Beatrice apródjai

– Van pénzed?

Pénzem nekem mindig volt. Pénz nélkül – Pesten – éppúgy képtelen voltam kimenni a házból, akár – még az anyám fegyelmezésére – zsebkendő nélkül (eleredhet az orrom vére, ahogyan gyakran el is eredt) vagy zsebkés nélkül (mindig akadhat nyesni-faragni való fa, szelni való étel). Tiszteltem és bámultam a villamosok hatalmas ablakait. Hátha betörök egyet, s mire jutok, ha nem tudom megfizetni? Otthon megrázó esemény volt minden ablaktörés. Enyhén kísértő rögeszmém lett az – amit persze akkor sose értem el –, hogy legalább egy villamosablak árát tudjam a zsebemben. Családi követelmény volt nálunk az is, hogy fillérre tudjuk, mennyi pénz van a zsebünkben. Városrészeket gyalogoltam át, hogy a közlekedés költségeit megtakarítsam. De az Apostol-i (Szilveszter-i) nélkülözés mélypontján is ritka volt, hogy legalább egy hazatérő villamosút árát ne birtokoltam volna. Ennek összege az ugyancsak lapos aprópénztárcám egyik sarkában mindig ott volt, külön újságpapírba csavarva. Ahhoz tartozott: ingatag talaj volt nekem még a járdák világa. (Volt nálam azontúl mindig valami zsebbe tehető olvasnivaló – leginkább az Olcsó Könyvtár kötetei –, mert hátha marad valahol egy-két perc olvasásra, az előttem álló világirodalomból.)

A jómódú ember fölényével bólintottam hát a kérdésre igent. S mindjárt meg is mondtam, mennyi van nálam.

– Mert olyan pénzt bíznék rád, amiből egy fillért se, de még csak egypercnyi kölcsönre se vehetnél el.

Megmerevedtem; de a következő mondat ez volt:

– Olvasatlanul bíznánk rád.

„Bíznánk” – ennek határozott fogalma volt, bár egyáltalán nem egyéni személyeket jelentett; még kevésbé ismerősöket.

Hébelt Ede ügyvédi várószobájában folyt a beszélgetés. Jóformán csak látásból ismertem azt, aki odahívatott. Neveként jobbadán az élt a fejemben, hogy ő a „Nem fontos”. Mert már az első kézszorításkor elhadart neve után azt tette hozzá – de nem az a fontos.

Ő nyilván többet ismert felőlem. Tudta még azt is, hogy görögül tanulok, fölkészülendően máris a különbözeti érettségire. Tudott Markó utcai ételbeadásaimról. Sőt arról, hogy jártam Varjasék nyoma után a főkapitányságon.

Így és ott, abban az elég népes ügyvédi előszobában, amelyen néha Ágoston Péterné is átsietett, kezdődött életem egyik váratlanul megtündöklő, sajnos, nem tartósan boldog korszaka.

A későbbi, szervezetileg is fölépített intézmény, a Vörös Segély még nem volt meg. De a neve máris, kisbetűvel, ám attól csak hatékonyabban. (Andics Erzsébet próbálhatna emlékezni.)

Kaptam egy irattáska bankjegyet; persze csak a szemre hatott rengetegnek: infláció volt, a „fehér” pénzes. S hozzá egy lista lakáscímet. Az volt a föladat, hogy tanuljak meg betéve öt-hat nevet és címet, a listát pedig lakásomon kívül rejtsem el, illetve a letudott részt tépjem le, és semmisítsem meg.

A nevek után nem volt összeg, hanem csak római számok: I, II, III, IV, V. Nekem kellett ott a helyszínen eldöntenem, hogy hol mennyit hagyjak a rászorultság értékrendje szerint. Vagyis mintegy tíz, húsz, harminc, negyven, ötven kiló liszt (vagy krumpli?) árát. De gyorsan persze, és föltűnés nélkül.

