket, nekem magát osztotta ki a sors” – mondtam. Aztán azon a hangon, melyből kicseng, hogy olyanhoz szólok, aki éppúgy lenézi az ilyen műfajt, mint én, hozzátettem: „Képzelje, milyen szenzáció lenne ez Pesten!”
Tagadóan rázta a fejét:
„Nem beszélek újságírónak.”
– Írónak igen? Egyszóval versben vagy regényben „feldolgozhatom az anyagot”. – A második mondat nem kérdő volt. Akkoriban a nyugati sajtó hetente világgá röpített egy hírt, hogy most Mexikóban, most Spanyolországban vagy Kínában fúrja a társadalmi rendet. Ezért nem egyezett bele, hogy leírjam azt a polgári karosszéket, amelyben eltelepedve oly szabályszerűen fogyasztotta felesége főztjét, a vendég tiszteletére, de paprika nélkül készült paprikás csirkét?
Holott az interjú, ha megírom, valóban szenzációt kelthetett volna, jó értelemben véve. Ozorai nagynénéim keresztet vetettek, mikor megtudták, hogy Moszkvába utazom, titokban talán misét is mondattak. Képzeletükben ez az ember apokaliptikus jelenség volt.
Most az asztalánál ültünk.
Arról beszélt, mi a különbség Szabó Lőrinc és József Attila költészetének materializmusa között. Helyesen látta a különbséget.
Hasztalan próbáltam politikára, a múltra, az ő szerepére terelni a szót.
– Hány éves volt maga, mikor kezébe került Magyarország sorsa?
– Miért fontos ez? Harminchárom voltam – válaszolta s arról beszélt, mit csinált azelőtt. Egy szerkesztőségben dolgozott Kosztolányival.
„Az Édes Anna remekmű.”
Elfordult, növendék fia felé nézett, aki a rádión babrált. „Egész nap Budapestet fogja” – mondta. – Később megint a nacionalizmusra került a sor. A nemzeti érzés létjogosultsága mellett fogtam pártot, túlzottan, valódi felfogásomnál is erősebben. Elgondolkodott, hirtelen levette a polcról Lenin egyik kötetét, s kapásból lefordított belőle egy fejezetet: Miért lehet egy bolseviki is büszke arra, hogy orosz, sőt nagyorosz. Pugacsov, Sztyenka Razin és Puskin miatt.
Felkelt, saját maga igazított valamit a rádión. A verandán ültünk. Krákogva, köpködve olyan recsegéssel, mint amikor az ár szétvágja a zsilipet, ránk ömölt a „Harminckettes baka vagyok én” második fele.
Még egyszer láttam. Elutazásom napján találkoztunk a Komintern épülete előtt. Ebédezni hívott. Lementünk a főpostával szemben levő kis kaukázusi vendéglő pincehelyiségébe. Sascsikot ettünk. Az ebéd végén, mikor már a kalap is a kezemben volt, tréfás hangon megkérdeztem: „Mit üzen a magyar proletariátusnak? Holnapután Pesten vagyok.” Már ő is felállt a székről a búcsúzásra. Hirtelen visszaült. Kisvártatva magam is visszaültem, de csak úgy féloldalt, a szék sarkára. Azt hittem, akadt még valami dolga, mert a pincér felé nézett. Aztán gyors mozdulattal a fejét a falnak fordította.
Embert még nem láttam úgy sírni. Arca mozdulatlan volt, szeme sem rebbent meg. Egyenes derékkal, karba tett kézzel sírt, ontotta a könnyet megállás nélkül, mint a jó tanuló a leckét.
Ha nevetőt látok, nem nevetek, de könnyek láttán alig tudom megállni, hogy az én szemem szintén ne nedvesedjen meg. Ebben a részvétre induló lehetetlen helyzetben feszengtem ott, midőn hirtelen a meghatottság helyett bénító kíváncsiság szállt meg. Erről az emberről azt hallottam, tigris tudott lenni az ellenforradalmárokkal. Ezrek életéről döntött. Vizsgálódva néztem. Keze fejével megtörölte szeme alatt az arcát. Aztán sírt tovább.
– Én hallottam egyszer beszélni magát – mondtam szorultságomban. Úgy éreztem, mintha én volnék oka a könnyeinek. – A Keleti pályaudvaron beszélt egy vagon tetején.
– Igen? – fordult most már felém olyan érdeklődéssel, mintha fontos hírt közölnék valami közös ismerősről. – Mit beszéltem?
– Katonáknak beszélt, a frontra induló csepeli vasasoknak. De voltak ott huszárok is. Két vonat volt. A végén megkérdezte a katonáktól, nincs-e valamire szükségük.
Figyelemmel nézett rám.
– A huszároknak mindenük volt. De a vasasok fáztak. Iszonyú szél volt. Valamelyikük felkiáltott magához, hogy köpeny kellene, takarózni. Éjszaka volt.
– Nem emlékszem.
– Maga akkor onnan a kocsi tetejéről lekiáltott az állomásőrségnek, hogy teherautóval szedjék össze azonnal a környék garniszállóiból a takarókat. Ha nincs elég, menjenek a lakásokba.
– Aztán?
A könnyek már gyermeki mosoly ráncain akadoztak, s döccentek előre, ha elég kövérre híztak.
Nem sokáig beszélt.
A szél erősödött, a lámpa most még gyorsabban táncolt. A pillanatra meg-megvilágosodó kis terület a vasúti kocsin, rajta a szónokkal s körülötte a katonákkal, olyan volt az éjszakában, a szélben, mint egy sziget, mint egy repülő bárka, melyet el-eltakarnak a hullámok. Mint egy hajótörés, a gőzgép feltalálása előtt, Delacroix ifjúkorában. Megint trombitáltak. Mikor a fény ismét a kocsira csapódott, a szónok eltűnt, elsodródott, mintegy a fedélzetről. Sípoltak. Szürkülni kezdett.
1939. november
Nincs jobb dolgom, mint hogy egy nagy franciára felhívjam a figyelmet. Természetesen író. Eddig vagy húsz könyve jelent meg; tellene ugyanannyi abból is, amit róla eddig írtak. Iskolája is van, nemcsak úgy, hogy utánozzák, hanem szó szerint: hívei külön folyóiratot, majdnem hogy pártot is alakítottak, nem stílusának, hanem mondandójának terjesztésére. Tán nem a legnépszerűbb, de hazájában mindenesetre a legkülönösebb író: nemcsak az ujjával ír s már fogalmazási módja is szembenállás azzal az üzemesített szellemi iparral, amivé az irodalom vált, még a legjobb szándékú is, azáltal, hogy szolgál: ha csak saját szokásait, házi törvényeit is, melyek néha merevebbek s értelmetlenebbek, mint akár egy zsarnokéi. Talán nem is író, a szó mesteremberi értelmében. Sietve írok róla, hátha holnap már csak nekrológot írhatok, Jean Gionónak hívják.
Olasz származású. Nagyapja Piemontban kapitány volt, részt vett a calabriai parasztlázadás embertelen elfojtásában; ezért kitüntetést kapott. Az elfojtás után a hatóság ellen szervezett összeesküvésben vett részt, ezért halálra ítélték. Megszökött, külsejét úgy változtatta el, hogy arcán hatalmas sebet ejtett, aztán épp annak a kapitánynak adta ki magát, akit elfogatásával megbíztak. Algírba, majd onnan Franciaországba futott. Mindez azért érdekes, mert író unokája szinte másról sem ír, csak parasztokról, azok életét vizsgálja és javítaná, nemcsak az irodalom, hanem a politika fegyvereivel is. Két könyvben is arra okosította ki a földmíveseket, hogy tagadjanak meg mindenféle közösséget mindenféle nem paraszti alakulattal vagy szervezettel. Midőn e sorokat írom, 1939 októberében, haditörvényszék előtt áll.
Apja már cipész volt, Marseille-ben. Gyalogosan egyszer hosszabb vándorútra kelt, visszatértében a hegyek lábánál megtetszett neki egy városka, Manosque, megállt ott, elvett egy odavalósi provence-i leányt. A kétféle, a merészen nyughatatlan és a dalolva szemlélődő latinság egyesüléséből született Giono. Művészetében is ez a két elem társul és egészíti ki egymást. 1895. március 30-án született. Városban. Úgynevezett paraszti élménye így persze sohasem volt. Kétségtelen, hogy annak a néphez és természethez visszahajló irodalomnak, amely Jeszenyin fellépésével kezdődött, és az egész világon elterjedt, ő a legnagyobb művésze s legmerészebb eszmefejtegetője Franciaországban és talán az egész világon. Első könyvét harmincnégy éves korában adta ki. Addig alacsony rangú bankhivatalnok volt egy marseille-i bankban, a szelvényosztályon.
*
Jellemzésül írom ide ezt az adatot is, nem meghökkentésül. Az igazi hősi élet mindig váratlanul hősi. Gondolom, már nem szükséges fejtegetni, hogy a természeti és paraszti életforma erejét és értékét nemcsak paraszti származékok fedezhetik fel, s arról – szinte kizárólagos joggal – nemcsak ők beszélhetnek.
Eddig nagyjából erről az életről valóban csak azok beszéltek, akik kiemelkedtek belőle (maguk is ezt a szót használták), vagyis akik hátat fordítottak neki: ha mással nem, magatartásukkal megtagadták egy más, szerintük jobb – talán csak kényelmesebb – életforma kedvéért, amelyet az egész parasztságnak is kívántak. A falu világszerte megadta magát a városnak. A föld behódolt a belőle égetett kőnek, a csikós az altisztnek.
A katonatiszt nagyapától és a cipész apától származó Giono az előbbiekhez tért vissza? Még ezt sem mondhatjuk. Felfedezte, ez sokkal nagyobb jelentőségű. Jó egypár más életforma megismerése után emberi ösztöne (mely mindenkiben egyformán működik, a bankhivatalnokban is) erre vitte, s minden mást elvettetett vele. Ez adott reményt neki, hogy erre keresse nem egy osztály, hanem az egész emberiség helyes útját. Visszahatás volt ez? Csak örökség. A szűkebb család helyett a nagyobb család öröksége. Giono nem egy népréteg ösztönös vágyódását, egyre kiütköző magatartását, génjét örökölte, hanem egy szellemiségét.
Csak folytatója annak a latin szellemnek, amely a görögnek folytatója. Annak a világosságáról nevezetes szellemnek, amely nemcsak az elme működésében bírta és kívánta a fényt, hanem az ösztönök veszélyes játékaiban is, Ödipusz tapasztalatából tudva, hogy az indulatok a homályban még jobban toporzékolnak, mint a szabad mezőn; mely Pallasz Athéne mellett Dionüszosznak is szobrot emelt. A már-már árnyéktalanul világos latin szellemben ez az örökség Giono újdonsága. Rabelais óta ezt erősen elfeledték. A működését méltányló irodalom persze róla is, mint mindenkiről, aki észreveszi a természetet, ezt a szót csépli: panteizmus. Elhagyhatjuk ezt a szót, üres, semmire nem megyünk vele olyan korban, amely nem száz, de egy istent sem ért meg igazán, egynek sem fogadja szavát.
*
Latinság katolicizmus nélkül, ez Giono világa. Különös, első pillanatra szinte kísérletinek ható világ: milyen lenne a görög-latin szemlélet ma, milyenné fejlődött volna, ha az Olimposz nem tágul annak idején pokollá és paradicsommá. Giono világában az égi erők a civilbe öltözött Zeusz módjára a földön járnak, a szó szerinti, a művelhető és taposható földön, s természetesen földmívesekkel, halászokkal meg favágókkal érintkeznek. Ezek az utolsó hívek, ezek ismerik a titkot, melyet a gépzakatolás hovatovább már mindenki fejéből kiver. Az ő vallásukat keresi Giono, nem eredménytelenül. Derűs világszemlélete néhol könyörtelen, néhol merész, néhol egyenesen riasztó, mert az emberáldozó rítusoknál is nagyobb áldozatot követel, de tagadhatatlanul egységes: feleletet kínál minden kérdésre. Csak legyen ember, aki ismételni meri azokat. Giono ilyen embereket ábrázol. Ő is ilyen; mondtuk a példát.
*
Ilyen lesz a világszemlélete ennek az egész új népies áramlatnak, ha a világot egyszer mégis az eszmények vezérlik? Jeszenyinnek a Volga-kanyarból felröppentett jajszavára ez a Rhône menti hang lesz a végleges válasz? A két hang között nemcsak a kilométer tengernyi, hanem az idő, a fejlődés is. Ez az áramlat, nemcsak hallomásból tudhatjuk, majdnem mindenütt másutt még csak a zokszavaknál tart, benne a nép csak sebeit mutogatja s nem lelkületét. E sebek világszerte meghökkentően egyformák. Egyforma lesz a lélek is? Giono már nem panaszkodik, ő már nem arra kényszerül, hogy a földmívesnek földet és betevő falatot kívánjon: a táj körötte nem ilyen kéréseket és kérdéseket zümmög. Írásaiban sem az ember követel földet, hanem inkább – így mondhatjuk – a föld embert. Az ő területén a parasztság nem elemi társadalmi kívánalmak előtt topog, hanem egy hosszú út befutása után az előtt áll, ami a léleknek kell. Alakjaiban nem egy réteg tör az emberiség felé: az emberiséget viszik tovább legmegbízhatóbb fiai. Giono hitvallása szerint az elfeledett Gea ölébe kell vinniök, a legtapinthatóbb istenséghez valamennyi közt. Vagy az hívja őket? Giono akkor ért fel pályafutásának első nagy kaptatójára, midőn rájött e kettő azonosságára. Világában a természetnek éppakkora a szerepe, mint az embereknek. Hősei párbeszédébe (nem egy-egy ispán, hanem) a szél szól bele, vagy egy rejtezkedő moha lágyan elnyúló illata.
*
A világszemlélet-alkotóról, sőt e világszemlélet harcosáról egyre az íróra akarok áttérni. Azért megy nehezen, mert különös belső következetességgel írásaiban is ezt a világszemléletet követi; nemcsak az „alapeszme” kidomborítása közben, hanem akkor is, amikor a legjelentéktelenebbnek látszó mellékmondatot odaveti. Első tekintetre rendetlen író. A napjainkban szokványos íródicséret, hogy nincs egy henye mondata, művei olvastán kezdetben igazán nem jut eszébe az olvasónak. Felületesen nézve nagyon is tele van henyeséggel, lompossággal, rendetlenséggel. Akár maga az élet. Rendszerét a távlat fedi fel. Vagy ha nagyon is közelről nézzük.
Mert írás közben is szinte könyökig vájkál a nyersanyagban, akár a munkáját örömmel végző földmíves vagy iparos. „Sokan csak a formát nézik – idézi szavát Michelfelder, az egyik róla szóló könyv írója –, holott a lényeg maga az anyag. Az ember az anyaggal él és alakít s nem az eszmékkel; az anyag tartalmazza a maga formáját, erejét, életét, az életet. Aki azt érti, csak az mondhatja el, hogy igazán alapjukban érti a dolgokat.” Még valamit idéz: „Nemcsak az embert kell felszabadítani – vallja Giono –, hanem az egész földet. Ne csak az ember ne szolgálja a földet, a föld se szolgálja az embert, mindez csak bajra vezet. A föld és a földi erők meghódítása polgári álomcsökevény, az új társadalmak építőinek fejében is. A földet is, az embert is fel kell szabadítani, hogy mindkettő egyformán élhesse a maga életét. Az igazi lendület az, amely a legnagyobb szabadságba lendít. Az igazi művész ezért van mindig az élen. Kihajol az árbockosárból, új földet, örömet, táplálékot és gazdagságot fedez fel az embereknek, nem azért, hogy azok mindazt megkaparintsák és eladják, vagy páncélszekrénybe zárják, hanem hogy éljenek vele, egymást harmonikusan kiegészítve. Ez a mező senkié. Nem akarok semmit tőle. Vele akarok élni úgy, hogy ő, a mező is éljen velem, vidáman a napban, a szélben, az esőben: úgy, hogy egyetérthessünk.” Ez persze pogányság, Giono is látja. De erre a pogányok közül is csak kevesen jöttek rá. A tanítás, mint minden nagy tanítás, csak a képzeletnek nehéz.
Így él a műveivel is. A kritika szerint leghíresebb könyve, a Chant du monde. Jelképszerű, hogy éjszakával kezdődik. A mű lassan világosul, az ember előbb tájékozatlanul tapogat benne; de aztán az alkotás világa is egyszerre kigyullad s hegyeivel, fáival, embereivel oly tökéletes rendszerbe ugrik, akár emlékezetünkben egy gyönyörű nap; akár a teremtés; sosem feledhetjük. A történet – egy halász és egy favágó feleséget szerez magának – oly egyszerűen kanyarog, mint egy folyó. Szerkesztés nélkül oly primitíven hatalmas, hogy az Íliász belső rendjét érezzük, a görög céltudatosságot és biztonságot. A dél-franciai hegyek közt öngyújtóval babráló Odüsszeusz lép elénk, Akhilleusz. Leég Trója is. Megjelenik egy vak nő, a rendetlen életben ő látja legbiztosabban az utat, kifinomult idegzete Ödipusz és Antigoné nagy kalandjára emlékezik. A hősök úgy szenvednek, mint Szophoklészban: vállalva. Akár a parasztok.
Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
De beszélek szűrös gubás embereknek…
Petőfi
Jó egynéhány esztendővel ezelőtt, egy decemberi éjszakán a berlini Frigyes-pályaudvar peronján fel-alá járva hangosan vitatkoztam egy magyar barátommal. Éjfél felé járt az idő, iszonyú hideg volt; körülöttünk a vonatra várakozók mintha parázson álltak volna, úgy kapkodták a lábukat. A szemöldököt, a bajuszt dérrel vonta be a fagy. A vita kettőnk között magyarul folyt, elég hangosan, talán már több is volt, mint vita. Vélt igazunk mellett nyilván a hideg is ingerelt bennünket. Egyszerre két ismeretlen fiatalember lépett hozzánk.
– Bocsánat, maguk magyarok? – kérdezte az egyik németül, arcán tétova, bocsánatkérő mosollyal. Jól megtermett, szőke fiatalember volt.
Épp egy mondat közepén tartottam, nem sok kedvem volt válaszolni; németül különben is csapnivalóan tudtam.
– Azok vagyunk – mondta barátom egy kis idő múlva és egy kicsit kihívóan.
Az ismeretlen erre letette utazótáskáját; arcán a tétova mosolyt a boldog meghatottság mosolya váltotta fel. Kezét felénk nyújtotta, aztán hol akadozva, hol gyorsvonat-sebességgel nekilendülve mondott valamit. Németül mondta, egy szót sem értettem belőle. A következő pillanatban átölelt, azt hiszem, meg is csókolt. Szeme mindenesetre könnyekkel küzdött. Karjai közül csodálkozó, kérdő pillantást vetettem barátom felé.
– Azt mondja, hogy ők meg finnek – magyarázta barátom. Erre rajtam is erőt vett a meghatottság. Valóban olyasfajta érzés áradt el rajtam, mint amikor egyszer, négyévi távollét után végre találkoztam egyetlen testvérbátyámmal. Finn testvéreinktől, tudtam, jó néhány ezer évvel ezelőtt váltunk el, valahol az Urál és a Volga között. Érthető hát, hogy elég sokáig maradtunk így összeölelkezve, miközben egymás hátát ütögettük.
Beszélni, sajnos, nem tudtunk; közös anyánk hajdani nyelvéből az ezer esztendők alatt mindketten sokat elfeledtünk. De ez nem volt akadály. Azonnal elhagytuk a pályaudvart; ők is, mi is elhalasztottuk az utazást, beültünk egy vendéglőbe. Ismétlem, én nemigen értettem meg őket még németül sem, barátom volt a tolmács.
A finnek lelkesülten, elragadtan beszéltek Magyarországról, a napsütötte déli rónákról, ahol mellesleg sohasem jártak. És még lelkesültebben a dicső magyar népről, az ő hatalmas testvéreikről, akik közül elevent életükben először a mi személyünkben láttak. Sok mindent tudtak rólunk. Kigyúlt arccal emlegették Árpádot, Hunyadit, Petőfit. Mellem feszülni kezdett, valami személyes közt éreztem e nagy férfiakhoz; először éreztem egy hatalmas nemzet fiának magamat. A finnek nem győzték dicsérni hősiességünket, szabadságszeretetünket, műveltségünket, melyet annak idején, leszállva az ázsiai törpe lovakról, oly gyorsan megszereztünk. Helyeslően bólintottam. Mit tagadjam, hősnek, szabadságszeretőnek, sőt feledve, hogy még németül sem tudok, roppant műveltnek éreztem magam. A finnek fölfelé tekintettek ránk. Mindketten diákok voltak, nyelvészek. Én is annak, nyelvésznek készültem. Így rengeteg szót ismertünk egymás nyelvéből, olyanokat is, amelyek az egypár ezeréves távollét alatt álruhát öltöttek magukra. Előkerestük ezeket is.
Tréfából a vendéglőben csak olyan ételt rendeltünk, amelynek neve mindkettőnk nyelvében megvolt, amelyet tehát még közös őseink is fogyaszthattak ázsiai lakomáikon. Halat rendeltünk, mert azt finnül is kalanak hívják, aztán vajat, illetve a finnek szerint vojat. Kértünk még szarvast is, amit a finnek szarvinak neveznek. Sajnos, nem kaptunk. Mivel azt a finnek is vezinek ismerik, mindehhez csak vizet ittunk, mégpedig jégbe hűtve, tekintettel arra, hogy a jég finnül is jee. Így ültük meg az áldomást, így vigadtunk, hogy alkalmunk akadt nem is annyira az ételeket, mint inkább a szavakat nyelni, azaz njele, mint ők mondják. Kamaszos jókedvünkben majdnem kézzel ettünk csak azért, mert a kéz finnül is kézi. Aztán nagy sokára mégis nekikészülődtünk, elmenni, amit ők így fejeznek ki, hogy mene.
Ez volt az első találkozásom a rokonokkal. Azután jó ideig csak könyvekben kerestem őket. Jól megismerkedtem a finnek történetével, az ő Hadurukkal, a csodálatos Kalevala ravasz és bájos Ukkójával és ez az ismerkedés nem volt kevésbé megható, mint az a berlini. Aztán az összehasonlító szótárak és nyelvi kiadványok sűrű és nem egykönnyen áthatolható bozótjaiban jól összebarátkoztam a többi rokonnal is, a gazdag finnek és észtek után a zürjénekkel, osztjákokkal és főleg vogulokkal, akik a legszegényebb rokonok, de akik a legközelebb állnak hozzánk; velük már nem csak sok szavunk és mondatszerkezetünk közös, de szavaikból, némi keresgéléssel, mint egyik kitűnő nyelvészünk megtette, olyan egész mondatokat lehet összeállítani, amelyeket egy kis odafigyeléssel minden magyar megérthet.
Hurem-szát-husz hulach-szem empem viten eli.
Háromszázhúsz hollószemű ebem vízen él.
Első látásra elég bajos megérteni. De érezzük, hogy ezt a vogul nyelvet nagyon könnyen megtanulhatnánk. Mindenesetre sokkal könnyebben, mint például a németet vagy oroszt.
Épp ilyen belső hasonlóságot mutat a magyarral az osztják is:
Pegte lau lasinen menl tou szilna.
Fekete ló lassan megy a tó szélén.
Ezekkel még jobban szerettem volna találkozni. Istenem, oly kevesen vagyunk! Vogul mindössze ötezer él ott fenn, az északi sarkvidék közelében, ahova konok szabadságszeretetükben, reménytelen, de véres harcaik után az orosz zsarnokság elől felhúzódtak. Osztják húszezer van. Az egész finnugor család, belevéve még a líveket és a vótokat is, alig számlál húszmilliónál több lelket, s ebből tizenkét és fél millió a magyar. A föld kétezer millió emberének tehát alig egy százalékát mondhatjuk mi magyarok, úgy-ahogy, rokonnak.
Végre személyesen megismerhettem egy-kettőt a messzebb maradt, szegényebb rokonok közül is. Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam. A szegényebb rokonok nagy része ott él. Nagyobb részük az Urálon innen, még Európában, kisebb részük, de épp a nyelvileg a hozzánk legközelebb állók, az Urálon túl, Észak-Szibériában. A világ végére elmentem volna értük; elmennék ma is.
Azóta elég sűrűn láttam rokont. Volt olyan is, akivel az egész idő alatt magyarul beszélhettem. Hadd mondjam még ezt el, szórakoztató és egy kicsit borzongató élmény volt, most néhány hónapja esett meg velem, itt Pesten.
Ez a rokon hatvan év körüli kedves bácsi volt, könyvből tanult magyarul, ezelőtt vagy negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt, a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatokat szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be. (Esetleg szoszvai vagy kondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Épp ezért, beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandót, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat? Ez volt kísérteties: szellemidéző.
Az egyik szót Vörösmarty verseiből vette, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett, hogy strand, azt mondta: föveny. Másszor sógor helyett azt hogy süv, úgy, ahogy ezt a középkorban mondták őseink, majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint ezelőtt hétszáz évvel a Halotti beszéd prédikátora. Ahelyett, hogy „hirtelen”, egyszer azt mondta: újságtalan.
Ekkor villant elém, hogy a hirtelen szóban a hír van elrejtve; egyszeriben ízlelni tudtam a kifejezést. Még sok ilyen szót leleplezett, megízleltetett velem akaratlanul is. „Ájtatosság nélküli” – mondta például haragosan valakire, aki elég gorombán kételkedni mert a finn-magyar nyelvrokonságban. Kipirult arcán láttam, hogy valami keményet akar mondani. Csodálkozva néztem rá. „Ájtatosságtalan!” – javította ki magát. Aztán, homlokára csapva, végre meglelte a helyes kifejezést: „Szemtelen” – mondta. Ekkor jöttem rá, hogy a szemtelen szóban nem a szem van elrejtve (aminek semmi értelme sem volna), hanem a szent szó, a buzgalom, a hit. A szemtelen az, aki semmit sem tart szentnek, még a finnugor rokonságot sem. Napokig elhallgattam volna a tanár urat; úgy éreztem, igazán csak tőle tudnám megtanulni a magyar nyelvet. A múltján át annak jelenét. Ő mindezt ismerte, s akaratlanul mintha percenként felboncolta volna a nyelvet. Elbűvölten néztem keze nyomát, a nyelv idegrendszerét, csontvázát, egész titkos anatómiáját és hasonlóságát a többi nyelvekkel, amelyekkel egy anyától született.
Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességnek. Ránk magyarokra az utóbbi hárul. Gondoljuk el, vannak nemzetek, akik büszkélkedve, mint bátyjukra tekintenek ránk, segítséget és példát várnak tőlünk; a jövőben egyre többet fognak várni.
Vogul, osztják, zürjén, cseremisz, mordvin – mennyi név! És mennyit tehetünk még hozzájuk, kezdve a hunoktól egész a jászokig, besenyőkig, kunokig. Ez mind rokon, ez valamikor mind egy családhoz tartozott. Ideje, hogy végre egy kis rendet teremtsünk ebben a kiterjedt, de sajnos, csak névre oly nagyszámú famíliában.
Alig száz éve, hogy mi, magyarok valami bizonyosat tudunk eredetünkről. Az első följegyzések szerint a magyarok a hunoktól származtak és első nagy királyunk Attila volt. A falusi fonókban, a pásztortüzeknél a mesemondók is ezt mesélték századokon át csodálatos konoksággal. A tudósok egész a legújabb időkig minden módon cáfolták ezt a hagyományt: oly meseszerű volt! Nem a tudósoknak volt igazuk. Valóban meseszerű, amit a nép vallott az ősökről, mégis az jár közelebb az igazsághoz.
Származásunk leghitelesebb történetét is úgy kezdhetnénk, mint egy mesét: hol volt, hol nem volt… szerencsés házasság is lesz benne. De kezdjük az elején, menjünk vissza, ameddig csak lehet.
Midőn az emberiségben már fajtákat lehetett megkülönböztetni, az árják, sémiták, kamiták, kínaiak mellett élt még egy ősnép, melyet lakóhelye, az Urál- és az Altaji-hegység után urát-altaji népnek neveztek.
Mint minden nép, ez is egyre újabb és újabb csoportokra vált. Különváltak az uráliak és külön az altajiak.
Az uráliakból elszakadtak a szamojédok. Megmaradtak a finnugorok.
Ezt a finnugor népet mi magyarok az eredet szempontjából már úgy tekinthetjük, mint a családban a nagyapát. Említettünk eddig néhány közös szót; ezeket már ez a nép is ismerte, akkor még az egész rokonság együtt volt.
Krisztus születése előtt ötszáz vagy ezer évvel történhetett, hogy ez a nép is kettévált. Az egyik része az Urál hegység felől a mai Finnország irányába indult; zöme, a mai finn nép, el is jutott oda, de út közben a százados vándorlás alatt kisebb-nagyobb tömegeket hagyott hátra, előbb a votjákokat és a zürjéneket, aztán a cseremiszeket és mordvinokat. A nagyatyai nép másik fele helyben maradt.
Ezt ugor népnek hívták. Saját nevét maga a nép körülbelül így mondta, hogy „manysi”. Jegyezzük meg ezt a fura nevet, nemsokára megbarátkozunk vele, könnyebb lesz kiejteni.
Ha előbb a finnugor népet nagyapához hasonlítottuk, ezt apának tekinthetjük. Vagy még inkább anyának, anyanyelvünket tőle kaptuk.
Csöndes, békeszerető nép volt ez. Alatta délen az ide-oda vándorló népek versengve pusztították egymást; ő elhúzódott e harcoktól, az északi mocsaras erdőkbe vette be magát, ott vadászgatott és halászgatott.
Talán ma is ott élne, ha délkelet felől jövet nem lovagol fel hozzá egy nép, a csatázók közül. Ez még a többinél is harciasabb és verekedőbb természetű volt. Mégsem ellenségként jött, vagy ha úgy jött is, hamar megbékült. Ha a csendes, erdőlakó nép volt az anya, ez az újonnan érkezett lovas harcos nép lett az apa. A mienk. Mert e két nép egyesüléséből származtak már egyenes ágon a magyarok.
Természetében, bármennyire különbözött is ez a kardforgató nép a halászoktól, nem volt teljesen idegen. Annak az urál-altaji ősi törzsnek volt egyik ága, amelyből egykor az erdőlakók elődei is kikerültek.
Az uráliak elköltözése után ezek az altajiak Kína felé húzódtak, ott szaporodtak, a kínaiakkal vívtak kemény harcokat. A mai Mandzsúria területén éltek, belőlük származtak a mongolok, a mandzsuk és a törökös népek is. A török szó hallatán nem kell persze a mai törökökre gondolnunk, csak kései ivadékai a törökök is ennek a törzsnek. E törökös népekből származtak a magyarok elein kívül a hunok s későbbi ágon a kunok és besenyők is.
Annak a harckedvelő népnek a nevét, amely az erdő mentén hirtelen feltűnt, nem tudjuk; a kínaiak, akik a hosszú csaták miatt sok mindent feljegyeztek róluk, a maguk egyéni szavaival ting-ling-eknek hívták őket.
Ez a kalandozó lovas nép nem sok időt töltött az északi erdők mentén. Épp csak annyit, hogy magához fűzze a jámbor halászgatók legkeletibb részét, s aztán további vágtatásában magával ragadja, mint valami harcias vőlegény a menyasszonyt. Sajnos, nem ragadta magával az egész erdőlakó népet. A nép egy része ott maradt; az osztjákok és vogulok, hogy mindenkiről számot adjunk. A rokonság fő ágaival ezzel el is készültünk.
Az ősmagyarok szüleinek házasságába ez az ismeretlen nevű nép hozta az erőt, a világravalóságot. A keveredésnek bámulatos eredménye lett. A két nép atyjafiai a történelem során külön-külön majdnem mind elpusztultak, vagy sorvadásnak indultak. Ez a nép vitte legtöbbre; kivágva magát Ázsiából, ez hatolt legnyugatabbra, ide, ahol ma is élünk.
A Hunorról és Magyarról szóló mondában ezt a történelmi tényt őrizte meg a szájhagyomány. Honnan tudjuk, hogy mindez valóban így történt? Igen egyszerű bizonyítékokból. A nyelvből, amelyet ma is beszélünk.
A szavak mindent elárulnak, a történelemben is. Elárulják azt is, hogyan élhettek őseink ott fent az északi erdőkben, mielőtt az a keleti bátor nép délre ragadta őket. Abból, hogy az elég kezdetlegesen élő vogulok a ház, ágy, fazék szavakat nagyjából ma is úgy mondják, mint mi magyarok, következtetni tudunk arra, hogy nemcsak szavunk, hanem házunk, ágyunk és fazekunk is olyan lehetett, mint a voguloké. Ez az élet bizony elég kezdetleges volt. A közös keszeg, sügér, lúd, köles, méz, eper, bogyó szó amellett tanúskodik, hogy táplálékban nemigen válogathattunk. Mert abból is sokat ki lehet olvasni, hogy milyen szavak hiányoztak a közös nyelvből, s hogy melyek azok, amelyekkel külön-külön ismerkedtünk meg, az elszakadás után. Abból, hogy mikor merül fel egy új szó, és kitől tanultuk meg, pontosan követni tudjuk, hogy milyen új dolgokkal ismerkedtünk meg, hogyan és kik révén művelődtünk.
Legtöbbet apánktól, ettől a Kína felől jött rokonságú néptől tanultunk. Nemcsak bátor, hanem az akkori időkhöz képest rendkívül művelt is lehetett ez a nép, hisz a föld legműveltebb sarka akkor Kína volt, és a jó harcos először épp ellenségei fogásait sajátítja el.
Bizonyos, hogy az ősmagyarok sokáig még itt Magyarországon is két nyelvet beszéltek. De aztán az egyesülés a nyelvben is tökéletes lett, a csendes erdőlakók beszéde diadalmaskodott. Az új nép a társulást még abban a szóban is kifejezte, amelyet önmagának adott: a csendes halászok manysi, manys nevéhez a harcosok hozzátették azt a szót, hogy „eri”, amely az ő nyelvükön férfit, valakinek a férfiát jelentette. Így keletkezett a manys-eri, vagyis manys-törzsbeli férfi, majd ebből a magyeri, azaz „jobban mondva” magyari. Sok helyen a nép, még nemrégiben is, ha megkérdezték, így válaszolt: magyariak vagyunk.
El lehet képzelni, szépen le lehetne írni azokat a beszélgetéseket, azokat a megható leckéket és jeleneteket, amikor ősszüleink először kicserélték holmijukat és velük a szavakat. Az erdőlakók elcsodálkozhattak, midőn az újonnanjöttek dolgai közt megpillantották az ekét. Vagy a sarlót. Mit lehet azzal csinálni?
– Aratni.
– Mit?
– Búzát, árpát, aztán azt kévébe kötjük, a kévét kepébe rakjuk, a kepét szérűbe. Az ocsút elszórjuk.
Ezek a szavak akkor kerültek nyelvünkbe. Eladdig a halászok sem a búzáról, sem az aratásról s így a kévéről, kepéről, szérűről, ocsúról sem hallottak egy szót sem. Most megtanulták. Nemcsak a szót, de az aratást is.
Az asszonyok gyöngyöt, gyűrűt, gyűszűt, tükröt, teknőt, kancsót kaptak, a sátorba gyertyát; és bársonyt, ami akkor még selymet jelentett. A férfiak baltát, csákányt, bicsakot. Megtanultak kutat ásni, kaput faragni. Mindezeket a szavakat a törökös népek és így a hunok is nagyjából így mondták.
De nemcsak munkaszerszámot kaptak, hanem kantárt, kengyelt is és harangot; ez akkor még rézdobot jelentett, nyilván ütközetre doboltak vele. Megtanultak harcolni.
Nagy seregeik lehettek. Az ősi tömény szó tízezer lovasból álló hadat jelentett. Különben a sereg és a gyűlés szót is akkor tanulták meg, és azt, hogy a seregben ki a bátor, ki a gyáva, a gyűlésben meg ki a bölcs.
De a legfontosabb, amit megtanultak, a szervezkedés, az összetartás, a társadalmi élet volt. Megtanulták a törvényt, a békét, a betűt, megismerték, hogy ki a bűnös, és hogy mi fán terem a bilincs, amelyet érdemel az or, ahogy akkor még a tolvajt mondták. Csodálatos világ tárult fel. Csodálatos fejlődés történt, igazán csoda; az alaktalan népből nemzet lett.
Aztán megindultak északról le dél és nyugat felé. Készen voltak a vállalkozásra. Megvolt az egység, az erő.
Hogy merre jártak, arról is a szavak tanúskodnak. Az almát, a diót, a körtét, a szőlőt, a bort, sőt a csigert csak jól lent délen ízlelhették először, valószínűleg már a Kaukázus enyhe lejtőjén. Legtöbb helyen rokoni népek közt jártak, a férfias erik rokonai között.
Abban az időben a kínai faltól a Fekete-tengerig annak az altaji ősnépnek a különböző törzsei tanyáztak, amelyhez a hunok és a kunok tartoztak. Egymást is űzték és ölték ezek a népek, amíg nem akadt egy-egy nagy fejedelem, aki összefogta, együttes vállalkozásba vitte őket. A sokféle altaji népet az első nagy vállalkozásra Attila szervezte meg, Krisztus után 450 körül.
Ezeknek az altaji népeknek valami egész rendkívüli tehetségük volt a szervezéshez, különösen a hadsereg és hadjárat szervezéséhez. Attila seregében a hunok leginkább csak vezetői voltak a sokféle népnek, ahogy később a tatárjárásban a tatárok vagy mongolok is tulajdonképpen Ázsia kóbor seregeit állították csatarendbe. Ezt tették még a Magyarországra tört törökök is.
A délre húzódott magyariak is a nagy hun birodalomhoz tartoztak. Vajon részt vettek Attila európai hadjáratában, jártak már akkor Magyarországon? A néphagyomány szerint a magyarok azonosak voltak a hunokkal, mert tulajdonképpen ők szervezték, és ők vezették azt a roppant áradatot. A legújabb tudományos vizsgálat eddig csak azt igazolta ebből, hogy Árpád törzse hun eredetű volt. Hogy maga Árpád valószínűleg közvetlenül Attila családjából származott.
Attila halála után a hunok eltűntek. Nemcsak Európából, hanem Ázsiából is, mintha a föld nyelte volna el őket. Lehetséges vajon, hogy egy ilyen hatalmas népnek maradék nélkül ily gyorsan nyoma vesszen?
Nem valószínű, nem lehetséges. A hunok nem tűntek el, csupán a hun név. A nép más nevet vett fel, vagy mást kapott. De hatalmát sem vesztette el. Attila halála után a birodalomnak csak nyugati része lett oda, a keleti fennmaradt, sőt gyarapodott.
A visszaszorult nép veszteségét pótolta a többi hun atyafiságú altaji néppel. Mivel azonban a birodalomban már sok rokon nép egyesült, az országot nem a hunok, hanem a „kevertek”, azaz ősaltaji szóval a bolgárok birodalmának hívták.
A hagyomány szerint a hunok szörnyű testvérharca után Csaba királyfi a hű vitézek egy részét visszavezette az őshazába, a Tejúton át… A történelmi adatok szerint Csaba királyfit Irniknek hívták, és a sereg az Al-Duna mentén vonult el a Volga–Don–Dnyeszter vidékére.
Hetvenöt év múlva Irniknek egy Muger nevű leszármazottja uralkodik a hunokon és a „keverteken”.
A magyar krónikák az ősmagyarok akkori fejedelmét Mogernak írják, úgy, mint magát a magyar népet.
Bizonyosra lehet venni, hogy a krónika és az új történetírás e ponton is találkozik. Semmi sem cáfolja, hogy a görög írók emlegette Muger nem azonos a Mogerral, akit a latin krónikás is nyilván magyarnak akart írni.
Az események most már tisztább világosságban; a bizánci történetírók szeme előtt folynak.
Attila öröksége egyre kísért. A Gyula-nemzetségből való Kurt fejedelem, aki 619-678 közt élt, meg is próbálja, hogy népének visszaszerezze a régi, európai hatalmat. Bizáncba megy, egyezséget köt a császárral, még meg is keresztelkedik. Azt tervezi, hogy a Magyarországon tanyázó rokon avarok élére áll, népét a Duna–Tisza közébe vezeti.
Nem sikerült. Amíg a fejedelem tekintetét és minden erejét nyugat felé fordítja, háta mögött keletről feltűnik egy új, harcias altaji nép, a kazár, és a már indulásra készülődő országot könnyen elfoglalja. Kurt egyik fia sóváran kitart a nyugatra vándorlás mellett, engedélyt kér a bizánci császártól, s a kevertek egyik részét a Balkánra vezeti, s az ottani szlávok országát, majd nyelvét is átvéve, megalapítja a mai Bulgáriát.
A nép másik része visszafordul északkelet felé, lemond Európáról, a Volga táján próbál hazát találni. Nem tudjuk, mi lett velük. Valószínű, az ő leszármazottjaikkal találkozott és beszélt magyarul Julián barát, közvetlenül a tatárjárás előtt. Talán a tatárok pusztították el őket.
Kurt másik fia megalkudott a kazárokkal. A nép zöme több mint kétszáz évig a kazár birodalomban élt. Sokáig Kazár néven emlegették. De a világ csakhamar megtanulja külön a magyarok nevét is. A kazár hatalom gyengülésével a magyarok mindinkább megerősödnek, külön szervezkednek, mind több jelet adnak magukról. Attila öröksége felé igyekeznek ők is, be-becsapnak Európába. Magyarországon 839-ben jártak először.
A kazár birodalomban a helyzet egyre rosszabbodott.
Kelet felől most a kazárokat fenyegeti egy új harcias nép, a besenyő. A fejedelem, aki egész udvarával a zsidó hitre tért, nem tudta megvédeni az országot.
A magyarok nem éreztek erőt s tán kedvet sem, hogy a besenyőkkel szembeszálljanak. Amúgy is megelégelték a kazár állapotokat, fölkerekedtek a Meotisz partjáról, magukhoz vették a velük egy országban élő, de ugyancsak erősen elégedetlenkedő és lázongó kabarok három törzsét, és Etelközbe költöztek.
Etelköz már csak állomás. A két törzsből összeforrt és rokon törzsekkel gyarapodott nép már régóta céltudatosan egységes nemzet. Árpádot követve végül az Attila dicsőségével egyetemben annyit emlegetett hazát is megtalálja, a Kárpátokon át.
Magyarország területén a magyarok előtt egyetlen nemzet sem tudott tanyát verni. Veszélyes terület volt ez, olyan, mint egy keresztút: a népek erre özönlöttek fel s alá, itt ütköztek, itt verekedtek össze, s űzték tova egymást.
A történelemben nép ritkán teremtett oly rövid idő alatt magának hazát, mint a magyar. Épp egy ilyen veszélyes területen. Mi magyarázza ezt?
Ezt is a magyarság páratlanul szerencsés összetétele magyarázza. A hajdan összepárosodott nép mindkét fele megtartotta alaptulajdonságát. A hun rokonok harcoltak olyan keményen, mint Európában akkor már egy nemzet sem, egykettőre meghódították az országot: a jámbor halászok utódai meghódították a földet, megbékítették a legyőzötteket. Árpád népe egyszerre volt katona és kolonizátor, gyarmatosító.
A hun rokonságba tartozó népeknek nemcsak a bátorság és a szervezés nagy erényük. Hanem a legyőzött népek iránti türelem is. Sem a hunok, sem az avarok, de még a későbbi törökök sem szóltak bele a meghódított nép szokásaiba, vallásába vagy mesterségébe. Ezt tették Árpád vitézei is. Nem űzték el a legyőzötteket, kedvük ellenére beolvasztani sem akarták őket. Épp azért olvadtak azok be, saját kedvükből.
Nagyot gyarapodott a magyarság ezekkel a beolvadtakkal. De a végleges jó haza hírére jöttek kelet felől is kisebb-nagyobb csoportokban népek. Árpád törzsének közelibb-távolibb atyafiai: kunok, jászok, besenyők. Aztán jöttek telepesek nyugat felől is. Jöhettek már, beolvadásukkal a magyarságot nem gyengítették, hanem gazdagították. A magyar nép akkor már egységes erős nemzet volt, országa pedig jól megalapozott, biztos állam. Mindenkit befogadott, aki szokásait elfogadta, aki szível-lélekkel magyar lett: magáévá tette a magyarság nyelvét és észjárását.
Mostanában világszerte sokat foglalkoznak a fajtákkal, s meglehetősen összekeverik, már a kifejezéseket is. Más a faj és más a fajta.
