Lélek és Kenyér

Első rész

A falukutató szó nem helyes, mert falukutató az, aki falu után kutat, az pedig felesleges, mert a falvak megvannak, nem vesztek el. A szótól nemcsak azért idegenkedem, mert magyartalan: nyilván a házkutatásból léptették elő. A helyes kifejezés a faluvizsgálat, ez legalább az orvos munkájára emlékeztet. Megint falvat vizsgálok.

Szorongva nézek elébe, érzem, hogy a dolog megint úgy fog fordulni, mint eddig még mindig: a falu vizsgáztat majd engem, emberségből, hűségből, bátorságból; és magyarságból, amit én az előbbiek gyűjtőfogalmaként értelmezek. Aztán írnitudásból, mert a kérdésekre, sajnos, csak tollal lesz módom válaszolni, bár el tudnék képzelni más eszközt is. Úgy szorongok, mint a vizsgák előtt; nehéz helyzetben vagyok, bár készültem.

 

*

 

A kétoldalt sorakozó apró házakat fürkészem, egy ideig egy helyben állok, konokan, akár azon a másik területen, a szellemi magatartásén. Van értelme még ennek a magatartásnak, ennek a munkának? Van szükség rá? Tíz évvel ezelőtt ugyanezt kérdeztem. Nemcsak én, egy egész írói gárda. Aztán kéretlenül mégis munkába kezdtünk s kiderült valami.

A munka értékéről épp azért tudok tárgyilagosan beszélni, mert magam is részt vettem benne: a szorongató önbírálatot társaim munkájára is kiterjesztettem.

Az utca elején állok, a ködtől nyálkás falusi járdán, karnyújtásnyira könyvem tárgyától. Mozdulnom sem kell, művem hősei máris közelednek: a legközelebbi ház kiskapuja kicsapódik, egy kisfiú és kislány lép ki rajta s rögtön felém szalad, mezítláb, bokáig csattogva a hideg őszi sárban. Kérdezzem meg tőlük, van-e cipőjük és esőköpenyük és őszikabátjuk és télikabátjuk és kesztyűjük és kucsmájuk? Foglaljam jegyzékbe egyheti étrendjüket? Kérdezés nélkül írhatnám, hogy krumpli, krumpli, krumpli, meg nincs, nincs, nincs, nincs, nincs. A kérdés is, az írás is felesleges. Ezt nemcsak én tudom, de azt hiszem, nem akadnék olyan olvasóra sem, aki ne tudná, ezt már az egész ország tudja; tudják még az „illetékesek” is. S ez mindenkit bánt. Tehát a lelkiismeretet sem kell már indítani. Mindez a munka felesleges. Feladat akkor lesz felesleges, ha már mások elvégezték. Lehet beszélni a faluvizsgálókról s főleg a módról, ahogy a közvélemény fogadta őket, de hogy ezt a munkát ők végezték el, arról a beszéd is felesleges. Elég alapos munkát végeztek.

Mégis felteszek egy kérdést, mintegy ellenőrzésül:

– Nem fázik a lábatok, gyerekek?

Majdnem belepirulok; a kérdést én már nem is feleslegesnek, hanem frivolnak érzem. A gyerekek rám emelik arcukat; szemük héja és orruk piros, szájszélük kék. A kisfiú jobb talpát bal lábfejére teszi, és egyenletesen szétmázolgatja rajta a sarat. Így fejezi ki a tűnődést, melyet tíz év múlva majd állsimogatással, húsz év múlva pedig fejvakarással fog kifejezni. Nem válaszol, csak mosolyog; megbocsátó udvariassággal.

A válasz is felesleges.

Nyelek egyet, mert utálok más magánügyeiben vájkálni. De azért még megkérdem.

– Csizmád nincs?

A kislány felel, büszkén; arca egy darab ragyogó hajnal:

– Neki nincs. Nekem van.

– Hol van?

– Ferin.

– S az hol?

Először olyasmi kezd világosulni, hogy a csizmát Feri, a gyerekek bátyja hordja, illetve hordhatná, ha akarná, de mégsem hordja. Miért nem? A kislány akadozni kezd. A kisfiú öregesen bölcs és elítélő pillantást vet rá. A kislány belegabalyodik, aztán belepirul, majd belesül a kérkedésbe. A csizma mondatonként törik, horpad, lyukasodik, rövidesen cipővé kurtul, de annak is két év előttinek. Végül könnycsepp alakban fordul ki a verdeső pillák alá.

 

*

 

Így kezdődött hajdanában is a munka, felfedhetem a módszert.

Tulajdonképpen csak közvetítettünk, egy sóhajtást, egy félig elmormolt szót, egy legyintést. Ezek a szavak azonban egy nemzet mondandói voltak. Bejelentés és nekikészülődés nélkül a legnagyobb feladatba vágtunk, amire irodalom vállalkozhat. Azt a fajta közvetítést próbáltuk meg, amely egy nép szellemi rétegének erőpróbája arra, hogy van-e köze a néphez és a szellemhez. A próba nemcsak a hang próbája volt, hanem a szívé is. Voltak, akik írói eszközzel fogtak a feladathoz, mások a tudományéival. A sokfelől jött hang szép egységbe fonódott. Azért, mert mindegyikben ott volt egy közös vonás. A nép vizsgálása közben társaim közül is ki-ki vizsgát tett a maga módján, ennek a vizsgának az eredménye volt hasonló: az állásfoglalás. Így hasonló lett a cél is. A magyar szellemi életben régóta, tán Petőfiék óta nem volt ilyen kerek, egységes mozgalom; mert a vállalkozásból csakhamar mozgalom lett. Nyolc-tíz mélyfúrást végeztünk az ország különböző részén, nyolc-tíz könyvet írtunk. Ezek mintájára azonban az ország minden falváról lehetne egy-egy könyvet írni; nem ilyenre készülök.

Vizsgázott a falu, vizsgáztunk mi; a legtanulságosabb, szociológiai szempontból a legleleplezőbb az volt, ahogy az ország vizsgázott: midőn azok feleltek, akik közvetítésünk hallatán fejüket fölemelték, bólintásra vagy rázásra vagy a düh ráncaival. A szövevény – most már magától – ekkor bomlott ki igazán, a kép ekkor lett teljes. Tudósításra készültünk, s juliáni követek lettünk. Meggyőzésre készültünk s vitába, majd harcba keveredtünk.

Jó volt a harc, jó mulatság, férfimunka, mert… Megállok a mondat közepén, melyet nyilván a kötelező vitézkedés diktált. A harc nem volt jó, nem volt szép, férfias sem volt. Ismerem a szavak súlyát. E harc ocsmány volt, nemtelen. Tulajdonképpen ellenfelünk sem volt, azaz nem állt ki nyíltan ellenünk; biztos várából lődözött, orozva mindig bérenc hadát uszította. Csaknem havonként más irányból, más lobogóval és jelszóval.

A vita, amelyet vállaltunk volna, már az első percben úgy alakult, hogy nem érveket, hanem rágalmakat kellett volna visszautasítanunk. Nem válaszoltunk, én merő tisztaságérzékből. A magatartás helyes volt, az idő is igazolta. A rágalmak, ahogy sokasodtak, úgy mondtak ellent egymásnak, végül egymást cáfolták, néha ugyanarról a nyelvről hangozván. Így zajlott, amit mi Pest felfedezésének neveztünk; tanulságos társadalmi tanulmányt lehetne erről is írni; de ez sem célom. Az anyagi bajnak pontos megfelelőjét találtuk meg Pesten, erkölcsiekben. A béres arcán reszkető szolgamosolynak szinte tükörképe volt a monokli alatt feszülő fagyos pökhendiség s a bértollnok mindent tudó fölénye. A főváros úgy illett az országra, mint fazékra a fedő.

 

*

 

Így forgott el egypár esztendő, a tarka gyorsaságot épp azok érezhették, akik egy helyben álltak. Felesleges azt is hangoztatni, mi mellett tartottunk mi ki. Újra és újra akadtak, akik „programot” követeltek tőlünk, eszmeit, világnézetit, gazdaságit, sőt filozófiait. Ez nekünk eszünkbe sem jutott. Úgy élt bennünk ez a program, mint az iránytűben a delej, minden tettünkkel, minden rezzenetünkkel azt kommentáltuk. Csak épp az nem kért tőlünk programot, akinek útján előőrséget vállaltunk: a parasztság. „A nép követett bennünket” – nehezen írnék le ilyen megfoghatatlan szólamot, de megható kis jelenetek, baráti kézfogások, néma férfiölelések sorát tudnám idézni arra, hogy valami ilyes történt. Ritka dolog, de ők éppoly jól tudták, akár ellenségeink, hogy az ezerirányú s mégis egységes munkával mit akarunk. Ez volt vigaszunk.

Háború van, a jósok nem győzik fejüket, a törtetők vitorláikat kapkodni a négy égtájról ömlő szelek felé. Birodalmak dagadnak, mint a tenger, s apadnak majd, mint a tenger, egymás után válnak valóra a vitapezsdítő, tréfás ötletek, melyeket az utóbbi tíz év alatt ellenfele ugratására az ember kibökött: én kiböktem egypárszor a népvándorlást is. A szem riadtan fürkészi a jövendőt; nem tartom véletlennek, hogy én ezt a falusi utcát fürkészem. Itt állok a sárban, konokan, megátalkodottan, mint a kutya kicsinyei fenyegetett ólja előtt.

 

*

 

A falu, a nép, ez az egész faluvizsgáló divat átment az első fordulón; az őstehetségek fölött borulni kezd az ég, a kikapart nagyatyák csontkeze pásztorbot helyett ismét nemesi pecsétgyűrűt szorongat, a témájában elrekedt közíró a hétvégi szociográfusokra ereszti tántorgó mellékmondatát. Percek kérdése, hogy íveivel s műszereivel a kéretlen népmentő a színpadon is megjelenjék, hálás figura lesz.

Hétvégi kirándulásra érkeztem legelőször a faluba, mert máskor nem érek rá, csomagomban nagy köteg kérdőívet hoztam, három-négyfélét is, mindegyiken egy sereg kérdés. Több, mint egy évig ez a falu volt a gondom. Ezek a kérdőívek duzzadnak most is a zsebemben. Van nálam egy-két lélektani vizsgálóeszköz is. Fényképezőgépem is van, sőt stopperórám. Társam testes dobozt szorongat hóna alatt, egy újfajta ösztönvizsgáló alkalmatosságot. Kérdéstől duzzad a fejem is. Így állunk az utca elején.

 

*

 

Azelőtt nem ismertem a falvat, a környéket, az országrészt sem. Pesten, az első indulás előtt, a legutóbbi népszámlálás köteteiben megnéztem, s gyorsan felírtam a falu egy-két adatát. Még itt vannak. Ezek szerint a lakosok pontos száma 1930-ban 6469, közülük nő 3255, férfi 3214, magyar 6438, református 5133, katolikus 1069, evangélikus 150, görögkeleti 67, izraelita 17, görögkatolikus 9, hatévesnél idősebb analfabéta 682. Lakóház van 1330; kő- vagy téglaépítményű összesen 67, a többi vályog vagy sár. Van a községnek külterülete is – távolabb eső falurészek, ezeken 1409 lélek él. A falu összes lakosa így tulajdonképpen 7878.

Az 1935-ös felvétel szerint tehén a faluban összesen 563 van, ló – a csikókat is beleértve – 855, sertés, malacokkal együtt 6707, juh 4, kecske 6, szamár 2, házinyúl 21, tyúk 17974, lúd 1768, kacsa 1284, galamb pontosan 1122.

Almafa van 12040, körte 2467, cseresznye 2568, meggy 3393, őszibarack 1268, kajszi 1199, magvaváló szilva 14743, dió 1714, mogyoróbokor 33, mandula 7, gesztenye 8, eperfa 3492.

 

*

 

Az adatok akkor kapnak határozottabb alakot, hátteret és színt, ha földre helyezzük azokat: a község földterületére.

A község összes földbirtok-területe 14710 hold. Megélhetésre nagyjából elég volna a majd nyolcezer léleknek, mert a családok átlag 5–7 tagból állnak s a föld kitűnő.

A határból azonban 9659 hold ezer holdon felüli nagybirtok. Ezt levonva a határból, a falu többi lakosának már csak 5061 hold marad. Már fejenként egy hold sem, ha arányosan oszlana meg. A faluban azonban vannak módos gazdák is, van egy ötszázholdas középbirtok is, mindez azt jelenti, hogy a nagyobb rétegeknek annál kevesebbet lehet számítani. A kis- és törpebirtok nagysága összesen 3929 hold (ebből 1931 holdat az 1920-as földreformkor osztottak ki).

Sokkal áttekinthetőbb a kép, ha családok szerint nézzük a kisbirtok megoszlását. Erre az adatokat itt a faluban kaptam. Ezek szerint:

 

 

1 holdnál kevesebbje van 238 családnak, egyáltalában semmi földje sincs 659 családnak.

A határból erdő 2673 hold; földadó alá nem eső terület 1008 hold.

Nem kell bonyolult számítgatás: ahogy az ember végigmegy a falun, puszta szemmel látja, ösztönével, de titkos tájékozódási szimatával is érzi, hogy a falunak legalább háromnegyed része föld nélküli napszámos, zsellér, kikopott cseléd. Ezek érdekelnek.

A föld megoszlása megvilágítja az állatállomány valódi megoszlását is. Az állatok tekintélyes része a nagybirtok tulajdonában van. Az 563 tehén közt ott vannak például azok is, melyek tejét az uradalmi tejüzemek dolgozzák fel, amelyek tehát a falu népességével csak a statisztikában vannak viszonylatban. Ez a lakosság tejfogyasztásánál lesz fontos. Hasonló szempontot kell figyelembe venni a lovak, sertések, gyümölcsfák számának helyes megbecsülésénél is.

 

*

A tekintet, ahogy végigszalad az utcán, a valóság apró jegyeiből egy pillantás alatt megállapíthatja azt is, amit az istállók és kamrák rejtegetnek. Ez az utca nyílegyenes, széles: vagyis jobbágytelepülés, a hosszú, katonás rendben sorakozó házak helyét a grófi tiszttartó mérhette ki. Az utca szép, egészséges. Teljes szélességben bokáig érő s most az őszi párában üdén csillogó fű veri fel, kocsinyom annyi sincs rajta, mint takarodáskor a tarlón, csodálkozva nézem. Az egész utcában tehát egyetlen kocsi, egyetlen fogat sincs? Nincs. Az alacsony kerítésen át bekémlelek az udvarba. Istálló sincs. Tehát tehén sem. Aztán bemegyünk a házba.

Nem az anyagi helyzet vizsgálására vagyunk itt; amit eddig a gazdasági körülményekről elmondtam, csak bevezetőül mondtam el. Ez az alapozás, amelyre a tervezett alkotást rakhatjuk, ez a talaj. Ki kell hát tapogatnunk s később is vissza-vissza kell majd nyúlnunk hozzá, valahányszor egy új pillérnek helyet keresünk.

A második napon már magamtól is pontosan tudom, hogy élhetnek itt, hogy élhetnek bárhol a földmívesek, akiknek semmi földjük.

Mint az egész országot, e kérdéssel kapcsolatban engem is az foglalkoztatott, merre visz a kivezető út ebből a helyzetből? Ismerem a terveket, ezernyi van belőlük. Az illetékesek véleményére voltam kíváncsi, az érdekeltekére: magukéra a nincstelenekére. Milyen megoldást látnak ők, s látnak-e egyáltalán ilyet? Feleslegesen is azért tartottuk fontosnak, hogy anyagi helyzetüket tőlük maguktól halljuk. Ha sorsuk rossz, hogy gondolnák ők megjavítani? Erre voltunk kíváncsiak.

Tudom, milyen bajos a parasztokat kérdezgetni. Magam is finnyásan utasítanám el, ha valaki meghívás nélkül betelepedne szobámba, kérdőívet húzna elő, s faggatni kezdene legmeghittebb kiadásaimról, sőt elsősorban épp azokról faggatna. Válaszolni már csak azért sem tudnék, mert ugyan ki tartja számon egy évre visszamenőleg, hogy mennyit adott ki gyufára meg levélbélyegre.

Azok tartják számon, akik még erre is csak háromszori megolvasás után ejtik ki ujjuk közül a pénzt. A kérdezés így mégis kecsegtetett némi reménnyel. De persze csak úgy, ha az emberek őszintén is válaszolnak, ha sikerül bizalmukat megnyerni. Szerencsére ezzel nem kellett törődnünk, a bizalmat akaratlanul is megnyertük, még tavaly.

Tervet készítettünk. Az a nyegle gúnyolódás, ahogy szellemi életünk nem egy kiválósága is a faluvizsgálók kérdezősködő módszerét emlegette, ez a bűntudat-csitító lebecsülés adta a gondolatot, hogy részletes kérdezési módszert dolgozzunk ki. Elolvastunk egy-két szakkönyvet, tanácsot kértünk egypár gazdasági és pénzügyi szakférfiútól. Szaknyelvű mondataikat lefordítottuk arra a nyelvre, amelyet az is megért, aki csak magyarul tud. Aztán íveket készítettünk. Száz család adatát, száz gazda véleményét akartuk felvenni, hogy – a kerek szám miatt – könnyebb legyen a százalékszámítás, a statisztikai munka. Nem lett szükség rá; a legkisebb töredék is hitelesen vallotta az egészet.

Az adatokért először magunk jártuk a házakat; a rovatokat mi töltöttük ki, beszélgetés közben. Az első tíz-tizenöt ház után azonban kiderült, hogy a gazdák sokkal jobban értik a lényeget, mint ahogy gondoltuk, s bevezető meg magyarázat nélkül is nagyon jól meg tudnak felelni a kérdésekre. Kísérletül egy csomó ívet náluk hagytunk, s őket kértük meg a kitöltésre. A próba jól sikerült. De közben azért – más természetű látogatások és találkozások alkalmával – magunk is folytattuk a felvételt, ellenőrzésképpen.

Csak munkabíró családokhoz fordultunk, vagyis olyanokhoz, ahol a férj is, feleség is kereshet, még fiatal. Nem a nyomorról akartunk képet kapni, hanem a munkaképességről és a munka eredményéről. A házastársak közül azonban még ilyen esetben is csak a férj keres, mert az asszonyt a fiatalkorú gyermekek kötik le.

Előre elkészített tervünk szerint a kérdések három irányba ágaztak. Az első csoport a keresetet akarta tisztázni, annak különböző módjaira kért pontos választ.

Azok keresete, akik az egész esztendőt a faluban töltik, évenként körülbelül négy-, ritkábban ötszáz pengő. Ebből aratással mintegy 5 mázsa búzát és 1 és ¾ mázsa árpát keresnek, vagyis pénzbe átszámítva 120 pengőt. A többit napszámba-járással, tuskóásással, favágással s egyéb alkalmi munkával keresik meg. De ezt is csak azok, akik éberen figyelik, hogy hol akad, ha csak egynapi munka is, és azonnal jelentkeznek. Igen sokan vannak, akik nem képesek erre az állandó lesállásra, közönyösek, nemtörődömök lesznek, s az évszakonkénti nagyobb munkákon kívül csak akkor járnak napszámba, ha hívják őket. A tavaszi-nyári kapáláson, az őszi nagy terményszedésen kívül nemigen akad munka; oka ennek az, hogy a környező nagybirtok rosszul gazdálkodik, csőddel küzd. Bőven találtunk családot, amelynek évi keresete 200–300 pengő körül járt.

 

*

 

A kérdések második csoportja a háztartások menetére akar világot vetni; arra kért választ, hogy a keresetet a család mire fordítja, vagyis mit ad ki tejre, lisztre, sóra, ruházkodásra és egyébre.

A teljesen földtelen M. G. hónapszámos válasza: „Költök 30 pengőt lakásra, 5 pengőt sóra, 8 pengőt cukorra, 40 pengőt fára, 30 pengőt krumplira, 100 pengőt zsírra, 120 pengőt kenyérre, 20 pengőt egyéb fűszerre, 60 pengőt ruhára”, évenként. Vagyis összesen 413 pengőt, az egész családra. Helyzete a többséghez mérten kedvező: hónapszámra szerződve az évnek egy részében munkája állandó; fiatal, nemrég nősült, gyermeke még csak egy van.

Az ötgyermekes M. P. válasza, szó szerint: „tejet csak akkor veszünk, ha nagyon muszáj, lisztre, kenyérre, krumplira 260 pengő körül, sóra és egyébre 80 pengő körül költünk. A ruházkodásra nem tudok felelni, mert egyik rosszból csináljuk a másikat.”

Sz. M. „a ruházkodást adományozásképpen” szerzi be, N. L. annyit költ „ahogy a kereset engedi, mikor mennyit, mikor semmit, azt nem lehet kiszámítani”. Ruházat? „Ezt nem lehet ruházkodásnak nevezni, mert azt a 100 pengőt csak ócska rongyokért adjuk ki.” Heten vannak.

Sz. L. kiadásait hetenként, majd naponként sorolja fel: „egy kiló bab, 5 kiló krumpli, 2 liter tej, de legtöbbször egy csep se, egy kiló liszt, egy negyed só, másfél kiló kenyér naponta, egy nyolcad kiló zsír és amit lehet, nélkülözöm” M. S., aki pedig évi 600 pengő keresetről számolhat be, mert a családban nem ő dolgozik egyedül, a ruházatra így válaszol: „ruházatra annyit költök, amennyi az évi élelemre nem kell, esetleg az egyik héten az egyiket nélkülözük, a másikon a másikat” Sz. K. az egész érdeklődésre egyetlen mondattal felelt, szó szerint így: „eszt nem lehet felszámítnyi, mert van hét, hogy egy fillér sincs.”

Külön érdeklődtünk a tej-, a hús- és a cukorfogyasztás felől. Ezt már más szempontból is, a gyermekek fejlődése szempontjából akartuk tudni. Most is szó szerint, sőt betű szerint másolok ide egy-két általános érvényű választ. A háromgyermekes Sz. J. fogyaszt: „tejet hetenként semenyit, esetleg havonként egy litert, cukrot havonként egy negyed kilót. Húst hetenként egy kilót.” Az ugyancsak háromgyermekes K. M.: „hetente 2–3 liter tejet, literjét 14 fillérért, húst a székből soha semit, legfeljeb nyáron vasárnap egy-egy tyúkot, cukrot egy héten egy nyolcad kilót.”

Az ötgyermekes L. J. szóval mondta el, hogy egész évben cukrot 2–3 kilót fogyasztottak, húst talán 2 kilót, néha-néha fél kiló szalonnabőrt vettek 20 fillérért, meg disznófejet, kilóját 50 fillérért. A fogyasztás a gyermekek számának növekedésével csökken személyenként: több száj többet eszik. A kétgyermekes T. L. így ír: „egy héten egy liter tejet, meg sokszor annyit se, húst két hétben eccer, akkor is ha van rá, cukrot egy nyolcadot egy héten.” A hatgyermekes M. P.: „tejet 2–3 hétben 1 litert, húst szintén 2–3 hétben egy fél kilót, cukrot pedig akor veszünk, amikor muszáj, 10–12 fillérért”

Tartalékja senkinek nincs. Abban az értelemben, ahogy a város: a kamra fogalmát szinte nem is ismerik. A kamrában, ha ilyen helyiség egyáltalában van, csak a nyáron keresett búza zsákjai árváskodnak, körülbelül a tél közepéig, nagy ritkán a sarokban egy halom krumpli.

 

*

 

Mindenki pontosan annyit költ, amennyit keres. Így a következő kérdéscsoportra már ezzel megkaptuk a summás választ. Ebből annak kellett volna kiderülnie, tudnak-e valamit félretenni jövedelmükből a földtelenek? Ha igen, mennyit s mire használják azt fel? Ezzel kezdődött volna a tulajdonképpeni vizsgálat.

A merész tudakozódás mégsem volt hiábavaló.

Az első eredmény nyelvészeti, a német Einkommenból csinált jövedelem szó fogalmi tisztázása. Tíz magyar közül legalább négy akaratlanul is kijavította a kérdést. „Keresetemből semmi jövedelmem sincs”, válaszolta rögtön az első, a jövedelmen helyes nyelvösztönnel a nyereséget értve „Jövedelmem egy fillér sincs”, írta egy második, noha előzőleg négyszáznyolcvan pengő keresetet vállalt. A jövedelmet megtakarításnak vették. Erre aztán ömlött a válasz, egyöntetűen. Különbség csak hangban van köztük.

„Semmi, semmi, semmi”, írja a higgadtabbja. „Ez a kereset még a szerény eléléshez is kevés, hogy tudnék én félretenni?” kérdezi a kérdezőt K. M. „Keresetem 8 tagú családom eltartására és ruházására sem elég” – feleli Sz. L. A hatgyermekes M. P. így felel: „Nemcsak félrerakni nem tudok, hanem inkáb hitelre szorulok, aból amit tudok, megadok, amit pedig nem, az marad.” A négygyermekes N. G. válasza: „Megtakarítani pénzt azért nem tudok, mert hozzájutni sem tudok.” „Nem tudok én a jövedelemből félreteni egy filért – írja a hatgyermekes T. M. –, arról még szó sem lehet, hiszen a szegény ember olyan, hogy ahányszor eszik, anyiszor megéhezik.” A kérdezettek jó része válasz helyett szemünkbe nézett azzal a félig fürkésző, félig rendreutasító tekintettel, ahogyan az elmeorvos a betegére nézhet. Mások az íven, méltánylandó határozottsággal, áthúzták a kérdést, mint nem odavalót.

 

*

 

Az egész eddigi kérdezősködés afféle kísérleti emberkínzás volt a tudás érdekében: élveboncolás. Nemcsak haszontalannak éreztük, de kínosnak is, magunk is szenvedtünk tőle. Becsületből csináltuk végig, azért, hogy egész bizonyosak legyünk abban, amit úgyis tudtunk. Felszabadultan tértünk át a kérdések harmadik csoportjára: meg vannak-e elégedve munkájuk eredményével, s ha nem, milyen módon gondolnák megjavítani az eredményt. Azt hittük, a szabad remény szabadra ereszti a képzeletet, legalább a lelket. Nem eresztette szabadra, a nincstelenek nem szőnek álomképeket. Ez volt az első nagy tapasztalat. Talán a legnagyobb. A válaszok szinte csak a lélek magyarázó ábráiként álljanak itt.

„Munkám eredményével nem vagyok megelégedve, mert nincs megfizetve, hogyha keresnék hetenként 25 pengőt, akkor a családom jobban tudnám táplálni, de így nehéz”, írja N. G. Négy családja van.

Petőfi szép hangütése óta, hogy még kér a nép, sokat foglalkoztak azzal, hogy hát pontosan mit is? A zsellérek szerények. Heti 25 pengőnél egy sem megy tovább. Tárgyilagosak. A panasz is csak a reális jelzők halmozásából csendül ki itt-ott.

Meglepően tárgyilagosak, maguk felé is. „Most hát nem vagyok megelégedve, mert ehez a csekély koldus kis évi keresetemhez ojan nagy szám kivetést akarnak tőlem, a mire én méltó nagyon gyenge vagyok – írja M. S., noha hét gyermek eltartásához nem gyenge –, mert a nincsenből nem tudok sem szorozni, sem osztani.” Különben ő évi 600 pengő keresetről ad számot.

Vannak, akik a napszám emelésétől várnák az eredmény javulását. Ha az esztendő minden napján lenne munka, ha csak két pengővel is. Nagyobb számvetést a jövőről valóban nemigen tudnak csinálni, de csaknem valamennyi válasz végén az utolsó megoldás a föld. A száz földtelen közül 96 nem feledkezett meg a földről. A remény persze a második kérdésre a felhőkbe röppen, de még ott is tárgyilagos.

 

 

A száz ív közül kilencvenhatról másolhatnánk le egy-egy ilyen mondatot, amelyben még a reménytelenség burka alatt is a föld húzódik meg. Álljon csak egy itt. Egy hatgyermekes napszámos válasza:

 

„Munkám eredményével nem vagyok megelégedve, mert munka van, de nincs anyi eredménye, hogy munkám után megéljek, olyan módon gondolnám, ha tehetségem volna hogy legalább volna egy házam amibe belebúnék nem kéne lakónak leni a más hátán meg 12 kateszter földre volna legnagyobb szükségem amiből elő tudnám az évi megélhetésemet szerezni.”

 

Két kérdezett egyenesen elutasította a föld gondolatát. Ezekkel személyesen beszéltem. Az egyik vallási alapon, de elég logikusan azt fejtegette, hogy a vagyon Krisztus megtagadásához vezet. A másik, a nyolcgyermekes M. P. pedig azt, hogy neki teljesen mindegy, mi módon juthat keresethez; lapján ez állt: „a sokból elveni, a kevéshez pedig tenni és a gyermek nevelést az államnak kellene rendezni.” „Neki nevelünk” – mondta. A harmadik, aki nem említette a földet, némi magyarázkodás után arra szólított fel, hogy ígéret helyett nyújtsak át neki egy valóságos pengőt. Azután pedig, már mosolyogva, arra, hogy kimondott szavaim után rögtön adjak át neki további egy-egy pengőt, amíg csak a tapintható lényegig nem érünk, mert ő már sem a szemének, sem a fülének nem hisz, hanem csupán a tenyerének. Volt – egyetlenegy –, aki azt írta, hogy őneki így is jó, mert már megszokta.

 

*

 

A lényegre az utolsó kérdéscsoportnak kellett volna tapintania. Ám a zsellérek, szóban is, írásban is tájékozatlanul tapogatóznak a kérdésre, hogy mire fordítanák, ha több keresetük volna, s mennyi kellene akkor? Legtöbbjük általánosságot felel: „Bizony, sokkal több kellene.” „Még egyszer annyi volna jó, mint ami most van.” „Akkor mindig volna zsír, meg jobban élnénk.”

Az elképzelt összegen a legbátrabbja is úgy lépdel, mintha jégen járna. „Talán ha minden hónapban száz pengőnk is volna” – írta a hatgyermekes M. P. Egy másik hatgyermekes behívta a feleségét, azzal próbálta összeadni, mennyi is kellene a jóléthez. Kívánságaik olyasféleképp bonyolódtak, mint a mesebeli szegény emberé, aki végül a felesége orráról kívánta vissza a kolbászt a serpenyőbe. A keresettöbbletet majdnem mind arra fordítaná, „ami a legszükségesebb”. A legszükségesebb a legtöbbnek a föld.

„Ha több keresetem volna, akkor venék földet, meg ruházkodásra fordítanám, meg a bótos kitisztázására” (vagyis az adósság törlesztésére). A nyolcgyermekes B. K.-nak „1200 p kellene a maji korban, hogy családom tisztességes megélhetését biztosítani tudnám emberhez méltón.” „Az én hattagú családom föltáplálására, nevelésére, ehez legkevesebb 7 vagy 8 száz pengő kellene.” Volt, aki csalamádét venne, a csalamádéhoz aztán „valami jószágot”. Másnak „havonta 70 pengő kelene mert eből a mostaniból nem lehet gyermeket nevelni”. Öt gyermeke van. K M.-nek a több kereset is csak földre kellene, de úgy, hogy a törlesztést csak egy év után kellene fizetnie, lehetőleg ősszel. Sokan házat vennének. Sz. J. a fölösleget „ennek a kis háznak a megjavítására fordítaná, mert már rosz a teteje nádas és befoj rajta az eső és egészségtelen mert penészes a szoba belseje”. Hogy arra mennyi kellene, azt talán akármelyik mesterember megmondaná. Volt, aki tőlem kérdezte meg, hogy mit válaszoljon: mennyi kellene az emberi élethez. Őszintén válaszoltam, de ő tréfának vette. T. J. akkor nem várná meg a karja „száradását”. Sz. J. a többletet hat pár csizmára fordítaná, annyi gyermeke van, „a megmaradt öszeget pedig vagyon gyarapításra”. Az ötgyermekes K. P.: „jószágba fektetném és abból tudnék földet venni, abból meg tudnék ruházkodni, így még egy rosz malacot sem tudok tartani, mert nincs miből”. B. S. helyett a felesége írta, hogy: „a fő óhajunk hogy egy kis saját családi házat tudnánk építeni és nem ijen egéségtelen drága máséban lakni ezel a nagy családjával az embernek. Bocsánatot kérek ha őszintén feleltem de ez így van.” A községi utász a mostani évi 477 pengő helyett részletes költségvetése alapján pontosan 836 pengőt kívánna. „Én leírtam ezt – teszi hozzá –, de ki ad nekem igazat?” Aki feljebb néz, az mind fűz valami megjegyzést még a vallomáshoz, nehogy eszelősnek nézzék. Sz. K.-nak kellene „egy kis ház meg 5 föld, erre kéne 2500 pengő de ez nincs meg és nem is lesz míg a világ világ lesz az én sorsom nem tudom leírni vannak elöljárók azok tudják ki a szegény ki a gazdag”. A száz kérdezett család között egyetlenegy akadt, amely gyermekét, kilencéves kisfiát taníttatná, mert az nagyon ügyes. De itt is a válaszoló nem a férfi volt, hanem felesége, értelmes, friss szavú asszony, maga is ki tudott bennünket egy-két dologra okosítani a világ törvényeiről.

Utoljára hagytam a legemberibb feleletet. K S. adta. A lapon egyetlen rovatot sem töltött ki, a lap alján írta oda:

 

 

Ülök a földes szobában, ma délelőtt is már a negyedikben vagy ötödikben; én felöltőmbe burkolózva a sarokban ülök, társam az asztalnál, előtte a látogatás ürügyéül szolgáló papírlap, amelynek látása a háziakat rögtön szívélyes fogadásra indította. (Tavaly az ilyen látogatás után egy-két hónapra csomagot kaptak, egy-egy viseltes kabátot, hócipőt, levetett holmikat barátainktól.) A háziak mezítláb ülnek és állnak a földes szobában. Társamat régebbről ismerik, szeretik is, őszinték hozzá, már amennyire a szegénység egyáltalában lehetővé teszi az őszinteséget. A szegényeknek a grammatikájuk is más.

Tudom ezt, s ezért hallgatok, s figyelem, hogy a szabályai itt is olyanok-e, ahogy én azokat a Dunántúl megtanultam, s aztán eléggé tökélyre vittem. Lesem, hogy a dadogás, a hirtelen nekieresztett mellékmondat-özön ott következik-e be, ahol kell. Pontosan ott következik be. A jelen és a múlt idő szabályszerűen folyik össze, a feltételes módnak itt is megvan mind a harminchat árnyalata. A hangsúly a mondat végén konokan itt sem esik le, nem nyugszik meg; a pont helyén pirulás, legyintés áll, s indokolatlan tekintet a mennyezetre.

 

*

 

Más világba kerültem, a körvonalak egykettőre kialakulnak. A földrajzi fekvés után jól látom már azt a tájat is, amelyben a lélek mozog. A házigazda megfontoltan válaszolgat, mintha maga is tudná, hogy minden szava fontos adat e lelki táj monográfiájához. „Hány napot dolgoztam?…” – rágja a kérdést és a mennyezetre néz. Társam jegyez. „Hát a ruházat…” – ismétli ezt a kérdést is, és most a lába nagyujját nézi, mintegy tanácskérően. „Disznót azért nem öltünk, mert…” a mondatot – helyes nyelvösztönnel – nem fejezi be, felesleges. A látkép, azé a belső tájé, tiszta.

Nem először járok e lelki tájon, hírt sem először adok róla, hosszas bevezetővel nem untatom hát az olvasót. E tájra jövet is hegyeken keltünk át, itt vagyunk. Az ég alacsony, de nem a kereszténység angyalai laknak benne, a látóhatár nyomasztóan szűk. Azon túl körben nem Európa fekszik, vagy legalábbis nem európai távlatok. (Rögtön megértjük.) Az időmérték sem európai. A tér fogalma általában minden területen valami más világrészből, hogyha nem bolygóról való.

Társam faggatja az értelmes gazdát (már nem anyagi helyzetéről, mert azért nem kellett volna idefáradni, hogy földje csak annyi van, amennyi ott az ablakban a muskátli alatt feketéllik), tapintatosan erről a lelki látóhatárról faggatja. A gazda mindent ért, és készségesen felel. Érzi, hogy nem magát leplezi le, hanem ezt a különös tájat. Nem vall, hanem felvilágosítást ad; legmeghittebb ügyeiről egy idegenvezető hangján beszél: nem övéi. Egy népet leplez le. Most kezdődik az igazi vizsgálat. A gazda képzeletére vagyok kíváncsi; meddig repül az anyagiak világa felett s milyen erővel? Egyéni mérőeszközöm van hozzá.

 

*

 

Az én ingerhatárom, vagyis az a pont, ameddig képzeletem szállhat, a számok területén valahol a százezer körül van; az egymillió már igen-igen messze, párában és ködben halványodik. Felhasználható pénzben például annál többet már nem tudok magam elé idézni; a különbséget azon túl éppoly kevéssé veszem észre, mint azt, ha ezer gyertya mellé még ötöt meggyújtanak.

Figyelem a gazdát, az ő számhatára vajon meddig terjed, s most már én is kérdezgetem. El voltam készülve rá, hogy a határ nem lesz messze, de mégis meglepődöm. Aztán megdöbbenek, aztán feszélyezettség fog el, szorongást és szorítást érzek, mintha holnap már nekem kellene azon a szűk területen mozognom.

Esetleges nagyobb jövedelmükről beszélve a száz gazda közül csak hat részletezte, hogy boldogulásához körülbelül mekkora összegre volna szüksége, de ezek is elég tájékozatlanul: az ismeretlen területen egy szalmaszálban megbotoltak, szakadékokat viszont könnyű szárnyalással röppentek át, akár az álomban. A többi nagyon is tárgyilagos volt, a földön járt, szinte földhözragadtan. Az úgynevezett átlagot ez a gazda testesíti meg.

Százhúsz pengőnél már botladozni kezd. Kézen kell fogni, hogy százötvenig eljusson. Nagy nehezen eljut, nagy nehezen elképzeli, hogy lenne százötven pengője. Én képzeletének izzadságos munkáját képzelem el: a napszám átlag kettő ötven, de évente legfeljebb százhatvanszor-száznyolcvanszor akad, s itt van hozzá ez a hét család, meg ennek a kis háznak a bére, évi nyolcvan pengő. „De ha mégis – mondom –, ha az a százötven úgy volna meg, hogy nem menne el azonnal adósságra, zsírra, sóra, két éve esedékes csizmára?” A gazda most a kezére néz, zavartan, szinte szemérmesen; aztán feleségére néz s végre kimondja: „Talán egy borjút…” De aztán legyint, a borjú etetését, a szénát, a csalamádét legyinti le. S ha az is meglenne?

Tovább viszem, lépésenként nógatva és bátorítva, mint egy járni tanuló beteget. Beteg volna valóban? Kétszáz pengőnél fájdalmasan, majdnem hogy könyörögve tekint rám. Felesége, karján a tatárszemű kisdeddel, gyanakodva elhúzódik. Háromszáz pengőnél a férfi nagyot lélegzik, arcán mosoly áramlik szét. Megérzem, hogy ez a határ, följebb nem lehet. Pontosan úgy szedi a levegőt, mint én egypár hónapja a Jungfrau csúcsán. Ezután már csak a felhők szédítése jöhet, a tömör kék semmi, a mesék világa! Megállok, mert én a valóságot vizsgálom. Egy hold föld ára hétszáz-nyolcszáz pengő.

 

*

 

Átmegyünk a másik házba. A szoba, a bútorzat, a ruházat, a feleletek, de még az arcjáték is csak annyira különbözik az előbbitől, mint mikor ugyanazt a darabot látja más színészekkel az ember. Ott fűzhetem tovább, ahol az imént abbahagytam.

Én elsősorban a gazdasági cselédek lelkivilágát ismerem, köztük nevelődtem. Az „ingerhatár” e sajátos működését náluk ismerhettem meg, előbb közvetlen tapasztalásból, később – ellenőrzésképpen – szinte tudományos kísérletezésből. Számérzékük a pénz terén, az övék is, csökkentnek mondható. De még gazdagabb adatot kapott a megfigyelő, midőn időérzéküket vizsgálta.

A béres, akivel előzékenységből már júliusban tudatták, hogy az év végén egész családjával egyetemben el kell hagynia az uradalmat, még novemberben is a legnagyobb nyugalommal élte világát, s a kilakoltatás előtt legfeljebb egy-két héttel kezdte el a kószálást új helyért, de akkor is legtöbbször csak az asszony biztatására. Bár az előrelátó gazdálkodáshoz az asszonyoknak sem volt különösebb érzékük: a negyedévre kapott hat pengő készpénznek például már két hét múlva kivizsgálhatatlanul nyoma veszett, nem osztották be három hónapra. Arra a kérdésre, hogy „mi lesz a télen”, olyan tekintetet nyitottak, olyan ártatlanul nyugodtat, akár arra, hogy mi lesz az utolsó ítélet után.

A felelet itt is ilyen. A gazdának fogalma sincs arról, hogy mi lesz a jövő nyáron, arról sem, hogy mi lesz tavasszal. Azt is meg akartam kérdezni tőle, mi lesz a fiaiból az iskola után. És vele öregségében? Hogy képzeli? Leteszünk ezekről a kérdésekről; mondtam, csak kísérletül szolgáltak volna. Szűkítem a kört, az esztendőnyi távolság helyett évszaknyival próbálkozom. Tág még ez is. Hónapban is csak a kenyérlisztről szólva tudnak számolni. Hát az aratással keresett búza valameddig elég lesz; öt és fél mázsát kerestek. De a babnál a kör már hetekre szorul, a zsírnál napokra, a készpénznél pillanatokra. Hát a jövő felé nemigen megy; előre a láthatárt majdnem a szempilla súrolja.