Ennek nem volt nehéz megfelelnem. Fordultam meg már proletárlakásban annyiban, hogy tüstént a konyhába lépve – a házfolyosókról a lakások belépője az üveges ajtajú konyha volt – a nélkülözés fokát egy-két szemmegjártatással megállapíthattam. Egy-két szippantással is a levegőbe; mert hisz abban fél nap múlva még ott lebegett, mit főztek, ha ugyan főztek egyáltalán. Ám kérdezősködni sokat mégsem lehetett; hátha mégsem fogad bizalom.

S ott előttük olvasni ki a nekik ítélt pénzt?

Úgy oldottam meg, hogy különböző zsebeimbe más-más összeget helyeztem el. Vagy az egyik csomót adtam oda, vagy a másikat. Esetleg többet.

Nekem való, tizenhét-tizennyolc éves lélekhez illő föladat volt. Rejtelmes, fontoskodóan ügyes keresztkérdésekkel derítettem föl a helyzetet, majd a könnyek és panaszok csúcspontján az utasítás szerint gyorsan fölálltam, az asztalra tettem a pénzt, illetve a titokzatos tartalmú csomagot vagy csomagocskákat, s már mentem is, nem állhatván meg mégsem, hogy ne mondjak, legalább az ajtóban egy-két ünnepies mondatot, affélét, hogy a munkásosztály nem feledkezik meg a harc közben bajba jutott fiairól; él a proletárság nemzetközi szolidaritása; az ügy föl fog támadni.

Már az első néhány látogatás után tapasztalhattam, lehet a föladatnak kockázatos része. Voltak, akik többet akartak, s ezt – nyomomba sietve a folyosón – még a lépcsőházban is utánam kiáltották. Egy alkalommal rossz helyre kerültem, s ügyetlen kérdéseim után valósággal menekülnöm kellett, hármasával szedve a lépcsőt, igazánból nem a biztonságomat féltve és mentve, hanem a rám bízott pénzt.

 

 

E látogatások után – melyeket ugyancsak az utasítás szerint mindig sötétedés után végeztem – ismertem meg egy Botticelli módra angyalian szép, nyílt tekintetű és ugyanakkor a vonásaiban az ártatlanság érinthetetlenségébe zárt süldő lánykát.

Az a fajta jelenség volt, akit az első tekintetre feleségül kérne az ember; a páros nemi kielégülést még csak áhító fiatalember.

Miért tud vajon kéj lenni a kockázat, illetve a veszély? Nemcsak a szerencsejátékokban. Testünk milyen porcikája éhezik vajon még a baj árán is a szerencse olyan kihívására, hogy az végzetes balszerencsére is fordulhat? Mit akar vajon főleg az ifjú test, de még jobban a lélek, a végzet szinte hetyke sértegetésével? A legemlékezetesebb keresztatyai kobakosokat (az arculcsapás helyett nálunk dívó, jobbadára a tarkóra osztott csapásokat) azért kaptam, mert – noha egyáltalán nem voltam pajkos természet – ismételten bemászkáltam a bikák elkerített állásába, és hogy a nádfalból nyilat húzhassak, villámgyorsan elfutottam a félelmes képű, híres tenyészbikák előtt, akik almon hevertek ugyan, de orrkarikájukból ki volt akasztva a lánc.

A nyílvessző vonzott oly mértékben? Még az is föltehető, hogy egyáltalán nem. Fölvillantja emlékezetem – nyilván a nyíl gondolattársítása folytán – a kockázatnak, a sors ilyen megkísértésének még egy példáját az ezerből. A búcsúfia gyönyörű zsebtükröt (melyre úgy áhítoztam, mert nemcsak a napsugarat lehetett vele szinte tündérleányként táncoltatnom, hanem a hátsó falán az a türelemjáték volt, hogy egy fehér golyócskát be lehetett kormányozgatni egy szörnynémber tátott szájába) rögtön az első nap kiakasztottam az istálló ajtajára, a ház mögött, és az ugyancsak aznap kikunyerált gumiparittyával körbe kezdtem lődözni, akként, a késdobálók mintájára, hogy mégse érintsem. Egyre távolodva e különös célponttól, eladdig játszottam a véletlennel, amíg egy kavicsom a tükröt össze nem törte. A rémület és a megkönnyebbülés; a feszültségnek a posztkoitusz-szerű átváltozása. Sirámmá? Azt nem tudom fölidézni. Kalandot keres a fiatalság? Csak úgy, mint a kalandos vikingek vagy hazába ért magyarok egy távolibb világrészt.