Fajnak azt a csoportot nevezzük, amelynek tagjai egymással szaporodni tudnak. Vannak növényfajok, állatfajok. A magyar nyelv szerint az egész emberiség egy faj. Ebben vannak aztán különféle fajták: fehérek, sárgák, rézbőrűek, feketék, igen sok átmenettel. Mindegyikben vannak további fajták, de ezeket még nehezebb pontosan meghatározni. Európában vannak szőke, magas, hosszú fejű germánok, barna, alacsony, kerek fejű alpesiek, olaszosan fekete, kicsi és hosszú fejű földközi-tengeriek, bosnyákosan magas, kerek fejű dináriak, örményes előázsiaiak. Van aztán még két fajta, amelyet a tudósok eddig nemigen tudtak hova tenni. Az egyik hamvasszőke hajú, középmagas termetű, kerek koponyájú, ezt kelet-baltinak, vagy ugorosnak nevezhetjük, ilyenek nagyrészt a finn rokonságú népek. A másik is középmagas, kerekfejű, de haja barnás, illetve olyan „se nem szőke, se nem barna”. Ezt turániasnak hívják, ez a magyar fajta, mert ilyen csak Magyarországon található.
Külső szerint így lehet csoportokra osztani az emberiséget. A népek azonban, nagyon jól tudjuk, nem aszerint csoportosulnak, hogy kik a hosszú-, vagy kerekfejűek, hanem nemzetek szerint állnak össze. A nemzetekben pedig egyformán találni ilyen és olyan fejűt és szeműt is. Az évezredes keveredés folytán kivétel nélkül minden nép vagy nemzet sokféle fajtadarabkákból van összetéve.
Olyan külső, testi ismertetőjelet nem lehet találni, amely csalhatatlanul megmutatná, hogy ki francia, ki angol, német vagy magyar. De azért a németre, oroszra, vagy olaszra gondolva, elképzelünk egy hús-vér alakot, valami általános olaszt, vagy oroszt. Láttunk már fekete németet is, de a németeket általában szőkéknek képzeljük. Minden népről van ilyen képünk. Mert minden népben van egy kisebb-nagyobb csoport, amelyet joggal vagy jogtalanul arra a népre jellegzetesnek tartunk, a többitől elválasztunk. Egy magyart és egy németet még összetéveszthet az ember, de ki tagadná, hogy nincs különbség a magyar és a német nép között?
A magyarban is több fajta van, kevert nép ez is, bár nem annyira, mint a nyugati népek, ahogy eddig hitték. A magyarság már a kezdet kezdetén két nép társulásából keletkezett. Hogy külsőleg milyenek lehettek ezek a honfoglaló ősmagyarok?
Csak szórakoztatásból írom ide, hogy milyennek látott bennünket egy jámbor német püspök, Freisingeni Ottó, az 1100-as években. „Külsejük marcona – írja rólunk –, szemük beesett, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár, úgyhogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte.” Nem nagyon tetszettünk neki.
A tudomány nem a szelíd lelkészt igazolta. Az Árpád-kori vitézek kiásott csontváza között van jócskán szálfatermetű is; a leírások szerint az egész Árpád-család magas volt.
De hát akkor milyen a magyar fajta? Miben különbözik a többitől? Mert fajtának csak azt a népcsoportot nevezhetjük, amely minden más csoporttól elüt, amelyből csak egy csoport van a világon. Van ilyen csoport a magyarságban? A tudósok szerint van.
Nekünk sem újság, amit ők mondanak, hogy körülbelül minden negyedik magyar ember 166 centiméter nagyságú, feje kerek, homloka magas és domború, arca piros-barna és széles, szája és füle aránylag kicsiny, szeme élénk és leheletnyileg ferde állású. Ezt nevezi a tudomány turanid vagy alföldi fajtának, s jellemzéseül még azt teszi hozzá, hogy „vonásai inkább lágyak, mint kemények, de azért mégis határozottak, főleg igen élénkek; arcának többnyire sajátságos derűs, megnyerő kifejezése van, amit összes külföldi leírói kiemelnek”. A püspök óta megjavultunk.
Ez a fajta magyarság természetesen nemcsak az Alföldön él. Ilyen turánias, alföldies ember volt a dunántúli Deák Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, és a csoport legszebb példaképe, az erdélyi származású Rákóczi Ferenc.
De hát a többi magyar, a szőke, a magas termetű? Az is magyar, ne nyugtalankodjunk addig sem, míg a tudományos felsorolással nem végzünk.
Eszerint minden száz magyar közül huszonöt tehát ilyen turánias jellegű. Minden további húsz arra a finnugoros kelet-balti fajtára emlékeztet, amilyenek a hajdani erdőlakók is lehettek. Ismét újabb húsz – különösen a nagykunok és jászok közt – dinári vonásokat mutat. Tizenöt a keleti vagy alpi fajta jegyeit hordozza. Mongolarcú minden száz magyar közt már csak öt akad. Ugyanennyi az örmény külsejű taurid is. A legkevesebb – elég különösen – a németes, teuto-nordikus jelleg, ilyen minden száz magyar között csak négy van. Ez azért érdekes, mert hisz németekkel éltünk legközelibb szomszédságban. Olaszos, földközi fajta minden kétszáz magyar közt jó, ha egy előfordul.
Ilyen elemekre oszlana a magyarság. Ha szét lehetne osztani. De nem lehet, már csak azért sem, mert ezeket a fajtákat mindnyájan vérünkben őrizzük; nemcsak az országban keveredtek ezek össze, hanem bennünk is. A barna turánias apának a fia szőke ugoros lett, annak a fia pedig, ki tudja, hányadik ősre ütve vissza, mongolos. Annak gyermeke pedig az egyik őstől talán csak az arcvonást veszi át, s termetét egy más fajtától kölcsönzi. Valóban kölcsönzi, mert a következő nemzedék megint a legtisztább jellegű turánias lesz. Van tehát választék, örüljünk neki; nem unjuk meg magunkat. Ez nagyjából a tanulság, amit a fajták testi jeleiből levonhatunk.
Mert egy nemzet egységét, az igazi fajtát úgysem az ilyen külsőség teszi. Hisz vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbevonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták.
Magyar származású volt. Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.
Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.
Ami ennél is nehezebb, a lelket kell megvizsgálni.
Mert ha valamiből, megnyugtatóan a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik-e valahova. Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg. Van erre is ismertetőjel.
Minden egészséges nép fejlődik. Nő, mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép valóban az égig akar nőni; az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát örökéletűnek érzi. Ez a szép benne, ez a vigasztaló a halandó ember számára; ezért érdemes nemzetbe tartozni.
A tudósok megállapításaiban van néha mosolyogtató is. Az például, hogy mi magyarok a honfoglalás óta ebben a hazában testileg is nőttünk, négy-öt centimétert. Férfiak, asszonyok egyformán nőttek, mert a különbség köztük ma is pontosan annyi, mint Vereckénél volt: tizenegy centiméter.
De a döntő az, ahogy lélekben nőttünk. Nemzetté igazán ez a szellemi gyarapodás tett bennünket, lélekben magyarrá itt lettünk.
Hogy egy nemzet milyen fajta, az a viselkedésén ismerszik meg. A kutatás legizgatóbb feladata annak a magatartásnak a megvizsgálása volna, melyet egy-egy nép századokon át, szinte törvényszerűen mutat. Rejtelmes kimondani, de mégis úgy van, hogy vannak bátor és gyáva, udvarias és goromba nemzetek, vannak izgágák és türelmesek, akárcsak az emberek közt. Vannak szolgaiak és szabadságszeretők. Ezeket a tulajdonságokat észre lehet venni nemcsak a nagy történelmi pillanatokban, hanem abban is, hogy egy-egy nép hogyan énekel, udvarol, szeret, hogyan fogadja a halált. Ezek a tulajdonságok az évszázadokon való együttélés, a közös életkörülmények és környezet hatása alatt fejlődnek ki. Bizonyos, hogy a mi magyar tulajdonságaink már itt, Magyarországon lettek jellegzetesen magyarosak. Itt csiszolódtak ki. De ezen a téren is van örökségünk.
Szellemünk is két gyökérből táplálkozik: nyugatiból és keletiből. Mi magunk sem sejtjük, mi minden él még elevenen képzeletünkben, fülünkben, mozdulatainkban abból, amit egykor őseink az ázsiai pusztákon elsajátítottak.
Néhány éve vendégségben voltam egyik barátomnál. Vacsora után barátom – Szabolcsi Bence, a kitűnő zenekutató – zongorázott. Régi magyar népdalokat játszott, fülemnek ugyan itt-ott valami csekély változattal másképp, mint ahogy én tudtam. Így is örömmel hallgattam, halkan a szöveget is dúdolni kezdtem:
|
– Nono – mondta barátom –, ennek másképp megy a szövege.
– Halljuk. Taníts meg rá.
– Egy kicsit nehéz lesz. Vagy hallottad már?
|
– A cseremiszek legalábbis így dalolják – tette hozzá barátom.
– Micsoda? Hát ismerik ők is ezt a nótát? Hogy került hozzájuk?
– Inkább azt kérdezd, hogy került hozzánk! Mi hoztuk onnan, őtőlük, mikor a honfoglalásra indultunk. Mikor még együtt éltünk velük és a többi rokonnéppel.
– És azóta megőriztük?
Barátom nem válaszolt. Tréfásan rám kacsintott, játszott tovább; ezt a dallamot:
|
– Ez is onnan való? – kérdeztem szinte ijedten. Ez volt kedvenc nótám, még gyerekkoromból ismertem. Barátom énekelni kezdte ennek a szövegét is:
|
– Ne tréfálj! Ez is cseremisz?
– Akarsz egy osztjákot, vagy mongolt? Egy nogajtatárt?
|
– énekelte máris erre a dallamra, hogy
|
Kísértetjárás volt. De ő csak mosolygott, s fújta egymás után a dalokat, melyeket első hallásra szentül magyarnak gondoltam. Nem ocsúdtam fel. Odaléptem a zongorához.
– A dallam ugyanaz – mondtam –, de van hasonlóság az énekek szövege közt is?
– Az nem is fontos. Hisz ugyanarra az áriára néha-néha még ugyanabban a faluban is más-más verset énekelnek. De azért van, amelynek szövege is hasonlít a mienkhez. Épp egy cseremisz párosító ének. Nagy dolgok vannak itt elrejtve, öregem.
A nép szellemiségének ősi alapjai vannak elrejtve. Magatartásunk és természetünk ősi irányítói. Énekről volt szó, hadd mondok el még egy esetet. Még régebben egyszer Arcachon városában francia diák barátaimmal csaptunk afféle diákvigalmat, amikor a bornál is jobban az ifjúi szabadság és testvérkezés adja a jókedvet. Egy ideig együtt énekeltünk, aztán a hangulat emelkedésével ki-ki azt, ami épp eszébe jutott, én épp egy magyar dalt. Amikor az egyik francia hirtelen hozzám fordult:
– Miért fogod a fejedet?
– A fejemet, én?
– Vagy a tarkódat. Még most is ott a kezed. Fáj?
Csak akkor vettem észre. Bal tenyerem valóban ott volt hátul a nyakam szirtjén.
– És a másik kezeddel miért mutogatsz folyton? Mit fenyegeted azt az ártatlan holdat?
Ez is igaz volt. Nóta közben magasra emelt mutatóujjam állandóan billegett, akár egy korholó tanítóé; magam is rácsodálkoztam. Megzavarodtam.
– Nálunk így szokás – feleltem –, hozzátartozik az énekhez, illetve az énekléshez.
– Másképp nem megy? Fenyegetni okvetlenül kell?
Nem ment másképpen. Megpróbáltam, hogy én is úgy énekeljek, mint ők, karba tett kézzel. Nem ízlett, becsületesen elkezdeni sem tudtam. Először azt hittem, csak én vagyok így. Magyarországra hazajövet az első nap elmentem az otthoni kocsmába. Megnyugodtam. Vasárnap volt, épp juhászok készülődtek vigasztalódni. A harmadik pohár után szinte parancsszóra emelkedtek az ujjak, s kezdték leckéztetni előbb a poharat, aztán a mestergerendát. Ebből tudtam, hogy ének következik. Az isten a megmondhatója, kit fenyegetnek a magyarok, mihelyt lelküket szabadjára engedik. A sorsot, valami baljóslatú felsőbb hatalmat?
Volt más ilyesmi is. Egyszer, ugyancsak Franciaországban, egy kiránduláson, mielőtt ittam, gépiesen egy kortyot a földre loccsantottam, ahogy apám szokta a korsóból, a mezőn. Hőpalackból limonádét loccsantottam a földre.
– Hát ez mire jó?
Erről tudtam, hogy mire való, jobban mondva, mire volt való hajdanában; még a pogány magyarok áldoztak így a föld istenének. Csak azon csodálkoztam, hogy a magyar természet mozdulatai ily kiirthatatlanul bujkálnak bennem, a karomban, az izmaimban.
Azután már figyelgettük egymást, magyar és francia pajtások. A franciák, ha valami bosszantó dolgon elgondolkoztak, kezük fejével állukat veregették-simogatták. A magyarok laposra vont szemmel mereven a távolba bámultak, mintha ellenséget vagy segítséget lestek volna, akár lovas őseik hajdan a sztyeppén. Ezt különben épp egy Dux nevű barátunkon figyeltük meg, akinek ereiben vér ugyan egy csepp sem volt magyar, de lelke magyar, illetve székely levegőben nőtt fel.
Hány ilyen rezzenetet figyeltünk meg. Párizsban éltünk, megálltunk a latin negyed legforgalmasabb sarkán, ahol minden második járókelő idegen. Végül már messziről, a járásról is meg-megmondtuk, ki a magyar, vagyis ki töltötte ifjúságát, amikor a lélek kiformálódik, magyar földön; kit alakított az ottani nap, szél, búza és fájdalom olyanná, mint mi. Nem volt nehéz egymásra ismernünk.
Minden nemzetnek vannak ilyen jellegzetes vonásai, szokásai, melyeket sohasem feled. Nyilván még az őskorban, a népek gyermekkorában tanulták meg. E szokások hasonlósága tán még a nyelvi emlékeknél is többet elárul egy-egy nép származásáról és rokonságáról. De megvilágítják a népek lelkületének mélyebb rétegeit is. Mindenki ismeri például a kacsalábon forgó kastélyról szóló mesét. De melyik mesemondó gondolná, hogy a titokzatos kacsaláb az ősmagyarok sátorának dúcát jelenti, amelyet a rokon osztjákok ma is úgy faragnak, hogy a dúc felül vadkacsát, lejjebb pedig hosszúra nyújtott kacsalábat ábrázol. És mivel eleink az égboltot sátornak képzelték, s a csillagokat lyukaknak rajta, a kacsalábon forgó vár az ősi magyar hitvilág tündéreinek honát idézi. És a vasorrú bába! A pogány magyarok az egyik bálvány orrát csinálhatták jó tartós vasból, hogy le ne törjön, amikor a húsáldozatot a szájához tették. A vogulok ma is így csinálják. Meséiben, babonáiban, szokásaiban így őrzi a nép szellemének eredetét.
Őrzi ízlésében, még étvágyában is. A gulyáshúst éppúgy keletről hoztuk, akár a bő gatyát, vagy a lassú, megfontolt beszédet. Vagy a lovak kedvelését, az aratási ünnepet, az „eladó” lányok valóban a vásárosok menetéhez hasonló elkocsikáztatását, az újszülöttek körülményes megvédését a szemveréstől. A halott mellé sok helyütt ma is odatesznek egy kis darab vasat, lehetőleg patkót; ennyi maradt meg abból, amidőn még lovát is vele temették.
Tömérdek ilyen szakás van. Ezek az apró szálak fűznek egységgé egy-egy népet, különböztetnek meg egy másiktól. E megfoghatatlan lelki kapcsolatok erejét tulajdonképpen csak akkor tapasztaljuk, amikor hiányoznak, amikor külföldre vagy más környezetbe kerülve, magunkat – az isten tudja, miért – állandóan idegennek érezzük. Mikor hazavágyódunk, ezek után vágyódunk; ezért fog el a melegség bennünket, ha idegenben magyarral találkozunk. Ilyenkor derül ki a testvériség. Mert ezeket a tulajdonságokat mindenki örökli, attól a néptől, amelyben nevelődött. Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné.
Van nagyobb örökségünk is.
Egy szóval leírhatnám. Előzően mégis olyan érzés bujkál bennem, mint mikor az ember már öt lépésről kalapot készül emelni egy kedves, látásból ismert ismerős előtt.
A szabadság ez a szó.
Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nemcsak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse.
Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel annyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön a nép minden fiának is.
Aki a szabadságot szereti, az becsüli és szereti más szabadságát is. A magyarság már a honfoglalás korában ilyen türelmesen és testvériesen volt szabadságszerető. A szabad, veszélyes pusztákon szokott még hozzá? Ezer nagy és apró szokásban nyilvánul meg ez is. Megnyilvánul ott is, ahol legkönnyebben lehet egyik ember zsarnoka a másiknak: a szerelemben, a házasságban. Sok ősi szavunk van, amelyre büszkék lehetünk, de legnagyobb büszkeséggel a feleség szót mutathatjuk fel a világnak. Azt hirdeti ez a szó, hogy már abban az időben, midőn a világ legtöbb népénél az asszony még rabja vagy szolgálója, vagy ágyasa volt csak a férfinak, a magyar férfi mellett örömben, bajban, de jogban is feles társként állt.
A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint az almára a héj, a csigára a ház. Vannak népek, melyek jólétüket és szabadságukat nem belső szabadságuknak köszönhetik, hanem annak, hogy más népeket elnyomnak és kiuzsoráznak. Nem ilyen boldogulást kívánok én a magyarnak.
A magyarság ősi alaptulajdonságait azért jó megismernünk, mert e tulajdonságok révén tudtunk beilleszkedni oly tökéletesen Európába. A keleti származású magyarság szabadságszeretetével, türelmével, eredendő bölcsességével öntudatlanul már Ázsiában ugyanazokat az eszményeket követte, amelyeket a latin műveltségű Nyugat maga elé tűzött. Azért, mert lelkében a magyarság már ott rendkívülien művelt volt? Mert a műveltség egyforma eredményre jut, ha Rómában fejlődik ki, ha Kínában?
Így kell lennie.
A sík vidékhez szokott magyar szem éppúgy a világosságot, az értelmet, a szabad gondolkodást szereti, akár a derűs ég formálta latin.
A magyar fajtának ezek az igazi tulajdonságai.
Ezek szabják meg az útját.
Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.
Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.
A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.
Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.
A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.
Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.
Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.(1)*
1940. január
Képzeljük el, hogy a magyarság faji jegyeit már pontosan meghatároztuk, hogy minden magyarnak már az arcáról lerí a származás oly világosan, mint az indiánokéról. Mi történnék akkor?
De mielőtt erre felelünk, képzeljük még hozzá, hogy nyelvünk eredete is tökéletesen tiszta; mondjuk, beteljesült Horváth István álma: a teremtés nyelvét beszéljük. S hogy a „rokontalanság” átka is elmúljék fölülünk: kiderült, hogy a mi nyelvünkből ered fél Európa nyelve. Akkor mi lenne?
S mondjuk, jellemünket is bele tudnánk foglalni öt-hat mondatba. Nyernénk ezzel valamit?
Seregestől vannak népek, amelyek mindezeket az ingerlő kérdéseket századok előtt megoldták. Boldogabbak, műveltebbek, nagyobbak lettek tőle? Ettől még nem.
A múlt század fogyasztott egypár mázsa papirost arra, hogy Petőfi Kiskőrösön, Félegyházán, vagy Szabadszálláson született-e. Kiskőrös győzött. Más vers lett volna a János vitéz, ha Félegyháza győz?
Az eredetkutatásnak ezer érdekessége lehet, ezer feladata. De az semmi esetre sem, hogy eredményét bármiképpen is értékmérőül használjuk. Ebbe a mostani ki a magyar, mi a magyar kutatgatásba lassanként ilyen szempont kezd belopakodni. Veszélyes volna ez a szempont akkor is, ha a kutatás látható eredményt mutatna. Eredmény nélkül még veszélyesebb.
Szerencsére nevetséges is. Tegnap az utcán összeakadok T.-vel. A parola után nem engedi el a kezem, szemét összevonva vizsgálni kezd. „Az arcod – mondja –, ugoros. De a szemed turk.” „A szívemet nem kérdezed?” – kérdem. A finom remegésekre szinte már üzemszerűen berendezkedett szív ugyanis e pillanatban ahelyett, hogy magyarságot dobbantott volna, annak a kisborjúnak halk szorongásával ismertetett meg, amelyet a vásártéren a kupecek épp megtapogatnak, elég kövér-e már.
Lehunytam turk szememet, mintegy kóstolóul, és elfordultam.
*
A fajta jegyeit a népek általában csínján, mértékkel és ízléssel szeretik viselni. A négerek szapulják a bőrüket, göndör hajukat kivasalják; a franciák az értelem jelének tartják a túlméretezett pascali orrt; mások, akik faji jegyül kapják, le-lecsiszoltatnak belőle. E téren általában sok ellentmondás tapasztalható. Beszéltem egyszer egy faji sovinisztával. Lángolóan büszke volt fajtájára, de szemérmesen belepirult a boldogságba, midőn megmondtam neki, hogy származása egyáltalában nem látszik meg arcán. Európában a legszebb mongol arcot, mint tudjuk, Paul Verlaine viselte. Vele legfeljebb Clemenceau versenyezhetett. Anekdota kereng arról, hogy miként testesíti meg Hitler, Göring és Göbbels a germán szépségideált.
A faji jegy, amennyire közösséget teremt, annyira bezár is. A magyarság mentsége, hogy e jegyeket s vélük a közösséget védekezésül keresi, azokkal szemben, akik tudatosan vagy öntudatlanul ilyen közösségben éltek, s e közösséget, ugyancsak tudatosan vagy öntudatlanul, hódításra, elnyomásra, mások kiközösítésére használták. Ez az utóbbi egyesülés bűnös és ostoba. Vigyázni kell, hogy ha lesz magyar közösség, az megálljon a pillanat szabta határon: ne utánozza azt, ami ellen tiltakozik.
*
Bevallhatjuk, hogy ennek az egész ki a magyar, mi a magyar mozgalomnak az igazi kérdése az: ki nem magyar, mi nem magyar? Még pontosabban: ki a magyar közt az áruló? Ez a negatív módszer – természetesen – sokkal egyszerűbb. Vigasztaló, hogy valamennyi írásmű megállapítása szerint a magyarság árulója az, aki a legtisztább emberi eszményeket árulja el; aki a hűség, a könyörület, az igazság ellen vét, aki nem adja meg az embernek az ő méltóságát, a munkásnak az ő bérét; aki a magyarságba furakodva más nép célját szolgálja, azaz, hazudik és visszaél. A közösség és a becsület ellen is ez az utóbbi a legsúlyosabb bűn, itt ismerhető meg hát legvilágosabban a nem magyar. A magyar mivoltot felismerni tehát nagyon könnyű. Magyarnak lenni már nehezebb.
*
A Szekfű-szerkesztette Mi a magyar? pozitív válaszokra is vállalkozik. A feladat nagy, a szerkesztő még magasabbra üti a mércét és az olvasó várakozását: előszavában némi lebecsüléssel említi azokat a „kevesebb képzeletű, akár pesszimista, akár optimista fiatalokat, s ott azokat is, akiket szakismerethiány és amatőr lelki alkat tett lírai dalosaivá annak a magyarságnak, melyet saját személyi helyzetükben éppen el tudtak maguknak képzelni”. A könyv célja „kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémákat, de melyen belül lehetséges objektív módszerrel és eszközzel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét”. A lírai felelőtlenség ez áradását a szerkesztő annak tulajdonítja, hogy a könyv szuggesztív címe már a könyv megjelenése előtt nyilvánosságra került s „széles tömegekben keltett visszhangot”. Három éve történt, hogy „négyen-öten, mindnyájan az ötvenévesek korosztályából, megbeszéltük ennek a könyvnek a tervét”.
A Mi a magyar? szuggesztív címet, mint tudjuk, pontosan száznegyvenhárom évvel ezelőtt írta le egy lírikus, Berzsenyi. Ezelőtt hat-hét évvel a szerkesztő használta értelmezésben leírtuk fejezetcímül, épp itt a Nyugat-ban mi ifjabb lírikusok is. Valóban, „akkoriban még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak, és amelyekről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyékot vethetnek erre a napsugaras országra”. Négy évvel ezelőtt tanulmánygyűjtemény is jelent meg e címen. Külön folyóirat is alakult akkoriban Magyarságtudomány címmel.
*
A költészet mindenből meríthet táplálékot, de avatatlannak költészetből táplálkozni veszélyesebb, mint pápából (en meurt). Vörösmarty s Ady villámsistergésű gondolataiból éppoly lehetetlen prózai filozófiai rendszert csinálni, akár vegytanit vagy földrajzit – láttuk A vándor és a bujdosó példáját. A költészet különálló kész egész („remekmű”), szentségtörő, aki szét akarja szedni, hogy elemeiből a maga kis terve szerint rakjon fel valamit. Ilyesmire csak egy még nagyobb költő képes – mindenki más – kellő távolságból, azaz kellő tisztelettel csak magyarázhat, különben a Múzsa körmére koppint. Esetleg mosolygó fölénnyel útjára engedi: labirintba löki.
Egy nép lelkületét legjobban költészete fejezi ki. Szekfű a lírai felelőtlenséggel szemben tudósi tárgyilagosságot ígér. Munkatársai tanárok és művészek. Igen jellemző, hogy a tárgyilagosságot az alkotó művészek – Babits, Kodály – valósították meg. A tudósok lírizáltak. Jó munkát végeztek azok a szaktudósok is, akik mesterségük puszta helyzetét ismertették, mint különösen Zsirai, Gerevich és Bartucz. Azok, akik a szakkörök tényeit általánosítani akarták, azok lírizáltak. Néhányan, mint Keresztury, Kerecsényi, eredetien és tehetségesen.
Mások a meglévő s bővíthető lírát lírizálták tovább.
Farkas és Zolnai tanulmányának kivételével a legtöbb munkatárs dolgozata tehát önmagában kerek és szép, de mint lírai elmefuttatás az. Sajnos, külön-külön többet mondanak, mint együtt, már csak azért is, mert lépten-nyomon ellentmondanak egymásnak. Ravasz szerint például a magyar nyelv fő jellege a világosság. Zolnai szerint ennek ellentéte, az agyafúrtság. Különben ő elmondja még egyszer azt, amit már Zsirai is elmondott, de épp ellenkező következtetéssel. Néhányan leszólják a nyelvújítást, mások magasztalják. A végén az ember kevesebbet tud, mint eleinte. A könyv váza szétesik, s ha olvasása után az ember a nagy kérdésre gondol, az a válasz kísért, melyet Berzsenyi a címül szolgáló híres sor végén odavágott.
*
Ez a könyv folytatás és összegezés. A magyar önismeret azonban ma nem másodkézből vett megállapítások és vallomások tologatását kívánja, hanem azt, amire már Széchenyi gondolt: a tények feltárását.
Hogy mi ma a magyar, az utóbbi évtizedben azt felvetették az ifjabb faluvizsgáló „lírikusok” is, akkor, amidőn már pontosan látták, hogy hogyan is áll a magyar, a magyar nép. Az ő válaszuk erre együttesen sem volt ellentmondó. Annál egységesebb volt, minél többen feleltek, a nép lelkületének megvizsgálása alapján. Megállapításaikért megkapták jutalmukat. Megmondták ők azt is, hogy mivé kell a magyarnak lennie, azaz, miként kell tökéletes emberré válnia. Várhatjuk, hogy most az ötvenévesek a maguk megállapítását ugyancsak megtoldják ilyen célkitűzéssel? A munka tulajdonképpen ezzel fog kezdődni, a többi csak előkészítés. Szekfűnek érdeme, hogy az első (s legtárgyilagosabb) népvizsgáló tanulmányoknak ő adott teret folyóiratában. E mostani munkája is nyitány.
*
Nem utolsó nemzeti tulajdonságunk, hogy a közt szolgáló, tehát legönzetlenebb versenyt is személyes viszállyá tudjuk váltani. Ilyen az az elsőbbségi kérdés is; kísérletül adtam át neki az imént magam, hadd ízleljem meg közvetlenül. Elég volt.
A magyarság nagy nemzeti kérdései első tekintetre mintha magántulajdonok volnának, holmi privilégiumok vagy egyéni felfedezések, melyeket csak a felfedezőknek szabad irányítaniuk. Olyan kevés a nagy kérdésünk, vagy olyan sok? Mikor mi a faluvizsgálatot elkezdtük, a századeleji társadalomtudomány egy-két veteránja szinte kiutasító felháborodással jelentkezett: mit akartok, hisz olyat egyszer már mi is próbáltunk, legfeljebb szerény epigonok lehettek. Mások nemzedékem minden tettére Szabó Dezső egy-egy mondatát olvasták rá. Volt ilyen teljhatalmú bánja a németkérdésnek, a közép-európai összefogásnak, a nyugatosságnak, a munkásirodalomnak. Oka ennek az, hogy nagy kérdésünk valóban kevés volt; de csak úgy, hogy egy-két megoldatlan kérdés óriásivá nőtt azáltal, hogy századok óta nem oldották meg: minden nemzedéknek külön-külön fel kellett rá gyürkőznie. A németkérdés Rákóczinak éppúgy magántulajdona volt, akár Zrínyinek; az első faluvizsgáló, ha jobban megnézem, nem Tessedik, nem is Berzeviczy, hanem Mátyás király.
A Mi a magyar? sem Berzsenyinek jutott eszébe legelőször. Az ember azt keresi, ami nincs: ami sosem volt, vagy elveszett. Berzsenyi az elvesztettet kereste. Nekünk a választ nem megtalálnunk kell, hanem megteremtenünk.
*
Vizsgálhatom, s ha kell, megteremthetem egy nép önmagáról való ideálját, s vizsgálhatom valóságos helyzetét. Eredménnyel az utóbbi kecsegtet. Hogy mi a magyar, azt megállapíthatom úgy is, hogy a nemzet tagjait veszem sorra, tömegben nézem a magyart. Az eredmény előbb jelentkezik, mint várnók. Nálunk, minden osztálynál jobban, a dolgozók tömegei magyarok: a munkások s még jobban a földtelen földművesek. Származásra, nyelvre, szokásra egész bizonyosan magyarok, életformájuk és sorsuk azonban jobban hasonlít más fajták dolgozóinak sorsához, mint a felettük levő osztályokéhoz. Példa erre Szekfű könyve is, mely noha tárgyilagos képre törekszik, teljesen megfeledkezni látszik róluk, életformájuk lényegéről: anyagi helyzetükről. Ez a könyv a középosztály magyarságszemléletét tükrözi.
Hogy mi a magyar, arra az izgatottan keresett válasz kereken az, hogy: a szegény s mindaz, ami már ezzel jár s ebből következik. Sorsáért felelős mind az az osztály, amely a nép vezetőjének hirdette magát, s így vezette. A háború utáni években a középosztályra a nép sorsához viszonyítva aranynapok jártak; akkor nem volt kérdés neki a magyarság, a nép ügye. Most lett az, hogy az egységet, melyben kivételes és érdemetlen helyzetet élvezett, veszély fenyegeti. Tulajdonképpen tehát most is csak saját lelkületét és helyzetét vizsgálja s nem a magyarságét, nem a népét. Eszméket boncol.
De hol vagyunk mi még az eszméktől! A magyarság eleven eszméjének a népből kell áramlania – mondhatjuk, hogy népünk ma eszméket sugároz? Hogy van megfelelő „magyarságtudata”? A legridegebben s legnemzetközibben anyagi kérdésekkel küszködik. Míg számára ez a sors a magyar, én nem kívánok e sors magyarságáról beszélni; most látom, hogy nem is tudnék.
Ám a magyarság sorsának vizsgálata mégis erre vezet. Hogy mi volt a magyar, azt költőink elmondták. Hogy mi most, annak kimondásához is költői bátorság kell?
*
A karácsonyestet egy rossz parasztházban töltöttem. Az épületben két lakás volt, a vékony fallal elválasztott másik szobakonyhás lakásban egy fiatal szlovák napszámos házaspár ünnepelt, minden szavuk áthallatszott. Szlovákul beszéltek, egy szót sem értettem belőle. Később az ifjú férj harmonikázni kezdett.
A vaskályha mellett kuporogva eszembe jutott, amit napközben tört magyarsággal elmondtak; az iskolában tanulták meg nyelvünk elemeit. Sorsuk, gondjuk, jövőjük pontosan olyan, mint az alföldi színmagyar nincsteleneké. Elröstelltem magam a gondolatára is annak, hogyha ők valamiképp kimaradnának abból a népvédelemből, amelyen át mi a szegénymagyarság, aztán az egész magyarság védelméhez jutottunk. A szegény ember bemutatkozó beszéde, valami ősi illemtan, vagy tapasztalat alapján, mindig panasz. A panasz egy fokkal még beljebb hatolt szívembe és elmémbe, midőn tört magyarsággal hangzott.
*
Jó: magyarságunk önvédelem; ilyennek vállalom. De olyannak szeretném, amely nemcsak bennünket véd.
A hitvánnyal a rokonsági köteléket sem fogadom el, a nemzetit még kevésbé. A nemzet ismertető és csábító jegyei számomra erkölcsi ismertető jegyek nélkül csak fájdalmasak. Szerencsénk, hogy ilyen erkölcsi jegyet mi is alkothatunk. Petőfi ilyen jegyekre gondolt, midőn a vérségileg jóval egységesebb magyarságnak már ő is arról beszélt, hogy „hazát kell néktek is teremteni”.
Van, akinek a haza, akár a jó ház, arra kell, hogy fáradtan vagy rémülten megbújjék benne; nekem arra is, hogy pihenten és derülten kilépjek belőle, munkára, a szabad világba. Ennek elkövetkeztét várom.
*
Működéséről tesz tanúságot az elme azzal is, hogy valamit nem vesz be: képtelen megérteni. Századunk közép-európai esztétikája a legtöbb tanulmányt a „forma és tartalom” problémájának szentelte. Bevallom, soha egy betűt sem értettem belőlük. Éppígy nem értettem az „irodalompolitika” szót, a „kollektív individualizmust”, s a veszélyt, amely az irodalom kettészakadásából származik. (Az irodalom, akár a sejt, osztódással szaporodik.) Hasonlóképp nem értem most a „keleti vagy nyugati” magyart. Azt jelenti, hogy a tisztességes magyar legalábbis vagy keleti, vagy nyugati; azaz, undok kétlaki, Jézus-kiköpte lagymatag az, aki két népdal között suttyomban Appollinaire-t is élvezi, aki a nép problémái közben el tud merengeni Proust problémáin is? Mert akkor én vagyok e nyomorult, ha nem tudom, ha nem fogom is fel bűnömet. Megtoldom: tudnék foglalkozni a magyarság fajtai jegyeivel anélkül, hogy fajvédő legyek, hogy Ázsiába kívánkozzam.
Budapest, 1940. május 4.
Még április első napjaiban levelet kaptam Franciaországból, Basses-Pyrénées megyéből. A boríték fel volt nyitva, majd újra leragasztva egy „Contrôle postal militaire” szövegű papírcsíkkal. De ezenkívül is rajta volt minden elképzelhető cenzúra, katonai ellenőrzés nyoma és pecsétje. A levél így hangzott:
„Kissé szokatlan módon, a formák megkerülésével írok önnek. Egyike vagyok azon magyaroknak, akik önkéntesen harcoltak a spanyol köztársaság oldalán.
Egy esztendeje vagyunk már a francia internáló táborban, és minden erőfeszítésünk arra irányul, hogy visszatérhessünk hazánkba. Tekintve a hároméves háborút, nem rendelkezünk a szükséges iratokkal, s így ügyünk egyre hosszadalmasabb, majdnem reménytelen. Mi magyarságunkat csak magyar nyelvünkkel, kultúránkkal és érzésvilágunkkal tudjuk igazolni, de sajnos, ma ez nem elegendő. Magyar parasztok, munkások, intellektuelek vagyunk, akik hazafelé tekintenek, hazavágynak. Kérjük, hasson oda minden eszközzel, hogy hazatérhessünk.”
Azonnal válaszoltam. Megkérdeztem a levél írójától, pontosan hogyan képzeli el, hol járjak dolguk után, s milyen lépéseket tettek eddig ők? Megkérdeztem, vajon esetleg nevük puszta közlése vagy emlegetése nem lehet-e egykor hátrányos rájuk; felhatalmazást kértem, hogy nevükben szólhassak. Egyszóval, részletesebb felvilágosítást kértem. Megírtam természetesen azt is, hogy vajmi kevés képességem van arra, hogy bárhol is eredményesen „odahassak”. Most kaptam választ. Közben magam is érdeklődtem helyzetükről, várható sorsukról. Ezt tudtam meg:
Gurs-ben és Vernet-ben összesen mintegy hatvan magyar van hadifogságban, teljesen kilátástalan ideig, igen rossz körülmények között. Nem akarok megrázó szavakat használni olyan helyzet lefestésére, amelyet saját szememmel nem láttam. Esztendeje sínylődnek a táborban. A táborok annak idején úgy keletkeztek, hogy az internáló hatóság egyszerűen szögesdróttal bekeríttetett egy puszta területet, oda vezényelte be a kimerülten, rongyosan, nagyrészt betegen érkező foglyokat. A lakóbarakkokat s egyéb épületeket maguk a foglyok készítették a később kapott deszkákból, építőanyagból.
Az internáltak egy része spanyol volt, a többi különböző nemzetiségű. A franciák rövidesen elhagyták a tábort; elhagyhatták később – kormányaik közbenjárására – az angolok, amerikaiak, északiak is. A francia hatóságok mindenkit hazabocsátottak, aki hazájából útlevelet, útlevél-meghosszabbítást vagy hazautazó-vízumot kapott, s a tábor elhagyása után rögtön Franciaországot is elhagyta.
A magyarok nagy része bányász, munkás és földműves, de van köztük szellemi munkás is. A táborban rögtön összeálltak, külön csoportot alakítottak. Közös kérvényben fordultak a magyar hatóságokhoz, hogy a hazai adatok alapján igazolják őket, hogy minél előbb hazatérhessenek Magyarországra.
„Egyéni, közös kérvénnyel fordultunk a párizsi magyar követséghez is” – írják. A követség mindannyiszor válaszolt; azt felelte, hogy érdemleges választ csak a belügyminisztérium döntése után adhat.
A második levél vétele után még aznap délelőtt elmentem a belügyminisztérium épületébe. Kezemben a kérvény számával tévelyegtem a folyosókon. Sajnos, kevés jártasságom van az ilyenfajta dolgokban; másfél óra múlva, amidőn a hivatalokat bezárták, annyit tudtam, mint mikor odamentem. A véletlen úgy akarta, hogy azokban a napokban találkozhattam egy francia úrral. Azok közül való volt, akiket befolyásosnak szokás nevezni; épp átutazóban időzött Budapesten. Éltem az alkalommal, s elmondtam neki a fogoly magyarok dolgát. Bólongva, jóakaratú pillantással kezdte hallgatni szavaimat, de tekintete s más tárgy felé is el-elhajló mondatai azt sugallták, hogy befolyásossága is tán más irányú. Beszéltem egy jogásszal is. Ezután ötlött eszembe, hogy leghelyesebb, ha ezt a váratlan rám szakadt gondot nem tartom magamban, hanem közreadom; így tán több segítség akad. Azok a távoli magyarok nem ismernek személy szerint engem, nem is személyhez fordultak, hanem, mint írták is, az íróhoz. Így határoztam el, hogy az írót bocsátom rendelkezésükre, írok róluk.
Tudom, kikről beszélek. Az ügyről, amelyért ezek az emberek küzdöttek, s most szenvednek, a vélemények igen különbözők, nemcsak itthon, hanem Franciaországban is. Ám én ezzel nem foglalkozhatom, de most nem is akarok foglalkozni. Ezek az emberek számunkra, attól fogva, hogy tehetetlenek, egyénekké váltak, csupán emberekké. Számba kell vennünk, hogy életüket tették kockára, önként, férfiasan, szívükre hallgatva. Átmentek a hűségnek, becsületnek azon a vizsgáján, ahol a halál vizsgáztat és válogat. Ezt a magatartást én még ellenségeimben is tisztelném.
Egy esztendeje, hogy raboskodnak. Ez elegendő penitencia lehet, azok szemében is, akik tettüket elítélik.
Ezt mondhatom róluk mint író. Hozzam fel azt is, amit mint magyar mondhatok? Idézzem Széchenyi szavát, hogy mennyire kell vigyáznunk egymásra, hogy mennyire kell nekünk mentenünk magunkat? Minél nehezebb a helyzetünk, csak annál jobban.
A világnak valóban sok a gondja, s tán a kisebb is nagyobb ennél, most, amikor országok sorsa forog kockán, mondhatják némelyek. Tapasztalatom szerint ilyet azonban csak azok szoktak gondolni, akiknek a lelkiismeretük elcsitítására a legkisebb ürügy is elég. Hatvan ember nem kis szám, mert egy is épp óriás, mihelyt bajban van. S olyanban, melyből kimenthetjük. A valóság az, hogy e hatvan ember megmentése a kis dolog. Ma még tán egy tollvonás, egy telefonálás is elegendő.
„Megmentést” írtam és azt, „ma még”. Van okom mind a kettőre, hadd mondjam még ezt is el: a félelmet.
Esztendőkkel ezelőtt Párizsban hallottam egyszer néhány francia fogságba került magyar sorsáról. Szívdermesztő volt, akkor nem is akartam elhinni. Egypár olyan magyarról beszéltek, akiket a francia hadsereg még 1918-ban vagy 1919-ben fogott el mint forradalmár szabadságharcost vagy izgatót vagy bujtogatót, de meglehet, hogy csak mint egyszerű katonát. Mindenesetre hadbíróság ítélt felettük a maga szigorú formulái szerint, nemigen nézve a különbséget, amely fennállt az akkori százféle alakulat és szervezet tagjai között. Tíz-tizenöt évi kényszermunkára ítélte őket. Az elítéltek az Ördög-szigetre kerültek, ott is haltak meg, anélkül hogy az akkori „nagy gondok” között bárki is tudott volna róluk.
A történetet, mondom, hitetlenkedve hallgattam, el is feledtem. A fekete kolostor olvasásakor gondoltam rá újból, akkor már riadalommal. Ez merül fel bennem ismét.
A gurs-i és vernet-i fogolytábor feloszlatás előtt áll. A ki nem szabadult: a ki nem szabadított foglyokat, hír szerint, Afrikába viszik. Erről a foglyok még semmit sem tudnak, s kérem azokat, akik e sorokat olvassák, vigyázzanak rá, nehogy a foglyok megtudjanak valamit – félve írom le a szót, hogy – előre.
Az olvasó a hatvan magyar sorsáról már pontosan annyit tud, mint én; mindent elmondtam. De értesülésemmel együtt nyugtalanságomat és értük való gondomat is szeretném megosztani, hisz csak ezért fogtam írásba. Arra gondoltam: akadnak tán e sorok olvasói közt olyanok, akiket – épp e sorokkal – érdemes volna megkérnem arra, amire a gurs-i magyarok engem kértek: hogy „hassanak oda”. Oda, ahol nekem, ellentétben a gurs-i és vernet-i foglyok hiedelmével, semmi jártasságom nincs, semmi szavam, ha csak az nem, hogy itt, íme, mégis szót emelhettem. Ha bővebbet akarnak tudni, forduljanak a tragikus sorsú érdekeltekhez, közvetlenül a fogoly magyarokhoz. Címük: Camp de Gurs, Ilot E. Groupe Hongrois (Basses-Pyrénées). Azok a figyelem legkisebb jelét is bizonyára örömmel és hálával veszik. Magyarországtól várnak mindent. Tőlem magyar olvasnivalót is kértek.
Szeretném, ha ez az írás itt nyilvánosságra adott kérvény lenne, másfelé is. Ez a lap, tudom, eljut Franciaországba is, eljut mindenféle illetékes tekintet elé. Fordítás vagy kivonat formájában talán bejut a döntéssel megbízott hatóság asztalára. Végezetül vallom be, hogy elsősorban az intézkedő illetékesek számára írtam ezeket a sorokat, beadványt írtam a magam módján. Ha magánolvasmányként már úgyis átfutották s megértették, kérem őket – hisz a dolog nehezén átjutottak –, emlékezzenek meg róla munkájukban is. (2)*
1940. július
Kőrösi Csomát mindnyájan ismerjük és tiszteljük. Regulyt, aki ugyanarra vállalkozott, s azért ugyanannyit szenvedett, mint ő, annál kevesebben. Mi köztük mégis a különbség? Csak az, hogy a nagy feladatot, melyre Kőrösi készülődött, Reguly el is végezte. Igen titokzatosan egyiknek a hírnév, a másiknak a munka sikerült.