Holott ez a gazda is rendkívül értelmes, ha volna egy tízholdas gazdaságom, nyugodtan gondjaira bíznám igával, állattal, teljes felszereléssel együtt. Szép magyar neve elárulja, hogy ősei ott voltak azok között a „visszatérők” között, akik a rácdúlás után a falvat újjáépítették, tehát valószínűleg részt vettek az Árpád-kori megszállásban is, értenek a településhez. A gazda semmit sem tud róluk; ahogy a jövő felé, úgy a múlt felé sem indul meg. Eszembe jut, hogy Petőfi erről a vidékről indult utolsó útjára, Erdélybe, a halálba. E tájon élte sorsa utolsó békés napjait.

– Ki volt Petőfi Sándor?

Kedvesen elmosolyodik.

– Gyerekkoromban tudtam róla egy verset – mondja és szája körül mosolyba fut a felidézett édes íz. Emlékszik a versre:

 

Petőfi Sándor Gatyában táncol.

 

A család itt is köröttünk áll, a megszámlálhatatlan nyüzsgő apróságból itt is jut egy picike az anya karjába. A gyerekek boldogan nevetnek.

– Nem úgy van az! – vág közbe a legnagyobb kislány, ötödik elemis. S már mondja is, hogy hogy van:

 

Petőfi Pál Gatyában áll.

A vidéki közigazgatás még mindig Eötvöst nyögi, az ember akaratlanul is a nagy regény mintáit szimatolja. Bevallom, meglepődtem egy kicsit, mikor a falu jegyzőjével összeismerkedtem, nekem is voltak még eötvösi tapasztalataim.

A főjegyző itt szívélyes, készséges, ismeri népét. A nép is jól ismerheti őt. Az utcán állunk, beszélgetünk, a téren játszó zsellérgyermekek körénk gyűlnek. Nem tartják be a tisztelő félelem nyolc-tíz méternyi távolságát, a tisztelet épp csak szavukat veszi, különben itt csetlenek-botlanak a lábunk előtt, megfogják a jegyző kabátját. A jegyző valamennyit név szerint ismeri. Erdélyi ember.

Tán ezért ismeri a falvat, távolról jőve kívülről figyelhette. Mosolyogva idézi fel első észrevételeit. Erdélyben minden falunak megvan a maga külön erkölcs- és szokásvilága, a községek évezrede egy helyen ülnek; a hegyek védelme mögött befelé fejlődnek, külön-külön kis országokká függetlenődnek. Itt, az Alföldnek ezen a részén a falvak nyíltak, mindenkit könnyen befogadnak, de el is bocsátanak; eleresztik az ősök szellemét is. Eleven népszokás hát így nincs is. Azaz, egy mégis van; a „lapátosok”.

Ha valaki meghal, jó barátai nem ünneplőben, hanem hétköznapi munkaruhában jelennek meg a temetésen. Ásóval jelennek meg. A menet elejére sorakoznak, a temetőbe menet karjukban, lefelé fordítva viszik a lapátot, hazajövet a vállra vetve. Van temetés, ahol ötven-száz lapátos is kerül a menet élére, ez a megbecsülés, az érdem jele. Szép rendben, egymás után járulnak a sírhoz, sokszor kire-kire csak egy ásónyi föld ledobása jut.

Kiderül, hogy ezenkívül is van még egy-két különleges szokás. Ezt egy rövid történetből hámozom ki. A kegyelmes úr (a gróf) épp a kastélykertben sétált, az úton összetalálkozik egy sereg napszámossal, lehettek vagy ötvenen, a gazdatiszt valami munkára vezette őket, oda a kertbe. Az emberek némán mennek el a kegyelmes úr mellett, az ötven közül senki sem köszön neki, véletlenül sem. A gazdatiszt fölháborodik (ő persze köszönt), s egy kicsit arrébb ráncba akarja szedni az embereket. – A kenyéradó gazdátok, így, úgy s a többi! Az emberek csodálkozva néznek rá, végre az egyik kiböki, szíves felvilágosításképp:

– Egyedül volt! Mi meg egész csapat. Neki kellett volna köszönni. Tudjuk mi, mi az igazi tisztesség!

Ők tudják, s ma is konok szigorral ragaszkodnak hozzá. Egy szempillantás alatt fölmérik, hogy két szemben haladó csoport közül melyikben vannak többen, melyiknek kell a köszönésre várni. Egy ember megsüvegeli a tiszteletest. De ha kettő jön, akár két koldus, akkor már a tiszteletesnek kell először a kalapjához nyúlni.

A jegyző mosolyog, látszik, hogy nincs kifogása a szokás ellen; barátja a népszokásoknak.

Másban is tesznek különbséget. Volt egy harangozó, segíteni szokott a pap gazdaságában is. Segített, s ami épp a kezébe ragadt, azt hazavitte. A pap tudta ezt, de hagyta, a gazdaság nem sínylette meg a kárt. A dolognak enyhe egyezségíze volt, a harangozó is tudta, hogy a pap mindent tud. Egyszer a harangozó növendék fia, véletlenül, még tájékozatlanul a rendszerben, némi pénzt is zsebre vágott, talán húsz fillért. Maga az apa hozta fülénél fogva a pap elé a bűnöst, és nem fogyott ki a felháborodásból. Lopott! Ilyet, az ő fia!

Lopásnak csak a pénz elemelése számít. Volt egy bíró (hajdanában), aki maga is megrakta szekerét az urasági szénakazal mellett. Meg volt egy elég módos gazda, aki… Meg volt itt egy favágó… Seregestül jönnek a történetek. Nem novellatéma gyűjtésére vagyok itt, így hát csak élvezem, s nem jegyzem a jóízű történeteket. S az élvezet közben is okulok: bizonyságot kapok régebbi feltevéseimhez.

 

*

 

A tolvajlás dolgában, hogy úgy mondjam, nincs szükségem sem példára, sem adatra. Hallgatom a rengeteg fura esetet, s mind beleillik abba a különös magántulajdoni rendszerbe, amelyet ide száz meg száz kilométerre ismertem meg, részint tapasztalatból. Nem tolvajlásról van itt szó, hanem megint csak egy más erkölcsről. Csak arról, hogy ez a népréteg száz-kétszáz évvel előbb kapta meg a polgári felfogást a magántulajdonról és akkor is polgári tulajdon nélkül. Vagy ő maradt el száz-kétszáz esztendővel a világ mögött? Lelkében az ősi földközösség szokásjogát őrzi. Annál inkább őrizheti, mert a hajdani földközösségből mást úgysem őriz. Tán ha neki is volna elég magántulajdon földje, másképp gondolkoznék. De a világ az ő megkérdezése és részeltetése nélkül mondta ki, hogy ez is tilos meg az is. A világ tárgyai váratlanul alakultak át jogi fogalmakká. Ilyesmit nehéz megszokni. Némely dologban fél ezredéves iskola is kevés.

Az iskola, tudjuk, körülbelül fél ezredéve kezdődött: Európa parasztsága a 12–13. században állhatott gazdaságilag s így bizonyára műveltségileg is a csúcsponton. Jellemzésül elég tán csak annyi, hogy eladdig nem fázott és nem éhezett: szabad vadászati és favágási joga volt. Jószágainak, ekéjének s gyermekeinek ott volt a még mérhetetlen föld, urai ellen a hegy és az erdő. A hanyatlás a 14. században kezdődött; a tragikus ellenállás s utána a szörnyű lecke a 15. században. Az újkori jobbágyság épp csak a paradicsomról való kitiltás ideje volt: a falakon túl ott állt régi formájában az éden, nem lehetett feledni. A falakat a kapitalizmus döntötte le, ő szerezte meg a megszerezni valót, alig száz éve; de néhol oly ügyesen szerzett, hogy a falak ma is állnak.

A széna már érték, a legelő magántulajdon, de lelke mélyén a föld egyetlen parasztja sem tartja bűnnek, ha jószága a máséba, főleg az uraságéba téved. Veres és Darvas parasztjai természetesnek veszik, ha a mezőn dolgozva szednek a közeli gyümölcsfákról, letörnek egy-egy cséve sütni való tengerit. Azt én sem tudtam megmagyarázni a hazai béreseknek, hogy miért nem szabad az előttük elfutó nyúl lábát eldobni. „A verebet mért szabad?” kérdezték enyhe, afféle mindennél többet értő konoksággal. Ugyanúgy csodálkoztam én el itt, midőn megtudtam, hogy errefelé az is lopásnak számít, ha a zsellérek a legelőn felszedik a kiszáradt marhaganéjt. Fölszedik, fűtenek vele.

Az erkölcs viszonylagos; azt megértjük, hogy világrészek szerint változik. Változik korszakok szerint is. Itt épp most van kialakulóban.

A szegények pontosan tudják, hogy hol, mikor, kitől és mennyit szabad elemelni. Meg tudnám írni paragrafusonként sajátos törvényeik kódexét, de ez igazán túllépné művünk határait; a törvényt különben is nemcsak a földmíves szegények követik.

 

*

 

Egyetlen jellegzetességet tudnék kiemelni, bizonyítékául annak is, hogy a magántulajdonról mégis határozott fogalmaik vannak. Azt, hogy a csalást százszorta nagyobb bűnnek tartják a lopásnál, talán még a rablásnál is. Ez azért meglepő, mert más tájak népei nem így gondolkodnak; a középkori francia paraszttörténetek kedvelt hőse a mindenki eszén túljáró öreg pásztor. Az ott szinte fölmagasztalt fondorlatért az Alföldön és a Dunántúl kés jár, s ezért a csalás ritka, legalábbis paraszt és paraszt közt. Mert a csalás, illetve a megcsalatás önérzetében is sérti az embert? Mert épp a legszebb emberi tulajdonsággal, a jóhiszeműséggel él vissza? Bevallom, hogy teljesen megértem, sőt átérzem a nép magatartását. Nyilván e gondolatkörbe tartozik, hogy a parasztok a vásári s a kereskedők rovására elkövetett lopást sem ítélik meg kellő szigorral; van eset, hogy holmi virtusnak tartják, bosszúnak, visszafizetésnek.

Lappang valami elferdült virtus a lopásokban is. „Híres enyveskezűek ezek” – mondja az uradalom egyik embere, de maga sem rejtheti el a mosolyt, midőn elmeséli, milyen agyafúrtan szerzik meg a hírességet. Volt közöttük egy, aki valósággal mesterségig vitte az ősi hagyomány ápolását; sehogy sem lehetett rajtakapni. Végül maga az egyik tiszttartó jött ki az ellenőrzésre, s fogadást ajánlott, hogy őt nem játssza ki. Épp csépeltek. A mester állta a fogadást.

A tiszttartó meg egész nap állta a strázsát, egy pillanatra nem vette le szemét a félmeztelenen dolgozó bajnokról. Fújás után az bevezette a strázsát a szomszéd kukoricásába, s megmutatta neki az eredményt, a majdnem félmázsányi halom tiszta búzát. A csizmájában hordta oda. A gép körül térdig gázolt a szemben, a búza befolyt a csizmaszárba, épp csak félre kellett vinni.

Az asszonyok meg a szoknyájukkal seprik össze a magvat. A szoknya alján egy kis darabon kifejtik a felhajtást, oda varázsolják be a szemet, naponta egy-két kilót is, ha jól ügyeskednek. „De visznek azok még a pillantásukkal is.”

A gyermekek a tarlóra, az épp learatott földre járnak. Csokorba szedik az elhullajtott kalászokat. Ki győzné elhajtani őket? Meglapulnak a mezsgyeárokban, ők maguk is állítanak őrt. Annak a füttyjelére egyenként beszaladnak a földre, hasra vágódnak, akár a rohamozó katonák, s ha a csősz észreveszi is őket, mire kiérnek, már kezükben van a kalászcsokor. Eldugják, vagy átadják a maguk őrének, s kezdik elölről. Estére egész nyalábbal térnek meg; sötéttel persze, mert azért ez sem tréfadolog, törvény van erre is. De ismerik a módit ők is, beleszületnek. Ilyenek ezek már egynapos korukban, az ember azt sem tudja, hova legyen a csodálkozástól; mit szólok hozzá?

Nem szólok semmit, bár csodálkozom. Erről például én magam sem tudtam, hogy bűn. A bibliában a kalászszedés még szabad volt; szabad volt az én gyerekkoromban is. Úgy látszik, pontosan addig tartott.

 

*

 

Az orvostudománynak a faluban már nem kell jó hírét költeni. Az iskolások közt alig akadt egy is, aki nem járt orvosnál, évente többször is. Feltűnően sokan voltak kórházban. A kórház is, az orvos is ingyenes, az anyák általában a legkisebb bajra karjukra kapják gyermeküket, és megvizsgáltatják. A falu egészségi helyzete nem az orvoshiány miatt nem javul.

Babona, kuruzslás állítólag nincs. „Református község ez!” – mondja valaki, némi önérzettel. Emellett vall természetesen a lelkiismeretes, kitűnő orvos is, ő maga az eleven bizonyíték: agyon van terhelve munkával. Igaz, még külön is foglalkozik a néppel, s ennek első eredménye szintén a több munka. A babona és a kuruzslás valahol az ősállapot és a civilizáció fele útján van, ott, ahol mellesleg az egész falu. Az emberek elmennek az orvoshoz, de a receptet gyakran a javasnál csináltatják meg. Vagy fordítva: a kuruzsló receptjét készíttetik el a patikában. Mint mindenütt, a gyógyszerész itt is órákig tudna mesélni, hogy mi minden varázsszert kívánnak tőle. Mesél is.

A varázsszert a parasztok részben meg is kapják. Fekélyesedés ellen medvezsírt kérnek; közönséges disznózsírt kapnak. Veszettségre ma is békazsírért jönnek; erre is disznózsírt kapnak, axungia porcit.

Itt különösen a füstölést kedvelik nagyon. Mindent megfüstölnek. Megfüstölik a beteg gyermeket, állatot, de füstölnek a baj megelőzése céljából is, prevencióból!

A füstölőt maguk készítik el, épp csak az anyagra van szükségük. Tömjént kérnek, mirrhát és ördögürüléket. Nem ezzel a szóval kérik. „Azt a háromféle füstölőt” kérik, „tetszik már tudni”. Tetszik; a tömjént és mirrhát megkapják, a harmadikat a tudomány asa foetidaval, egy afrikai növény leveléből kifolyt tejnedv megszáradt gyantájával pótolja. A három anyagot a parasztok összekeverik, pléhkanálba vagy cipőkrémes doboz fedelébe teszik, izzó faszenet dobnak rá, s a tehén alá tartják, rendszerint az alá a testrész alá, amelyet a meddőség okozójának vélnek; a gyermeket megforgatják felette.

Használják a „sokféle füstölőt” vagy „szobafüstölőt” is, ezt az egészség megóvása érdekében. E címen szagos olajba áztatott faforgácsot nyernek; a kályhára téve, kellemes illatot terjeszt.

Ha az asszonyoknak „nem jő meg a nyavalyájuk”, azaz, ha el akarnak vetélni, vörös fahéj- vagy fehér fahéj-tinktúrát vesznek, tinctura, illetve aqua cinnamoni spirituosat. De ismerik e célra a kinint is. Általában sok orvosságot ismernek, és még többet használnak.

 

*

 

Másutt az egyke miatt néznek felülről görbe szemmel a parasztokra, itt a sok gyermek miatt. „Törődnek is azok, miből él majd az a sok pulya!” A dunántúli falvakat a jövőtől való rettegés nyomorítja meg végül anyagilag is, ezt a jövő iránti teljes közöny.

A parasztok valóban nemigen látszanak törődni azzal, hogy miből fognak ivadékaik megélni, azzal sem, hogy hol – különben nem volna ennyi gyerek. Sok van. A falu végén szivardoboz nagyságú házak sorakoznak; megjelenésünkre úgy dőlt belőlük az apróság, mint a bűvész kalapjából a galamb. Hol fértek el benne? Előbb kíváncsiskodva mentünk be egy-kettőbe, hogy a titkot megfejtsük. Kérdésünkre a háziasszony szerénykedve pillantott szét a tenyérnyi szobában, s az egyetlen ágyra mutatott, hogy hát ott is elfér kettő, kettő ott a ládán, egy a kemencepadkán, egy meg a tetején. Még így is maradt egy felesleg. „Hát csak szorítunk helyet ennek a kis drágának is” – mondta az anya, olyan sietséggel kapva karjába a csöppséget, mintha – hely híján – el kellene szakadnia tőle. Ahol ő elfér, elfér ott ez a gyermek is. Úgy állt ott, karján gyermekével, a telezsúfolt szobácskában, olyan elszántan s kihívóan szinte, ahogy az anyák a táncoló mentőcsónakban, a romantikus festők képein.

Este a falu egyik lelki vezetőjénél ülünk. Ő is más vidékről került ide. Szintén rokonszenves, értelmes egyéniség. Érdemei véletlenül és apránként, beszélgetés közben derülnek ki, látszik, hogy ő maga számba sem veszi azokat. Ez még rokonszenvesebbé teszi. Hivatásában is modern, felvilágosult, jó társalgó. Nők is vannak a társaságban, de midőn a nagy gyermekszaporulatra kerül a sor, fesztelenül tud beszélni a parasztok nemi erkölcséről, az idetartozó szokásokról is. Finoman s mégis félreérthetetlenül megnevezi a legkényesebb fogalmakat. A nagy gyermekszaporaság oka szerinte az, hogy az itteni parasztok nem tartóztatják meg magukat, nem hajlandók lemondani a szerelem kínálta öröm egyetlen mozzanatáról sem, legkevésbé a legvégsőről; nem szakítják félbe azt. Egyszóval e téren őszerinte sem gondolnak előre, nem törődnek a holnappal!

Úgy érzem, mintha ezt egy kicsit elítélő hangon mondaná. Jól éreztem? S ha igen, igaza van a helytelenítéssel? Szókimondó egyenessége tetszik, de közben már másra is figyelek. Személy szerint a nép mellett van, szemléletével akaratlanul is ellene. Szemlélete egy felsőbb társadalmi rétegé: nyilván akkor vette át, mikor e rétegbe fellépett. Bizonyos vagyok benne, hogy tudtán kívül vallja, mint annyian az értelmiségiek közül. Egy pillanatra arra gondolok, hogy ezt a lélektani tünetet is érdemes volna tanulmányozni: azt a különös jelenséget, hogy egy jó szellemű egyén gondolatai közül is miként csillog ki egy-egy társadalmi osztály akarata. Tán arra a fura felfedezésre vezetne, hogy az osztályok gondolati lényeknek is különállóak, egészek. Így az igazság körüli nagy vitában csak egy-két döntő álláspont lehet, annyi, ahány osztály van. Ez az igazság kiderítését is megkönnyíthetné, ha az osztályokban elég türelem volna eszmei vitára is. Érdekes lélektani tünet, hogy türelmét mindig az erősebb veszíti el előbb.

Nem voltam ismerős a faluban, de a helyzettel igen, már az első napon. A falvak csak olyasféleképpen külön világok és egyéniségek, ahogy a betegek: magukban semmihez sem hasonlítható egészek, de az orvos rögtön rendszerbe teszi őket, félóra múlva tudja már, mi a bajuk, mi segíthetne rajtuk, s kérdezősködésbe legtöbbször csak biztonság vagy ellenőrzés végett fog. Régtől tudom, mi egy falu; csak összehasonlítanom kellett, s már ismertem ezt is. Jobb is, hogy kívülről közeledtem én is feléje: ha itt nevelődöm, hozzánevelődöm fogyatékosságához és erényeihez, s így tán sosem veszem észre azokat. Így rögtön észrevettem: a hiány rögtön feltűnt, a ráadás még inkább. Egy műalkotásról azért tudom azon nyomban megmondani, hogy jó-e vagy rossz-e, mert előzőleg már rengeteg olyat láttam, nem abból az egyből kell a műfaj törvényeit kibontanom. A parasztok alig kezdtek mondókájukba, már tudtam, hová fognak kilyukadni. A faluba vendégként érkeztem, de a népben otthon voltam.

Szempontjainkat így egyre tágíthattuk s emelhettük, hovatovább a parasztság legáltalánosabb sors- és létkérdéséig, kezdve azon, hogy miképp keletkezik ez a réteg, mi tartja fenn, s mi lesz belőle. A helyszínen való tartózkodás itt azért volt tanulságos, mert a különböző felfogású és nemzetiségű szerzők véleményét magukkal a parasztokkal beszélhettük meg. Vagyis itt ők voltak az ellenőrzők.

A paraszt úgy lesz paraszt, hogy annak születik – a származásra a magyarázat eddig nagyjából ez volt. A parasztok világosabban látták különlegesnek mondható helyzetüket. A beszélgetés közben egy idősebb kazalrakó, egyetemi katedrára méltó előadásban fejtette ki, hogy mivel a parasztság az a népréteg, amelynél alacsonyabb már nem található: különféle hosszas történelmi átalakulások révén belőle vezethet felfelé út, hozzá, lefelé soha. Nemcsak a halnagykereskedő nem megy el, még bukása után sem, első béresnek, de a város szélén nyomorgó proletár sem megy el falu széli zsellérnek. Mindezek már felsőbb fokú képződmények, mintegy okozatok. A parasztság tehát valami végső ok; az az osztály, amely – az ősnemzéshez hasonlóan – szinte a földből, a puszta anyagból áll elő. Kéretlenül s gyakran feleslegesen a társadalom legmélyéről ömlik ingyen s mindenre használhatóan. Ezért is illetik különféle őserőt idéző jelzőkkel, melyeket különben vízesésekre, olajkutakra és büdösbarlangokra alkalmaznak. Figyelemmel hallgattam a fejtegetést.

Halévy szép könyvének, a Visites aux paysans de Centre-nak legemelkedettebb fejezetében szinte líraian azt fejtegeti, hogy a földmíves-sors a helotizmustól akár a mai napig alapjában száműzetés, a fényből és kényelemből. Mihelyt enged a nyomás, amely a parasztot, századonként változó ürüggyel s törvénnyel a barázdához köti, az ekék és földek elárvulnak, a nép a városokba fut. Az ember, önszántából, úgy borul csak a földre, mint a gránát neszére, veszélyben. Szabó Zoltán parasztjai fél lábbal már kint vannak Tardról; egy táska utcaseprői szerződéssel én is ki tudnám üríteni Ozorát. Erdei egy egész könyvön át vonja logikus paraszti elmével a tanulságot, hogy a paraszti állapot puszta átmenet, a parasztság nem osztály, hanem korszak, s a fejlődés is, az emberiesség is s maga a parasztság is azt kívánja, hogy eltűnjék, ahogy eltűnt a rabszolgaság, a jobbágyság. Ne szóljunk a paraszti idill újkori ápolóiról. A paraszti sorsot a parasztok közül is csak azok tartják kívánatosnak, akik ott lent falun sem a parasztok zömének életét élik. Ezt vallották az itteni parasztok is.

 

*

 

A szegényparasztság mégis éhezik a földre.

Jobb híján, egyrészt. Másrészt meg ezt a mesterséget tanulta; felnőtt korban mi máshoz ragaszkodjék az ember, mint aminek mégis ismeri már úgy-ahogy a fogásait? A gyermekek még nem parasztnak készülnek, a példa nem csábítja őket. Mikor elfogadják, akkor már egy kicsit beletörődtek, az életbe is.

A parasztság történelmi magatartásáról nem azért soroltam fel a véleményeket, hogy a magamét támogassam. Nem így vélekedem, bólingatásom csak a végső következmény levonásáig tart, ott tagadó fejrázásra fordul. A vidéki élet ízeiről nemcsak Móricz és Kodolányi számolt be, hanem Vergilius is. S vannak, akik a városi életforma kitapasztalása után nyilatkoztak a parasztiról. A nagy kérdésre, hogy elavult-e a paraszti életforma, a válaszok még hátra vannak. De az elmélet a puszta kérdésektől is meginog. S ha a nép a városiaknak kijutott kultúra és emberi önérzet igényeivel akar élni a földből? Ha a műveltség és táj nemcsak kiránduláskor találkozik? A legfelső, mert legkényelmesebb életforma, a városi, nem átmenet? Merre lesz a következő lépés? Parasztot és mesterembert már láttam dalolva munkába menni, előre tenyerét dörzsölni a munka élvezetére: hivatalnokot és gyári munkást még nem. Szellemi életre csak renyhe test képes? Németh László Kert-Magyarországát a gúnyos bírálat a felhőkbe lökte, de az altisztek és nyugdíjasok konokan mutatják a példát rá, s nem a parasztság szégyene, hogy nem ő mutatja. Vannak, akik a hivatalnoki életet érzik száműzetésnek, s minden tavasszal megteszik lelkükkel és erszényükkel a számvetést a szabadulásra: a tíz hold földre, amelyen végre úgy dolgozhatnának, hogy értelmét is lássák. És persze emberi s nem állati tevékenységgel. A paraszti életformának egyetlen fogyatékossága van, s fogyatékosságának egyetlen titka az, hogy díjazása nincs arányban a kifejtett munkával. A legfontosabb, az élelmi cikkek termelőit a társadalom negyedannyi bérben sem részesíti, mint mondjuk a szempillafesték termelőit. Mindezt mindnyájan tudjuk. Csak a kísérlet van hátra: a kor midőn a szőlőkacsoló kétszer annyit kap a társadalomtól, mint az ajtónálló; tudása is kétszerannyi. Mindezt azért mondom el, mert a kérdéseket is felvetettem a helyszínen, s a hozzáértők bírálatára bocsátottam. Helyeslésük bátorított fel további következtetésre.

A parasztság a város, a polgáriasodás felé halad? Véres fejjel fog visszavonulni, ha meg akar maradni embernek, vagy épp azon az úton akar még különb ember lenni. A polgáriasodást egy kicsit könnyelműen használjuk, hogyha ugyan nem felelőtlenül: mindnyájan tudjuk, hogy proletárosodást jelent, „eldologiasodást”, legjobb esetben is csöbör helyett vödröt.

A földet mindig kell valakinek művelnie; paraszt mindig lesz, a legtökéletesebb gépkorszakban is. A parasztságnak a földön kell bevárnia tehát a gépek rohamát, csak ott tudja azokat maga alá gyűrni s szolgálatába fogni; csak így tudja magát végre megváltani. Mindehhez természetesen legelőször olyan föld kell, ahol lábát megvetheti: amelyen állva a társadalomban is méltó helyen áll. Ha elmegy a földről, nem tűnik el: a társadalom átgyúró üzeméből helótaként fog visszahullani, megint csak a földre. A vidéket nekem nem az ökörbőgés jelenti; bőghet helyette szántógép is, gépkocsi tülke is, akár minden parasztlegény kezében és akaratára, sőt központi fűtés kazánja is. Csodálatosképpen ezt a társadalom működésében oly járatlan parasztok könnyen el tudták képzelni. A hasztalan, tehát felesleges tervezésben agyuk egy tapodtat sem mozdult. Lelkük egy pillanat alatt befutotta az ésszerűség legmagasabb csúcsait is.

A zsellérek szemléletében a társadalom szerkezetének képe világos, egységes, bár egy kicsit torzított. Olyasféle, ahogyan a ház tövéből fölfelé irányított fénykép az emeletek arányait mutatja. Az ötholdas gazda szemükben már polgár, a húszholdas közelebb áll az ezerholdashoz, mint hozzájuk. Annak magassága pedig a felhőkbe vész. Ezért inkább természeti jelenségnek tartják, mint emberinek, s úgy is beszélnek róla. A napszámot úgy keveslik, ahogy az esőt, a ritka kegyet pedig úgy fogadják, mint a téli napsütést. Mindez nem jelenti azt, hogy nem bírálják. Az eget is eleget bírálják.

A társadalom széttagoltsága miatt sokat szenvednek, nemcsak testileg, vagyis anyagilag, hanem – amit kevésbé vártunk – szellemileg is. A rossz ruházat például nemcsak azáltal sújtja őket, hogy fáznak, hanem ennél tán még jobban azáltal, hogy szégyenkeznek miatta. A megfelelő ruha híján a táncból kirekedt lányok női mivoltukban is megalázva érzik magukat. Ez erkölcsi életüket is befolyásolja; szomorúbbá s egyben könnyelműbbé teszi. Vannak családok, melyek a vasárnapot esztendőszámra otthon töltik, mintegy önkéntes száműzetésben; sem a templomban, sem a kocsmában nem jelennek meg. A falu hajdani lelki közösségének megbomlását nagyrészt ez okozza. A különböző rétegek közt a társadalmi érintkezés úgyszólván teljesen megszűnt.

 

*

 

Emlegetjük a falusi értelmiség eltávolodását a néptől. Hovatovább ebben látja mindenki a falu társadalmának osztályokra tagolódását. Holott, a sok között, ez a legkevésbé veszélyes és a legkönnyebben megszüntethető. Némi túlzás volna azt várni, amit ma várunk, hogy megválasztása pillanatában minden segédjegyző magába szippantsa Rousseau eszmevilágát s hozzá Szent Ferenc lelkét. A zokszó különben e csoda után sem némulna el, bizonyítékául annak, hogy eddig is csak jogosan hangzott, de nem mindig jó irányba. A parasztok legkevésbé az értelmiség eltávolodását fájlalják. Hisz már nem is emlékeznek arra, hogy valaha közel volt. (Csak akkor volt közel, midőn egy-egy ellenség egy hajtásba fogta az egész falvat: a szabadságháborúk után, a reformáció hősi korában.) A falusi értelmiség kérdése csak a hivatal jó és emberséges ellátásának kérdése; erre egyre több a kedvező jel.

 

*

 

A magyar falvak szellemiségének igazi, gyakorlati vezetője az értelmiségnél is jobban a falusi iparosság volt. E réteg művelődési szerepéről eddig nemigen emlékeztek meg, vagy ha igen, akkor is lebecsülő vagy gúnyoló hangon. Mert versenytárs volt? A politikus és a csizmadia szavak egymás mellé téve mosolyt fakasztottak, az osztálygőg puffasztotta arcon. Holott azokban a nagy politikai időkben épp a csizmadiák, a falusi kádárok, asztalosok, kovácsok, kötélverők és kocsigyártók magatartásában rejlett a nemzet helyes politikai ösztöne. Több újságot járattak, mint az értelmiségiek. Vasárnap délelőtt a pappal s jegyzővel ültek egy asztalnál, délután a parasztokkal. Az első falusi könyvtárakat ők létesítették. Tudásukat rögtön közvetítették a népnek. Nagyrészt az ő sorából kerültek ki.

Amit nyugaton középosztálynak hívnak, azt nálunk ők testesítették meg. Értelmiségünk sohasem volt oly független, hogy külön s főleg valaminek közepén megállhatott volna magatartásában, vágyaiban, egész lelkületében fölfelé csatlakozott. A csizmadiák nevezetes rétege megállt ott, ahol volt s talajon állt. Művelődésének szerencsésen nem vetett gátat az a jellegzetes közép-európai szellembénító kórtünet, amelyet legtömörebben „érettségi-ragálynak” nevezhetünk s amely hazánkban különlegesen nagy pusztítást végzett. A csizmadiák felnőtt korukban is érdeklődtek, szerények voltak, el tudták képzelni, hogy van egy-két dolog, amit még ők sem ismernek. Így sokat tanultak. S mint mondtam, sokat tanítottak. Bizonyítékul a róluk szóló fejtegetést is lírai térre tudnám rántani, hálás hangon idézgetve hajdani beszélgetéseimet öreg falusi suszterokkal a föld keletkezéséről, Rákóczi elfogatásáról, India körülhajózásáról. A magyar művelődésben szerepük ott falun az volt, ami az ipari munkásságé a városokban. Kifogásképpen s búcsúztatóul csak azt mondhatjuk róluk: nagy kár, hogy e csizmadiák nem politizáltak eléggé, vagyis országosan is.

Mert ez a réteg eltűnt. A tőkés termelés gyári csizmái, fazekai és szerszámai kiszorították a falvakból ezt a réteget, ezt már elvitték proletárnak. (Nem a „fejlődés” ellen beszélek, csak a tényt mondom.) A falu társadalmának szellemi épületéből ezzel mintha a malter hullott volna ki. Hogy ez a réteg volt a középosztály, hogy ez kötötte a parasztságot az értelmiséghez, azt legjobban a mostani kép mutatja: hova jutott a parasztság e természetes kapocs leszakadtával. A régi mestereket, akik nemcsak mesterségük miatt voltak méltók e szóra, hasztalan kerestem ebben a faluban is.

A zsellérségnek osztályostársa sincs. Az ipari munkásság messze van. Mikor kerülnek vissza a hajdani mesterek fiai, a hajdani hivatással és lelkülettel? A népnek addig nem lehetett más útja, mint hogy a saját alapjaira, saját lelkületébe vonuljon vissza. Mint egykor ősei a gyepűk mögé.

 

*

 

Milyen e lélek magatartása a társadalom keretei, a közösség látható alakulataival szemben? Hogy fogadja a szép eszményeket, melyeket a múlt század nagyjai neki, a népnek készítettek, sokszor életük árán? Gondoltuk ugyan, hogy előbb azt kellett volna tisztáznunk, mi lett ezekkel az eszményekkel, de azért felkészültünk erre a kérdésre is. Megtervezett módszer alapján különféle jól csengő eszmeáramlatok, meglevő vagy megígért társadalmi szerkezetek, hitre, érdekre, vagy egyszerűen semmire alapozott mozgalmak érthető nevét kevertük a beszédbe, és vártuk mérlegünkre a választ. Nem feledkeztünk meg a felülépítményekről sem. Aztán egyszerre abbahagytuk ezt is. A feleletekben nem volt semmi helyi különlegesség, nem volt fajtai s országszerinti sem. A földmívesek úgy válaszoltak, mint a földmívesek a föld bármely részén. Meglepő tárgyilagossággal, éleslátással és tömörséggel; néha csak egyetlen szóval vagy legyintéssel. Hívó szavaink közé pártok s politikusok nevét is felvettem.

Legfeljebb a hagyomány ereje lepett meg, annak a titokzatos nemzeti s tán fajtai tudatnak elevensége, amely a mélyben, a néphez húzza át a századokat, s csak néha-néha tör ki egy-egy rendkívüli szellem ajkán át. Örömmel állapítottuk meg, hogy e különös, személytelen tudat ma is él, örök. A lényeges kérdésekre a kérdezettek klasszikusaink gondolataival feleltek, néha csaknem szó szerint. Az országlásról pontosan úgy vélekedtek, mint Petőfi, főurainkról, mint Széchenyi, a haza fogalmáról, mint Vörösmarty, a közelebbi jelenről s így a többi néphez való viszonyunkról, mint Ady nemzedéke. Válaszaik a megfogalmazásban is oly szerencsések voltak, hogy a szerep ismét felcserélődött, a kérdezőből tanuló lett. Midőn ők intéztek kérdést hozzánk egy-két bonyolultabbnak látszó dologról, én egy pillanatra el-elhallgattam, véleményemet újra mérlegeltem, s mikor végül kimondtam, akkor láttam, hogy gondolatom már az övékhez hasonlított. Puszta tekintetüknek ellenőrző, környezetüknek igazságra szorító hatása volt. A kiröppent szónak az első szárnycsapás után próbát kellett állnia belső erejéből; hamisan hangzott, szánalmasan bukott le, ha csak egy mozdulattal eltért valamerre. E körben csak az érdes, nyers valóságot lehetett mondani. Mint különben mindenütt a parasztok közt. A hazai klasszikusok sorát így bátran megtoldhattuk volna a külföldiekkel is, az emberiség nagy tudatosítóival s leleplezőivel. Mindazokkal, akiknek gondolatait nem kötötte meg s nem vezette félre az anyag; akik pártatlanul, az érdekvilágon kívül ítélkezhettek az érdekek bonyolult világa felett. Akik fölébe léptek annak, amibe e földmívesek még be sem léptek. Eszmejárásuk azért azonos.

 

*

 

A paraszti sors misztikumát szerencsére s természetesen a parasztok értik legkevésbé. Jó érzékük van a költői képekhez, az idülteket kényesen elvetik. Így ha valaki a múlt század kelléktárából azt szedi elő, s mondja meggondolatlanul szemükbe, hogy ők például a társadalom oszlopai, akkor, igen helyesen, csak oszlopra gondolnak, s szemüket végigjáratván magukon, megállapítják, hogy ők nem oszlopok, hanem emberek. Ilyen szemléletet tanít többek között Valéry is. Így tehát fundamentumok sem, források, őserők és semmiféle gyökerek sem. S ehhez hasonlóan földjük is csak szántó vagy rét, szóval föld, amelyből néha pára száll, néha illat, de rejtelem s kiváltképp szó soha. Aki a földből különféle szólamokat hall, annak irodalmilag rossz a füle, tehát paraszt már csak azért sem lehet.

A hazáról, nemzetről való gondolataikat előbb meghökkenve hallgatja az ember. Azután – ha elég művelt és emelkedett szellemű – büszkeséggel és megvigasztalva hallgatja, mert arra gondol: íme, a nagy eszmények mégsem halnak meg! Mert e téren is klasszikusaink legmélyebb gondolatait visszhangozzák. Néha azokat a gondolatokat, melyeket még klasszikusaink sem voltak képesek világosan szóba önteni, vagy legalábbis nem tudtak közzétenni koruk elmaradt szelleme, vagy nemzetgyilkos önkény tilalma miatt. Az egyik középkorú földmíves A nép című vers alapeszméjét mondta el nekem néhány tömör szóban anélkül, hogy e verset valaha is olvasta volna.

Hasonló szemléletük a társadalmi szerkezet, a vallás, a túlvilági és földi igazság dolgában is. Az értelmességi vizsgálatok során azt tapasztaltuk, hogy a zsellérgyermekek szellemileg jóval elmaradtak más társadalmi rétegek gyermekei mögött. A felnőttek értelmi képességét bátran összehasonlíthattuk volna bármely réteg szellemi készségével. Arra kellett gondolnunk, hogy képzésük nem fejeződik be az iskola elvégzésével, hanem tulajdonképpen csak azután kezdődik. Mint a jó papok, ők is holtig tanulnak, gyakorlatilag s első kézből: az élettől, amely, úgy látszik, mindenki számára egyformán a legjobb tanítómester. Lelki képzettségük nyilván emiatt a lényegbevágó dolgokban, a végső nagy kérdésekben alapos. Az államformát s általában a külső formát éppoly mellékesnek tartják, akár a nagy angol közgazdászok. A címek, rangok s vállverések osztogatásánál többre értékelik a javak elosztását. A napszám-egyeztető bizottságon elhangzott elnöki megnyitó szép mondataiból egy szót sem tudnak; a napszámbéreket tíz évre visszamenően tudják. Szemléletük mégsem anyagias, azt mondhatnók: anyag híján. Takarékossági s általában gazdálkodási képességüknek megfigyelése sem végződött jó eredménnyel. E tulajdonságokat azonban, mint tudjuk, a bölcsek is megvetik.

A bonyolult társadalmi viszonyok törvényeinek meglátásán kívül különösen az erkölcsi ítéletek megfogalmazásában tűntek ki. Döntésük itt is sommás; egy-egy nagy közéleti férfiú egész életművéről való véleményüket gyakran egyetlen kézmozdulattal fejezik ki. Döntésük kísértetiesen biztos és végleges: megállapítható, hogy a kézmozdulatot minden esetben Clio is átveszi. Tehát történetírói, sőt auguri érzékük is elsőrendű s annyira megbízható, hogy a jelenben is lehetne alkalmazni. Aki mindezt a megállapítást róluk túlságosan szubjektívnak véli, az sosem közeledett még e néposztályhoz a megfigyelés objektív magatartásával s eszközeivel. Mi igyekeztünk e módszert követni; ám amilyen egyszerű volt idevágó vizsgálataink lefolyása, éppoly körülményes volna azok részletes ismertetése. Azért csak néhány szót erről.

E népréteg műveltségének s életszemléletének alappillérei ma is a közmondások. Felesleges volna rámutatni, hogy e ma is használatos közmondásokban rejlő bölcselet is mily meglepő hasonlóságot mutat az emberiség nagy szellemeinek világfelfogásával. E közmondásoknak s szállóigéknek ez ideig csak nyelvészeti, verstani, főleg ritmikai feldolgozásuk van; filozófiai egységükről használható munka nincs. Meglepetést fog okozni, ha lesz. Bölcseleti irányukról kaphatunk hozzávetőleges képet, ha bármely nép szállóigéinek gyűjteményében fellapozzuk pl. a bíró, pap, szerzetes, törvény, prókátor, úr, nemes, szegény, húz, ág stb. címszavakat. (Magyar viszonylatban tanulságosan forgatható e szempontból Margalits Ede Akadémia jutalmazta műve, 1896.) E közmondások értékét újabban a tudomány talán azért nem becsülte eléggé, mert az ütemes mondatokba foglalt ítéletek mögül hiányozni látszott a bizonyító tapasztalati adatok sora. Ezek egy részét valóban elnyelte az idő, bár hatóerejükön ez semmit sem változtatott; más részüknek logikai megalapozottsága ma is jól látható, sőt tapasztalható. Ez ítéletek helyessége akkor világlik ki, midőn egy-egy tudományág évtizedes kutatás után is megállapítását szó szerint azzal az ítélettel fejezi ki, melyet az íratlan népi szemlélet – kétségtelenül hasonló tapasztalatok s viták után – már évszázadokkal előbb közzé tett („Minden szentnek maga felé hajlik a keze”, „Éhes disznó makkal álmodik.” „Ahol nincs, ne keress” stb.). Legyen szabad megjegyezni, hogy e sorok írója a társadalom s a művelődés felsőbb köreiben tett jelentősebb kanyar után lett e népi igazságoknak s általában a nép igazságának tisztelője és vallója. Ott szerzett ismeretei csak alátámasztották, s a tudomány szaknyelvén igazolták azokat a tételeket és igazságokat, melyeket tudni már gyermekkorában tudott.