Mert mi fokozhatja vajon még tovább a serdülő testben szinte a nemi örömkeresésig e veszély ilyenfajta szerencsejátékát? A mesékből és az iskolakönyvekből ismert az a fajta vitézi tett, amit a romantika férfiasnak sugall. Azaz úgy, ha van szemlélő. Azt a bolond lovagot, akit Schiller várkisasszonya életveszélybe menesztett egy fél kesztyűért, s noha tudta, hogy a tett után faképnél fogja hagyni a hisztérikát, önfeledten kockáztatta a bőrét; nézték.

Nem ígérkezett veszélytelennek az az út sem, amelynek során azzal a kis tüneménnyel találkoztam, akinek ma már a nevére sem emlékezem, de akiért, mihelyt szeme elé kerültem, s magamon tudtam az édeni pillantását – úgy van: a pokol kínját vállaltam volna. Halál? Okosabbak lennénk vajon, ha emberi fogalomra válthatnánk, mit tud az a hímrovar arról, hogy ejakulációja pillanatában fejét nősténye leharapja? Visszarettenne a maga szerelmétől? Nem teljesítené, amit a faj ösztöne parancsol?

Buzgó tanítványaként a korszaknak és annak a baráti körnek, amelyben Pesten forogtam, fölötte hittem magamat mindenfajta olyan testi-lelki problémának, amellyel az emberiséget hajdan a szerelmi élet, vagyis hát (ahogy már mi is neveztük) a szexualitás gyötörte. Sem a futurizmus, sem a kubizmus, sem az aktivizmus, vagyis a Ma címlapján fölsorolt egyetlen modern irányzat magyar hadteste nem ismerte a szerelmi lírát. Ilyet eladdig (s még azután évtizedekig) Kassák sem írt – olyan Ady- és Petőfi-hatás lett volna, olyan szimbolista és népnemzeti relikvium, akár a rím vagy az ütem. Senkire sem vár annyi csapda, mint aki fölényesen jár a csapdák közt. Lányoknak, akiknek kezét sem mertem jelentősen megsimogatni, könnyedén beszéltem a nálunk, a szellemi világban akkor már közvitatott Freudnak libidó-elméletéről (én helyeseltem), vagy Alexandra Mihajlovna Kollontajnak arról az állítólagos állásfoglalásáról, hogy a csók semmivel sem más lényegű szükséglet, mint egy pohár víz (amelyet csak részben utasítottam el).

 

 

Pest egyik legcsúnyább városrészébe gyalogoltam ki azon az alkonyaton. Végig a Kerepesi temető szutykosbarna, s tetejébe forradalomgyalázó plakátokkal teleragasztott, vége-hosszatlan kőfala mellett. A járdán kásás mocsok, a levegőben olajos korom, az errefelé már eszeveszetten rohanó, csikorgó és csöngő villamosok földrázásában közvetlenül a fal túlsó oldalán Vörösmarty csontjai és koponyája: sírja azok közé tartozott, ahol nem is rég ugyancsak letisztelegtem, Ady fölkeresése után. Aztán a Teleki tér düledező bódéinak utcái, cigány-, azaz néger táború, afrikai rendetlenségben, de havas esőben.