*
Még egy lírai elmefuttatás, hogy ki miként magyar, s pirulva, némasággal vezekelve többé sosem ejtem ki ezt a szót. Már X. is, szerényen, önmagát adja mértékül, Y. is. Az ijesztő, hogy – egy vásárnyi buzgólkodóval egyetemben – pontosan ugyanazt mondják, ugyanazt a tartalmatlan kérkedést, gyomorból zengetett üres pátoszt – vagyis, ha szavazattal kellene a kérdést eldönteni, igazuk nekik lenne. A gondolkodónak és művésznek egy-egy szótól olyan arányban kell tartózkodnia, amilyen arányban az közhasználatúvá lesz: nem közkinccsé válik, hanem közprédává. Gyerünk, minél gyorsabban, vissza a kezdethez! Mit is jelentett először néhányunknak ez a szó? Népit. S a népi? Sürgős társadalmi igazságtevést. Vagyis nemzetek feletti fogalmat.
*
Vajon a franciák, angolok miért nem kutatják, hogy ők ki-mifélék? Tudják? Természetesen. Azért tudják, mert közülök már rengetegen nyilatkozhattak első személyben arról, hogy egyénileg kicsodák: irodalmuk nyolc-kilencszáz év óta vall, tisztáz, végzi a bemutatkozást és az emberi leleplezést. Nem akarok számot mondani, de azt hiszem, van legalább tízmillió francia, aki félreérthetetlen kerek, gyakorta lángelméjűen világos kijelentésben elmondta, hogy ő milyen – nem franciának, hanem egyszerűen csak – embernek. Az általános kép tehát, akár a statisztikában, a nagy számból, a tömegből alakult ki. Így történhetett, hogy Rutebeuf éppúgy francia, akár Pascal. De hány ilyen magyar vallomást tudunk összegyűjteni? Még a 16. századból is csak négyet-ötöt, a 17.-ből tízet, a 18.-ból húszat, a tömeges nyilatkozat, mint tudjuk, a 19.-ben kezdődik. Hány megbízható vallomásunk lehet összesen? Számot itt sem merek kockáztatni. Szünetlen kérdezősködésünk, jellemkutatásunk bizonyítja, hogy kevés az adat. De a vizsgálódás útja csakis az adatgyűjtés lehet, mert egy ember csak a maga nevében nyilatkozhat még a közösségről, a magyarságról is. Új adatot csak az irodalom, a szellemi élet nyújthat, mert a nyilatkozatnak, hálistennek, van formai oldala is. A választ, jellemünk tökéletes képét tehát csak az irodalom és a szellemi élet virágzásának gyorsításával sürgethetjük. Ezek pedig – tapasztalatból tudhatjuk – csak az alsóbb néposztályok szellemi megizmosodásával virágoznak fel. Mint annyi kérdés vizsgálásánál, tekintetünket tehát itt is arrafelé kell fordítanunk. A közös jellem képe attól lesz egységes, ha minél több, sőt minél többféle lélek és jellem nyilatkozik meg, a lehető legegyénibben, legszabadabban: vallomásról van szó.
*
Kis nemzet, nagy nemzet, úton-útfélen megint ez hangzik, s hogy milyen is lehet közöttük a viszony, s hogy melyik a kívánatosabb.
Nem szeretnék nagy nemzet fia lenni, úgy értem, nagyszámúé. Rokonérzelem nélkül hallgatom X. sóhaját amiatt, hogy dalait legföljebb csak tizenötmillió ember élvezheti, tizenötmillió magyar, illetve magyarul értő. „Bezzeg, ha francia volnék! vagy orosz!” A sóhaj üzleties, a disznókereskedő fájlalja így a védővámokat. Nekem tetszik a kis nemzetek, azaz, a kevésszámú nemzetek meghittsége. Tévedés és megint csak üzleties szellemre vall, hogy kisszámú nemzetben könnyebb kiválni, elsőnek lenni (mert kevesebb a versenytárs). Hány angol hallgathatta Shakespeare-t? Hat-hétmillió? A görög kultúra legcsodálatosabb idején görög, nem hiszem, hogy volt félmilliónál több. Igaz, hogy az majdnem mind odahallgatott, ha Euripidész megszólalt.
X. nacionalista költő, sőt soviniszta. Én se soviniszta, se nacionalista nem vagyok. X. csodálkozik hát, amidőn – megvetésemet nemigen leplezve – néhány szóban ezt megmondom neki. Gondolatomban valami átkos internacionalizmust szimatol, s csak dühösíti, hogy hasztalan, hogy nem leli a forrást. Holott ösztöne jól működik; magyarnak nemcsak a meghittség miatt, hanem a mindenkor nemzetfölötti emberszeretetből tetszem lenni; mennyi tenni, segíteni, rendezni való akad!
Nagyon szép Goethe pályafutása és erőfeszítése a németek közt. De mennyivel szebb, hősibb s művészibb is lett volna például Albániában, az akkoriban! Futotta volna arra is a tehetsége? Legalább kétszerannyi kellett volna hozzá. Legalább ötszörannyi, amíg kiválik, Goethévé emelkedik. Az egész nemzetet Goethe-értővé kellett volna emelnie.
Meghittség és feladat: a kis nemzetek költőinek pályafutásában ez a lelkesítő. Természetesen csak művészt lelkesítő. De hát a nemzetek nagysága mégis ezen mérődik s nem a sertésforgalmon! Melyik százmilliós nemzet éri el valaha is a félmilliós görögség három-négyszáz esztendejének nagyságát?
– Nem költő hát – mondom oktatóan X.-nek –, aki éneklés előtt, vagy akár közben is azt nézi, hányan ülnek a teremben.
– Szóval, l’art pour l’art? – kérdi lenézéssel, mert valami félreértés folytán azt hiszi, ezt a megjelölést már csak megvetéssel illik kiejteni – szóval, csak magunknak írjunk?
– Irodalmunk első nagy realistája, szinte riportszerűen beszámoló művésze egyszersmind a legl’art pour l’art-abb költő volt – felelem. – Mindössze egy öreg nagynéninek írt, és még azt is csak az ő képzelete teremtette.
Gyanakvó pillantás.
– Mikes Kelemennek hívták.
*
T. is az elmaradt elismerés miatt panaszkodik, hevesen és alapjában jogtalanul és ok nélkül. A jelenség elég gyakori ahhoz, hogy megfigyeljem magamon a kényelmetlen érzést, amely az ilyen rejtett kérkedés hallatán elönt. Valóban úgy van, ahogy gondolom, hogy én érdemen felül kaptam elismerést? Vagy valóban csak gondolom, mert sohasem vártam? Az bizonyos, hogy sosem éreztem annyira otthon magamat a hazában, a társadalomban, mint amikor valami olyasmi ért, amit más mellőzésnek vett volna. Ilyenkor tudtam igazán tájékozódni, mihez tartani magamat; meglelni a helyemet. Mikor két hónappal ezelőtt váratlanul töröltek a Sajtókamara tagjai közül, szinte fellélegzettem, mint akiről elmúlik egy álom, s végre a valóságra ébred. Hát persze hogy így kell ennek lennie, így a helyes! S mi több, a természetes is; a dolgok ésszerű rendje! (Meglepetést éreztem, midőn később mégis felvettek.)
*
A francia katasztrófa igazi tanulsága: az a gyalázat, ahogy a nemzet mai látó és halló szervei, az érzékelés, tájékozódás és tudatosítás idegcsomói működtek: a sajtó, a publicisztika, a politika és megint csak a sajtó. Ha hazudtak volna, még hagyján. De maguk sem tudtak semmit, egy mukkot sem a legfontosabbról (az ellenségről), de azért működtek; mutatták, mintha végeztek volna valamit, egy feladatot! Az éles kutatás és kegyetlen híradás helyett azt szállították, ami a közönség szájízének, a tespedésnek kellett. A szív és elme helyett a mozdulni rest ülepet szolgálták. Ennél ijesztőbben semmi más nem igazolja a felemás műfajok és lények veszélyét és veszélyességét, ezúttal a költővel keresztezett kisbíró korcsáét.
*
Barátomnak, a betegnek, előkelő társadalmi állása volt, az orvos tisztelettel vizsgálgatta; szinte restelkedve vetkőztette le, s kémlelt be nyílásain. Az orvos bizalma és uralma a baj súlyosodásával nőtt. Midőn bizonyos lett, hogy a beteg valóban az övé, vagyis menthetetlenül beteg, rákacsintott, vállára vert, majd arcát is megpaskolta, akár egy kisfiúnak. A beteg ösztönösen megérezte a különös illemtan szabályait, mosolygott, szemérmesen lehunyta pilláit, és várt, izgatottan várta a viszony alakulását, amely a „vegyük csak ezt be”-szerű bizonytalan többesszámon át néha-néha a tegezésig melegült. Ha a beteg meggyógyul, egy fél év múlva nem bizonyos, hogy megismeri az utcán az orvost, s elfogadja köszönését. De az orvos győzött, kezelt. Fél év múlva már mint csecsemőt kezelte a beteget, aztán mint egy tárgyat, egy úti bőröndöt: kinyitotta, beletúrt, széthányta, majd – unottan és gyorsan – visszagyömöszölte, és fütyülve tekintélyre, társadalmi illendőségre, két pipázó szállítómunkással leküldte a pincébe.
*
Mily örömmel nézi a szülő gyermeke fejlődését, szellemi és lelki változásait. Ezt a fejlődést, változást a társadalom csak huszonöt-harminc éves korig engedélyezi. Ekkor meg kell merevedni; ettől fogva a változás hitehagyás, árulás. A szellemi érettség gyakran azt jelenti, hogy kötözd meg a lelkedet. Az embernek tehát akkor van legkisebb joga a választásra, mikor már érett, sőt tapasztalt fővel választhatna. A társadalom ilyen rossz szülő, ilyen rossz nevelő? Nem. A hasonlat rossz. A társadalom (bármennyire uralkodik és nevel is) nem nevelő, hanem tanítvány; nem szülőnk, hanem gyermekünk. Ezt azonban legtöbbször csak az írók érzik, homályosan; de csak ritkán viselkednek érzésük szerint.
1940. augusztus
Nyugat politikai határa, amelyet Richelieu a Rajnánál, Metternich a Lajtánál látott, a mi szemünk előtt úgy villódzott ide-oda, úgy feszült meg hol a Visztulánál, hol a Meuse-nél, a Csatornánál, a Dordogne-nál, akár a kötélhúzók kezében a kötél. Amíg egyszerre csak fel nem röppent a levegőbe. Nyugatot nem politikai, nem is földrajzi határ szabja többé körül. Nyertünk is vele. Visszakaptunk egy örökséget.
Egy szellemi magatartást, egy sereg remekbe csiszolt eszmét. A politikának ezek nem értékek többé; a sárban hevernek, és – ahogy a gondolatokhoz illik – annak tulajdonává lesznek, aki lehajol értük.
Clemenceau – maga sem tagadta – volt olyan barbár, mint Tamerlán, Wilson vajákosságban és együgyűségében nem maradt el a doboló kuruzsló mögött, aki bűvigéit a Bibliából veszi. Igéiket mindketten Erasmusból vették. Ilyesfajta kisajátítással lett Erasmus eszmevilága és vele mindaz, ami Nyugatot jelentette, a privilégium, végül politikai eszköz. A politika immár világszerte a maga sajátos, új eszközeit használja. Így szabadultak fel a szellem eszközei. A kéznyomot hamar le lehet tisztítani róluk.
Nyugat, az eszme birodalma függetlenődik a politika határaitól, azzá lesz, ami megteremtődése hősi idején, a középkor végén, az újkor elején, amidőn Krakkó éppúgy hozzátartozott, mint Párizs, Pádova, vagy egy-egy évtizedre Buda. Amidőn az ösztön és az indulat szülte homályos érzésekkel szemben az értelem, a tiszta gondolat világát kezdte építeni. Feladata, ellenlábasa ma is ugyanaz. Munkája is lehet olyan hősi.
*
Nem közönséges élményben lehet ma része Magyarországon a geográfusnak. Az áradás vadvizei nagyrészt visszahúzódtak, de a tarlók és krumpliföldek között megyék hosszán buja, zöld csíkok kanyarognak, sás és nád üti fel bennük fejét, a kukorica kétszeresére nő, vagy elpusztul. Eltűnt folyók és folyamok ágyai ezek, melyeknek már nevét is elfeledte a nép. A Tisza valamennyi holt ága látható, a Kapos és a Sió egyenes vonala mellett ott kígyózik a századok előtti meder. A romok körül megszittyósodik a talaj, a régi várárkot idézi. A megpróbált föld múltjára emlékezik.
E folyóirat neve, mint minden ilyen név, sokáig puszta szó volt számomra, nemigen gondoltam rá, hogy külön jelentése is van. A megpróbáltatások teszik, hogy a megszokott név egyszeriben nedvvel és élettel kezd megtelni? E folyóirat és e név évtizedekig bástya volt, az értelem előretolt hadállása mindazzal szemben, ami homály és köd. Harca és sorsa különösen alakult: küzdenie és dacolnia kellett akkor is, midőn legjobb harcosait a környék rég győztesként ünnepelte. Várárkait nem az ellenfél temette be, hanem a diadalra ki-kirobogó bajvívók.
Sorsát én megint hadállásnak látom; annak is kívánom. Tudom, hogy az eszme, amelynek nevét viseli, megingathatatlan és örök. De fürkészve nézem az új gárdát: lesz mersze és szívóssága megállni a bástyán és lődözni és világítani valója?
1940. szeptember
Hazám – hogy prózában idézzem a verset – olyan nekem, mint apám házatája: akkor nyomul föl, ha szükségem van rá, vagy neki rám; akkor köt, néha majdnem láncol. Különben csak jó ugródeszka: ereje, biztonsága a fellendülésre való. Igen: tegyétek tágassá, egészségessé, naggyá, sőt kiemelkedővé a hazát; hogy nyugodtan távozhassam. Ez a ti gondotok. Az enyém, hogy kintről minél többet belehordjak.
*
Az ifjúságot sose becsültem, hadd mondjam meg gyorsan, amíg pártatlanul mondhatom. Ifjúkoromban egyenest megvetettem.
…Feltűnt már komoran (itt egy szót elfeledtem) hatvannyolcadik évem…
Egyik versem sora volt ez, csak ennyire emlékszem; fülemben ezt is Osvát hangja őrizte meg, ahogy a kéziratpapírról gyanakodva elskandálta. Azt hiszem, ez volt az egyetlen vers, amelyet nem értett. Lehajtotta fejét, szemüvege fölött fürkészve pillantott rám: „Ha jól emlékezem, Uram, épp múltkori versében méltóztatott közölni, hogy most múlt huszonhat éves”. Próbáltam megmagyarázni, hogy attól már a hatvannyolcadik közelségét is érezhetem, de nem sikerült. Valami szürrealista tréfát sejtett. „A gúny nem sült el” – mondta nevetve, és visszaadta a verset. „Az olvasót meg nem csapjuk be.”
– De mikor valóban közeleg! – állhatatoskodtam. – Kérem, az idő gyorsan eltelik!
– Engem tanít meg rá? – mondta és megint nevetett. Vagyis bánta az idő múlását, vagyis öregen is ifjúságpárti volt.
Én, minél jobban telik az idő, annál kevésbé sajnálom. Az élmény és a tapasztalat öregít? Már tízéves koromban rogyásig voltam tapasztalattal – mit kaphatok még? Legfeljebb vigaszt, azaz feledést, azaz hiszékenységet és tájékozatlanságot, vagyis ifjúságot. S a mai fiatalok? Megértem csendességüket. Mindnyájan, akik e században élünk
|
Klasszikus kor közeleg. Nem életünk kora lesz fontos, hanem az emberiségé.
*
Az első francia költők medvét vezetve járták a világot, a falvak főterén két fa között kötelet húztak, átsétáltak azon, s azután – mintegy képességük igazolása után – szavaltak. A szavalatban közvetlen emberi érzésekről szóltak: hascsikarásról, köszvényről s különösen a bélgiliszták okozta kellemetlenségekről. Néha – vidámabb hangon – az öregkorral járó kényesebb fogyatkozásokat dalolták meg. Aztán gyógyfüveket árusítottak, saját beszámolóik szerint oly olcsón, hogy a beszerzési költséget sem keresték meg. Engem elragadott a hivatás gyakorlásának e módja. Részleteit s mesterfogásait Rutebeuf életrajzában ismertem meg.
Gyakran szóltam e költőről, nem emlegethetem elég hálásan. Kamaszkori olvasmányom és vigaszom volt, merő véletlenségből.
Illetve félreértésből. Amaz igényes – a szegényebb társadalmi rétegekben egyáltalában nem ritka – gyermekek közé tartoztam, akik türelmetlenségükben s tán nagyravágyásukban a meséskönyvek után rögtön a legértékesebb, legmagvasabb, a legsúlyosabb könyvek után nyúlnak, tán azért is, mert a szülői háznál az értéket, a súlyt és magvakat oly tisztelettel hallják emlegetni. Emlékezetemben Benedek Elek után nyomban Voltaire következik. Midőn nyelvtanulásra szántam magam, egyszerre három nyelv szótárát is beszereztem.
De képességeim fogyatékosságát már az elsőnek, a franciának tökéletesítésénél be kellett látnom; a hetykén kölcsönkért Descartes-ból csak azt értettem, amihez a latin segített.
Ám épp ez ébresztette fel találékonyságomat. Tudván, hogy a francia nyelv a latinból fejlődött, s gyümölcsöztetni akarván latin ismereteimet, eltökéltem, hogy a franciába nem megkeményedett végén, hanem – ésszel – forrásánál hatolok be, s csak vitetem magam kényelmesen fejlődése folyóján. Lexikonból tudtam meg Rutebeuf nevét: ő az első francia lírikus.
Hogy végre róla is beszéljek: a 13. században élt, valószínűleg 1235-1240 körül született, és 1285 körül halt meg. Keresztnevét nem tudjuk. Szent Lajos és Merész Fülöp alatt élt, nyelvezete után ítélve Párizsban. Megvetette az udvari költészetet. Világfelfogása és hangja az, amit nálunk kései tanítványának, Villonnak tulajdonítanak. Főleg szatírákat írt, a lovagok és szerzetesek ellen. Verseiben gyermeki örömmel rázza a még elég friss újdonságot: a francia rímet, a művészi szójátékot, az alliterációt. Iszonyú nyomorban élt, de költői öntudattal. Magát a társadalom fontos tagjának tartotta. Urának csak Istent és a királyt ismerte el. Ezek előtt meghajolt, de különben jogot érzett mindenhez: bírálathoz, ahhoz, amit ma politikának neveznek, az emberi élethez. Sikere egyikben sem volt. Így elsősorban korfestése a legmegkapóbb; s legidőszerűbb.
A középkort most értem igazán, hogy ismét őt olvasom. A gótikus katedrálisok, a vagyonos városok, pompás kastélyok építésének, a legátszellemültebb himnuszok keletkezésének idejében írt, konokan a szegénységről. Szent Tamás kortársa volt. Tegnap egész nap úgy olvastam, hogy ágyamon itt volt Babits Amor Sanctus-a, cserélgettem a verseket. A Jézus felé boldog elragadtatásban nyúló lélek mellett így elevenült meg előttem a föld felé nehezedő test. Melyik erősebb? Vetélkedésre Rutebeuf-t nem merném bocsátani, a dalnokversenyben szemben vele a 11. századi Szent Bernát tanítványai állnak és maga Szent Bernát, ilyen dalokkal:
|
Tisztelgésből s hálám lerovásaképp fordítottam le egy versét, hogy azért neki is legyen szava. Szent Lajoshoz beszél, annak második keresztes hadjárata után. A vers címe: C’est de la Povretei Rutebeuf – Rutebeuf szegénységéről.
|
*
Egy nemzet sorsa nem egyszerre dől el a csatatéren és a szellem területén, erre épp mi magyarok vagyunk a legjobb példák. Egyre többet gondolok a francia írókra. Nemcsak művükre, hanem személyükre is. Mi történt velük? A Temps az ifjúság megrontásával vádolja Gide-et, pontosan abban a hangmodorban, amelyet mi a húszas évek elejéről ismerünk. Gide nem felel. Hol van? A vékony lapok hasábjain megannyi gall Szabó Dezső dörög. Valéry, Duhamel, Martin du Gard, Malraux hallgat. Gide – aki ifjúságomban engem megerősített – a hetven körül jár. Lel nyugalmat s fedelet valahol? Van az ozorai szőlőhegyeken egy magányos présház, egy vörösmartys kolna, nyaranta az ő szellemét láttam ott vendégül: szívesen látnám most személyét is.
*
„Tudománypolitika” – hangzik elég hangosan a hajó orrán Füred és Tihany között. Az író mindig szolgálatban van, kötelességszerűen odatekintek tehát, aztán oda is fülelek, bár unom már egy kicsit a szolgálatot, s különben is szombat délután van. Egy idősebb úr magyarázza egy másik idősebb úrnak, hogy Ottó hiába írta meg a pannonhalmi eszme fejlődését, egyetemi tanárságából nem lesz semmi a „tudománypolitika mai állása mellett”. Fáradt vagyok, épp csak a szót raktározom el, dédelgetve az irodalompolitika mellé. Eötvös még politikatudományt és politikai irodalmat ismert. Egyszerű szócsere? Olyasfajta, mint a szemüveg vagy üvegszem, gyümölcsfa és fagyümölcs. Nekem a szavak tótágasával fordul a világ.
Az istállóból egyenletes, hangsúllyal alig hullámoztatott beszéd hallatszik ki; mintha valaki leckét mondana föl vagy imádkoznék. De a hang már elég öreges: „A királyfi akkor azt mondja a nőnek, meg van maga bolondulva, vagy minek vesz maga engem…”
A hang megáll. Egy vékonyabb hang szakítja meg, lányé:
– Meg? Hogy mondta, bácsikám? mondja még egyszer. Meg? Meeg?
– Meg.
– Nem meeg? Vagy möeg?
– Megmondta neki.
– Köszönöm, bácsikám. Foltassuk.
Foltassuk? A praxi – az uradalmi segédtiszt – mosolyra húzza a száját, s fejét csóválva néz be az istállóba. Épp csak a fejét dugja be. Nem akar fennakadást.
Gyönyörű boltíves istálló ez. „A tizennyolcadik század végéről!” Szebb, mint a kastély, „tisztább stílusú”. Csak a divatáramlat erősödésétől függ, hogy műemlékké nyilvánítsák. A falusi templom elbújhat mellette, nagyság dolgában is.
Az öreges, leckemondó hang folytatódik odabenn.
– Megmondta neki, hogy a kukorékolás után félórán belül ottlegyen üneki, de pontosan, mint a vasút, a fánál, ahunnan a följárat van, minden kinccsel meg az ustorral, mert a gripf nem vár.
Most megint a sietős, lányos hang:
– Gripf? Gripf?
– A gripp, a grippmadár…
A praxi újra benéz. Az ágy, már az a földbe ásott lábú istállóágy, itt van mindjárt jobbra az ajtó mellett. Azon ül az öreg Szabóki. Mellette, a fejük fölé akasztott istállómécs fényében csak egy se fekete, se szőke hajú leányfej látszik. Illetve az öreg mögül látszódik ki, amint egész a térdéig borulva előrehajlik. A térdén ír.
A praxi jókedvének most már nem elég a fejcsóválás. Az a jókedv a lábakat is megindítja. De jókorát lódít bele a levegőbe a kar is, ahogy a fiatalember ellép az ajtóból. Az itatók felé megy.
A béreseket nem látni a kékes, alkonyi ködben, ebben a decembervégiben, de hallani, amint ott valahol a kút helyénél szólongatják az ökröket: Bimbó, hne, Bimbó, arrébb, hnee!
De fele úton irányt vált a fiatalember. Ezt is egy jókedvű karlendítés előzi meg. Visszafordul: nagy félkörben megkerüli az istállót.
A sarkon túl meghökken. Hirtelen, alig egy méternyire az orrától, óriási szarvú, hatalmas ökör válik ki a vastag ködből, mintha kőfalból lépett volna elő, akár egy jelenés. Hátulja, dereka még benne van az óriási meszelt falban, épp csak a két első lába, a lelógó ráncos nyaka, a feje látszik meg az az iszonyatos fehér szarva. Kétlábúként áll itt, mint valami mitológiai görög rémség. De már szökik is félre. Most meg csak a dereka látszik: a következő pillanatban a fara; aztán meg csak a nagy bolyhos farka. Nagy bakugrásokkal, szinte úszva tűnik el a sűrű lében: mintha hullámok vinnék.
De még itt lehet a közelben, mert itt szuszog. A praxi megáll. Váratlanul, épp a tarkójánál, akkora bődülés éri, mint egy hajókürté.
Aztán ismét az előbbi jelenés, csak másfajta szarval.
Átható, de nem kellemetlen szag önti el, ez igazán úgy hullámzik s árad körötte, mint egy tenger. Olyan mélynek s végtelennek is érződik. Aztán újra egy ökörbe sikerült kentaur vagy mi.
Nem nehéz kitalálni, ökörcsordába került, most eresztik itatni.
Ez csökkent valamit a kedvén, de nem veszti el. Épp csak lassabban, óvatosabban folytatja útját.
Az istálló túlsó ajtaján megy be, legalább ötven méterre van a lánytól, de az óriás, üres hombár most olyan kitűnően adja a hangot, akár egy hangszekrény.
– …A királyfi kirántja a kardját, azok meg csak kezdenek ám lefelé csúszni, amikor az egyik elkiáltja magát, szálka, szálka, a másik meg, hogy jaj a… tisztesség ne essék szólván, hadd ne kelljen ezt kimondanom.
– Csak mondja, bácsikám, egész bátran.
Az öreg már mondja is, a világ legtermészetesebb hangján, mielőtt a praxiban elállhatott volna a csodálkozástól a lélegzet. Szerencsére a változatok közül a legenyhébbet mondta.
„Úgy.” Valami ilyen lebbent át a praxi fején, szóval ilyeneket is megértesz. „De” a következő pillanatban épp emiatt melegszik meg a szíve a lány iránt. A melegségbe valami testvérbátyi sajnálkozás vegyül. Meg röstelkedés is: mibe keverik ezt a lányt.
A többi után a királyfi is lecsúszik, de ő a vesszőparipaként lába közé vett kardján. Szabóki meglepő folyékonyan ontja a bárgyúságait.
A praxi kimegy, elkerül a borjak kisajtajához, onnan kiált:
– Szabóki!
Szabóki száll le az ágyról, távolról sem olyan katonásan, mint máskor tenné. Mielőtt indulna ki az itatáshoz, még várakozik is.
– Akkor majd holnap, Feri bácsi – mondja a lány.
És végre van egy kis ideje a praxi számára is. Legalább a kastélyig, ahol most a tiszttartó lakik. A tiszttartóéknél meg ez a lány. Az egyik pesti nagyfejűnek a húga. Mert a döglődő pusztát most egy nemzetközi petróleumfinomító bírja: az vette meg, mert nem lehet pénzt kivinni az országból. Ez nekik a takarék, a biztonságos.
– Velem nem lehetne folytatni? Belőlem nem doktorálna? – szól: üti meg újra a hangot a praxi, de hagyja megint csak jókor abba.
Mert röviden az igazság első része az, hogy a lány az öreg Szabókiból doktorál, az öreg sületlenségeiből, az idén júliusban.
Az igazság másik része meg ugyancsak igen tömören az, hogy ennek a történetnek a visszáján olyan elvarrások vannak, amik ha napvilágra kerülnének, nagy bajokat okoznának. Talán egyebek közt még a praxi gyors távozását is ebből a pesti könyvelők igazgatta édenkertből.
Az elvarrás pedig az, hogy ezt a Szabókit, ezt a nótafát és varázshegedűt, ezt a folklorisztikus csodalényt, ezt a sorcier de la pousta-t, ahogy a francia lap fényképe magyarázta, ezt az ál-Fedics Mihályt, úgy, ahogy a csontpapíron és a doktori értekezés belső oldalán állt, ők találták ki, ők ketten, ő meg Böröczk, a nagyobbik segédtiszt. Ők alkották meg, kurblizták föl, mint egy gépkocsit, s engedték szabadjára. Szerencsére törököt fogtak benne, mert magától is remekül működik, noha fogalma sincs róla, hogy mi történt vele.
Lóhalálában kellett annak idején csinálni. A puszta becsületéről volt szó! Fürgedről is, Döbröntéről is volt már ajánlkozó, a lány már másnapra kérte a kocsit, hogy folytatja kutató körútját. Meg lehet érteni Gábor bácsi pillantásait, ahogy végigmérte őket, kettejüket: a főfőkönyvelő húg máshova megy? Itt nem talál semmi érdemlegest? Itt semmi sincs? Milyen vélemény fog odafent kialakulni Kiskaréjosról?
Nem ők voltak a hibásak. A hír – a kutató körútról – először úgy szólt, hogy őstehetségek kellenek, festők. Ez nem volt gond itt a Sárköz szomszédságában. Három nap alatt az iskolások meg a vénasszonyok egy ruháskosárnyit rajzoltak tele a tízéves gazdasági naplók üres oldalaiból. A fafaragászat akkor indult meg, amikor a heti ellenőr a második ostornyelet szedte el az almajori kanásztól. Nyolc ökörszarv-sótartó, kilenc bot, öt ládika, tíz tükrös, három kinyithatatlan borotvatok és száztíz cigarettaszipka készült el, pedig csak a juhászok és a kanászok kaptak parancsot. Ki gondolta volna, hogy a mese is cikk?
Az utolsó éjjel vizsgáztatták le erről kutyafuttában a pusztát. A rostán ez a külsőmajori Szabóki maradt fenn. Gyorsan bemagoltattak vele néhány épkézláb történetet, mert szája, az volt az öregnek. Egy darabig még járt a vén ravaszdi a históriák után, ahogy meghagyták neki, hogy legalább valami hiteleset, valami igazán idevaló parasztmesét hadrikáljon. De úgy belejött, hogy hamarosan önszántából is szorgalmaskodott, mert nagyon nagyra lett, hogy betették ide a belső istállókhoz. Valóságos albérlői voltak neki a környékbeli vén locsogók közt. Aztán egyszerre csak függetlenítette magát: attólfogva, tavaly tavasztól fogva egyszerűen kitalálta a meséit. Ellustult. Ott helyben szopta a kisujjából, amit a lány azokba a tiszta füzetekbe bemásolt. Összehazudott hetet-havat. Mind be a füzetbe, egyenest.
A praxi a lány baljára került most a sötétben.
– Annyit én is tudok, amennyit ez a Szabóki – mondja.
Szélhámost akart mondani, de inkább sóhajtott helyette.
Sietnie kell, a lánynak nem olyan édes ez az alkalom, hogy a ködben botorkálhat. De hol van az a nagy doktorság ebben a cingár lányban? Mert most is az esti „munkája” miatt siet: ír. Ír ez rogyásig. Három füzetet is elemészt egy nap. De mégis jó volt érezni, hogy annyi tudománnyal töltözött kis nő lépked az ember mellett. De milyen tudományt lehet az öreg Szabókiból kiszedni? A praxi egyik pillanatban mélységesen meghatódik a lány műveltségétől, a másikban toronyból tekint e műveltségre: hisz még Szabóki is az ő műve!
Az, akiről írnak, szükségszerűen többet tud, mint az, aki a följegyzést végzi, füstölgi. Az egyik a forrás, a másik, aki belemeríti a bögréjét.
Megáll.
– Tudja, hogy ennek a vén lókötőnek…
Nem volna jobb mindent bevallani? Ha még röpülnek is. Tán még betyárstiklinek is megérné, a lány szemében is. Elvégre kinek a kedvéért csinálták? A tisztesség is ezt kívánná. Végre elszánja magát.
– Tudja, hogy ennek a vén lókötőnek minden szava hazugság?
Túlságosan gyorsan érkezik a válasz.
– Hogyne. Teljesen mindegy, mármint a tudomány szempontjából.
A mélylélektan szempontjából meg a népi mélytudatéból.
Úgy áll meg a vallomásban, mint a gyerek ott, ahol már ropogni kezd a jég.
Ördög tudja, hogy őróla meg mi derülne ki.
Aztán egy pillanatra megfeledkezik az egészről. Újra harag önti el. Mert mit is akar ez a kelekótya lány attól a kelekótya öregtől? Mit akar az egész keserves tudománytól. Miféle bújócska ez? Meg az a nyomorult öreg is! Nincs neki egy becsületes kapcája, de az most nála is kedvesebb? Kinek mi haszna ebből az egészből?
Olyanfajta érzése van, hogy ez az egész dolog személy szerint őellene történik. Minden ingerültsége most hirtelen a híres doktorátusra irányozódik.
Elvégre lótottak-futottak, összeszedtek egyet-mást ők is Keszthelyen az alatt a négy esztendő alatt, de kinek jutott volna eszébe doktorátus? Minek az? Pláne egy lánynak. Csak butább tőle, azt a kis józan eszét is elveszíti.
Iszonyúan dühös a lányra amiatt, amit ő elméleti tudásnak gondol. A doktorátus neki még az egyház doktorainak tekintélyét s tudását idézi fel, egy Szent Tamásét, egy Szent Gergelyét.
Nem tudja, hogy a lány minden teljesítménye legfeljebb nyolcvan-száz oldalnyi, innen-onnan összekopogtatott gépírás, ilyesmit jószerivel horgolás helyett divat ma betűkből és adatokból összefűzni. Nem tudja, hogy több doktori oklevelet állítanak ki, mint suszterszabadítási könyvet. Hogy magára adó ember már nem meri ezt a címet használni; adóhivatali gyakornoknak meg ilyen csitriknek engedi át. Az ember úgy képzeli, hogy legtöbb doktor Teheránban és Menasztirban van; lila nyakkendőt és sárga lakkcipőt viselnek.
Ő csak azt érzi, hogy valami erényöv vagy páncéling a lányon ez a cím. Csak meg ne szikkadjon benne.
Újra megáll. Egész közel vannak már a kastélyhoz.
Ebben a pillanatban a falból ismét kiválik egy mitikus ökör. Ott mered két lábon előttük, aztán pofáját az eltűnt ég felé fordítva keservesen bődül.
A következő lépésnél ott van a másik. Belekerültek ismét a csordába. Most jön vissza az ivásból.
Érezni lehet ismét a meleg állatszagot, valamivel könnyebb a tehenek szagánál. A heréltek tikkadt szaga ez.
A lányon átlebben valami sejtelem. Bal könyökét ösztönönösen eltartja egy kicsit magától, meglazítja. A tudat milyen szálain futnak az ilyen híradások? Fölemelkedik a fiú csontos karja is. A két könyök összeér. A két testen átüt egy villamos szikra. A fiú szívébe rögtön úgy talál bele, hogy az a szív kigyúl, tettre kész, akár a beindított motor. Áthatol a lány szívén is. De még nem gyújt; több kellene? De a félőbb könyök összezárul. És már ki is értek a csordából, elmúlt az ürügy. Már a kastély előtt vannak. – Vacsora után?
– Ezeket kell letisztáznom – emelinti meg a lány a füzeteit.
– Pedig hát én is nép vagyok ám – mondja keservesen a kis praxi. Kifosztva fordul vissza a ködbe.
– Szabóki!
Egy nyögésen bukik át a „jelen!”: ahogy az öreg az ostorfát, a teli vödröt felrántja.
– Hordjon csutát a kályha elé, a szobámba.
Szaladj, doktor úr, gondolja még magában.
Három hete így megy ez már estéről estére.
1941. augusztus 1.
Megtisztel egy gróf. Korszerű ember; sajnos, maga is tudja. Megnéz, mosolyog; látom, keresgél. Úgy mondja, mintha ajándékot adna:
– Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi különbség hát köztünk? Szavak ezek, csak szavak!
Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Valahogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a magasabb. Elfogadom, elgondolkozom. Hogy viszonozzam? Nem szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom csendesen:
– Semmi különbség sincs. Én is minden arisztokratát született parasztnak tartok.
A próba, a merőben nyelvészeti, nem sikerül; a nyúl nem állja a kísérletet, meghökken, lelkében körülbelül százötven évet ugrik vissza, karmolni kész. Mit tehetek, nem kulloghatok utána. Megpróbálok százötven évet előrelépni: megkínálom a csomag Leventémből, tüzet is adok neki, aztán sarkon fordulok. És érzem, hogy tűnik közülünk a különbség.
*
Mennyi adaton, kísérleten, vizsgálaton kell átvágnia magát ma az embernek, mennyi mindent kell tudnia, hogy csak hozzávetőlegesen is megállapíthassa, hogy semmit sem tud arról, ami a világon van. Hát még: ami a világon és a világból lesz! A bölcsészet jó százötven évig készült erre. Most az úgynevezett gyakorlati elméken, az országlókon és segédhadaikon volna a sor. Bírják ésszel, kitartással, bátorsággal? Ihlet és alázat is kell hozzá. Reménytelen. Csak azután érhetnének oda, ahonnan a költő az első jó versével elindul.
*
A váltógazdálkodás hasznának csábítására megfordul fejemben a regényírás. „Piroska levette a gyümölcstartót a tálalóról.” Elborzadok a felelősségtől, a teremtés esetlegességétől, ettől a szabadjára eresztett Piroskától, aki minden pillanatban a vendégek fejéhez vághatja a tálat, és egy-két kacér tánclépés után kezén járva kivetheti magát az ablakon „velőtrázó sikollyal” (vagyis még az útja is megvan). Isten dolga ez, csak neki van hatalmában, hogy mindent újra csináljon, ha a fejezet vagy a könyv a végén esetleg rosszul sült el. És rémülten leteszem a tollat.
*
A forrót a jéghideggel váltogatva, a katolicizmusban ma is a szabad akarat merész elve dermeszt meg és gyújt lelkesedésre. Bámulom korunk regényíróit és történészeit, akik „jellemet alakítanak”: arcrándulás nélkül vállalják a mesterséget, melyet lám, Isten is csak homályos tartózkodással vállal. Honnan veszik a bátorságot? Lenyűgöz az elszánt fondorlat, ahogy az indító okokat eleve fölállítják, szaporítják, aztán hirtelen összerántják, ekkor már a hős nyakán, akinek akarva, nem akarva fel kell másznia a holdsütötte erkélyre, a Turulra, vagy Anglia trónusára. De fel is háborít ez az eretnek arcátlanság; rajtam is kipróbáltatott, saját magam próbáltam ki magamon. Hálistennek, eredménytelenül: ahogy az indító okokat egyik kezem a nyakamba rakta, a másik szerencsémre már tépte is. Nem regény figurái vagyunk; istené? Ha érezném, hogy sorsunkba beleszól, ödipuszi tragédiába vágnám fejszémet. De nem érzem, egyedül érzem magamat, ezért merek gúnyolódni: fitogtatni, hogy szabad vagyok, van méltóságom, ha emberi is. Ó, ha leintene! Biztatni fogom.
*
V. könyvet írt saját fejlődéséről. Hogy védi magát! Nem másoktól, ami még úgy-ahogy érthető volna, hanem önnönmagától. Társadalmi forradalmár volt; jól tudja, adat van rá, írásos bizonyítékok tömege, nem tagadhatja le. Tagadni nem tagadja, de folyton azt keresi s bizonygatja, hogy belül, szíve mélyén mégsem lehetett forradalmár. Úgy kezeli magát, mint a regényíró a hősét: a gyilkosban is megmutatja az embert, s ezzel már fel is menti. A módszer rossz. Az író mindenkit megérthet, csak magát nem. Az írás ott kezdődik, hogy az ember elszánt ellensége lesz saját magának, és irgalmatlanul leleplezi. Én véletlenül (személyes érintkezésből) tudom, hogy V. nem volt igazi társadalmi forradalmár, már annak idején az volt, ami ma. De könyvéből csak azt tudtam meg, hogy saját magában nem lát tisztán: ezúttal gyengét alkotott.
*
Tragédiánk – nem tragédiánk, csak bajunk, hogy akik beszélnek néha rólunk, azok sem tudják, hogy rólunk beszélnek. Úgy beolvadtunk a környezetbe, e közép-európai tarkaságba – oly kevéssé váltunk ki! Párizs és Konstantinápoly vonalán síkság csak Magyarországon van… „J’ai dans la tête des routes dans les plaines souabes…” – mondja kérkedve Rimbaud az Une saison en enfer-ben. Ez a sváb alföld persze a magyar alföld; Rimbaud elrabolja Petőfitől, tőlünk, másoknak adja már 1873-ban! A költők nem váteszek. De az ilyen elírásuk kísértetiesebb lehet a jóslatoknál is: a világ tudatát fejezik ki.
Igaz, mit tudunk mi Rimbaud-ról. 1876-ban keresztül akart utazni Magyarországon, keletre. Bécsbe jött, hogy a németben tökéletesítse magát. Rögtön kap ízelítőt a keletből. Kocsiba száll, összebarátkozik a kocsissal, aztán a kocsis barátaival: párizsi szokás szerint inni hívja őket. Azok leitatják, aztán kirabolják, keleti alapossággal az utolsó fillérig. Kora legnagyobb francia költője, hogy föl ne forduljon éhen, a legalacsonyabb munkákra adja magát, végül koldul a tündéri császárvárosban. Kitoloncolják. Nem koldulás miatt. Valaki védelmében összeverekedik a rendőrökkel.
Különben ötven éve halt meg, 1891-ben.
*
A társasgépkocsiban – Pest környékén – épp a hivatalos hirdetményekkel szemben telepszünk le. A kocsi még nem indul, de éhes szemem máris jár, a hirdetmény sorait futja végig. A hirdetmény a munkásbérletjeggyel utazókat figyelmezteti, hogy mi minden igazolványt kell maguknál tartaniuk, mert ha nem: „bérletjegyük el lesz kobozva”. Útitársam rám néz, fintoromat várja. Elégedetten mosolygok. Végeredményben ez a sértés is tetszik nekem – mondom –, tetszik, mert nyelvünk könnyedén s valóban mosolyt fakasztva úgy veri vissza, hogy közben erejéből és magatartásából is megmutat valamit. Azt mutatja megint csak, hogy ez a nyelv férfias: utálja a kibúvót; aki vele szól, annak szemtől szembe mindent vállalnia kell, saját cselekedeteit is. A szigorú gépkocsitársaság nyilván szívesebben venné, ha a kevéssé kellemes elkobzó műveleteket valami harmadik személy – tán egy angyal, vagy egy ördög végezné –, ahogy minden más nyelvben udvariasan el is végzi. A magyarban nem végzi, a bérletjegy „nem lesz elkobozva”, hanem valaki elkobozza, a tettesnek elő kell állnia. Igen, egy kicsit keményen hangzanék úgy, hogy „elkobozzuk”, de ez a nyelv nem ismer köntörfalazást. Inkább lemond az udvariasságról is. Újabb bizonyíték ez ahhoz, amit már annyiszor mondtam: ezen a nyelven még alig lehet hazudni. Rögtön kitűnik. Lám, még félreállni sem lehet. Legtöbb nép úgy is mondhatja: a haza meg lesz védve, a szabadság ki lesz víva. Mi csak úgy mondhatjuk: kivívjuk a szabadságot, személy szerint, mindnyájunk egyéni helytállásával: legegyszerűbb mondatunkban is állandóan szavunkat adjuk rá. Ez a nyelv felelősségre, áldozatra kötelez. Tán azért lehet oly nehezen megtanulni.
*
Emlékszem egy megdöbbenésemre. „Micsoda gazember – villant fejembe, miközben szembenéztem valakivel –, pedig olvasta a János Vitéz-t, az Apostol-t!”
*
Mindig felháborított, hogy Amerika felfedezésének érdeméről szólva oly hálátlanul megfeledkeznek a kínaiakról. Az érdem igazánból az övék. Kolumbus elődei és utódai, de maga Kolumbus is, mint tudjuk, őket kereste, a hozzájuk legrövidebb utat; Amerika ezen az úton, abban a pillanatban csak botlató akadály volt, kellemetlen zsákutca; egyidőben véletlen ajándék és az eredeti cél feladása. Az irodalomban nyüzsögnek az ilyen példák. Például én a Puszták Népé-t igazán nem irodalmi műnek szántam. (Örökre bántani fog a lelkiismeret, ha valamikor esetleg az irodalom dicsekszik vele és nem a céljához ért szegényparasztság.