 

*

 

Tanulságosnak mutatkozott a földtelen földmíveseknek a társadalomról vallott nézetét is összehasonlítani más rétegek nézetével. Ezt elvégeznünk itt azért volt felesleges, mert az összehasonlítást bárki maga is megejtheti: társadalmunk irányt adó osztályainak véleménye nyomtatásban is, élőszóval is elég sokszor megnyilvánul, s helyes módszerrel eredményesen tanulmányozható. Csak például említünk egyet. Legutóbb napvilágot látott egy összefoglaló munka értelmi ifjúságunk világszemléletéről is. A pécsi egyetem filozófiai intézete készítette elő az ország egyetemi hallgatóságától kapott válaszok alapján, és Makay Gusztáv adta ki A magyar fiatalság a sorskérdések előtt címmel.

A körkérdésnek arra a pontjára, hogy „mit tart a társadalmi különbségekről, hiszi-e, hogy azok megváltoztathatók?” ilyen feleletek érkeztek 18–24 éves főiskolai hallgatóktól: „A társadalmi rétegek között merev vonalat nem lehet vonni, hiszen azok jórészt maguktól alakultak ki, és ezeknek megbolygatása és felforgatása természetellenes, tehát rossz.” „A társadalmi különbségek nem áthidalhatatlanok, de ennek a problémának a vitatását nem tartom időszerűnek.” „A társadalmi különbség elég nagy, ezért kell az alsóbb néprétegeknek is művelődniük, hogy ezáltal ne érezhessék magukat oly idegennek.” (A másolás helyes; nem: érezzék, hanem: érezhessék.) „A társadalomban csak akkor van rend, ha van, aki parancsol.” „A társadalmi különbségek megszüntetését mindjárt az iskolákban kellene kezdeni.” Egy egyetemi tanár joghallgató fia ezt írta: „Társadalmi különbség van, de annak mai visszhangja túlhangsúlyozás.” Az összehasonlítás eredményéül elég tán annyit megjegyeznünk, hogy ennyi magyartalanságra, nyelvben és gondolatban, a földmívesek már neveltetésük folytán sem volnának képesek.

Mátyás álruhában járta az országot. A falu értelmiségében az övéhez hasonlónak érzem a szerepem, csak fordítottan. Az értelmiségiek öltözékem után maguk közé valónak tartanak, az előkelő intézmény, amelyhez munkám kapcsol, holmi glóriaként fénylik fülem mögött, látható tiszteletet ébreszt. Átesünk a nyugdíj meg a fizetési osztály kérdésén, egy-két űrtöltő, se ide, se oda mondat után a beszélgetést egyenesen a parasztokra terelem. Érdekel a vélemény, szemrebbenés nélkül hallgatom. A vélemény nem kedvező. Figyelmesen, de belül azonnali mondatboncolásra készen hallgatom. Úgy érzem magam, mint a vígjátéki hős, akinek az embroglió csúcsán valaki, nem tudván, hogy kivel beszél, kereken megmondja, hogy milyen embernek tartja. De nekem nincs kedvem a nevetésre.

A vélemény tárgyilagos. Be kell látnom azt is, hogy ismereten és tapasztalaton alapszik: akik itt a népet bemutatják, évtizedek óta élnek közte, volt alkalmuk megfigyelni és kitapasztalni, a saját bőrükön. Hiteles tanúk, elfogultságra nincs okom gyanakodni. Hovatovább nem is tudok szemükbe nézni; szembesítésen érzem magamat, s nem találok ellenvetni valót. Ha szerencsés és kérkedő a nemzet, kiold magából, ha szerencsétlen, azonosulásra kényszerít. Még annál is többre: arra, hogy én piruljak helyette. Feszélyezettségemben magatartásom pillanatonként változik: előbb sértést és megalázottságot érzek (mert belül tudom, hogy mégis igazunk van, ha annak minden ellentmond is), aztán mosolyogva, nyakkendőmet igazítva bólintok, s biztatom a beszélőket. Azok semmit sem sejtenek, s merő barátságból még jobban megkínoznak. De aztán visszanyerem egyensúlyomat, sőt vállalom a bíró szerepét is. Vannak persze kideríthetetlen ügyek.

Délelőtt a parasztokkal a napszámról beszéltem. Az idén a bér viszonylag elég nagy volt (nem a megélhetéshez, hanem az elmúlt esztendők béréhez viszonyítva), a napszámosok az ellen nem panaszkodtak. A nap volt kevés, kedves uram! Azt szerették volna, hogy az év minden napján legyen munka. Az a jó bér csak egy-két hónapig, igazság szerint egypár hétig tartott. Most ősszel már épp hogy csak csurran-cseppen valami kereset, télen meg semmi sincs. Nem vigasztalta meg őket, midőn elmondtam, hogy ez országszerte így van. Sajátos mezőgazdasági termelésünk olyan, hogy a mezőgazdasági munkásság az év 365 napjából – a hivatalos kimutatások szerint – átlag csak 180 napon lel alkalmazást. Van vidék, ahol csak 150 napon. „Ez olyan”, mondták a zsellérek.

Nincs tehát napszám. Az intelligencia szerint napszámos nincs. Az egyik tanult vállalkozó, akinek nemcsak tárgyilagosságáról, hanem a nép iránt való jóindulatáról is meggyőződtem, elmondta, hogy kertje felásására hetekig nem kapott embert. A fiatal tanító, noha csodálkozva, de mégis inkább sajnálkozással, mintsem ellenséges érzéssel mondja el, hogy tavaly télen le kellett volna takaríttatni a havat a korcsolyapályáról. Egy pengő ötvenet fizettek volna érte. Nem akadt jelentkező. Végre valaki majdnem szívességből vállalkozott rá. Társaságban ülök, mindenki mond egy-egy esetet. A dolgot senki sem érti, mert azt elismerik, hogy bizony a parasztoknak nagyon is jól érkezne akár ötven fillér is, főleg télen. Az eseteket én is meg tudnám toldani, más vidéken szerzett hallomásokból. A lényeget azonban az sem világítaná meg.

Az ember könnyen talál megnyugtató feleletet mások viselkedésére, ha a magyarázattal önmagát akarja megnyugtatni. ítélkezéstől sem riad vissza. Érzem a veszélyes pillanat közeledtét, s fölkészülök rá. Elhangzik a kínálkozó magyarázat: lusták. A magyarázat még ingadozó, de ha csak épp megáll a talpán, győz: az ellenállás oly gyenge. Megnézem, aki a szót kimondta. Vidám tiszttartó. Szinte hálával tekintenek rá, neki aztán igazán lehet tapasztalata a napszámosok munkakedvéről. De van-e tapasztalata a munkáról?

S milyen lustaság az, amely az éhkoppal is dacol? A tohonya szó illik arra? Arra a magatartásra, hogy valaki korgó gyomorral inkább a hideg vackon heverjen, mintsem kinyújtsa kezét a felkínált javakért. Mert azt senki sem tagadja, hogy télen nélkülöznek. Azt sem tagadják, hogy a nyári munka alkalmával derekasan kitesznek magukért. Mindezt csak magamban gondolom. De aztán a társalgás egypercnyi szélcsendjében mégis kimondom, hozzátéve, hogy itt valami mélyebb ok rejtőzhet, talán a lélekben.

Vállvonás, tájékozódást fürkésző pillantások; de az elébb felvillantott szó nagyon is szerencsés volt: seregestől csalja maga mellé a bizonyítékokat. Tuskót ásni is például alig mennek. Az egyik erdei tisztviselő ki akarta takaríttatni az istállóját: majdnem magának kellett megcsinálnia. Favágás? Könyörögni kell, amíg akad rá valaki. És a szolgálók! Hosszú panaszok a háztartási alkalmazottakról, a szokásos „fizetett ellenség” alapon. Engedem áramlani fülem mellett a panaszt, elmélyedve magamban keresem a magyarázatot a belső okra, úgy is magamban, hogy belül. Kísérletre és megfigyelésre van egy kis falusi társadalmam, velem van állandóan: csak emlékeim közt kell világosságot gyújtanom.

 

*

 

Télen nálunk sem dolgoztak. Nem dolgoztak a jobbmódúak sem, akik saját maguknak dolgozhattak volna. Nem igaz, hogy ilyenkor „a gazda szerszámait javítja”. A gazda ilyenkor pipált, fázott, olyan óvatosan mozgott, mint a vakok, azaz, mégis dolgozott, de félelmetes testi-lelki üzemcsökkentéssel; szerszámait kapkodva tavasszal javította meg. A szegények még kevesebbet dolgoztak. Persze, tettek-vettek, mert hisz van, aki egy faluvégi házkörnyék ellátását is épp elég munkának érezheti, de hát ez mégsem volt dolog ahhoz mérten, ahogy másnak dolgoztak, aratáskor. Novembertől márciusig alkonyi vagy hajnali, azaz, munka utáni vagy munka előtti hangulat lengett a falu felett. Én gyakran vasárnapi hangulatot éreztem: dolgozni valahogyan nem illett, csak épp a legszükségesebbet. Valahogy a kapun kilépni sem illett, az utca olyan volt, mint a padok köze úrfelmutatáskor: aki végigkocogott rajta, magára vonta mindenki tekintetét. Aludni és pihenni illett, valljuk meg, volt mi után és mi előtt. Akinek erre sem tellett, azt lelkük alján a többiek megszólták, méltán. Valamiképpen olyanfajta bizonyítványt állított ki magáról, mint a mesebeli tücsök a hangyák közt: mit csinált a nyáron? A falu nyári és téli élete úgy elválasztódott, akár a fáké, akár a medvéké. Akár a rideg gulyáké. Akár a nomádoké, akik a félesztendős forró csatangolás után ősszel meghúzódnak valami víz partján, egy szertelen szombaton degeszre zabálják magukat, aztán igyekeznek átaludni a telet, mint valami hetes ünnepet; ha felébrednek, gyorsan bekapnak valami reggelipótlékot, s buzgón hortyognak tovább, védekezésül az ebéd ideji nagyobb éhség ellen: tudni sem akarnak róla. Valamikor természetesnek vettem ezt a hangulatot, alávetettem magam neki. Még diákkoromban is, a karácsonyi szünetek alatt zökkenő nélkül bírtam a ház végehosszatlan szunyókálási iramát. Testemmel tehát értettem okát is. Ezt szeretném most elmémmel fölidézni.

Nyilván a testnek is van valami költségvetési ösztöne, a parasztok azért csendesülnek meg télen. Még verekedni is kevesebbet verekednek, mint nyáron. Bírná a medve a koplalás téli teljesítményét, ha a barlangi langyos hortyolgatás helyett a köpködő sarában álldogálna, vagy naphosszat a kerítések felett dugdosná a fejét, hogy hol van egy kis fűrészelnivaló? Takarékoskodik azzal a maga köré fejlesztett kis meleggel, takarékoskodik izmaival, de nyilván még agyának és ösztönének működtetésével is. Bizonyos, hogy annál jobban takarékoskodik mindezzel, minél gyengültebbek azok: minél soványabban végezte az idényt. A hús, az mindenkin egyformán hús, s én el tudom képzelni a falusi test belső számvetését egy-egy munkára mozdulás előtt. Az üzem egyensúlya még mindig jobbnak ígérkezik, ha a test tétlenül hever, mint azzal a pótlással, melyet az egész napi kínos jártatás után egyötvenért kap. Pihenni is kell.

 

*

 

Az OMGE kevesli az évi 180 munkanapot, a népbarát szociológusok nemzeti szerencsétlenségnek tartják, a zsellérek egyénileg tartják annak anélkül, hogy a dolog mélyére néznének. Ha odanéznének, mást hangoztatnának.

Igaz, az évi időből átlag 180 napot dolgoztak. A napot én is keveslem. De sem az időt, sem a dolgot. E 180 nap alatt többet dolgoznak időben is, mint a sorsukon aggódó szellemi munkások. Többet dolgoznak az ipari munkásoknál is. Pihenőjüket tehát nem a pihenés szempontjából lehet kifogásolni.

Látástól vakulásig dolgoznak. Az alatt a 180 nap alatt testük átlag napi 15 órát fárad, szerény számítással. 180 megszorozva 15-tel, az 2700. Egy esztendőben tehát 2700 órát dolgoznak.

Évi 300 napnál többet az országban senki sem dolgozik, se munkás, se hivatalnok, hisz csak piros betűs ünnep 68 van egy évben, s a hivatalnokok példájára végre a gyári munkásság is kap fizetett szabadságot. Szóval, az évi 300 napot dolgozó réteg egy esztendőben – ha a fizikai munkások törvényes legmagasabb napi 8 órai munkaidejét vesszük – összesen legfeljebb 2400 órát dolgozik. Tehát legalább 300 órával (38 munkanappal) még mindig kevesebbet, mint a mezőgazdasági munkások. Miért épp az ő munkájukat keveselljük hát? Mert ráadásul még minőségileg is a legnehezebb? Egy aratási nap 15 órája erőkifejtés dolgában 20 órának is megfelel, akármilyen más szakma munkájához mérve. Semmitől sem tartózkodom úgy, mint a nemzeti elfogultságtól. De hogy a magyar, ha egyszer nekikezd, a dologban magasra kiválik, azt gyermek szememmel én is jól láthattam a háború alatt, midőn a búzaföldeken szinte nemzetközi verseny állt a magyar szabadságos katonák és az orosz, olasz meg szerb hadifoglyok között. Győztek idegen pályán is, mikor ők voltak hadifoglyok. Virtus náluk a munka, az adott szó betartása, erkölcs? Nem kímélik magukat. Minden joguk megvolna hát a pihenésre; még az eddiginél is nagyobbra. Módjuk nincs rá.

 

*

 

Ezeket gondolom, de még mindig nem szólalok meg. A társalgás, mintegy a lelkifurdalás intésére most arrafelé kanyarodik, hogy azért vannak szorgalmasok is. Név szerint megnevezik a szorgalmasokat, szinte ajánlva egymásnak őket. Aztán megemlítik, hogy a szükség azért mindenkit rávisz a munkára előbb-utóbb, tavasz felé bizonyosan. Hangsúlyukkal elismerést fejeznek ki a szükségnek, mint valami okos rendtartónak, aki érti, hogyan kell a makrancosokon kifogni. Hallgatok, a belső hangot hallgatom, egy kicsit mosolyogva azon, hogy majdnem úgy folyik, mint egy közgazdasági előadóé; az emlékek, ha megszólalnak, mindig csodás nyelven szólalnak meg.

Különös a parasztok lelki magatartása; de oly különös azoké is, akik épp a szűkölködőtől várják el, hogy egy repedt polturáért is napestig dolgozzék (a jobbmódú jobb megfizetését természetesnek tartják), s valami erkölcsi alapon éreznek felháborodást, ha a szűkölködő nem adja be derekát. Montherlant remek bankár-hőse jut eszembe a Célibataires-ből, aki hosszas lelki küzdelem után végre ad valamit egy koldusnak, de harag önti el, s szánalmas baleknak tartja magát, midőn később visszaemlékezik arra, hogy a koldus keze tiszta volt.

Először én is kérdezősködtem a zselléreknél, hogy miért nem fognak valami háziiparba; de azután nem kérdezősködtem, elszégyelltem magam. Másutt kellene kérdezősködnöm s másról. Ha nyáron ők is csak napi nyolc-kilenc órát dolgoznának, akkor szemükre vethetném, hogy hisz van fölös idejük. Hogy nehezen mozdulnak, megértem más oldalról is. Láttam közelről a szűkös viszonyok zsibbasztó erejét. Megértettem, bár először megcsodáltam a különös jelenséget, hogy telente nem azok ragaszkodnak az otthonhoz, akiket fűtött lakás és tisztaság övez, hanem épp azok, akiket megdideregtet az otthon. A jó lakás legjobb tulajdonsága, hogy elbocsát, sőt el-elküld. Aki hálótermében is fázik, az még jobban tart a kinti hidegtől. Én már csak testgyakorlásból is vállalnék egy kis tuskóvágást a jégcsapok ékszereibe öltözködött havas erdőn. A zselléreknek nincsen erre szükségük.

A lelki okokat keresem, s az ügybuzgó hang itt belül, bennem még mindig a test okait sorolja. De vajon a lélek viselkedését nem a test szabja-e meg minden esetben itt? Oly messze van ide az eszmék és eszmények világa! A konok nemtörődömséget először holmi ázsiai örökséggel próbálom magyarázni, de aztán fejembe villan ez a nagyon is nyugati és modern szó: a lélek sztrájkja, s emellett fogok pártot. Bizonyos, hogy ezen a csapáson is messze jutnék. Amerikában ezt a magatartást slackingnek hívják, amerikázásnak. Mindenütt van neve, ahol a lélek szemben áll valamivel, de azt mégsem mondja ki s azt még kevésbé, hogy miért.

 

*

 

De aztán Amerikából valami mégis visszaránt, a rántás hevével Európán is túl, megint csak a sztyeppékre. Gyanakodva vizsgálódom itt, nevezetes ázsiai származásunkban soha nem találtam különös lelkesülnivalót; most a rendesnél is nagyobb gyanúval nézem; az utóbbi esztendők tapasztalatai egyre inkább az Ázsia-vallók mellé kényszerítenek. Ahogy idősödöm, amilyen mértékben magamba szedem az időt, olyan mértékben veszti tekintélyét előttem a történelem időtengere. Gyermekkoromban a honfoglalás óperenciányira volt, most már alig folyó választ el tőle, odalátok. Odalátok, s visszatekintve erre a falura, Árpádék világát fedezem fel. Nemcsak az arcokat nézem, hanem a taglejtést, a járást, a tekintetet, az élet semmibevevését, a házakat. Az imént a mondatokon átsuhant, hogy nomád. Ez a nép még ma is elevenen emlékszik nomádságára. A házépítésben nem úgy nomád, hogy sátorformát rak, hanem úgy, hogy nem sajnálja, ha holnap ott kell hagynia. Ezt nem tartom erénynek. Jártam igazi sztyeppén is.

Nomád emlékezetű az esztendő beosztásában, a földhöz való viszonyában: a munkát egyszerre, rohamszerűen végzi, mintha kergetnék. Nem fészkeli be magát a talajba; bármily furcsán hangzik is: lélekben még elég messze van tőle. Húzzuk a párhuzamot, húztam magam is a német és a magyar falvak közt. Miért boldogulnak azok jobban? Ezer választ is tudnék erre a lapos célzatú kérdésre, de csak egy felkiáltással felelek: ezer év! Mi egy nép életében ezer év? Ha akarom, sok, ha akarom, kevés; attól függ, meddig nézek előre. Ezer éve, de hétszáz éve is ez a nép itt még futott; a német már ezerötszáz éve megállt. Ezerötszáz évvel előbb érkezett meg a földhöz. Csak a föld s nem a lélek műveléséhez persze, mert a nomád sok tekintetben műveltebb, tapasztaltabb, világlátottabb a helybenlakónál; csak egy életformához ért el előbb. A magyar helyben állva is nyugtalanul nézelődik, nekiiramul, legyint, aztán bevágja magát a vacokba, s terv helyett álmodik egy nagyot.

Kelet népe. Ezt nyugatról jőve látja az ember, ma is. Széchenyi még a nemességben látta, az örökség azóta két társadalmi osztállyal lejjebb ereszkedett, de megvan, változatlanul, naponként egy véka tünetet gyűjthetnék össze. Kelet népe, ez azt is kifejezi, hogy a nép már nincs keleten – irigylem a szép címet, ha Széchenyi nem írta volna, én írom fel könyvem fedelére. Keleti nép nyugaton ma itt azt jelenti, hogy aki csak egy grádussal is kilép a népből, rögtön Párizs nívójára emelkedik, nem kiválasztódik, hanem valóban kivál. A falu szélén sátorlakó lelkek gubbasztanak, itt az úriszobában tökéletes spaléták mögött az eszmék Ford agytekervényei szerint csavarodnak. A társalgás megint a körül a rejtély körül csomósul, hogy miért nem állnak napszámba a zsellérek akár egy pengőért, ha amúgy sincs dolguk? Más utakon, de elérkeztem oda, hogy megfeleljek rá, végre megszólaljak.

Azt mondom, hogy annyiért én sem állnék munkába, reggeltől késő estig. A furcsállásra röviden, olyan gyöngébbek kedvéért stílusban elmondom álláspontomat: a zselléreket éppolyan embereknek tartom, mint magamat. Igen, pontosan olyanoknak, mindenben, minden körülmények között, sőt mindennek ellenére. Ez elvem, ezért nem is vitázom róla, ilyen vagyok. Ha én nem állok, nem kívánhatom, hogy ők meg álljanak! Így vagyok egyszerre keleti és nyugati; így léptem ki a népből anélkül, hogy elléptem volna.

Nem vitatkoznak, csak megnéznek; mosolyogva, tehát az álruhából még semmit sem sejtenek. Önként leplezem le magam. Egy kis csend támad. Aztán jóakaratúan, udvariasságból, mintegy betegnek kijáró tapintatból, mindnyájan elfogadják érveimet. A titok itt persze még mindig kiderítetlen, itt még mindig nem látom, hogy hát napszámos vagy munka nincs-e elég, hogy kinek van igaza a munka körül, a munkakeresőknek vagy a kínálóknak-e. „Csak szembesítéssel lehetne kideríteni – gondolom, megint némán –, az volna a legegyszerűbb.”

Ezer év nem sok. Történészeink büszkén emlegetik, mi az, ami a nemzet magatartásában alig változott az alkotmány, az országlás s ezek eredményei terén. Kiemelik, hogy milyen konokan ragaszkodik a nemzet egy-egy ősi szokásához, melyet tán még Ázsiából hozott. S hogy milyen nehéz az ilyen magatartásról leszoktatni, akkor is, midőn az már századok óta időszerűtlen. Ifjú történetfilozófusaink az ország belső szerkezetének ma is álló pilléreit jellegzetes nomád alkotásnak vallják és dicsérik. Államszemléletünk kicsiben ma is olyan, mint Attiláé: türelmes, sok népet összefogó.

A nép is így őrzi a hagyományt, jót, rosszat egyaránt. Amit mi csökönyösségnek vagy épp lustaságnak látunk, az nemegyszer csak az ősök konoksága vagy óvatossága, s tapasztalatot, esetleg hajdan értékes magatartást őriz. Vagy ha már ártalmast is, legkevésbé a ma élőket lehet hibáztatni érte. Lépten-nyomon látom az ilyen jeleket itt. A falvat úgy tartom a múlt elé, akár egy lezárt borítékot a világosság elé: látom, mi rejlik benne, néha még ki is betűzöm. Története most csak ebből a szempontból foglalkoztat.

A falu még a Rákóczi-korban sem ismerte a földmívelést. Azután kezdtek itt-ott szántogatni, de még akkor is csak az újonnan jöttek. A falvat a legújabb korig erdő és mocsár övezte, leginkább mocsaras erdő. Makk is volt, sár is volt – már a legelső írott emlék, 1075-ben királyi kanásztelepnek nevezi.

A falu különben nem is Árpád-kori, hanem a vezérek korabeli település. Az erdő és a mocsár az őslakos magyarokat eléggé megvédte attól, hogy más népekkel keveredjenek. E különleges geográfiai helyzet megszűntével különleges anyagi helyzetük védi őket elannyira, hogy még a legújabb korban is egy-két szlovák család befogadásán kívül legfeljebb csak cigányokkal keverednek. A fajta tehát eléggé őrzi ősei vonásait, azokat ma is tanulmányozni lehetne.

A kanászok idők folyamán méhészetet s halászatot is űztek. Erre nevelték is őket, kormánytámogatást kaptak, a legutolsó jelentékenyet – 70 emsét és 60 méhkast – II. Bélától kapták, 1138-ban. A falunak csaknem minden korból van írott emléke. 1552-ben a helység papja a trienti zsinatra utazó követ országos költségéhez egy forinttal járult, a legkevesebbel az országban, ő volt a legszegényebb.

A legrégibb kortól a legújabbig az okmányokban előforduló név egytől egyig mind magyar: Tar, Fodor, Bodor, Igaz, Kerék, Szekeres, Veres, Istenes, Képíró.

A török hódoltság idejében, „mint alkalmas búvóhely”-et emlegetik, egyetlen feldúlásról sem tudunk, a falu békésen fejlődik. 1590 táján kimérik a határát, egy Sáros Tamás nevű sihederfiút a határpontokon erősen megvesszőznek, hogy „azokra jól megemlékezzék”. Meg is emlékezik, 1620-ban az ő vallomása dönt az egyik szomszédos községgel való határperben.

Az első háborús csapás a falvat 1662-ben éri: Wesselényi Ferenc nádor nem ismeri el a falu lakóinak az erdélyi fejedelmektől kapott nemességét, azokat megint jobbágyságra fogja s a csökönyös falvat egyszerre négy végvári katonatisztnek ajándékozza, s ezek „részint rettenetes fenyegetések, részint marháik elhajtása által kényszerítenék a nyomorult lakosságot arra, hogy nekik adózzanak”. A falu végül adózik is, de most már Erdély sem hagyja a dolgot; megjelenik a jog, s az ördög sem ismeri ki többé magát. 1683-ban a falu Apafit uralja. Ugyanebben az évben teljesen elpusztul, a lakosság elmenekül. De alig tér vissza, 1703-ban újra elmenekül, most a császárpárti rácok elől. A falu kuruc s issza is a levét. Menekül, visszatér, újra menekül, a világ fölfedezte az alkalmas búvóhelyet.

Úgy látszik, menteni mégis volt mit: az 1717-es megyei összeírás szerint a faluban találtatott 32 család emberi élőlény, 8 ökör, 32 tehén, 20 ló, 21 sertés, 88 köböl búza, 21 köböl árpa, 4 köböl zab és 88 forint készpénz. A kanászkodással tehát már feladtak, viszont tehene minden családnak volt; attól fogva egyre kevesebbnek lett.

Békés időben a falu mindenkoron feltűnően békés, zavaros időben annál inkább zavarog, „mintha a jobbágyi alázat és a lázadás egyetlen léthelyzetnek két arca lenne”: Frobenius térképeinek mintájára a falu bekarikázásánál Ortutay szépen cserélgethetné színes ceruzáit a honi történelem-lélektani térkép rajzolása közben.

Rákóczi leveretése után huszonnégy évre a falu már újra előszedi a libertásos lobogókat, Rákóczi éljenzésével csatlakozik e környék legvéresebb parasztlázadásához, a Peró-féléhez, 16 önkéntes fegyverest ad. A felkelés három vezére közül az egyik, Papp Gáspár, a gyalogok kapitánya idevaló. A sereg szétszórása után a faluból, illetve a faluba visszatértek közül tizenegyet ítélnek el.

Hasonló lelkesedéssel s a lelkesedésnek hasonló okaival csatlakozik 48-hoz. Hasonló eredménnyel is. Azután a béke korszaka következik, most már huzamosabb időre. Az ország virágzásnak indul; a falu csak szaporodik.

Az alföldi vízszabályozás új földet hódít, százezer holdas tömbökben; az itteniek lába alól épp ezzel rántja ki a földet. A falu ütőeréből, a kertek alatt kanyargó folyóból holtág, büdösárok lesz, eltűnnek az ingyenhalat adó tavak és mocsarak, a gazdag legelők, a családonkénti legalább egy tehenek.

A falu meginog létalapjában s lelkületében is. Tájékozatlanul kapkod, a nagy gazdasági nekilendülés idején ő az anyagi fejlődés dolgaiban húsz-harminc év alatt századokat zuhan visszafelé. Az új földön tulajdonképpen most is azzal a felkészültséggel s világravalósággal áll, mint halászó-pásztorkodó ősei a honfoglalás korában; azt tudja, amit Árpád tudott.

Ezer évben mérve az időt, a megrázkódtatás szinte egy perc alatt éri; estéről reggelre szorul ki az erdőből, a páskomokból és a halas szittyókból. Géza meg Béla Benedek-rendi szerzeteseket, továbbá emsét és méhet küldtek neki, az új kor nem küld ekét vagy gőzgépet, nem tanítja. Az emberek lusták? Egyszerűen csak nem tudják, mihez kezdjenek. Csökönyösek, nehezen mozdíthatók? Ahova eddig csónakon hálót emelgetni vagy a tehenek mögött furulyázni jártak, oda most napszámba kapálni járhatnának. Ilyesmit nemcsak az elme, de az izom sem tud megszokni egykettőre. Szemükre hányjuk, hogy miért nem virágzó kisgazdaságok közepén serénykednek lovaikkal, bólongó diófák alatt, mint a német telepesek? Azokat évszázadok óta mívelt földről hozták, s rögtön földre helyezték. Az ittenieknek csak a házhely maradt, s nemzedékenként az is darabolódott, mert a nép szaporodott. Szaporodott, s ennek arányában még a napszám is csökkent, az emberek ülhettek ismét naphosszat a kiszáradt árok partján úgy, ahogy századokon át testük-lelkük megszokta. Heverhettek, mint egykor tegzes őseik a vadat lesve; lustálkodhattak, senki sem zavarta őket. Nem volt föld, s nemsokára eljött az idő, hogy munka sem volt; annak számára sem, aki kereste. Az emberek – akik sohasem hallottak arról, hogy a földdel is lehet vállalkozni – csak épp annyit dolgoztak, amennyire a perc vagy a nap késztette őket: ezt a magatartást, ezt a bizalmat is vadász-halász őseiktől örökölték. A munkát úgy tekintették, mint az erdőt, a tavat: azt hitték, mindig ki lehet fogni belőle, ami épp vacsorára kell. A kapitalizmus lényegét, a gyűjtést, az üdvösnek mondott „tőkeképződést” máig sem értették meg. A változás csodaként jött; érthetetlenül; mivel az általa teremtett világ is érthetetlen volt, várták a változás újabb csodáját. Lesték a szerencsét, de tegez nélkül. Közben sorsuk egyre jobban olyan lett, mint a halé, mely velük egyidőben vettetett szárazra.

Erről a folyamatról persze – amely még ma sem fejeződött be – a falusiak semmit sem tudnak. Nem tudnak róla a parasztok, de az értelmiségiek sem. A házak padláshomlokzata mögött még ott porosodik egy-egy hálófoszlány, csónakfenék vagy szigonyrúd, de a homlokok mögött már emléke sem dereng annak, hogyan is kellett azokat használni. Az értelmiség csak azt tudja, hogy a parasztok nemtörődömök; a parasztok még azt sem. Nem ők voltak lusták, hanem a társadalom volt lusta őhozzájuk.

De nem is lusták, nem igaz. Érdeklődésük vizsgálata közben láttam, hogy frissek, elevenek, szinte játékosan találékonyak, mihelyt olyan dolog vagy gondolat kerül elébük, amelyhez valami közük van, amit értenek. És egyenesek, állhatatosak, az igazság megőrzésében a dacosságig kitartók. Ezt bizonyítja szellemük története is.

 

*

 

A falu a protestantizmus megjelenése óta protestáns, református. E hitét sohasem változtatta.1713-ban a hívek templomot is raktak, igaz, hogy csak sárral és trágyával becsapkodott fűzkerítésből, paticsból. 1771-ben vályogból építettek helyette egyet. Ez állt egészen 1794-ig, amikor a falunak lelkes református papja akadt.

Ő építette a mostani szép, nagy kőtemplomot. 1798-ban készül el vele, ő is szentelte fel. Kitűnő pap lehetett, Kállay Sámuelnek hívták. A szomszédos Gyulaváriból való volt.

Nem vagyok egyedül, midőn értesülök erről az adatról, hirtelen nyugtalanság fog el; de csak percek múlva ébredek rá, hogy miért. „Van erről is írásos emlék?” – ötlik fel bennem, de olyan fura szorongással, aminőt valami terhelő nyomozás iratainak lapozása közben érezhet az ember. Van. A megye rengeteg okmányát két mű is feldolgozta, kéznél is vannak, lapozni kezdünk bennük. A papról mindkét mű megemlékezik, többször is. Elsorolják tanítói és papi működését. Az egyik könyv a családjáról is megemlékezik. A család őse, Kállay Péter hajdúkapitány, 1605-ben kapta ármális nemességét vagy nemessége elismerését Bocskaitól. Ivadékai mint birtok nélküli nemesek, nagyrészt papok voltak; nemcsak Sámuel volt az, hanem testvére, József is, az utóbbi épp Gyulaváriban. De Sándor, unokaöccsük, már Gyulán puskaműves volt. A család egyre lejjebb szállt. Engem a templomépítő foglalkoztat. Rámosolyodok, mintegy útközben, mert azt hiszem, csak egy pillanatra foglalkoztat. De még később is rágondolok, este is. Aztán belátom, hogy nem térhetek ki előle, kedvéért a tárgyilagos beszámolóból ismét félre kell kanyarodnom, reméljük, rövid lírai mezsgyére. Húzódva lépek rá: az az én lelkembe vezet. Egyedül nem is vágnék rá, társam biztat.

Szociográfus ügy lettem, ahogy némely kíváncsi arisztokrata történész lesz vagy – továbbfinomulva – bűnügyi szakértő: a család viselt dolgain merengve. Atyáim megyehíres nyájaiból nem maradt rám egy fia jerke sem, de emlékből az első hangra akkora nyáj sereglett körém, hogy számlálni se győztem: azonmód, bandában adtam tovább rajta. Hovatovább akármiről ejtettem szót, ők, az emlékek áramlottak, már hívás nélkül is. Életem végéig elélhetek rajtuk minden műfajban, a szellem minden ágában, a történelemtől a kuruzslásig. A családot szíva példás egykönyvű író lehetett volna belőlem, bár csak egy-állásfoglalású voltam. Annyiszor tolult tollam alá a család szegénysége, hogy már azt éreztem szegénységnek; bújtam a tárgy elől. Kevés sikerrel. Magam is tárgy lettem.

Miért kellett a léleknek ennyire a nép, a szegény? – ezen magam is elgondolkoztam. Támasztéknak az egyedülségben, tájékozódónak a veszélyesebb, mert magasabb fordulóknál? Paraszti őseinkkel hivalkodni éppúgy hivalkodás, akár a grófiakkal, próbáltam magamra pirítani, de ezúttal is kevés sikerrel. Belülről egy hang rögtön visszafelelt, hogy ez nem olyan hivalkodás, mert hivalkodni magunknál értékesebb személyekkel szokás, nem pedig olyanokkal, akiket mindenki más röstell. A lélek daca volt hát? Példaadás? Krisztus azt kívánta a gazdag ifjútól, hogy mielőtt követné őt, ossza szét vagyonát a szegények közt. Én a lelkemet, egyéniségemet akartam szétosztani, a legértékesebbet? A családot, a múltat a szegényeknek zálogul ajándékoztam oda a jelenre és a jövőre. Nem lehetett különös okunk a bánkódásra, midőn a példa hatni kezdett, s a kezdő írók pirulva hallgatták el államtitkár és lámpagyáros dédjeiket, s kocsisgazdák fiai óhajtottak volna lenni. Hát egyszer ilyen csoda is esett. Nem volt mindennapi hódítás.

Bevallom, apám családjában már vadászni kellett az igazi kétkezi szegényekre, a harmadfokú unokatestvérség, távoli, homályos sógorság és keresztapaság síkjára húzódtak; a juhászszármazékok közt veszélyesen szaporodtak a káplánok, segédtisztek és malomellenőrök. No, de ott volt anyám családja! Azok közül amennyi felemelkedett, maradt annyi az alapon is: a Vajta körüli pusztákon hiteles csikósok, erdőőrök és béresek vártak készenlétben. S aztán a múlt! Apám családja toronymagasságból nézett le anyáméra: szegények voltak azok, reformátusok s legelsősorban jöttmentek azon a tájon. Nagymama cselédlány volt, okiratokkal igazolhatóan; nagyapa faragóbéres, tizenhat éves korában elhagyta szülőfalvát, és sose vágyakozott vissza. Megálltam itt, sorsuknak ezen a pontján; mint a Sió a Balatonból, szememben sorsuk itt csorgott ki a szegénység, a nép ősi nagy tengeréből. Ezen az ágon a világ valamennyi szegénye egyenes származékának tekinthettem magam.

A tengerből csak egy-két hullámverést őriztem. Nagyanya egyetlenegyszer járt nagyapa szülőfalvában, napa temetésén. A háromnapi vonatozás után igen elégedetlenül tért meg: a sógorok a temetéskor nem tudták megmutatni, hol fekszik a megboldogultnak tíz-tizenkét évvel előbb elhunyt férje. Ennyit sem törődnek azok egymással! S milyen koldustársaság (az udvaron főztek, két tégla közt rakott tűzön). A halottnak, az anyjuknak még szemfödelet sem vettek.

Összeszedem, amit nagyapától szülőhelyéről, gyermekkoráról hallottam. Az emlék annak idején gyermeki fél markomban elfért, de gyémántként ragyogott. Nyilván a nagy csillogás miatt szórtam el később, üvegnek nézve. Az egyik emlék az volt, hogy az ő apja nem koca alól nevelt malacot, hanem fogott az erdőn egy-két vaddisznókölyket, kimiskárolta, s azokat hizlalta meg, nagykorukban vasláncon álltak az ólban, még úgy is majdnem kidöntötték a hídlást. Meg az ő apja egyszer szarvast is akart nevelni, kocsi elé! Mert az mindenhez értett. Meg ott nem kellett krumplit kapálni: a sás gumóját főzték, az volt a finom dolog, ha még egyszer olyat ehetne! Továbbá, hogy anyját – akinek még szemfedő sem jutott – Szabó Juliannának hívták, egy pap lánya volt. És még, mikor negyvennyolcban a kozákok két napra tanyát vertek a faluban, minden családnak egy fazék ételt kellett főznie nékik; ijedelmében minden asszony jót főzött, ki tyúkot, ki csuszát, ki rétest: a kozákok mindezt egy nagy üstbe öntötték, megkavarták, s úgy osztották el, a községháza előtt. Nyers uborkát haraptak hozzá.

Mindez mesévé folyt össze, s mesebelivé varázsolta a tájat is: nagyapa szülőfalva közvetlenül az Óperenciás-tenger partján feküdt. Soha nem is kerestem.

Legkevésbé persze most kerestem. Ebbe a faluba, ahol most vagyok, nem a táj, nem is a lakosság kedvéért jöttem. Egy tudományos vizsgálat csábított ide bennünket; merő véletlen volt, hogy a szíves meghívást annak idején elfogadhattuk. Csak a kínálkozó tapasztalatért jöttünk, az általános, a minden jelző nélküli nép kedvéért. Bárhova éppígy elmentünk volna. Én még örültem is, hogy ilyen messze kerültem szűkebb hazámtól, végre egyszer nem a családról kell beszélnem, elkerülöm mindazt a feszélyezettséget, ami ezzel jár. Milyen örömmel azonosítottam magam az itteni néppel; milyen természetesen vallottam belül magamat az itteni zsellérsorok fiának is, midőn az értelmiségiek társaságában védelmükre keltem. Milyen meleg biztonsággal vállaltam, vágytam szinte a kiközösítő pillantást.

Itt tudtam csak meg, hogy Gyulavári szomszédságában vagyok. A csodálatos falu ugyanis, ahol nagyapa nevelkedett, Gyulavári volt. Meghalt anyámat családi nevén Kállaynak hívták, Kállay Idának. Nem részletezem tovább a dolgot, így is sejthetik. Kállay Sámuel, a templomépítő, a szépapám. Elmosolyodtam; a véletlenek szórakoztatnak, így védekezem ellenük: az ellen, hogy én legyek mosolyra indító játékszer gyanús hatalmak kezében.

 

*

 

De a hírre a község, mintha egy perc alatt lerogyna s újratámadna, különös változáson esik át. Tulajdonképpen erről akarok beszámolni.

Szemem előtt megjelenik a templom, egy percre félig-meddig magántulajdonomnak érzem, családi vagyonnak. Képzeletben előtte állok, s mintha talpam alatt a föld egyre keményebb, tömöttebb volna, mintha biztosabb talajon állnék, a sajátomon. Aztán úgy nézem a templomot, ahogy a levitézlett birtokos ivadék nézheti ősei kastélyát, melyet apja elkártyázott, s melyben most – ő úgy érzi – érdemetlenek élnek, bitorlók, betolakodottak. De alattam a talaj ettől csak annál szilárdabb lesz, támadásra ingerel, visszaszerzésre; most már arra, hogy a lábamat megvessem rajta. Aztán a biztonság érzését éppily hirtelenül kétségbeesés váltja fel, a számkivetettség dideregtető érzete: kaptam valamit – de cserében nem vesztek-e el mindent, az egész múltat és életet, a szegénységet?

Társam, aki eddig a kutató izgalom mosolyával segített forgatni a könyveket, az írásos bizonyítékokat, megérzi ijedelmemet, tréfával akarja elütni. Kettőnk között eddig én voltam a nép, emlegettem neki is. „Az érdem elnyeri jutalmát – mondja –, fejedelmi kegyből kaptál egy falut, népfi.”