Még azután kellett lennie (ahogy fölvilágosíttattam magam) valami szabványházas vasúti lakótelepnek. Rossz világítás, a járda méteres hézagain sáros anyaföld. Raktam a kiskabátom jobb zsebébe a IV-es rendűeknél nagyobb összeget.

A ház belül nem volt olyan emberriasztó. A lakás előszobájául itt is az üvegajtajú konyha szolgált.

Erős konyhaszag, de kellemes. Az áporodott törlőruhák és mosogatórongyok helyett a friss vászon, a mosatlan csetresz helyett a vízzel jól leöblített edény illata.

A kislány a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalnál ült, és azt a rendkívüli teljesítményt végezte a maga drótján leeresztett égő fényénél, hogy egyszerre varrt és olvasott.

Felnőtt, se férfi, se asszony nem volt otthon. De apja nemsokára megjön. – Megvárhatom? – Tessék leülni.

A tűzhelyen valami lassú fövésű főzelék emelgette a födőt. A kislány ezt is szemmel tartotta, vízzel hűtve le a habot, ha kifutóban volt. S volt még egy tennivalója. A kisebb lángon valami gyermektápszert kavart, a fakanalat a szájához emelgetve. Mindezt úgy, hogy ültéből fordult oda a tűzhelyhez.

De a fő gondja az a hihetetlen egyszerre végzett varrás és olvasás volt. Mindkettő nagyon érdekelhette. Öltött egyet, s a cérna fölhúzása közben szeme a könyvre röppent.

Tőle, azon kívül, hogy jó helyen járok-e, nem volt kérdeznivalóm. – Mit olvas? – Az esti ipariskola tankönyvében a leckét. – Ipart tanul tehát? – Valamit a bőrdíszművességben, de hogy pontosan mit, azt nem értettem, mert a szobából épp akkor kisgyerek magányos csacsogása hallatszott. Besietett a kavargatott tejbepapival. Becsukta a szobaajtót, s mikor jó idő múlva visszatért, úgy ült vissza az asztalhoz, s folytatta a varrást meg a magolást, mint aki pótolni akarja az elvesztegetett perceket.

Az utasítás szerint nem lett volna szabad ennyi ideig elülnöm egy helyen. Egyáltalán nem lett volna szabad leülnöm. De már attól fogva, hogy azért néztem figyelmesebben a leányra, hogy ez lesz a búcsúpillantás, mert megyek, háttérbe homálylott az utasítás, illetve a veszély. Sőt a veszélyt valamiféle édes vállalásnak éreztem. De azért elég feszült volt bennem a lélek. Egyszeriben kibírhatatlan lett, ahogy hátam mögött a vízcsap egy-egy csöppet a vaskagylóba hullatott, nem szabályos időközökben.

– Elzárhatom?

– De akkor én nem tudom kinyitni, csak édesapa.

– Majd ki is nyitom, ha kívánja.

De aztán a tömzsi ébresztőóra ketyegése vált elviselhetetlenül hangossá. Mintha az sem egyenletesen mérte volna az időt.

Az első bolond tettem, hogy fölkeltem s szorítottam egyet a vízcsapon; aztán – mivel az óra továbbra is ketyegett – még egyet. Olyat, hogy egyre magam sem bírtam visszacsavarni.

A fogason jó állapotú vasutassapka. A falon arrébb a nyújtódeszka makulátlanul lesúrolva. Ne vegyek vissza mégis némi pénzt a jobb zsebemből? Másutt nyilván jobban elkél. De a IV-es sorrend a halálra ítélhetők és az életfogytiglanosok hozzátartozóit jelentette.

Elővettem Milton Elveszett Paradicsom-ának vaskos olcsókönyvtári kötetét, s nekieresztettem ezúttal is agyam tépőfogait az alig érthető fordításnak.

Így olvastunk – alig pillantva át egymásra – vagy háromnegyed órát. Persze azért jobban szemügyre vettem. Tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Egyszer-kétszer még átment a kisgyerekhez. Visszatértében az ajtótól az asztalig tartó úton ő is rám tekintett.