*
Nyelvünk letéteményese a nép. Ebből azonban nem következik, hogy célszerű volna az első kunsági legényt állandó döntőbírául szerződtetni az egyetem vagy az akadémia nyelvészeti bizottságába. Ősi dalainkat a nép őrizte meg, de a nem népi származék Bartók szava és érdeme több, mint az előbbi legényé. A nép csak egységes nép mivoltában mond hiteleset, mintegy népszavazás útján. Az őstehetségek tragédiája egyebek közt az, hogy akaratuk ellenére is igen gyakran előbb-utóbb a népnek csakolyan képviselői, olyan orákulumai lesznek, akár korunk divatos tollbamondói.
*
Van, aki csak a pénzzel kapcsolódik az embertársaihoz, termeléssel, árucserével. Az író a lélekkel, de alig másképpen mint azok, akik az aranyuk értékét s természetét vizsgálják.
Mindenekfelett a lélek érdekel. A magamé, mert ez van leginkább kezem ügyében. De lelkemet csak azért vizsgálom, bontogatom, teszem naponként mérlegre és próbára, hogy mások lelkét megismerjem. Egy kicsit nyereségvágyból teszem. Néha szeretném eldobni.
*
C. alkotó kritikus, megértem rengeteg kínját-baját ezzel a konok világgal. Hogy messzebb ne menjek, itt vagyok mindjárt én. Egy ihletett percében képet teremtett rólam, megszabta határaimat, fejlődésem vonalát. Ezek szerint kellett volna alakulnom, akár egy regényhősnek, mert hisz valóban teremtmény voltam, alkotás (én s nem művem). Bevallom, némi árulásfélét éreztem C.-vel szemben, valahányszor eltértem a vonaltól, amelyet elém szabott, és se demagóg nemzeti költő, se kormánybérenc, se jólkereső üzletember nem lettem, sőt még folyondár és kígyó sem, mely baráti kebelre csúszik. Ilyen, amikor egy szépen megtervezett regényalak egyszerre fellázad. Regényalakom már nekem is lázadt fel, ezért értem C. keservét. Nyilván sunyi és alattomos fráter lehetek, ezt látom C. pillantásában. Ez néha magamnak is eszembe jut, pironkodva búvok C. elől. Ilyen, amikor a műfajok keverednek: az alkotó regényírás és a kritika, amely csak az alkotás magyarázata lehet.
*
Akinek mondataiban ellentmondás van, az – természetes – hazudik.
A nyelv könyörtelen volt valaha, könyörtelen bírája a gondolatoknak. Most csak az írókat vallatja? Meg merném kockáztatni: a stílus fejlődése az igazság fejlődése. A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre könyörtelenebbül. Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy „tudtán kívül” vagy „nem előre megfontolva”. Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál nincs.
*
X. politikus, politizál, s mivel rosszul, hát dörgedelmes hangon szólítja az írókat szekértolásra, az ő szava szerint „harcra!”; mert hisz azok mindig „előfutárok” voltak. Bár a szót ő mondja, van benne igazság, helyeslően bólintok. Engem épp az utcán szólít fel. „Igen, előfutárok – mondom –, ők fedezik fel az eszméket, ők vívják az emberiség legnehezebb harcát, az előőrsit. Tehát igazán akkor politizálnak, amikor írnak vagy felfedeznek. Az eszméket a politikusok legfeljebb már csak terjesztik: tolják. Tehát tulajdonképpen a politikusok a segédcsapatok, igazánból őket kellene tettre szólítani.” „Milyenre?” „Csak arra, hogy olvassanak: vagyis hallgassanak és figyeljenek, ahogy tanítványokhoz és követőkhöz illik. A politikusok jórészt egy-egy író epigonjai voltak.” Ingerülten néz rám, kivételesen megértett egy gondolatot.
*
Lampe a Historia ecclesiae reformatae in Hungaria című művének 58. lapján azt mondja, hogy a híres 1523. évi 54. törvénycikk, mely szerint Luther hívei halállal és javaik elkobzásával büntettetnek, leginkább Ozorai Imre, lutheránus pap és annak pártfogói, Massay Imre és Nadányi István ellen volt intézve. Ez az Ozorai dunántúli volt, de Wittenbergában Luthert és Melanchtont hallgatta; járt a krakkói egyetemre is.
– Ozorai, Ozorai, a neve után, a 16. században, ez csak ozorai lehetett – mondom Ozorán, hogy egy kis dicsőséget hozzak.
– Hát öcsém, nincs is itt egy fia lutheránus, de ma sem – mondja K. bácsi –, színkatolikus község ez.
A történelem közelebb jön.
– Szóval Werbőczinek sikerült – mondom. – Itt legalább.
– Idevalósi volt az is. Ide Döbröközre – mondja a sógorom –, a várából még most is megvan egypár darab.
A szőlőhegyen ülünk, az egész ország egy pillanatra körém szűkül. Akaratlanul is Döbrököz felé nézek, egy pillanatnyi szorongással.
*
A katona eszményt, hősiességet, példát, vagyis értéket hagyhat maga után akkor is, ha a csata, az erőfeszítés kudarccal végződik. Hasonlóképpen a tudós, a művész is. Európa sokhelyt újabban kitermelte azt a politikust, akinek minden értéke a kézzelfogható eredmény. Mindinkább csak az, semmi más. Kossuth még nagy maradhatott, noha törekvéseiből semmit sem sikerült megvalósítania. Mert magatartásában, törekvésének és munkájának formájában is volt érték: férfiasság, erkölcs, önfeláldozás. Ez az újabbkori politikus mindenről lemondott, s eredményével áll vagy bukik. Ha elbukik, úgy kell bánni vele, mint a felsült kalandorral, sőt sikkasztóval. (Hisz siker esetén ő is csak úgy viselkedik, mint a tétet nyert kalandor vagy sikkasztó.)
*
Meghűl bennem a vér. Az Ország Útja készséges cikkben olvassa fejemre, hogy a „Csizma” eszmemenete megegyezik Giono Lettre aux paysans című könyvének eszmemenetével. Giono is megállapítja, hogy a paraszti életforma csődben van, ő is helyteleníti, hogy a parasztok városba, proletársorba tóduljanak. Az önellátást ajánlja, a falu függetlenségét, az egyén felszabadulását, de erőszak nélkül. Én ugyan mindezt csak átmeneti időre ajánlottam, a város és a falu új alkujának megteremtéséig, a gépek és a műveltség megszerzéséig s megjuhászításáig, azaz, eltértem Giono útjáról, de eszmemenetének ez a részlete pontosan benne van abban, amit leírtam. Olvastam könyvét. Íme, ez a közös tanácskozás is abból való s ez a kép is, hogy a pénz odatolakszik a paraszt és búzája közé. Akkor nem sejtettem, de ma világos előttem: kedvet is kaptam tőle írásra. Ezért illett volna köszönetet mondanom. Hogy feledkezhettem meg róla. Mert én is tettem neki szívességet? Itt nincs kölcsönösség. Homlokomat törlöm.
Nem tréfálok. Hirdetem az erkölcsöt, nem bújhatok ki. Most válik el, mennyi az erő benned, mondom magamnak, most, hogy magad felett kell ítélkezned. Hogy gyorsan írtál, az egész könyvet négy hét alatt? A mentegetődzés is a gyávaság jele; hisz mindenki követhet el hibát. A férfi beismerni is tud. De mi a jóvátétel, a tisztulás? A vezeklés, a lehető legnyilvánosabb. Magamnak kell terjesztenem hibám hírét. De töredelmesen, nem védekezésül, hanem vádlón.
– Ugyan – mondja rögtön N. –, az a darab eszmemenet! Szó szerint benne van Tolsztojban is. Benne van a kiáltványíró-kedv is.
Csak egy pillanatra könnyebbít meg. Tudom, elfogult irányomban; az erkölcs megszállottja ő is, apja bíró, de engem tán az apagyilkosság alól is felmentene.
– A fiziokratákban is benne van, s egy egész sereg parasztmozgalomban, Münzertől a vásárhelyiekig – mondom, de rögtön elpirulok: mentegetődzés volt. Jön is az ellenhullám.
– Az csak súlyosbítja a dolgot. Ha még több embert rövidítettem meg. S az mentsen fel, hogy Giono, sőt már Tolsztoj is plagizált? Mintha tolvaj tolvajtól lopna.
Köszönöm N. vigaszát, ez ad erőt a még nagyobb töredelemre, hogy még mélyebben magamba szálljak. Nem szállok egyedül, bátrabban mívelem. Van segítség mellettem; nyugodtan odadobhatom magam, valami megmarad belőlem, ha másutt nem, nála. A vád és kétségbeesés szinte jólesik. Azt köszönöm neki, azt a fájdalmasságában is felemelő alkalmat, hogy magamat a legkegyetlenebbül büntethetem. A dívány sarkán ülök, hallgatagon.
– A túlzott munkamegosztás bírálata sem tőlem való! Az meg Ortegától; Huizingát is olvastam. És az értéktöbblet… arról is írtam néhány mondatot. Mi való hát tőlem?
N. belekezd abba, hogy minden eszme szükségszerűen más eszmék találkozásából: összeütődéséből vagy párosodásából születik. Megnyugtat, hogy az egész, az új egységkör az enyém. Arca hirtelen felderül. Hisz a falu és a város ilyenfajta viszonyáról azelőtt is írtam. Szerencsére egy és más meg is jelent, csaknem egy évvel Giono könyve előtt, így még a Pesti Napló-ban közölt korrajzokban is. Emlékszem-e: egy regényhős, egy fiatal paraszt beszél ott ilyesmikről, épp valami város rendbetevéséből jövet. A regényben később is fellép, fokozatosan ezekre a gondolatokra eszmél rá. Végül egy egész parasztcsoport pedzi ezt az eszmekört. Emlékszem, s ettől rémülök meg igazán.
– Kérlek, az a fiatal paraszt élő személy. Távoli unokatestvéri alapon sógorom. Akkor tehát őt rövidítettem meg. S ez kétségtelen, az elsőbbség itt pontosan megállapítható, akár napra. Én akkor még zöld kamasz voltam, beszélgetésünkben tehát egész bizonyosan ő vitte a szót. Az is igaz, hogy a gondolatot később egy fél falu tárgyalta. De ez is csak a bűnt súlyosbítja.
– Azt tárgyalták, ami minden épeszű embernek megfordulhat a fejében.
– De mégis, ők tárgyalták! S milyen bátran! Bátrabban Gionónál is, mert azt épp csak lecsukták. Közbe-közbeszóltam én is, de emlékszem, határozottan emlékszem, hogy ők vezettek! Ne mondd, hogy legfeljebb bátorságukat plagizáltam. Csak próbáltam. Erre felelj. Mi hát az én részem? A gondolatátvétel most már önmagában foglalkoztat. S a gondolatátvitel is. Máskor is beleeshetek. Mi az író része a műben, ha százszor köznapi vagy százszor közkinccsé vált eszméket dolgoz is fel? Itt valami nincs rendben. Azt szeretném tudni, mi az én részem.
– Eredj sétálni. Aztán írj, próbáld meg. Írd ezt le. Hátha kisül most is valami.
Elmentem, idáig írtam.
*
Az idei gépkocsi jobb, tökéletesebb, mint a tavalyi. A vers nem, azt már nagyjából mindenki tudja. S a gondolat? Hány remekművű eszme tűnt el, vesztette el hitelét, mert a rákövetkező divatosabb volt, mert e téren is „haladtunk a korral!” Mi mindent eldobtunk e haladás kedvéért: mai korunk a bizonyíték rá. Fölvetek egy eszmét. A válasz nem az: lássuk, igaz-e, hanem: reakciós! Csak azért, mert már hallottak harangozni róla. Minden tapasztalat ellenére a haladás bűvkörében élünk, abban élek én is. Csak titokban, magamnak idézem fel a diákkori viták tréfás mondását: a paralízis is progresszív. De már nem tudok mosolyogni rajta.
*
Eszembe jut, amikor fölértem a Jungfraura. Maradék pénzemen érkeztem, izgatottan, szinte száraz szájjal és szemmel, a látnivágyás szomjától. Azt hittem, a világ végéig ellátok. Dél volt, másnap reggelig maradhattam. Drága volt minden percem.
Megebédeztem, az étterem nagy ablakain át pillantgattam a jégmezőkre, még takarékoskodtam. Ebéd után felmentem a szobámba, illetve abba a kis fülkerészbe, ahová az olcsóbb vendégeket szállásolják, bekapcsoltam a villanykályhát, végigfeküdtem az ágyon. Kint szemelt a hó, és sütött a nap, a látvány valóban felemelően ünnepi volt. Nyugtalanság fogott el. Nem vagyok könyvmoly, de hirtelen olvasni szerettem volna. Táskámban csak egy füzetes, rongyos Berzsenyi volt. Azt olvastam, előbb idegesen és türelmetlenkedve, aztán dacosan, mint aki áldozatot mutat be, háláját kiönteni borul földre. Egész délután olvastam. Alkonyat felé fölcsúszkáltam a csúcsra, a híres naplementéhez, két-három perc elég volt belőle, röstelkedve lejöttem, és tovább olvastam, ekkor már a mezei tanácsokat. Élményemről írnom kellett volna, felmentem a társalgóba, egyedül voltam – épp a háború előestéjén, 1939. szeptember 2-án –, tollat fogtam, a vendégkönyvet lapoztam, kinéztem a fehér éjszakába, s végül a könyv következő tiszta lapjára gondosan lemásoltam egy japán vagy kínai érthetetlen, de bizonyára rajongó írásjeleit, a dátum után bárki ellenőrizheti. Békélt szívvel, a teljesített kötelesség jó érzésével tértem nyugovóra, s ereszkedtem le másnap a hegyről, mint aki semmit sem mulasztott. Emlékeim most elevenednek és színeződnek. A hegy szebb, mint aminőnek utazásom előtt képzeltem. Változatlanul csak képzeletemben él? Nem hiszem. A havasi csókák sárga csőrétől a folyosón szállongó avas vajszagig minden részletre emlékszem. Úgy látszik, mindenben egyensúlyt kell tartani, meg kell maradni szerénynek, embernek. A fenséges éppúgy elveszi a szem fényét, akár a nap. Csodában csak annak lehet része, aki nem vár rá, vagy csak szeme sarkából pislog feléje. Bizonyos vagyok benne, hogy aki oly mohón, olyan „no lássuk”-szerűen szögzi tekintetét Istenre, mint egy kirakatra vagy mozivászonra, az sohasem látja meg.
1941. szeptember
„Temessük el; tisztességgel tehetjük: lábon éri a halál” – mondtam. Négyen voltunk a kis szobában. Harmadfél évvel ezelőtt történt. A folyóiratot fenyegette veszély, első tekintetre kivédhetetlennek látszó; erről beszéltünk, Babits hevesen amellett fogott pártot, hogy folytatni kell, bármi módon is, ha kell, más címmel is. Valamennyiönk közt ő volt a legszívósabb, leglelkesebb. De legfőbb érvei ezek a hűvös szavak voltak: kötelesség, feladat, felelősség. A szellem folytonosságának megőrzéséről beszélt, eziránt kell felelősséget éreznünk.
Egy-két közvetlen mondattal olyan légkört tudott teremteni, hogy az ember öngyújtójával és cigarettájával kezében holmi irodalomtörténeti alaknak érezhette magát. Kazinczy és Vörösmarty, vagy legyünk szerényebbek: Bajza és Toldy gondjával a vállán.
Most két hete az újabb akadályok nem ezt a felelősségérzet ízét támasztották fel bennem. „Tegyük a halott mellé a fegyvert, a paripát – gondoltam –, csatázzanak a halottak”. Arra is gondoltam: lehetnek-e még jó forgatói ezeknek a fegyvereknek, s forgathatók-e ma még egyáltalán? S: lehet-e még tábor? Ha nem: vizsgázzék ki-ki a maga módján, a maga útján.
Azt hiszem, ez a magatartás, ez az elvonuló készség oszlatta úgy-ahogy az akadályokat. A hivatalos hercehurcában kereken őszinte lehettem, mert ijesztően szabad voltam: célom majdnem a kibúvó volt Babits tekintete és saját lelkiismeretem alól – a felelősség nem rajtam szárad. A feladattal úgy voltam, mint Jónás a prófétasággal. Mindent meg kell tenni, hallottam Babits hangját. Így tettem meg „mindent” – kedvem ellenére is. Így kaptam végül vissza a felelősséget, nyakamba a feladatot. De ez már az én felelősségem volt, az én feladatom.
A véletlen dobta rám, de meghökkentem, mennyire elevenen éreztem súlyát. „Ehhez egész ember kell” – eszméltem rá. Az emlékkönyv szerkesztésének egy hónapja ízelítőt adott abból, hogy eltemethetem magamban az írót. Nem riasztott meg, sőt mintha ebben is lett volna valami felmentésféle: írni sem volt könnyű súly. S hátha nem is a véletlen, hanem lassan-lassan az ösztön kanyarogtatott ide? Osvát alakja merült fel előttem; az utolsó pisztolycsattanás nélkül. (Abban a ravaszrántásban nem az elfojtott író rezzent bosszúra, s végzett árulójával? De mégis milyen egyenes élet volt az övé, a legtisztább: legönzetlenebb s legáldozatosabb irodalmi pályafutás, gondoltam. Az író Osvát nem öli meg magát? A szerkesztő azért volt képes elfogadni a halált, mert két férfinak való munka is volt mögötte. És már nem a pisztolycsattanás ejtett gondolkodóba, hanem újra csak a feladat.)
*
Osvát nagy eredménye, hogy a Nyugat-ot rövidesen olyan központtá tudta tenni, amely felé a kör minden pontjáról egyforma bizalommal indulhatott az, akinek értéke volt. Az Arany-Gyulai képlet után következő káoszba ismét csillagrendszert igyekezett teremteni, az igazi fény, az igazi érdem szerint. A feladat óriási volt. A káosz ma még nagyobb, mint az ő munkája kezdetén. Akkor sötétség volt és eldugott csillagok. Ma a fények is összevissza bolyongnak, egymást ütik: csak üstökös van, a legkisebb, a legszerényebb útú bolygó is üstökösnek vélheti magát, annak megszállottságával és kegyetlenségével sistereg pályáján. A Nyugat az előtűnő fényeket fogta rendbe. Ki fogja rendbe ezeket a régóta lobogó s néha már önnön keserűségükben forgó fényeket? Neki kell lélegzenie a feladatnak. Van a fényeknek is káosza. Már két távoli világosság közt is az ember először az ellentétet látja. Noha a tűz valamennyiben ugyanaz.
*
Az akadályok – gondolatban – úgy hátrálnak, ahogy közeledem feléjük. Ha hátulról gyorsan mögéjük vágok, hogy meglássam, mit is rejtegetnek, légneművé válnak. Az első botlató nemzedékünk nagy szétkülönülése volna városiakra és falusiakra. Fölidézem Cs. Szabó és Veres tanulmányait, keresem azt a sarkpontot, ahol összekoccanthatnám őket. Egyszerre úgy emlékezem rájuk, mintha mindkettő mondandóját én tűnődtem volna végig, egyiket délelőtt, a másikat délután. Persze hogy tudok mindkettőre bólintani. S hasztalan várom az ünnepies pillanatot, amikor ijesztő példaképpen kettérepedek arra, amit juhász őseimből, s arra, amit mondjuk, Proustból dédelgetek magamban. Nem repedek szét, sőt igazán így érzem jó kerek egységnek magam, akkor volnék hiányos, ha akármelyiket is hiányolnám. S riadt türelmetlenkedéssel igyekszem is rögtön pótolni, mihelyt akármelyik fogyatkozását érzem. Miért nem robbant bennem a katolikus és protestáns vér, vagy hogy tovább menjek: az apai dunántúliság és az anyai tiszántúliság, a híres ugor és turk? A magyarság és európaiság, sőt, a „mély” magyarság és „magas” európaiság sem rontja, hanem kiegészíti egymást, az összeütődésben nem ellenkezés, hanem vonzás van. A Csizmában külön fejezetet akartam írni, milyen élvezet – csaknem minden vasárnap kipróbáltam – parasztokkal telt harmadik osztályú vasúti kocsiban Molière-t, Szophoklészt vagy shakespeare-i királydrámát olvasni, a könyvet félóránként egy kis ideig mutatóujjunkra összehajtani, figyelmünket a vásárról vagy temetésről hazautazó napszámosok társalgására irányítani, esetleg részt is venni abban, majd a társalgás keltette friss érdeklődéssel ismét a sorokba merülni. A parasztok találó szavaitól a holt betűk elevenednek meg, az örök betűk a parasztok szavainak mély emberiességére vetnek szerencsés világot. Kell ezt még tételesen is fejtegetni? Arany János ilyen harmadik osztályon futotta pályáját. Ezt futotta Csokonai, Petőfi, az egész magyar múlt. Ezt futja a mi nemzedékünk is, élén épp Németh Lászlóval, aki még nálam is több okkal kérdezhetné magától, mért nem hasad szét?
Titkot árulok el azzal, hogy Tamási legnagyobb élvezője Babits volt, szemre épp az ellentétes pólus? A nevezetes város-falu ellentét, a Sznobok és parasztok megjelenésekor, abban a pillanatban kezdett omlani, amikor rámutattak; amikor lelepleződött az akkor valóban meglevő veszély: a falusiak sznobsága, a városiak parlagiassága. Azóta a vitánál és szónál tartósabb művek is születtek. Ha egy-egy ember színpadi mutatványként elvégezné is magán ezt a kettéhasadást, a művek épp azáltal állták az időt, hogy repedni az istennek se repedtek így szét. Szabó Lőrinc – hogy megint pólussal példálózzam – Goethe értékein finomult szemmel fedezte fel Erdélyi igazi értékeit. Irodalmunkat nem a kettészakadás fenyegeti. Sokkal nagyobb veszély.
*
A magyar szellem széljárásban nő, akár a nyír. A megállapítás nem tőlem való, hanem Cs. Szabótól, bár ő, üdvözlendő népiességgel, ezt úgy fejezte ki: mihelyt ránk csukódnak az ablakok, a házban azonnal dohszag terjed, sőt – újabb üdvözlés – lábszag. Az ő hasonlatát érzem találóbbnak: házunk vályog, padozatunk döngölvény; orvosi tanács is, hogy kutyavoníttató hidegben is nyitott ablaknál aludjunk: amíg házunk nem nyugati, addig legalább a levegő jöjjön nyugatról. A hasonlatot már én bővítem ki ezzel, fele életem valóságosan is ilyen házban telt. Legmélyebb népi voltomban is nyugatos vagyok.
*
Már mesterségesen is repeszteném magam. Kísérletül sorra magamba nyelem az utóbbi esztendőknek mindazt az irodalmi törekvését, amelyben valóban volt irodalom is, de amelyektől valami mégis elválasztott. Semmi. Városi-falusi kétkulacsosságom szörnyű állapotában szomjasan keresem, milyen kulacsot akaszthatnék még nyakamba, mindet fölvetném, amelyikben egy kis tiszta bor kotyog. Keveslem a kulacsokat. Mikor több évi eltávolodás után József Attila utolsó napjaiban magához kéretett, nagy nekikészülődéssel először az ellentéteket akartuk elintézni. Pirulva akadtunk el, semmi eszmei ellentét nem volt, semmi irodalmi; legfeljebb az, hogy ő akkor már nem akart írni, s én ezt nem helyeseltem. Erre mentek el hát azok az esztendők? Politikai ellentét sem volt, városi, falusi sem. Két perc múlva személyes sem. Milyen az ellentét azzal, akinek elméjét becsülöm, íróvoltát elismerem, jóhiszeműségében bizonyos vagyok? Halász Gábor nézetével nem mindig értek egyet: alig várom, hogy kifejtse minél részletesebben. Hogy új szóval éljek, az irodalom nem akkor totális, ha minden író ugyanúgy gondolkozik és ír, hanem ha mind ugyanolyan jól írja meg a maga külön gondolatát. Engedve a kornak, ilyen totalitást szeretnék ebben a káoszban.
*
Ilyen egységes irodalmat. Emlékszünk az időkre, amikor „irodalmunk kettészakadása” fenyegetett? „Bár ötfelé szakadna”, gondoltam már akkor. Mi abban a veszély? Nem először írom le, hogy az irodalom úgy szaporodik és terjed, akár a sejtek: osztódással. Minél többféle, annál gazdagabb és erősebb. Milyen a kert, amelyben csak egyfajta virág nőhet, tehát szükségszerűen csak egy évszaki? Irodalmunk azonban nem szakadt szét, még akkor sem, amidőn az országot szétdarabolták, sőt riadtan bújt össze, s zavarát épp ez a túlságos összeszorulás, összeszűkülés okozta. Csoportok, azok támadtak, de különböző irodalom? Ki állíthatja, hogy a másutt eléggé megkülönböztethető városi vagy vidéki irodalomból, vagy a katolikus vagy a munkásirodalomból származott nálunk több, mint egy-egy rezzenet, egy-egy próbálkozás, vagy legfeljebb egy-egy ember? Veszélyről szólva, nem a szétszakadásban, külön függetlenülésben és árnyalatosodásban van a veszély, hanem épp a szellemi élet látszólagos egyesülésében, az irodalmi határvonal, sőt a színvonal általános eltörlődésében. Irodalmi életünkbe oly elemek nyomultak be, s lettek annak már-már szerves részei, amelyeknek ott semmi keresnivalójuk.
Első pillanatra a szem azt látja: irodalmunk megduzzadt. De a második pillantással riadtan észleli, hogy a duzzadás olyan, mint a vízkór, a sejtek nagyrészt úgy szaporodtak, mint a rákos daganatban. Az igazi irodalom tere kisebb, mint Baróti Szabó korában. Olvasóközönségünk tájékozatlanabb, mint kétszáz évvel ezelőtt; épp azért, mert azt hiszi; tájékoztatva van. Nemcsak a zsurnalizmusról beszélek.
A szellemileg primitív korok és országok megható jellegzetessége, hogy minden, ami betű, az már irodalomnak számít. A betűáradat korában is mi ilyen „minden betű: irodalom” légkörben élünk. Ez jellegzetesen magyar tünet.
Nemcsak közönségünk kapcsolja változatlanul össze az irodalmat és a keresetből űzött betűrovás százféle fajtáját, nemcsak a betűrovók hiszik azt, hogy közük és képességük van az irodalomhoz, hanem íróink nagy része sem tartja, vagy nem tudja megtartani a szükséges távolságot a kettő között. Holott… Restellném elsorolni mindazt, ami egy ilyen holott után következhetnék. Tűz és víz a kettő, mindenki tudja, s tudja azt is, mint sisteregtette és sisteregteti a víz a legszebb lángokat. Ambrus esztendőkig panaszolta, hogyan fojtogatja a hírlap legszebb műfajunkat, a magyarhoz annyira illő novellát azáltal, hogy tárcába töri. Sikerült teljesen agyonszorítania, magyar novella már nincs. De ez még a kisebb baj. Szemünk előtt tépődnek ketté kitűnő tehetségek azon a válaszúton, amelynek egyik ágán az segít előre, ha pontosan parancsra tudsz írni, a másikén, ha csak lelked szerint, épp szemben a paranccsal. Könnyű volna itt fölényeskedő harcba fogni. Személyek ma már ezért alig felelősek. Különös történelmi alakulás következménye ez. Az olasz, az angol, a spanyol, a francia írónak, még akkor is, ha nem tolla után él, annyi a köze az újsághoz, mint a fűszerkereskedőnek. Igen, néha nagykövetnek áll be, mint Claudel, vagy falusi bírónak, mint Gide, vagy elmegy tanárnak, mint Pirandello. Mélyre mutat és nincs következmény nélkül, hogy például Párizsban még a két háború közt is több író kereste kenyerét orvosi rendelőben vagy gyárban, mint szerkesztőségben; és hogy a magyar írót a kezdet kezdete óta épp a zsurnalizmus szívta fel, a legriasztóbb szellemi üzlet. A vádbeszéd itt is elhamarkodott volna, főképp a kínpadra, majd szemétre dobott áldozatokkal szemben. De a kép, irodalmi helyzetünk képe, megdöbbentő.
Országunknak Muhi utáni és Mohács előtti állapotát idézi fel: egyszerre a vert hadat és a magát bomlasztó életet. Költészetünkön a kő alatt küszködő növény színe terjed, regényünket a ponyva felé nyomja a haszon, napi és így általános kritikánk hitele a sarki utcalányé; a tehetség vagy leveti az írói erkölcsöt, vagy bölénysorsra szorul. De ez is még csak egyik fele a lángosnak. A szimbiózis folytán lassanként a szellemet is teljesen a zsurnalizmus vezeti, zsurnaliszta módszerrel, zsurnaliszta hanggal, hovatovább az irodalmi folyóiratokban is. Ezek között látszódik némi különállás, de ez is legtöbbször csak politikai, felekezeti vagy személyi. Szellemre félelmetes egységben vannak, egy szinten; legjobban épp az egymással hadakozók. Száz év múlva úgy együtt látja őket a szem, mint mi a hitvitázókat. Mikor folyt Magyarországon utoljára olyan eszmetisztázás, ahol a tárgyilagos hallgató elhihette, hogy itt csak eszmékről van szó? Szellemi zsibbadtságnak nincs ennél halálosabb ellenpróbája. Az életösztön első rezzenete a talpraállása, az emelkedés, az elkülönülés lehet, megszüntetése ennek az iszonyú egységnek: a határvonal pontos meghúzása irodalom és olvasmány között, a gaz kidobálása a kertből. Ez volna a feladat. Hogy irodalmunk, az így megtisztított, megindulhasson végre az egészségesebb irodalmak útján, elérkezzék a maga sajátos osztódásához, a sejtszaporodáshoz.
*
Képes lesz erre? Nem könnyű dolog. E gubanc-egység úgy benőtte a szellem területét, hogy külön fogalomköre van, külön szótára. A kettészakítást már szinte szavakon kell kezdenünk. Hadd kezdjem példaképpen újabbkori nyelvünk legárulkodóbb összetett szavával, az irodalompolitikával.
Ki párosította össze ezt a két szót, a hattyút a héjával? Semmi sem leleplezőbb egy nép szellemi helyzetére, mint az, milyen fogalmakat teremt, milyenekre van szüksége. Kinek volt szüksége erre a korcs és hazug és láthatóan balkáni szörnyszüleményre? Van littérature politique, van littérature sur la politique, ámde politique littéraire éppúgy fából vaskarika, akár a literary politics. Sajátos nyelvtisztító mivoltomban korunk új szavai közt az „emberanyag” mellett, amint látható, ez az „irodalompolitika” hoz ki néha sodromból. Bámulom az embert, aki ajkára veszi: nem látja értelmét? Értelme az – hányan nyögik jobbról és balról –, hogy a műalkotást ne értéke szerint mérjem, hanem aszerint, mit használ bandámnak. Akkor százszor inkább pártirodalmat, az legalább nyíltan hirdeti, hogy célja nem az irodalom, hanem a hatalom, s e nyíltság szabad indulatában még jó politikai irodalmat is teremthet. Sőt, teremthet jó irodalmat is. Nem az ellen van szavam, hogy az írók politizálnak. Nekem is van politikai állásfoglalásom, s irodalmunk annyira kívánatos magasabb árnyalatosodásához jó élesztőnek nézem a politikát is, sőt a pártállást is. A baj épp az, hogy íróink nem írói mivoltukban politizálnak, hanem csak szolgálják a politikát és a különféle hatalmakat.
*
De lehetséges még az irodalom felemelése és függetlenítése? Van biztató jel is. Egy korszak szándéka néha előbb jelentkezik a divatban, mint a belátásban. Kosztolányi nem igazsága elismertetésével nyerte meg nyelvtisztító harcát, hanem azzal a majdnem bájos példaadással, hogy hibátlanul írni, az a „dernier cri”, lomposan írni tehát elmaradottság, olyan, mint a tízéves női kalap. Ne becsüljük le, hogy az írott szó teljes hitelvesztésének idején az írói hitel váratlanul divat lett. Nagyobb dolog lappang mögötte.
Nézem a sikere csúcsán zsákutcába forduló másik írót, s pontosan látom, hol tévesztette el az utat, hol vált egyszeriben ily visszataszítóan időszerűtlenné. Prédikáljak írói erkölcsről neki? Jobban megriasztom, ha erre a veszélyes divatfordulásra figyelmeztetem: a szakma belső köreiben, a jólértesültek között ma már az „örök becs”, a hivatás tisztelete járja, az önfeláldozó komolyság; valami konok puritánság; a lélek, sőt a magánélet azonosulása a betűvel. A haszon megbélyegez, már-már a siker is, az úgynevezett „közönségsiker” feltétlenül. Vigyázz: a százezres példányszámok alatt kéziratos remekművek keringnek!
Biztatónak elég sovány volna ez a tünet. De halat is kis horoggal fog az ember. Ami a beérkezettnek divat, a kezdőknek már a jövő valósága. A felvilágosítás komolyát hát ezeknek is tartogatnám: igényes író viszonya az irodalomhoz többé nem az, hogy abból él, hanem hogy annak. Az első lépésnél világos a kétféle út. A betűtermelés óriási területén a határvonal meghúzása megkezdődött, megvan; talán már csak tudatosítani kell. De tán tudatosítás sem kell. Minden jó irodalom összeesküvés, a kor ellen. A jelszó most, a könnyen repülő betűk korában: állni a szót; embert lássunk a betűk mögött. Oly időben, amidőn egy nemzet minden józan ösztöne a szellembe húzódik, amidőn hovatovább csak a lélek lehet független, az írók megérzik a kötelességet. Csak ezek az írók. Figyel rájuk az olvasó? Ez merőben csak az ő dolga. Őt csak arról értesíthetném, hogy e korban irodalmunk hangulata nemcsak a betűárusokkal fordult szembe, hanem pusztítóan közönségellenes is volt. Bevallom, én sem tudtam teljesen kivonni magam ez áramlat alól; bár jól láttam, hogy szellemi életünk egészséges működésére mily veszélyt jelent ez is, az egyik félnek ez a már-már lázadásszerű elhúzódása.
*
Minderről még Babitsnak beszéltem, amidőn újra és újra felvetette, hogy a lapot meg kellene újítani; „frissebbé” kellene tenni, ez volt a kifejezése. Ereje már nem volt hozzá, bár tett egy-egy próbát. Ha sikerül valóban újítani, az legnagyobbrészt csak folytatás lesz, megvalósítása annak, amit ő is akart. Helyzetét épp nagysága súlyosbította. Sok harcot vívott, s egy-egy mellékütközet során ellentétbe került olyanokkal is, akiket egy későbbi, döntőbb kiállásnál szívesen látott volna maga mellett, akiket sokra becsült. Sok szó esett erről is, hogyan oldhatnánk fel ezeket az ellentéteket, amelyek legtöbbje végül már csak személyes ellentét volt. A halál most kegyetlenül feloldott mindent. Ismerem szellemét annyira, hogy a hajdani ellentét és megbecsülés közül engem csak a megbecsülés vezethet az újításnál, a folytatásnál. Egy ember legnagyobb emléke a szándéka. Babits emléke előtt pirulnék, ha csak egyetlen magyar író úgy érezné, hogy nem vehet részt annak a lapnak a munkájában, amely a magyar irodalom emelését szolgálja, az ő életének legnagyobb szándékát. Ő a nagyságával vívta ezt a harcot, emelte ezt az irodalmat, gyűjtötte a gárdát. Akit a sors az ő helyére lök elő, az csak összefogásra gondolhat. Ezt pedig csak alázattal szolgálhatja, majdnem azzal a szerzetesi fegyelemmel, ahogyan Osvát előre felkelt és meghajolt a zsebből kifehérlő kézirat előtt, ha Kosztolányi hozta, ha fűzfapoéta. Azt vizsgálom, mert legtöbb ezen fog megfordulni, van-e bennem elég büszkeség, elég alapozás ehhez az alázathoz. S elég hit, hogy ha kell, egy esztendőszámra néptelen templom oltárán és szószékén is elvégezzük társaimmal a tennivalót.
*
Voltak és vannak közönség nélküli irodalmak. Néha épp ezek viszik legmagasabbra a szellemet s így – közvetve, később – a közönséget is. Nem az „odi profanum vulgus” magatartásra gondolok, sőt tragikusnak tartanám, ha nálunk ilyesmi elterjedne, még jobban elterjedne, ahogyan már elterjedt, épp java íróink között. Inkább azokra a különös sorsú népekre gondolok, amelyek irodalma aránytalanul nagy volt az országhoz. Magyarországgal háromszor-négyszer megesett ez a csoda. Bár csoda volt, mégis ehhez a hagyományhoz kell tartanunk magunkat. Ez lebegett Babits szeme előtt, amidőn feladatról, kötelességről, irodalomtörténeti felelősségről beszélt. Ez a csodaigénylő hagyomány tette lehetővé a Nyugat létét, amelyhez hasonló igényű folyóiratot nemcsak velünk egy szellemi színvonalon álló kis népeknél, szomszédainknál keresünk hasztalanul, hanem nálunk előrehaladottabbaknál is. Ez a titokzatos, szívós feltörekvés, hogy nagyobbak legyünk helyzetünknél, ez a különös hagyomány, amelyet nálunk is csak az irodalom követ, ez, amit Vörösmartyék a haza fényrehozásának, Adyék pedig, nem egészen helyes szóval, nyugatosságnak neveztek, az indokolja a további munkát. Mit keres Magyarországon egy olyan folyóirat, amely nem éri be azzal, hogy épp csak jó verset és novellát közöljön, hanem – átengedve ezeket a többi folyóiratnak – a jóhoz ráadásképpen még azt is kívánj a, hogy az valamiképpen lépés legyen felfelé, előbbre vigye az irodalmat, akár új tartalom, akár új forma keresésével? Amely még a kétes kísérletet is többre becsüli a jó ismétlésnél? Amely, ha mással nem, hát bírálatával és már-már lehetetlent követelő követelményével verje magasra a képességet? S amely e szünetlen szándékával a szökkenésre vállalja azt is, hogy elszakad az átlagos olvasó közönségtől? Az ember nehezen írja le azt a szót, hogy kultúrfölény: egy hajszálnyi túlzás már szomorú fölényeskedésben marasztalja el az embert. Nevezzük csak szomjnak ezt a szándékot, ezt a hagyományt, amely nem is Vörösmarty, hanem Csokonai, Bessenyei, Zrínyi óta szellemi életünket arra sarkallja, hogy olvasók és értők nélkül is, magára hagyva és reménytelenül is, az európai szellemiség legmagasabb lángjaival mérje magát, s ne tudja magát egy nemzetnél sem alábbvalónak. A kínálkozó függetlenség e különös feladatra majdnem akkora, mint Bessenyeié: még az érdeklődés befolyása sem fenyeget. A szellemi és az anyagi célok különleges hazai kapcsolata kényszerít olyasmi leírására, ami különben senki másra nem tartoznék. Érdek sem befolyásolja e törekvést. Csaknem ingyen dolgozó írói gárda, állandó terhekkel küzdő lap, amelynek ráfizetését a könyvkiadás haszna fedezi, s amely gondozóinak akkor adna nyugalmat, ha megszűnne, s a fizetés nélküli szerkesztők, akik csak a szerkesztéssel kapcsolatos költségeikre tarthatnak igényt, megengedhetik maguknak, hogy még egy kor átlagolvasóinak befolyását is elhárítsák, és csak az örök magyar szellem tekintetét kívánják munkájukra. S legfeljebb csak abban bízzanak: a nehéz idő megneveli a lelket; ilyenkor szinte fényszóró világítja azt az igazságot, hogy egy nemzet örökléte a szelleme, a magas, a tiszta; hátha akad mégis annyi megértője ennek, hogy a munka nem lesz hasztalan. Hogy – bárha csoda nem történik is – a levegőben elterjed valami csodavárás, valami pezsdítő feszültség: az írók és olvasók méltó szövetkezésének, a szellemi életnek legbiztosabb ismertetőjele.
*
Akinek szót ejtek erről az összefogásról és emelési szándékról, reménytelenül legyint. „Két év kell csak ahhoz, hogy megértesd, mit akarsz” – mondja Márai. „Írj inkább” – mondja Illés. És Keresztury: „Nem ismered az írókat.” Valóban, kezemen megolvashatom, hány magyar írót ismerek személyesen. Baráti érintkezésben egyetleneggyel sem vagyok. Kedvezőbb körülmények közt szerkesztő nem foghat munkához. A munka első része – s tán a legnehezebb, a legtöbb fegyelmezett alázatot kívánó – a toborzás. Meg fogják érteni, hogy nem barátságot keresek? Már N.-nek is magyaráznom kellett: régi eszményünk csak nyer vele, hogy az egykori jó barátokat épp csak az eszmény fűzi ismét egymáshoz.
De vajon van-e valóban értelme a vállalkozásnak? Újra és újra felteszem magamnak is, másnak is a kérdést. Vajon nem természetes folyamat-e, ami folyik, s nem kell-e még mélyebbre zuhannia, még nagyobb ütést szenvednie a szellemnek, hogy felpattanjon: hogy mindenki rádöbbenjen arra, ami az én fejemben forog? Vagy ha itt van már a pillanat: képes ezt az új folyamatot egypár ember megindítani?
Nem tetszelgem sem a szerénységben, sem az ügy fontosságában. Ha van szerkesztőellenes természet, az enyém az: hátamon futkároz még a jégtűjű borsódzás, amikor Babits vagy Gellért távollétében egy-egy kéziratot vissza kellett adnom. A járószalag egyformán borzaszt, akármelyik vége is van az én kezemben: amit a hatalomról a Csizmában leírtam, nem tréfából írtam le. Idegzetem viszolyog korunk nagy spanyolviasz-fölfedezésétől, a lelkek szervezésétől is. Ha a vállalkozást nem sikerül szabad parcellákra osztanom, annyira, hogy a lapot közös szándék vigye, én nem leszek kasznár. Munkám minden eredményét olyan mértékben fogom látni, ahogy feleslegesnek érzem magam. Az esztendők óta tartó elvonultság jó érzéséből tudom, mennyi bennem a finnyásság az adott szóra, férfias egyenességre. A lapra harc vár. A tisztesség szabályaira épp harc közben vagyok legfinnyásabb: ha első mozdulata nem a tisztelgés lehet, ki sem vonom a kardot. Amit magyar szalmalángnak neveznek, azt én tisztaságérzéknek hívnám: egy szeplő felfedezése elég, hogy a legragyogóbb eszmény iránt meghűljön bennünk a vér.
*
Mindabból, amit leírtam, azt olvasom ki: itt valaki azt akarja bizonyítani, hogy rá csak a vállalás tartozik, a munka sikere már nem. Ez valóban már nem tőlem függ. Hivatalba menet, a kora reggeli autóbuszon vagy szombatonként az ismerős vidékek felé döcögő vonaton ugyan verssorok helyett azon forog a fejem, hogy milyen újításokkal kellene kezdeni, de mihelyt egy-egy új rovat terve felmerül, máris az embert keresem, akire rábízhatnám. Ha a jó irodalom érvényesítése harc: hadsereg és stratégiába merült vezér helyett inkább szabadcsapatokat szeretnék, afféle népfelkelést. Emlékezetem lapjára régóta felírtam ezt a mondatot, hadd másolom ide: akit az isten hatalommal vert meg, akármilyen kicsivel is, úgy viselje, mint az ótvart: rejtve, töredelemmel és gyógyulást várva. Tegnap délután öttől hajnali háromig lógtunk egymás nyakán Tamásival. Mikor beszélni akartam neki róla, akkor éreztem, milyen félszegül lehetetlen, milyen tabu csak a vállalását is kimondani annak, amit az ember valóban nagynak és nemesnek tart. Ép érzékű, a szeméremre is érzékeny ember belepirul, ha eszébe jut, hogy tettében ilyesmi vezeti: önfeláldozás, nemzete iránt való kötelesség. Mint egykor Babits reám, én reá és vele kortársaimra szerettem volna rátukmálni ezt a szintén titkolni való érzést. A lényegről egy szót sem tudtam ejteni. Legszebb összemelegedésünkben is csak egy-egy csücskét sikerült megmutatnom a tennivalónak: milyen nagy feladatot végzünk, ha csak biztosítjuk és állandósítjuk az előttünk járók győzelmét, rendezzük az örökséget, pontosan mindenkit méltó helyére teszünk; Kosztolányiról beszéltem, a már-már elfeledtekről; aztán, hogy csak a butaság és aljasság ellen lehet harcunk; és ha a parasztok és munkások felé is meg tudnánk mutatni: van hitele s értelme nemcsak a szónak, de az igazságnak is, aztán: egymás szigorú bírálatával nekünk kell példát mutatnunk a tisztaságra, tisztogatásra… Tamási bólintott, szívott egyet a kialudt szivaron: „eddig csak a nép súlyát éreztük a vállunkon; ott van már a nemzeté is”, mondta, egyszóval mindent megértett.