Egy percre valóban úgy érzem, mintha donációt kaptam volna, szinte Bocskai kézfogására is emlékszem. Nekem azonban nem kell ez a donáció. Ezt hangos szóval is kimondom, s elhallgatok, belülről várom, hagy miért is nem kell. A következő pillanatban azonban megint csak kell. Tetszik talpam alatt a tömör talaj, tetszik Péter is, a hajdúkapitány; a hajdú elől az utolsó pillanatban nyeltem le azt, hogy „hetyke”. A nyelés megint a veszélyre figyelmeztet: máris díszítenék s szépítenék? Miért tukmálok hetykeséget Péterre? Semmit sem tudok róla. A hajdúkról viszont illenék tudnom, hogy falupörkölőknek is derekasak voltak.

Fölállok az iratok mellől, zsebre vágott kézzel járom körbe a szobát, bent vagyok a kutyaszorítóban; a kacagányos apák Feszty-körképes fölrobogása elől a viskók vályogfalához húzódom. De aztán eszembe jut valami, s előrelépek, egy próbára; illetve egy lélektani kísérletre, hisz egész nap olyasmit végzünk. „Ilyen nem mindennap adódik” – mondom társamnak, megállva a szoba közepén. „Hogy valakit váratlanul csak így belemártsanak a múltba, mint a lakmuszpapírt a lúgba; figyelj, kérlek. A nemzetet egész ma estig én úgy képzeltem, mint hajdan a tanyai iskolában: távoli, tragikusságában is boldog együttesnek, két szomszédvárral, Lánchíddal, János vitézzel és eb ura fakóval, amelybe én sohasem léphetek be; talán azért, mert nem bírnám felemelni Botond bárdját. Egy kicsit tündérvilág volt, egyszóval pontosan olyan, amilyennek a jobbágyok álmodták távolról és a költők dacból. Ebben a pillanatban beléptem; úgy, ahogy itt látsz, benne érzem magam. Úgynevezett középosztályunkra, a nemzet tényleges vezetőjére én eddig csak vizes lepedőt teregettem, tudhatod, egy-egy csücske ért téged is. Olyan könnyű volt kívülről támadni! Nyilván lelkemmel ezért nem léptem ebbe sem; akkor sem, mikor lábamon a finom félcipővel és harisnyával már beléphettem volna. Most ennek is tagja vagyok, méghozzá a mostanában használatos legnagyobb jogon, a vérségin. S hozzá hitelesen: Péter nyilván ontott vért, szakmája volt. De a szellem jogán is: nézz ki a templomra. Jogom van hát a nemzet nevében beszélnem. A nemzet elsősorban a múlt. Talán jegyezhetnél. Észlelsz már valamit?”

– Csak azt, hogy a nemzet legelsősorban nem a múlt. Tegnap még nem mondtál volna ilyet. És egyáltalában: nemzet! Úgy beszélsz, mintha írnál.

– Szerintük az! Értsd meg: őket próbálom magamon! Vagy bennem. A középosztályról nem vettünk fel lélektani próbát. Most itt az alkalom. Ha parancsolod, magamra ereszthetem ennek az osztálynak a gondolatvilágát, átmenetileg persze; bár valószínű, hogy csak lelkiismeret-furdalását eresztem magamra. Köztük állok s hozzá csúcson; olyasfélén, aminőn Jézus megkísértetett.

– Félek, csak játszol.

– Mert félni is volna azért okom. Hányan állták meg ezt a próbát? Aki valami képzelt vagy hazug alapon áll a világban, azaz, a puszta semmin, azt éppúgy űr veszi körül, akár azt, aki igazi csúcson áll. S szédülni az még előbb megszédül! A középosztály ellen, de most már Európa-szerte, az első kifogás az, hogy magaslata, emelkedettsége, társadalmi állása csak ilyesféle.

Megállok egy percre a beszédben, érzem, hogy félrekanyarodtam. Ha mindjárt támadok, semmi sem lesz a kísérletből hisz máris kiléptem onnan, ahova a véletlen vetett. Feljebb léptem? Csendesen visszatérek a donációba, s megvárom, amíg körülöttem a váratlanul kapott birtok, a múlt és a nemzet nem kezdi újra sugárzását. Megint csak felelősséget sugároz.

Társam el fog mondani egy elméletet az ösztönök titkos munkájáról: a jellemek vonzásáról s bujkálásáról nemzedékeken át. Az ősök megjelenésének ő mint bizonyítéknak örül: elméletében az író és a pap egy csoportban áll, a társadalom-javítóékéban. A Kállayak alászálltak a parasztságba, de az örökség nem veszett el, Sámuel földbe és ivadékaiba bútt, de másfél század után, íme, fölütötte fejét, ismét hús-vér lakásba költözött, megkérdezésem nélkül. Úgy érzem jelenlétét, hogy szinte viszket. Hiába is tagadnám: amit ő akart e faluban, azt akarom én is. A szellem mintegy tanulmányútra indult; mint a faluvizsgálók a parasztok házait, végiglakott három nemzedéknyi szegényt, s tele adattal, személyes tapasztalattal ismét szólásra jelentkezik. Sürgetése erősen feszélyez; de úgy érzem, meg tudnék indulni, egyenest föl a szószékre, melyet Sámuel emelt, hogy megmagyarázzak valamit a híveknek, akiknek szelleme éppígy bujdokol, éppily kevéssé változik.

Először is köszönetet mondanék. Volt egy korszak Magyarországon, midőn a szellem egy fedél alatt együtt lakott a néppel, vele szaladt, frissült és izmosodott – a paticsból vert templomok kora volt ez, az üldözött prédikátoroké. Szerencsére, elég soká tartott. Ha van külön érték a magyar reformációban, innen futja. Sztárai hegyek tetejéről prédikált, miután gyönyörű énekhangjával kicsalta vermeikből a jobbágyokat. A példa hősi és követésre ingerlő. Azután együtt evett és hált a parasztokkal, a földön, szűrbe burkolózva. Ilyennek képzelem Sámuelt is, ilyennek vállalom. Szegény faluban élt, templomépítés közben is szegényen a szegényekkel – a bizonyíték, hogy vérét azokéba keverte. Az igazi szellem első ismérve, hogy nincs nagyra rendkívüliségével, nem is érzi. Sámuel nem érezhette süllyedésnek, hogy ivadékai parasztokká váltak. El is hitte a szép mondatot, melyet prédikálnia kellett, hogy „a szeretet soha el nem fogy?” S hogy a szellem sem fogyhat el? Hogy sok-sok mindent átadott, azt nagyapámon láttam. Már csak a nyert tapasztalat miatt is bölcsebben járt el, mintha szellemét leendő Bach-huszárokba plántálja át; legyünk hálásak iránta.

Ezt mondanám a szószéken. A nemzet kebelén belül meg röviden azt, hogy az eddigi helyzet sem volt rossz: még serkentőbb volt, vissza is térek oda. Búcsúzóul csak azt vallhatom még be, hogy eddig is minél biztosabb jelekből tudtam, hogy magyar vagyok, mindannyiszor annál keményebben igyekeztem azon, hogy csak ember legyek; tisztesség dolga volt ez, ne hozzak szégyent a névre, a családra. Mostanában mindenki újra meg újra magyarságáról beszél hovatovább divatszerűen. Egy kicsit ludasnak érzem magam: én is beszéltem. De nem így, nem ilyen példaként! Volt a magyarság számomra rejtély, vizsgálandó jelenség, aztán meghatározható tény: értékmérce nem. Ezzel magunkat becsüljük meg, ezt gondoltam, magunk fölé emelkedünk. Nem tudtam ismételni, még taktikából sem, barátaim érvelését, hogy a földmíveseket azért kell segíteni, földhöz juttatni, hogy a határvidéket megerősítsük, hogy a fajtát talpra állítsuk, esetleg egyben irodalmi nyelvünket s nőink öltözködését is meg ízesítsük. Egy elfeledett jelszóra emlékeztem: azért, mert igazuk van.

Szillabusban mondom el ezt társamnak, türelmetlen vagyok; szeretnék elmenni azonnal a templomhoz, hogy lássam, hát az alkotással, azzal mi lett?

Az Alföldre a Bach-korszak kényszerítette rá a kerítést. A házak közt eladdig nem volt határ, az udvarok összefolytak. Az istállók, csűrök, kazlak a falvat övező szérűskertekben feküdtek, csak ezek voltak bekerítve, ezért is kapták a kert nevet. A falvak szerkezete a sátortáboroké volt, a sátortáborok meghittségével, összetartó erejével és belső szabadsággal még akkor is, midőn a hajdani vagyonközösség maradványaképp már csak a gond s a jókedv volt közös. Ez a – nem is oly régi – világ nyomtalanul eltűnt, emlékét az irodalom sem őrzi. Hirtelen kellős közepébe jutok.

Észrevétlenül jutunk bele, úgy ámulok rá, mintha egy mesebeli tájra vezettek volna, bekötött szemmel. Elmerültünk a beszélgetésben, így sétáltunk ki a faluból, s érkeztünk meg, semmit sem gyanítva, a község e külső településére, a tar akácok alatt lapuló falu-dudorba. Már bent jártunk a házak között, midőn felpillantottam, nyugtalan lettem, mint aki tudtán kívül lép át egy országhatárt: a hajdan volt világ hangulata riasztott fel. Kezemben a fényképezőgéppel Rákóczi korában érzem magam, aztán – alaposabb szétszemlélés után – valamelyik Endréében. Izgatottan dobom el cigarettámat. Egy bennszülött azonnal felemeli.

Műemléki fényképeznivaló nincs; a településnek csak szerkezete hajdani, épületei nem. Épületei nagyon is újkoriak, az egyik tetejét szétvagdalt bádoghordókból szabták. A sátortábor-rendszer és -hangulat nem egyenes vonalú maradvány a nagy időkből. A hagyomány megszakadása után nyilván új erő vetette fel megint a napvilágra az idők mélyéből, s alakította az egykori szokás szerint. Szemlélése csak annál tanulságosabb.

Az utca, udvar, piac nyelvünkben jövevényszavak; a falunak is beillő, terjedelmes település abban a korban látszik élni, midőn e kifejezések még nem érkeztek meg honunkba, vagy épp csak tünedeztek a láthatáron. A telepen az utca még út, s a szigetként egyedül álló házak közt kedvére kanyarog; helyét naponta változtatva mindenütt lehet, akár a szabad mezőn, vagyis pontosan még sehol sincs. A puszta senkiföldjén egy malac túr, nyakába vetett kötéllel, kipányvázva; ilyet se láttam. Arrébb egy tyúk, ugyancsak pórázon, akaratlanul is a lábzsinóros sólymokat, a sólymos hölgyeket, nekem már Balassit idézve. Pendelyes kisleány őrzi. Egy kicsit még tájékozatlanok vagyunk, nem annyira a térben, mint inkább az időben: megzavarodunk, midőn a közösnek vélt ösvény az egyik fordulóján hirtelen megszakad, majdnem belök bennünket egy konyha ajtaján. Enyhe laksértést érzünk, s bocsánatot rebegve visszafordulunk. Rövidesen meghitt családi együttesbe botlunk, kopogtatás nélkül, a család épp étkezését, részben már ebéd utáni pihenőjét végzi egy kis tér sarkában. A családtagok, vegyítve a kétféle keleti szokást, törökülésben s fedett fővel étkeznek.

Sokat nem kell mentegetőznünk, a lakosság szívélyes. Készségesen szolgálnak útbaigazítással, mert a telepre nem a véletlen vetett bennünket, egy családot szeretnénk meglátogatni. Át kell vágnunk ezen a portán, aztán csak bátran azon a kis krumpliföldön, a keresett család abban a kis házban lakik, amelyik farral áll ide. Óvatosan haladunk az időben, ezúttal abban, amidőn még a ritirata szó sem érkezett meg szerény jövevénynek, Dante hazájából. A telepen nincs mellékhelyiség.

A házigazdát nem leljük otthon, nejét sem. Mindketten Németországban tartózkodnak, már a tavasz óta, mint szegődményes hónapszámosok; csak a gyermekek vannak otthon s nagyanyjuk. Az utóbbi fogad bennünket a küszöbön kuporogva. Eleven tekintetű, fekete asszonyság, inkább csak öreg, mint vén. Midőn megtudja jövetelünk célját, olyan mozdulattal, mint más a legyet, frissen lehessegeti magáról a rengeteg apróságot; ahogy mondja „készségesen áll rendelkezésünkre”, s mintegy bizonyítékául ennek vagy tán a szó bűvölőerejének hatása alatt, rögtön fel is áll. Helyére ülök, mert írásos felvilágosításra van szükségünk, jegyezni szeretnék. A házból kiballag még egy öreg néni, ez még kevésbé vén.

Feljegyzem a távollevő házigazda nevét s gyermekei számát. Nyolc gyermeke van. „Ez a többi csak vendég, a szomszédból; ezeknek az apjuk is odavan. Én vagyok az óvódásuk!” – mutat a nagyanya a sereg gyerekre, akik szép karéjban állnak előttünk.

Feljegyzem a házigazda foglalkozását; azután korát kérdezem. Hirtelen a személyi adatoknál százszorta fontosabb értesülést kapok. Újabb hiteles képet e távoli időkből. Papír van előttem, kezemben toll, szó szerint írtam, ami ezután következett. Másodszor kérdezem hát, hány éves a néni távollevő veje. A nagyanya készségesen felel.

– Huszonnyolc. (Elgondolkozik.) Úgy huszonnyolc körül.

– És már nyolc gyereke van? Olyan korán nősült?

– Korán. (Ismét gondolkozik.) Mert négy gyerekük meg is halt. Ha nem öt. Vagy a Sándoréknál halt meg öt? Ki tudja ezeket számon tartani? (Szemrehányóan néz a gyermekekre.)

– Akkor meg éppen nem lehet csak huszonnyolc éves.

– Persze hogy nem lehet – szól közbe a másik néni. (A húga.)

– No, persze… (Határozottan.) Hát akkor harmincnyolc!

– De, kedves néni, az nem mindegy, hogy huszonnyolc vagy harmincnyolc! Tíz év nagy idő.

– Több az már annyinál is!

– Talán negyvennyolc?

– Hát, ha itt volna, ő megmondhatná. Tessék talán akkor visszajönni, ha nagyon fontos. Már nem legény, az bizonyos!

– Most volna fontos, hogy tudjuk. Látja, írni akarom. Gondolkozzék csak.

– Nocsak, hát mikor is volt a lakodalmuk? (A húgára néz; az a pillantást az égre közvetíti.) A Jóskáék előtt, ugye? (A húg bólingat.) Vagy dehogyis! Sokkal később volt az! (A húg bólingat.)

– A lánya hány éves, néni?

– Melyik?

– Amelyik a vejéhez ment férjhez! akinek ez a szép nyolc gyermeke van. (Mosolyogva mondom, a gyerekek fölnevetnek, és közelebb jönnek.)

– Huszon… (Elakad, nem néz rám, keresgél; végre győzelmesen:) Megvan az már harmincöt is! Még harmincnyolc is!

A kéziratul használt kérdőívben a sorok közt zárójelben ez a megjegyzés van: görögök. Írás közben, ott a küszöbön kuporogva egy pillanatra a kezdeti görögség képe villant föl elém. Azok törődtek ily kevéssé az idővel. Boldog bizonytalanságukat a földön valamikor ezzel a nemtörődömséggel magyaráztam. Tán ezért nem volt gondjuk a halál; nem számolták percenként a közeledését. Anakreon nyolcvanéves korában is tizenhat éves lányoknak csapta a szelet, s állítása szerint nem eredménytelenül. Homérosz dobálódzik ily könnyen a tízesztendőkkel, mint ez a vidám tekintetű néni. Egy pillanatra meg is irigylem érte.

– A gyerekek – veszi át a szót társam –, akik meghaltak, mikor haltak meg, kedves néni? Miben?

Lelkemben egy pillanatra a néni pártjára állok, s inteni akarok társamnak, hogy hagyjuk, úgyis hasztalan; de kíváncsiságból mégis megvárom a néni válaszát.

Életszemlélete annak valóban egységes, unokái halálának évét sem tartotta számon – annyi gondja van az emberleányának! Betegségben haltak meg, az orvos akkor a baj nevét is megmondta – de hát, baj is annyi esett már azóta! Elkeveredett a sok között.

 

*

 

Temps retrouvés! – ezt írtam még magánfigyelmeztetőül a lap szélére, épp csak a szót kölcsönözve Proust-tól. Arra gondoltam, hogy a hasonló gazdasági körülmény milyen pontosan megtalálja, fölidézi és visszahozza a múltból a neki megfelelő időt, az akkor dívott életformát, szokást, erkölcsöt, még hanghordozást is! Azután felkelek a küszöbről, elbúcsúzunk. A telkes gazda kapujáig kíséri el az embert; a néni is kísérni kezd bennünket a szabad területen, de hirtelen megáll, s ott végzi a szokásos második búcsúzkodást: udvariassága határát adományozom neki portája határául.

Elméletalkotásra minden téren a tapasztalat biztat bennünket. A néni akaratlanul is fonalat adott kezünkbe; elhatározzuk, kipróbáljuk, hogy meddig ér. A többi házban is érdeklődni kezdünk a távollevők életkoráról, egy-két fontosabb családi esemény időpontjáról.

Az eredmény meghökkent. A tájon, amely engem nevelt, az emberek nyomozói pontossággal emlékeztek a dátumokra, különösen az öregek, s még különösebben az írástudatlanok. A biblia üres oldalai házi anyakönyvek voltak. Művelődésem első forrásait, a padláson kötegszámra lelt öreg kalendáriumokat a beléjük jegyzett fedeztetések, búgások, ellések, borjazások és birkalékelések nagy napjai mentették meg az utókornak. Bár a valamire való gazda mindezeket betéve is tudta. A jószágok és javak sorsfordulóit az itteniek is megjegyeznék? Az emberi lényekéit a többi házban is alig tudják.

Kísérleti módszerünkre, sajnos, anyag bőven akadt. Legtöbb családnál két élő gyermekre jut átlagban legalább egy halott. Sok a gyermek, sok tehát a kiskorban elhunyt is – van ház, ahol az anya négyet-ötöt is összeszámlál, némi gondolkodás után. Mikor haltak meg, miben? A gondolkodás még odaránt egy-két ráncot a homlokra az eddigiek mellé. „Ősszel – mondja az anya –, ősz felé volt; akkor hűlt meg”. Miben haltak meg? Csaknem valamennyi válaszoló azt az utolsó okot, legtöbbször rohamot nevezte meg, amely a halált közvetlenül előidézte. „Egyszerre csak fulladni kezdett szegény.” „Hányt.” Az élő gyermekek születésének napját mindnyájan tudták. De szüleikét már csak ritkán.

Tervünk az volt, hogy hasonlóan többi lélektani kísérletünkhöz, erről is táblázatot készítünk, az eredményt esetleg százalékban is kifejezzük. Bizonyára jól kiszélesíthettük volna azt a kísérletet, amelyre ugyancsak a tapasztalat vezetett, midőn a gazdálkodási és takarékossági hajlam puhatolása közben e népréteg sajátos időérzékét és a számok terén való jártasságát megfigyeltük. A kísérlet azonban, várakozásunk ellenére, fájdalommal járt, fájdalmat okozott. Az anyák egyszerre zokogni kezdtek. A dátumokat elfeledték, de az élmény – tán épp emiatt – hirtelen oly eleven lett, mintha csak tegnapi lett volna.

Szemre maga az egész település is időtlen. Házairól éppoly kevéssé lehet leolvasni valamilyen kort, akár a puszta földről, a még alaktalan sárról. Öt év előtt éppúgy épülhettek, mint ötszáz év előtt: a szükség stílusa örök. A már említett bádogfedelűn kívül van köztük nádfedelű, zsindelyes, sőt lapos tetős is. A népi építőkészség hitelesen tanulmányozható rajtuk: legtöbbjét maga a tulajdonos rakta, igényeinek s képességeinek aprólékos összeegyeztetésével. Az adásvétel elég ritka, nehézséggel jár. Az egyik házban a gazda a korai házvételt nevezte meg anyagi előrejutása akadályául. Háza nyolcvan pengőbe került, telekkel.

– Nyolcvanba?

– Részletfizetésre.

Konyhából s egyszerűbbnek mondható szobából áll. A szemben fekvő ház, amely százötvenért cserélt gazdát, valamivel takarosabb: padlása is van. Megtekintjük. Ennek szobájában már hét ágy, sőt azok közt – a tér gondos kihasználásával – egy asztal is elfér. Láda az ágy alatt. A vendég érkeztére szívélyesen az ágy elé húzzák, merengve nézem róla a falakat. A falakat újságból kivágott képek díszítik, az egyik hadihajók összecsapását ábrázolja, a másik útra készülő fecskék gyülekezését egy sürgönydróton. A kiszögezett négy fénykép pontosan ugyanaz, egy gyorsfelvétel négy másolata, egy áldozóruhás lánykáról. Ezen meghatódom. „Unoka?” Unoka. A házban három nemzedék lakik.

A település lapos helyen fekszik, a közeli folyó védgátja mellett. Fölmegyünk a gátra, széttekintünk, mintegy összefoglalásképpen. A falu elég messze van, vagy másfél kilométerre. A település szabadon, szellősen fekszik a tájban, a sorsban. Körüle hiányzik a bekerített istállóknak, csűröknek, kazlaknak az a gyűrűje, melyről Györffy oly meggyőzően mutatta ki, hogy valaha azt hívták „kert”-nek. A kertek gyűrűje egykor védőövként is szolgált, a török s tatár ellen. A telep tehát még előbbi korban fekszik. Szabad, oly szabad, hogy még védekezésre sem kell gondolnia. A langy őszi fényben idecsillog Sámuel tornya, az alkotás; most karcsún, könnyedén, mintegy a levegőben lebegve. Nem hasonlítom sem égre mutató ujjhoz, sem felkiáltójelhez; tárgyilagosan, hűvösen szemlélem, ahogy alkotást illik, belehelyezve azt is az időbe. Értem a szándékot is, a kivitelt is. Fázva lesietünk, a gáton erősebb a szél.

 

*

 

Az európaiasodó, a huszadik század felé igyekvő anyafalu meg van akadva ezzel a múltba rekedt településsel; néha ránt rajta egyet, próbálja maga után vonszolni, vagy legalább közelebb húzni magához, egy félszázaddal. De aztán legyint, és otthagyja a fele útban. A telep pedig iszkol gyorsan visszafelé, még beljebb a sötét időbe. A falu fejcsóválva nézi ezt a csökönyösséget, semmit sem ért. Éjszakánként vidám hejehuja, citera-, meg hegedűszó hallik a telepről. Egy tapasztalt országjáró – Féja Géza – szerint a mulatozás telente már délután négy órakor megkezdődik.

Én megértem ezt, s ezért értelmetlenül hallgatom a falubeli értelmiségiek csodálkozását. Kezdetben egy kicsit szégyen volt a telepre költözni, valaminek a feladását jelentette s valami újnak a vállalását. De már régóta nem szégyen. Vannak bőven, akik eljöhetnének onnan, falubeli házra is tudnának takarítani, de nem jönnek, nem takarítanak. Megszokták ezt a máma hopp, holnap kopp életet. Az tetszik nekik.

Hallok egy-két adatot erkölcsükről, szerelmi életükről, melyet a faluban nem tartanak dicséretre méltónak. Én az adatot nem tartom megjegyzésre méltónak, ismervén jól a különös tünetet, ahogy a különböző társadalmi rétegek egymás erkölcsére tekintenek: a fentiek a lentiekére mindig lefelé. Egy portugál bölcselő szerint, ha egy rétegtől munkaerőt, terményt, mindent olcsón meg lehet kapni, a vásárlók eszmevilága szükségszerűen úgy alakul, hogy el sem tudják képzelni: rendkívülinek, sőt afféle szerződésszegésnek érzik, ha valami mégsem olcsó, vagy kiváltképp nem kapható.

Mást tartok ellenben megjegyzésre méltónak, nemcsak sejtetett időszemléletem szempontjából, hanem országosan is.

A magyarság elég könnyen keveredik mindenféle néppel. A cigányokkal alig. Csaknem minden falu végén van egypár putri – de azt sehol sem láttam, hogy a faluból, akár a legszegényebb sorról is valaki oda menjen el vőnek, vagy onnan hozzon leányt. Ezt természetesnek találtam, a nagy társadalmi s anyagi különbséggel magyaráztam.

Itt láttam ilyesmit. Az iskolások neve közt akadtam egy-két jellegzetes cigánynévre is; meghökkentem, midőn a névre egy-egy szőke, kerek arcú csöppség állt fel. Falubeli gazdák gyermekei.

– Igen – hallom a felvilágosítást –, van, akinek már a nagyapja beolvadt. Szánt, vet, mert akad ilyen a módosabbak közt is. A zömük persze szegény. Mert bőven van ilyen. Az elvegyülés majdnem általános. Az a cigányélet tetszik nekik.

Az a félig nomád élet, mely egy helyhez kötve most kezd valamiféle faluvá csomósodni. Vagy a falu most oldódik vissza egy régibb életformába?

Nem kellett több magyarázat. A sátortábor-szerű település takaros házaiban magyarok laknak, a cigányok csak egy-két házat szálltak meg. Az időben kóválygó új falu fejlődési fokát mutatja azzal, hogy kit fogad be, kinek az életformája rokon az övével. Ismétlem, a település nem régi keletű, nemrég indulhatott meg ezen a történelminek is nevezhető úton. Az értelmiségiek közt egy-két szóval azt fejtegetem, hogy jelképes kapu ez, a fejlődés nevezetes útja erre fog vezetni, erre visszafelé, ha nem vezet előre. Ennyiből is megértik, s egy kicsit megborzadva kérdezik, hogy visszafelé hol lesz az út vége? Ez éppoly kiszámíthatatlan akár előre; sajnos, éppoly hosszú is lehet, szinte végtelen.

Azért érdekelheti őket, mert a szállongás a faluból a településre egyre tart, mind sűrűbben. Ott a legolcsóbb a telek, ez az út a függetlenség felé. S a szabadabb élet felé. Ott nem szégyen a szegénység, s annak szokásos járuléktömege; ott nem érvényesek a falu ezerféle megkötései. Már több ilyen telep is van. Mint a léghajó a nehezéket, a falu oda veti ki terhét és feleslegét; bár ürül, mégsem száll könnyebben a jövő felé. Az új települések nőnek, nemsokára gyűrűbe állnak a falu köré, beléakaszkodnak, s magukkal ránthatják.

„Mulatni, azt tudnak”, mondja az értelmiség egy tagja elismerően s ugyanakkor némi megrovással. Megint értelmiségiek körében ülök, megint némán: nem élőszóval, hanem csak itt belül mérlegelve és boncolva a hallottakat. „Egész héten lóg az orruk, de néha szombaton…!” – a hangsúly olyasfélét fejez ki, hogy akinek egész hete szomorú, annak szombaton valami főfő-szomorúsági ünnepet kellene tartania, így volna logikus.

Egy másik tagja az értelmiségnek megint az erkölcsöt veszi elő. Sok a válás, de még több a különköltözés. Ennek oka nyilván az, hogy korán házasodnak, illetve állnak össze. Sor kerül megint csökönyösségükre. Milyen konokok, milyen nehéz őket előrevinni a maguk útján, a saját boldogulásuk felé is! A tisztasággal is többet törődhetnének. És milyen könyörtelenek tudnak lenni egymáshoz! És háládatlanok, persze. Nincs sok önállóságuk sem. Meglátszik rajtuk, hogy jobbágyok voltak: egyik napról a másikra élnek, mintha sorsukat ma is a földesúr intézné. A társalgás egy percre megreked, mintegy néma gyásszal fájlalva, hogy nincs többé fölöttük birtokos, holott van. A rövid szünet után valaki azt adja elő, hogy a szemtermelés kora lejárt, tulajdonképpen csak átmeneti volt, a nép sose tanult bele igazán, hisz holdanként ma is alig termel többet, mint ötven évvel ezelőtt. Állattenyésztés való ennek, olyan munka, amelyhez egyéniség kell, ember – a belterjes kertgazdálkodásba tán beletanulna. Másvalaki azt fejtegeti: lehessen eladni a reformföldeket (de csak kisbirtokosoknak), természetes kiválasztódáshoz vezetne. Aztán a társalgás megint visszakanyarodik oda, hogy azért vidámak is tudnak lenni; nagy ritkán, de akkor ugyancsak.

Mindez tény, magam is tudom. Az adatokat nem rosszindulat sorakoztatja, hanem – egyénileg – inkább a segíteni vágyás, ezt is tudom. A beszélgetés új és új hibákat görget, de képzeletem már úgy követi csak a szóáradatot, mint a halászmadár a folyót. „Kelet” – ötlik fel bennem is újra, majd „Szent István műve nincs befejezve.” Aztán arra gondolok, hogy a szegénység konzervál.

A felnőttség az önállósággal kezdődik, a felelősséggel, amidőn az embernek már rendelkeznie kell, anyagiakkal is. A gyermekkor az örök tilalom ideje: az örök korlátozottságban tartott lélek is mindvégig kiskorú, gyermeki marad. A szegények gyermekiek.

A tökéletes szegények így sokszor vidámak, jobban mondva nem oly állhatatosak a szomorúságban, ahogy ezer meg ezer ok miatt szinte az illem is megkívánná tőlük. Szemükben még ott csillog a könny, aztán egyszerre fölnevetnek, sőt táncra perdülnek. Később természetesen megint sírnak és jajveszékelnek, de következetlenségükkel a naturalista regényirányzaton nevelt olvasót megzavarják, gyakran az enyhe felháborodás határáig.

Hirtelen szembeszállok mind a hibával, amit a szegénység szemére lehet vetni. Csökönyösségükre éppúgy találok mentséget, mint háládatlanságukra vagy kegyetlenségükre. Tiszták is hogy lehetnének ilyen környezetben? Tüzesen sorakoztatom fel az érveket, de még mindig csak magamban. Szinte várom, hogy új kifogás hangozzék el, új erőpróba, nekem.

 

*

 

Úgy hagyom el az értelmiségi társaságot, mintha jól kivitatkoztam volna magam. Tovább is győzném a vitát, társam intésére emelkedem fel. El kell mennünk egy parasztcsaládhoz, megígértük.

Egy darabig némán lépdelünk az utcán. Bennem tovább buzog a vita s mint mindig, valahányszor úgy esett, hogy én kerekedtem felül, most is önként lemondok helyzetemről, sőt ellenfeleim álláspontját és helyzetét próbálom magamévá tenni.

Dicsérjük és szánatjuk a népet – mondom társamnak –, buzgalmunkban hibáit is levesszük róla (mivel terheit nem tudjuk), s másra rakjuk, mert a földre, sajnos, nem rakhatjuk: valaki mindig felel, semmi sem kívánja úgy a gazdát, mint a bűn. Mily könnyű és felszabadító volt a nép minden fogyatékosságát urai vállára és lelkére dobni! Én magánhasználatra majdnem filozófiai rendszert is kidolgoztam, ismered: a népnek azért van igaza, s mellette azért lehet, sőt kell szívvel-lélekkel, de ésszel, tehát az erkölcs fegyverével is kiállni, mert nincs módja igazságtalanságot elkövetni. Azért van igaza, mert az igazság-igazságtalanság rendszerben ő mindig szenvedő fél, rajta teljesül be a rossz, nem általa, tehát ártatlan. Ezt ma is vallom. Az elnyomottság erkölcsileg tisztasági állapot, vigyázva kell tehát kifelé haladni belőle: természetesen csak arra vigyázva, hogy ez a kincs el ne vesszék.

Mert sajnos, a kincs, az igazság, még a szegények közt sem egy-egy ember kezében van, hanem az állapotban, magában a szegénységben. Egyénileg a szegényeknek éppannyi joguk van a rosszra, mint bárki másnak. Megvan hozzá a hajlamuk is. Élnek is vele, mihelyt tudnak. A szegények is rosszak. Van demokrácia.

– Igazság szerint – mondja társam –, ha több rosszat tűrnek, több rossz elkövetésére is volna joguk: ha ilyen vonatkozásban lehet jogról beszélni.

Megáll, hátrafordítja fejét, mert egymás mögött lépdelünk az egy személynek szánt járdán, a sárba rakott köveken. Aztán megy tovább.

– Nem lehet – magyarázom a hátának, illetve a figyelő tekintet híján inkább csak magamnak. – Mert abban a pillanatban, hogy másnak ártanak, kikerülnek ebből a különös üdvözültségi állapotból, maguk is elnyomók lesznek; úgy mondhatnám, ha másban nem, lelkiekben gazdagokká válnak. Kizsákmányolni nemcsak pénzzel lehet. Mennyit bántják egymást, a gyermekeiket! Milyen gyávák! Ha az ütést arrafelé viszonoznák, ahonnan kapják, tán hamarabb rendeződnék a világ. De nehezen rendeződik.

– Hallgassuk el hibáikat? – folytatom hangosan és inkább csak magamnak, mert én akarok megfelelni is a kérdésre. – Taktikának tán helyes volna. De a taktika is ott van azok közt a korszerű szavak közt, amelyek – mert idejében nem toltam el azokat – már kihoznak a sodromból. Vagy bontsuk szorgosan addig a hibákat, kutatva a történelemben, amíg valahol nem leljük meg az úri kéznyomot? A második lépéssel már legalább Mohácshoz érkezünk, az út kitaposott. Nem szeretem terméknek nézni az embert, még történelminek, társadalminak sem: annyi minden alól fölment! Csak mondjuk ki a hibákat.

– Mondjuk.

– Én már mondtam egypárszor. Legfőbb hibájuknak azt tartom, hogy szinte ragaszkodnak az állapotukhoz, néha azt érzem: valami belső, erkölcsi sugallatra. Szóval, nem is olyan régen, véletlenül olyan társaságba kerültem, ahol érdemesnek, sőt kötelességnek éreztem öröklött hallgathatnékom legyőzését. Egy befolyásos párt irányadóit láttam köröttem: ha valakik, ezek segíthetnek, gondoltam. Egészen belemelegedtem a szóba, amikorra az alsóbb néposztály elmaradottságához, saját sorsa iránti nemtörődömségéhez, igénytelenségéhez értem, én ezeket is hibának tartom. Nem tudják a lehetőséget kihasználni. Igaz, nincs földjük, de amiből kertet csinálhatnának, portájuk fele is parlagon áll, nem ássák fel. Hallgatóim hallgattak, bólogattak, mintegy helyeslőn. Az igénytelenségről, a már embertelen türelemről beszéltem, ezt is bűnösnek neveztem. A társaság feje itt megszólalt. Okos volt, jóakaratú, felelősségteljes. Azt mondta el, hogy ez az állapot sok szempontból szerencsés, a nyugodt fejlődés alapja. A türelem – mondta – a legfőbb társadalmi erény. Krisztus éppúgy azt hirdette, akár a demokrácia. Ezt vallja ő is, és örül, hogy előadásom megerősítette hitében. Az igény feltámasztása ellen az iskolás latin közmondásokkal érvelt, erkölcsi és ugyancsak társadalmi alapon.

Bennem rekedt a folytatás, az okfejtés, hogy mindezért nem a szegények felelnek, s hogy mindez csak szegénységük mélységét világítja: a nyíl akkor már ott rezgett egy célban, nem az enyémben, hanem az övékben, s a lélektanból tudtam, hogy a második ajzás már hiábavaló lett volna. Nem szeretnék többször mellétalálni. Válogassam meg, hogy szólok s kinek? Nem író, akit nem lep meg néha a feszélyezettség, hogy írását bárki olvashatja: aki nyomtatásra is nem úgy szeretne írni, mint magánlevélben. A levél és a nyomtatás közt csak az a különbség, hogy az utóbbi még bizalmasabb: több lelket keres a bizalomra. Vannak, akik részéről levéltitok megsértésének érzem, ha soraimba orrukat beleütik, s még van arcuk beleszólni, idézni és továbbadni, meghamisítva a mondandót már azzal az egyszerű dologgal, hogy átöblítik a szájukon. Szeretném eltiltani őket ettől. De hogyan? Sok baj van az irodalom körül. Amit a szegények hibájáról mondok, az csak a szegényeknek szól, nekik mondom, csak magunk között; arról csak ők elmélkedhetnek; orgazda, aki ellenükben abból hasznot húz.

Nem folytathatom, társam kapu elé ért, előreenged. „Mindent meg kell mondani” – mondja most már ő az én hátam megett mintegy a lelkiismeret szavaként.

 

*

 

Kopogok, benyitok az ajtón. A küszöbön kezet fog velem a gazda; egyszeriben lefoszlik rólam minden vitatkozhatnék, minden kétely. A lírai kitérő után megint itt vagyunk a valóságban, a nyers anyagban. A szoba egyszersmind konyha is, a szülőkön kívül öt gyermek és egy nagyapa tartózkodik benne. Adatokat kell felvennünk. Nekikészülök az írásnak.

Az adatok érdesek és kegyetlenek. Álnokok s egyben szertelenek (tavaly az öt gyermek közül négynek fülfolyása volt). Az adatok hálátlanok és csökönyösek, mert kezelhetetlenek (a padlás minden évben átázik, nem lehet megjavítani). Mondhatnánk szinte, hogy erkölcstelenek és arcátlanok. Tollamat kényszerítenem kell, hogy tárgyilagosan rögzítse a konok tényeket, mindegyik után belefűzne a szövegbe valami egyéni megjegyzést. Az imént, az értelmiségiek közt, hangtalanul hallgattam a népről szóló igazolt adatokat. Most, szemtől szembe minden adattal órákig tudnék vitázni: hát ez mit keres még mindig itt, ki küldte, ki marasztja? A vita messze vezetne.

A száraz tények másolása és a belső magyarázkodhatnék közben hirtelen kétely fog el: hogy fogom ezt a kettőt összeegyeztetni? Kétféle műfaj, sőt kétféle szakma keveredését érzem, milyen mű származik ebből? Naponta egyformán gyűl a lírai és a nagyon is tárgyilagos, a tudománynak való anyag, bennem egységbe fonódik a kettő, de ha majd számot kell adni róluk, nem rontja-e egyik a másiknak hitelét? De aztán arra gondolok, ha bármelyiket is elhagynám, csonkítást követnék el. Ifjúkoromban csak jobb híján, eszközként vágytam írói rangra; azért, hogy egy néprétegnek a szavaknál súlyosabb szándékát közvetítsem. Vállalnom kell, amivé az idő alakít, engem is, művemet is. És jegyzek szorgalmasan tovább. Azt rögzítem részletesen, hogy a gazda miként látja el családját. Szűkösen, de gondja s mondandója épp ezért bőven van.

 

*

 

Csillapítóul, mint a vizsgálat után az emberséges orvos, cigarettával kínálom a gazdát. Felsőtestével tisztességtudóan előrehajlik egy kicsit, de tömpe ujjaival hasztalan kaparja a cigaretták végét. A cigarettákat egy kicsit előrerázom a dobozból. Kivesz egyet, megnézi, „Extra”, mondja ki végre, harmadszori nekibuzdulás után. A külön nyelvtan, a hangsúly tudatja, hogy sosem szívott ilyet. Aztán a cigarettát finom, majdnem nőies mozdulattal jobb füle mögé tűzi, aztán tenyerével ott a füle mellett valami szalutálásfélét végez, miközben fejét megbiccenti. Bennem a test tömör tájain villámcsapás vág át, oly hirtelen s szinte sercegő ragyogással, hogy majdnem hátrahőkölök. A mozdulat, a cigaretta föltűzése, a tisztelgés, a biccentés rezzenetről rezzenetre apámé volt. Dűlőút szélén álltunk, húsz évnyi és kétszáz kilométernyi távolságra ide, apám egy hintó felé, a hintóban a szívélyes uraság felé végezte ezt a mozdulatsorozatot, már a cigaretták hasztalan kaparászásától kezdve. Sose gondoltam erre a jelenetre, sejtelmem sem volt, hogy ilyen emlékem is van, hogy ez is bennem volt, robbanásra készen. Gimnazista voltam, levett kalappal álltam a szép jelenetben, a bal kezemben szorongatott Ovidius bőrkötése egyszerre síkos lett az izzadságtól, csak ez figyelmeztet most, hogy a jelenetben volt mégis valami dermesztő. „Rendben van, János” – mondta az uraság.

Atyám, János, még egyet biccentett, de az előbbi majdnem baráti mosolyt a parancsfogadás komolyabb mosolyára változtatta át, kezét háta mögé tette. Nem tekintek a gazdára, a fejemet elfordítom, nem kell több a kísérteties megelevenülésből. Tenyerem átnedvesedik. Nagyon is benne vagyok a tájban, az ő szintjén vagyok, érzem a magasságot.

Azt érzem, hogy már engem is kérdezgethetnének, tudnék én is felelni, a nép nevében. Kész vagyok a vizsgára.

Második rész

Az anyagi körülmények csak bizonyos fokig jellemzik és alakítgatják a lelket, azután emészteni kezdik. A víz csak száz fokig mutatja a hő hatását, azután megadja magát neki, s átalakul, nem víz többé. Nem kellett messze mennünk a lélek vizsgálásában, hogy észrevegyük: a vizsgálandó elem, mint olyan, eltűnik kezünk közül, a lélek minden rezdülete már a külvilág uralma alatt áll: annyira attól függ, hogy hiú dolog más szempontból figyelni. Változását és alakulását annyira a dologi világ irányítja, hogy a lélektani jelenségeket is közvetlenül a dologi világ mérőeszközeivel lehetne mérni és indokolni, akár rögtön pengővel. A falu társadalmában így olyan réteget kellett találnunk, amely nem érte még el a forrpontot.