Nos, most jön be az emlékezetembe, az orrom tudatába: a födelét emelgető fazékban vöröscéklarépa főtt. Kapott egy bögre vizet, s ettől áthatóbban ontotta az illatát.

Milyen szép, milyen szép, milyen szép – ismételgette a szemem. Már nemcsak az arcára, hanem a termetére, ahogy jártából a székre leült, a tűzhelyhez fordult, valamit ismét a kis lángra helyezve, s a fazékból kikívánkozó vizet egy bögre lottyintásával lehűtve.

Ez volt az egész valóságos esemény, amelyből az akkor olvasott Stendhal elmélete szerint eszménykép kristályosodott, évekre szóló élmény realizálódott, a „magképződés” értelmében. Váltottunk még egy-két mondatot, de ezeket morzsák törmelékeként sem tudom fölidézni. Ami ott lefolyt, annak megelevenítéséhez, azaz csak hozzávetőleges megörökítéséhez az ifjúkori eszményteremtő készség tudományos boncolása kellene, elegendő adat alapján. Mi dolgozott Dantéban voltaképpen? Tovább olvastam, mégpedig igen figyelmesen, s így legjobban arra emlékszem, amit a nem könnyű olvasmányból fogadott be ott az elmém. Az Elveszett Paradicsom elnyűtt – olcsókönyvtári – kötetének épp azt a részét, ahol az én példányomból egy ív hiányzott, de csak nyomtatásban, mert maga a szöveg apró kézírással (hogy be lehessen illeszteni a többi ív közé) ott volt. Az amúgy is bonyolult szöveg magyarban még bonyolultabb mondatainak kibogozásához jótékonyan biztatott a kézírás, főleg az, hogy azt jó barátom rótta oda, a könyv első tulajdonosa, Bloch György, önképzőkörünk diákelnöke, nekem – noha velem nem egy osztályba járt (hanem a párhuzamos A-ba) – azért is jó folyosóbeli eszmecserélő társam, mert én meg (Lusztig buzgólkodásából) az alelnök voltam.

Elmepihentetésül fölpillantván, észrevettem a konyhaszekrényen egy doboz dominót. Nem a szokásos gyári dobozban, hanem valami szivarskatulyában, s így nem rendben, hanem összedobáltan. Beillesztettem a pénzelosztás kérdéséhez, a zsebemben működő mérleg játékába. De egyszerre csak ezt mondtam: – Nem dominóznánk egyet?

A kislány odaemelte a dobozt, anélkül hogy szólt vagy felém nézett volna.

– Varrni azért ezenközben is tud – mondtam mosolyogva.

Megértette az olcsó szellemességet (vagy elismerést?), mert bár nézni most sem nézett rám, de elmosolyodott ő is. Varrt közben tovább.

Milyen szép, ismételte a szemem.

Éppen csak fölállítottam a hadsort, amikor megnyílt kopogás nélkül az üvegajtó.

 

 

Megjött végre. A családfő. Vasutaskucsma, vasutasbunda, nehéz vasutascsizmák. Társítottam ezt is rögtön a jobb zsebemben lapuló összeggel, illetve a gondolataimban játszó mérleghez, hogy mennyit hagyjak itt azok rovására, akikhez innen még aznap készültem.