*
– Jobb levegő jöttét érzem – mondtam harmadnap Tamási felé fordulva. Most hármasban voltunk, Móricz Zsigmond volt a harmadik.
– A Nyugat hőskorát támaszthatjuk fel, azt az időt, amikor már Ady és Babits egymás mellett díszítették a folyóirat homlokát. A halott Babits neve felröppent, ismét Adyé mellett ragyog, felettünk. Ez a páros csillag vezethet. A kényszer-szerkesztő végül még kedvét lelheti a kényszer-címben –
Móricz felé fordulva mondtam ezt, egy percre megálltam, nem az ajkamra kényszeredett mosoly állított meg, nem is az ő mosolyuk. Azt akartam mondani, hogy a csillagkép Móriczcal lesz teljes. De hogy mondjam meg félreértés nélkül itt a kávéját kavargató nagy írónak, hogy máris az égen van?
A tisztelettől majdnem arrébb húzódom egy kicsit a székkel, úgy érzem magam, mintha Arany János unszolna még egy csésze feketére. Hallgatok, most sem tudok szót ejteni arról, milyen különös öröm néznem, hogy bár csillaga már fent van, ő itt ül mellettem, kettőnk közül ő beszél terveiről. Úgy ülök mellette, mintha egy hatalmas tölgyfa alatt ülnék. A tervekről – megint csak az összefogásról – jóformán egy szó sem esik. De elváláskor azt a fajta bizakodást viszem magammal, mint mikor az ember kitárta szívét valakinek, s úgy érzi, hogy nem hasztalan.
*
Nemcsak az összefogásra kapok legyintést. Legyintésféle lebben a jóakaratú mosolyokban is. Egy biztatásra átlag harminc kétely esik: most? ilyen viszonyok közt? ilyen felfogással? A kétkedve reám tekintő szem hol az együgyű paysan du Danube-öt, hol a minden hájjal megkent parasztot keresi bennem. Az ember ilyenkor magába húzódik, titkosabb tartalékaihoz. Emlegettem már, hadd mondjam el még egyszer, legutoljára: családom egyik ága juhász volt, nyájőrző; a másik pap, templomrakó, felteszem, hogy jutott belőlük a gályákra is. Velük biztatnám magam arra, amibe eszemmel magam is kétkedve vágok bele. Jutalmam máris van. Verseket értek és ízlelek, amelyek azelőtt csak szavak voltak, poros szavak. Korok és jellemek tárulnak fel, Vörösmarty kilép az iskolakönyvből, mellettem susog, oly elevenen, hogy meghatottságomban szinte bólintgatok:
|
Udvariasságból néztem végig újra és újra a svájci havasokat. Már megint egy vízesés!… Legalább kétszáz méterről szakadt le. Úgy villogott és csattogott, mint egy szíjas korbács egy óriás csizmája szárán. Ha egyedül vagyok a fülkében, már rég lehúztam volna a függönyt. Mert a másik ablaknál is ilyen szörnyek vicsorogtak, s rázták fényes ostorukat. Föl-alá jártam a vonatfolyosón, az egyik cigarettáról a másikra gyújtottam: szorongtam; szerettem volna már kint lenni a hegyekből.
Gyalogosan sem volt jobb köztük. Hónaljukban lakva sem. Mihelyt szemem megállt valamelyik csúcson: bokámban, lábikrámban azonnal megbizsergett a vágy, hogy legyőzzem, hogy fölmenjek, felálljak rá, mint valami vadállat fejére. Csak ott s úgy éreztem volna teljes biztonságban magam. Nem vadregényesnek éreztem a tájat, hanem betű szerint csak vadnak. Vagyis még emberietlennek, értelmetlennek, szertelenül összevissza hadonászónak, enyhén elmebajosnak. Szabadnak sem éreztem, még ebben az állapotában, ebben a féktelenségében sem. A betegagyúak legkeservesebben nem a zárt intézetnek s a kényszerzubbonynak a foglyai. A saját handabandázásuknak s fegyelmezetlenségüknek. Megint egy vízesés, megint egy eszeveszett patak a hegyek oldalán; mintha rabláncot csörgetnének, jutott eszembe, Petőfiből.
Nem Petőfi tájába akartam behízelegni, belopni magam. Azt a nagy parlag rónaságot, amelyet ő olyan gyönyörűre megfestett, azt a végtelent és ugyancsak vadat, amilyen az ő korában volt, én azt is embertelennek s szó szerint is vadnak éreztem; azt is csak zavartan bámulni tudtam; abban is feszengtem. A tengernyi pusztaság közepén sem találtam a helyem, szünetlen hátranézhetnékem volt, mintha valaki mögém akarna settenkedni, hogy orvul tarkón csapjon. A tenger pusztaság valóban tenger; nincs, aminek hátam támasszam, amin lábam megvessem. Túlméretezett ez is. Azt kell erre is mondanom: nem ember csinálta.
Nekem ember csinálta táj kell. Szelídnek, kezesnek, megidomítottnak, szinte háziállatszerűnek szeretem a vidéket. Emberies természetre vágyom. A táj nekem ott kezdődik, s ott végződik, ahol ész és emberi kéz nyomát látom rajta, zöld lucernást, sárga tarlót, a dombon sarkosra vágott erdőt, szép fekete barázdákba fésült szántókat. Nekem még a mocsarat is tegyék rendbe, nyírják róla a sást és a nádat, mert különben söpretlen szobában érzem magam, kócos asszonyok és purdék között.
A dombok és a halmok tetszenek. A folyóvölgyek két oldalán a hevertükben olyanformán nyújtózkodó dombsorozatok, mint megannyi fürdőző óriás lány – aminőkről Baudelaire álmodott. Amilyet a Loire alsó folyásán lát a jobbra-balra tekingető jachttulajdonos. Amilyet a Kapos és a Koppány völgyében lát a falkája mögött lépegető juhász.
Rousseau Svájcban fedezte fel az emberiségnek a természetet, de a hegyeken, mondatai tanúsága szerint, csak addig jártatta szemét, ameddig kerteket és gyümölcsösöket látott, és észre sem vette a különben nem érdemetlen csúcsokat, a hófödteket, kedvenceit korunk milliomosainak, akik különös félreértéssel azok közelében akarnak lelkökbe egy kis emelkedettséget és tisztaságot csempészni. Alföldinek Arany is alföldi volt, de a síkság vad ugarát ő már csinos kepékkel és petrencékkel rakta tele, a méneseket nem hagyta csak úgy kedvükre száguldozni, hogy mindent letiporjanak. Egyszóval minden tájat meg lehet hódítani. Nem kirándulónak vagy szegénylegénynek szeretem az embert, hanem élethódítónak, ilyenfajtának. Szeretem, ha a táj ott van a kezem ügyében; ha szemem körös-körül a műveltség legelső és legbiztosabb jeleit olvassa, a földművelését: ha nem vad erdők, hanem a rend szabadságában gyönyörködik. Pannóniai vagyok, dunántúli.
Simontornyáig – vallottam diákkoromban – akár ki se nézzen a vonatablakon az utazó. Különben Pesttől odáig falut jószerivel egyet sem láthatott. A parasztföldek szép csíkos szőttesei helyett a tízezerholdak nagy répa- és búzatábláinak egyszínű szőnyegein rántotta át az embert a mozdony, vagy egy-egy nyomorult majorság vakolatát vedlő cselédházai előtt. Ez is vad vidék volt: nem műveletlen, csak még ember nélküli. Nagy ritkán lehetett látni a földeken egy-egy bérest, kalap a kezében; a vonatnak is levette. A gépekkel művelt föld dús volt, buja, de melegség: lélek nélkül való. Ilyen állomások lebbentek el: Szolgaegyháza, Ferencmajor, Bogárd! A táj lapos, itt-ott fodrozódik; ez még csak a bevezető.
Sáregresnél van Fejér megye határa. Még egy-két mozdonyszusszanat, és feltűnik a Mózsé-hegy, a Völgység előőrse, aztán a simontornyai vár. Megérkeztünk, Dél-Dunántúlon vagyok, tolnai. Több helyen is kiszállhatunk.
Én itt mindenütt voltam gyerek, föl a Kapos völgyén, le a Sió folyásán, bent a Sárközben, sőt, a gyönyörű dombvidék magvában, az Árpád-háznak abban a hajdani őstelepülésében is, amelyet egy frissebb és különös hagyománytisztelet Schwäbische Türkeinek nevezett el. Csak szülőföldem van, nincs szülőfalum.
Szülőhelyem folyékony állapotú. A parasztfalvak körül tengerként hullámzó latifundiumok pusztáján születtem, teljesen mindegy, hogy melyiken. E pusztákon voltam gyermek, olyanformán, mint a hal a vízben, vagyis minden öbölben otthonos. Közben-közben kétlakian a szárazra járva néhány falut is meglaktam. Apám apja – nem minden büszkélkedés s nem minden keseredés nélkül hallottam emlegetni oly sokszor a családfát – herceg Esterházynak volt szegődményes első számadó juhásza. Apám uradalminak már csak kovács volt, és már csak egy grófnál, sőt Strasser és Kőnig, majd Dőry bérlő uraknál.
Föl és le kedvemre úszkálhattam a puszták mindenütt egyforma közegében, és ki-kiütve fejem, kedvemre szemlélhettem a lágyan váltakozó dombláncolatokat, amelyek akkori szememben mintha szintén valami tenger részei lettek volna egy békés tenger anyásan szelíd hullámai. Hol sóvárogva, hol sajnálkozva pillantgattam fel rájuk. A völgyekben, a termékeny lapályokon feküdtek a nagybirtokok: a puszták, a dombokon és emelkedőkön a falvak: a kisnemesek és parasztok földjei, abból az egyszerű okból, hogy az erősebb mindig a jobbat foglalja le magának.
De nem mindig a szebbet.
Szépek voltak ezek a halmok, tündöklően tengerzöldek és tengerkékek a tetejükre ültetett szőlőkkel, a szőlőkre permetezett gálickőlével. Emlékezetem ezekkel az üdekék dombhullámokkal van teli meg a mögöttük távolabb vonuló, sötétebb kék erdős hegyhátokkal, s még távolabb s megint csak világosan: világos felhőket habzó kék éggel. Kék szőlők és mögöttük kék erdők és bárányfelhők húzódtak Simontornyától Szekszárdig és Szekszárdtól fel Dombóvárig, amerre csak a pusztákról föltekintettem. Tündérkékre varázsolódott távolról a puszták lapálya is. Földem nincs e tájon egy bokoraljnyi, de az író e földből él bennem, e föld hajdani látványából. Mit mondjak még róla, melyik pontján álljak meg egy kis körül-emlékezésre? Elmondtam már e táj szenvedését. Várom az isteni kegyelmet, hogy öröméről szólhassak.
Nekem e kék folyóvölgyek mélyén rejtetett el, ott zárult be a paradicsom, valahol Uzd és Kölesd vagy Simontornya és Görbő közt, az ozorai Tükörcsös mögött, ahol nekünk is volt szőlőnk, s amely a Sió–Kaposvölgy legmagasabb csúcsa (271 m); vagy annál a távoli pontnál Tamási fölött, ahol a Koppány a Kaposba ömlik, s amely nemcsak ezért volt gyermeki képzeletemben a csodák és legendák hona, hanem azért is, mert valahol ott terül el apám szülőfaluja, mintegy a levegőben, az a község, amely a valóságban nincs: az „eszményi”, a felhőbéli Majsamiklósvár, a környék nagybirtokosainak szellemes alkotása, hogy a falvak hatásköréből, főleg adóterheitől függetlenüljenek.
Ami Vörösmartyban elbűvölő hasonlat és kép, annak való párja mind itt található. Bent a hegyek közt, Börzsönyben, Perczeléknél volt házitanító és szerelmes, itt Görbőn a Csehfalvy-kúrián volt jurátus. Itt fogamzott meg a Zalán, ez a táj a színtere a Széplaknak. Hogy mi rejlik Vörösmartyban, ezért tudhatta igazán csak Babits, e vidék legnagyobb szülötte. Mint minden emberkéz művelte táj, kedves tartózkodó helye ez is a Múzsáknak; őserdőtől, a Versailles naponta borotvált kertjeitől egyképp idegenkednek; a kertben és mindenfajta művelésben legalábbis megyényi kell nekik.
Itt keletkeztek, Uzdon és Borjádon Petőfi legpezsgőbb, épp-kiforrt-bor ízű versei; járt itt iskolában is, Sárszentlőrincen. Jó volt az iskola, de a környék még jobb iskola volt a népjogok jövendő harcosának. Mikor gyermekfővel erre megfordult, itt már egy ízleltetőnyi jobbágyfelszabadítást láthatott: az országban legelőször itt szabadította fel parasztjait Bezerédy István, 1817-ben! Vers, eszme és jó borillat szállt itt a múlt század levegőjében, költők és reformerek talaja ez és a reménytelenséggel és elnyomatással küzdő szellemé, a szabadságé. Innen vágtatott el Rákóczi mellé Murza paripáján, gyönyörű piros bársony süvegében Béri Balogh Ádám!
Innen való, ebből a megyéből, Garay János… Kivel dicsekedjem még? Idevaló, Gerjenbe, Hagymássy Lajos, aki nyilván megbecsülésből vette fel a Tolnai nevet: a magyarság állapotát e megye magyarjainak sorsával ábrázolta. Idevaló, Ozora mögött Döbröntére Vas Gereben. Igaz, mindezekkel csak elég tág alapon vallhatom földinek magam.
A legnagyobb hírnévre mégis legközelebbi földim vitte.
A mezőváros, amelyhez szülőpusztám, mint utolsó postához csatlakozik, Simontornya adta a világnak Háry Jánost, ellentétben minden szóba, sőt dalba foglalt állítással, amely az igazi tolnaiak nem kis meglepetésére a nemes férfiút a hason című dalműben nem tudni milyen adatok nyomán, de mindenesetre kellő megfontolás nélkül, mint nagyabonyi illetőségűt énekelteti az ottani két toronyról, s így őt tévesen Szolnok vármegyének ajándékozza. Háry János simontornyai volt. Itt tanulta ki a kádárságot, innen ment Szekszárdra, az előbbi szőlőhegyek mentén, ahol mindenütt szükséges ez a hordógyártó mesterség, mert persze obsitos sem volt soha: ha mással nem, ezzel az eggyel mégis falhoz állította a világot, a hiszékeny szekszárdiakat, élükön a furfangjára oly büszke Garayval. De nem, ismétlem, születésre és természetre simontornyai volt, magam is bizonyíthatom. Majdnem azt mondtam, magam is ismertem.
Csak másait ismertem. Azokat a derűs kedvű pintéreket, kádárokat, présfaragókat, sáshúzókat és szőlészethez kapcsolódó egyéb mesterembereket, akikből még nekem is jutott két nagybácsi; azokat a jó szellemű és finom szavú vincelléreket, borászokat, hivatásos borkóstolókat, pinceszerre gyűlő gazdákat és kántorokat, akiket meg a szőlészet tett hasonlóvá mennyi ötlet, dal, szellemesség és honfi áldozatkészség szikrázott el a pince előtti diófa alatt, a malomkőasztalon állongó vászonkorsó körül. Mennyi fogadkozás, mennyi dicső és hősi emlék, amire ha alap nem volt is, de vágy és szomj annál több volt. Aki mások örömére hazudik, csak minőségben különbözik a költőtől. Ilyen költő volt Háry, ezt a műfajt teremtette meg. Pártfogásomba kell vennem. Napóleont nem csípte fülön, de volt akkora alkotó, mint Garay. Igaz, Garay nélkül csak mi tolnaiak tudnánk róla, de mit tudna a világ Garayról is őnélküle? Hírnevük éppúgy összeforrt, akár alkotásuk, mert ne feledjük, hogy az obsitos történetei valóban Háry elmeszüleményei, Garay épp csak rímbe szedte őket. Az ilyen társszerző ma plágiumpert indítana. Ám Háry, mint minden igazi borivó, nagylelkű volt, kicsire nem nézett, még művészi dolgokban sem. S megereszthette képzeletét. Volt miben! Vagyis volt hallgatósága. Mindenfajta kitaláló szellemének az a jó közeg, amely enged is, ellenáll is. Hárynak Simontornyán meg kellett erőltetnie magát. A fentmaradt bizonyíték szerint nem volt könnyű publikuma. A simontornyaiak egyet például tréfából sem hittek el. Hogy az olaszok olajban halat sütnek, és azt megeszik.
Így bőkezűen, ennyire válogatás nélkül ontotta az az ember teremtette, isten kedvelte, végzet verte föld a nagy lelkeket. Láttam Háry utódait; láttam Vörösmartyét is. Utolsó nagy körülpillantásom a tájon – a szekszárdi szőlőhegyek tetejére esett. Oly ismerős volt a szőlő is, lent a völgyi táj is, hogy egy pillanatra Ozorán képzeltem magam, a Tükörcsösön, szemben a Sió kék lapályával s a Mezőföld lágy hullámtájékán odáig libegő falvakkal: Igarral, Szilassal, Mezőkomárommal, Cecével, amely számomra az izgalmas külföld volt, anyám szüleinek hona! De itt ez a lapály – még kékebb, mint a mienk – már nemcsak a Sióé, hanem a Dunáé is volt, s előttünk: Decs, Pilis, Bogyiszló, a Sárköz síksága. Igazán olyan gazdag-színesen, mint egy sárközi hímzés. Áthallatszott Kalocsa harangja. A táj tán itt volt a legszelídebb, legmíveltebb, leglelkesebb. Babitsék szőlejében álltam, Babits oldalán. Ahogy a táj vére a hosszú pincék hordaiban, e mindmáig latinos vidék, ahogy ő nevezte: e kék táj lelke az ő verseiben erjed legízesebbre és legtisztábbra. Erre gondoltam, de nem szóltam neki. Lassan lefelé jöttünk, megálltunk egy nagy kőkeresztnél, amelyet még az ő nagyanyja csináltatott; minden vágónál, minden emléknél megálltunk. Nehezen járt, lefelé menet is; a halál már arcára is kiütközött. Ez volt az ő utolsó útja erre. Búcsúzott a tájtól, búcsúztatta a táj.
Földiek voltunk, s mégis két világrész fiai: ő arról a tündérien dallamos dombokról, én a völgyi puszták vaskos vartyogásából. Amit azokról világgá adhattam mint vészjelet is, mint fenyegetést is, azt nem kis részben ő segítette létrejönni. Most elvékonyult karját fogva, én segítettem őt, megvetve sarkamat a nyálkás földúton.
Azok számát szaporítom, akik gyermekkoruk színterére visszatérve, mindannyiszor egyszersmind még két rejtelmes színtérre leereszkednek: a múlt alvilágába és nemzetük egy mélyebb televényébe. Ez az én emléklimbusom meglehetősen kerek; mert elég élesen körülzárt.
A világ zárta el magát tőle, s nem ő zárkózott el a világtól. Ó, nagyon is nem! Minden csápjával afelé nyúlt.
Úgynevezett alacsony társadalmi rétegből származom. Nem a legalacsonyabból – bár azt se bánnám, ha vályogvető cigányokat, vándorköszörűsöket vagy városvégi szemétguberálókat vallhatnék nemzőimül s nevelőimül. Nem regényességből. Szociológiai érdeklődésből. A szinte bölcsőmtől tartó valóság- és tudományszomjból; életszeretetből. Minden emberi sors valamiféle buborék bizonyos mélységből a bizonyos magasságban elkövetkező szétpattanásáig. Minél mélyebbről jövünk, az életnek annál több rétegén haladunk át. Úgy tetszik, annál nagyobb utat teszünk meg.
Annál több tapasztalatot kapunk, s ennek zavaros anyagából annál több okulást rostálhatunk ki; annál tartalmasabb beszámolót adhatunk, ha erre kerül a sor.
Nem akarok visszaélni ezzel a helyzeti előnnyel; sose is akartam. Ezeknek az „alsóbb” – érzésem szerint „melegebb” – társadalmi rétegeknek életéről eleget beszéltem; sohasem a magam fitogtatásáért. Saját sorsomat legfeljebb háttérként vázolgattam, avégből, hogy az előtérben mozgók távlatot nyerjenek; hogy az élet – a valódi ábrázolandó – három kiterjedésben folyjék, így, fölidézzen is. Ebből következett az, hogy ezt a lenti világot lentinek én sosem éreztem. Sem akkor, amikor benne éltem, sem később, visszagondolva rá.
Jó ítélőképességem bizonyítékai közé sorolom, hogy gyermekkorom alakjai mindmáig nem kisebbedtek szememben. Szavukat – a rég halott pusztai cselédek és kézmívesek szavait – ma az emlékezet varázspalotájában is azzal a figyelemmel és tisztelettel hallgatom, mint amikor az első alkalmakkor a valóságban, szülőházam földes szobájában hallgathattam.
Az összezsúfoltság csak a fölnőttet szorítja néha börtönnél is jobban; a gyermeknek ez a szorítás fészekmeleget termel. Családom minden tagja abban a földes szobában hált, amelyben én; főleg telente. Vendégeinket is abban fogadtuk. Mivel ezek leginkább este jöttek, a vendéglátás és a gyermekek alvásának ideje egybeesett. Ez korántsem zavart bennünket, ifjabb nemzedéket. Sőt!
Valahányszor olyan művészet okozta gyönyörben volt részem, hogy az épp olvasott könyvet egy percre be kellett csuknom, hogy zsákmányolt élményeimet számba vegyem, vagy a függöny lezuhanása után karszékemben egy ideig még a kapott szellemi gyönyör után mozdulatlan maradtam, olyanféle boldog bódulatban, mint a szerelmesek a test katarzisa után: mindannyiszor, vagy legalábbis elég gyakran, ezeknek a pusztai estéknek távoli fénye lobbant belém. A szoba kicsi volt, így ágyunk oly közel állt az asztalhoz, hogy a vendégek, ha fölállva kitolták maguk alól a széket, annak háta ágyunkhoz koppant.
Testvérnéném egy ével volt idősebb nálam. Bátyám kettővel. Sokáig nénémmel aludtam egy ágyban, olyankor én feküdtem kívül. Később bátyámmal, akkor én kerültem a fal mellé.
De akár kívül, akár belül volt a helyem, ellentétben a gyermekek átlagával, vacsora után alig vártam, hogy egy ügyes rántással anyánk lehúzza lábunkról a nedves csizmát, s két hónom alatt megkapva átemeljen az ágy szép rácsozatán – nagyapánk saját alkotásán –, s a dunyha és a vánkos közé rendezzen.
Akár jött vendég, akár nem, kéjek kéje volt félig hunyt szemmel, hol elaludva, hol ismét fölébredve, a fölnőttek beszédjére figyelni, ott a rács mögött, amelyre ilyenkor kendőt terítettek, hogy az alacsonyra húzott függőlámpa ne világítson ránk.
Hát még, amikor vendégek jöttek! Szerencsére elég gyakran jöttek: apám – noha akkor már elég szófukar volt – szerette a társaságot; szeretett döntőbíró lenni, ha csak egy bólintással vagy fejrázással is, ha csak egy határcsősz elképesztő lidérctörténete végén is.
Aki ért a lelki gyönyörszívás szépirodalmi műhelytitkaihoz, tudja jól, hogy ez a boldogító folyamat akkor indul meg, amidőn a valóság és álom szerencsésen keveredni tud, s a maga rejtelmes alkímiájában megtermi azt a művészi látomást, amely a nézőre azzal a hatással van, hogy valami igaznál igazabb lényeget lát. Az igaz kvinteszenciáját, Dante-képzelte paradicsomi derűben! Feküdtem az ágyban, anyám berliner kendőjének árnyékában, s valóban édenkerti gyönyörök közepette hallgattam az asztalnál folyó szavakat, amelyeket meg-megszínesített az álom.
A történetek mindig csodaföldön estek meg. Rendszerint „odaát Somogyban”. Csak egyet közülök:
Odaát Somogyban egyszer egy igen öreg házaspár eladta a tinaját. Nagy csomó pénzzel tértek meg a vásárból, csupa ezüstforintossal. Sötétedéskor megzörgetik az ablakot. Egy katona kért éjjeli szállást. Az öregek a tiszta szobában fektették le, miután vacsorát is adtak neki. Éjfélkor ismét zörgetik az ablakot. Kinéz az öreg, de már csörren is az üveg, pisztolycső nyomul be rajta: „Az ajtót, vagy halálfia vagy!” Kinyit az öreg, két betyár jön be, arcuk bekormozva, fejükön széles juhászkalap. „Ide a pénzt, ne tagadjátok, a Szűzmáriátokat, még azt is tudjuk, hogy csupa ezüstöt kaptatok a tinóért!” – mondja az egyik igen mély hangon. Mit volt mit tenni, az öreg odaszól az asszonynak, de majdnem sírva: hozd elő, anyjuk. Bemegy az asszony a másik szobába, húzza ki a sublótfiókját. A fióknyikorgásra fölébred az ágyban a katona: Mit csinál, édesanyám? Az asszony odamondta neki súgva – nehogy még azt is bajba keverje –, betyárok, a tinó áráért! A katona erre: Vegye csak ki a pénzt, de ejtse el itt a földön, s mondja nekik, ijedtében elszórta, jöjjenek be, szedjék össze. Úgy lett. Bemegy a két kormosképű, s amikor már térden állnak a forintokért, sőt az egyik épp a sublót alá hasalna, egyszerre: dirr s durr! – a katona a vánkosa mögül mind a kettőt agyonlőtte a huszárkarabélyával, mert a reglama szerint azt is maga mellé vette az ágyba. Volt nagy hálálkodás! Nézik aztán a két betyárt, lemossák képükről a korurat – hát kik voltak? Az egyik az odavaló bíró, a másik meg a jegyző. Akik a tinóra a passzust megírták.
A világ legkényelmesebb páholyából ilyen ultraromantikus szövegeket hallgattam, hunyt szemmel, vagyis a világ legpazarabb díszleteit építve föl a világ legkitűnőbb színészei köré. A drámák erkölcsi tanulsága is éppoly ultraromantikus volt. Az igazság tűzön-vízen át mindig győzött, s minden szörnyűségből tisztán – még a vér mocskát is elfeledtetve – került ki. Vagyis a látszatra oly rettenetes világot könnyedén – egy kis becsületességgel – a lehető legjobb világgá lehet átalakítani. Még olyan fölmérhetetlen hatalmasságok ellenében is, mint egy bíró, egy jegyző!
No, még egyet ezekből az igaz útra vezérlő szövegekből. A tragédia után egy vígjátékot.
Pusztai béresasszonyok, ugyancsak odaát Somogyban, vásárból voltak hazatérőben, már kora délután, mert frissen jöttek, teher nélkül. A fürgedi erdő alatt gatyás-csizmás, fekete bajszos, deli szép ember ül az árok partján, megszólítja őket: Hát tik semmit nem vettetek? – Mi semmit. – Miért? – Kevés volt a vászonra valónk. – Mit akartatok vásárolni? – Én szoknyát ennek a kicsinek; én réklit – ki-ki elmondta, mire nem tellett, vagy nem volt egyáltalán pénze. – Na jól van, üljetek csak le ide mellém.
Jön megint néhány asszony, nagyon üresen mozog a véka ezeknek is a fején. – Tinektek mi kellett volna? – Fejrevaló, kötőrevaló. No csak, üljetek tik is ide.
Jön még egypár cselédné, pufogtatva az országúti port a mezétlen lábával. – Hát nektek? Dunyhahuzat, lepedő!
Naphajlat felé jönnek végre a vásáros szekerek, telerakva, hogy csak úgy nyikorog a kerék. Rajtuk a vásárosok, magasan a fölponyvált portékán, mert hisz alig adtak el valamit. A fekete bajuszos kihúz a gatyaszárból egy ügyes kis puskát, ráfogja az újonjöttekre. – Látom, rossz volt nektek is a vásár. – Alig adtunk el valamit – felelik azok ugyancsak megijedve a fölponyvált szekerükön. – Nem tudtátok volna valamivel olcsóbban adni ezeknek a szegény asszonyoknak? – Sajnáljuk, nem tudtuk. – Vagyis most már tudnátok, ha sajnáljátok? – Most már tudnánk. – Nem kell ezeknek, csak mindegyiknek egy rőf. – Azt akár ingyen is! Hát akkor húzzátok le a kötelet a ponyváról, és elő a portékát!
Oldják azok, most már alig remegő kézzel, a kötelet; rakják le a végeket, húzzák elő a rőfbotot, akarják mérni a vásznat. A fekete bajszos megállítja őket: – Itt nem ilyen rőf járja. – Hanem? – Betyárrőf, mert én vagyok – Séta Pista! – S az milyen rőf, a Séta úré? – kérdik azok újból megszeppenve. – Sürgönydúctól sürgönydúcig! Vagy: jegenyétől jegenyéig!
Hallottam apám önfeledt kacagását, István bácsi (az ökrös gazda) és nagyapám megfontolt göcögését, látni véltem anyám finom (nekiinduló s fele úton megmeredő) mosolygását, s minden megnyugtatott. Séta Pista eljárását néhány pontján félelmesnek találtam, de ez az együttes nevetés, amelyet néha még egy uradalmi borász, sőt egy tanító hangja is tarkított, olyan ítélet-helybenhagyás volt, olyan megfellebbezhetetlen, olyan magasfokú, akár az, amelyre Homérosz Zeuszt és társait fakasztotta.
Idáig, ezekig a feledhetetlen elalvásokig hatol vissza az oknyomozó buzgalom annak keresésében, mi dönti el, hogy az egyik ember belenyugszik a világ kiszabottnak tetsző folyásába, a másik pedig nem, vagyis olyan jellemmé alakul, amelyet az a kor – még Petőfire emlékezve – forradalmárnak nevezett, de amely valamilyen név alatt minden korszakban megvolt.
Az elégedetlenségnek a hangjait ebben a társaságban különös módon a legélesebben az eresztette meg, akinek látszólag a legkevesebb oka volt rá.
Juhász kétféle van. Aki a magáét legelteti és aki a másét; egy faluét, egy gazdáét, egy uradalomét. Mindkét válfaj rengeteg alválfajra oszlik. Aszerint, hogy a jövedelem fejében – vagy annak egy része fejében – van-e a juhásznak a nyájban saját juha, és ha igen, mennyi.
Így oszlottak hajdan két világra a juhászok. De volt még egy különbségtevés. Ezt én jobbadán családi legendákból ismerem. Ez őrizte az ősök harcát.
A birka csak a beavatatlan füleknek hasonjelentésű a juhval. Nálunk az utóbbi az őshonos, sőt őshazahonos, mert állítólag már nomád eleinknek is ügyes és hasznos háziállata volt. Kitűnő vándorló, mert útbíró, szívós, igénytelen. Ezer kilométereket elapróz a sereg mögött, s kínálja szinte lábról a tejet, húst, bundát, fonnivalót. Hatalmas nyájak voltak belőle névtelen egyéni kézen még a kuruc idők után is. Török, tatár nem ártott, hisz gazdáik jókor kitérhettek a baj elől, valóságos mozgó falvakként ügethettek békés tájakra; némi előkészülettel, akár tíz telet kihúztak egy-egy alkalmatos erdőben vagy nádasban.
Egy ellenféllel nem bírtak. Nyugatról, szinte az angol gyapjúföldolgozó üzemek sűrűjéből, özönleni kezdtek kelet felé a finom szálat szolgáltató merinói birkafalkák. A gyapjú fokmérője többé nem az volt, hogy milyen vele a bunda, vagy belőle a paraszt rokkák fonala, hanem hogy milyen tapintású lesz a londoni piacra kerülő kelmében.
De nem is ez a kényesebb, a göndör szőrű, csavart szarvú új juhfajta volt az igazi ellenfél. Az ősi rackafajtát, a hosszúszőrűt, hosszúszarvút ugyan elűzte – de a juhászcsaládokat kezdetben még kímélte, sőt fölemelte. Hisz ilyeneket a régi juhászok is szerezhettek. Az ellenfél, az igazi, az emberbőrbe bújt. S végül az olyan szarvhegyet mutatott, amellyel szemben minden juhászbotnak le kellett hanyatlania; hosszú, fényes zsandárszuronyt szegzett a régi szabad juhászok ellen.
Apám dédapja még Szlavóniáig is elvándorolt a nyájaival. A Kapos völgyét Ozorától Kaposvárig évente végigjárták. Mert nem is egyet kormányzott; a fiai, a vejei voltak a számadói. Ott legeltethetett, ahol csak arra való területet talált. Ő, illetve a dinasztiája, amelyben még valami bibliai fegyelem uralkodott. Főképp a folyóparton vonulgattak, mert azok a vizek mozgása következtében senkié sem voltak, s ott itatni lehetett. Bért, azaz járandóságot – egy-két juhot – annak adtak, aki nagyon akadékoskodott a falu, a megye vagy egy-egy uradalom nevében.
A merinói nyájakat a nagybirtokosok hozatták, gondolom azok, akik vagy Széchenyi előfutáraiként, vagy aztán Széchenyi biztatására vizslattak szét Angliában. Még angol juhászokat is hoztak! Majd németeket, sőt spanyolokat. Gyönyörű aklokat, birkaállásokat építettek. Micsoda hatalmas kutakat ásattak – díszei ma is egy-egy határnak. Ők már nem nomadizáltak.
A nomádoknak tehát már a puszta létezésükkel hadat üzentek.
Mindezt már a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Tudjuk, hogy a nagy siettén megfogalmazott jobbágyfölszabadító törvények pontatlansága, homályossága – itt-ott szándékos szócsavarása – később mennyi keserű vitát, sőt a ténylegességig keseredett összecsapást okozott a falvak és az uradalmak között. Kié voltaképpen a legelő, a rét, a folyópart, a nádas, a töméntelen – a szinte percenként értékké alakuló – vad ugar? „Amit nem védett papiros, az uraké lett” – igazi népi haraggal, ezt még én is családi ajakról hallottam.
A papirosokat a vármegye őrizte. Utólag semmi csodálkoznivaló, hogy minden „szabad” területnek papirosgazdái nem az írástudatlanok lettek.
Apám apja már úgy nevelkedett, hogy szülei a vidék nagy arisztokrata családjának afféle félszegődményesei. Ez valamiféle hűbér volt. Adtak némi gyapjút, élő állatot, s csinálhatták azt, amit addig is.
A baj az volt, hogy ezúttal is készült papiros. Ez az általuk is aláírt okmány lett a zászló, amelyet az ellenség kibontott, valahányszor újabb hódításra indult az ősi szabad világ ellen.
Az esti beszélgetésekben, ha néha nagyapám is odakerült a maga távoli pusztájáról, ennek a visszavonulásnak a szakaszait elevenítgette. Bizony, még párviadalok is voltak: repült a pásztor balaska, csattogott az ékes juhászbot, aminek a fejébe akkor kezdtek ólmot applikálni, már nem azért, hogy díszesebb, hanem hogy „hathatósabb” legyen, dőlt az ellenfél, az idegen birkás, de még a zsandár is. Egész vidékek alakultak harctérré. Persze, afféle partizán harcterületté, de van-e lelkesítőbb is, keserítőbb is, mint szülőotthonunkban hadakozni? Mert voltak szövetségesek. „Aki ember volt, az tudta a dolgát” – mondta még mindig harciasan az öreg. S kiejtette ő is a betyár szót.
Kitűnő szakművében Gönczi Ferenc a hatvanas évek szegénylegénység okait s tápláló televényét kutatva, végül ezt a summás meghatározást adja: aki pásztor volt, az mind betyárgyanús volt. Az mind lehetett betyár; vagy volt az, ha csak átmenetileg is.
Megsértődtem, ellentmondtam, amikor – annak idején – először olvastam ezeket a sorokat. Apai nagyapám esti szavaira emlékezve, jobban mondva, szavai hangsúlyára emlékezve tudtam helyére tenni a tudós néprajzos állítását. Nekünk a betyár szó Lenau ifjúkorát, Petőfi pusztáit idézi. De mikor halt meg Savanyú Jóska, az utolsó híres? Tegnapelőtt: 1910-ben, s akkor is a saját kezétől.
Ezeknek az emlékezetes esti odafüleléseknek a másnapjain még én magam is nyújthattam át pénzt betyároknak, igaz, nem mint útonállóknak, hanem már csak mint útonjáró – pusztáról pusztára baktató – énekes koldusoknak, s a pénz hagyományosan két fillér volt.
Apám apja sajnálkozó lebecsüléssel emlegette a betyárokat. Semmi komoly összeköttetésben nem volt velük, egyszerűen azért, mert semmire sem lehetett használni őket. Az ellenség ellenségei voltak, valami régi szabadságot védtek volna ők is, de elzüllve, tisztátlanul; s még csak annyi eredménnyel sem, mint ők, a hajdani szabad pásztorok. Bizonyára segítették őket még a tehetős pásztorok is, akiknek sikerült valamit megmenteniök. Mint a legyőzöttek a póruljártakat. A dühükből fújhattak ki valamit, mint mindig, ha a diadalmas ellenség akaratának újabb baj nélkül ellenszegülhettek.
Ez a düh nem volt mindennapi. S csak fokozta hevét, hogy ugyancsak zavaros, homályos volt, tele ellentmondással. Az öreg juhász se látott sokkal több eleven grófot, mint az esti beszélgetés többi résztvevője. A puszta tulajdonosai oly magasan álltak a parancsátadási rangfokozatban, hogy ők már a néppel nem érintkeztek, olimpusi ködben lengtek a távoli, falubeli kastélyukban, ha ugyan nem Londonban vagy a Riviérán. A vén juhásznak mégis tapinthatók, sőt nyomot hagyók voltak: ő még valóságosan személyi emlékezete anyagában érezte, mit jelent szegődményesből kommencióssá válni. Mert végül a pásztorok is rendre pusztai alkalmazottak lettek. Hisz a legelőket nemcsak elvették, lassanként föl is szántották! A hajdani számadók – akik valóságosan csak esztendőnként adtak úgy-ahogy számot – örülhettek, ha a hajdani határon, mely végérvényesen birtok lett, valami rangjukhoz méltó, azaz önállószerű állásban maradhattak: számadók helyett számtartófélék lehettek, akiknek dolgát már szintén számon tartották, egyre szűkebb időközökben, végül már hetente. Apám apja elsősorban ez ellen berzenkedett. A járom nem annak a fájdalmasabb, aki születésétől viseli; annak, akire épp ráadják. Vagy már megint egy újat – nehezebbet – adnak rá. Az öreg juhász összehasonlíthatatlanabbul módosabb volt, mint beszélő társai. És mégis összehasonlíthatatlanabbul elégedetlenkedő, oly értelemben, ahogy Katona használta a szót. Fogalma sem volt alkotmányról, országgyűlési küzdelemről. Az urakat megvetette, s annyira ellenük volt, hogy azzal Dózsa seregvezére is lehetett volna – mert a vezetéshez azért – mint minden pásztornak –, megdühödötten is volt figyelme s esze. Egyik fiát kitaníttatta, és azután sem sajnált semmi áldozatot: csak törjön minél följebb a megye vezetői sorában. Nyilvánvaló, hogy ő ezzel is még az urak ellen akart húzni: meghódítani vagy el akart hódítani tőlük valamit. Hogy mi egy uralkodó osztály, azt – bármily különösen hangzik – ő tette érzékletessé számomra, már ott, két álom közt, abban az egyszerű szobában, abban a pusztai házban, mely papiroson akkor már ugyancsak egy gróf nevén állt.
A hiedelem, de némi tapasztalat szerint is, különös szerencse vagy különleges képesség jele, ha valaki egy ilyen „alacsony” rétegből „fölemelkedik”. Kiváltképp, ha az írói, a szellemi világba! Sehol sem cserélődik el tudniillik a közismertség valamiféle magasság érzetével – a szembetűnés meg a kitűnés – úgy, mint itt. Attól fogva, hogy elhagytam a pusztát, semmi szerencsém nem volt. A szerencsétlenségek állandó tüzérségi tüzében s gépfegyver-ropogásában tévelyegtem előre. Azt, hogy szembetűntem, semmiképpen nem érezhettem magaslatnak (amihez a több védelem s a több fény kellékének kellett volna társulnia), mert egyrészt a golyók attól csak sűrűsödtek, másrészt pedig – eltávolodva kiindulóhelyemtől – mindjobban halványodott bennem, hogy e zárótüzeket származásomnak köszönhettem. Én hívtam ki őket, de rendre azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a hazai környezet nyomai voltak rajtam. A szerencsétlenség fogalmához hozzátartozik a véletlenség. Az ilyenfajta szerencsétlenségsorozat azonban nem véletlen, hanem törvényszerű: egy társadalom működését fejezi ki.
Ennek ellenében valóban csak különleges képesség segített volna.
Vagy az, hogy: állom.
A csapásokat és sebeket csak látszólag álltam. Egyszerűen nem volt hova rogynom. A szolgák, akiknek bérében benne van, hogy fájdalmuk egy kis fintorával sem zavarhatják uraikat, akaratlanul is szörnyű mosolyra nevelik gyermekeiket. Nyugalmam is tehát csak szaporábbá s lendületesebbé tette az ütéseket; rajta voltam, hogy ne tudassam magammal se őket. Így aztán az a szerencsém mégis megvolt, hogy magam sem sejtettem, mit zúznak össze bennem, milyen omlást készítenek elő. Magammal is udvarias voltam! Ez volt minden különleges tehetségem.
Ha egyébül nem, vigaszul s bátorításul szolgálhatnak ezek a sorok mindazok számára, akik az én szülőházam verőcés ajtajához hasonló ajtón, vagyis gyerek- és fürdőszoba, sőt előszoba nélküli lakás vagy kunyhó ajtaján lépvén ki – illetőleg: föl! – az „életbe”, tériszonytól szoruló szívvel, kishitűen néznek egy-egy „magas”-nak hitt „pálya” kezdeti meredeke elé. Nemcsak semmiféle rendkívüli tehetségem sem volt az előrejutásra, de – tárgyilagosabban megítélve – az úgynevezett általános követelménynek sem feleltem meg. Fölfogásom nehéz volt, erkölcsi érzékem egyéni, önálló munkára való készségem s így kitartásom nulla.
Ráadásul mindez a maga riasztó valóságában akkor derült ki, amikor „emelkedésem” megkezdődött, amikor elhagytam a pusztát. Otthon első voltam; nagy eset: a „vizsgázott” gépészkovács fia a, mondhatni, még nomád életföltételű s értelmi szintű cselédek gyerekei közt. Annál fájdalmasabb volt itt is az első ütés. Száz és száz követte már, amikor elkerülhetetlenül meg kellett állapítanom, hogy agyam kerekei milyen nehezen forognak. Az elvont dolgokat, hogy példával is szolgáljak, egyszerűen őrletlenül engedték át; vagy visszadobták, csikorogva. Erkölcsi érzékem pallérozatlansága nemcsak a szükséges társadalmi tájékozódásra és alkalmazkodásra tett igen sokáig képtelenné, hanem komoly veszély szélére is sodort, azzal többek közt, ahogy az enyém-tiéd fogalmáról s a test ösztönösen ősi szükségleteinek megszerzési módjáról gondolkodtam, környezetem hatása alatt. De legjobban az úgynevezett úri gyermekek legvalóságosabb, legirigyelhetőbb kiváltsága hiányzott, a szellemi munkára való fegyelem, a kitartás és az ebből következő önálló célkeresés.
Még jó, hogy a csapásokat már gyerekfővel viselnem kellett; meg nem edzettek, de egy s más ellen beojtottak.
Ezekhez a – mondhatni születésemmel – jelentkező hiányokhoz társultak azok, amikhez szülőhelyem viszonyai miatt nem juthattam. Vannak dolgok, amelyeket, hasonlóan anyanyelvünk helyes ejtéséhez, vagy gyermekkorban sajátítunk el, vagy soha. Én ma sem tudom az egyszeregyet. Középiskolát végeztem, érettségit tettem, matematikából is, képzelhetni milyen körülmények s szorongások közepette, anélkül hogy ezt a műveletet tudtam volna. Ezt a mi pusztai iskolánkban nem tanították, vagy legalábbis nem tanítottak meg rá. Az első emlékezetes kudarc ekörül is ért, a puszta határain kívül. Méghozzá álmaim városában.