A parasztság a legérzékenyebb ágában, gyermekeiben, azok fejlődésében leplezi le ösztöneit. A felnőttek társadalmának működését hovatovább csak azért figyeltük, hogy a gyermekekről kapjunk környezetképet. Úgy tekintettük őket, mint az általános, még osztályon és korszakon kívüli emberiségnek ebbe a helyzetbe került követeit; mintegy újonnan jötteknek, friss lényeknek tekintettük őket. Ők még elevenen reagálnak, hisz élményük is eleven, ezt gondoltuk. Mit mondanak ők a környezetről, erről az életről, melybe – lelkük mélyén ők még ezt érezhették – véletlenül kerültek? S hogy alakulnak s mivé?

Tavaly a gyerekek ijedten kapták el fejüket a simogatás elől is: kéztől ők csak ütést vártak. Az embernek úgy kellett magához csalogatni őket, ételt és édességet nyújtogatva, majdnem olyan kézmozdulatokkal és beceszavakkal, akár a fiatal állatok felé.

Nagy nehezen odaszorultak a térdhez, de még úgy is fogni kellett őket, tétova mosolyuk fölött a tekintet lökte az embert, legalább három lépésnyire. Biztonságban és saját világukban csak pofontávolságon kívül érezték magukat, a leszegett fő, a szemöldök alól küldött fürkész pillantás hadállásában. A szóra, még az ajándék átvétele után is oly nehezen válaszoltak, akár a vadak, akkor is csak egy-egy vállrándítással. Most alig tudok lépni tőlük, az iskolaudvar egy gyerek-bozótos, egy apróság-hínár, sovány ujjak meg karok kapnak át, kúsznak a nyakam felé, sodorják le gombjaimat, karórám szíjáról a bőrcsatot. Pontosan úgy kell utat törnöm, akár egy sűrű cserjésben; kézzel hajtogatom térdem elől a vissza-visszacsapódó ágacskákat, eleven liget árad és csipog mögöttem, eleven bokrok vonszoltatják magukat kabátom szárnyába akadva, azok karmolásznak és csicseregnek a karomban, sőt a nyakamban is, ahogy végre elérem a küszöböt és belépek az ajtón. A tavalyi vizsgálat óta ez az első eredmény, ez a fogadtatás. Nekem ez a legfontosabb. Íme, így nyílik ki, így egyenesül föl a lélek, az óvatos érintésre.

Nem kérhettünk a gyermekektől olyat, amit azonnal boldogan ne teljesítettek volna. A hangulat oly meghitt, családias, hogy nagyképűségnek éreznők még a gondolatát is annak, hogy kísérlet folyt. Inkább játék folyt. Ahogy egy-egy kisfiú vagy kislány elkészült az írással vagy rajzzal, vidáman ugrott fel, s büszkén mutatta alkotását. El is játszotta, hogy mit akart írni vagy lerajzolni. Be kell vallanunk, hogy nemegyszer mi magunk is játszottunk s velünk együtt a két helybeli rokonszenves úrinő, akik szeretetre méltóan és nagy hozzáértéssel munkánkban segítségünkre voltak. Elragadta a hangulat a néha-néha betévedő szülőket is.

A gyermekek nem feszélyezték magukat. Az udvaron „kint a farkas, bent a bárányt” játszottak; a kísérletek akkor sikerültek legjobban, ha velünk feleletesdit játszottak. Mint az udvaron, itt bent is éppoly szabadon mutatták ki természetüket, jellemüket. Meglátszott, ki szeleburdi, ki komolykodó, ki akar vezérkedni, ki fütyül az érvényesülésre. „Azt még én sem tudom”, mondta az egyik kérdésre egy hatéves szöszke apróság, s hasát kidüllesztve mutatta önérzetét.

 

*

 

Legelőször az élet legáltalánosabb dolgairól kértük nyilatkozatra őket, maguk a válaszok árulják el, mi végre. Százhúsz gyermeket kérdeztünk meg, annyinak válasza van előttünk.

Csak teljesen föld nélküli parasztok gyermekeinek véleményére voltunk kíváncsiak. A falu egész az Árpád-korig visszamenően tiszta magyar – érdeklődésből feltettük a kérdéseket ugyanolyan korú, más nemzetiségből származó, de magyar anyanyelvű gyermekeknek is. Az összevetés eredményét rögtön elárulhatom: lényeges különbséget minden esetben csak attól a pillanattól fogva észleltünk, midőn a társadalom hatása már érvényesül a lélekre is.

Volt még egy összehasonlítási alap, az időbeli. A most megkérdezett gyermekek ezelőtt egy évvel is feleltek már ezekre a kérdésekre. Az akkori válaszokat részben még tavaly megvizsgáltam, az eredmény egy-két pontjáról számot is adtam a Magyarok második kötetének három fejezetében. Most azt kellett volna kutatni, hozott-e változást az idő? Alig. Az ugyanolyan életkörülmények közt élő gyermekeknek véleménye nem változott a világról az alatt az egy év alatt. Csak azoké változott, akik más életkörülményekbe kerültek.

Igazi képet úgy adhatnánk az olvasónak, ha valamennyi gyermek feleletét, az összes kérdőlapokat elébe tárnánk. Ez azonban kazalnyi, külön vaskos könyv tellenék ki belőle; áttekintése is fáradságos lenne, folytonos magyarázat nélkül. Megpróbáltuk az anyagot oly módon rendezni, hogy az már első tekintetre magától is beszeljen. A legfiatalabbak hatévesek, ezek a tapasztalatot már önállóan ki tudják fejezni.

Minden korcsoportban először két lány, aztán két fiú felel. Akik már írni tudnak, azok maguk írták le a választ.

 

*

 

Néhány bevezető kérdés után az első fontos kérdés ez volt: kihez szeretnél hasonló lenni és miért? A hatévesek válaszai:

 

nagyanyámho én, – mer nagyanyámis olyan amilyen én vagyok

senkihe

virágho mer az jószagu

apámho azért mer jó

 

A hétévesek válaszai:

 

anyámho mer főz itelt

nénikéhe mer az a legszebb

anyámho mer elmegyen a vásárra

Hortihoz azértmer énis az szeretnék leni

 

A nyolcévesek válaszai:

 

a jóistenhemert hühozánk

Rózáho mert szép

én az emberhö szeretnék hasolo leni metha álat lenék akor rosz volna azért szeretem az embertestet mer jo

virágho mert azt nem bántják soha

 

A feleletek értelmét csak jól odafülelve lehet kihallani. A kisebbek általában az ideálnak, akihez hasonlítani szeretnének, csak külsejét látják; a nagyobbak a testi szépségen kívül észreveszik a lelkit is. A lányok – majdnem korkülönbség nélkül – a szépségre, jóságra, kötelességre néznek; a fiúk az erőre, hatalomra, emberségre. Érdekes, hogy önmagával egy sincs megelégedve. Példaképeikben nem nagy a választék, híres színészhez például egy sem akar hasonlítani.

A kilencévesek feleletei:

 

a testvéremhez azért hogy az a legszeb

a jó Istenhez azért mert jó Isten

én a bátyámhoz szeretnék hasonlítani mert az már nagy legin

a fényképhez mert aki meghalt megvan fénképen

 

A tízévesekéi:

 

én édes anyamho szeleknét hasolétani mert nekem szép édes anyam meg szép édes apám van – azét hogy nem őrá hasolétok

én legjoban Jézuskához zeretnék hasolitani mert biztosan tudnám hogy nem jutok a pokolba

én nénikéhez szeretnék hasonló leni azért mer nénike nagyon jó hozánk és énis ojan jó szeretnék leni

henteshe mert az kolbászt ehetik amennyit akar

 

Azt terveztük, hogy ugyanilyen szempontból megvizsgálunk ugyanennyi városi gyermeket is, külön proletárt s külön vagyonost. Összehasonlításra alkalmas anyag azonban nem volt, nekünk kellett volna ezt is elkészítenünk. Ezt nem vállalhattuk. Csak egy-kettőnek tudtuk feltenni a kérdéseket. Mutatóba ezek válaszai:

Nyolcéves proletárlányok és fiúk:

 

Sirley Templéhez – Ahhoz, aki szép; – Senkihez, meg vagyok magammal elégedve – Apukához, mert én is rézműves akarok lenni – Mérnökhöz, mert az csinál autót.

 

Vagyonos (gyáros, egyetemi tanár, báró, közgazdasági újságíró, nagykereskedő) szülők tízéves lányai és fiai:

 

Jeanette Mc Donaldhoz, mert szép hangja van. – R. nénihez, mert az igen édes és kedves. – A jó istenhez, mert olyan bölcs és igazságos; – Anyukához. – A jóhoz, mert a jókat szeretem.

 

A következő kérdés az volt: mit tennél, ha nagyon gazdag lennél? A gyermekek most is az előbbi sorrendben felelnek. A hatévesek így:

 

hus levest ennék

vennék ruhát meg kőtőt meg kantust

kocsit, lovat vennék

virágot vennék

 

A legutolsó, a virágos az egyetlen irreális, illetve nem tárgyias felelet. A gyermekek jól látják a világot (néha már a jövőt is), és csak olyan dolgot művelnének, ami valakinek a javára van, vagyis még pontosan tudják, mire való a vagyon, mi azzal a tennivaló, sőt kötelesség.

A hétévesek feleletei:

 

cukrot vennék meg sót meg paprikát

vennék anyámnak házat meg ruhát

vennék rajta disznót

vennék házat meg kocsit meg földet meg tehenet disznót is

 

A nyolcévesekéi:

 

boltos lenék

én ha nagyon gazdag lenék akor hajőne valami koldus nem zavarnám ki hanem adnék neki valamit

én adnék belőle a szegénynek is belőle és nem csak egy kisdarabot

elmenék a kocsmában

 

Ez a kis társadalom s ebből ennyi példa is azt mutatja, hogy az ember nehezen s csak kellő iskola után tesz le arról, hogy magát ne a világ közepének tartsa. A kisebbek egocentrikusabbak, mint a nagyok. Tárgyilagosabbak is a világgal, a társadalom erkölcse még alig hat rájuk. Gazdagságukban magukon kívül legfeljebb szüleiknek juttatnának valamit, a szegényekre csak néhány esztendő – s nyilván némi tapasztalat vagy oktatás – után gondolnak. (E tekintetben alig van különbség köztük s a városiak között.) Jellemző azonban, hogy a puszta harácsolás örömét nem érzik: azt a különben elég gyakori választ egy sem adta, hogy a vagyont eltenné.

A kilencévesek válaszai:

 

örülnék

adnék a szegijnek

a szegényeknek adnék eni nekik enivalótés ruházatot

lovat venék 3 darab

 

Az évek számával egyre jobban kialakul a különbség a lányok és fiúk között. A lányok esze a válaszok közben is inkább az étel és ruha körül forog; a fiúké már most is a kocsi, ló, disznó, föld körül.

A tízévesek válaszai:

 

szépen felöltöznék uj cipőt uj ruhát uj papucsot szép szalagot venék szépen felöltöznék

én azteném hogy ha jöne egy szegény ember adnák neki ötvenfilért is és egy darab kenyeret

én emeletes házat csináltatnék

én nekem ha adnának milio pengőt akor nekem nem kék mid hanem kiosztanám a szegényeknek

 

Városi nyolcéves proletárgyermekek:

 

Venék egy autót – Venék egy nagy házat és abba venném a szüleimet – Adnék a szegénynek; – elmennék dolgozni kőmivesnek – Autót vennék, emeletes házat, ha maradna adnék a szegényeknek

 

Városi tízéves vagyonos gyermekek:

 

Földet vennék és műveltetném – Segítnék a Szegényen is – Először a szegényeket segíteném, aztán vennék mindenfélét; – Örülnék – Adnék sok pénzt – Boldog lennék – Autót vennék – Eltenném

 

*

 

A következő kérdés az volt: mi akarsz lenni? gondolod, hogy az leszel? hogyan? Az eddigi kérdésekre a gyerekek gondolkodás nélkül, folyékonyan válaszoltak szóban is, írásban is. Így kezdtek most is a válaszba. A kérdés második pontjánál azonban sokan már el-elakadtak, tekintetük tanácskérően, majd tanácstalanul meredt a levegőbe. Itt fedezték fel, hogy jövő is van, illetve, hogy a jövő éppoly valóságos lehet, akár a jelen. A korlátlan nagy gazdagságot hunyorítás, sőt mosoly nélkül vállalták, nem érezték tréfának: természetesnek vették, mintha az lenne a rendes emberi út; a további kérdezésre hosszasan részletezték, hogyan is osztanák be, illetve szét azt a rengeteg pénzt. (A falusi válaszok 94%-a nem feledkezett meg a szegényekről.) A hentességhez vagy boltossághoz vezető úton rögtön meglátták az akadályt; a további kérdésre némák maradtak, legfeljebb mesébe csaptak át: sose volt nagybácsikat hívtak segítségül. (Fel kellett keresnem az egyik családot. A gazda hatodik elemis kisfia útközben gazdagon kiszínezve mesélgette, hogy keresztapja ki fogja őt taníttatni „tanár-orvos”-nak. Sarkadon. Apjától megtudtam, hogy a keresztapa útkaparó, illetve útkaparó is csak volt, most így-úgy abból él, „ami épp csöppen”. A legtöbb nagyratörő szándék mögött ilyen tartalék lapult.) A válaszok most is az előbbi sorrendben következnek. A hatévesek kezdik:

 

asszony, az szeretnék én csak lenni

szolgáló; csak

katona, azért, hogy messze háboruzzak

rendőr, azért hogy sok pénzem legyen; ugy leszek az, hogy veszek egy kardot, aztán egy rendőr ruhát

 

A hétévesek:

 

asszony, mert én adok a gyerekeknek kenyeret mert csak az tudok lenni

menyasszony; lakodalomba szeretnék menni

huszár, hogy ruhába legyek; az leszek; hogy elmengyünk máshova

katona azér mer szeretek parancsóni

 

A nyolcévesek:

 

gazdag, – mert akkor több mindent ennék

akarokleni varonő azér mer sok pénsz keres

én borbé akarok leni mert nem fáradnéki anyira mert szeretem a borbéságot

szegény azért mert lehet dolgozni. Gondolom.

 

A kilencévesek:

 

tanítóné azért mer parancso

varónő nembaj lesz ha nem is

enber azér mert csinálhatok mindent

én kubec akarok leni mert töbet lehet keresni

 

E feleletek során is pontosan követni lehet az élet- és a világismeret szélesedését. A lányok kisebbje még egyszerűen s helyes ösztönnel csak asszony s menyasszony akar lenni; a nagyobbja már magasabbra néz: varrónő, tanítónő, sőt – mint látni fogjuk – tömören úríné akar lenni. A fiúkat egyre a hatalom csábítja. A kisebbek rendőrök és katonák szeretnének lenni, a nagyobbak – a szem élesedik – boltosok, kupecek és hentesek. Legtöbben persze csak menekülésből akarják otthagyni elrendelt sorsukat. De van olyan is, aki már e korban beletörődik, s lenni is az akar, ami kelletik: szegény.

A tízévesek feleletei:

 

uri né akarnát leni met anak legjob leni met van sok péz

én főző né a karok leni azért gondolom hogy az akarok leni mert mán sokszor főz tem

hentes – nem hiszem hogy az leszek

én botos szeretnek leni azért mert lesz pézem és árulnák

 

Városi nyolc-kilenc éves proletárgyermekek:

 

Zongoraművésznő, keresek sok pénzt, gondolom, hogy az leszek – Varrónő szeretnék lenni – Én irodába szeretnék menni, gondolom lehet, ha jól tanulok – Királyné szeretnék lenni, mert a királynénak nagyon jó dolga van; Kocsis, akkor lovakat hajtok – Rézműves, mert apukám apja is az volt, s azt akarom a fiam is az legyen – Gépészmérnök, nem gondolom, hogy az leszek – Jó isten akarok lenni, mert az mindent tud.

 

Vagyonos kilenc-tíz éves gyermekek:

 

Énekesnő, bár nem hiszem, hogy az leszek, mert apukám nem akarja – Én tanítónő, mert nagyon szeretem a gyermekeket, gondolom, mert van róla szó – Én tornatanárnő, vagy énektanárnő; – Forgalmi tiszt, mert elindíthatom a vonatot, gondolom, ha sokat tanulok – Villamoskalauz, mert átfordíthatom a táblát, nem gondolom, csak szeretnék – Én cukrászkereskedő, mert szeretem a süteményt – Mozdonyvezető, mert láttam már mozdonyt belülről – Lovastiszt, mert ő vezethet katonákat, vezethet

 

 

*

 

A következő kérdés az volt: mitől félsz és miért? Itt idézhetném majdnem mind a százhúsz gyermek feleletét: csaknem valamennyien ugyanazoktól a dolgoktól félnek: farkastól, medvétől, bikától, attól, amivel ijesztik őket. Félnek a háziállatoktól is: ők, a földmívesek gyermekei kezdetben éppoly nehezen barátkoznak össze azokkal, akár a falura kerülő városiak. Itt mutatóba tehát nem az átlagos válaszokat közöljük, hanem a szokványoktól némiképp eltérőket. S ezeket is inkább a különböző korok félelmeinek, a félelem fejlődésének ábrázolására. A hatévesek feleletei:

 

semitől

attól ami harap

 

A hétévesek:

 

farkastól, mert szétcibál

tüztől, mert megégünk

mikor villámlik mert megcsap

a Dunától mert ha kiönt oszt elviszi a házat meg a kertet

a sidótól mert annál kís van ozt megölnek

 

A kisfiú, aki a Dunától fél, sosem látta a Dunát; hasonlóképp az, aki a zsidóktól tart, az sem tudta megmondani, milyenek a késes zsidók vagy általában a zsidók.

A nyolcévesek:

 

a boszorkánytól mer megöl

a kigyótul mert ránktekergőz

a bozorkátul mert az csozog utánam

tigristű

 

A boszorkánytól félő kislány azt mondta, hogy látott már boszorkányt, hangját is hallotta.

A kilencévesek válaszai:

 

orozlánjtul mer igen mirges állat

nem filek én semitől

senkitől nembánt senki

haláltol sajnálom anyámat meg a többit

 

A tízévesek:

 

En a farkastol félek meg elefánttol a bikától medvétől

Az Jo Istentől mert ha roszat csinálok megbüntet

aki üt

senkitől én

 

Városi gyermekektől erre nincs válaszunk.

 

A következő kérdés az volt: mi a legnagyobb örömöd a világon?

A hatéveseké:

 

a kutya

a testvérem

tej

tehen lu meg a kocsi

 

A hétéveseké:

 

virág mer joszagu

hogy idesanyám megvan

a piz meg a madár

ha csendört látok

 

A nyolcéveseké:

 

a karácsonynak mer sok cukor ég rajta

hogy megvagyok

a diszno

a forgo

 

Az örömük ugyanabba az irányba mutat, ahová a vágyuk. Itt is tárgyilagosak. A városi gyermekeknek ebben a korban már van bőven szellemi örömük is – olvasás, mozi, utazás –, ők tárgyaknak, kézzelfogható dolgoknak örülnek, a lányok itt is ételnek, ruhának, a fiúk disznónak, lónak, kocsinak. Az érdektelen, hogy úgy mondjuk, szemléleti örömet a madár, a forgó, a csendőr okozza. Később nem.

A kilencéveseké:

 

az enivalo

nekem a ruha mer abba nem fázok

ha apám haza jöne

a játik meg a könyv kéne

 

A tízéveseké:

 

nekem a világon a legnagyobb ha uj ruhát kapok

ha ilünk meg anyám apám is

a piz mer mer azir veszek

ha lovagolok

 

Feltűnően soknak a pénz a legnagyobb öröme. A százhúsz gyermek közül harminckettő adta ezt a választ; legtöbbjük a pénzt csak úgy ismeri, hogy filléres-e az, vagy fehér; hónapszámra ilyet is alig látnak, s csak olyasmit tudnak róla, hogy az a kulcs a vágyakhoz. Huszonegy gyermek legnagyobb öröme azért a karácsonyfa, mert a szokással tényleges ismeretük még friss: először tavaly állítottak nekik a zöldkeresztben; a tavalyi válaszok közt egyetlenegyszer sem fordul elő a karácsony; eladdig csak az olvasókönyvből tudtak róla.

A nyolc-kilenc éves városi proletárgyermekek:

 

A zongorázás volna – Ha örömet szerezhetek a szüleimnek – Az, hogy iskolás vagyok; – Anyám – A bicikli, amit kapni fogok – Kapok olyan körzőt, amit bele lehet szúrni a papírba és lehet rajzolni köröket.

 

Vagyonos kilenc-tíz éves gyermekek:

 

Ha beszélek Sári nénivel és anyukával – Ha együtt vagyunk mindnyájan; – Amikor jön a Jézuska – A nyaralás – A játszás – A szünet – Ha olvashatok.

 

*

 

A következő kérdés az volt: Mi a legrosszabb az életedben?

A hatévesekében:

 

a rongy

a gyerek

a farkas mert az hazudozik hogy az a mi anyánk

a dolgozás mer megfájul a kezünk

 

A hétévesekében:

 

ha csunyát mond valaki

ha az édesanyám meghal

a tüdővész a betegség

a tél

 

A nyolcévesekében:

 

az hogy kikapok

állat csak az álat

aleg roszab a életemben ha a fülemben kiabálnak

Ha elhagyok valamit ner akor nakon mirges vagyok

 

Életükben a rossz csak ritkán egyéni; legtöbbször olyan, ami mindenkit érhet, általános. A városiaknak az intő rossz, a különlegesen rossz apa; a falusiak elől ezt a finomabbnak mondható megkülönböztetést eltakarja a sok közös, egyéniséget nem kívánó rossz: a hideg, az éhség, a tüdővész. Erre mondjuk, hogy a falusiak jobban a természetben élnek.

A kilencévesek válaszai:

 

a cselán

az ilet

az ördög mert csábítja az embereket

oda van apám katonának

 

A tapasztalattal csak többféle rosszról kapnak ismeretet, de még mindig nem egyéniebbekről. Életük – itt látható legjobban – közösségben fog lefolyni, ezt tetszés szerint nevezhetjük sorsközösségnek, népközösségnek vagy vérközösségnek, vagy kollektivitásnak. Jellemző, hogy a szellemi világ is e válaszokban tűnik fel leghatározottabban.

A tízévesek feleletei:

 

ha szidnak

ha nem tiszta a lelkem

a legroszab az életben a légy

a háboru és a tüz meg az árvíz

 

A telet és havat huszonkilencen vallották legrosszabbnak; a betegséget Tizenkilencen. Megjelenik még a farkas is. Egy kisfiúnak a legrosszabb az volt, hogy felnő és akkor majd agyonlövik. Egynek az, hogy Magyarország csonka.

Városi nyolc-kilenc éves proletárgyermekek:

 

Ha megszidnak – Ha intőt kapok – Hogy én nagyon rosz vagyok is; – Apuka – Iskolábamenés – Ha kikapok.

 

Vagyonos kilenc-tíz éves gyermekek:

 

Ha anyukámat nem látom – Az iskola – Amikor beteg vagyok – Az iskola év; – Az életben a legrosszabb a szegénység – A tanulás – Ha valaki rossz

 

*

 

A következő kérdésre nem kell részletezni a feleleteket. Arra, hogy: szeretsz-e adni abból másnak, amid van, valamennyien ezt a két szót váltogatták: igen, szeretek. Egyetlenegy tízéves kisfiú, B. I. írta azt, hogy nem.

Az előbbi kérdés kiegészítője s ellenőrzője volt az a kérdés ha a barátod is éhes, meg te is éhes vagy: adsz neki az ennivalódból és mennyit? A gyerekek megállták a próbát. Következetes volt még az a kisfiú is, aki az imént nemmel válaszolt. „Nem adnék semennyit” írta. A többi is előbbi magatartását ismételte; a jellemző itt az volt, hogy miképp.

A hatévesek így:

 

adok én sokat

a kenyir felit

amennyit kér

annyit adok, amennyi kell neki

 

A hétévesek:

 

igen, egy levesmerő kanállal

adok én neki még a kalácsból is, meg tejet

szoktam adni egy falatot a szalonnából is

ha nagyon éhes, egy karijt

 

A nyolcévesek:

 

hát kétfele törném

nincsen nekemse nicsen

kicsit adnák neki

ha van valamim kicsin kenyir a zsebemben azt megfelezük

 

A kilencévesek:

 

adok a nagyobat magamnak

ha van nálam kenyir török neki belőle

hazamék oszt hozok

én anyit adnák a menyit kérne

 

Más térről is tudjuk, hogy a szegények, saját elvükkel ellentétben, általában szívesen adnak, nagyrészt ezért szegények. A gyermekek közül a kisebbek rendszerint inkább bizonytalan mennyiséget adnának, leginkább mindent, ami van; a nagyobbak már csak a felét – igazságérzékük fejlődik. Ez nagyjából az egész osztály magatartása is. Sajnos, az értelmesség jelének kellett tekintenünk, ha valaki megjegyezte, hogy azért magára is gondol, magának is hagy. A százhúsz gyermek közül csak egynek jutott eszébe, hogy nincs miből adnia.

A tízévesek válaszai:

 

Én adok neki belőle felit mer nem álom meg hogy ne agyak

de egy kicsit nekem is hagyom

tudni adni de csak egy kicsit

akor elosztom egyformán

 

A városi proletárgyermekek:

 

Szeretek – Én nem szeretek másnak adni semmit – Először megkérdem anyámat; – Igen, az ennivaló felét – Adok mindenből – Nem

 

A városi vagyonos gyermekek:

 

Adok neki egy felet – Nagyon szívesen a felét – Nem igen; – Nem szeretek adni – Szeretek; – Én nem szeretek másnak adni, mert kellenek nekem az iskolában – Amennyit tudok – Egy keveset szeretek adni, mert én is éhes vagyok.

 

*

 

A következő kérdés így hangzott: kit tartasz te jó embernek?

A hatévesek véleménye:

 

A jó Istent

Mihályunk is az lesz majd

Balogh Pistát a pajtásomat

Csak nagyapámat

 

A hétéveseké:

 

mindenkit

aki nem veszekszik

keresztapám mer ád pénzt

a katonákat

 

A nyolcéveseké:

 

lyézust meg anyámat

aki nem iszik

lóvat

a királyt talán

 

A kilencéveseké:

 

aki nem bánt

aki jó szivü

doktor bácsit meg aki kisegít

Senkit

 

Szemléletük eddig a valóságra, a tárgyakra, az anyagi világra irányult. Meglepő, hogy most egyszeriben irányt vált a gyermekek zöme a lelki tulajdonságok alapján tesz különbséget a jó és rossz ember közt. Logikus tehát, amidőn a legjobb embernek a jó istent tartják. A pénzre, ételre, ruhára itt alig néznek. Megható, hogy a jóságot a passzivitással is tudják mérni: nekik már feltétlenül jó az is, aki nem cselekvő rossz, aki nem bánt.

A tízévesek válaszai:

 

Én azt tartom jo embernek a ki nem isza a szeszes italt meg aki tiszteségesen megy az ucán

én azt aki rendes és tiszta

Én azt, aki engem elvit valahová elvit

még senkit

 

A válaszok azért nem változatosak, mert a százhúsz gyermek közül 85 természetesen az édesapját tartotta a legjobb embernek.

 

A városi proletárgyermekek:

 

Szüleimet – Aki igazságos – Akin magam is látom, hogy jó ember – Aki minden kötelességét teljesíti és mindent megtesz, amit feljebbvalói kívánnak tőle; – Miksa bácsit, az az én nagybátyám. Az nem bánt – Aki rajtam segít – Mikulást mert hoz ajándékot.

 

Vagyonos városi gyermekek:

 

Aki jószivü – Az istenfélő embert – Mindenkit – Aki nem lop – A papot; – Aki segít mindenkinek – Apukámat – Aki nem követ el bűnt.

 

*

 

Az utolsó kérdés páros volt, egy kicsit a keresztkérdésekre emlékeztető. Még a tavalyi vizsgálatokkor vezetett rá a tapasztalat. A gyermekek nem egyszerre feleltek rá, s így saját magukat igazították ki. A feleletek egymás után állnak, a második mindig zárójelben. Az első kérdés ez volt: megvan mindened, ami kell? A második pedig, amely csaknem minden esetben leleplezte az elsőre adott választ: mire volna leginkább szükséged?

A hatévesek így vallottak s cáfolták meg rögtön vallomásukat, figyelmeztetést adva, hogy milyen alaposan kell eljárni az ilyen kérdéseknél:

 

Meg (Ruhára hogy felöltőzhessek benne)

igen (ennivalóra meg tejbegríz volna jó)

nekem meg (A szívemre, mert ha az nem volna, meghalnánk)

meg (szalonnára leginkább)

 

A hétévesek:

 

igen (piz, azon lehet ruhát venni)

meg van (ruha kéne meg táska – legény nem kel)

igen (csak ipp itelre, hogy megegyem)

meg (egy ótóra mer lehet menni mindenüvé vele)

 

A nyolcévesek:

 

meg (ennivalóra)

igen (hogy jol lakjak meg kötőre)

megvan (ruhára cipőre)

meg (csizmára meg kapcára meg téliruhára)

 

A kilencévesek:

 

meg (nagykabátra)

meg (nyára mer akor jo mer meleg van)

megvan mindem (egy tehenre mer lehet fejni)

meg (gurigára hogy gurigázam)

 

A gyermekeknek, még a legidősebbeknek is, elsősorban elemi szükségleti dolgok kellettek, megint csak étel, kabát, csizma, aztán meg ló és kocsi. Korukhoz illő vágyról csak egy számolt be; ez játékot kért, egy üres cérnaorsót, hogy gurigázzon. (Megkapta.) Szellemi dolgot egy sem kért; nem azért, mert nem lehetett volna szükségük rá, hanem azért, mert azt még nem tartották értéknek.

 

A tízévesek:

 

nekem kéne csak ruha csak cipő nekem más semi (meg még egy gobine – kombiné – mán akor meglelégedek)

Én nekem megvan mindenem amicsak volt (Énekem az a legnagyob szükségem hogy a jószágnak adjak)

Megvan (A csizmára mert hideg van)

nekem megvan (nekem egy ló mer ló)

 

A százhúsz közül csak tizenkilenc kezdte azzal, hogy nincs meg mindene; vagy rögtön azzal, hogy kötőre van szüksége meg csizmára.

Nyolc-kilenc éves városi proletárgyermekek:

 

Megvan (Szeretnék 12 drb. színest, nekem az év elején volt több nagy színesem, de sokat firkáltam és aztán elvesztettem) – Megvan (Nekem tanulásra volna szükségem, mert én nem jó tanuló vagyok); – Minden; – Igen (cukorra) – Bicikli, karóra kell (Bicikli, mert bemennék a városba, nem kell gyalog menni) – Igen (Körzőre)

 

Kilenc-tíz éves vagyonos gyermekek:

 

Meg van (Észre mert nincsen elég) – Igen (Gazdaságra) – Mi az hogy, sőt túl is (enni folyton); – Igen, megvan (Tanulásra azért mert ember akarok lenni) – Meg (Semmire) – Nekem meg van mert vigyázok rá! (A játszásra meg a lapdázásra van. Mert azt szeretek legjobban) – Igen (Ruhára azért, mert azt veszem fel.) – Meg (Semmire sem.)

 

Érdekes, hogy már a proletárgyermekek sem elemi szükségletű holmit kívánnak, hanem színest, körzőt, kerékpárt. Nézni legalább felfelé néznek. A vagyonosok kívánsága legtöbbször merőben szellemi természetű: ész kell nekik meg tanulás meg játszás, labdázás. Az, amit szeretnek. A falusiaknak az, ami hiányzik.

Az emlékezet csúcslakó, akár a sas: ha felriasztják, első röptét oromról oromra próbálja. A gyermekek éppúgy a kimagasló eseményekre emlékeznek, akár a felnőttek. A döntő itt, hogy ki mit tart kimagasló eseménynek. A szálló lélek saját maga építi meg röpte alá a tájat. Így kétszeresen is jellemző, hova száll le.

A tavalyi vizsgálatoknál a legelevenebb, legemberibb anyag akkor kezdett dőlni felénk az eladdig csak kevés eredménnyel kopogtatott mélyből, midőn megszakítva a kérdezősködést, a gyermekek elé üres papírlapot tettünk: írják rá életük történetét. A feladat, tudtuk, nem könnyű.

Saját életük kerek összefogásába egy-egy társadalom legkiválóbb szellemei is csak pályafutásuk vége felé mernek vállalkozni s akkor is csak ritkán sikerrel. Az biztatott, hogy az a társadalom, melyben ezek az ifjú írók élnek, elég szűk, a vallomást tevők talán még nem tévednek el benne, a közepén hiszik magukat, s úgy beszélnek. A kísérlet meglepő eredménnyel végződött. Musset a maga Vallomásai bevezetőjeként rögtön azt vallja, hogy az életleíráshoz először is az kell, hogy az író élt legyen. A kis falusi életleírók rengeteget éltek. A négy-öt négyzetkilométer és nyolc-tíz év határai közé szorított életekben csak úgy nyüzsgött az esemény. Meghökkentő volt a csúcsok, a kiemelkedő események hasonlósága. Ez hökkentett meg először az idei vallomásokban is. Az általános kép nagyjából ilyen:

 

fájt a lábom leestem a létrálol elvágtam a kezemet elestem kikaptam leestem az ágyról kiestem a székből kikap tam beteg letem fájt a fejem meg harapot a kutya és nagyogetegletem kikap tam megcsipet a cinger egyszer keresz anyáméknál lábombáment együveg a lábamba és feldagat és nagyon fájtt és elmentünk a doktor ho már egy hétmulvamegygyógyult a lábom.

 

Ezt egy nyolcéves kislány írta, K. E. (A cinger darazsat jelent.)

Több mint százötven ilyen vallomás van előttem. Valamennyi gyermek kivétel nélkül írásban vallott. Más térről is tudtam, hogy őszintén vallani csak írásban lehet, a tapasztalat itt is megerősített. A szóval feltett kérdésre a gyermekek zavartan pislogtak, kényszeredetten mosolyogtak, egy szót sem tudtak kinyögni; látszott, hogy valóban nem jut eszükbe semmi, a kérdést sem értik. A vallomásból legfeljebb vallatás lehetett volna, minél ügyesebb, annál hiábavalóbb; az csak a vallató lelkületét leplezte volna le, itt is. A papíron azonnal megindult a szó; a lélek legmerészebb vezetője, úgy látszik, a gyermek kezében is a toll. Volt, amelyik kezében úgy működött, mint a forráskutató pálcája. Hogy jól vezetett, és jól működött, annak első bizonyítéka, hogy minden kézben egy irányba kanyarodott, ugyanazokon a helyeken mutatott a mélybe. A táj nemcsak csúcsaival volt egyöntetű: mélyében is mindenütt ugyanazokat az erőket forralta és fortyogtatta. Erről tanúskodott a tavalyi és idei vallomások összehasonlítása is.

Írni természetesen csak azok írhattak, akik tudtak írni, vagy akiknek már kellett volna tudniok. Országosan ezt nyolcéves kortól lehet számítani, a második elemi elvégzése után. Sajnos, a faluban elég gyermek akadt, aki még ennyi előképzettség után sem értett annyira a betűvetéshez, hogy gondolatait csak hozzávetőlegesen is kifejezhette volna. Az ő írásművük erre volt jellemző.

A tulajdonképpeni közleményen kívül minden gyermek írásműve szolgáltatott adatot más természetű megfigyelésre. A külalak éppúgy tanúskodott valamiről, akár a szókincs, a tájnyelv, a mondatfűzés vagy a helyesírási hiba. Grafológus nem látta a műveket.

 

*

 

Az anyagot kor szerint csoportosítottuk, aztán nem szerint. A nyolcévesek kezdik, előbb a kislányok.

N. M.:

 

egyzer felmáztam a szin tetőre és ahogy megyek aréb hát lezakadt a cserép és leestem és meg fájult a lábam elmentem a doktorhó és hétnap nementem iskolába atélen meg meg fásztam a temploba és vizhojag gyuladásom let és elmentünk az orvoshoz és adot orvoságót és nyolchétig nementem iskolába és nagyn sajnáltam hogy visszamaradtam, apám csőz szegények vagyunk

 

Ez is még az általános kép kialakítására szolgál. A következő N. J.-é, szintén:

 

lestem a szilvafáról meni akartam volna felmászni aztan visza estem betört az orom nagyonfájt fojt beleöle a vér benvoltam a kórhászba nagyon betegvóltam el vitek a kórhászba lekurultam az ágy rol otháltam a foldö háltam vág ni akarni a kenyeret elvágtam a keszemet nagyon fájt a keszemet ahogy szaladni akartam volna bele szaladtam a kaszába nagyon fájt a lábom nemgyógyult akór eltör a fésüm nagyon sokat ritam a testvérem beleszurta a vilát a keszembe nagyon fájt a heje bekötötem a zsebkendővel udvaron volt a boron beleháktam aztan a iskolábavitem alabdád elveszet

 

Tucatjával van a hasonló vallomás. A kis életek nagy eseményeiként csak baj és baj pörög, konok egyhangúságával már majdnem a humor határát súrolva, akár egy filmbohózat, melyben a hős minden léptével kellemetlenséget zúdít magára. Változatosságot legfeljebb a kellemetlenségek változata nyújt, mint M. R. leírásában is:

 

Lestem az ágyról elvágtam akezemet és eltörtema tányért ahogyitam kiejtetem a kancsót a kezemből lestem a létráról belement a vasvila a lábomba egyszer ahogy tanultam bicikliznitanultam lestem és megütötem a nagylábujkom kihasitotam a labom

 

Egy kislány egész eddigi életének történetét ebben az egyetlen mondatban foglalta össze:

 

Én az életbe jácani szeretek legjobban

 

Akad már ebben a korban, aki nemcsak a bajt veszi számba, hanem lassanként a kötelességet is. Mert a kettő valamilyen fokon összetartozik? A sok közül erre a legjobb példa Sz. E.:

 

leestem az ágyrul és felkötötik a kezemet elvitek a dogtorho édesapámék el mentek kukoricátszedni és nemtudom hogymikor jönekhaza elmosogatam és kipucoltam a konhot kisepregetm és elküldtek a falubamentem és elmentemazártézikutra vizir és kimentem a kamorába sepregetni és azután elővetem a köntyemet éstanultam és nemsokákelet meni iskolába otankelet inekelni és elmentunk hoztelekre és szetuk akukoricát és azutánhazajotem

 

Természetesen a kisfiúk sorsa is ilyen. Őket talán még több baj éri: messzebb és magasabbra merészkednek az életben. Sz. S. leírása:

 

Egyszer az törtért velem hogy el mentünk hordani és mikor raktuk a kévét és mentünk aráb és én nem tudtam hogy menek aréb és én le estem róla és meg ijedtem nagyon. Aztán meg le szakadtam a jégen és akor is a volt a szerencsém hogy ott volt az István és az ki huzot. Máskép ot maradtam volna a jég közt. Egyszer meg a Nagynéném dia fájáról le estem róla és nagyot estem és meg ütötem magamat és megfájult a lábom és beteg letem és el mentem anyámal a doktorhoz és meg gyógyultam

 

Épp, mivel őket több baj éri, s így több tapasztalatot szereznek: mintha több érzékük volna, hogy különbséget tegyenek a bajok közt. Látóhatáruk tágul. K. J.:

 

szegények vagyunk és apám répátszedni jár és tenap kezdet szedni és kereset 2 pengő 70 filért összesen. és meg rugot a lo és elestem és meg harapot a kutya és elmentünk a doktor ho és bekötőte és egy hét mulva megint elmentünk akor kikötöte és megnészte és azt mondota hogy adig legyen bekötve nig le nem esik le rola a seb és mikor leeset a seb akor kikötötem ako meg mostam és felhuztam a cipőt és akor este le irtam a leckémet akor olvastam és azután lefeküdtem és alutam és elaludtam! még haragot a disz mo az oldalamban és elmentünka doktorho és bekötöte és azután egy hétmulva elmentünk ésnem gyogyult és berendelt a korházba és ot gyogyitoták és adig bent votam mig megnemgyogyultam és mikorr meg gyogyultam akor kihosztak akorr meg anyám meg vert és ritam és akor biciklisztem és leestema bicikliről

 

Van, aki már a baj okával, sőt okozójával is foglalkozik. S. D.:

 

én vereketem betürtik az óromat és ritam de kelet nékem mert én keztemkivele megvert anyám is megvert harmad napra beteg letem demeg gyógyultam fel másztam a fára és leestem a fáról eltört a lábom és bevitek a kórházba meg gyógyult aztán meg el ütött egy katona belement a puskacsü a homlokomba.

 

A valóságos, az ellenőrizhető események közé beleszövődik néha a képzeletbeli is (semmivel sem kisebb). B. J. leírása:

 

egem meg kergetet egy csavargo és elszalatam tőle nem ért utol és mikor elszaladtam elole más fele egy veszet kutyával találkosztam és a partmelet eloposztam a szemeelől és mikor mesze elmentem ekezdet balagni adig balogott hogy elkezdet szaladni na nekem szalat ekeztem szaladni és nem ért utol tavaj meg kergetet egy ember és ahogy szalatam az ember felbukot ementem és aztán visszafordult és nem jőt utánnam mostan meg ahogy mentem egy szido kergetet egy gyereket de agyereket nem tuta elfogni és a gyerek visszafordult, őrült a gyerek én voltam a szakaszvezető és sorba álitotam őket és dalaltunk és volt nekem pisztojom és paripám és löttam vele és utána játszotunk és vidámakvoltunk már örültünk és fódbalászunk

 

Egy kisfiú eddigi életének elhihetően legnagyobb eseménye az volt, hogy

 

édes apámal szét szetük a kocsit. Sok csavar lett de soká is szetük széjel minden sok let 10 kerék let

 

Egy másik, V. K. pontokba szedte az eseményeket, még meg is számozta azokat. Pontosan 22 eseményre futotta. Górálni annyit jelent, mint hajigálni.