Ha énfelőlem Ozorán bárki kérdez, akár a főutcán, akár a Béndegalján, akár a Faliniáson vagy a Cincasoron, értetlen arc mered rá, a falu lakói csaknem kivétel nélkül erre a névre szemráncolva, a nagyothallók fejmozdulatával tartják a kérdező felé a fülük. Ozorán engem senki sem ismer, és sohasem is ismert, néhány rokon kivételével. Családom nevét is csak a nap nézegeti ismerősen, meg az eső simítgatja barátian a hegyi temető néhány keresztjén. A falu s köztem a kapcsolat, hogy Ozorát csak én ismerem, ismertem már eszem tudása óta azzal a bámulattal, sóvárgással és irigységgel, ahogy általában a pusztaiak azt a falut, melyet letelepedési helyül kiszemeltek; nyilván szüleimtől, helyesebben apámtól ragadt rám. Az ő családjának volt ilyen beszivárgási s honfoglalási területe Ozora. A többi életbekivetetthez hasonlóan az öregkorra esetleg megnyíló édent ő is ide képzelte, saját háza, műhelye, szölleje képében. Amilyet anyám szülei megvalósítottak az ő kikötőhelyükön, Cecén. Valahányszor mi gyerekek Ozorán vagy Cecén jártunk, egy kicsit jövendő győzelmeink helyén szemlélődtünk, afféle Kánaánban forgó kémekként. És az ozorai iskolában történt, ahova helyszoktatóul beadtak, hogy percekig tartó erőlködés után sem tudtam megmondani, mennyi hatszor hét, de még azt sem, hogy hatszor hat mennyi, s oly járatlan voltam a betűvetésben, hogy a saját nevemet sem voltam képes helyesen leírni, a Gyulából állandóan kihagytam az y-t, még a fekete táblán is, ahova a tanító végül fölrajzoltatta velem. Nem tudtam, ott derült ki, hogy vannak hangok, amelyeket két betű jelöl, ezt ma sem helyeslem nagyon.
Vágyakoztam Ozorára is, Cecére is, a pusztai tenger minden szárazföldjére, de elhagyni a pusztát, ez mindig riadalommal töltött el, s igazánból csak ott éreztem jól magam, s az elkényszerítő körülmények nélkül nyilván ma is ott vagyok – bizonyára e kinti kudarcoknak is volt ebben részük.
Varsádot jártam még meg. Szüleim ide cseregyerekként, német szóra küldtek. Szorongva, de ártatlan hetykeséggel csavartam derekamra a lópokrócot, a kocsi üléskosarában, amely útnak indult velem. Még hősnek is éreztem magam, mert épp aznap egy csikócsengővel – amelyet a nyakba akasztó szíjánál fogva körbe forgattam – rettenetesen fejbe vágtam magam, de anyámnak még a búcsú könnyes pillanatában sem szóltam róla. Szerencsém ezzel a tanulási móddal sem volt. Azt hittem, a németekkel, s így a német nyelvvel is, végezni csak bátorság dolga – a szóbeszéd környezetemben úgy ábrázolta őket. Képzelmem az volt, hogy az idegen nyelveknek pusztán a betűhasználata más, mint a mienk. Vagyis a különbség csak az, hogy ahol mi, mondjuk, k betűt ejtünk, ők m-et ejtenek, s így mindössze annyi a megtanulnivaló, amennyi az arab számjegyek után a római számjegyek elsajátításához kell. Hónapokig némán lestem az idegen nyelvtanulásnak ezt a vélt szabályát, s mikor ráébredtem, hogy itt nem ezt az ésszerű módot követik, még annyit sem beszéltem, mint addig. Mikor a következő nyáron hazamentem, s anyai nagyanyámnak be kellett mutatnom a tudásomat, mindössze azt a magyargúnyoló versikét tudtam fölmondani, amire varsádi iskolatársaim tanítottak, de azt is úgy, hogy fogalmam sem volt, mit hadarok.
A barbárok nem daliák s nem vitézek, hanem – ahogy már Hérodotosz leírta őket – csenevészek és gyávák (akiket csak túlerejük és aljasságuk segít diadalra); a természetben élő vad népek agya és szíve nem tiszta és romlatlan (ahogy Rousseauék hitték), hanem sötét és földúlt, tele babonával, tévfogalommal, indokolt és indokolatlan rettegések millióival. Visszatekintve a pusztáról kikerült lényemre, tárgyilagosan azt kell mondanom: egy riadozó kis ragadozó, aki valamiféle érvényesülést legfeljebb a ragadozók két fő virtusától remélhetett: a ravaszságtól és a kegyetlenségtől. De ezek se voltak meg bennem. Illetve a nevelés, már a szűkebb, a családi, ezt is tönkretette bennem. Nem voltam tiszta faj.
Azért talán, mert hibátlanul pusztainak csak apai ágon vallhaltam magam? A másik ágon pusztai szempontból korcs voltam: anyám apja, nem is távoli grádicsokon, református papi családból szállt alá. Vajmi keveset hiszek a vér szavában. De ennek a származásnak szellemi hagyománya is maradt. Döngölt földű lakásunkban doh- és ételszagot szívott be az orr. De a szimat hetedik érzéke rögtön megállapíthatta: a szegényes bútorok közt az erkölcs és az igény ájera lengett.
Én tehát sose mentem volna el a pusztáról. Fölfedeznivalónak, távolságnak, világnak épp elegendő volt az a hatalmas kör, amelynek vonalát Ozora és Cece jelezte, majd később elért jóreménység-fokokként – Sárszentlőrinc, Kölesd. Egyszer majd bejárandó rejtelmes ősterületnek még akkor is ezt éreztem, amikor már Párizsban gondoltam rá.
Bensőleg ragadtam ott, elég érdekes módon, azaz elég különös jelek tanúsága szerint. De miért is: „ragadtam”? Ez nem csak sértően hangzik, de úgy is, mintha nekem nem lett volna tudatos részem benne. Tapadtam, szándékosan. Akartam, hogy egy részemmel mindvégig ott legyek. Volt tehát benne valami – akkor még öntudatlan – morális elem is. Vigasztaló, hogy ugyancsak a környezet jeleként.
Lélektani körülménynek sem mindennapi, amiről ennek kapcsán még szót ejtenék. Már csak azért is, mert sorstársaim tollából soha egyetlen célzást nem olvastam, de egy nép nyelvén sem, de a patriarkális időkig visszamenően sem. Noha semmi kétség, hogy az osztályfalak legrégibb legmaibb faltörő kosa, az emberi fejlődés egyik legerősebb rugója ez. Tételnek roppant egyszerű, főleg tapasztalatként előadva. Íme:
Kerültem bármily „magasra” a későbbiek során, a hajdani „alacsony” környezet tagjaira mindég fölfelé néztem.
Fölfelé kényszerített nézni – ezt kellene még kielemezni, hogy pontosan mi is?
Jellem dolgában fölénk helyezni egyszerű – nálunk tudatlanabb – embereket, ez még divat is volt. A különös az, és erről várnám úttársaim segítő tanúságtételét – midőn szellemileg a nálunk „alacsonyabban” maradtakat is magunk fölé helyezzük. Ez rejt magában olyan kettősséget, s alakít ki olyan ellentmondást, amely már egész társadalmakat vitt barikádrakó, fojtásharapó ellentmondásba. A kiművelt fő hű marad a „műveletlenek” logikájához! Azaz, „igazá”-hoz. Halmozhattam agyamba, amikor végül úgy-ahogy mégis megnyílt, akármennyi olyan fölsőbb vagy finomabb rendű ismeretanyagot (mint pl. építészeti stílusok homlokzatalakítása vagy költői iskolák ritmusújítása), valahányszor ezek közé az emberek közé kerültem, akiknek elméjét pedig vaskosabb minőségű adatok fejlesztették, mindannyiszor azt éreztem, nekem kell figyelnem, mert nekem van még tanulnivalóm. Elsősorban is metodológiát, helyes módszert; hogy a tényekből valóban az „igazság”-ot bontsuk ki.
Túlzás volt, ha nem is tévedés. Bizonyos, hogy az elmének nagyjából mindegy, mi neveli legpontosabb teendőjére: a jónak a rossztól való minél árnyalatosabb és gyorsabb megkülönböztetésére. Egy kőmívesnek, egy asztalosnak van annyi, ismerettel telített agyrekesze, mint egy görög tanárnak, ezt ma már a pszichológia is tudja. Nem kétséges, melyik teendőt választaná a halandók kilenctizede: ha egy színdarabot kellene taglalnunk megdönthetetlen bírálat erejéig, vagy pedig egy süldőt, a kolbász és hurka kitöltéséig. De ez – ha csak bizonyos mennyiségű adat áll adattal szemben – még nem indokolná, hogy éppen a kétkeziek véleményét hallgassuk megkülönböztetett figyelemmel; mert a jelenség, azt hiszem, általánosítható. Mikor hagyjuk abba az újságolvasást a vonaton? Amikor szomszédaink beszélgetéséből valami hitelesre érez föl a fülünk. Amikor egy vincellér részletezi, hogyan sikerült neki egy újfajta metszés, amikor egy esztergályos mondja el kalandját egy álnok satuval, amikor, úgy van, egy juhász adja elő a birkalékelés egy kivételes esetét vagy azt, hogyan szalonnázott neki még az apja is igazi erdei járdalókkal. Ezek szájából még a mese is hitelesebb. Még a Háry-féle nyilvánvaló lódítás is. Mert maga a tréfa hiteles: pályája, célja, föladata van.
Figyelni örök tanítványként az egyszerűek valóságérzékére, mely náluk mintha – ez a szó – finomabb volna; fölfogni igazságérzetüket, amely náluk, akár a gyermekeknél, mintha érzékenyebb volna – hányszor újult meg ettől az iskolától irodalom és – társadalom?! A mi irodalmunk mindig ettől a leckétől csinált figyelemreméltót, s vállalkozott volna rendkívülire, már a művészet területén kívül is. „Ha a nép uralkodni fog az irodalomban…!” Tragédiánk, hogy a tétel második fele maradt újra és újra költői ábránd.
Nem minden költőnek ábrándja ez, de magyar költő még nem volt, aki irányjelző három csillaga közé ne vette volna be ezt is. Én azok közé tartoztam, akik azt hitték, tán ezzel az eggyel is el lehet boldogulni. Mindenesetre ezzel az eggyel indultam neki. Ezért kellett nyilván hátranéznem, sőt lélekben visszahátrálnom oda, honnan útrakeltem. Hogy hol van, hol tart az ország, efelől úgy tudtam tájékozódni: hazamentem – lementem. A jelenhez úgy szereztem szemmértéket, hogy vissza-visszahúzódtam a múltba. Mivel ez nálam érzelmeket is támasztott – igazságérzetet! –, hovatovább fájt, hogy a száz év múlva elkövetkező tiszta világba nem tudom elvezetni a száz év előtti sötétség megkínzottjait, a múlt őslakóit! Rovást kaptak a bölcselők, amiért a világot csupán megismerni s nem egyben megváltoztatni akarták? Buzgó történész, megváltoztattam volna én a múltat is.
Nagy szellemi élményeim tapadnak világhírű egyetemi előadótermekhez, csillagmagas mennyezetű színházakhoz, páholyerdejű operákhoz. Mondtam már: szellemi, művészi élmény emelte mindahányszor emlékezetembe, s helyezi az előbbiekkel egy sorba, sőt nemegyszer azok elé a szobának, ahol megszülettem, azt a függő petróleumlámpáját, amely alatt az a kis társaság elbeszélgetett, s hiteles szavaival képzeletemet a félálomnak a befogadásra oly alkalmas állapotában tán legvégzetesebben elirányította. E kis társaságnak tagjait már tudatomban három dolog fűzi csokorrá: régen éltek, szegények voltak, s igazuk volt egy ősidők óta tartó küzdelemben. Ebből nem következik, hogy akik náluk is régebben éltek, azok még szegényebbek voltak s még több igazságúak. S az őelőttük élők még azoknál is jobban és így tovább. Az én képzeletem mégis ilyesmit villogtat, nyilván az ő hatásuk nyomaként. Olyan érzés ez, mintha a múlt óriási területein hatalmas seregek kóborolnának, fejük fölött az emberi méltóság zászlaival, hogy döntő ütközetre álljanak össze – a jövő meghódítására. Valami jó ösztön újra meg újra közéjük visz. Néha elképesztő nagy messzeségbe. Fölüdülve térek vissza, különös Anteusz, akinek ez a még különösebb talaj ad nagyon is – köznapi erőt. Mintha amennyire hátra, ugyanannyira tudna hatolni előre is a tekintetem megélesülve és megedzve. Mintha amennyi fájdalmat tudatosítok a múltból, ugyanannyi örömet igényelhetnék a jövőtől, vagyis végül végtelent, mert hisz annyi is telik rá. S nem a magam számára persze, mert hol leszek én már, hol leszünk mi maiak mindnyájan már akkor! Egy menet számára, amely a maga igazával valahol az idők legelején megindult egy cél felé, amelyben mi is benne vagyunk, nem csupán a magunk életével, hanem őseinkével is – amelyben így utódainkéval is benne leszünk, mert ez a menet – ím, halottaival is azt bizonyítja, hogy halhatatlan. Ha foglalkoztat „alacsony” helyzetből „magas” szintre való jutás, ha elgondolok „kiemelkedés”-t, az övé az és csak közvetve – az övében – az enyém.
1942. november
A Magyar Csillag októberben töltötte be első évfolyamát. Novembertől fogva havonként kétszer jelenik meg; havonta még egyszer akkora terjedelemben.
Az olvasóhoz nem a szerkesztő és előfizető viszonya fűz, nem ilyen felelősséggel érzem iránta kötöttnek magam. Tanúul hívom olyan dologhoz, amely nem személyek dolga, hanem az irodalomé, azon át a nemzeté. Ezek iránt éreznek felelősséget, akik a folyóirat sorsát alakítják. Ha különböznek, elsősorban ebben szeretnének különbözni másoktól, s ebben kívánnak hasonlítani egymáshoz.
A lépés, a lap kiterjesztése kockázatos. Méltán előtolul a kérdés: mi tette szükségessé? Szemmel láthatóan az olvasók nem kívánják, nem kívánhatják, abból az egyszerű okból, mert nincsenek, sohasem is voltak elegen Magyarországon olyan folyóirat fenntartásához, amely irodalmi közleményeit nem tarkítja – a múlt század hölgyfutárainak hagyományaképp – főzési, kozmetikai, szabászati s házassági tanáccsal, vagy pedig – a balkániasság jellegzetes hagyományaképp – írók társasági s politikai magánügyeinek szellőztetésével. Ilyen, pusztán irodalmat szolgáló folyóiratot Magyarországon rövidebb-hosszabb időre az írók szoktak fenntartani; igen ritkán egy-egy mecénás, nagyon is kétes értékű önzetlenségével.
Most azonban, ha jobban megnézzük, az írók sem igen kívánják. A kezdőket az érvényesülés ezer könnyű alkalma szívja, az elismertek nagy része alá párt, világnézet és felekezet rakja a kitűnés emelvényét. Ezeket is, azokat is inkább feszélyezi a merőben csak irodalmi szemlélet. Mások azon a véleményen vannak, burkolózzék be az író a műveibe, a mai szeles, hangtorzító idő nem alkalmas arra, hogy az író közvetlenül, folyóiratban szóljon gondjairól az olvasónak. Ahány mondatot mond, annyi félreértés lesz belőle. Ilyen időn csak a kiáltás lehet úrrá.
Mi kívánja hát mégis ezt a lépést? Részben épp az, amit felsoroltam.
Épp a szeles időben kívánja fokozottan is műveltségünk érdeke. Az a szellemi folyamatosság, amely az elismert írók közt is mindig csak kevesek gondja volt. A már-már az olvasók ízlésétől és az írók érdekétől független irodalom. Nem a „tiszta”, nem is a „l’art pour l’art”-os, hanem az, amelyet röviden egy nép tudatának nevezhetünk. Az a hagyomány, amelyet a Magyar Csillag már indulásakor folytatni vélt.
Reménytelenül kezdtük, amit ezelőtt egy évvel elkezdtünk. Az a néhány olvasó, aki velünk volt, emlékezhet az indulás hangulatára, a viszálynak és sivárságnak arra a Thököly korát idéző légkörére, amelybe irodalmunk Babits halála után került; illetve amelyre akkor döbbentünk rá igazán.
A remény hamarább villant a fejbe, mint ahogy az ész várta. Az egyetlen lehetséges menetterv, amelyet a helyzet mindenkinek egyformán így súgott volna, az volt: összegyűjteni az egymástól elvadult jobbakat, aztán kialakítani köztük olyan hangot, amely a gyűlölködést szellemi küzdelemmé, azaz, szellemi életté emeli, aztán az így megtisztított ősi földről kiszorítani, mint a meggyengült határokon betört törököt és labancot, az irodalom területén dúló martalócokat. Én az út mindegyik szakaszára két évet szántam. A terv így is álombeli volt – mert ki mer ma esztendőkben s olyan értékben számolni, mint néhány ember teremtő akarata? –, de barátaim még ezt is túlzottan reménykedőnek tartották.
Tervünket a kiskirállyá vedlett martalócok szokásos mosolya fogadta, fölénnyel. Az, amit Magyarországon közönségnek nevezhetünk, az ő hangjuk lejtését szokta meg, az ő szavukra hallgatott. Az előrelátó gazdák bólintásával tettük egymás mellé az ellentétes irányú, azaz, a szabadság nevével visszaélő és a nemzet nevével visszaélő lapok csaknem hasonló szövegű kiátkozását. Szinte hallani lehetett felváltva hol az egyik, hol a másik oldalról a szisszenetet aszerint, ahogy Erdélyi, Márai, Szabó Lőrinc vagy Németh neve tűnt föl a címlapon. A folyóirat így lett szinte számonként „jobb”- vagy „bal”-oldali, szép példát adva arról, milyen könnyen meg tudná taposni a politika az irodalmat. De azt döntöttük el: „az az igazi lap, amely a közönségtől is független; ahhoz kell tartanunk magunkat, mintha nem is embereknek, hanem egykét eszménynek írnánk”.
De az első három hónap múlva meghökkenve néztünk egymásra: a régiek mellé négyszáz új előfizető vidékről, kétszáz új előfizető Pestről, s az újságos bódékban a többlet számonként háromszáz. Ennyi az új halló fül? Egyik távoli célom volt megváltoztatni azt az útonállásszerű értékcserét, amelyet szépirodalmi lapjaink íróinkkal folytatnak. Gyorsan felemeltük a tiszteletdíjakat.
Az derült ki, amit néhányan rég tudtunk, hogy csinálhat az élet és a politika azt, amit akar, a jó olvasó szívében békésen megférnek egymás mellett a legellentétesebb hangú, szándékú, sőt célzatosságú írók; sőt, ott szinte vonzzák egymást, lévén minden irodalmi élet fő éltető tünete, hogy írói minél inkább különbözzenek egymástól.
Az írók természetesen ezt mindig tudták. Restelkedve teszem, mert hisz mindnyájunk ügyéről van szó, nem az enyémről, s még kérkedésszámba is mehetne, de hiányérzetem volna, ha nem köszönném meg az íróknak a készséget, ahogy megértették, miről van szó, a fegyelmet, ahogy ezt az ügyet minden fölé helyezték. Ahogy megindították az összefogásnak ezt a folyamatát, amely még ma sem ért véget.
Két esztendő helyett így sikerült néhány hónap alatt nemcsak feloldani, hanem rögtön avulttá is tenni újabb irodalmunk legfogasabb kérdését: a népiesek és urbánusok nevezetes ellentétét. Irodalmi függetlenségünk visszaszerzésétől, irodalmi haladásunk biztosításától függ már csupán, hogy a személyeskedések területéről irodalmunkat a művek felé irányítsuk. Hogy az író elvonulhasson végre alkotása elől, s maga helyett teremtményeit beszéltesse. Erre biztat az idő is, azzal, hogy hovatovább úgysem tehet mást.
Évtizedek óta sürget az irodalom területének ez a védelme, amelyet Babits kötelező emelkedettségének, Németh az irodalom önkormányzatának nevezett. Én az írók szekértáboraként emlegettem, értve rajta, hogy járja kedvére minden író a maga útját, épp csak azt a néma eltökélést hordja magával, hogy mihelyt egy társát is veszély fenyegeti, a többi mind közösséget vállal vele, megvédése idejére gyorsan közös táborba kanyarodik. Régebbi, könnyebben értő korokban ezt egyszerűen írói függetlenségnek, a művészet szabadságának mondták. Az elmúlt két-három évtized tanulsága mutatta meg, milyen szükség van rá. Különösen a műveltség útjának első felén vagy negyedén álló országokban.
Bizonyos, hogy ritkán volt oly irodalomellenes korszak Magyarországon, mint a két háború között. Korai volna okáról tüzetes látleletet készítenünk. A fölbomló korok ízelítőül s bevezetésül tudatukat tépik szét, irodalmukat? Az irodalmat minden üldözte, s ugyanakkor húzta. Nem sikertelenül. Könyvégető csoportok keletkeztek, de a Babits, Kosztolányi, majd Móricz s a népiesek ellen vezetett hadjáratok durvasága bizonyítja, hogy a könyvégetés nagy panaszlói is tudtak volna könyvet égetni. Hovatovább szinte ismérve lett a magyar írónak, hogy élete egy-egy pontján feltámadjon ellene az irodalom alá került betűrovó had, s megpróbálja a bekerítését és leterítését, természetesen mindig a maga sajátos indokával, azaz, mindig irodalmon kívüli ürüggyel. Azt minden esetben megfigyelhetjük, hogy sohasem író támad íróra, hanem mindig egy más területről érkező, s olyan eszközzel hadakozik, ami ellen az írónak nincs fegyvere. Napilapok azzal tanúsítják európaiságukat és szellemi érdeklődésüket, hogy sorra rágalmaztatják mindazt, ami a szellemiekben érték és magyar.
Mindez nem a mi gondunk volna, ha az irodalmon kívül zajlanék. De ismétlem, becsap az irodalomba és megzavarja annak működését. A kinti hangoskodók hatására Ady és Babits hívei nem úgy nézik egymást, mint minden egészséges irodalomban néznék: örülünk, hogy ennyifélék vagyunk, hanem úgy: egyiknek pusztulnia kell. Nem túlzás azt állítani, hogy évtizedek óta a legjobb íróink személyes fenyegetés alatt és személyes fenyegetés ellenére írnak: trónra emelendő költője nincs minden pártalakulásnak, de fölkötendő írója mindegyiknek van négy-öt. Az írók erről mindeddig szemérmesen hallgattak, nehogy a gyávaság csak álmukhoz is hozzáférjen. Meg aztán azért is, mert azt hitték: az irodalommal ez már így szokás mindenütt. Nem; hazai különlegesség, hogy épp azok, akik Móricznak vagy Cs. Szabónak egy sorát sem értették, hittel vallják ellenük a vérbosszút. Vagy nem is annyira hazai. Lelkületem egyik jó pillére, hogy elég frissen őrzöm azt az európai kontinensszemléletet, amely ifjan Párizsban alakult ki bennem. Amikor hosszú külföldi esztendők után Pestre érkeztem, ez mondatta velem: Lemberg, mert odakünn összeismerkedtem lembergiekkel is. Ez mondatja most velem: Macedónia, mert ismertem egy-két maradék macedónt is. A magyart nem ilyennek akartam ismerni.
Ilyenek indokolják, hogy irodalmunk területén rendet teremtsünk, hogy próbáljunk eszközt készíteni a színvonal emelésére, az olvasók és írók nemtörődömségének ellenére is. Így kerülhetjük el azt a veszedelmet, hogy irodalmunkat mindenki irányítja, csak író nem, s hogy ennek következtében hovatovább nem lesz irodalmunk, csak irodalompolitikánk.
Van más is, ami sürgeti az összefogás és az együttdolgozás kiterjesztését. Nehezen indul rá a toll, annyira érzi: minél nagyobb a vállalkozás, annál alázatosabb legyen a vállalkozó. Nincs minden irodalomnak irodalmon túli feladata. A mienknek van, mindig is volt. A magyar írónak és olvasónak igazánból azért kell az irodalom alatti zajtól elzárkóznia, hogy teljesíteni tudja, ami az irodalom felett vár rá, a megvalósítandó eszmék világában.
Az irodalom függetlenségére alakuló szekértábor, úgy lehet, egy nép szellemiségének védvára lesz, erre kell felkészülnünk. A magyarság most éli várakozásainak tán legsúlyosabb esztendeit. Ágazhatnak reménységek és bizodalmak erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk. Fel kell készülnünk erre az erőkifejtésre. Mennyi időnk van még rá? Semmiképp sem annyi, hogy szellemi szétziláltságunkat, irodalmunk tetterejének bénultságát, az egyszándékúaknak és egy útra rendelteknek viszályát aggodalom nélkül nézhessük. Szellemi életünk hangja – amely arra hivatott, hogy a nemzet világos szava legyen – az ellentmondó kiáltások erejétől száll magasra. Önállósága oly kevés, hogy valóban igaza lehet a fenyegető csoportoknak, akik szerint egy ilyen vagy olyan betörés az irodalomba: seregestől dob majd örök feledésbe olyan írókat, akiknek művészi értékében ma senki sem kételkedik. Irodalmi önállóságunk oly szégyenletesen gyenge lábú, hogy az átvészelésre legtöbb esélyük a legpuhányabbaknak, az ide-oda hajlóknak van.
Az újkorban a nemzetek irodalmuk izomzatával álltak talpra. Ezt az erőt tartogatják megbicsaklásuk esetére is. Nem nevezem meg, mert nem tudom, nem a prófétáskodás újabb gúnyáradatának tenném-e ki azt a barátomat, aki az összefogást fejtegető mondataimat olyasfélével szakította félbe, hogy nemzetet teremthetünk; vagyis az irodalom példát adhat az országnak, milyen magatartás illik a sorsfordulókon.
Képzeletem sokkal földönjáróbb, hogysem szememet ilyen magasra mertem volna vetni. Lassan az emeltette fel velem: épp az utóbbi évtizedekben az irodalomtól mi minden feladat végzését várta el a társadalom. Csak azért, mert megérezte, hogy a rengeteg szóáradatban egyedül az irodalom szava mögött van hitel? S hogy a művészi hitelnek szerves része az emberi hitelesség? A hiteles valóság is? Szakmánk többet akar, mint mi.
Hinnünk kell, hogy pusztán a lelkiismeretesen és jóhiszeműen végzett munka tiszta erkölcsi légkört teremt. Úgy érzem, bíznunk lehet útirányunkban: a megbékélés első szakasza után irodalmunk megindulhat elvesztett hadállásainak visszaszerzésére, annak a tekintélynek s a tekintéllyel járó komoly feladatnak a visszahódítására, amilyen a múlt század negyvenes éveiben volt neki; hamarosan elérkezhet oda, hogy ellentéteit emberi hangon vitatja meg, hogy kiűzi soraiból a pénzváltókat s martalócokat; hogy az erőszakosságok idején példát ad a betű és a szó erejéből; abból, mit lehet ésszel elérni.
Mindezek nagy szavak, talán túlságosan is súlyosak. Mintha valaki kitartóan a szemgyönyörködtető fiatal testnek csak rejtett oszlopairól, csontvázáról beszélne. Nem irodalom, amelyik nem gyönyörködtet, amelynek csak csontváza van. Ha az olvasóhoz csak a szerkesztő viszonya fűzne, ahogy kezdetben mondtam, nem beszéltem volna rejtett gondjainkról, terveinkről; a mélyebb szerkezetről, amelyre műveinket akarjuk rakni.
Csak arról beszéltem volna, amiről még most befejezésül ejtek szót. Hogy természetesen eleven s jó lapot akarunk továbbra is csinálni. Folytatjuk, amit megkezdtünk, a független és bátor bírálatot. Nem riadunk vissza a harctól sem; ha az irodalom tisztasága kívánja, még keresni is fogjuk. Közleményeink és bírálataink közreadásában továbbra is csak az érték vezet bennünket. Nincs magyarul író, akit ne meleg üdvözléssel fogadnánk körünkbe. Az országban, ahol jószerivel csak egy irodalmi folyóirat van, a méltányosság azt parancsolja, hogy e folyóirat szerkesztője háttérbe tudja szorítani, ha kell, saját álláspontját, s helyet adjon az ellentétes felfogásnak is, Egyszóval, célja szabad fórum teremtése legyen, s korlátot csak az alacsony színvonal s a rosszhiszeműség ellen emeljen. Elvünk ezentúl is az lesz, hogy az ismert írók csúcsaikat mutassák be a lapban, az újonnan jelentkezők olyat adjanak, ami egy lépéssel előbbre akar jutni a meglévőn. A nagyobb terjedelem módot ad, hogy a kezdőknek több teret juttassunk.
Boldog az az ország, amelynek egy korszakban tizenöt-húsz írója van; ha ezek barátian együtt dolgoznak, ez a legrettenetesebb, de mégis a legáldásosabb klikk. Igyekszünk a legjobbakat úgy összegyűjteni, hogy a baráti együttes eredménye kölcsönös serkentés, őszinte kritika legyen. A társulással munkára akarjuk szorítani magunkat. Nem titkolt tervem, hogy azoknak az íróknak, akik képességüket eddig mintegy a műfajok közti területen mutatták meg – az önéletírásban, az esszében, a társadalmi rajzban –, alkalmat adjunk a nagy műfajok megpróbálására. Magyarországon a folyóirat kísérleti telep is: a versnek arra, hogy vajon megelevenedik-e a nyomtatásban, a prózának, hogy alkotója a végleges formába öntés előtt még javíthasson rajta.
Nem tudjuk, mindebből mennyi sikerül; sikerülhet-e egyáltalán. Munkánkat folytatni sem folytatjuk több reménnyel, mint amennyivel kezdtük. Az egész lépést magát kísérletül szántuk, ismét egy évi próbaidőre. Vállalkozásunk nem üzleti vállalkozás. Nincs okunk titkolni, hogy lapunk eddig sem volt jövedelmező: az előfizetések és a költségek közti különbözetet, a ráfizetést néhány ember azzal pótolta, hogy ingyen, vagy majdnem ingyen dolgozott. A teher a kétszer akkora terjedelemmel növekedni fog.
Kérnivalónk az olvasótól sincs. Akik a folyóiratot viszik, viselnek annyi kéretlen nyűgöt vele, hogy némi megkönnyebbüléssel gondoljanak arra a pillanatra, amely a feladattól – akár a sikertelenség árán is – megváltja őket. Nem kívánunk lépni üzleti viszonyba az olvasóval: a lap esetleges jövedelmét a tiszteletdíjak további emelésére fogjuk fordítani. Annyit sem kérünk, hogy támogasson bennünket. Támogassa a közös ügyet: ha felismeri, hogy részben az övé is.
Mindez már egy új nemzedék magatartása és feladata. E magatartás lényegesen más, mint az Ady-Babits-Móricz nemzedéké volt: a körülmények is mások. A feladat azonban ugyanaz. Épp csak a körülmények miatt – amelyeket most már az olvasó is lát – sokkal nehezebb. Nem vagyunk fiatalok, de még újoncok vagyunk, hadállásainkat csak most foglaltuk el. Magunk vagyunk.
Január
Olvasóit e folyóirat nem járószalagra szánta, dolgozótársaira sem szándékozik ráerőszakolni szerkesztőinek világnézetét, nem ilyen céllal indult. Ezekre is, azokra is csupán a higgadt okfejtés, a jóhiszemű eszmecsere szabályait, az igazság szolgálatát szeretné ráerőszakolni. S a tényleges munkát. A jövendölések s nagy fogadkozások helyett most az új év küszöbén is ezért térhetünk rögtön a feladat ügyére.
E feladat nem olyan könnyű, mint amilyen szerénynek látszik. Lapunk épp e tárgyilagos magatartásával került az ellentétek tüzébe. Egyszerű volna ennek vagy annak a csoportnak védelme alá húzódnunk: itt is, ott is azonnal lelkes tábort nyernénk. Nekünk azonban nem a tábor a gondunk.
A táborok kibékítése sem. Hanem csak védekezés a csoportok mindinkább eldurvuló módszerei ellen, az ellen, hogy ilyenek legyenek a szellemi élet különböző csoportjainak eszközei is. Ha vállalkozásunk eredménye a tengernyi csoport után még egy újabb csoport keletkezése lesz, az csak a szellem erejében hivők csoportja lehet. Hányadszor ismételjük mindezt? Annyiszor ismételjük, míg a tények nem mondják helyettünk. Valamit már mondanak.
Az olvasó világosan láthatja az erre vezető út kanyarjait. A fény terjed, a fantomok összenyeklenek, s felbukkannak az igazi, a komoly ellentétek, azok, amelyeket már örömmel üdvözöl az ember, amelyek körül már nyílt, férfias küzdelem indulhat, amelyek egy nemzet sokoldalúságát, azaz erejét mutatják. Világos megfogalmazásban, szinte rendszerben épp a minap láthattuk s olvashattuk e hasábokon irodalmunk egyik jelentős irányzatának világképét, a keletesékét, hogy még egy nevet felvessünk. Bizonyára éppígy megkapjuk majd a nyugatosékét. Majd a népiekét, az urbánusokét, a munkásírókét. S az okfejtéshez megkapjuk a perdöntő adatokat is, a műveket. A jellemek befeketítése helyett az eszmék és fogalmak tisztázása van növekvőben, az érdekek versengése helyett az alkotások versenye.
Az olvasó előtt nem lehet titok, hogy milyen korlátozások s akadályok közt kell munkánkat végeznünk. Cenzúra van s nem csupán az ügyészségen. Irodalmunkban még mindig oly irodalmon kívüli indulatok dúlnak, amelyek közepette csak a legnagyobb lelki fegyelemmel állhat meg az, aki a személyes és csoportérdekeken túl magasabb eszményt akar követni. Lapunkat érték s bizonyára seregestül érik eztán is olyan támadások, melyeket mi igazságtalannak és alaptalannak érzünk. A belső fegyelem, a magasabb cél azt kívánja, hogy az irodalmon kívüli támadás semmiképp se befolyásolhassa irodalmi ítéletünket. Ha úgy fordul, alázattal kell szolgálnunk az ügyet, amely – ilyenkor mutatkozik meg – akkor igazi, ha emberfelettit kíván az embertől. Múltunk kötelez, s jó magyarnak lenni ma fokozottabb felelősség. Magatartásunkkal, türelmünkkel kell példát adnunk azoknak a nemzetiségekből frissebben magyarult, türelmetlen polgártársainknak, akikben eleink önfeláldozásának s férfias szóértésének elsajátítása még nem fejeződhetett be. E lap a magyar szellem szabad parlamentje.
Mondtuk s újra mondjuk: nincs magyarul író, akinek ne volna felszólalási joga köztünk, ha az érték s jó szándék mandátumát bemutatja. A szerkesztő összeférhetetlennek érzi, hogy a lapot a maga védelmére használhassa, mint holmi revolvert vagy bunkót. Személytelennek kell lennie, vissza kell szorítania egyéni indulatain kívül itt még múltjának emlékeit, jövőjének céljait is: a rétegnek, amelyből származott, azzal szolgálhat e helyen, hogy igyekszik bizonyságot adni: e réteg fiai minden téren el tudják majd végezni a feladatot, mely a nemzet jövőjében rájuk vár. A múlt e téren is kötelez. Ismételten elhangzott a gyanúsítás, hogy lapunk a Nyugat szellemét akarja folytatni. Büszkeségünk és életünk értelme lesz, ha méltóknak bizonyulunk Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Tóth, a Nyugat nagy alkotóinak szellemére s munkájára.
Kívánjuk egymásnak, tudjuk be is fejezni ezt az esztendőt, amelyet most megkezdünk. Nem kívánunk kis dolgot. Ha újév napja hegyláb, ahonnan fölfelé az időbe megindul az ember: ritkán meredt ilyen üveghegy előttünk. Egyenként mindnyájunk előtt is s a nemzet előtt is. Ez az az idő, amikor az aggastyánok sem sajnálják a vénülést: bár már túllennénk rajta.
Egy sebesült francia beszéli, egy volt harcikocsi-vezető: a többiek tán szedték izgalmukban a levegőt, ahogy nagy messze feltűnt a dörgő, füstölgő cél, én legfeljebb tíz méterre nézhettem magam előtt az árkokat, nem maradt terem a szorongásra. A bizonytalan távol csak annak a tekintetét nem nyugtalanítja, aki két kezének közvetlen dolgára kényszerül figyelni. Ez a munka vigasza, a dolgozók nyugalmának, a szenvedők fegyelmezettségének, a parasztok kimért lépteinek titka. A veszély óráiban munkánkat még pontosabban és szigorúbban kell végeznünk. Az orvosnak a gyógyítást, a mérnöknek a tervezést, nekünk – éppoly híven és állhatatosan – azt kell elvégeznünk, amit egy nemzet íróira kiszab. Pontos mondatokat kell írnunk, e mondatokkal az élet zavaros anyagából az igazságot és valóságot kell kiválasztanunk. Ügyelnünk kell a szavak és ítéletek hangsúlyára, a nyelv és a szándék tisztaságára, a fertőző, az idegen elemek lehető gyors eltávolítására. A nemzet ilyen szerény, fiaitól a nagy pillanatokban is csak ilyen babramunka elvégzését kéri: a házkörnyék rendbentartását, az örökség megóvását, a folyamatosságot. Ezek nélkül ugyanis egyetlen pillanatot sem élhet, sem nagyot, sem kicsinyt. A döntő tetteket, hirtelen, viszonzásul úgyis ő súgja.
Az elkövetkezhető próbáltatások közt is ezt szeretnénk vállalni, sem többet, sem kevesebbet. Megköszönve az eddigi segítséget, ehhez kérjük írótársaink munkáját, irodalmi életünk tárgyilagos hozzászólását, olvasóink figyelmét.
1943. február
Minden embert a maga helyére? Hol van annyi börtön? S ha mind hóhér akar lenni?
*
Sz. a francia helyzetről beszél s arról, hogy hány franciabarátban fog megcsappanni a lelkesedés a világosság és a fény nemzete iránt. Megjegyzem felkiáltását: „Mintha egy győzelem vagy vereség erkölcsi ítélet volna!”
*
Fú a szél, végig az egész utcán úgy csapkodja a vörös faleveleket a házak tövéhez, akár a tenger habjait a sziklához. Az ősz tajtékzik. A legalsó lépcsőn állok. Hosszú hullámvonalban jönnek a piros levelek, már az ablakokig csapnak, elborítanak, itt fröccsennek a fejem fölött. Elképzelni, hogy honnan jönnek, több ízt ad a végtelenségből, mint a tenger. Kora reggel van, már nehezen mozdulok hazulról; a tél is itt van a küszöbön. Megvárok még egy habrohamot, aztán megindulok a táncoló piros tengeren, és – bár egy kicsit tántorogva – szótlanul lépdelek hivatalom felé.
*
Író vagyok. Ezért nem tart el ez a társadalom. Meghökkennék, tán nyomban elnémulnék, ha ilyesmi eszébe jutna. Megfontoltan, írásban, hogy nyoma maradjon, ismételten olyat közöltem vele, olyan válogatott gorombaságot, a minősíthetetlen sértések olyan sorozatát, amiért őserdőben egyszerűen lepuffantanák az embert. Díjazás? Örülök, hogy életben maradhatok; s más módon összekaparhatom, ami a csikasz-bendőnek kell, a szabadságnak.
*
Gaston Paris azt bizonygatva, hogy a Pèlerinage de Charlemagne franciái valóban olyan tenger kincset láttak Konstantinápolyban, mint aminőről meséltek, idézi De Lasteyrie-t, megbízható történetírónak tartja; ez így írja le a bizánci híres aranytermet, a Chrysotriclinium-ot: „Hatalmas, nyolcszögletű, nyolcapszisú terem volt, amelynek minden részén csak úgy csorgott az arany … Hátul drágakövekkel díszített nagy kereszt állott, körülötte meg aranyból vert fák, levelük alatt egy egész sereg zománcos és drágakővel ékes madár, amelyek valami ötletes szerkezet révén ágról ágra röpdöstek, és természetes hangon énekeltek… A terem másik végében közben orgonák szóltak.” Ezeket a „gyermeki csodákat” a 9. században készítették, teszi hozzá Gaston Paris, bizonyosan megvoltak még akkor is, amikor a város bevétele után a franciák ott jártak.
Miért jegyzem fel én is mindezt? Álmos és Árpád magyarjai is abban az időben jártak Konstantinápolyban. Jártak bizonyára abban a Chrysotricliniumban is, hadd képzelem egy percre őket e gyermeki csodák közt, egy elő-Botondot a fütyülő aranymadár előtt. S mennyit mesélhettek ők otthon ezekről a csodákról! Az Argiriusban tán még ma is ezekre emlékezünk.
*
Kis hetyke kalap, hibátlanul festett arc, meg-megcsillanó ezüstróka, a rókán hibátlanul szőkített s göndörített haj, angol szövet, átlátszó harisnya, álombeli topánka – így sétál fel-alá a hölgy az Egyetem téren, szabadon. Mintha szépsége és fiatalsága is behozatal volna a békebeli Angliából vagy Franciaországból. Riadtan nézem, az autóbusz üvegén át. Balkáni az, ami úgy emlékeztet nyugatra, hogy parvenüen kirí a hazaiból. Ilyen hibátlan előkelőséget és divatosságot Longchamps-on sem láttam. A szelíd, szép és ifjú hölgy hátborzongtatóbban balkáni, mint egy macedón útonálló.
*
Mi Stendhal ereje és újdonsága? Ahogy a távolbalátók az írást messzire tartva olvassák, ő távolba írt, kinyújtott karral, kellő távolságra tolva az életet. Ismerte az arányt. Pusztán ezért mindenre lefelé nézett, mert az író helyét is tudta, azt a helyet, ahonnan arányos a távlat. Természetesen nem szíve vérével írt, már e kifejezést is mélységesen megvetette volna: olcsófajta költészet, érzelgősség lappang benne. Az író szemét nem az égre, hanem a Code Napoléonra veti. Nem a Teremtővel versenyzett, hanem csak a teremtményekkel.
*
– Én! Én! Hozzám, nekem, értem! – hadarja ez a különös népfi, aki a sors nagy áldását, hogy „alulról jött”, arra akarja használni, hogy most ő kerüljön mindenki fölébe. Viselkedése mélységes szégyenkezésre indít. Mint nép szégyenkezem. Még elég kevesen kerültünk fel „onnan alulról” ahhoz, hogy a világ azt higgye, a lent maradt milliók is mind ilyen furcsa-egyénien türelmetlenek, mint ő. Nem ilyenek. Hogy válasszam el tőle magam s a lent maradt milliókat, akik – szívemen a kezem – önzetlenek, illemtudók, sőt választékosak: Arany János-i türelemmel várnak sorjukra? A testvéri együvétartozásnak s ugyanakkor a fojtó ingerültségnek az a fajta keveréke lep meg, mint mikor római vagy párizsi villamoson már neveletlenül hangos magyar beszéd üti meg az ember fülét. „Vigyázz, kirúgnak bennünket” – ilyesmit szeretnék értésére adni egy fejrántással s hunyorítással, hogy érzelmeihez – a zsarnokká szabadult, a változhatatlan szolga érzelmeihez – érjek.
*
Mi történt Gionóval? A lapok szerint merényletet követtek el ellene; a bomba csak a házát vágta szét, emberéletben nem esett kár. Minden ilyen merénylet az anarchistákat idézi fel, ők akartak ilyenformán a lefojtott népharagnak legalább a gőzsípjai lenni. Mikor én ismertem (írásain át), egész az ismeretség megszakadásáig Giono anarchista volt. Az anarchisták ölik az anarchistákat.
1939-ben a németekkel való együttműködés mellett nyilatkozott, ezért kapta ezt a kései figyelmeztetést, mondja a jelentés. Ahogy én emlékezem, akkor csak a háború ellen (szabályszerű anarchista módjára mindenfajta háború ellen) nyilatkozott; az akkor még uralmon lévő köztársasági kormány el is fogatta, vagyis a válasz első jelét rögtön megadta neki. Ez a bomba a föld alá került köztársasági kormánynak mintegy másodfokú ítélete az anarchista ellen? A keréktalp elég különös fordulása volna, nemigen hiszem. A merénylet egyéni akció lehetett: egy íróba bele lehet durrantani, miért ne durrantanánk bele? Az írók úgy vonzzák ezt, akár a céllövölde szökőkutacskáin táncoló tojások. Miért nem valami nagyobb hatalmasságot nézett ki magának a merénylő? Nem hiszem, hogy csak a nagyobb kockázat veszélye miatt nem. Elég különös, de ahogy (később) szeretni, a társadalmak gyűlölni is igazán az íróikat tudják. Rengeteg példa mutatja: előbb emelik fel őket, s előbb végeznek velük a politikusoknál is. Szenvedély fűzi őket hozzájuk; ebben sincs semmi csodálnivaló: épp az íróktól – az érzelmek mesterembereitől – kapnak rá iskolát, hogy mindent érzelmeiken át fogadjanak magukba.
Nem védem Gionót, nem védhetem, nem ismerem mai álláspontját. A francia összeomlás első vad híreinek hatása alatt Magyarországra invitáltam, ha más nem, a Dunántúlon egy parasztszoba befogadta volna. Válaszában ő invitált engem Manosque-ba: napközben a gazdaságában dolgozik, este ír, mindene megvan, nyugalma s biztonsága is. Az anarchistából egy idegen hatalom lakája – az út még írói képzeletnek is merész. S ha mégis megtette?
Erre külön lapot kell kezdenem.
*
Lehet-e egy író áruló?
Lehet-e jellemtelen?
Még Babitscsal beszéltünk erről. Nem lehet, vallotta ő. Nagy író nem lehet nagy jellem nélkül. Tovább ment: még jó író sem lehet valaki jó jellem nélkül.
Ez engem igen megvigasztalt. Az irodalomra erkölcsi felismerés vezetett, társadalomjavító szándék, a társadalmi igazság szolgálata. Minden íróról ezt tételeztem fel; valamennyiben egy-egy elvetélt Dózsát szimatoltam, Mucius Scaevola-i állhatatossággal. Ennek híján legalább általános erkölcsi szilárdságot, jellembeli egyenességet kívántam, a műben is, a magánéletben is. Az „ügy” szolgálatában azt a fajta szerzetesi önfeláldozást, amely ma, különösképpen rendszerint kálvinista nevelésű lelkekből ütközik ki.
Volt némi csalódásban részem.
Több volt ez, mint csalódás. Egész esztétikámat felborította. Ritkán várta oly szomjas tanítványi fül Babits szavait, mint mikor erre fordult a szó. Nagyon régen volt.
Mert hogy illesszem össze ezt a jó művet ezzel a rossz jellemmel? – ez volt a gondom.
Ha nem illik össze, Babits eszmemenetét idézem, előbb-utóbb kiderül valami. Hogy vagy a művet ítéltük meg rosszul, vagy a jellemet. Bizonyosan rossz a jellem? S mi mégis hibátlannak tartjuk a művet? Akkor nincs szemmértékünk: az idő áldozatai vagyunk, a divaté. De épp az idő hozza a korrekciót is, a leleplezést. A múltban nincs együtt rossz jellem és jó életmű. Mondj egyet.
Listius, gondoltam. Kuthy; egyiket se mondtam ki, egyik sem állja a próbát.
A baj csak az, mosolyodtam el, hogy a tétel fordítva nem áll meg: jó jellemből nem következik szükségszerűen jó mű. Pedig úgy illenék, tettem hozzá sajgó szívvel.
*
A tétel veszélyes. Szerfölött alkalmas arra, hogy az útszéli politikus kezébe vegye – átvegye az idő teendőjét –, s mint annyi más finom műszerünkből, ebből is eszközt kovácsoljon sajátos céljaihoz. A műszer csak betűértők kezébe való.
*
Hogy áruló-e Giono, s hogy minek az árulója, műveiből fogjuk megállapítani.
*
Egyéniséged félted? Még abból sincs elég?
*
A legnagyobb – a leggondosabb – egyéniségek, úgy érzem, a modern albán vagy afgán irodalomban készülődnek.
Az egyéniség olyan, akár a természetesség: fuss utána, elfut.
Puskin egyszer karon fogta Gogolt. „Remek ötletem van – mondta –, de nekem semmit sem ér. Maga tán hasznát veheti.”
És elmondta neki a Holt lelkek alapgondolatát. „Köszönöm” – mondta Gogol alázatosan (fiatalabb volt), s megírta, amiért a világra jött.
*
Gide az egyéniségre értelmezi a Biblia szavait: „Aki meg akarja menteni az életét (az egyéni életét), az elveszti; aki odaadja, az megmenti (vagy pontosabban, a görög szöveg szerint: igazán élővé teszi)”. A fiatal Gide-ből (a Prétextes-ből) írom ki még ezt is: „A nagy embernek csak egy a gondja: hogy minél emberibb legyen – vagyis jobban mondva: minél banálisabb. Banális akart lenni Shakespeare, Goethe, Molière, Balzac, Tolsztoj… a csodálatos, hogy épp ők a legegyéniebbek. Viszont aki fél az emberitől, az csak egyedüli lesz, különc, beteges.”
*
Emberek közé addig jártam, addig érdekeltek, de milyen izgatóan, addig igyekeztem tanulni tőlük, amíg – most látom, csodálkozva – hasonlóságot éreztem köztük és köztem. Tükörképeim izgattak; azoktól akartam tanulni? Ilyen vak voltam, ilyen önző, ilyen lusta a tanulásban.
*
A megrekedés nem magyarországi tünet, ne vigasztaljuk a keserűséggel magunkat, Magyarországon is csak következmény. Az öböl azért poshad, mert a tengerben sincs áram, legalábbis látható nincs. Az „Adat és anyag” rovatot holmi dokumentumgyűjteménynek terveztem el: tárgyilagos beszámolónak a szellem olyan területeiről, amelyeknek az irodalom számára is vannak adnivalóik. A példamutató felsőfok az a nemes riport lett volna, amelyet hajdan Babits készített Bergsonról. Mi történik ma a filozófiában, a szociológiában, a pszichológiában? Beszéltem hazánk egyik legnevesebb pszichológusával. A szakma legfrissebb eredményeiként lelkesen és körülményesen azokat a megállapításokat tudatta velem, amelyeket Freud ezelőtt pontosan negyven évvel rögzített le. Újabb nincs? kérdeztem. Tekintete meghökkenve állt meg rajtam, egy pillanatra sem lágyult meg attól, micsoda pusztítás, ha egy felfedezés, akármilyen jelentős is, negyven évre akadályozza egy tudomány fejlődését. Filozófust ilyen modernet sem találtam. A szociológia gondja nem a kutatás, hanem a megvalósítás. A festészet egyik legjobb elméleti értője azt vallotta: eredménye az, hogy az utóbbi harminc év tévedéseiből bontja ki elméjét, már Braque-nál tart. A zenészek szinte panaszkodnak Bartókra, oly sok. A merész utak helyett a lelkiismeretes térképészet korát élnénk, az anyag feldolgozását? Arra azonban a szerénység kevés.
*
Kiderül, hogy szellemileg a 19. században élünk, annak eredményeit dolgozzuk fel, ha dolgozunk. Addig nem mehetünk tovább, amíg a hátralékkal nem végzünk. Akadályaink a forradalmi felfedezések és meglátások: kötnek bennünket.
*
Heverek úgy is ebben a betegségben, mint egy szép délszaki sziget közepén. Semmi gondom. Persze, amikor nincs fájdalom. Bár minél több részem van benne, a fájdalomról is kezd kisülni, mint a felnőttek vagy a simontornyai urak annyi más dolgáról: az érettségiről, a házasságról, a börtönről, s remélem, a halálról is, hogy nem olyan nagy dolog, amikor már benne van az ember; jó részük háryskodás. Pontosan öt hete kaptam a röntgenképeket és az orvosi parancsot, hogy azonnal le kell feküdnöm. Sajnos, egy-két dolgot okvetlenül el kellett még rendeznem. Nem rendezhettem el mindent, csak tegnap egy hete jöttem be: diktálás közben a bankban a fájdalomtól egymás után kétszer is kivert a verejték, hazajövet pedig egyszerre csak meg kellett fognom a Duna-part vaskerítését, hogy el ne terüljek a járdán. Hallom itt, az ulcus ilyen csavarásaitól üvölteni illik. De mihelyt a fájdalom csitul, majdnem olyanfajta bágyadtsággal heverek, mint Gauguin a pálma alatt: mintha csak az éghajlat bágyasztott volna el. Majdnem kellemesen érzem magam. A betegséghez hozzátartozik a fájdalom: ez az alibi, a megnyugtatás, hogy nyugodtan heverhetem el isten szép napjait. Heverek hát. Márainak utazás a betegség, én már meg is érkeztem, ritkán volt ilyen dolgom. Kezem ügyében csengő: a portástól kezdve a főorvosig tán száz ember szolgálatkészsége vár ugrásra készen a kis fehér gomb alatt. Szíves készséggel szívökben körülöttem érzem barátaimat, sőt ellenségeimet, ha isten mégis teremtett volna ilyet is. Nem titkolom, van némi kellemessége ilyen jóakaratú figyelemben tudni köröttünk egy várost, sőt ráadásul a rokonságot Tolnától a Hortobágyig. Nézem a mennyezetet, azt hiszem, nincs étel, amit ne varázsolhatnék le arról a képzeletbeli pálmafáról, amit ne tetethetnék ide az asztalomra, ha történetesen nem puszta tejen kellene élnem immár második hete. Így csak hallgatok, és a Múzsák szavát figyelem, végre kellő nyugalomban.
*
Iszonyú szakma, belátom. A lélekkel nem lehet büntetlenül kísérletezgetni. A költő, aki – valami ősi egyezség alapján – versében kioktatja a királyokat, s arcrándulás nélkül letegezi az óceánt és isten anyját, nehezen tud szót váltani egy közönséges főispánnal. Ezért kedveli inkább a villamoskalauzokat, a napszámosokat, a csordapásztorokat. Az örök tanúkat.
*
K. L. még rendezetlen tanyáján – csak két napja rendezik – a béresék konyhájában a rendetlenségben egy rossz széken az ország legnagyobb színésznője ül és cigarettázik, amikor épp benyitok. Köszönésemre szép színpadi mosolyt kapok: nincs már más neki. Hirtelen minden díszletté válik: a rozzant konyhaszekrény, a légypiszkos tükör, a törületlen asztal. És mindenki mellékszereplővé lesz: a béresné, a gyerekek, K.-né, aki a nagy színésznővel bejött ide a kint beszélgető kis társaságból, jómagam is. Színdarabban vagyunk, zavartan húzom vissza fejemet, mondókám torkomon akadt. Kint érdeklődve és csodálkozva nézegetem a színésznő rokonszenves férjét. A konyhába most a béres megy be, egy pohár vízért, a nép. Milyen jelenet következik? Tragikus nagyhangú, vagy nevettető? Csikó nyerít. A vízzel maga a színésznő lép ki, s mosolyogva – az előbbi mosollyal – nekem nyújtja. Az egésznek semmi értelme, akár egy darabban. A színpad sarkában – az egészből semmit sem látva – N. L. és Cs. Sz. beszélget. A népies és urbánus szemléletről? Bármit mondanának, szöveg lenne.
*
Hanyatt fekszik, két feltámasztott alsókarján utánozhatatlan kecsességgel hajlik finom keze a kebel fölé. Ujjai előkelően szétállnak, kisujja lágyan görbülve válik el, mint a század elején a teát hörpölő hölgyek ujja. Vagy két kezét közvetlenül álla alá helyezi; a kézfej egyenes, az arc egy kicsit fölfelé szegeződik, csúcsán a fitos orral. Hercegnők aludhatnak így. Királynők álmodhatják, hogy ilyen testtartással alusznak. Mi a titka ennek a kimondhatatlan előkelőségnek? Hogy mívelője semmit sem tud róla: harmadfél hónapos.
*
A prózáról szívünk mélyén mindnyájan azt érezzük, hogy a költészet mellett mostohagyermeke a művészetnek. Megtanulható, az egész tulajdonképpen csak megfigyelés, türelem s némi írnitudás dolga. Ezzel máris lebecsüljük. Félreérthetetlenül érezzük, hogy egy regényíró sohasem lehet olyan meghitt érzelmi viszonyban a Múzsával, mint egy költő. A prózaíró Múzsája inkább afféle higgadt családanya: nem lángoló szenvedélyt gyújt, hanem tisztes szorgalomra ösztökél. E hiedelemsorozat oka nyilván az, hogy valami különös félreértés folytán a prózaíróktól megtagadhatjuk az ihletet. A Múzsa csak rímben s ütemben súg, s ereje legjobb esetben sem futja többre hatvan-hetven sornál. Elképzelhetetlen, hogy a Múzsa egyhuzamban ötszáz oldalt súgjon.
*
A legtöbb regényíró úgy használja tüzét, mint a gépész a gyufát: kazánt indít vele. Ritka az állandó ihletű prózaíró. Nálunk gyakoribb még, mint külföldön. A legnagyobb, vagyis a ritkák közt is a legritkább; Móricz. Csaknem száz kötetet írt. Rengeteg anyagot gyűjtött össze hozzájuk. Mégis szinte öntudatlanul írt. A jegyzetek csak ihlete felgyújtására vagy felidézésére kellhettek.
Varázsát nem tudom másképp megmagyarázni, mint azzal, hogy mihelyt papírt vett elő, révületbe merült, elúrhodott rajta az alkotásnak ez a különös lelkiállapota. Az ihlet legfőbb ismertetőjele, hogy különös villamos áramként rögtön átcsap belénk, a költő annak szinte csak holmi transzformátora. Az első öt sor után az ember menthetetlenül belekerül abba a bűvöletbe, amely Móriczot megejtette. S ezzel beleesünk mi is az ő világába. Más dolog – ízlés, finnyásság, nevelés dolga –, hogy tetszik-e ez a világ. Az író kisugárzó erejét mutatja, hogy körülvesz, utánunk nyomul, lenyűgöz ez a világ, akkor is, ha nem kell. Sőt, annál elevenebben. Mint különben maga a való világ is.
A próza lényege éppoly megleshetetlen, akár a versé. Mi okozza, hogy Petőfi minden verse – még a gyengébb is – az első szakaszok után megzeng, érezzük, hogy a húr alatt hangszekrény van? Mi okozza, hogy nincs Móricznak egyetlen novella-, vagy regénybekezdése, amely az első olvasásra meg ne elevenednék előttünk? Az író hanyagul, néha szinte villával hányja a mondatokat, s alakjainak máris kiterjedésük, színük, hangjuk van, talpra álltak, mentek valahová, legtöbbször valamit végre enni. Itt is varázslat esett, egy halandó ember hangja, Móricz Zsigmondé, a művészet zengő szekrénye felett hangzani kezdett kísérteties elevenen és örökké. Hány regényíróval történik ez meg? Alig egy-kettő hangját őrzöm a fülemben.
*
A valóságnak ez a látszólag oly tárgyilagos és higgadt, néha szinte aprólékos ábrázolója írás közben hangokat hallott, szagokat érzett, szenvedélyeket élt át. Schöpflin Aladár beszéli róla, hogy napi munkája után egyszer sápadtan, feldúltan, csaknem remegve lépett be az írók kávéházába. „Mi történt?” – kérdezték tőle izgatottan. „Megöltem egy embert” – felelte. A novellájában ölte meg. Mindenki mástól ezt olcsó művészkedésnek, ripacskodásnak vennénk. Neki elhihetjük. Neki a Múzsa diktált, s az így diktált, ilyen forró-közelről.
Ez a külsőre látszólag csöndes, tempós férfi az indulatok és szenvedélyek embere volt. Ezért vonzódott kortársai közül épp Adyhoz, a legszenvedélyesebb költőhöz. Holott másképp ellentéte volt.
Sokat tudott, sokat olvasott, de lényétől idegen volt az a fajta regényíró, amelynek a poeta doctus mintájára kellene nevet találnunk. Nyilván nem Flaubert volt az ideálja. Mégis pontosabban, hibátlanabbul mért, a legbonyolultabb feladatok közt is biztosabban járt, mint bármelyikük. Csak az álmodó elme tud olyan ijesztően részletes képet adni a valóságról, mint aminőt az övé adott. Igen, úgy alkotott, ahogy a fa terem. Minden alkotása csodálatos összetételű, óriási elmemunkáról tanúskodó szerkezet volt. Mint különben a fák termése is. Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci zsebóránál? Egy alma.
*
Csak álmában tud az elme annyiféle embert megalkotni, mint amennyit ő világra hívott. Sírjánál azzal búcsúztam tőle, hogy úgy siratjuk mi őt, ahogy hajdan a kurucok Vak Bottyánt sirathatták: olyan vezér volt ő, aki a hadat is maga teremtette. Turi Danitól Nyilas Misiig és Joó Györgyig légiónyi azoknak az eleven lelkeknek száma, akikkel ő a magyarságot megajándékozta. A nemzeteknek az ilyen lélekből termett, lélekben élő lények a leghívebb őrei és katonái. Míg mások, akiknek az ő „magyarsága sem elég”, futni és fogyni engedték a népet, ő így növelte a kevés igaz magyarok seregét. A véletlenül elejtett szavaiból is hús-vér alakok álltak talpra.
Megvoltak képességének határai, illetve jellegzetességei: teremtményei nem tárták úgy fel szívüket, mint Tolsztojéi vagy Gide-éi. Az övéinek lépésük volt, nézésük, étvágyuk, haragjuk és visszafojtott keservük. És hány emberrel, hány holddal lett gazdagabb tudatunk az ő jóvoltából: képzeletünkben Magyarország mintha legalább egy megyényi lélekkel, egy megyényi földdel növekedne.
Úgy ontotta az életet, mint a rímet és ritmust, valami lényegesebbre fülelve. Valóban epikus volt, az utolsók egyike Homérosz fajából. Bármily különösen hangzik: nem a „hitelessége” az ereje, hanem az álma.
*
Szabad beszélni, ha a leglényegesebbről nem lehet? Nem a legbűnösebb félrevezetés ez, a legkiáltóbb hazugság?
1943. március 1.
A nagy nemzetek nyugodtan vethetik alá magukat a forradalmak műtétének is: előbb-utóbb talpra állnak. A kis nemzetek belepusztulhatnak; nem is annyira a műtétbe, hanem abba, hogy elvadult szomszédok lesik gyöngeségüket, s a lázban fetrengőn veszik meg bosszújukat. Közép-Európában ez a forradalmak igazi útszegője. Idézzük az 1848-as Magyarország példáját? Frissebb példákat is idézhetnénk. A történelem ezután sem fog takarékoskodni a példával. Ezen a tájon a társadalmi újítók lelki mérlegére mindig rávettetik a súlyos kérdés: igen, osztályom nevében mindent felteszek arra, hogy fiat iustitia – de vajon nem rántok-e épp azzal igazságtalanságot, sőt halált nemzetemre? A pereat mundus itt nem üres szólam. De éppígy érezhetik e kérdés súlyát a nemzeti igazság harcosai is: megvárhatom-e, hogy az osztályok lefojtott igazsága esetleg épp a nemzeti sors gyenge pillanatában robbanjon? Nem akkor kell-e az osztályok dolgában igazságot tennem, amikor nemzetem úgy-ahogy biztos talajon áll? Közép-Európában ritka az ilyen pillanat, s tartama valóban csak pillanatnyi. Hogy ezt nem használják ki!
*
Gyáva és gusztustalan dolog egy nép kívánságait hirtelen, az utolsó percben teljesíteni (ahogy Petőfi szerint a jobbágyság kívánságait teljesítették egy rémhír hatása alatt), de mégis jobb, ha legalább akkor nem odázzák tovább! Ha végül legalább e gyávasághoz van bátorság, e kislelkűséghez egy kis nagylelkűség! Nem kell hangosan csinálni (még ekkor is hangos kérkedéssel). A nép így is hálás, ahogy a jobbágykívánságok teljesülésének példája is mutatja, a történelem meg legfeljebb elnézően mosolyog, annyiféle mosolya van! A történelem alaptermészete a megbocsátó, türelmes, kedves édesanyáé (számít is erre mindenki); csak gyermekei vére láttán önti el a vadkoca dühe.
*
Nekem a könnyen megtámadható igazságok tetszenek, a „meztelenek”, a merészek; a veszélyes fedezékek és csapdák között egy szál lovasként száguldók. Amelyekre mindenki hadat vezet, rátüzel, amelyek tömegeket és országokat hívnak ki maguk ellen. Galilei igazságai tetszenek. Amelyeket évtizedekig gáncsolnak, kerítgetnek, öldösnek, de amelyeket – akkor derül ki – végül mégsem érnek utól, nem kerítenek be, és nem cáfolnak meg. Amelyeket felfedezőik is hasztalan tagadnak meg. Amelyek akkor is igazságok, akkor is élnek, ha kimondójuk már vérében fekszik, vagy kereszten feszül. Amelyeket a halál árán is érdemes ismételni. Krisztus igazságai. (De nem inkább versbe való ez? Megpróbálhatom; Berzsenyi – ilyen kéziratok maradtak fenn – előbb prózában írta meg lírai mondandóit is, s csak azután „tette át” őket versbe, olyanformán, mint egy zeneszerző.)
*
Miért hagytam abba a vitát? Mondtam egyenesen s őszintén a magam igazát, amikor észrevettem, hogy ellenfelem a magáé helyett egy múlt századi kiváló filozófus igazságát fejtegeti; vagyis plagizál. Ezt később még be is vallotta, pirulás helyett büszkeséggel. Képtelen volt megérteni, hogy vívása szabálytalan, olyanformán, mint amikor az egyik öklöző vasat rejt a kesztyűjébe.
*
Mennyire igaz: legtöbb embert ellenségei teszik rokonszenvessé. De milyen szegénység ez: s mennyire leverő társadalmunkra.
*
Népiek és urbánusok közt:
|
*
Megkíséreltem tanulmányt írni – vagyis egyszer igazán essai-t, kísérletet – a rágalmazásról. A legfontosabbat kifelejtettem. Azt, mikor a hangsúlyban van a rágalmazhatnék. Íme, H. úgy kiáltja rám, hogy hajdan szürrealistának indultam, hogy belerezzenek, s egy pillanatig bűnfélét érzek. Holott soha eszem ágában sem volt letagadni, sőt büszke vagyok rá, sőt majdnemhogy kérkedem vele: az volt az ifjúság! Sőt, még ma is az szeretnék lenni. Elég egy ártatlan igazságot vagy akár egy dicséretes tényt leleplezésként közölni, hogy vád legyen belőle? Első hallásra ennyire süket a lélek. V. majdnem sápadtan jő hozzám: „azt mondják, jártál L.- ben, ismerted K.-t, becsülöd N.-t!” „Miért: mondják? Én mondom!” Feleletemre V. arcára kínos zavar ül, aztán hirtelen ragyogó derű. „Hálistennek” – válaszolta.
*
Epiktétosz lelkes kiadásának gondatlan fordítása. (Rögtön az első mondat: „egyes dolgok”; az is véletlenül sincs a helyén; majd „kapcsolatban” s volna helyett lenne, tőlem függ helyett rajtam múlik, „kizárólag” – pusztán helyett stb.) Semmi sem kíván oly hibátlan és tiszta gondozást, mint egy filozófus bemutatása: annyi alázatot. Hasztalan várom a kamaszkori rajongás felbuggyanását: hibákra figyelek, nem gondolatokra. Úgy érzem magam, mint mikor egy nagyra becsült vendéget rendetlen szobába vezetnek.
*
Ez az arisztokrata hölgy folyton azt mondja: hűen, amit fülem előbb csak úgy hall: hüjen, de hamarost ily veszélyesen: hüjén. Anyám egyszerű asszony volt, de következetesen milyen előkelően ejtette mindig: híven. Előkelőség, az a szabály tudása, a legapróbbé is. Ez a grófnő nyelvileg kofa. (A filológia Mária Terézia-szerű fejedelemasszonyai pedig legtöbbször ízes beszédű kofák.)
*
Vasárnap ne dolgozzak. De gyűjtsek össze annyi lelkiismeret-furdalást a semmittevés miatt s annyi türelmetlenséget, hogy egy hétig meg se álljon kezemben a toll; így volna jó. Meg tudnám azt is, mi a pihenés. (Így csak a hajszát ismerem s a henyélést.)
*
Olvasni csak azt érdemes, amit akkor is elolvas újra az ember, ha már betéve tudja. Hány ilyen könyvet adhat az élet? Tízet, tizenötöt. Olyat olvasni verset, amit már betéve tud az ember, egészen rendkívüli öröm. S nagy igazolása annak, hogy az ember nem azért olvas, hogy tudomásul vegyen valamit, hanem azért, hogy osztozkodjék valamin. (Egy érzésen, gondolaton, hevületen, függetlenül attól, hogy ismeri-e.)
*
Száraz kor. Cs. elutazik, nem épp biztonságos vidékre; látom, szeretne méltón búcsút venni. Ám századunkban ilyesmi már lehetetlen. Kezet fogunk. „Ha valami miatt késnék, csináld meg helyettem a korrektúrát” – mondja. Érzem, ez az a pillanat, amikor a pravoszlávok keresztet s a lovagok fegyvert cseréltek. „Rám bízhatod” – ez minden, ami kitelik tőlem.
*
Kérdés egy tiszántúlihoz:
|
*
Ne dőljünk be Nagy Sándor útszéli, demagóg fogásának: nem oldta meg a gordiusi csomót. Amit ő csinált vele, azt minden bárddal felszerelt hentes megcsinálta volna. Barbár határsértés történt. Ha a „művészet” a szétvágás lett volna, a csomót nyilván vasból készítik. Bűvészkedés. A bölcsek között úgy viselkedett, mintha cirkuszban lett volna. Innen immár kétezer éves sikere.
*
Támadni és ütni csak hatalmasokat, erőseket volt bátorságom és szívem. Mert suttyomban arra számítottam, hogy ők, a vértezettek, úgysem igen szenvednek miatta, s így én sem szenvedek az okoztam szenvedés láttán? Sebezhetők és gyengék közt is épp elég támadásra érdemest láttam. Őközülök sokan énrám támadtak, maguknál is gyengébbnek gondoltak. Védekezésül sem volt merszem bántani őket. Bátorsággal hát nem is kérkedem.
1943. március 15.
A múltat is teremteni kell. Csak művészek tudják.
Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. Elevenedj meg, mondja álnokul a művész az időre; az időnek ehhez legelőször is meg kell halnia.
Nincsenek sokan, de némelyik nagyobb munkát végez, mint Dzsingisz kán. A város, ahol Krúdy csak fél órára is megfordult, azon nyomban legendává változott. Ő, Krúdy, a jellegzetes író, akinek lába nyomán fű se nő többet, ha csak nem az emlékezetben, az emlékezet tündéri smaragdragyogásával. De nem ő az egyedüli. Móricz megnézett egy alföldi piacot: még ma is úgy áll, öröklétbe merevedve. Ember legyen, aki megmozdítja. Kosztolányi óvatosabb volt. Mosolyogva járt köztünk, szerénykedve titkolta rettenetes képességét, épp csak jegyzőkönyvében tett néhány vonást. Ámulva nézem (ismét egy posztumusz könyv anyaga van a kezemben): minden vonás egy darab halott idő, egy darab eleven múlt. Mi jártunk-keltünk, s közben ő a hátunk mögött szorgalmasan süllyesztgette Európát az öröklétbe, lezárt egy korszakot. Igen, egy korszak véget ért. Úgy tekinthetünk rá – úgy olvashatjuk –, mintha Xerxes korát vizsgálnánk. Mert az is „történelmi” idő volt? Mert ez is már a történelemé, az öröklété, egy lángelme teremtő képessége révén. Kísérteties élmény: élünk, s mégis mintha Plutarkhoszban olvasnánk magunkat.
*
A magyar irodalom a veszély óráiban elég jól vizsgázik. Batsányiék állták a sarat, Petőfiék is. A Nyugat…
…Nem lévén más a kezem ügyében, másolópapíron írok, leheletszerűen vékonyan, egészen átlátszón, az írógép mellől vettem ide. Hogy némi keménysége legyen, valami újságot húzok alája. A vékony hártyán átütnek az újság első oldalának nagy címbetűi; „eredményes mozgóharcok a tömegtámadásokkal szemben, újabb térnyerés a déli szakaszon, súlyos elhárító küzdelem az Ilmennél.” Szinte ezekre írom a hiábavalóságaimat, a történelem eleven testére. Érzem az istenkísértést, a toll iszonyú szakadék felett száll, szédülten tekint maga alá a mélységbe, míg meg nem bicsaklik, le nem hull.
*
A magyar irodalom örök alibije az, hogyan viselkedtek a nyugatosok az 1914–18-as háború alatt. Ilyen szép alibi, hogy a nemzeti elfogultság korában a mi nemzedékünk hogyan beszél a környező népekről. Nem tudom, mit gondolnak rólunk a szerbek, a szlovákok, a horvátok, a románok. Egyik vigaszom, ha eszembe jut az a tárgyilagosság és emberségesség, ahogy társaim beszéltek róluk a legbizalmasabb meghittségben is, ahogy – látatlanban is – testvérien együttműködnének velük egy megújhodott kisnép-összeállásban.
*
Gyóninak, a század nagy háborús magyar költőjének egyetlen „uszító” verse van, a „Csak egy éjszakára” kezdetű.
A háborús uszítók ellen „uszít”.
*
Újra Kosztolányi.
Valamirevaló múlt megteremtéséhez, igen, nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt feltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy, ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség. Az irodalmatlan népek örök jelenben élnek, akár a majomfalkák. (Még a szobrok és képek s katedrálisok is milyen néma és árva tanúk a betű nélkül.)
A jó irodalmú népek viszont magától értetődően gyorsabban, tömörebben és többet élnek. Petőfi, Arany, Berzsenyi, Balassi – múltam egy-egy üres folt volna, ha ők nem élnek. Az olvasó nemzet több pillanatot, több eseményt, több emléket kap, olyanformán, mint mikor úton van az ember. (Minden szobor és torony egy-egy kilométerkő. Minél több van, annál több az út.)
Kosztolányi szinte órával a kezében számolta és jegyezte a pillanatokat. Menetrendi pontossággal figyelt és ábrázolt, azaz ölt és teremtett. Mert egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben, vagy a műben. Kosztolányi nem volt tudatában, milyen fontos munkát végez, de nyilván érezte: oly kedvvel s tökéllyel csinálta, szinte már gyerekfővel. A magyar stílus egyik mélypontjának idején kezdett írni, s minden sora ma is olvasható.
*
A Nyugat nagy csillagrendszere régóta tisztán ragyog fölöttünk. Épp csak megindult s ragyog, akár áprilistól augusztusig a csillagos ég: a Göncöl a láthatár széléről idejött a ház fölé, a Mars és Vénusz majdnem helyet cserélt, a Fiastyúk ott gyülekezik a domb irányában. Így hajlik közelebb fejünk fölé Tóth Árpád fénye, Juhász szelíd csillogása. Szép szórakozás számítgatni, merre szalad át Kosztolányi oly sokféle színben ragyogó fénye. Jó érzés még az is, hogy itt alant e számítgatáson kívül már semmi mást nem tehetünk sem értük, sem ellenük. Nyugodtan sorsukra bízhatjuk őket.
*
Ha irodalmunk nem is, irodalmi életünk végre a közönség „érdeklődésének középpontjába” került. Szégyenlem ezt az érdeklődést. Bizonyosan tudom, hogy nem nekünk szól. Kiket kellene helyettesítenünk? A bő torkukkal némaságra kárhozott primadonna politikusokat? A törvényszék izgalmas botránypöreinek hőseit? A sarkon szájaló utcahölgyeket s lovagjaikat? A levegőből érezni, hogy a közönség, amely érdeklődésének arénájába terelne bennünket, mire csörrentené tenyerét.
*
Ez a hírlapíró – ez a tehetség, erkölcs, s elhivatás nélkül való civil, aki toll helyett éppígy forgathatna operálókést, gépkocsi-kormányt vagy verklit – tiszteletlenül, fennhéjázva ír egy íróról. Felháborodásomban szeretném – valami előzékenyen udvarias, zajtalan, európai módon – felképelni. Az irodalom sugallta büszkeségből? Épp ellenkezőleg: az irodalom iránti alázatból.
*
|
*
Ez a kislány most lesz majd egy éves; mindene miniatűrnyi; a könnyei már felnőtt nagyságúak.
*
Nem őrzöm tabuként a nevem, szinte röstellem, hogy csak az enyém; sok ívet aláírok, olvasatlanul is, szememet a munkán tartva s megbízva azokban, akik nevét az én nevem helye fölött látom. Abba az ívbe, amelynek aláírása a mai délutánomat elkérte, abba visszaadás közben belepillantottam, egy utólagos bólintással.
A várószoba elég tágas, a sok várakozó teszi az első pillantásra keskennyé, tömötten szűkké. Csupa nő. Fordulok is vissza abban a hiszemben, hogy a férfiaknak külön kell várakozniok. De az udvarból megint csak ide utasítanak.
Nagyrészt fiatal nők; több a szegényes, mint a gazdag. Másfél óra múlva azért férfiak is vagyunk már vagy négyen. Semmi vérszag nem érzik. Az ápolónők sorszámot osztanak, de ahogy megnézik az én behívólapomat: engem majd névről szólítanak. Újabb félóra elteltével már hallom is a nevet, mely máig sem nyerte meg tetszésemet; egy lánynevet is hallok, tulajdonosával együtt lépünk be. Előbb a lány kerül sorra, de már én is bent maradok a teremben. Alig nagyobb, mint a várószoba.
Hat-hét műtőpad egymás mellett. Azokon kell végigfeküdni, a bal kart lelógatva. A kuporgó ápolónők és orvosok ezekből a fehér karokból fejik a vért majd fél méter hosszú, csőszerű üvegedényekbe. A lány már végzett is. Az ő helyére intenek.
A szúrás a bal karba félresikerül, az ér mellé. A jobb karra kell váltani, ehhez azonban már fel kell ülnöm, mert a műtőpad fal mellett áll, az orvos csak innen juthat a karomhoz. Ez már szépen ereszt.
Az ápolónő, az arca előtt a fehér fertőtlenítő fátyollal, az Ezeregyéjszaka egyik mohamedán nemtője: csak élénk fekete szeme csillogja, hogy nő, de az aztán összpontosítva. A vékony sugárt figyeli. Én is azt nézem, jóakarattal, mintha a gyermekem volna az a fürge pirosság.
– Ne nézzen oda, mert rosszul lesz – mondja a fehér fátyol, mialatt szakszerűen csapol, mint valami gumifát.
– A gyilkosok azzal mentegetődznek, hogy a vér szagától vesztették el az eszük – mondom válaszul. Az irodalom is rugatja be attól a hőseit. Mit kellene éreznem? Én csak a tea illatát érzem. (A harmadik – még kisebb – szobában főzik.)
– A földolgozásnál már van szag. Nem kellemes.
– Mámorító?
– Inkább hányingerlő. Szúrós.
– Akkor talán a szín forralja föl az elmét.
– A tudat. Az ölés tudata.
Így beszélgetünk. Három deci vér elég lassan folyik ki az emberből. Megkérdem hát még, miért hívtak engem külön, szám nélkül.
– Bé-csoport. Az kevés van.
A, A-B, 0 és B csoport van. Mindegyik csoport vére természetesen külön edénybe kerül. Csak olyan csoportú betegnek lehet adni. Az én üvegemben még csak az előbbi lány vére piroslik.
– Mi a különbség?
– Az A-csoport, az inkább nyugaton van. A B, az meg inkább az ázsiai népek csoportja, a keletieké.
– Nem úgy értem. A vér között mi a különbség?
– Az már megint másképp megy. Hogy melyik alvad, melyiket lehet szárítani, jegelni. De legfontosabb a megegyezés, a csoport.
– És akik a vért megkapják, azok közt melyik a legnagyobb csoport?
– Nem tudom.
– Ha keletiek, akkor soknak kell Bésnek lenni. Hadifoglyok is kapnak vért?
– Azt hiszem. Bizonyosan.
– Szeretném, ha kapnának.
– Köszönöm, már meg is van. Semmi baj? Tessék átmenni a másik szobába. Ilyenkor szomjúság szokott jelentkezni, a nedvveszteség miatt. Ott tetszik egy csésze teát kapni. A kart tessék begörbítve felfelé tartani egy darabig.
Mind a két karomon ott a szúrás, mind a kettőt fel kell tartanom.
Úgy megyek át a termen, mint aki megadja magát.
A lány vagy asszony, akinek vérével a vérem már egy patakot mos, és összekeveredve majd valami keleti származék erébe ömlik, épp bundája divatos gallérját s még divatosabb kis kalapját igazgatja a tükörben. A tükrön át akad össze egy pillanatra a tekintetünk. Hátat fordítok, az ülés a kis asztalka elé úgy kívánja. A léleknek is így esik jól: valami szeméremféle mozog benne.
Esztendők óta nem voltam oly friss, oly könnyed, mint eljövet. Mi volt az alapja a régiek gyógy érvágásának, köpölyözésének? S miért hagyták abba?
1943. április
Még korán van, a villamosban a munkába igyekvő dolgozók megnyugtató társasága. Bátran lehunyhatom egy kis pótpihenésre a szemem: ha elaludnék is, megállónál útitársaim felébresztenének, ismerjük egymást, ahogy szokásos, szócsere nélkül is. A Margit-híd után valamivel – a villamos csikorgásából tudom – felpillantok. Kinézve az ablakon azt látom: tíz-tizenkét üdezöld babérfa alatt két napszámos szalonnázik, s közben finoman hull a hó. Az egyik munkás vizesüveget emel borostás álla és nagy bajsza közé, s közben az egész babérliget lágyan tovaúszik, egy méter magasságban az úttest fölött: mögötte a mozdulatlan házak mutatják, milyen szépen úszik, a fácskák koronái meg-megrezzennek. A következő másodpercben meghökkent tudatom már megoldja a rejtélyt: teherkocsin valamelyik kávéház babérfáit szállítják téli szállásukra, de addig – a pillanatnak e kis töredéke alatt – életem egyik legszebb élményében volt részem, egy leheletnyi csodában, gyermekkori tündérvilágban.
*
Petőfiben a megragadó, hogy jelleme éppúgy ragyog, mint verse. Néhány napja, véletlen összetalálkozásunkkor B. I. (a szocialista) épp azt vetette fel (szinte a cáfolatra szomjasan), amin most Sőtér is eltűnődik s elakad tűnődésében: és a híres jelenet Jókai házasságakor? Micsoda kicsinyes kispolgár berzenkedett úgy Petőfiben Laborfalvi Rózától, hogy még arra a kis családi följelentésre is rávetemült? A színésznő riasztotta?
Nyilván nem: maga is kért meg színésznőt. Nem a nyárspolgár, hanem épp a forradalmár prüszkölt benne, a 19. századi, illetve a 18.-i. A mai forradalmár új erkölcsöt akar teremteni. Az akkori csak végre akarta hajtani a már meglevőt, a hite szerinti tökéletest. A menyasszony fogyatékossága nem a színészet volt, nem is az, hogy jóval idősebb volt a vőlegénynél.
Törvénytelen gyermeke volt egy – gróftól. Egy gróf tartotta ki. (Legalábbis a város így tudta.) Petőfi attól félt, hogy barátja is abból a kenyérből eszik, sőt tán arra is szorul. Mit mondott volna ilyesmire Desmoulins? Mit tanácsolt volna Saint-Just? Lője le Móric legalább a grófot, eggyel kevesebb.
Petőfi prókátora leszek, helyreigazító követsége e távoli időben? Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy porszemnyi foltot is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes. Mit tagadjam, azt a házasságot én is helytelenítettem volna.
*
Nem a keze-gyors nyelvészen csodálkoztam el, nem is azon, hogy az Akadémia folyóiratát oly felelőtlenül szerkesztik – az adatok ellenőrzése nélkül –, mint egy pletykalapot, hanem azon a készségen, ahogy hamari és bő vádjaikat, amelyekbe még a Magyar Csillag neve is belekerült (hogy nem tudok magyarul, hogy a francia műveket németből fordítom), a néplap köré csoportosult népi írók átvették, továbbadták a népnek, nagy betűkkel, a világesemények közt. S azon, ahogy a hírt mások még innen is tovább vitték. Ennyi a kajánság, az ártani vágyás még a fegyvertársakban is? Ez hírlapírásunk törvényszerű működése. Jó alkalom volna tanulmányozni ismét a sajtó sajátos működését addig is, amíg a Magyarosan, amely a vádat felröppentette, közzé nem teszi a megtámadott válaszát. A lap évente csak ötször jelenik meg; nehogy a kitűnő Kis Újság-hoz hasonlóan mások is belehágjanak a csapdába, addig is ideírom a választ.
Igen tisztelt Szerkesztőség, mint mindig s mindenhol, figyelemmel olvastam Kardos Albert szellemes széljegyzetét most a Magyarosan 1943. évi első füzetében is. Okulásomnak s élvezetemnek nem vágta volna útját, hogy a szellemesség rajtam csattan el. Sajna, csak látszatra csattan rajtam, az ostorozó különös ostorkezelő módszerének következtében.
Kardos Albert kedves bátyám, azért leckéztet meg, hosszan, amiért Giono egyik hősének szájába ezt a kifejezést adtam: dörzsölt fickó. E kifejezést méltán kifogásolja. Sajnálom azonban, hogy nem említi meg, vagy tudatosan elhallgatja: e kifejezés jellemzésül, lényegében tehát épp a helytelen beszéd kifigurázásaképpen áll ott: egy ellenszenves külvárosi selyemfiú, egy züllött „jassz” mondja, aki az előző sorban a „lógás”, a „guszta”, az előbbi oldalakon pedig a „guba”, „meló”, majd a „vízben hagy” és „ellóg” kifejezéseket használja. Ha mindezekkel együtt Kardos Albert hű ismertetést ad, felvethettük volna azt a kérdést, szabad-e csak jellemzésül is magyartalan kifejezést leírnunk; volt-e joga például Aranynak a cigányok szájába ilyen szavakat adni: Fáró hesz, ále more, dikhesz, sőt dzsalomáz? Így még vita sincs. Csak kiigazítás.
Ha a „dörzsölt fickó”, amelyet bevallom, egy szakértőtől „szereztem be” – germanizmus, itt annál jobban szolgálja a célt, annál jobban mutatja használójának műveletlenségét s nyegleségét, lelki romlottságát. (Először a „hóhem vagány”-ra kaptam ajánlatot.)
Kardos Albert a szegény fickót nem minden örvendezés nélkül dörgöli – mint maga mondja – orrom alá. Mit feleljek ezek után erre? Máskor dörgölje meg jobban a szemét.
Munkásságuknak sok sikert, magunknak meg azt kívánva, hogy mindig ennyi gondunk legyen, kérem, fogadják igaz tiszteletem.
*
A forgalmi jelzőlámpa szorgalmasan váltja színeit. Egyetlen gépkocsi, egyetlen jármű, ameddig csak ellát a szem. Botomra támaszkodva, megállok egy pillanatra fővárosunk e széles, szép utcájának közepén. Végre otthon érzem egy kicsit magam. Ó, ha még egy borjúbőgés is elhangzanék, valahol itt az emeleti ablakok közt. Szürkül, becsületesen, közvetlenül, igazán; nem csalja semmi mesterséges fény. Egy perc múlva már itt is az este, ugyancsak becsületesen és nyíltan vacsoracsillaggal, holddal, a hold mellett azzal a pici apródcsillaggal, melyet már Petőfi is észrevett. Szénaszag ez, vagy tejillat? Nagyot lélegzem. Valahol távol kutyaugatás, hallucinációmentesen.
1943. április 15.
Pátzay Pál tanulmánya a Magyar Csillag legutóbbi számában időszerű is, döntően örök tárgyú is; mik vagyunk, keletiek vagy nyugatiak? Vagy még helyesebben: keletiek legyünk-e vagy nyugatiak? Boldogan voltam rajta, hogy a tanulmány minél előbb, minél méltóbb formában megjelenhessék. A világos és a tárgyhoz mért megfogalmazásnak örültem, a tiszta vitának, végre! Semmiképp sem csökkentette kedvemet, hogy a fejtegetésekkel alig értettem egyet. Szinte ez növelte kedvem. Ilyenfajta ellentéteket szellemi életünkben eddig furkóval egy-egy alkalmatos útfordulón volt szokásos elintézni, nem is annyira az ellentétek, hanem – a pesti nyelv ezúttal talál – lehetőleg az ellenfelek elintézésével. Szabályismerő vívó jelentkezik? Örömmel nyitottam ki a termet, tisztítottam meg a helyet, tisztítottam volna még az ő fegyverét is.
Pátzay azzal veszti el az igazságot, hogy nagyon is könnyűnek véli a győzelmet, nem szab gátat lendületének. Hadakozásában a sok „magyar” szó ellen a legjellegzetesebb magyaros hibát követi el: túlszalad a célon, az igazságot rohammal akarja meghódítani. Az igazság azonban nem ilyen hadászati eljárást kíván, s a csattogó roham után a növények fölényével emeli fel fejét, s tekint a semmibe száguldó harcos után. Az igazság, sajnos, nyugalmat, latin türelmet követel, megrendíthetetlen aprólékosságot. Pátzay nyugat védelmében szívmelegítő keleti módszert használ. Kelet védelmében én hadd éljek a nyugati eszközökkel. Nem beszélek haza. Olyasféleképp beszélnék, ahogy képzeletem szerint Párizsban néhány apéro fölött egy francia beleszólna ilyenfajta vitába.