 

1. életemben betört az órom 2. életemben elestem 3. életemben lestem a fáról 4. életemben beleszakatam a vízbe 5. életemben megórtak 6. megütotem magamat 7. kitortem az ablakot 8. fán voltam 9. voltam a padláson 10. jacotam 11. goraltam 12. sárosztam 13. irtam 14. alutam 15. voltam a házteton 16. megszurt a tovis 17. olvastam 18. számoltam 19. megharapot a kutya 20. etem 21. melegetem 22. rajzoltam.

 

Nekem is eszembe ötlött: hátha az emlékezet, mely öregkorban oly szívesen idézgeti a múlt szép eseményeit, ifjúkorban kajánul csak a rosszat gyűjti és őrzi. Csak nagyjából van így. Az összehasonlításul megvizsgált városi gyermekek közül élete fontos eseményéül bajt csupán azok soroltak fel, akikkel valóban történt ilyen baj, elsősorban a proletárgyermekek. A többi mértéket tart; vallomásukban a baj az anyagi helyzet emelkedésével ritkul, sok esetben nyoma sincs: elfojtja más, kellemesebb esemény. Csak egy példa álljon itt, egy magasrangú köztisztviselő kislányának vallomása. Élete történetét ő úgy foglalja össze, ahogy minden kislánytól elvárná az ember:

 

Én ara emlékszem hogy tanolttam járni. És ez ugy volt hogy ecer anyuka kint főzőtt a konyhába és akor lépéseket hallott hát gyorsan kinézett és látta hogy én negykezlab jákálok az előszobába. És igy tanulttam meg járni. Én hanagy leszek akor orvos néni szeretnék leni, mert akor lehet vizsgálni a gyerekeket és ez nagyon jó. Az én kedvenc tantárgyam a olvasás és a számolást a helyesirást utálom, a természet rajszt sem szeretem. A kedvenc sportom a korcsolyázás. Nagyon szeretem anyukát és apukát is, de anyukát jobban. Nagyon szeretek szinházba és moziba meni. Szeretem az operákat de csak ecer voltam az operába és akor aszt latam hogy baba tündér milyen hős teteket cináltt. Nekem a fő hibám az hogy durcás vagyok, de vanak más hibáim is!

 

*

 

A kilencévesek élete csak több, de nem más, mint a nyolcéveseké. A helyesírás javul; a mondat és a szemlélet bővül a mellékmondatok már nem mindig csak monoton ismétlések, hanem továbbfejtik, magyarázzák a felvetett eseményt. A nagy élmény már nemcsak a testen át érződik: a léleknek is van élménye. A kis Sz. R. ezt rögzíti meg örök emlékül: „egyszer meg eltörtem a majálison egy üveget nagyon féltem hogy kikapok de mikor haza mentem megse kaptam ki”. Különös, de megjegyzésre méltó: a jó érzést és az örömet általában a hiány okozta, a várt rossz elmaradása. „Eltörött az ág de nem estem le”, „megvertek de nem fájt merd kicsi volt” – írják. A különbségtevés árnyalatokig finomul s vele az érzékelés is. A gyermekek már tudják, mit várhatnak az élettől, kezdik megismerni. Már érzelmekről is vallanak. Először most is a kislányok. O. M.:

 

Fájt a fejem fájt a lábom én szeretem édesanyámat édesapámat testvéremet is It az ovodafelé dolgoztam aztán játszotam habeteg voltam orvoshoz vit anyám havalamit nemjol csinál tam megvertek

 

Egy-egy véletlen mondatban megcsillan a szülői és tanítói dorgálás hatása. N. B. vallomásában így:

 

leestem a padlásról. sokat kel a kisjanyal bajlódni. a nyáron nem kaptam ki. Megcsipet a cinger és nagyon feldgat a karom meg a szám szélen megharapot egy kutya és nagyon betegletem elvitek a kórházban nem szabad vót felkelnem és teját kelet ini kaptam cukrot.

 

M. J. vallomásában már a szokásos fogadkozás is helyet kap:

 

Én egyszer mikor a vizbegázoltam akor elestem és mentembe és mikor mentem kikaptam amért bele estem a vizbe egyszermeg azért mert veszekedtünk és akor is nagyonkikaptam és ki is voltam terdeltetve a sarokba és ritam és akor még jobankikaptam máskor nemleszek demégis roszoktamleni demáskor szót fogadok.

 

Már tapasztalnak némi jót, ha csak a kórházi ápolás alatt is. B. J.:

 

Én vélem az történt hogy betek letem és bevitek a korházba és kaptam sok mindent katulya csokoládét meg babát sok cukrot és kihoztak a korházbol és othon játszotam anyámék tengerit szedtek és én játszotam 4 négy testvéremvan. én vélem az történt hogy virhasban voltam és bevitek a korházba és adtak orvoságot meg jo sutemenyt meg sok cukrot meg jo etelt meg sok gyumolcsot sok csokoladet meg vetek ruhat meg szép papucsot szép kendot meg telire nagy kabatot meg egy szép nagy gumi csizmat meg egy fehér harisnyát kőtőt is. anyam beteg let és elviték a doktorhoz és azt mondta hogy bekel neki meni a korhazba és bevitek a korházba és azt monda hogy kapok sok mindent.

 

De egyre többször föltűnik a gyermeki szorongás is, az állandó készenlét a riadozásra. B. R. egész élete ijedelmek sorozata:

 

Egyszer meg ijeszetet egy ember egyszer meg vert egy gyerek és ritam egyszer egy gyerek elököt és ritam egyszer meg egy gyerek bele lököt a vizbe egyszer meg metem fürödni ahogy ot ulok bele estem a viz be egyszer meg ahogy ot mik a parton egy gyerek megijesztet egyszer meg egy veszet kutya kergetet egyszer meg nyul fel ugrot és meg ijetem

 

Az élet egyre tágul, a lélek birodalma felé: élmény már az álom is. Akár a költők vallomásaiban: teljesen összeolvad a valósággal. Sz. J.:

 

Egyszer azt álmodtam hogy haza jott edes apam memetországbol és hozot ruhákat nagyon szép ruhát meg cipőt mikor fel keltem nem látam semit. Egyszer kint voltam a disznoknal a mezon és elszalad egy szep süldo és mikor haza ertem othon volt a süldo nagyon meg orultem. Egyszer meg anyám elköldöt a boltba es mikor hoztam az ecetett hat elejtetem az uveget és eltör az üveg és ki önlöt az ecet és mikor haza mentem és meg montam édesanyámnak nem kaptam ki. Egyszer meg boltba köldöt édesanyám petrolomir és petrolom hejet ecetet kértem és mikor hazafelé mentem és mikor oda értem a lakásunk elé és eléjtetem az üveget és meg montam édesanyámnak és nem kaptam ki meg sem tudta hogy ecet hejet petrolomt vitem meg azt is nagyon meg örültem. Egyszer megint álmot látam aszt álmodtam hogy én kin voltam a mezőn, és sok kigyot látam és jőtek felém és meg akartam fogni és megijedtem és elszaladtam és megint jötek felém és megint jötek felém és felébretem és megint elalutam és mint jötek felém és meg akartam fogni és elszalatam és el tüntek és sok békák tüntek elő és ugráltak játszadoztak és volt egy fazékal cukor és kiöntöték és nyalakodtak és ara mentek macskák és csaknézték és egyszer közujük ugrot a macska és meg eték az egerek aztán felébretem.

 

A fiúk élete éppilyen kanyarokban halad előre, csak talán nagyobb kilendülésekkel. Ők is a bajokon átlábolva kezdik érzékelni az élet többi tünetét. N. J. a következőképpen:

 

én már vóltam hümlös és asz t hitem hogy belehalok abaa rosz betegségben. voltam tüdőbajban is bevitekakórhászba és vóltam sebes mindenem csupa seb volt dehála ajó istenek hogy mindenből kigyógyultam abola sok betegsegből hala ajoistenekhogy nem haltam bele voltam in már oljanjo kedvemben hogy ürümümben sirtam egy kicsit. volt jokedvem es rosz kedvem.

 

Van, aki már egy cselekmény egész folyamatáról számot ad, s közben állást foglal, sőt bírál, mint Sz. S.

 

Én tenap is elestem és csupasárletem és hazamentem és kimosták. Egyszer felbuktam és észresevetem hogy leutötem a lábojumat és ugy fájt aztán. Egyszer elestem és csak a farom let sáros és a keszem is sároslet. Egyszer egy télen hahogy ereszketem nem jol kormányoztam és lestem és csupa holetem és ugyancsak sepertem rólam hogy kinekapjak anyámtol és nem kaptam ki. Máma is ahogy mentem és ahogy hátranéztem és elestem és ugy megütötem a fejemet és egy bácsi csak kacagta és gondoltam magamba hogy jól esne neki ha elesne akor meg tudná ő is megtudná. Egyszer elestem és ugy megututem a lábomat és nem tudtam hazameni és tajicskával vitek

 

Olvasmánynak tán kevésbé érdekes, de fejlettebb értelmiségre vall, midőn valaki az élmények alig összefüggő felsorolása helyett életéről azt ad, amit kértünk: áttekintő, egységes képet. Az eseményeket ilyenkor magatartás váltja fel, a sok mozzanat már rendeződik: a gyermeknek nemcsak a világról, de saját magáról is van szemlélete. Mint például S. G.-nek:

 

Apám földmüves anyám napszámos és nemszeretek iskolába járni de dolgozni szeretek szoktam sokat fodbalozni meg kergetőzni és buvócskáztunk irtam ralyzoltam veszekedtünk raboztunk ültetem kis fát raktam atüzre és elmosogatam

 

A gyermekek fél lábbal már benne állnak a munkában, abban, ami sorsuk lesz. Figyelmük így láthatóan arrafelé terelődik, amit az élet komoly dolgainak nevezünk. Összehasonlításul álljon itt egy vagyonos városi kisfiú önéletleírása, egy kilencéves kis báróé.

Bevezetőben leírta, hol és mikor született, hogy hívják apját, anyját, testvéreit, és hogy azok hol s mikor születtek. Mindezt minden esetben az ország, a megye, a hónap és a nap pontos feltüntetésével. Fájdalomról, se testiről, se lelkiről nem tett említést, noha nyilvánvaló, hogy volt bennük neki is része. Az év egyik felét vidéki birtokukon töltik. A többi betű szerint így következik:

 

…Március elején megyünk B-re. Nekünk 12 nevelőnőnk volt A Testvéreim K.-ban vannak, V. megyében.

Én a következő főzelékeket szeretem a sárgarépát nyersen, a babfőzeléket paszirozva, a vörös káposztát, a zöld borsót és a sárgaborsót paszirozottan is és nyersen is főzve is. A következő főzelékeket nem szeretem! A savanyu káposztát és a sárgarépafözeléket tejfölel leöntve és a tejbegriszt sem. Tésztágből csak a habot nem szeretem és a gesztenye pürét habbal és a spanyolszeletet habbal. Papukának már a hatodik autója van az első volt egy Steyer a második egy Lancia a harmadik egy Talbó a negyedik egy Rönő az ötödik egy Opel a hatodik szintén egy Opel.

 

*

 

„Az én életem nem jó” – a tízévesek közül négyen is ezzel vagy ehhez hasonlóval kezdték a leírást. A föl-föltolakvó emlékek közt az állásfoglalás egyre gyakrabban kövesedik határozott véleménnyé, nemegyszer ítéletté. Legtöbben már egyéni életrajzot írnak. Kezdenek beleilleszkedni a világ menetébe, igen gyakran a felnőttek észjárását hangoztatják. Életüket már annyira egységben akarják látni, hogy nem elégszenek meg saját tapasztalataikkal, hanem beveszik a leírásba a hallomásokat is, a leírást születésük napjával kezdik. A lányok általában jobban írnak, mint a fiúk. Most is ők jönnek először. P. Zs. ezt írja:

 

Én mikor megszületem akor még nem tutam semit meglétemről és mikor két éves votam akor mán tudtam magamrol és mesélte édesanyám is hogy mikor 2 éves voltam akor nagy betegségen estem keresztül és ott nem volt doktor és vonaton kelet utazni mink anyamal kimentünk az alomásra és ot bementünk a süteményes bodéba és vetünk 5 mézes tésztát és aztán mán fütyölt a vonat és már szaladni is kelet mert lekéstük vona de mikor a doktorhoz értünk mán nagyo roszulvotam és a doktor el teritet az aztalon megvizsgált és azt monta enye enye de kár nemtudok semit segiteni anyám akor bejőt hozám de mijest bejöt röktön ki is ment mert megláta hogy kivagyok nyulva azonal kiment és sirt sirt egyszer jön két cigány aszony megkérdezte anyám hogy nemtud valamit ajanlani a cigány aszony megnézet és aztmonta anyámnak hozason 1 liter pálinkát és vászon törülközöt márcson a foralt pálinkában és azt tekerje a lányára anyám ez megtete egypárszor de igaz volt és használt a cigány aszony szava mikor harmacora probáltuk akor mán éjszaka kolbaszt kértem édes apám ugrot ki az agybol és hozot is kolbaszt másnap mán boldogan jácotam a homogba de hálá istenek még azota nem votam beteg de nemis akarok mert akor nemtudnák iskolába meni és nagyon elmaradnák a tőbitől édes apámék szokták elmeni dologra és én meg othon szoktam leni a tesvéremel és apámék éjszaka jártak haza.

 

Az események mögé hátteret rajzolnak, emlékeiket valóságos kis novellákká kerekítik. A rendezőkedv néha úgy elkapja őket, hogy egy-egy kiragadott történet életük minden más eseményét elfedi: belevesznek a részletbe, vagyis életük már olyan tág, hogy elmondásához egész könyv kellene. Sz. E. leírása:

 

Én mikor kicsi voltam nem akartam aludni és Juliska meg Margit elhatározták hogy le teritik a rosz pokrocot és monták hogy alugyak de én nem aludtam hanem mindég sirtam és mikor kiment édesanyám akkor ki boritotak és a bölcső rám dőlt. En nagyon sirtam. Mikkor édesanyám bejött akor kérdezte hogy micsináltatok és mikor megmonták és édes anyám elővete a nád légy csapót és ugy meg verte minda ketőtt hogy azt mondták tőbet nem bóritnaki azota mindig emlegesük. En egy egyszer ugymeg ijedtem egy embertől hogy ase tudtam micsináljak mer ara ugrot az ember felém és én el visitotam magam. Egyszer elvágtam az ujom hogy doktorho kelet menni. Es én nagyon meg ijedtem és mikor hazamentem mindég sírtam. A télen mikor mentem iskolába rámentem a jégre és nem volt teljesen befagyva és rámentem és Horvát Istvánal mentemrá és én aszt hitem hogy Isván a táskam hajigalja ho labdával. De nem az dobált hanem a jég vált kétfele mindég mentünk bejebb csak egyszer mindég jobban és jóbban recseget a jég adig mig egyszer meglatuk hogy két fele van válva a jég és mink mind a keten meg ijedtünk és visza futotunk! De mikor futótunk visza akkor megint el kezdet recsegni a jég.

 

Van, aki már annyira csak a külső világot látja, hogy nem azt tartja fontosnak, ami vele történt, hanem azt, amit mások emlegetnek, mint legfontosabb dolgot. Egy kislány azt mesélte el, hogy szüleinek miképp sikerült tavasszal napszámot, nyáron részes aratást kapniuk. Egy másik, K. I., saját sorsát egy kereskedő pályafutásával méri:

 

Mikor megszületem akor aztán ganc ur eladta a két lovat akor kapot erte szaz pengot es akor vet földet es vet buzat es elvetete es let neki buzaja es megint el vetete es megint let neki buza akor let neki száz mázsa buzája és akkor elmentem és én voltam már beteg és bent voltam a korházban mikor elsö osztájos voltam akkor jo volt akkor rem volt rossz

 

Összehasonlításul egy vagyonos, tízéves kislány leírása; apja gyárigazgató:

 

Az év elején nagyon csunya eset ért. Én nem tudom hogy hogyan jutott az eszembe az, hogy letagadjam a leckét. Ez az eset is az év elején történt. Az én intőmet haza küldték. Mikor haza jöttem kérdeztem, hogy kaptam e intőt? Az mondták hogy nem. Kérdezték, hogy gondolom e, hogy kapok? Mondom nem. Es mikor megtudta a nagynénim, nagyon szomoru lett hogy én nem mondtam meg neki hogy kaptam intőt. Az életembe már nagyon sokszor kikaptam. Legtöbbet és legerősebbet apukától kaptam. Anyukától csak a kezemre kaptam. De én már megfogadtam hogy én mindent elfogok mondani és nem fogok hazudni.

 

A fiatalabbak életrajzukat a szabad képzettársítás alapján szerkesztik, példát adva arról, hogy a képzetek szabadon is mily szigorú belső rendet követnek: annál szigorúbbat követnek, minél szabadabban rendeződhetnek. Az életrajzok hasonlítanak egymásra. Hasonlítanak az életek is.

A társadalom a képzeletet is megköti. A falusi gyermekek képzeletének nem használ a tapasztalatszerzés. A tízéves kislányok bőven áradó mondatokban részletezik napjaik eseményeit, szerencsésen egyesítve a valóságot a lélek eredendő színező hajlamával. A kisfiúk tartózkodóbbak. A gyermeki mesebeli világból átmenet nélkül kerülnek a szigorú valóságéba. Van, aki nehezen törik be, s öntudatlanul a valóságot próbálja saját lelkületéhez törni. A felnőttek ezt nevezik gyermeki hazudozásnak. A tízesztendős S. M. válasza (nincs tehenük):

 

Én velem már azis történt hogy egyszer egy este mentem ki az eső nézni éshogy nésztem a palason ugy rán ugrot a macska hogy aszt hitem hogy öszerogyok és ugy kikarmolta az arcomat hogy majdnem bele fért az ujom Egyszer meg az történt hogy a tehenuket el akarták lopni és a személy nem vete észre hogy én az istáloban a szenába ülők a széna köszt a botal és mikor a tolvaj a tehenet elakarta oldani ugy fejbe váktam a botal hogy még regel is atul és ot sirt Egyszer meg a ház elől répát lopták és énmeg észrevetem hogyki lopta és én meg megmontam apámnak hogy a répát lopják és apám meg vete magát és ment a csedörőkért adig mig eljötek a csedőrök a tolvajt kikötöték a vas ládához akorára előjőtek a csedörők és a tolvajt meg vasalták és elviték a tolvajt mikor viték akor mik csufoltuk igyjár a tolvaj

 

A külvilággal való harc másnapján a valóság alakjai valóságos mitikus lények lesznek, akár Trója hősei a megtért Odisszeusz beszámolójában. Az eleve meglevő ijedelem növeli őket. H. J. élete felett olyan hatalmas mindenütt jelenvaló a csősz, akár Jupiter:

 

én egyszer kint voltam az erdőbe és jöt a csősz megijetem és elszalatam és haszamentem másnap elfelejtetem és megint kimentem a erdőbe és kint járkáltam és niszkéltem a fákat. és egyszer jön laci és én megijetem hogy jön a csősz de laci azt monta hogy ne féj mert én vagyok akor elkesztünk játcani és egy kis időmulva jöt a győsz akor laci azdmonta niszd jön a győz akar hazaszalatunk és meg huzottunk, egy este mentem a kutra és a nagy mezőből kiugrat egy nagy ősz megijetem mer aszitem hagy kutya de ősz volt én mikor jötem haszafelé akor megint kiugrot egy másik ősz akoris meg ijetem de akor nemnagyon. egyszer meg egy este mentem bótba és egy gyerek megijesztet és elszalatam a saroktol és mikor mentem visza akor is meg ijesztet akor nemijetem meg de a gyerek azhite hogy megijetem

 

A lányok értelmi képessége általában fejlettebbnek látszik, mint a fiúké, megfigyelés, elmondás dolgában. De az ítélőképesség a fiúkban jelentkezik előbb: a középponti szemléletet ők adják fel előbb. Személyes élményeikbe egyre többször kerül egy-egy tárgyilagos megállapítás a külvilágról, a környezetről.

Van, aki a tények, az okozatok végtelen láncolata helyett rögtön az okokat kezdi sorolni. De a gyermeki világból persze még ilyen veszélyes képességgel sem szakadnak ki. Megható, ahogy az aggastyánnak is kemény fájdalmat a gyermeki játék mellé teszik az egy lélegzettel fújt mondatokban. Mint a sok között például B. I. is:

 

Az én életem nem jó mert mindig beteg vagyok fáj a szemem és lábam és eni eszunk de ruhánk nincsen és fazik a lábam a nyáron bukfencet hánytam Mikor volt napszám keves volt a napszám és apam nemtudot keresni.

 

Jellemző eset az életrajzokban, hogy ki mit emelt ki, mit részletezett, mit színezett, mit helyeselt, mikor volt őszinte vagy titkolózó, mikor dicsekedett. Mindennél fontosabb s jellemzőbb azonban a tények tárgyilagos közlése volt, a nagyon is egyéni sorokból kirajzolódó személytelen valóság. Minél idősebbek a gyermekek, annál inkább errefelé haladnak; elismerve a világ uralmát, annál inkább elszíntelenedtek. Annál jobban közeledtek a felnőttekhez. Kísérletül s összehasonlításul írattunk életrajzot egy-két felnőttel is. Magukról, testi-lelki bajaikról azok már alig szólnak; munkájukat részletezik: az a fontosabb. Egy-egy gyermek még visszakanyarodik és felkiált a mélységből: anyám! Másik a munkát egy ideig legalább játékként próbálja végezni: P. I. vallomása:

 

Apám napszámos, anyám othon dolgozik a konyhában én is mikor apámék ithon voltak akor dolgoztam hortam a vizet és vágtama fát. Hatan vagyunk testvérek sokat jácotam életembe majd bele fulatam a kudba és ha anyam nem jön a kutho akor bele fuladok a kutba akor fel kiáltotam anyám.

 

Sz. F. vallomása a szomorú felsőfok. A gyermek még csak tízéves, de sorsa, azaz gondja, már egy meglett emberé. Lelkén nagyjából befejeződött a társadalom munkája:

 

Az életemben az történt eltört a kezem és elmentem a tanyára és ot szolgátam egy homapig őriztem a diszmot meg a libát meg a tehenet. És eszter nénémnél szolgáltam három hétig őrisztem libát meg disznot meg tehenet meg máshol is szolgáltam kosarat fontam és fojt az orom vére és nagyon elszidültem meg nagyon beteg votam a nyáron még bukfencet is hántam meg totágast is áltam és a telen csuszkáltam és elestem meg szánkoztam denagyon szegények vagyunk apám csősz és ötven pengot kap de az nem eleg tizőnknek és nincs ruhánk meg csizmánk meg sapkám.

 

Jellemző természetesen az is s a lélek fejlődése szempontjából gyakran a legdöntőbb fontosságú, ha az életrajzból hiányzik valami, például a betegség, az éhezés, a fagyoskodás. A megvizsgált százhúsz földtelen földmívesgyermek közül ilyen egy vallomásából sem hiányzik. Összehasonlításul egy városi kereskedő tízéves kisfiának életrajza:

 

Én 19… november harmadikán születtem. Nagyon csunya lehetem akkor, a nagynéném nem bírt 4 hétig rám nézni. Anyukám azt mondta, hogy nagyon édes voltam. A legjobb barátom volt S. Hugó. Aztán nagyon köhögtem hát elvittek a Tátrába. A tátrába nagyon elhanyagolták a nevelésünket, az igaz sokat mentünk kirándulni és én azt szerettem a legjobban.1 ½ hónap mulva hazamentem és a második osztájba ott ismerkedtem meg E.-vel ő lett a legjobb barátom. E. H.-val 1 házba lakott, és igy őneki mondta el a titkokat. Sokat jártam hozzá ugy amikor az iskolának vége volt hozzájuk mentem és társasjátékával fél ketőig is játszottunk 3man. Szombaton elmentünk vagy a károlyi kertbe játszani vagy ők elmentek fodbalozni. Nekem a legmulatságosab volt a kertbe bulyókát vagy csendőrzsiványit játszani a bokrok között. Sokszor jártunk mi együtt moziba. Ha hárman voltunk mindig kikezdtünk a lányokkal.

Ha nekem valamit nem adnak mingyán mérges vagyok. Ha valami forró mérges vagyok. Mindig félek ha orvosok vizsgálnak. Én ugy gondolom, hogy lehetőleg akkor hivjanak enni, mikor az étel már az asztalon van, hogy forró teát rendesre hütve agyák.

Egyik tanulmányában Babitsnak ötlött eszébe, milyennek képzelheti a hegyet egy alföldi gyermek, aki még sosem hagyta el szülőföldjét. Hegyet is rajzoltattunk a gyermekekkel.

A kisebbek közül az első rögtön egy kés hegyét kezdte rajzolni. Másik egy ceruzahegyet rajzolt. A vizsgálathoz hozzátartozik, hogy nem szabad segíteni. A lelkükben élő fogalmakról a félreértés, tétovázás is képet nyújt.

A többiek szemük laposítva gondolkodtak. „Nagy hegyet rajzoljatok” – mondtam, mert mégsem állhattam meg. – „Rajzoljatok egy nagy hegyet” – ismételtem, hátha nekik egy névelő is mást mond. Az iménti kisfiú a késhegy mellé odarajzolta egy még egyszer akkora kés hegyét. Megkaptam háromszoros nagyításban a ceruzahegyet is.

A többség persze megértette a kérdést. Hegyet még ők sem láttak, de el tudták képzelni természetben is. Sokan egynéhány vonással sík területre magas toronyszerű cukorsüveget vetettek oda, gyakran csak a cukorsüveg tetejét; lelki szemükkel így látták a hegyet, ilyen meredeknek, valóban ilyen hegyesnek. „Föl lehet rá menni?” – kérdeztem egyik-másik rajzolótól. Elakadtak, megnézték alkotásaikat: azokra bizony bajosan kapaszkodik föl ember. „A hegyre nem lehet felmenni” – mondta az egyik. A másik szerint: „Hát aki odavaló, csak felmegy.” „Azok vannak ott, akik odaszülettek” – mondta a harmadik.

 

 

Hegyek; az első K. R. 6 éves kislány rajza, a második B. R. 7 éves kislányé, a harmadik S. S. 10 éves fiúé; az utóbbi rajzán a fehér pontok barlangok. A gyermekek közül egy sem látott természetben hegyet

 

Sokan végtelen hullámvonalat rajzoltak, szabályosat, mint egy csipkeminta; képzeletükben a hegyvidék rendezetten, olyan mértani pontosan volt hegyes-völgyes, mint ahogyan az Alföld lapos. Némelyek az iskolakönyvekben látott tájképek után állítottak össze valami hegyfélét, merész sarkokkal, az egyensúly és a nehézkedés törvényét semmibe vevő kiugrókkal. Igen soknak a hegy csak hármas csúcsot jelentett, a magyar címerét. Egy kislány csak felhőket rajzolt. Egy másik visszaadta a papirost azzal, hogy fehérre nem tud havat rajzolni; őt is a puszta szó vezérelte: a havas. Az egyszerű vonalakból könnyű volt következtetni arra, hogy fejükben milyen fogalom élhet a magaslatról. Olyasféle, mint a németalföldi festőkében, akik oly kedvteléssel rakták tele bibliai képeik hátterét égig nyúló csúcsokkal.

A gyermekrajzoknak bő és szép irodalma van. Sokan pedagógiai szempontból tanulmányozták a rajzokat, mások már a művészi alkotás szempontjából, párhuzamot vonva a gyermekek s a primitív népek néha meglepő hasonlóságot mutató művei között. Bennünket a rajzok is elsősorban a szellemi képesség és fejlettség oldaláról érdekeltek. Ennek is gazdag irodalma van; sajnos, megfelelő összehasonlító anyagot mégsem találtunk. Nagyrészt csak a közvetlen tapasztalatból kellett következtetnünk.

 

 

Sz. P. 8 éves fiú rajza: férfi, nő, gyermek

 

A kérdés első, kitűnő magyar tanulmányozója, Nagy László a gyermekrajzokat Siegfried Levinstein elmélete alapján pusztán nyelvnek tartja: olyan kifejezésnek, melynek eszközei a hanggal csaknem egyenrangúak. Ezt a rajzok eredetével bizonyítja. A gyermek, akár a primitív ember, gondolatait taglejtésekkel fejezi ki, elbeszélés közben folyton mutogat, sőt eljátssza: így futott a nyúl, így táncolt a ló, így dőlt fel a szekér, így döfött a tehén. Az utánzás és más társadalmi hatások a mozgást rajzolássá fejlesztik. A kezdeti alaktalan huzigálást úgy lehet tekinteni, mint a beszédben a gügyögést. Ekkor is, de később is „a rajzból, mint a taglejtésből, a beszédből s írásból jogosan következtethetünk a gyermek lelki jelenségeinek természetére, tartalmára, fejlettségére” – mondja. Következtetni lehet természetesen a gyermekek természeti és társadalmi környezetére is.

 

 

O. M. 8 éves kislány rajza: kutyák, emberfejjel. A szőr az állat körvonalán kívül

 

Az alaktalan rajzolás a gyermekeknek nem annyira értelmi, mint inkább érzelmi, hangulati állapotát fejezi ki. Az anyát néha egy egyenes vonal jelenti, néha egy háromszögféle, a mellette levő kör az anya orra, esetleg esernyője: a papíron még szimbólumok vannak. Hároméves kortól kezdődik az idő, amikor minden normális gyermek rajzol, csapongó képzelettel, gyakran valóságos művészi belefeledkezéssel, sőt ízléssel. Szemléletét nem a látszat, hanem a képzelet vezeti: a házba belerajzolja a bútort is, az arányt s távlatot semmibe veszi, a részleteket elhanyagolja, általánosít, egyszerűsít és absztrahál. (Tévedés azt hinni, hogy a gyermek képzelete gazdagabb, mint a felnőtté: csak meglepőbb s épp szegénysége, tájékozatlansága következtében merészebb.) A távlat, az arány, a külső világ törvényeinek felfedezésével és elismerésével csökken a rajzolási kedv; tizenkét-tizenhárom éves koron túl fokozatosan megszűnik, vagy a lélek egészen más természetű jelenségévé lesz.

 

 

M. M. 7 éves fiú rajza: férfi kalappal; a kéz a fejből nő ki

 

Az idén összesen 120 öt-tizenkét év közötti gyermekkel rajzoltattunk, mindegyik tizenöt rajzot készített. Nagy részük tavaly is rajzolt s tervünk szerint a következő négy esztendőben is fog rajzolni; így később módunk lesz a fejlődés menetét is tanulmányozni.

A szellemi fejlettség megállapítása során először arra kértük őket, rajzoljanak le egymás mellé egy férfit, egy nőt és egy gyermeket: kezdetben a legtöbb gyermek emberi alakot ábrázol. Az érdekelt bennünket, rajzban mikor tesznek látható különbséget a három között. Azután az, mennyire követik az átlagos gyermekrajzok törvényeit.

A gyermek kezdetben minden alakot meztelennek rajzol, s a világ dolgait csak fokozatosan rakja rá. Érdekes, hogy nem a ruházattal kezdi. A férfi előbb kap pipát vagy puskát, mint nadrágot vagy kabátot. Sajátosan halad a felöltöztetés is: előbb jelenik meg a kalap és a csizma, de a gallér is, mint a pontosan vett ruha. Gyakori, hogy a kabátot még a gombok is megelőzik, csak úgy a pucér hasra illesztve. De nehezen találják meg helyüket a testrészek is: a kéz néha a fül helyén nő ki, az ujjak közvetlenül az oldalbordából. Az alak eleinte mindig homloklátszat szerint szemben áll, s csak később fordul oldalra. Érdekes az a sajátság is, hogy a föld minden népénél a gyermekek zöme az emberi és állati alakokat oldalrajzban bal felé fordítja. (A balkezes jobbra.)

Lena Partridge híres művében, a Children’s Drawings of Men and Women-ben táblázatot állít fel arról, hogy a gyermekek hány éves korban és milyen mértékben rajzolják rá az emberi testre a legfontosabb részeket.

 

 

 

Partridge eredményeit véve alapul mód kínálkozott egyrészt arra, hogy az alföldi magyar gyermekek szellemi képességeit a rajzok útján mérjük, másrészt, hogy az alföldi magyar gyermekek színvonalát az általa megvizsgált gyermekek színvonalával összehasonlítsuk.

E módszerrel csak száz magyar gyermek rajzát rendeztük. E célra teljesen megfelelő anyagot azonban csak a 6–12 év közöttiektől tudunk szerezni, így a számítást is csak ezekre vonatkozóan készíthettük el, vagyis a 4–5 évesek nélkül. Az összehasonlítás így is tanulságos lett.

 

 

 

Eszerint tehát a legszembeszökőbb, hogy a magyar gyermekek sokkal rendszertelenebbül fejlődnek, mint az angolok: Partridge nyolc vonalában mindössze öt törés van, a magyar gyermekekről felvettek közt csaknem valamennyiben. A három legfontosabb testrész ábrázolásában az alföldiek valamivel vezetnek; a három utolsó tárgy, a ruházat megfigyelésében azonban jelentékenyen elmaradnak. Meg lehet még állapítani, hogy ellentétben az angolokkal, akiknek fejlődése csaknem tökéletesen emelkedő vonalat mutat, az alföldi magyarok a magasabb szinten kezdett indulás után meg-megtorpannak, tétováznak, gyakran a visszaesés határáig.

Sajnos, Partridge-éhez hasonló pontos összemérési anyagot többet nemigen leltünk, s így a más természetű rajzokból nehezebben ment az értelmi képesség kiolvasása. Az előbbi módszert részben itt is felhasználtuk.

A következő kísérlet az volt, hogy a gyermekeket kutya és madár, majd fa és virág rajzolására kértük. A szellemi képesség fokára ezúttal is abból véltünk következtetni, hogy mikor tudnak különbséget tenni a kétféle állat, a kutya meg a madár és a kétféle növény, a fa meg a virág között s hogy a különbségtevés milyen természetű. Az eredmény, a szellemi kép hasonlított az előbbihez. A rajzokból kivétel nélkül rögtön meg lehetett látni a különbséget; akkor is, midőn egy-egy kisfiú vagy kislány a kutyának is, madárnak is egyformán emberfejet rajzolt.

Az átlaggal való összehasonlításban e téren a norvég Helga Eng leírásai és megfigyelései voltak segítségünkre. Helga Eng részletesen tanulmányozta egy kislány rajzoló ösztönét egyéves kortól nyolcéves korig. Elméleteit az oslói népiskolákban végzett kísérletre alapozta. Az alföldi gyermekeken végzett megfigyelés sommásan azt mutatta, hogy a magyarok a norvégokkal összehasonlítva kezdetben hatéves koruk felé nehezen indulnak, kilencéves korban elérik, néha felül is múlják a norvégokat, de aztán hirtelen visszaesnek.

A rendszer felismerése a gyermekrajzok terén is fejlettebb szellemi képesség jele. A gyermekek ugyan már elég korán papírra vetik az általuk lényegesnek tartott alkatrészeket, de még nem kapcsolják azokat össze. Megvan például a fej is, a kalap is, de a kalap jóval a fej felett lebeg; később is csak épp hogy érinti; sok erőfeszítésbe kerül, amíg úgy-ahogy sikerül a fülig lehúzni. Még magasabb értelmi fok kell a dimenziók, a távlat felismeréséhez, a táj elrendezéséhez. A lényeges elemek itt is megvannak, de oly önkényes vagy önkényesnek látszó elhelyezésben, hogy gyakran még az ég sem választódik el a földtől, s a bokrok a felhők közt állnak, a nap meg a szántáson ragyog.

Passy azt fejtegeti a Notes sur les dessins d’enfants című tanulmányában, hogy a gyermekek nem ügyetlenségből ábrázolják a maguk módján a távlatot, hanem azt a valóságban is úgy látják. A felnőttek rajzolta tölcsért ők virágcsokornak nézik, a vasalót harangnak, de az egymás távlati szempontból helytelen rajzaiban rögtön kiismerik magukat. Egységes, külön világuk van.

Ebben a világban a felnőttek bizonytalanul tájékozódnak, még a tudomány műszereivel is. Rouma a fejlődést Langage graphique de l’enfant című művében négy fokra osztja.

Kezdetben a gyermekek mindent lerajzolnak, amit csak a rajzolt dologról tudnak, s nem törődnek azzal, hogy egy tekintetre mit lehet abból látni. A kocsira rárajzolják mind a négy kereket, néha a kocsit ábrázoló téglalap négy sarkára. A házon a négy homlokzat egymás mellett áll.

A második fokon a síkok egymás fölött feküsznek. A messzebb álló személyek vagy tárgyak az első fölött levő síkon vannak. Mindegyik sík önmagában zárt egész.

A harmadik fok a különböző síkok összekötésekor kezdődik.

A negyedik fokon azok a gyermekek állnak, akik ösztönösen rájönnek a távlat törvényeire, s noha még sok hibát ejtenek, a törvényt már úgy-ahogy követik.

 

 

L. G. 9 éves fiú rajza: ház, egyszerre elölről és oldalról. A szobában látható a tűzhely, rajta a fazék; a kamrában sonkák és kolbászok sora

 

Nagyjából hasonlóan tesz különbséget a gyermeki rajzkészség fejlődésében Kerschensteiner is Die Entwicklung der zeichnerischen Begabung című könyvében. Szerinte a gyermekek a negyedik fokon alkalmazzák már a vonaltávolság, a légtávlat, az átmetszések, a kontúrok, a mélységméretek, a fény és árnyék összes szabályait. Ez a tizenötödik életév körül következik be.

Mint mondtuk, kor szerint alkalmazható nemzetközi fokozatsorozat nincs a fejlődés pontos menetére, ilyet általános érvénnyel a tudomány mai állásán talán nem is lehet készíteni. A különböző országok, sőt tájak, más és más irányban befolyásolják a gyermeki lelket, s így képességeiket is másképpen fejlesztik vagy gátolják. Elég tán például megjegyezni, hogy Binet-Simon egyik, ötéves francia gyermekek számára készített, mértani tárgyú próbáját a magyar gyermekek hétéves korukban is alig tudták megoldani, de ugyanazok játszva megfeleltek a francia tízévesek nem egy fogas próbájának; hasonló volt a tapasztalat az orosz Oseretzky mozgásvizsgálatainak a magyar gyermekekre való alkalmazásánál. „A magyar gyermekek rajzain – írja még 1905-ben Nagy László – visszatükröződik a mi családi, népi és nemzeti életünk számos vonása.” Ugyanő rámutat arra, hogy a rajzok megalkotásának módjában is van eredeti nemzeti (vagy táji) vonás. Magyar jellegnek elsősorban a rajzokon feltűnően kiütköző tüzes, élénk képzeletet tartja. Bizonyos, hogy a színezés terén is ki lehetne mutatni a rokonságot a magyar gyermekrajzok, a magyar népi hímzések s néhány magyar festő alkotása között.

 

 

T. J. 7 éves kislány rajza: férfi és nő; az ujjak a törzsből nőnek ki

 

Minél magasabb fokú korszaknak megfelelő rajzot készíttettünk a gyermekekkel, a szellemi képességet annál inkább a hazai anyagból kellett megállapítani. Összehasonlításul itt megint csak a városi gyermekek rajzait vehettük.

 

 

O. M. 8 éves kislány rajza: templomba menő asszony. Példa az alakdíszítésre

 

Egy nyári és egy téli tájat rajzoltattunk velük, tetszésük szerint s természetesen emlékezetből. (A gyermekek még az előttük álló személyt is „emlékezetből” rajzolják: épp csak odapillantanak, tudomásul veszik, hogy kiről van szó, s többet arra sem néznek; a maguk rajzolási szabályát követik annyira, hogy az alakra a rajzon egész más ruhát raknak, arcát másfelé fordítják, esetleg lóra ültetik.) Hogy a tájképben a mozgás iránti érzékük is rajta legyen, megkértük őket, hogy a téli tájra hólabdázó gyermekeket, a nyárira pedig fürdőzőket is rajzoljanak.

Azt az első tekintetre megállapíthattuk, hogy kézügyesség, jobban mondva a ceruza és a papír kezelése dolgában a falusi gyermekek jóval elmaradtak a városiak mögött. (A falusiak túlnyomó többsége az iskolában egyáltalában nem tanul rajzolni; a városiak igen, sőt egyéb tantárggyal kapcsolatban is rajzolnak; dolgozataik nagy részét illusztrálniuk kell.)

A lényegesebb lelki jelenségek közt értékelés helyett azonban inkább csak különbséget tehettünk: előbb azt kellett volna eldöntenünk, hogy a szellem melyik magatartása az értékesebb. Az értelmi képességre jellemzőnek kellett vennünk, hogy a falusiak átlaga a másolás szabályainak felismerésében egy-két évvel hátrább volt a városiak mögött.

 

 

H. Zs. 7 éves kislány rajza: tóban úszó gyermekek

 

A falusiak természetesen jobban ismerték a természetet, e képeik így reálisabbak és gazdagabbak voltak. A tájat – még a maguk önkényes ábrázolási módján is – jobban, mondhatni művészibben rendezték; a festők nyelvén szólva, nagyobb biztonsággal komponálták, mintegy uralkodtak rajta. A nyolc-tíz évesek rajzai közt nem egy akadt, amely bátran vetekedhetett egy Paul Klee finomságával, Marc Chagall képzeletvilágával. A városiak képe ziláltabb, szétfolyóbb, de ugyanakkor meseszerűbb, több rajta a hallomásból ismert elem: tündér, isten, griff, egzotikus állat. Az értelmi képesség különbözőségére tán csak az mutatott, hogy a városiak jobb megfigyelőknek bizonyultak, többet foglalkoztak a részletekkel.

 

 

K. F. 9 éves fiú rajza: érkező madarak a felhők alatt; az egyik gólya csőrében kisdedet hoz

 

Nem általános vidéki, hanem csak különleges táji vonásnak kellett tartanunk, hogy a szabad díszítés terén ennek a falunak a gyermekei messze elmaradtak a városiak mögött. Ezt akkor állapítottuk meg, midőn az előttük levő papírra két kört rajzoltunk: tekintsék azokat egy-egy tányérnak, és díszítsék fel a saját ízlésük szerint, erre kértük őket. A parasztszobákban látható virágos tányérokat emlegettük, s állítottuk példaként lelki szemük elé. A városi gyermekek ezt a feladatot elég szépen oldották meg, sokan a népi motívumok alapján. A falusiak eredménye szánalmas volt. Okára, legalább részben, később jöttünk rá. A falusi gyermekek szüleinek parasztszobáiban virágos tányér régen nem látható; a szülők esztendőkkel előbb átengedték azokat a székvárosi műkereskedőknek és őstehetség-kutatóknak. A falu egykor híres volt népművészetéről. Az általunk vizsgált népréteg bádogbögréből nagyrészt a háborúból megőrzött bádogcsajkából táplálkozik.

 

 

B. R. 8 éves kislány rajza: nyár. A folyóban fürdőző gyermekek, a folyó és a fasor között a nap

 

Hasonló kudarccal járt a másik díszítési kísérlet. A körök után vonalzóval két téglalapot rajzoltunk a papírra: ez meg két könyv fedőlapja, díszítsétek be ezt is úgy, ahogy gondoljátok. Egy ilyen feladat akármelyik sárközi falu elemi iskolájából kiállításteremnyi ornamentikát fakaszt. Az itteniek tehetetlenül meredtek a lapra, amit csináltak, kínból csinálták. Biztattuk őket, gondoljanak meséskönyveikre. Képzeletüket, sajnos, ez sem segítette. A megvizsgált gyermekek közül egynek sem volt meséskönyve. Egyetlenegynek sem, soha.

 

 

G. E. 7 éves kislány rajza: fák. Példa a korai látszatábrázolásra

 

Az alakok, a ruhák feldíszítésében találékonyabbak voltak.

A nemzetközi megfigyelések szerint a gyermekek rajzaiban egyik legritkább jelenség a cselekvés. A gyermekek még a mozgásban levő alakokat is merev tagokkal ábrázolják. Az általunk vizsgált gyermekek e téren meglepő fejlettséget mutattak. Már a hatévesek között bőven akadt, aki nemcsak a tagokat, hanem a testet is meghajlította, az idősebbek közül a szaladást, ugrást, esést igen sok tudta helyesen ábrázolni, sőt a mozdulatokat gyakran indokolás nélkül is kifejezte. Volt egy, akinek rajzán a szobában tartózkodó család minden tagja lábát emeli. Először azt hittük, táncolnak. A rajzoló azonban felvilágosított, hogy futnak. Kínálkozó a feltevés, hogy ebből a gyermekek élénkebb temperamentumára és szorongására következtessünk.

Kínálkozott a gondolat, hogy a gyermekek rajzát összehasonlítsuk a népművészet, a primitívek s a lelkibetegek sokban rokonságot mutató alkotásaival.

A hasonlóság ezekkel nyilván onnan ered, hogy az utóbbiak sem tartják be a természethű ábrázolás szabályait. De legtöbbször merőben más okból nem tartják be; ennek kutatása messze vezetne tárgyunktól. Az egyiptomi rajzokon a két egymás mögött álló alak hol egymás feje tetejére van helyezve, hol egyik a másik mögül fél testtel kiemelkedik, vagy pedig egy alaknak kettős körvonala van. De vajon a távlat nemismerése miatt-e? Giotto képén Szent Ferenc akkora, mint a lateráni bazilika tornya, egy busman rajzon az ellenség a busmanokhoz mérten ugyancsak torony magasságú; nyilvánvaló, hogy mind a két művészt lelki ok is vezette. A népművészet sajátságos vonásainak, mint például a dunántúli pásztorfaragások egyöntetű alakábrázolásának sem első oka a járatlanság a rajzban; a motívumokat századok óta száz meg száz faragó vette át, egy-két természethez hívebb fogásra rájöhettek volna. A cifra szűr eredetileg naturalista virágainak és a népi szőttesek madarainak stilizálása is amellett tanúskodik, hogy itt szinte tudatosnak mondható díszítésről van szó.

A lelkibetegek rajzaival való hasonlóságot érdemes tanulmányozni, elsősorban azért, hogy vajon a gyermekek rajzaiban fordul-e elő elmebetegek rajzaira jellemző sajátság. Vagy lelki rendellenességre mutató jel? Ezt a tanulmányozást elvégeztük. Elmebeteg vonást szerencsére nem találtunk. Lelki rendellenességre mutató jelet azonban annál többet leltünk. Biztos állítást azonban egy esetben sem kockáztathattunk meg, a tárgy tudományos kivizsgálása híján óvatosaknak kellett lennünk. Inkább csak következtettünk, egyéni felfogásunk vagy még inkább érzésünk alapján.

 

 

K. R. 6 éves kislány rajza. Példa az erősen szorongásos gyermek alkotására

 

A belső rémületet, a támadó készséget s vele rokon szorongást a rajz is kifejezi. Nemcsak a torz alakzatok, hanem sok esetben már a szokatlanul kemény vonalvezetés, sőt a ceruza látható megnyomása által is. A paroxysmalitásnak, a szertelenségnek a rajz nyelvén is valóságos szótára van. A pontos megállapítás ennek ellenére is kétséges lett volna. Általában azt mondhatjuk, hogy a gyermekeknek csaknem fele lelkében erősen kiegyensúlyozatlan.

 

 

Sz. S. 10 éves fiú rajza: vadászat. Példa a művészies szerkesztésre

 

Az oligofrénokat, a szellemi fogyatékosokat a rajz terén is az árulja el, hogy a normálisoktól lényegesen elmaradnak, tízéves korukban is úgy rajzolnak, mint más ötéves korában. Országos átlagban, Éltes Mátyás számításai szerint, minden ezer egészséges gyermekre tizenöt szellemileg elmaradott jut. Itt, a rajzok tanúsága szerint százhúsz közt kettő akadt.

Felkészültünk az elmaradás okainak kikutatására is, részletesen számba véve az akadályokat, melyekbe a serdülő lélek ütközhet. Mindezt feleslegessé tette egy véletlen tapasztalat. Az egyik látogatóút alkalmával otthon feledtük íróeszközeinket; akkor vettük észre, midőn már az egyik házban előttünk volt a papír, az asztalra könyöklő sereg gyermek közepette. Ceruzát kértünk, aztán tintát. Ezt is, azt is hasztalan, noha a gyermekek közül egy már iskolás volt. Ettől fogva kísérletül a kérést majdnem minden házban megismételtük. Legtöbb helyt akadt ugyan egy-egy féltve őrzött ceruzavég a szekrény tetején, papirost azonban csak nagy elvétve tudtak adni. Mire rajzoltak volna a gyermekek, mivel gyakorolták volna magukat? Nagy László elmondja, hogy az általa megfigyelt gyermekek négy-hat éves korukban, a gépies rajzolás korszakában néhány perc alatt huszonhárom-huszonnyolc rajzot is elkészítettek. Az általunk megfigyelt gyermekek épp ebben a korban egyszerűen az eszközök híján nem tudták képességüket kipróbálni, még kevésbé kifejleszteni. A kerítésekről s a házakról is hiányzott a másutt oly gyakori gyermeki firkálás. Feleslegesnek tartottuk, hogy ezek után az esetleges mélyebb lélektani akadályokat is kutassuk.

Azt álmodtam, hogy budapesten voltam nénikénél és mentünk a Dunára hajókázni és a hajó elsüjedt és a buvárhajó kereset meg minket.

Meg azt, hogy háboru volt és miránk is rántörtek és én beleugrotam a kutba.

Meg hogy egy kigyo a derekamra tekergözöt és én én elsirtam magam.

Azt álmodtam hogy voltam németországban és ot édes apám kivit dolgozni és én leestem a gépről és meghaltam apám meg beleugrot a tengerbe.

Meg azt álmodtam hogy a köség házánál össze vesztek és agyon löték egymást.

Meg egyszer azt hogy iskolába járok és mikor tanultunk akkor jöt egy csavargó és meg akart ölni és mi kiugrotunk az ablakon és hazajötünk.

Azt is álmodtam hogy az erdőbe jöt László gróf és agyonlő eszaladtunk és féltünk.

És azt álmodtam hogy hogojóztam és egy gojó a fülembement és bevitek a korházho és megsüketültem!

 

Ezt egy tízéves kislány, Sz. E. írta le. A nyolc álom közül négyben erőszakos halál van, háromban halálos veszedelem véletlen megmeneküléssel. Derűs vagy csak közömbös mozzanat egyetlenegy sincs; a szabadon megnyilatkozó lélek minden szava rettegés, iszonyat, szűkölő borzadás. Az élettől? Körünkben a kis E. maga a megtestesült elevenség és szolgálatkészség. Fürge és vidám, feltűnően értelmes. Tekintetünk egy kicsit ferdén álló, szép mandulaszemén akadt meg; szív alakú arcával olyan, mint egy kis mongol tündér, még a megváltás előtt: rongyban, mezítláb. Budapesten csak álmában járt, szülőfalvát sosem hagyta el. Ahogy megsejdítette, hogy foglalkozunk vele, mellénk csatlakozott, azóta nem marad el. Boldogan karikázik a boltba, a vizsgálatok alatt ő vigyáz a kisebbekre, mindenre szaporán megfelel, még énekel is, mert ráadásul kellemes, kedves hangja van, s a népdal úgy ömlik belőle. Mit rejt mélyében ez a felszínén oly ragyogó szellem?

A választ nem lehet elsietni. Az álomtudomány napjainkban sajnálatosan elmaradt állapotban van, a századvég francia iskolájának biztató eredményei után egy merész felívelés szédületében, már-már szakadékában. Eszköz helyett inkább ötletet kínál, ám annyifélét, hogy az ember bármelyiket választja is, több dolga akad az eszköz vizsgálatával s magyarázatával, mint a vizsgálandó s magyarázandó anyaggal. Ez nem lehetett célunk. De a tudomány zsákutcája sem állíthatott meg bennünket; utunk messzebb vezet.

Feladatunk úgy véltük megoldani, hogy – híven eddigi tárgyilagosságunkhoz – amellett döntöttünk: e téren is a puszta tárgyat adjuk elő, szabad választásra bízván a következtetést. E téren még szigorúbban ragaszkodtunk álláspontunkhoz: már az adatgyűjtésnél tartózkodtunk a különböző vizsgáló módszerektől. Magyarázattal csak ott szolgálunk, ahol a magyarázat közvetlenül az anyagból kínálkozik; egyszóval, csak rámutatás arra, amit mindenki rögtön láthat és ellenőrizhet.

Négytől tízéves korú gyermekek álmait gyűjtöttük össze. Egy részüket, főleg a fiatalabbakét úgy, hogy az álmokat elmondattuk, s közben leírtuk; más részüket elmondattuk, és utána a gyermekekkel írattuk le; végül az anyag zömét úgy, hogy a gyermekeket minden előzetes megbeszélés nélkül kértük meg álmaik leírására. A gyermekek saját kezű leírását ezúttal is betű szerint közöljük.

A még írni nem tudó négy-hat éveseket élőszóval is hiába faggattuk, hogy álmaikat részletesebben elmondják. Az álmokat egy-egy mondatba zsúfolták, legtöbbször egy tőmondatba, de néha egy-egy szóba. Bár lényeges különbséget nem tapasztaltunk a lányok és fiúk álmai között, a válaszokat nem szerint is elkülönítettük, egy későbbi s tán alaposabb vizsgálatra gondolva. Előbb a kislányok álmait közöljük, a négy-hatéves óvodásokét.

A kérdésre, hogy mit álmodott, Sz. E. sorrendben így válaszolt:

 

Malacot, benn volt a házba. Meg kutyát, O. Mariskáéké, fent az ablakban ült, nyitogatta ki az ablakot. A farkas bent volt. A kígyó bent volt (a házban).

 

T. R. válaszai:

 

Farkast, bent volt. Macskát, nyávogott, rámugrott. Borjút, aludt. Kutyát, ugatott. Bocit, aludt.

 

Ettől fogva – nyilván a gyermeki szellem ritmizáló gépies működésére – egymás után sorolta fel az állatokat; valamennyi aludt.

E. M. válasza:

 

Azt, hogy jött a Jézuska, hozott karácsonyfát. Hogy jött a lengyel zsidó, meg akart ölni. Hogy jött az angyalka. Hogy jött a katona bácsi. Meg hogy jött a farkas, be akart kapni.

 

L. M. csak egy álomra emlékezett: arra, hogy belefulladtak a gyerekek a folyóba.

N. Zs. válaszai:

 

Kutyákról álmodtam, ugattak. Jöttek a farkasok, meg akartak enni. Jöttek a maukusok (mókusok), bejöttek volna a házunkba, megettek volna. Jöttek a katonák, lövik le a házakat.

 

K. J. szintén farkast álmodott, aztán disznót, kutyát, tyúkot, sorjában egy egész baromfiudvart.

K Zs. válaszai:

 

Azt, hogy belehaltam a nagy vízbe. Azt, hogy a kutyák elcibáltak. A tehén meg felöklelt. Hogy meghaltam. Hogy a malac megdöglött.

 

Az óvodás kisfiúk közül a még pösze K. J. álmodott:

 

Ed kutát, az meg ugatott. Ed embel ütötte a bilsalmát le. Még ed kutát.

 

B. D. válaszai:

 

Jöttek a farkasok erdőbe. Cigányokat, megnézték, mit csinálnak a klampuszok. Légyfogó farkast. Vadászokat, kergették a farkast. Meg aztat, hogy meg akartak enni a boszorkányok. Azt, hogy agyon akartak ütni az oláhok. Azt, hogy csendőrök. Katonák fel akarták akasztani az ellenséget. Katonák a vízbe belefulladtak. Azt, hogy a gőzhajó a vízbe volt. Azt, hogy a gőzhajó meg fekete lett a víz. Bele fulladtak a gyerekek a fekete vizbe. Tányéros farkasról. Kis kutyák játszottak, bokorban bujóskáztak. Farkasok megfogták a kiskutyákat. A gőzhajó elütötte a farkasokat. Ott volt a tlaktól (a traktor) belefulladt a vizbe. Fekete volt a viz, gyerekek uszkáltak. Hó volt. Fák voltak a vizbe, megszurta a gyerekeknek a lábát, oszt folyt a gyereknek a vére. Az ótok (autók) mentek a vizbe. Lepülők (repülők) mentek a háboruba. Lepülők összeütköztek. Kutyák ragaszkodtak a lepülőkhöz, oszt leestek, oszt kitört a nyaka a kutyáknak, oszt vitték a kutyákat a dögtemetőbe, oszt jöttek a cigányok, oszt meglátták a kutyákat és hazavitték és megfőzték, oszt megették. Jött a cigányasszony, meglátott egy őzet.

 

K. T. azt felelte, hogy rossz a foga, azért nem tudja megmondani, mit álmodott. De aztán mégis megmondta, hogy azt álmodta, hogy jól aludt.

A kisiskolások, a hatévesek álmai alig különböznek az óvodásokéitól. Az ő válaszukat is élőszóval vettük fel.

K. B. válasza

 

Hogy Gabi beleesett a kutba. Aztán meg hogy anyám ment a városba, oszt nem vett semmit csak cukrot. Hogy a cukrot kidobta az uccára, aztán felszedték a gyerekek. Legurultam az ágyrul a földre. Aztán meg ahogy megütöttem a hátamat Margit meg rámült oszt megnyomott. Anyám kihuzta a fogamat. Hogy mentünk a folyóba, oszt megfürödtünk.

 

A kisfiúk álmai szinte szó szerint hasonlók. Mutatóba csak egyet közlünk, B. I.-ét:

 

Katonákról, háboruztak. Repülőkről, én repülök. Kutyákról, játszottak, féltem tőlük. Farkasról, szaladt, filtem. Rókárul, ivott, filtem.

 

Mint látjuk, az eddigi álmokban két elem uralkodik: a félelem és a vágy. A kívánság vagy szorongás nyíltan megjelenik, jelkép nincs. (Talán, mert a gyermekek nem emlékeznek eléggé a részletekre.)

A hétévesek között már írásban is válaszoltak. Itt is előbb a kislányok sorakoznak. Először B. R., írni ugyan írt, de a szabályos betűivel is olyan ákombákomot, hogy csak ő tudta elolvasni; csodálatos volt, milyen lelki szótár alapján, mert az első maga írt válasz ez volt: egykiskuerzekutirotzeminazerzmaentirt, azaz: Egy kis kutya megharapott, aztán elkezdtem sírni. További válaszai:

 

Egyszer odavótam a bucsun oszt jött egy ember oszt azt mondta, hova mész te kisjány, meg jött egy gyerek oszt azt mondta, hova mész te kisjány, oszt azt mondtam nékik, hogy megyek az erdőfődre, ott vót egy csősz oszt kérdezte, mitczinász te kisjány, oszt azt mondtam, menek dógozni. Jött egy kutya, osztán ugatott nagyon. Jött egy asszony oszt azt mondta, hova mész te kisjány, oszt asz mondta, megyek a tengerifődre. Jött egy kisgyerek, kérdte, hova mész, mondtam megyek keresztanyámho. Jött egy kis macska, oszt mondtam neki, hova mész te kismacska, oszt nem mondott semmit oszt láttam, hogy bement Erzsi nénihe.

 

Sz. E. válaszai:

 

Egyszer le éget a házunk és ahol leéget ott nagy viz let. Egyszer meg elmentünk pestre és látunk ottan egy nagy tigrist. Egyszer meg mentünk végig a nagy utcán és ott jön egy nagykutya. Egyszer meg mentünk és ott volt egy nagy viz és aba bele eset zsuzsika mikor kijöt a vizből akor oljan kis gombokat adott. Egyszer meg mentem át erzsinénijékhe és ahogy mentem ki rontot egy kutya és meg akar harapni.

 

Sz. E. válaszai:

 

Én álmotam egy veszett kutyáról. Álmotam egy kislályról és emberől. És egy rókáról meg egy birkáról. Én egy zsidóról és bikáról medvéről. Egy halotról meg egy tehényről. Egy őreg aszony veszekedet egy egérel egy öreg ember agyon ütöte magát mert nem szerete az életit. Én azt éreztem magamba hogy nem tudok olvasni meg számolni meg irni. Én oszt modom hogy én tüzetraktam és megiget a ház és én is megégtem. Egy kislánynak megiget egy szalag és egy kis cipő meg egy kis macska és egy nagy cipő. Egy szalma megéget és az aszont meg büntetik és sirt az anja. Én ahogy alutam és meg éjetem és ritam. Én egy majomtól megijetem. Egy részeg ember kitörte az ablakot. Égen egy kis egérke és eset le egy dijó.

 

S. J. – mint annyi más – egybefogta valamennyi álmát; nyilvánvaló, hogy nem egyfolytában s nem is egyszerre álmodta azokat:

 

Az éjel álmomban asztámodtam hogy jőtek a katonák és agyonszurtak a katonák. Aztán átmentem mari nénémhez azután meg sirtam aztán megjöt anyám a vásárol… aztán aztán jöt a farkas asztán bekapta aztán elmentem. Aztán jácotuk ilokával ahogy jácotuk jöt egy boszorkány nagyon megijetem és jöt a Jézuska aztán és nagyon megörültem és adot a jézuska karácsofát és megcsokoltam érte mert szeretem jézust.

 

A hétéves kisfiúk álmai közül csak a némileg elütőt közöljük. Sz. F. válasza:

 

Felöklelt egy tehén meg bekapot egy farkas meg a csirkéből tehénlet meg volt kocsim meg a farkasbol aszony let koscsibol lo let.

 

S. D. válasza:

 

Én azt álmotom hogy játszotuk az erdőbe és találkoztam egy farkasal és nagyon megijetem és elakartunk szaladni de ne tutuk szaladni és haza akartuk meni. Találkoztuk egy medvével atul is nagyon meg ijetük és a tik is ham bekapot.

 

Gy. I. válasza:

 

Azt álmotom a szomszédban hogy a ház leéget meg hogy a jézuska karácsonyfát hozot meg a kasti le dült meg hogy regere el dül a házunk. Azt álmotam hogy regere a mese várban leszek. Azt álmotam hogy meg halt anyám és mikor fel ébretem ot fekut meletem meg hogy az écoka meg tanultam biciklizni és el küldöt anyám biciklivel. Meg hogy az écaka el lopták a fakanalat.

 

A nyolcéves kislányok álmai csak abban különböznek, hogy előadásuk valamivel folyamatosabb.

M. J. álma megint a belső ritmusra példa:

 

én aszt álmotam hogy alutam juliska meg belém szurta a kést, én meg jajgatam montam édesanyámnak édesanyámnak én félek it. aszonta na gyere ide. Asztán oda mentem. Megcsókoltam Imádkoztam lefekütem oszt álmotam hogy a kisegér megharapta a lábom. kutyamég ugatot. Én meg felibretem kimentem látam hogy csilagos az ég bejötem ujra lefekütem el alutam aszt álmotam hogy it az ovodába szorogaták a gombokat doktornéni még a doktarbácsiék elakartak meni nagyon bús vot az ovoda. Álmotam hogy itt az ovoda előt a gödörbe feküt egy nagylán látom, hogy teték bele a koporsoba elkesztem siratni alig hogy meg bikültem siratom a másikat.

 

A kisfiúk álmai, illetve elmondásai ugyanolyan szerkezetűek. S. F. válasza:

 

Én mentem a kis testvéremel a folyóra. Egy csavargótol nagyon negijetem és viszaszadtam othon kérdezték hogy mért jötem haza mert megkergetett a csavargo. Másodszor meg azt álmodtam hogy fel ugatot a kutya harmadszor meg hogy fen háltam a fán hogy a padláson háltam azutá meg azt álmodtam hogy beleestem a pincébe azután meg a kéménybe háltam hogy a kertben háltam az utá meg hogy a nyárfatetején háltam.

 

Sz. I. válasza:

 

Én aszt álmotam hogy egy veszet kutya megakart harapni és ara ment a vadász és agyon lőte. Aszt álmotam hogy a ló elszaladt. Kirontott a disznó. Az ovódába kört fogtunk és játszotunk és egyszer asztálmotam hogy el mentünk a vására és ott mindent látam.

 

M. M. válasza:

 

Én azt álmodtam hogy az égen a csilagok meg rezentek engem meg a kart egykutya harapni egy vadálat szét akarténi én azt álmodtam hogy egy nagy veszet kutya berontott anyára meg ijedtem.

 

K. J. válaszában láthatóan a még nappali képzelet tágítja és színezi az álmot:

 

Tüzet álmotam hogyéget a Ház és jötek atüzóltók é jötek a lajtók és pricelték és jötek vilával és hordták a vizet vederel és beleéget egy kisgyerek osztán mikor vége let a tüznek azután várták hogy hüjön meg regelig, regel asztán keszték bontani le és mikor le bontoták és veteték a vájugot és mikor a vájugot megveteték elmentek és vetek gerendát és lécet és oszlopot és ajtot és mikor haza jötek akor felépiteték a házat és azután lepadlásolták és asztán letapasztoták és a ház oldalát is betapasztóták. Télen álmódtam és eset a hó és befagyot a folyó és lementem csuszkálni és beleszakatam és kihuztak és anyi vizetitam és mikor megszáradtam akor elővetem a kisszánomat akor szánkosztam és akor csak észrevetem hogy megköyebül a számko és hátra nésztem hát it vót a komám hát hagy vagy pista komám jol vagyok gyere le a jégre na menyünk na adide az egyik korcsolyát és korcsojáztunk azután lejöt apám és aszonta hogy leszakad még az a jég.

 

K. I. válasza:

 

Aszt álmotam hogy rám dült a ház meg hogy anyám meghalt és hogy ég a házunk és Apámat agyon löték és hogy ledült a kastél és hogy apámat katoma ruhába látam meg hogy az öszes butor ég meg hogy apám nagyon beteg és hogy az háboruznak és hogy az én tesvérem meg halt meg hogy apám nincs az ágyba és hogy az egész világ öszedült meg hogy az egész ház öszerepet és én öszeégtem és hogy katoma vagyok és hogy az é anyám nagyonbeteg és hogy az én apám egy nagy templom. És aszt álmotam hogy én erdőben vagyok elveszve hogy anyám meg hólt meg el is temeték Meg aszt Álmotam hogy apám egy nagy vár Meg hogy anyám a korházba fekszik és hogy apám megvan halva és a házunkba nincs semise de asztán még is látam hogy a szobába otvolt a sok butor és asztálmotam hogy az én anyám mikor alut ugy látszott mint egy ház.

 

Amint látjuk, a felnőttekéhez hasonlóan értelmetlen álom alig van; az elemek a valóságból vagy hallomásból szinte változatlanul mennek át az álomba. Álmukban a gyermekek attól félnek, amivel nappal ijesztik őket. Hogy rendesen hazatérjenek, azzal rémítik őket, hogy a sötétben elkapja őket a farkas vagy a medve; a csavargás ellen azzal, hogy elviszi őket a cigány vagy a batyus zsidó. A késes zsidó nyilván a vérvád hatása. A vágy elemei is pontosan megvannak a valóságban.

A kilencévesek sorát is a lányok nyitják meg.

J. M. válasza:

 

egy csavargó bejöt a házba és megölt nagyanyámék és ara jöt egy veszet kutya és ugy meg ijetünk hogy nem tudtun hova menyünk ijedtünkbe. Egy vad nyul szaladt az utcán keresztül és ugy meg ijedtem magam voltam egyedül nem jöt velem senkise. Felibredtem és kiniztem az ablakon hát látok egy embert és megijedtem.

 

T. E. válasza:

 

egyszer azt ámotam hogy mentün ki az erdöhöz értünk kiugrot egy oroszlán.

 

Sz. I. válasza:

 

Sok pénzt tanáltam. Angyalokrol hogy berepültek az ablakon és repketek. Veszet kutyával hogy ösze visza tépet. Bucsurol hogy vetem játikot. Egy boszorkányról hogy rám ült. Egyszer egy cigány aszon meg akart ölni. Sok álatokrol hogy a kis medve rágta a lábom. Erdőről hogy bent voltam az erdőben és szetem a fát jöt a csösz és belém lött én hayat vágotam. Mikulásrol hogy belépet az ajton és a kismikulást beletete a cipönkbe.

 

Sz. E. válasza:

 

énzat álmotam hagy gyeszer az ágyam elöt ál egy ember én meg ritam és elmet az ágyamtul azután felémjöt egy kutya és leharapta a fülem és vitek orvoshoz és azt monta hogy nem baj és a kutya ugatot ér meg kiátotam ne báncs és ugatot és bekapot én meg visitotam. Ako meg jöt egy egér és megharapta a kezemet és visitotam nagyon megijetem meg az hitem hogy ördög de nem volt ot senki visza jöt a kutya.

 

Sz. R. válasza:

 

Aszt ámotam hogy nagyanyámnálvoltam aban az udvarban volt egy szélmalom anak a kereke mindig forgot nagyon szédültem. És kaptunk cukrot mikor hazamentünk bejöt egy rabló mi pedig megvoltunk ijedve és bebujtunk a kemencébe az a rabló meg azt mondta hogy regel megöl én pedig fölébredtem rá. Nagyapámékal mentünk gazszedni voltak otan mások is azoknak mondtuk hogy ne kijabáljatok Mikorhaza jötünk azt mondtam édesapámnak hogy csináljon hóból csirkét aztán felébredtem rá.

 

A kilencéves fiúk közül Sz. S. válasza:

 

Én álmotam hogy sok tehenet orisztem és nekem akartak szaladni. Elszalat a diszno és utána szalatan és meg fogtam a fülit és elszalat megin. Hogy elopták a háztetőtt. Azt álmotam hogy felketem és montam hogy gyertek haza libuskámim. Oda jöt egy kutya és kimentem és el zavartan. Azt álnodtam hogy el szaladt a burnyu oszt nem lesz.

 

N. K. válasza:

 

Bandival jácotam és a kiskutya odajöt Nagybátyánat agyon löték Bandit elviték Az ágy megyen velem Az egér mászik a fülemen A jegen bele szakatam a vizbe. Ementem fűrődni. Belestem a vizbe Lestem a fáról Leestem a padlásról. Katona vótam. Háboruztam. Szárnyam volt.

 

N. I. válasza:

 

Én aszt álmotam hogy az elefánt bejöt a házba hogy északa jüt egy ürdüg és nála vólt a kése oszt hogy egy iszaka egy galamb bejüt. Hogy ránkrogyot a ház. Mentem sétálni akor látom az ördügüt aszt monta hogy áj te. Egy disznó meg akart eni. Rámjöt a tehén. A ló rám hágot Hogy a macska számba tete a farát. Aszt álmotam hogy meghaltam és pedig nem. Aszt álmotam hogy az égbe jártam. Hogy egy lengyel zsidő elakart vini de apám nem hagyot. Hogy egy kutya leakart huzni az ágyról. Hogy egy ló agyon rugot Hogy édes angyám meghalt. Hogy egy eber agyonütöt. Egy galamb belém vágta a csörét. Hogy leltem egy doboz cukrot. Hogy bele fulatam a vízbe. Hogy a templom tetején vóltam. A kemencébe háltam. A királji palotába jártam. Aszt álmotam hogy egy csilagot meg üleltem.

 

S. G. válasza:

 

Bele estem a kutba és kijabáltam segitség és jötek emberek kötélen egy vedret hoztak és beleültem és fel hoztak és kivetek a vederből és anyám be vit a házba és másnap kocsival vitek a kórházba és vaságyra feküdtem jó puha ágy volt és haza hoztak kocsival és még fájt a gyomrom. Olyan roszat álmodtam hogy álmomba ritam hogy mindha öltek volna és mikor fölébredtem nem látam semit.

 

Sz. S. válasza:

 

Egyszer meg azt álmodtam hogy mentem az ujtelepre és egy háztól ki jöt egy kutya és egyet nyalt a földre és belém haragot és én már utójára el visitottam magam aztán meg azt álmodtam hogy a ló hátán ültem és le hajitott a hátáról és az ágyról le estem a földre. Egyszer meg azt álmodtam hogy minálunk lakodalom volt és sokan voltak ott és mikor felkeltem és kérdezem anyámtól hogy ténleg volt lakodalom de csak nem volt lakodalom nálunk.

 

A falusi és városi gyermekek álma közt nincs lényegbevágó különbség. Állattal álmodni nem különleges falusi vonás, álmodnak azzal a városiak is, ők talán még többet: az ő álmaikban a kutya és a ló az az ijesztő, titokzatos szörny. Azt említhetjük még meg, hogy a falusi gyermekek álmában alig van támadó, agressziós vonás. S azt, hogy mesélő kedvük, mesealkotó hajlamuk sokkal elevenebb, erősebb. Ez főleg az idősebbek álomelmondásában nyilvánul meg. Képzeletük még közelebb jár a valósághoz, jobban mondva a napközben hallottakhoz és tapasztaltakhoz. A tízévesek álmait most is a lányok álmaival kezdjük. P. Zs. válasza

 

Én álmotam édes apámal: mikor szeték a kukoricát és azt monta nékem hát te mit csinálsz lányom és nem szoltam semit és apám meg haragudot és azt monta na megály ha még azt sem erdemlem meg hogy egy szot szoj hát akor lásad következményit ha haza megyünk gyorsan szegyed a csomagot és indosz a vonathoz. Meg azt álmotam hogy nékem vot egy tehenem és az belement a tilosba és el jöt a csősz hogy hajcsuk be a tehenet a köség házára és én szabatkoztam hogy nem de csak muszáj vot behajtanom és azt monták hogy hajcsam visza és visza hajtotam és jol el vertem. Azt is álmotam hogy föztem az ebedet és el jöt az angyal és az monta én meg tanitalak egy imátságra és kezte mondani az imát. Azt is álmotam hogy karácsonykor csengetek az angyalok és kérdezték be szabade hozni a kis jézuskát édes anyám azt monta be, akor az angyalok szüzmária szent jozsef és a pásztorok énekeltek hogy bölcsöskével márija te meny be előre. Azt is álmotam hogy Bözsink hazajöt és vet egy szép ruhát és cüpöt és azt monta mariska néninek tesék el teni, mikor felkeltem az vot az elso hogy a ruhát megnézem de bizon a ruhát nemtaláltam. Azt is álmotam hogy egy éjszaka amikor elalutam, az ablakon beugrot egy kutya és mintha tudná a hejemet szépen melém feküdt és engem a hátara vet és elszalat velem és a parton voltunk mikor találkoztunk egy másik kutyával és az nékem meg harapta a lábamat és én ugy eljajgatammagamat hogy a kutya röktön el dobot és én haza mentem. Meg hogy károj bácsijék eljötek és hoztak egy sejem ruhát és nyaksálat és cvetert és azt monta ha meg egyszer eljövünk akor pistának is hozok hogy őse maradjon kapatlanul és legyen neki is valami. Meg hogy elmentem az erdőre anyámal és látjuk hogy amoda az erdő közepén valami világit és mengyünk ara hát látyuk hogy két kis gyerek ot a tüz melet térdelve imátkozik és anyám meg kérdezte kiért imátkoztok fiaim azok azt monták édes apankért hol van a haboruban hát anyátok a korházban beteg igen hátikteket ki gondoz hát nagyanyám hol laktok ujfaluban.

 

S. Zs. válasza:

 

én Azt álmoltam hogy le estem az ágy lo mert be törte az ablakot a bika es nagyon megejetem mad le estem az ágyrol és ritam. Édes anyám kérdi mi lelt, én azt feleltem rá hogy félek a bikától ó te maha mitől fész azután megint ritam mig édes anyám meg nem vigasztott azután továb alutan és elhalgatam.

 

B. J. válasza:

 

Én azt álmodtam hogy lakodalomban voltam és etünk itunk és mulatunk voltak sokan és volt sütemény is voltak szakácsok és főztek és vacsorát adtak. Azt álmodtam hogy az ágyon volt egy kut és szálotam bele a kutba és jötek apamék és kivetek a kutbol. Azt is hogy angyalok járkaltak fölötem Azt is hogy vásáron voltam és kaptam ruhát és babát cipüt labdát. Én azt álmodtam hogy lelötek és eltemetek. Azt hogy moziba voltam és ot táncoltam és ot kinevetem magamat.

 

A tízéves fiúk álmai elsősorban csak annyiban különböznek a lányok álmaitól, amennyiben e korban már életük, játékuk, elfoglaltságuk is más.

P. P. válasza:

 

Én a mult héten aszt álmatam hogy három farkas támadtmeg és megakartak enni és ot volt egy fa oszt ara gyorsan fel másztam a farkas jött volna utánam de nem tudot és mikor Éhes volt akor elment és a saroknál meg ált nem látom akor jöttem le a fárol, mikor majdnem leértem akor szalat oda és ojat ugrot hogy majnam le huzot a fárol és megint elment de akor mán nem mentem le mán énis éhes voltam az egyik fárol át mentem a másikra és nem láta meg, akor fel egy háztetőre onan le a földre és a kerten keresztül men tem, átmásztam a keritésen es mentem haza szaladva mikor fel keltem nem látam semit.

 

P. I. válasza:

 

Én azt álmodtam hogy haza jötek a majmok az erdőből a legnagyobb majom jóregelt kivánt és azt mogya hogy micsinálsz te, én azt mondtam hogy jóregelt. Apámék is haza jötek vetek tehenet meg lovat én egyszer hajtotam a lovat akor megugrot és el szalat velem.

 

Sz. S. válasza:

 

Egy ejcaka aszt álmotam hogy jöt egy repülő és az ember kiugrot belöle és meg akart ölni én meg beszalatam a házba és bezártam. Ecer meg azt álmodtam hogy az elenség bejöt és a mi házunk felrobant én meg kiszalatam a házbol. Meg aszt hogy mentünk a kutra jött egy ember oszt meg akart ölni. Ecer meg aszt hogy mentünk és tanáltunk egy kémet mire oda értünk akor megmontuk a katonáknak gyorsan sijetek hogy elfogják.

 

S. M. válasza:

 

Én aszt álmodtam hogy egyszer a viz ki öntöt s éjszaka volt és aludt mindenki és a viz kimosta a partot és kitört a földekre és elöntöte az öszes földet és házakat én meg ara ibredtem fel. Egyszer aszt álmodtam hogy a nagy házban a nagyapam és én aludtunk és hogy aludtunk jöt husz krapusz a házban daloltak és én meg felibretem látam öket megijetem szoltam nagyapámnak és felébredt nagyapám felvete a botját és öszest derékon vágta. Én aszt is álmodtam hogy apamék odavoltak a felvidéken és egész nap és egész éjel dolgosztak és egyszer meg is irták és anyám nagyon sirt meg én is sajnáltam egyszer elébem került egy angyal és asz montahogy ne bánatkoz majd megsegit beneteket a joisten és én meg ere fel ibretem.

 

A gyermeki lélek vizsgálói többször tanulmányozták, és sok következtetésre használták fel azt a körülményt, hogy a falusi gyermekek még a városi szegény gyermekeknél is jobban tanúi lehetnek szüleik testi kapcsolatának: egy szobában alusznak velük. A gyermekek szorongásait, félelemérzését ezzel indokolták. Gondoltunk e kérdés megvilágítására is; az általunk vizsgált gyermekek valóban hatosával-hetesével hálnak egy szobában, nem ritka, midőn hárman is egy ágyban, illetve fekhelyen. A kérdés feszegetéséről mégis lemondtunk: a legóvatosabb tapogatódzás is (idegenek részéről) több megrázkódtatást idézhetett volna elő a lélekben, mint maga a tény.

De véleményünk szerint a tény sem jár oly következményekkel, mint más társadalmi körben. A falun, a természetben élő parasztgyermekek előtt vajmi kevés az effajta titok; öntudatuk kezdeti ébredésétől fogva leplezetlenül láthatják a természet törvényeit; az állatok élete sok mindenről felvilágosítja őket: a tudnivalót kellő időben, kellő adagolásban, érdeklődésük fejlődésének foka szerint megtudják. Megtudhatják a felnőttek keresetlen beszédjéből is. Azok cselekedetéből már kevésbé. Népünk a téren valóban szemérmes, a többi népekhez hasonlítva feltűnően tartózkodó. A rémüldözésnek és szorongásnak más az oka. Elsősorban az, ami a gyermekek elmondásából keresés nélkül is kitűnik.

A társadalmi és anyagi helyzet közvetlenül csak itt-ott lepleződik le az álmokban. Közvetve annál gyakrabban. Különleges magyarázat azonban ehhez sem szükséges.

Lelkének poklából vagy édenkertjéből senki sem törhet ki anélkül, hogy e különös haza nyomait ne vigye mindenüvé magával. Az álom leleplez? De próbálj akár csalni, azaz, kerekítsd ki az álmot vagy hazudj egyet elejétől végig: az éppúgy leleplez, éppannyira jellemző lesz rád; ha megfelelően gyakorlod, íróvá érdemesít – van-e meztelenebb lélek a kitalált históriákat és érzelmeket részletező költőkénél? Nem véletlen, hogy a modern lélektan – könnyebb végénél fogva meg a dolgot – belőlük él, a készből. Freud Szophoklész recenzora Athénen kívüliek számára, vidékieknek.

Az életrajzokban is, az álmokban is gyakran észrevehetjük, hogy a gyermekek egyszerre csak eltérnek a „valóságtól”, képzeletüket szabadon engedik. Képzeletük minden esetben nyílegyenesen arra a területre szabadult, amelyet egy új francia költői irányzat plus réel que réel-nek, valónál valóbbnak nevez. Ez indított bennünket arra a kísérletre, hogy a lelket már az indulásnál szabadjára engedjük.

A rajzolás közben is megmondtuk már a gyermekeknek, hogy a kapott feladaton kívül rajzolhatnak saját kedvük szerint is. Művészi hajlamuk ekkor világlott ki leginkább. Az életrajzok s álmok leírása után is megkértük őket, hogy írjanak, amit akarnak. Írjanak olyan mesét, melyet ők maguk találnak ki. A kísérlet egyszerre két irányba hajlott.

Az első ennek az említett valónál valóbb területnek a kipuhatolása volt. A másik egy titokzatos pillanatnak, a mese s általában a népi alkotás születési pillanatának leleplezése. Ilyen kísérletről nem hallottunk, s ezért óvatosan jártunk el.