A roham, ismétlem, szép. Épp csak a szép kardsuhintások legtöbbjéhez volna az embernek egy kérdése, egy akaratlan elhárító vágása. így rögtön a legelső lényegbevágóhoz is. „Ha szobrászatunk – dobja fel Pátzay szellemesen a kérdést –, akkor miért kell még külön hangsúlyozni magyarságát, mintha idegenek volnánk saját országunkban.” Hasonló fajta szellemességgel a válasz ma, a válogatott szavak idején, erre csak az lehet: azért és igenis: mintha. Adyék, Babitsék, Móriczék egész működésének tragédiája ez a mintha volt: szellemük saját országukban sem talált hazát, harcolniok kellett – de mennyit –, hogy lábukat megvethessék. Holott szellemük – Pátzay ne tudná? – eredendően magyar volt.
„Hogy milyenek vagyunk együttesen, az attól függ, hogy milyenek akarunk lenni” – írja cikke első részének összefoglalásául Pátzay. Az egész cikk összefoglalásául viszont ezt írja: „Magyar ember, ha törekszik magyarosságra, önmaga torzképévé lesz.” Nem a könnyű diadal kedvéért írom egymás mellé a két egymásnak ellentmondó ítéletet. Hanem épp annak érzékeltetésére, hogy milyen bonyolult ez a kérdés, hogy mennyi türelem kell ehhez az ősi vitához. A két állítás ellentmond egymásnak, de attól a maga helyén még mindkettő igaz lehet. Pátzay állításainak is igazánból csak a helyét keresi vagy utasítja el az ember.
Ahol mint szobrász beszél, ott az ösztön vagy a véső helyeset súg. ítéletei akkor kezdenek botlani, amidőn kilépnek a műteremből. Így elhamarkodott állítás, hogy István király megtérése után a „magyarság kelet felé leginkább csak hadakozott”, s megszakított minden kapcsot. A magyarság épp ebben az időben, mint tudjuk, leginkább nyugat felé hadakozott, igen sokszor keleti szövetségesek támogatásával, például a kunokéval. Ilyen az is, hogy a magyar költészet a latin irodalom dobogójáról nekilendülve közelítette meg az európai költészet ormait. Ezt a lendületet a magyar költészet nem a latinoktól, hanem a magyar népdaltól és a népnyelvtől kapta Petőfi s Arany épp azáltal lett nagy, hogy érvényesíteni tudta a népköltészet hagyományos – azaz, hagyományosan keleti – jelképiségét, lüktetését, szellemiségét. (Tévedés azt is hinni, hogy minden irodalom a népnyelvből frissül: elsősorban csak a keletiek frissülnek belőle; a francia irodalom például ötszáz év óta gyökerestől elszakadt a népnyelvtől. De éppoly tévedés – Naumann „versunkenes Kulturgut”-jának öreg tévedése –, hogy a szellemi élet ott kezdődik, ahol az etnikumból kiemelkedik, azaz pontosabban: az etnikum az egyetemes szellemi élet üledéke. Az etnikumban éppoly tökéletes szellemi élet lehetséges, mint amilyen szörnyű babonafertőzetek lehetségesek a civilizáció legfelső szintjén.)
Hogy Pátzay sok kitűnő megállapítása között végül vésővel a kezében is elejt néhány türelmetlent, azért nyilván az ilyen elkalandozásokat okolhatja. Csak egyet ragadok ki, azt is inkább tréfából. Mért ne követhetné a magyar szobrászat a keletiek szépségideálját, vagy azt is, miért volna kötelesség minden szobrunkra görög arcvonásokat faragni? E sorokat szinte két kitűnő nyugatos szellemű író, Keresztury Dezső és Örley István jelenlétében (s velük is vitázva) írom. Szemem akaratlanul is arcukra téved. Egyik kiáltóbban idézi Lebédiát, mint a másik. És a többiek. Szabó Lőrinc, Veres, s általában a népi hadak, az írók is és a nem írók is. Egyik közeli rokonom olyan kínai szemmel született, hogy egy pillanatra az az érzésem volt, hogy rossz helyre küldték, gerince mellett hónapokig lemoshatatlan jel volt. „Mongol folt” nyugtatta meg az orvos az aggodalmaskodókat.
Pátzay legelevenebben ott tapint az igazságra, ahol a magyaros irány felújulását (vagy elkezdődését) azzal indokolja, hogy „nemzetiségeink elpártolása, a beolvadtak kiválása bizalmatlanná tette a magyarságot”. Ez nagyon is igaz, s az állítást még fokozni lehetne: e különös „kiválások” láttán érzelmünk jóval több, mint egyszerű bizalmatlanság vagy kiábrándultság vagy viszolygás. Nemzeti létünk egyik nagy lelki megrázkódtatásának nevezhetjük, amelynek következményei igen messze érnek, s igen soká fognak tartani. De hibául róhatjuk fel, hogy ilyenfajta elárultatás esetén a magyarság befelé fordul, igenis, önmagából akar erőt meríteni? A védekezés első – s egészséges – reflexe ez. Az volna baj, ha nem így történnék.
Pátzay kifogásokat sorolt fel egy igen kifogásolható általánosítás ellen, de kifogásait meg sem kísérelte érvényes tételbe foglalni. Szó szerint ezt teszem én is. Amit mondtam, tulajdonképpen azok ellen mondtam, akik kifogásaiból mégis rendszert vélnek kiolvashatni. Nem. A kérdés ott áll, ahol Pátzay tanulmánya előtt állt. Nyereségünk cikkéből, hogy tűnődhetünk s füstölöghetünk sorsunkról, nyugati bogarászással, vagy keleti hévvel, aszerint, ki milyen magyar. Mindkettőért hálásak lehetünk Pátzaynak.
Én másért is hálás vagyok neki. Sokakban felötlődhetett a kérdés: miért itt mondtam el ellenvetéseimet s miért nem a szerzőnek, cikke közlése előtt, cikke megváltoztatásául? Jólesett éreznem, hogy a Magyar Csillag közeledik célja felé: valóban nem járószalag, hanem a tiszta hang és vélemény szabad fóruma.
1943. május
Félek, hogy mire elkészülök, meg is halok. De nem ez a természet rendje? Az alma addig érik, míg le nem esik. Bár élnék addig.
*
Aki nem remél túlvilágot, annak számára az élet célja a jó halál. A békés, a bánat és sajnálkozás nélkül való.
*
Jules Renard naplója. A végén ütöm fel, egy élet értelme néha abban van, hogyan végződik. Renard nem tudta, hogy az övé a vége felé jár. Negyvenhat éves korában halt meg, 1910-ben. A naplót 1904-től kezdtem olvasni, negyvenéves korától, az én koromtól fogva. Mintha tudnám az előzményeket.
*
Kosztolányi – pontosan követhetjük – előbb megtanult németül, aztán franciául, angolul, olaszul, spanyolul és magyarul. Korának csaknem minden művelt magyarja ezt az utat járta: épp csak az utolsó állomást hagyták el sokkal többen, mint gondolnánk.
*
Most már világos, hogy árván maradunk. A szalmaszál: ha már most úgy viselkedünk, mint az árvák.
*
Negyvenéves vagyok. A parasztnak ilyenkor érik az esze. De még mindig korainak érzem, hogy felfedezzenek. Érjek csak látatlanban.
*
Hálás vagyok és haragtartó, azaz, sem a jót, sem a rosszat nem feledem; mint minden író, őrzöm a benyomásaim; emlékeimből élek. A hálaérzést lehet pazarolni, könnyen gyűlik. Ha bosszúmat kiadnám, igazságomat adnám ki, mondandómat. Az ötéves koromban kapott sértést éppúgy tartogatja a lélek, akár a tegnapit. Nem bocsátok meg, de bosszúmat se veszem meg akárkin, magasabbra nézek. A teremtésre, az istenre. Ha hátba szúr, ha leterít: egy-egy ember akkor is kevés, hogy megállítson.
*
Hogyan bírod a betegséget, ez méri, hogy mennyi tartalékod van türelemből, megbocsátásból, bátorságból vagyis emberségből. Aztán a fölénynek és a kereszténységnek abból a csípős és nemes keverékéből, ami ma az európaiságot jelenti.
Mint a tanárhoz, a szakértőhöz, úgy vándoroltam – noha nem vagyok kezdő – Márai betegágyához. A betegség ismeretlen Afrikájának kitűnő felfedezőjét tisztelem benne. Neki köszönhetem, hogy emelt fővel várom az indulást a betegágyba; ő mutatott rá, hogy ez az ágy expresszvonat és óceánjáró.
Hogy úgy mondjam: dagadó vitorlák közt találtam. A testi szenvedéshez mindig hősnek kell lenni; a szárazföldtől való elszakadáshoz, ahhoz, hogy az ember hónapokig oda van kötözve az ágyhoz – a gályához –, ahhoz a tengerészlélek szívóssága és horizontja kell. Mind a kettőt szemtől szembe láthattam. Ez a férfiasság felemelt, annál inkább, mert meglepett. Megilletődve léptem át a küszöböt, baráti aggodalmat hoztam, szám a vigasz szavait készítgette. Egy perc múlva mosolyra kényszerült ez a száj, aztán hangos nevetésre. A beteg fölkönyökölt a párnán, úrrá lett a betegségen, mintegy felült rá, fölment a fedélzetére, s a sok vihart látott kapitány bölcsességével s derűjével adott számot az eddig bejárt útról, a különböző kanyarokról és reményekről, a személyzet példás önfeláldozásáról, majd az orvosokról és ápolókról, a betegség e különös szokású és nyelvű bennszülöttjeiről. Meghatottan köszöntöttem az európait; akin épp az egzotikus tájakon látszik meg Európa.
Felüdülve, megvigasztalódva jöttem el, amikor végre eljöttem. Már hazafelé, gyaloglásomban a hegyre föl, ott állított meg a gondolat: de hisz közben az a test szenvedett és most is szenved! „A lélek meg vizsgázik, így vizsgázik” – bólintottam rá kisvártatva a választ. Aztán, ahogy mentem tovább fölfelé, szinte léptenként még ezt gondoltam: „Ilyenre van szükségünk, ilyen edzettekre. Az egész világ egzotikus úton jár. Ki szólhat hozzá, ha nem a világlátottak? Térj vissza gyorsan, barátom.”
*
Ozora tízéves koromig volt élő tündérvilág. Vasárnaponként jártunk be a pusztáról, mindig ünneplőben, ünneplők közé: misére, kéttányéros ebédekre. Apám egyik húgának férje kovács volt: álltam a tisztára söpört udvaron; csupán annak az emléke, hogy vasárnap délelőtt volt, oly szép, hogy könnyezni tudnék. Felmentünk a szőlőhegyre. Tízéves korom után mindez már elvesztett paradicsom volt. Azért keresem, azért harcolok a visszahódításért.
*
Legfőbb érvem: addig, míg csak magyar vagy, a magyarokat sem tudod becsülni. Észre sem veszed őket.
Előbb persze magyarnak kell lenned. Ahhoz, hogy valamit felülmúlj, az első, hogy érd el. Más úgy kívül lenni valamin, hogy az ember már bent volt s úgy, hogy nem ment – nem mehetett, nem engedték – be.
*
A világ vége északra Cece volt, nyugatra Szilas, keletre Kölesd, délre Döbrököz: ezeken túl nem ismertem több falut. Ott húzódott a határ akkor is, mikor esténként a Szajnára könyököltem ki a Szent Lajos szigetén. Onnan sem ismertem több falut.
*
A városok – már Ozora is város volt, mert ott is volt egy emeletes ház – úgy éltek a fejemben, mint a naptár hétköznapjai közt a piros betűs napok: urak s papok dolgai; ha módja van rá, a szegény is tarthatja őket.
*
Isten a maga képére teremtette az embereket. Ezt értem: kitüntetésnek vagy biztatónak szánta, kegyet gyakorolt. De milyen szegényes képzelet azoké, akik istent a maguk képére alkották meg. S micsoda önteltség.
*
A szerénység mindig fitogtatása annak, hogy mi mindennel hivalkodhatnánk. Jelképes, benső, hogy úgy mondjam, szerény fitogtatás. Vagyis még mindig ez a legnemesebb fegyelem, a legemberibb viselkedés. Vagyis nem azt jelenti, hogy rajta, legyünk tehát szerénytelenek. Hanem csak azt jelenti ez az olcsó szójáték – melyhez hasonlót percenként ötöt lehet faragni –, hogy még a szerénységünkkel se legyünk nagyra, s lássuk meg a más szerénységét is.
– Mire olyan szerény? – kérdezte Osvát, az igazi szerény egy álszerénytől.
Ami értéktelen, az mind szerénytelen, már a létezésével is.
*
Ady vallásossága. Az első istennek megadta magát.
*
Hogy lehetne megakadályozni, hogy nevünket olyanok ne vegyék a nyelvükre és tollukra, akiknek kezet sem adnánk?
*
Írni majdnem mindig annyi, mint hazudni, írja R. Már gondolkodni is. Sőt, érezni is: az átélés és a kifejezés, az azonosulás oly nehéz. Mert mivel is kellene azonos lenni? Mi az a legbelső mag, amely még önmaga s önmagával kifejezhető?
*
Egy-egy életforma is hazugság, hisz eljő a perc, amidőn változtatunk rajta.
Azt hiszem, az önábrázolás lényege felé nem erre visz az út. A kifejezés éppúgy megalkotandó valami, mint egy gép vagy ház: sajátos törvényei vannak, ezeket kell szolgálnunk s nem magunkat. Egy híd mért nem hazugság?
*
D.-én a grófi család temetkezni is előkelően külön temetkezik, a park egy kies szögletébe. Ez a síron túli exkluzivitás azt a gyermeki gondolatot ébreszti, hogy a grófok a másvilágra monoklisan, raccsolva érkeznek. Sorra nézem a sírköveket: egyetlen szakácsnét, inast vagy szobalányt sem vettek maguk közé; a legmeghittebb komorna is nyilván a távoli falusi temetőben nyugszik. A másvilágon a grófnők maguk fésülködnek, s mint valami fura kiránduláson, maguk ütik össze piknik ebédjüket. A család idegen származás. Lehelék, Bulcsúék – épp csak ezért mondom – hitükben demokratikusabbak voltak, előbbrelátók is.
*
Fejlődésemben sem volt örömem. Úgy fejlődtem, mint akit nyúznak: döbbenve eszméltem rá egy-egy fogyatékosságomra, s égő arccal igyekeztem kibújni belőle.
*
A hold naponta szabályosan megduzzasztja a tengert és a költészetet.
*
Plutarkhosz alakjai már élnek. Gide, vagy Justh naplóinak alakjai, a századvégi s századeleji halottak nem élnek. Még nagyon friss halottak, még nem értek meg.
*
Ha a költészet csak hasonlatok s szép képek dolga volna, még vihetném valamire. De annyira érzem, hogy nemcsak az, hogy épp azzal szégyellnék élni, amihez, úgy érzem, értek: fogásnak érzem.
*
K. lenézi a magyar nyelvet, mert hosszú szavai vannak. Kijelentése szerint jóval hosszabbak, mint az angolban vagy a franciában. (Németet már nem hasonlít.) A nyelveket tehát aszerint értékeli, hogy melyiken olcsóbb a morze-távirat, vagyis anyanyelvét is a hasznosság elvéről szemléli. Ezt büszkén el is ismeri, de megsértődik, mikor megkérdem, hogy szülőanyját is a hasznosság elve szerint mérlegeli-e?
*
Renardnak ki volt a Zerffije? Naplójából másolom ki:
La critique d’un sot te fait mal. Tu t’attristes,
Et tu confonds la glorie avec les journalistes.
S ugyanezen az oldalon:
A politikától, tisztelt uram, én is utálkozom, de én nem is csinálom.
*
A középkor emberátka a pestis volt és a kolera. A mi korunké a szadizmus és a hatalmi őrület.
Az első kettő fészke a test, a másik kettőé a lélek. A középkor tán nem tudott többet a lélekről, mint mi, de nálunk jóval többet tudott hozzá. A test felett egy kicsit elnézett; elnézett a kolera százezres hullatömegei fölött is. Mi a testet figyeljük. Ne csodálkozzunk hát, hogy a csapást a lelken át kapjuk, mintegy hátulról.
Ki ment a szadizmustól és a hatalmi őrülettől? Ősi termék mindkettő, de korunk eszközei kellettek, hogy mindkettő ilyen fokú ragály legyen, ilyen tömegcikk. Senki sem mentes tőlük, de alig van, aki beismerné, aki gyanakodna, gyanítaná magában a nyavalyát. Épp ezért terjed oly rohamosan, virágzik oly rettentő buján. Mindkét betegség abban az állapotban van, mint a kórokozó felfedezése előtt a vérbaj. Hol vagyunk még az orvosságtól s hol a gyógyulástól. (A freudizmus – főleg a tömegbe frecskendezve – többet ártott, mint használt.)
Suszterokban lobog ezerszámra Néró ferde kéjvágya, adóügyi díjnokokban Nagy Sándor és Napóleon elmebaja (az üldözési rögeszme). Mind pogány: dühöngésüket, melyhez egy földrész kell, nem korlátozza a kereszténység erkölcse, tébolyító szomjukat nem enyhíti a keresztény végtelenség.
Önvizsgálat, önismeret… az első lépés itt is ez volna. Elsősorban magunkban lesni meg a két bestiát, magunkból kivetni és kiirtani. Mert mi jogon figyelmeztethetünk addig másokat? A saját ölhetnékünk, uraskodhatnékunk jogán?
1943. június
Azt hiszem, még Móricz mondta nekem egyszer, a villamoson; L’art pour l’art? Én is azt űzöm. Vettem egy lovat, alaposan becsaptak vele. Még aznap megírtam, és megkerestem, amennyivel becsaptak. Mindenesetre mondhatta volna: művészi fogásként élvezte s honorálta a szenvedés és szenvedély műfogásait.
*
Osztályomhoz hű lenni éppúgy becsület dolga, akár hazámhoz. Sokak fejében ez egy kicsit sok a becsületből – ellentét is van benne. Csak annyi, mintha valaki sokallná, hogy az ötödik parancsolatot is megtartom s a hatodikat is.
*
Együtt vadásztunk Ferivel; a kukoricásban mentem, nem láttam ki belőle, csak fölfelé. Letérdeltem a kutya mellé egy percre. A lövésre, a szárnycsattogásra felkaptam a fejem. A zománcfényű fácán ott úszott el felettem, a kék őszi égnek azon a kis tisztásán, amely a magas kukoricák közül elém tárult. Már el is tűnt, amikor egy nagy, meleg vércsepp az arcomra hullott. Most, hat évre rá érzem megrendítőnek azt a cseppet. Ennyi idő kellett, hogy igazi útját megtegye.
*
A költők dolga, hogy beszédre, hogy nyelvre tanítsák a nemzetet, a lélek nyelvére és szavaira. Izgalmas olvasmány annak adattára, hogy egy nép hogyan tanul meg érezni, azaz, művészien beszélni, azaz, írni, majd olvasni, azaz, önzetlenül megérteni mások érzéseit. Mintha gyermekkori gagyogásunkat volna módunk viszont hallani; bár a népek nyelvének fejlődését nem lehet az emberéhez hasonlítani; a maga korában minden nyelv befejezett. De még izgalmasabb a tudatosodás korát követni, a kamaszságét, majd az érettségét. Mert itt már példázódhatunk az emberrel: valóban vannak gyermek és felnőtt népek, érettek és éretlenek; épp csak öregek nincsenek, lévén minden nemzetnek – hacsak agyon nem csapják – főnixsorsa.
*
A francia Helmeczyek és Szarvas Gáborok a mi Bornemisza Péterünk kortársai voltak, az utolsó francia nyelvújítás Mohács évszázadában zajlott le. Azóta a francia irodalmi nyelv semmit sem változott. Ekkor érte el az öröklétnek azt a formáját, amelyet nénje, a latin, a még élő Rómában elért: csak remekművekben akart élni, csak azokat akarta szolgálni. Így lett legszebb virágkorában „halott” nyelv, irodalmi, amelyet azóta sem beszél egyetlen népréteg sem, hanem csak ír olyan áhítattal, a világosságnak és a pontosságnak: a nyelv törvényeinek olyasféle tiszteletével, aminőt más nép fiai csak a templomban és a törvényházban ismernek. A mi nyelvünk szinte évtizedenként visszahajlik a néphez, anélkül elsatnyul. A francia nyelv megélne már a francia nép nélkül is: hozzá már úgysem nyúlhat senki, fiain is uralkodik, számunkra már-már érthetetlen szigorral. Franciaországban elképzelhetetlen, ami mindenütt másutt elég gyakori, hogy valaki nyelvtani hibákkal és hanyag stílussal jelentős író lehessen. Irigyeljük ezt a népet, ezt az irodalmat? Nincs még egy olyan jellegzetesen nemzeti irodalom, mint a francia, de gyökerei – mint némely délszaki növényé – igazánban a levegőből táplálkoznak. Abból a tapinthatatlan s csak a lélegzettel érezhető valamiből, ami Európa. Egy irodalom, amely ahelyett, hogy tápláló erőt kérne az anyaföldtől, maga ad neki.
Fontosabb nekik a valóságnál az eszme, az élménynél a megfogalmazás; a szobor fontosabb, mint a kő. A múzsák hálája, hogy mégis ők fogtak meg legtöbbet a valóságból.
*
Tehessek még egy vallomást. Húzódom a sikertől, a kor elismerésétől. Aki elismer, az képviseletet ad. Képét adja hordani. Nem kívánom e kor képét hordani. Annál már mégis hiúbb vagyok, hogy ilyen tűnő fényért fáradjak.
*
Őszi borult ég. Mintha a nap teljes erejével ennek a hatalmas fának sárga-piros lombjaiból sütne ki.
*
A szerző halála után ötven évre az írói jogvédelem megszűnik, a halott író könyvét bárki kiadhatja; az író munkája közkincs.
Találomra mondom, de azt hiszem, nem tévedek sokat azzal, hogy Berzsenyi utódai kapnának évente vagy tízezer pengőt a könyvek eladási árából, versei előadási díjából. De nem kapnak semmit.
Helyeslem. Sőt, szeretném kiterjeszteni ezt az elvet. Ha Berzsenyi annak idején nem egy páratlan költői mű megalkotására áldozza életét, hanem gyárat alapít, vagy bányát szerez: a gyár és a bánya ma jövedelmez az utódoknak, azt nem vették volna el tőlük. Ami a szellemi termékekre áll, álljon az anyagiakra is, ez az indítványom.
*
Szemkáprázva lépünk ki a templomból, nemcsak a hirtelen nekibátorult márciusi fény miatt: a középkorból lépünk ki, Magyarország legszebb középkori épületéből. A varázslat künt még fokozódik. Bal kéz felől lent a völgyben egy pajta magas, s féloldalt csaknem földig érő zsúpteteje, amilyet utoljára Breughel festett. A templomdomb peremén állunk, a hajdani cinteremben, a kis falu – melyet jámbor földmívesek és gelencsérek laknak – félénken lapul a hegy lábához. Jobb kézről az apátúr hibátlan tisztaságú és tekintélyű háza. A pillantás mérföldekre száll az enyhe táj felett. Mi hiányzik még a középkorból? Ebben a pillanatban egy csizmás férfi halad föl a dombra, a dombról a toronyba, és félreveri a harangokat. Tűz van.
A félrevert harang kedves csengése dallamos, inkább megnyugtató hang, de a falu – Ják – egyszerre megpezsdül. Így magasból nézve egy filmrendező se nyújthatna tökéletesebb képet a megbolydulásról: kapuk csapódnak, emberek, asszonyok, gyermekek futnak az utca egyik felén felénk, a másikon tőlünk. Mindenki ünneplőben: ünnep van, a magyar szabadság ünnepe. Egy középkorú férfi zöld lengyelnadrágban, zöld kabátban, zöld kalapban, kalapja mellett szétomló nagy sertecsokorral a patakhídra kerékpároz, és ott kerékpárjával kétszer szépen körbe fordul. A varázslat, a hiedelem teljes; a középkorban nyilván a bűvöléssel oltják ma is a tüzet. A nép megnyugszik, oszlani kezd. Vége a tűznek? Még nem.
„A gróf erdeje ég” – halljuk, ahogy a dombról lejőve az egyszerű szántóvetők közé vegyülünk.
*
Az „Együttes vallomás”-t – amelyben hét író a magyarság iránti kötelességről vall – Oláh György lapja, az Egyedül Vagyunk erősen megrója: miért nem ejt szót a zsidókról? Enélkül nem jó. Erősen megrója a „Vallomás”-t Fenyő Miksa is az Esti Kurir-ban, ugyancsak azért: miért nincs zsidókról szó benne? Enélkül neki sem jó. Az egyetértés olyan szép, hogy képzeletem merőben csak a rend kedvéért a két türelmetlen kérdezőt előzékenyen egy kalitba teszi. Nem kívánom, hogy a közös „síkon” látva egymást, arcukat pír öntse el. Jobban örülnék, ha mosoly öntené el: az a „belátó”, amelynek meggyőző hatásában hittem s hiszek, a rágalom, a fenyegetés, az erőszak minden elmúlt s elkövetkezendő idején.
*
Fenyő Miksának még egy megjegyzésére szeretnék egy ilyen meggyőző mosolyt kicsikarni. Ezt írja: „Ha egy folyóirat a saját munkatársairól és műveiről állandóan a magasztalás hangján emlékezik meg, az elvi vita. Ha ugyanezekről másvalaki kevésbé gyengéden nyilatkozik, az személyeskedő, pártos modor.”
Ezzel a Magyar Csillag-ra vág.
Nem tudom, mit enged megvalósítani az idő a Magyar Csillag céljaiból. Abból a rögeszméből például, hogy irodalmi folyóirat lévén, konokul irodalmi értékkel akar mérni s nem politikaival, azaz – amit Fenyő Miksa nem először tenne köznevetséggé – igenis egymás mellé rakja Gionót és Proustot, az urbánusokat és a falukutatókat, az eget és a poklot is, ha mindkettő – jó irodalom. Mondom, nem tudom, hogy törekvésünkből mennyi lesz a valóság. De egyről a Magyar Csillag tán máris tanúságot tett. Arról a kísérletről, hogy legyen egyszer egy olyan folyóirat Magyarországon, amely épp a saját munkatársait részesíti a legszigorúbb bírálatban, amely akit becsül, őszinte szóval is megbecsüli.
Emlékezetből idézem, amit idézek: Kodolányi Márait részesítette ilyen őszinte szavú megbecsülésben, Szabó Zoltán Kodolányit. Keresztury Illés Endrét és Németh Lászlót, Kerecsényi megint Némethet, Örley Bartalist, Németh László Cs. Szabót és engem, én Verest… és így tovább. Lassanként szinte felvételi vizsga lett, hogy ki hogyan bírja az erős kritikát. S a pártosok? Fodor és Erdélyi, néhányunk érzése szerint, hangjukban itt-ott némi túlzással emlékeztek meg folyóiratunkról; az őket illető bírálat ettől legfeljebb csak kedvezőbb lett; ha volt elfogultság, az így működött. Ez volt a szerkesztő luxusa.
Ez lesz ezután is, ez a tárgyilagosságra való törekvés, az egyéni szenvedély kiküszöbölése, vagy legalább lecsitítása ott, ahol nagyobbakra kell nézni. Némi balkániasságot látok abban, hogy valaki egy folyóiratnak akár ugyanabban a számában ne kaphasson elismerést is és megrovást is, érdeme és tévedése szerint. (Hogy sajátos módszerünkből mindjárt ízelítőt adjak: Kovács Imrének, a politikusnak egyik legutóbbi hírlap-megnyilatkozását egy kitűnő írótársunk ellen, elcsüggesztően igazságtalannak – politikának is hibásnak – érzem; de értékes anyagú beszámolóját a parasztság mai helyzetéről örömmel üdvözlöm, épp a Magyar Csillag mostani számában.) A magyar ma ott kezdődik, amikor megállja a türelem próbáját. Egyre többen vagyunk, akik el tudjuk választani az eszmények szolgálását, az egyén vagy akár egy folyóirat érdekének szolgálásától.
Fenyő Miksa szerkesztett egy-két folyóiratot. A mosolyt azzal a kérdéssel akartam ajkára erőltetni, hogy hát vajon ő milyen elveket követett? Milyenre adott példát? Nem teszem. Más korban szerkesztett, más körülmények közt. Új nemzedéktől új dolgot vár az ember. Arra szeretném megkérni, tűrje bölcs elnézéssel újdonságunkat. Vegye a legújabb idők jelének, ha akad szerkesztő, aki nem azon van, hogy munkatársai megöljék egymást, hanem azon, hogy megértsék.
Mariska hathónapos, amikor váratlanul dönt népi hovatartozandóságáról, Kölcsey nevezetes elve szerint.
Az esemény, percnyi pontossággal megállapíthatóan, délután fél három után történik. Az esemény pontos ideje annak köszönhető, hogy Mariska atyja néha-néha karórájára pillantva, már jó ideje ott ül a könyvespolc elé nyomott s megoperálhatatlan sántaságú asztal mellett, amelyhez az asztallábak egész egyéni elhelyezése következtében csak féloldalasan lehet odatelepedni. A levesre vár, már távolról sem oly türelmetlenül, mint hajdanában, amikor még azt hitte, hogy nevelő szándékú szóval mesterségesen is be lehet oltani időérzéket azokba a számra nem ritka nőkbe, akik születésükkor semmi időérzéket sem nyertek. Vár, mert hiszen jól tudja azt is, mit jelenthet egész délelőtti tanítás után két órakor egy tanárnőnek hirtelen szakácsnővé átalakulni. Így türelmetlenségének csak igen szelíd nyilvánításaképpen nézegeti szinte öntudatlanul, tehát inkább csak lelki szükségből karóráját. Időtöltésül az asztalra helyezi a kenyeret, a sót, a paprikát, melyek közönségesen a polcokon, az egy kissé hátrább erőszakolt könyvek előtt sorakoznak, egyéb háztartási természetű tárgyak társaságában. Ismét karórájára vet pillantást. Az asztal közelébe vont kocsijában, Mariska e pillanatban ejti ki a döntő szót. Ddla, mondja hirtelen.
Mariska atyja, mintha csak ezért várakozott volna, megnézi még egyszer az időt – három óra nyolc perc múlva –, és Mariskához fordul.
A hang kiejtése határozottan és félreérthetetlenül a hanggal történt; világosan a magyar a betűnek megfelelő hanggal. Aztán a kis száj éppoly hirtelen el is hallgat, mint aki megretten saját kijelentésétől. De – kisvártatva – mégis megszólal.
– Dla – mondja ezúttal halkabban Mariska, szinte legyintve, mint mikor a vásárban a lócsiszár beleegyezik, hogy nem bánom, legyen kétszáz.
Mariska atyja izgatottan emeli fel fejét, s tekint a kocsiba. Fölkel. Hirtelen átérzi, mit jelent ez a pillanat.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán áll. Vannak értesülései, régtől tudja, hogy azt a fajta a hangot, amely az imént Mariska ajkán úgy hangzott el, mint amikor az ember a hegedűn megpendíti a d-húrt, de már fogja is le, ezt a komoly s mégis nyílt és eleven a hangot, a kétezermillió emberi lény közül jelenleg csak mintegy tizenhárom millió képes ebben a zengő formájában, az ádámcsutka e leheletnyi rezzentésével így kiejteni. Sokféle a van az á és az o közt terjedő nagy skálán. Ez az a, a nyögésnek és a csodálkozásnak ez a cseppnyi szólama csak a magyaroké, erről ismerszenek ők.
– Dlá – próbálja Mariska atyja, mint aki abban reménykedik, hogy még jóvá lehet tenni valamit. – Nem dlá? Dlá, próbálja szinte csapdába ejteni s azáltal visszatéríteni Mariskát a tegnapi á-k ezüstöblögetéseihez.
– Dla – mondja Mariska némi gondolkodás után, de határozottan.
Nyilván tudni sem akar többé a tegnapig milliószor elpattintgatott dlá-dláról, amelybe eddig annyi örömet s bánatot takart. A csecsemők hagyományos oázó nyelvét ugyanis ezzel az enyhe dlázó dialektussal beszélte. Természetesen végigment ő is az emberi nyelvtanulás kezdetének minden előírásos szakaszán, bő példatárat szolgáltatva atyja filológiai, azaz pontosabban összevető nyelvkeletkezésének magánmegfigyeléseihez. Az első percek energikus „e-je-lje!” felkiáltásaitól az eddig csúcspont „dlá-dlá”-ig változatos volt az út. Ebben is benne volt diadalmas állomásként az a világos „jjá-jjáá”, amiből, mint tudjuk, a germánok az igent s más népek a fájdalom felkiáltását rögzítették, benne volt az a dohogó „dáh-dáh”, amiből a szlávok igenje, a hajdani magyarok szoptató dajkájának s a franciák falovacskájának neve vette eredetét. Sok minden, e helyen megvilágíthatatlan jelentés, sok-sok távoli ázsiai, afrikai s még távolibb polinéziai népek életbevágó fogalmainak alapszava volt nyilván benne. Az egyhónapos és háromhetes Mariska például egyszer egyfolytában a következő kijelentést tette: áh-gi-i-i-háop-hü-hü. Másnap egy határozott kh-ph-e-e hangoztatásával lepte meg környezetét. Valamely földrészen ezek bizonyára éppoly tisztán jelölnek valamit, mint Európában az éppily eredetű pa-pa-pa vagy bi-bi-bi érzelemkitörések. A kéthónapos és húsznapos Mariska pedig azt mondta: heüü-hünne-hennő, höe. Legalábbis így lehet körülbelül betűkbe foglalni ezeket a legősibb, szinte a bábeli nyelvzavar előtti hangokat. A rákövetkező nap Mariska éles hangon így kiáltott fel atyjának épp egy befejezett története után: hüje! Ami annál meglepőbb hatást keltett, mert atyja épp egyik barátjának nem éppen, szerencsés házasságkötéséről számolt be Mariska anyjának. Mindketten Mariskára tekintettek. Mariska mosolyogva visszatekintett rájuk, majd ismét azt mondta: hülye, oly dallamosan, hogy ennek jelölésére már az ly hangzót is használhatjuk.
Mindez azonban, mint tudjuk s mondtuk is, az őshangzók korszaka volt. A választás, az állásfoglalás előtti kor. Az az idő, amidőn a bolgár csecsemő éppúgy beszél, mint az eszkimó vagy a tűzföldi. Az a Biblia előtti boldog korszak, amikor még Mariska ajkán is észlelni lehetett a kezdeti d és h hangnak azt a finom ötvözetét, amelyből a felnőtt angolok majd a th hangot kalapálják ki, valamint azt a selymes átmenetet az r és j között, amelyet Mariska atyjának értesülései szerint tisztán már csak egy közép-amerikai indián törzs tud kiejteni.
– Dla – mondja tehát ismét Mariska.
– Dla? – kérdi tőle ismét Mariska atyja olyan hangsúllyal, amely alatt ez rejtezik: bizonyos vagy benne?
– Dla, dla! – hangzik.
Az elsőben mintha még egy halk á hang lett volna. Olyanfajta á, amilyet az ősibb magyarok ejthettek, mielőtt erre a mai a-ra áttértek; amilyet a régi nyelv szép emlékeként a palóc csecsemők, sőt megindító hűségként még a felnőtt palócok ma is ejtenek. Ám a legközelebbi dla megint olyan világosan a, olyan megcáfolhatatlanul magyar, akár egy csikóskurjantás a Hortobágyon. Az utat az ős á-tól az a-ig, amelyet a fajta két-háromezer év alatt tett meg, íme, Mariska is megtette, pontosan hat hónap alatt. Ez egyúttal az út a hangok nemzetközi ősegyvelegétől is a külön nemzeti nyelvig.
Leszavazott magyarnak – gondolja Mariska édesatyja, s a semmibe tekintve úgy bólogat messzefutó gondolatai után, mint a kanász, amikor malacai a legelőre érnek, s szétszaladnak. Fussatok, estére meglesztek. S leül.
Mariska atyja nagyobb meghatottságot érez, mint amikor az Ida, Anna, Flóra és Natasa nevek közti kapkodó tétovázás után Mariskát a család női törzse hirtelen Mariskára keresztelte, s ő, Mariska atyja, a pap távozása után – mert a rendkívüli nagy hideg miatt nem Mariskát vitték el a templomba, hanem a pap jött el Mariska szerény padlásotthonába – azzal a látszólag jelentéktelen, de alapjában mélyen megrázó gondolattal meredt Mariskára:
„Ez már mindörökre egy Mariska.”
Így dől el az élet – gondolja még Mariska atyja. Azután: de vajon igazán eldőlt-e? Olyan kételye támad aziránt, hogy vajon jól hallotta-e a döntést, mint egykor, amidőn az első bírósági döntés elhangzott felette: két hónap. Jól hallotta: nem négy hónap, nem is tizenkettő? S nem is két év? Dla, igazán? Jól hallotta ezt is?
Mariska hirtelen úgy nekiered, hogy ha az ember nem látná, azt hihetné, csípőre tett kézzel mondja a piacon, valahol Kecskemét környékén:
– Dla, dla-dla-dla; dla, dla-dla.
Aztán mintegy ráadásként még egyszer kimondja, hogy dla, azzal a hangsúllyal, hogy nézze meg az ember.
Mariska atyjának van hajlama az ellentmondáshoz is, a vitához is, amint az említett két hónap is tanúsítja. Felemelkedik ülőhelyéről, igyekszik elkapni Mariska tekintetét, hogy férfiasan szembenézzen vele; s a továbbiakként még ilyeneket gondol.
Gondold meg. Illetve gondoljuk meg. Nem tudod, hova lépsz be. Ebből a szinte kérkedő magyar a hangból, amelyben van valami az ajtónyitásból is (egy vendéglátó házba) s a becsületszóból is (hogy valami homályos dologban okvetlenül számíthatnak ránk), de van valami a rikoltásból is (amellyel a falusi legények azt röpítik fel, hogy állok elébe), mondom, ebből az egyedülvaló a hangzóból, amely emlékeztet némely ártatlan állat panaszszavára is, egy kis erőfeszítéssel lehetne még tán egy olyanfajta a hangot kialakítani, aminőt a franciák orrukon át fuvoláznak. Még tán francia is lehetnél, Mariska, ha ezt visszaszívod. Máris mesterséges átalakítás volna, de tán még viselhető, még nem látszana meg rajta nagyon, hogy már más is viselte. Mégis Párizs…
Mariska eddig figyelmesen hallgatott. Itt közbevágott, váratlan eréllyel, s olyanformán, mint mikor a fecsegőt el akarja hallgattatni az ember.
– Dla-dla, dla, dla, dla, dla.
De Mariska atyjában még volt tűnődnivaló. Abba akart okosan belefogni, mily nehéz is magyarnak lenni e földön.
– Nyugat, mégis. Volna mód a beprotezsálásra az unokatestvéreden át: Neuillyben él. Esetleg Svájcba, tán akadna hely ott is. Ma még nem késő. Még reparálni lehetne azt a kis rezzenést a hangszálakban… Vagy át lehetne alakítani ezt a másutt nincs hangzatot arra a lágyabb, szinte nedves hangra, amelyet a németek nyelvük előretolásával hallatnak rögtön nemzetük elnevezésében is, vagy például abban a szóban, hogy Heute… Van, szükség esetén, egy torokból lökött a-féléjük is, az auf-ban például. A járatlan ezzel is rokonságba keverheti a mienket. Van aztán egy satnya angol a is, a downban, a brownban és társaiban. Van, ha úgy vesszük, a-ja az orosznak is, az, amellyel a jólértesültek Patyomkint és Nizsnij-Novgaratot ejtik. Sokfelé rejtezik a, tán még lehetne segíteni.
Itt megszakította tűnődéseit Mariska atyja, s a konyhául is használt fürdőszoba felé nézett, ahol a kis gázlángon Mariska édesanyja valami lábas tartalmát keverte, egyik kezében fakanalat, a másikban testes nyitott könyvet – Pestalozziét – tartva, s így azt a látszatot keltve, mintha a nemes tudós pedagógiai fejtegetései alapján akarna ezúttal paprikáskrumplit készíteni. Mariska is arra vetette ez időben még igen erősen kínaiasra szabott fekete tekintetét, majd megérezve a szellemi csendet, szóra fakadt. Azt a nyílt s tiszta magyar a-t ejtve, amelyet sem a németek, sem a franciák, sem az angolok nem tudnak megközelítően sem kiejteni, hanem úgy, ahogy csak a baszkok, s amelyben van valami a nagyon messziről s szinte még barátságosan hangzó mennydörgésből is, ismét – mintegy a gyengék kedvéért – azt mondta: dla-dla. Majd azzal a hangsúllyal, amellyel a gazda felesége kiszól a gyermekeinek, hogy hagyják abba a haszontalanságaikat, s szedjék össze gyorsan a kertben kiteregetett fehérneműt, mert jön az eső, s amely hangsúlyban van valami a kotkodácsoló tyúk riadt hangjából is:
– Dla, dla, dla, dla-dla-dla-dla, dla, dla.
– Hát ebben maradunk, Mariskám? – tűnődött most már majdnem hangosan Mariska édesatyja. Mariska hirtelen nagy erőfeszítést tett: teljes erejéből hátára vetette magát; most majdnem abban a helyzetben van, amit a testgyakorlók hídnak neveznek. S folyik elszántan, szinte parancsolóan ajkáról a hang. Alapjában csak árnyalati s hangerősségi különbség van az ő szavai s egy kaszárnyaudvaron pattogó kaposvári szakaszvezető vezényszavai közt: színezetében s lejtésében éppoly eredendően magyar már az ő megkoccantott kristálypohár hangja is, az a lágy angyali fuvola.
– Dla-dla, dla, dla-dla-dla-dla, dla!
Megtörtént, gondolja Mariska édesatyja. Már nincs választás. Ki lehet igazítani a statisztikát. Ha eddig 13970300 magyar anyanyelvű volt a földön, most már 13970301 van. Mariska édesatyja, miután visszatette helyére a népszámlálási adatok vaskos kötetét, az ablakhoz áll. Átsuhan lelkén valami, amit felelősségnek is lehetne mondani, rossz lelkiismeretnek is. Mert vajon nem ő csatolta-e Mariskát a magyarokhoz? A fürdőszoba felé tekint. Nem, vállalja ő az egészet.
És Mariska ettől fogva hónapokon át folytatja a hódítást az a hanggal. Fokozatosan benyomja mindenüvé, ahol eddig a többi, hogy úgy mondjuk, közönséges európainak az á-jával is beérte.
Minden, ami végzetes, meredélyen csúszik rendeltetése felé. Mariska, mint minden élő, egy hadseregnyi őst egyesít magában. Az eleve elrendelt útra prédikátor eleinek görgetegsebességével veti magát. Tán mert a sok kínálkozó arc közül arcát is ezek sokféle, de alapjában mégis oly egyszabású arca közül választotta? „Hajlani fog a janzenizmusra”-gondolja Mariska atyja, akinek képzelete Mariskát illetően csodálatosan megszárnyasult.
A rohanást a „lámpa” szó buktatói szemléltetik legelőször s így a legjobban. Ápá, ápá, mondja Mariska a fényes holmi felé nyúlkálva, amelynek nevét az oktatói száj ismételgeti. Lámpa, kedvesem, mondja az oktató száj a csigahívogatók édességével, lámpa. Lápe, lámbe, csúszik el Mariska nyelve a német Lampe felé. Azután a szóvégi e-t is elnyelve a francia lampe felé. De arcán látszik, hogy nincs megelégedve. Mikor került nyelvünkbe a lámpa szó, s hogyan alakult a görög-latin lampasból? Itt ellenőrizhető. Most meg ezt az ötszáz éves fejlődést játssza el vagy tíz perc alatt Mariska, míg kiköt az ápa, ámba mellett, a már megszokott tökéletes a-val.
Két nap múlva Mariskának még mindig felelősséggel vívódó édesatyja erre a szóra rezzen fel: pa-pa-pa-pa-pa.
A hang mögött nincs fogalom, egyszerű ajakgyakorlat; az összeérintett szájszélek s a fül öröme.
Mariska atyja tudta ezt; nem szól semmit, az épp olvasott könyvet sem teszi le, sőt az olvasást sem hagyja abba, mert életelve az, hogy a férfi legyen szemérmes, s rejtse el érzelmeit, de azt mégsem képes megakadályozni, hogy az olvasásra fogott lélek önmagában, saját kontójára s mintegy fejét félrefordítva ne bocsásson ki egy rövid fohászt az a hangúak közössége felé: a ti művetek is, fogadjátok szeretettel, legyetek kímélettel hozzá.