Nem tartjuk szükségesnek, hogy a mese keletkezésének valamennyi elméletét ismertessük. Több van belőle, mint az áloméból, de mind feltevésre alapozódik s nem gyakorlati próbára. Az elméletekből nagyjából azt lehet kirostálni, hogy egy egyéni ötlet, egy mesemag szájról szájra szállva alakul: a nép tudatában erősen élő ősi műszerkesztő törvények hatása alatt csiszolódik kerekké olyanformán, mint a patakban a kavics. Ilyesmit vallott Arany is, a népdal kialakulásáról szólván. A sodródó nyers anyaghoz mindenki tesz valamit, vagy elvesz belőle. Mindez azonban már folyamat. Ki dobja fel először a közös munkára szánt anyagot? Ezt kellett kideríteni.

Alkotó tehetség nem minden bokorban születik. El voltunk készülve, hogy eredeti ötletre képes vagy merész elmét keveset találunk. A nehézség valóban már ott jelentkezett, hogy a gyermekek alig értették meg azt, hogy most nem ismert mesét kell leírniuk, hanem a saját elképzelésüket. Így sokan nem is vállalkoztak a feladatra. Ismerve, hogy a művészi alkotáshoz először is kedv, szebb szóval ihlet vagy legalább ihletre való hajlam szükséges, nem erőszakoltuk őket. De voltak, akik szívesen fogadták a kérést, s látható kedvteléssel láttak az alkotáshoz.

A jelenleg érvényben levő műfajok alapján könnyű lett volna alkotásaikat osztályokba sorolni. Egyik drámai hajlamot mutatott, a másik elbeszélőit, a harmadik a költészetre oly jellemző képalkotásit. De volt szociográfia is: némelyek a falu történetét, illetve meséjét írták meg.

Legérdekesebbnek tartottuk egy nyolcéves kisfiú, K. J. alkotását. Egyaránt felfedi a szerző és a nép lelkületét. Ő mesét szerzett. Betű szerint ezt:

 

volt egyszer egy szegény ember anak volt nyolc kutyája és az ember elment vándorolni és akor találkozot egy erdővel és akor mikor belement és ment mendegélt akor egy házho ért és bement és akor nem volt bent senki kint voltak az udvaron. Akar lopot két egéz keyeret és elment haza. A kutyák megőrültek és akor az ember jotartota a kutyákat és akor mikor jo laktak akor megint elment és mikor egy házhoz ért és nemvolt ót se senki akor is elopot egy odal szalonát és hat keyeret. Ot volt a kocsija és bement és akor lapot megint tiz keyeret és öt ódal szalonát és 60 szál kolbászt. Asztán elment másik házhoz ot se volt senki és akor bement és három ódalt lopot és akor meg ötezer milijo pemgőt lopot és tiz egész keyeret és mikor haza ment akor lepakolt a kocsiról és akor elment megint oztán talált megint egy házat és akor volt a zsákba buza és akor kihozta a kocsira és akor kilencven zsák buzát és tiz oldal szalonát lopot és haza ment és lepakolt és akor megint ment és akor az a szegény ember igy gazdagult meg

 

E ma keletkezett mesében a királyfijelölt kondás helyett ilyen hős indul a népi mítosz világába és így boldogul, csak így. Az alkotás – valljuk meg – annyira plus réel que réel, hogy vajmi kevés magyarázatra szorul. Eredeti és mégis megtalálható benne a mese hagyományos formája és tartalma; a külső ősi szabály és a belső, még ősibb ütem. Szemlélete dermesztően éles. Egyszerűségében is kerek, de alkalmas egyéb csodás elemek befogadására, a tudósok emlegette közös munkára is. Erre szintén gondoltunk.

Kísérletünk következő szakasza valóban az lett volna, hogy a kidolgozásra alkalmas anyagot átadjuk annak a folyamatnak, melyet az imént a patak csiszolta kő hasonlatával véltünk érzékeltetni. Természetesen tudtuk, hogy eredeti népmesét, melynek kivirágzási ideje néha ezer év, nem lehet előállítani művi úton egy köteg papírral, húsz ceruzával és egy stanicli savanyúval, de a próba megfigyelése is érdekes eredményt adhatott volna. E kísérletünket elhalasztottuk; beérjük egyelőre a kísérlet lehetségének ismertetésével.

A többi gyermek, mint említettük, nagyrészt meglevő mesét vagy meseelemet variált. Ezeknél a vizsgálat célja az volt, hogy miért épp azt mesélték el, amit meséltek, s azt hogyan tömörítették vagy bővítették: mit tartanak lényegesnek. Erre az egyik nyolcéves kislány, S. M. írásműve a legjobb példa:

 

Eszer kapot egy ember 1 szem buzát, beletete a zsákba és vite a szomszédba és mondta asz ember, vigyázanak ere az egy szem buzára jo jo vigyázunk, az ember oda volt kodulni jön visza kérdi hol a buza, meg ete a bubos tyuk, no enyém a tyuk, teszi a zsákban viszi a szomszédba, vigyázanak ere az 1 tyukra, jo jo vigyázunk, mig az ember odavolt kodulni adig a diszno megete a tyukot, haza ment az ember kérdi hol a tyuk, megete a diszno, no enyém a diszno, teszi a zsákba viszi a szomszédba. ujra modja vigyázanak ere a disznora, jo vigyázunk. Mig az ember oda volt kodulni adig átdőfte a disznot a tehén. (és igy az is az övé lett, aztán a ház is, ahova a tehén bement, aztán a falu is, ahol a ház volt, meg az ország, ahol a falu volt, meg minden, de minden és a szegény ember azt mondta, igy már jól van, kifogtam rajtatok.)

 

A kislány a történetet élőszóval fejezte be.

A gyermekektől kapott mesék közt feltűnően kevés az olyan, amelyben tündérek vagy királyok tevékenykednek. Annál több az olyan, amelyben valaki szerez egy kis ennivalót, és gyorsan megeszi. Pusztán az előadásmód érzékeltetésére és megfigyelésére álljon itt a következő mese, egy tizenegy éves kislány, P. Zs. leírásában.

 

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy szegény ember, anak volt három fija két tyukja egy kokasa. Egyszer azt mongya az öreg ember a legnagyobb fiának, gyere elém, had agyam ki a jusodat. Ot a nagyob tyuk az a tied, a másik pedig a másik fiamé. Hát az enyém mejik, monta a kisebik. Hát fiam, a tijéd a kis kokas. Mán mikor ezt kimonta az öreg ember, meg is halt. Akor a legkisebik gyerek már nagyon éhes volt és mit vot mit leni elment a testvéréhez és azt monta, agyál mán egy tojást, mert éhes vagyok és a kokasom meg nem tojik. De bizon azok mintha azt monták volna, nagy bot a kezedbe ugordj a kerezsbe. Haza ment a kisgyerek és sirt, sirt. Bement hozá a kis kokas és kérdezte, mért sirsz kis gazdám. Mert nincsen mit eni. Na ne sirj majd hozok én. És elment a kis kokas, megy megy mendegél, találkozik egy farkasal, aszt mongya néki a kis kokas, halod te farkas, gyere a szárnyam alá a farkas szívesen oda ment. Megy mendegél a kis kokas találkozik egy cingerel. Azt mongya néki a kis kokas, halod cinger gyere a szárnyam alá. Az is szivesen oda ment és menek mendegélnek hát látnak ám egy gyönyörü palotát. Esze vot a kokasnak, rászálot a keritésre és egyet kukorékolt. Ezt meg halota a gazdaszony és megfogta és bekötötte az olba, ahol a teheny volt. Egyszer azt mondja a kis kokas a farkasnak halod farkas –

 

Művét ő sem fejezte be, megunta. Ismerve, hogy az íráskényszeren kívül művészi tevékenység közben milyen döntő tényező az abbahagyás kényszere is, a folytatást itt sem erőszakoltuk: vizsgálatunk célja, mint mondtuk, az előadás módja volt s nem tartalma.

A szociográfusi hajlamúak közül elsőnek H. I. leírását közöljük, tízéves kisfiú.

 

a gyeregek köszt van kicsi is nagy is, a jányok köszt is van nagy is de van kicsi is. A gyerekeg sokszor szoktak játszani és a nagya jár iskolába, a kisebek ovodába járnak. A hászak nagyok de van kicsi is. Az emberek a járdán járnak. Az aszonyok is járnak a bijarcra. A gyerekek a köves uton szaladgálnak, de a kerékbár is ott megyen, mikor jön a bicikli és a gyerek ot mén ahol a bicikli, akor az rácsenket. Vanak hászak van temblom van akászfa és van eberfa. Egyszer a korsma elöt vereketek az emberek a bicskával és viresek letek mid a keten. A pijacon az aszony vet egy cübröt a másiknak és mikor odavite akor a fejihe vákta hogy nem ezt kelet hanem lábas és összevesztek és a csendörök elmentek a aszonyhoz és bezárták a börtönbe és kapot három hétet.

 

A következő megfigyelő, Sz. S. is fiú, nyolcéves:

 

A lányok egyik kinyeseb mint a másik. A gyerekek az is egyik roszab mint a másik. Az nagyleágyok szépek egyikmásiknak ondolalva van a haja ojan kényes. Az emberek egyikmásik a pénszét elköti a kocsmába és öszetörik a poharakat és a felesége meg haragszik és szidja és meg akarja verni és elszalad a szomszédba és beszárkosznak.

 

Sz. E. tízéves kislány megfigyelése:

 

Ez a köség nagyon rendes. Nem csak a ruházata felöl hanem háztartásképen is. A köség nem nagyon gazdag de azért háziálatokal és minden félével jol bának. Itt igen rosz hejzetben vagyunk. A község nem nagyon rendes a felöl hogy ha el megy az utcán egy tanitó ur vagy egy csendőr akkor nem köszönek hanem ha szabadna még le is ütnék egy mást akirre haragudnak. Ezért a község nagyon elvan csufitva. A lányok jók és kelemesek azért járnak templomba is és vasárnap délután meg sétálni járnak.

 

Sz. I. tizenegy éves kislány a múltat is feltárja:

 

It a legények részegesek és a lányok nagyon irigyek az öreg emberekre és az öreg aszonyokra ha haragutak rá rá fogták hogy boszorkányok és mágiára teték és ha meg éget a talpa akar aszonták hogy boszorkány és elégeték. Némelyik ház ojan rosz és nem gondozák a házakat és sokan ojan roszok az emberek hogy éheztetik a gyereket. És nem kimilték a gyerekeket ütöték ugy mint a kutyát és régen ojan szigoru parancs volt hogy vasárnap és ünep napon muszáj volt a templomba meni mert aki nem ment anak levágták vagy a lábát vagy kiszurták a szemit levágták a kezit. Mostan nagyon izgatótnak hogy ez a rosz világ van hogy kezdődik a háboru már elfoglalták lengyelországot. És vanak ojan emberek is hogy részegesek és az anyjának valamit eltör vagy ösze visza szigya és ha lefekszik akor felháborodik a gyomra és vanak ojan legények is akik nagyon berugnak és nem tudnak haza meni és kilökik a kocsmából és ot fekszenek az árokba vagy az ucában a kapuk tövében és verni szokták a keritést. Legjoban csak akor ha ünep van szoktak berugni és lakodalomkor szoktak berugni.

 

Népviselet, népművészet a faluban már semmi sincs. Annál több a népdal. Annyi van, hogy majdnem minden kisgyerek kötetnyit tudna leírni, tollba mondani vagy énekelni. A népdalgyűjtés azonban nem volt célunk. Ezt az anyagot is csak abból a szempontból vizsgáltuk, hogy a gyermekek mit énekelnek: mit választanak ki a sok közül. Énekelnek bőven sikamlós tartalmút, s értik is a tartalmat. A műdal és a népdal közt nem tudnak különbséget tenni: S. M. által elénekelt 54 dal közül 11 volt műdal; P. Zs. 34 dala közül 8, Sz. E. 45 dala közül 6. A szöveget gyakran hibásan mondják, egy-egy szót kihagynak, a ritmust a szavak elnyújtásával vagy rövid szünettel ütik helyre. Dalműveltségük szemünk előtt megy tönkre. A gyermekek kifogástalanul fújják a fővárosi divatos műdalokat; a régi balladákból csak foszlányt, töredéket tudnak. Az utóbbi példázatára álljon itt az alábbi dal: az előbb említett Sz. E. énekelte, szó szerint így:

 

Egy asszonynak szép eladó lánya. férjhez akar menni – anyja nem engedi. Mikor a hitre mégy a hideg leljen ki. vacsorád estéjén a lelked menjen ki. Először felkiált a fiatal vőfé: édes néném asszony, bágyad a menyasszony. Nocsak hadd bágyadjék, talán csak alhatnék, messze földről jöttünk talán csak nyugodnék. Másodszor fölkiált maga a vőlegény: édes anyám asszony meghalt a menyasszony. Kocsisom kocsisom én gyászos kocsisom, menj el az anyjáért, hívjad elő rögtön. Amerre én járok még a fák is sírnak, rezgő ág lombjai engem betakarnak. Hulljatok levelek, rejtsetek el engem, amért elátkoztam egyetlen gyermekem, fekete hollóvá, akit én szerettem.

A gyermekek szellemi képességeinek vizsgálata is csaknem minden fordulónál közvetlenül fölvetette a gazdasági okot. A szellemi vizsgálatok eredményéből még nem vonhatunk le országos következtetést. Annak előfeltételét, a táplálkozást, elsősorban a tejfogyasztást azonban nézhetjük már országos viszonylatban is. Az általunk megvizsgált gyermekek szülei közül egynek sincs tehene: szándékosan a parasztság legszegényebb rétegének gyermekeit vizsgáltuk. Milyen azonban a többi réteg, az egész parasztság tejfogyasztása, most már országosan? A kérdéssel véletlenül már esztendőkkel ezelőtt is foglalkoztam.

A magyar tejtermelés és fogyasztás megszervezése nem mai keletű; hatását így sok vonatkozásban már elég tisztán láthatjuk.

A tejtermelés megszervezői előtt észrevehetően annak idején elsősorban a városi, illetve a nem földmívelő lakosság tejjel való ellátása lebegett; bizonyára arra gondoltak, hogy a falusi, mintegy a forrásnál élő lakosságnak ilyen problémája nincs. Később a tejtermékek külföldre való szállítását igyekeztek megszervezni. Sok eredményt értek el. A városi lakosság asztalára ma több szempontból ellenőrzött, egészséges tej kerül; a tej ellenében a gazdák az eddiginél nagyobb jövedelemhez, a külföldre szállított tejtermékek ellenében pedig az ország jelentékeny, bár évenként elég váltakozó mennyiségű s értékű devizához jut. Hogy közben s nagyrészt e kétségtelenül eredményes tevékenység következtében a magyar agrárlakosság mennyi és milyen tejhez jut, az csak a legutóbbi időkben okozott gondot néhány orvosnak, mikor a népegészségügy szempontjából vizsgálni kezdték e népréteg táplálkozását. Az orvosok megállapításai megmaradtak a tudományos szakirodalom falain belül. Az újabb irodalmi nemzedék falukutatóinak adatai nagyobb visszhangot keltettek. Az orvosok is, az írók is azt állapították meg, hogy földmívelő népünk ijesztően rosszabbul táplálkozik, mint ahogy a végzett munkához táplálkoznia kellene.

Az 1934–35. év tejgazdálkodásáról például a hivatalos adatok a következők:

 

 

Az O.M.T.K. becslése szerint Magyarország évi átlagos tejtermelése az 1937. esztendőben 1665 millió liter volt;. ebből a mennyiségből az állattenyésztésre 200 millió, az országos tejfogyasztásra 788 millió 500 ezer liter jutott; a főváros tejfogyasztása 127 millió 750 ezer liter volt; sajtgyártásra 80 millió, vajra 368 millió 750 ezer és egyéb tejtermékekre 100 millió liter tejet fordítottak.

Szöllősy Zoltán dr. számításai szerint 1930-ban Magyarországon egy lakosra naponként 0,42 liter tej jutott. Budapesten a tej fejadagja 0,38 liter, vidéken pedig 0,43 liter volt.

Ebből, a deduktive kapott adatokból azonban alig következtethetünk arra, hogy egy lakos ténylegesen mennyi tejet fogyasztott. A summásan mezőgazdasági fogyasztásnak nevezett mennyiségben ugyanis benne van a tejtermékekre fordított tej is, ez magyarázhatja a hivatalos és az O.M.T.K. adatai közti eltérést. Tudva, hogy például földmívelő népünk a túrón kívül semmiféle tejterméket nem fogyaszt (vajat csak nagy ritkán, véletlenül, tejszínhabot, cukrászsüteményt stb. pedig véletlenül sem), a falusiak által előállított tejtermékekre szolgáló tejmennyiséget rögtön levonhatjuk a falusi nép élelmezésére került mennyiségből.

De éppígy lehetetlen megállapítanunk azt is, hogy az „országos tejadagnak” nevezett mennyiség mennyiben arányos. A jobb módú családok fogyasztása ebben a vonatkozásban csakis a kevésbé jobb módúak rovására történhet. Az ország szociális viszonyaira az ilyen adatok egyáltalában nem vetnek világosságot. „Dedukció rendszerű népélelmezési adatmegállapítások – írja dr. Mészáros Gábor egyetemi tanár Csongrád megyei Népélelmezési adatok című cikkében –, amikor termelési és fogyasztási statisztikánknak a népességgel való összehasonlítása alapján állapítják meg a fogyasztást, csak nagy átlageredményeket adnak… Az ilyen adatokat csak arra tudjuk felhasználni, hogy egyes országok adatait hasonlítsuk össze.”

A magyarországi fejadag a nemzetközi összehasonlításban is elég csekély.

A Népszövetség The Probleme of Nutrition című kiadványainak IV. kötete képet nyújt a nemzetközi tejfogyasztás 1930–34. évi állapotáról. A kiadványban Magyarország nem szerepel. A hiányt azonban könnyen pótolhatjuk. Magyarországon az 1930–34. években az egy személyre eső évi tejfogyasztás 146 liter volt. Ha ezt a mennyiséget átszámítjuk a Népszövetség által használt gallonra (1 gallon = 4543 liter), Magyarországot is beilleszthetjük a fölsorolt országok közé. Így a következő képet kapjuk:

 

 

Mint látjuk, a sorrendben Magyarország csak Romániát és Olaszországot előzi meg. Ám az ilyen kimutatás még nemzetközi vonatkozásban is csak akkor vetne világot a népélelmezés kérdésére, ha tekintetbe tudnánk venni, hogy a különböző országok lakossága tejtermékek alakjában is mennyi tejet fogyaszt: de ennek is csak akkor volna jelentősége, ha tudnánk, hogy az illető ország lakosságának a tej és tejtermékeken kívül még mi a legfontosabb tápláléka. Szóval, végeredményben az elfogyasztott kalóriamennyiséget kellene vizsgálnunk. De természetesen ezt sem az országos átlag, hanem a társadalmi csoportok és osztályok tényleges, személy szerinti fejadagja szempontjából.

Vissza kell tehát térnünk Mészáros Gábor állásfoglalásához, és igazat kell adnunk neki. A már idézett cikkében még a következőket mondja a deduktív úton, a termelési–fogyasztási statisztikából kapott adatokról:

„Nem alkalmasak az ilyen adatok arra, hogy kisebb – társadalmi, foglalkozásbeli vagy vagyoni szempontból kiragadott – csoportok, de arra sem, hogy akár egy ország élelmezéséről képet alkossunk magunknak. Erre a célra csak az induktív adatgyűjtés alapján készült statisztikák felelhetnek meg.”

Csak egy-kettőt sorolunk fel az ilyen induktíve, közvetlen tapasztalat útján nyert adatgyűjtésből.

Az első induktíve nyert helyzetjelentés magáé Mészáros Gábor egyetemi tanáré. Kérdőívek alapján ő 5215 Szeged környéki család tejfogyasztását vizsgálta. Az 5215 család közül 859 tejet egyáltalában nem fogyasztott, 991 család legfeljebb hetenként egyszer-kétszer fogyasztott tejet; teljesen kielégítő csak 1707 család tejfogyasztása volt. A professzor megállapítása szerint a megvizsgált családoknak „42 százaléka kap jobb élelmet, mint az országos letartóztatási intézetek letartóztatottjai.”

Walter Károly ugyancsak a Szeged környéki iskolásgyermekek táplálkozását vizsgálta, összehasonlítva azt a Szeged városi iskolásgyermekek táplálkozásával. Ő 6000 kérdőívet dolgozott fel. Az ezekből kialakuló helyzetkép még élesebb. A megkérdezett tanyai és falusi gyermekek 87%-a nem kapott tejet reggelire. (A Szeged városi gyermekeknek 37%-a.)

Szabó Zoltán egy Borsod megyei falu száz iskolás gyermekének táplálkozásáról készített kimutatást. Megállapítása szerint: „a reggelik 49,5%-a száraz kenyér. A tejfogyasztás igen kicsiny, és szembetűnő eltérések mutatkoznak a jobbmódúak és szegényebbek tejfogyasztása között. Az 5–10 holdas gazdák gyermekeinek 11%-a iszik reggelire tejet, viszont a 0–5 holdasok gyermekeinek listáin a reggeliknek csak 1,5%-a tej. Általában a tejfogyasztás a holdak számával egyenes arányban csökken.” Ebédre és vacsorára sem fogyasztanak tejet.

Szabó idézi Gortvay György megállapítását, aki a falusi gyermekek táplálkozásában három alapvető sajátságot figyel meg: „1. A tej, tojás, vaj s gyümölcsfogyasztás teljes hiányát; 2. a csaknem kizárólag szénhidráttal való táplálkozást és 3. a csekély zsírfogyasztást.”

Hasonló képet kapunk az újabb szociográfiai munkákból is, így Kerék Mihály, Kovács Imre néptáplálkozást vizsgáló tanulmányaiból. (Ők főleg az alföldi, vagy mint Szabó, az északi dombos vidék népélelmezését vizsgálták. Szomorú megállapításaikat részben indokolhatja, hogy ezek a vidékek tejtermelésben meglehetősen hátramaradottak, hiszen például az 1930. esztendőben az országos tejmennyiségnek az Alföld csak 33%-át, az északi dombos vidék 15,8%-át adta: a fennmaradó 51%-ot egyedül a Dunántúl szolgáltatta. Néptáplálkozás szempontjából azonban a helyzet a Dunántúlon sem kedvezőbb. Erről én szerezhettem, épp a Dunántúl legismertebb tejtermelő vidékén, Tolna vármegyében közvetlen tapasztalatot; Tolna vármegye egyik magyar községében s a községhez tartozó uradalmakban.

Az uradalmak mind iparszerűen foglalkoznak tejtermeléssel. Régebben a gazdasági cselédeknek joguk volt a konvenció értelmében egy tehén (s egy növendék borjú) tartására. Ha a cselédek tehenének napi tejelését csak hat liternek vesszük, ez a mennyiség elég volt a különben igen fogyatékosan táplálkozó család tejszükségletének kielégítésére. A tehéntartási jogot azonban az uradalmak legnagyobb része megszüntette, és helyette a konvencióban a cselédeknek családonként napi egy liter tejet (s néha még évente egy métermázsa rozsot) juttat. Nyilvánvaló, hogy ez a mennyiség a rendszerint több gyermekű család számára már elégtelen, még abban a rendkívüli esetben is, ha az apa mellett átmenetileg a család még egy tagja is kap konvenciót. A helyzetet súlyosbítja, hogy ha a cselédek hajlandók vagy képesek volnának a tej vásárlására, a legtöbb uradalom nem szívesen foglalkozik a tejnek kicsiben való árusításával. Sőt a három-négy fillér értékű lefölözött tejet, a disznóhizlalás egyik legfontosabb anyagát sem engedi át a cselédeknek. Így alakul ki azután az a különös helyzet, hogy még a több százból álló tehéncsordák pásztorai, etetői, fejői sem juthatnak elegendő tejhez.

A helyzet a faluban még elszomorítóbb. A falu egyik orvosának nyilatkozata szerint a szövetkezet működése óta a faluban lényegesen kisebb a tejfogyasztás, mint azelőtt. A földművelők közül csak azok fogyasztanak tejet, akiknek tehenük van.

A közvetlen adatgyűjtés céljából megvizsgált K. utca 34 háza közül fejős tehén csak 16-ban van. A másik 18 ház lakói nyilatkozatuk szerint tejet csak a nagy ünnepekre készített kalácssütéshez vásárolnak. A gyermekek reggelire kenyeret kapnak vagy néha teát, egy kis borral. (A vidék szőlőművelő.) De minimális a tejfogyasztás a tehénnel rendelkező családokban is. Ezekben legfeljebb a gyermekek kapnak reggelire tejet, bár megtörténik, hogy a megszorult család, melynek állandó s legkönnyebben, mert szinte naponta elérhető jövedelme a tejeladás, a gyermekeknek szánt mennyiséget is a szövetkezetbe viszi, mert falusi viszonylatban tekintélyes összeget – literenként tíz-tizenkét fillért kaphat érte.

A betegek sem kapnak tejet. Az orvos elbeszélése szerint régebben, ha szegény sorsú beteg gyermeknek tejet rendelt, rábeszélte az apát, keresse fel valamelyik tehenes gazdát, s egy-két napi nyári napszám ellenében hordasson tőle tejet. Ez a szokás évtizedekig fennállt. Előfordult az is, hogy a tehenes gazdák az orvos kérésére ingyen, vagy az orvostól remélt ellenszolgáltatás fejében juttattak naponta egy-egy csupor tejet a szegényebb családok beteg gyermekeinek. Ma már ilyen eset véletlenül sem fordul elő: a tejnek rögtön pénzre váltható értéke van, s a pénzgazdálkodás teljesen megszüntette ezt a bár primitív, de adott esetben mégis hasznos cseregazdálkodást. Következménye természetesen kimutatható a megnövekedett csecsemőhalandóságban, valamint a szegény sorsú és jobb módú iskolásgyermekek testsúlya közti feltűnő különbözetben. A tejfogyasztás megszervezése tehát ugyanakkor, midőn a módosabb falusi lakosságot nagyobb jövedelemhez juttatja, közvetlenül keményen sújtja a falu szegényebb, addig is sokat nélkülöző lakosságát. Mint annyiszor és annyi téren, a fejlődés menete kezdetben itt is a legalacsonyabb néprétegből kíván áldozatot.

A városi lakosság tejellátása s a külföldre szállított tejtermékek sikeres megszervezése után így tehát fölmerülhet a falusi lakosság tejellátásának kérdése is. Tagadhatatlan, hogy az elégtelen tejfogyasztásnak nemcsak társadalmi okai vannak. Igaz, hogy a falusi magyar lakosság nem szereti a tejet. Érdekes megfigyelni például a kevert nemzetiségű falvakban, hogy míg a német lakosság egyik fő tápláléka nyaranta a tej (naponta a reggelin kívül sokszor ebédre és vacsorára is tejlevest esznek), addig a magyar lakosság kedvező esetben is inkább táperő nélküli habart levest vagy kenyeret, szalonnát és zöldpaprikát eszik. A tej azonban, mint említettük, már nem az az utolsó népi táplálék, amely hajdanában volt. Hogyan lehet ezen segíteni? Ajánlatban nincs hiány.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azok észrevételeit, akik népünk hiányos táplálkozását elsősorban a kellő nevelés hiányával magyarázzák. Semmi sem volna könnyebb, mint ezen gúnyolódni. Mire neveljük azt, akinek semmije sincs, s a lecke után sem lesz? Bizonyos, hogy a szavaknak csak némi javak megszerzése után lenne hatása. Igaz, hogy a jelenlegi állapotban is jó néhány lehetőség kínálkozik a kérdésnek, ha nem is a megoldására, de enyhítésére. Így a legszegényebb földművelők háza körül is van annyi ápolatlan terület, amely kellő gondozással például egy kecske ellátására elegendő volna, ahogy azt a Felvidéken, Erdélyben s néhány Pest környéki munkástelepülésen tapasztalni lehet. A dunántúli s alföldi magyarság zöme nem szereti a kecskét, a „koldusok állatá”-nak tartja. Ezt az előítéletet s véle még rengeteg hasonlót, neveléssel kétségtelenül meg lehetne szüntetni, de aki ismeri a népszokások, a dürkheimi társadalmi tények uralmának erejét is, az még ettől a részleges megoldástól sem várhat gyors eredményt. Az ilyen előítéletek eltüntetése gyakran tovább tart, mint kifejlődésük. Gyökeresebb, erélyesebb beavatkozásra kell gondolni. A betegnek már nem tanácsra, hanem orvosságra van szüksége.

Nem véletlenül használjuk ezt a kifejezést. A felmerült pedagógiai ajánlat mellett az orvosok ajánlata már sokkal közelebb jár a megoldáshoz. Az orvosok a népegészségügy szempontjából vizsgálták a nép táplálkozását, s mindenkit, aki fogyatékosan táplálkozik, igen ésszerűen, betegnek tekintettek. Ajánlatuk így szinte magától kínálkozott. Ha az állam kötelességének ismerte el, hogy bizonyos mértékig a szegény sorsú betegek ápolását magára vállalja, logikailag semmi sem mondhat ellent annak, hagy az orvos élelmiszert is rendelhessen az arra rászoruló beteg számára. Ezt az álláspontot legtömörebben Walter Károly szegedi egyetemi tanár fejezte ki már 1933-ban:

„Sajnálatos körülmény – írja –, melynek megváltoztatására teljes erőnkből törekedni kell, hogy az egészség megóvására és a betegség megelőzésére az egészségügyi kiadásoknak még mindig csak aránylag kis része használtatik fel, a java része betegápolási és gyógyítási célokra fordíttatik… Helytelen az, hogy a közellátásra szorulónak rendelhet ugyan az orvos igen nagy értékű ingyen gyógyport, de nincs módjában ellátni betegét a gyógyuláshoz és létfenntartáshoz szükséges minimális táplálékkal sem, akármilyen elengedhetetlen feltétele legyen is ez a gyógyulásnak. A helyzetet szomorúan jellemzi, hogy az itteni belgyógyászati klinikára egy éhségödémában szenvedő tanyai földműves ember kerülhetett, tehát olyan beteg, kinek betegsége a háború legsötétebb képeit, a fogolytáborok nyomorúságát idézi vissza emlékezetünkbe. A megelőzésre elegendő lett volna itt olyan kisértékű táplálék, melynek értéke a végeredményben szükségessé vált intézeti ápolás költségeinek csak elenyésző töredékét tette volna ki (fél liter tej nyolc-tíz fillér; – egy napi ápolási költség négy pengő). Hatósági orvos tápanyagot legfeljebb denaturált gyári készítmény alakjában rendelhet.”

E szempont ellen, ismételjük, semmi logikai érv nem merülhet fel, megvalósítására már kísérlet is történt: egy nemrég kelt miniszteri rendelet értelmében szükséges esetben cukrot már rendelhet az orvos a kiskorú betegnek. Az ellen, hogy tejet is rendelhessen, adminisztrációs szempontból sem merülhet fel kifogás. Ahogy az orvosi rendelvényre a cukrot a beteg megkapja a Szövetkezet útján, úgy a rendelt tejet is megkaphatná a tejszövetkezetek útján, vagy akár közvetlenül a tejtermelő gazdáktól. A kérdés megoldásának csak egyetlen nehézsége van. A tejre szorulók tömege.

A kérdést csupán ez duzzasztja óriásivá. Az ilyen nagy arányú kérdés már túllépi az orvos működésének terepét. A költség kímélése szempontjából is üdvösebb volna tehát az olyan megoldás, amely révén a népesség említett része orvosi beavatkozás nélkül, mintegy profilaktikusan fogyaszthatna annyi tejet, amennyi létfenntartásához és az általa végzett munka egészséges elvégzéséhez szükséges.

Az eddig felsorolt adatok, amint láttuk, nagyrészt az elmúlt esztendőkre vonatkoztak. A kérdésnek azóta elsősorban nemzetgazdasági oldalát domborították ki. Érdekes eredményre vezetett ez is. A tejtermelés legújabb adatai nemrég jelentek meg. Ezek szerint 1938-ban a külföldre szállított 3115770 kg vaj után a kiviteli prémium, illetve az árkiegészítő járulék, melyet a kormány fizetett a gazdáknak, 1931774 pengő, azaz majdnem kétmillió. Így tehát a külföldre szállított vaj kilogrammjára 62 fillért fizetett rá az ország, hogy a gazdák megfelelő árat kapjanak. Belfogyasztásunk az európai államok tejfogyasztását tekintve változatlanul kismértékű. A svéd fejadag 490 liter, a finn 417. Svájcban 410 és Angliában 392 liter tej jut egy emberre. Norvégiában 375. A német és belga fogyasztás egyaránt 340 liter. Ugyanekkor nálunk 140 liter tejet fogyaszt egy lakos. Ha a németországi fogyasztási szintet akarnánk elérni, azaz, a meglevő magyar fejkvótát 200 literrel emelni, úgy 2200 millió literrel több tejre lenne szükségünk. Ehhez azonban állattenyésztésünk nagy fellendülése szükséges. Az 1937-es vajkivitelünk 311 vagon volt, ez pontosan 77 millió liternek felel meg. Ha tehát az ország lakossága fejenként csak 7 literrel fogyasztana többet a mostani 140 literes mennyiségnél, akkor ez a 77 millió literes kiviteli mennyiség itthon maradna. A belső fogyasztásnak ilyen növelése feleslegessé tette volna egész vajkivitelünket az 1938-as évben. A kivitt vajmennyiség tehát nem felesleg. A kivitt mennyiségnek hazai felhasználása is csak igen csekély mértékben, fejenként 7 milligrammal növelné a vajfogyasztás magyar fejadagját.

Harmadik rész

Feladatunk volt falusi gyermekek lelkivilágát megvizsgálni. A megbízókat nem pusztán elméleti kíváncsiság vezette; az érdeklődésnek gyakorlati célja is volt. A gyermekekkel tudományos kísérletféle történik: kiválasztottak a szegénységéről híres falu legszegényebb családjaiból 150 gyermeket, és külön táplálják őket. Háromszor naponta kapnak bőséges étkezést – diétás nővér és orvos ügyelnek még arra is, hogy a kellő vitaminadag meglegyen az ételekben. Ez a kísérlet előreláthatóan öt-hat éven át tart, és ha eredményes, azt a reményt is megcsillantja, hogy valami hasonló megoldás sikerül másutt is, talán országosan.

Az étkeztetés kezdetén a gyermekeket alaposan megvizsgálták: felvették pontos testi méretüket, megmérték súlyukat, átvilágították tüdejüket, megnézték fogukat, bőrüket, hajukat, minden testrészüket.

Ehhez az orvosi, testi vizsgálathoz hasonlóan kellett lelkileg is megismerkedni velük: milyen az értelmük hosszmérete és szélessége, milyen ösztönéletük keresztmetszete, ítélőképességük és akaratuk súlya?

Az étkeztetett gyermekek vizsgálásával párhuzamosan éppígy megvizsgáltak ugyanabból a környezetből származó 150 olyan gyermeket is, akik nem részesülnek étkeztetésben.

A vizsgálatokat a kísérlet tartama alatt évenként meg kell ismételni a fejlődés megállapítása végett.

De évenként össze kell hasonlítani a két gyermekcsoport fejlődésvonalát is: így lehet majd megfelelni a kérdésre: milyen hatással van a táplálkozás a gyermek testi-lelki fejlődésére? Ez a kísérlet célja.

Az első általános vizsgálat tavaly nyáron történt, akkor kezdődött a kísérlet; a második ezen a nyáron.

A feladat sok fejtörést okozott.

Hogyan lehet megfogni a lelket úgy, hogy minél gyorsabban és mélyebben kitáruljon? Melyik lélektani irányt kövessük? A természettudományos pszichológiát, amely leír, magyaráz és kísérletez, vagy a szellemtudományit, amely megérteni akar, amely azt törekszik megragadni, ami a kísérlet számára nehezen hozzáférhető, az egyénit, azt, ami az emberi léleknek mégis a lényege?

Az anyag nagy volt, az idő kevés ahhoz, hogy minden gyermekkel szinte a lélekelemzés módszerével foglalkozzunk; az eredményt számszerűen kellett összegezni, hogy a következő évek adataival pontosan összehasonlíthassuk. Mindezért a kísérleti módszerek mellett döntöttünk. De a kísérletet csak úgy tekintettük, mint egy részét a vizsgálatnak; ráadásul úgy igyekeztünk összeállítani azokat, hogy a tudatos szellemi folyamatokon kívül az öntudatlan, a tudat alatti lelki jelenségekből kapjunk valamit: nagyon fontosnak tartottuk az ösztönélet feltárását is.

Nem tévesztettük szem elől, hogy „a részek összege még nem az egész”; nem feledtük, hogy a lélek értelmi, érzelmi és akarati jelenségeivel, tudatos, tudattalan, ösztönös megjelenésében kerek egész; más, több, mint elemeinek összessége; egységes, akár a gömb vagy az alma; és akárhol vágunk ki cikkelyt belőle, anyaga mindenütt egyforma.

A rajz, életrajz, álomleírás és a kérdőív útján végzett vizsgálatokon kívül végeztünk a gyermekeken sajátlagos értelmi- és ösztönvizsgálatokat is. Természetesen az egyént körülvevő és róla leválaszthatatlan burkot, a környezetet is megvizsgáltuk: így ismerkedtünk meg a szülőkkel és a faluval.

 

 

Az értelem vizsgálatára nem volt nehéz módszert találni: az értelmi jelenségek tudatosabbak, világosabbak, felderítésükre sokféle kísérlet kínálkozik. Másképpen vagyunk az ösztönnel és annak vizsgálatával: megnyilvánulásai ugyan láthatók, de eredete – az értelem, érzelem és akarat felszíne alatt – a tudattalan, még felderítetlen világban rejtezik.

Az ösztön fogalmának tisztázására napról napra duzzadó irodalmunk van; rengetegében szinte elvész az ember.

A szokványos lélektan szerint az ösztön öröklött hajlam vagy készség, amely a cél tudata nélkül az egyént – állatot vagy embert – a maga és faja szempontjából célszerű cselekedetekre készteti. Ez az irányzat az ösztönöket két nagy körbe csoportosítja: az önfenntartási és a fajfenntartási ösztönök körébe. Ezeken belül megkülönböztet alacsonyabb rendű: táplálkozási, pihenési, védekezési ösztönöket és magasabb rendű: vallásos, kulturális ösztönöket.

A régi felfogás – Platón és Arisztotelész, a sztoicizmus és a kereszténység hatása alatt – az ösztönöket az ember legalacsonyabb rendű, állati megnyilvánulásának tekintette és mereven elválasztotta az isteni és halhatatlan lélektől. Az ösztön területe igen szűk volt.

Az újabb elméletekben az ösztön fogalma egyre tágul.

Az angol iskola három nagy ösztöncsoportot sorol fel; mindegyiken belül még több rész-ösztönt: az első körbe, az ön- és fajfenntartó ösztönök körébe tartozik a táplálékszerzés, a szaporodás, a gyermekgondozás, a szerzés és építés ösztöne. A második körbe, a társas magatartást kormányzó ösztönök körébe, a nyájösztön, a segélykérés, az önkiemelés, az önalárendelés, az érdeklődés ösztöne. Végül a harmadik körbe, a védekező és támadó ösztönök körébe, az undorodás, a menekülés és a harc ösztöne.

Az amerikai iskola egyik ágának véleménye szerint ösztönről nem is lehet beszélni, annyira határozatlan és megfoghatatlan. Szerinte az élethelyzet alkot valami határozottat ebből a velünk született, bizonytalan valamiből.

A lélekelemző iskola az emberi élet minden jelensége mögött az ösztönt kutatja. Két fő ösztönmegnyilvánulást ismer el: az életösztönt és a halálösztönt.

A sorselemzés elmélete – a lélektannak egy legújabb, élettani alapból kisarjadt hajtása – azt vallja, hogy az ösztön pontos meghatározása nem lehetséges; az ösztön szerinte testünk és lelkünk határán levő, lényünk ismeretlen forrásaiból feltörő erő. Dinamikus egység, nem darabolható, nem osztályozható egymástól független részfolyamatokra. Az egységes folyamatban nyolc ösztöntörekvés van, ezek egymással párhuzamosan fejtik ki hatásukat, mint a belső elválasztású mirigyrendszerben a hormonok.

A szokványos lélektan, az angol és amerikai iskola főleg állatokon folytat kísérleteket, vagy csak olyanféléket, amelyek nem nyújtanak eszközt a gyermekek vizsgálatára.

A lélekelemző iskola már mélyen feltárja az egyén ösztönvilágát, de hosszadalmassága miatt szóba sem jöhetett.

A sorselemző irány szolgáltatta a kívánt módszert, az egyetlen alkalmas eljárást az ösztön vizsgálatára.

E módszer ismertetése előtt elengedhetetlenül szükséges a sorselemzés tanának rövid, leegyszerűsített leírása; ezen alapszik az egész kísérlet. Ismertetése nélkül a vizsgálat eredményének közlése hasztalan, mert érthetetlen lenne.

Ennek megalapítója magyar, Szondi Lipót, a Gyógypedagógiai Állami Kórtani és Gyógytani Laboratórium vezető főorvosa. Elméletét több műben kifejtette. (Contributions to Fate Analysis, I. Analysis of Marriages. Amsterdam, 1937. Előadások a kísérleti ösztöndiagnosztika köréből, 1939. Ösztön és nevelés. Kísérleti vizsgálatok ikreken. M. Kir. Pázmány Péter Tud. Egy. Lélektani Int. Bp., 1939.)