Bizalmatlanul fogadott. Mindjárt arra a szavamra, hogy elítélt fia ügyében keresem, lányát beküldte a szobába. Azt gondolva, hogy már nem látom viszont (mert hisz a pénz átadása után a gyakorlat szerint gyorsan távoznom kell), odaköszöntem a már küszöbön álló lánynak, hangtalanul, de a szokásosnál talán mélyebb főhajtással, s nyilván olyan értelmű pillantással, amely ilyenfajta viszontpillantást remél. A kislány visszapillantott rám. De az én tekintetem tartalmának átvétele nélkül. Vagy ha volt is valami arcán abból a rezzenetből, hogy érzelmi sugárzás éri, az láthatólag nem személyemnek szólt. Annyi lehetett, amennyit pubertáskorú lány a nemiség áramának közeledtére még az egyén tudatosítása nélkül fölfog. Hogy valamivel mégis hosszabban hagyta rajtam a szemét, s hogy abban kérdés is volt (ahogy később véltem s idézgettem), az nyilván a helyzetnek szólt: nyilván nem közömbös neki, mi hírt hallhat bátyjáról. De aztán engedelmesen kiment, azaz be a sötét szobába, apjára is irányozva egy pillantást, olyat, amelyben egysugarú a kérdés meg a kérés.

Gyakorlatom azt sugallta, hogy itt (mint annyi helyen) szűkszavú legyek. De alig jutottam odáig, hogy olyanok nevében teszem a látogatást, akik segíteni szeretnének a fián, illetve hát azokon, akikre a fiáról való gondoskodás hárul, fölcsattant: – Arra semmi szükség! – Kezdtem a következő mondatot, hogy fiának a sorsa nemcsak a vér szerinti családjának a gondja, s ezért azok, akik gondolnak rá, szeretnék tudni, hogy élelmezése, ügyvédi ellátása megfelelő-e, amikor már láthatólag alig fékezve magát azzal förmedt rám: – Ahhoz magának mi köze? Egy börtöntöltelékhez? Kiféle, miféle maga? – Olyasmit mondhattam, ahogy afféle, akik a fiát a börtön ellenére sem tartják bűnösnek, amikor már el is vesztette türelmét: – Takarodjék innét!

– Tehát el van látva a kedves fia?

– Miféle kedves fiam?

– X. elvtárs.

A memóriairodalom igen kényes műfaj. Néha – itt például – majdnem a regénybeli párbeszédre téved a toll. Vagyis – mivel képtelen a valóságot oknyomozói közelséggel, azaz a szükséges mikroszkopikus hitellel fölidézni – regényesít, azaz alakít, elkerülhetetlenül. Mert mi képes akár tíz év távolságából akár csak tízpercnyi szóváltást pontról pontra emlékezetébe visszahozni? Lám – az X. azt jelenti – pártfogoltamnak még a nevét sem tudom (bár ezt a korabeli úgynevezett „dokumentumokból” még kikaparhatnám).

– Behoztam a főműhelybe, frontszabadságot szereztem neki, de lássa ő, ha fölszedte azt a ringyót, mert az vezette a kötél alá, tudom; én csak tudom!

Ilyesfélét mondott, de már harsogva.

Csapdát érzett vajon, s játszott (azzal az ösztönnel, ami még az állatvilágban is oly mindennapi), hogy mentse magát, tán a családját, a „helyzetet”?

Valami hirtelen kitisztult a fejemben. Miért ez a kislány eteti azt a csecsemőt, tartja rendben ennek a zord (akkori koromhoz képest) „öregnek” a háztartását? Hol az asszony? Hol lehet az a fiatalasszony? Börtönben az is?

Megkérdeztem.

Ismét harsogott. Hogy takarodjak onnan, mert olyat csinál, hogy majd az hozza a rendőrséget ide! A nyomomban, az összetört pofámért.

Kilépett a kislány. Látszott, a férfi most ráokádná a mérgét, de annyi tolult a torkába, hogy csak késve kérdezte meg, de most meg már a halksága miatt ijesztőn:

– Mit akarsz?

Azt vártam, hogy a kislány oldalazva megy el az apja előtt az asztalhoz. De egyenest, őt csaknem súrolva lépett oda, s vette föl a varrását, a könyvét, mutatva, hogy ezért jött. Közben persze most már jobban végigmért, s jobban viszonozta a pillantásomat. Igaz, hogy most olyan néma kérdés volt abban, ami igazán érinthette a szívét, melegen úgy is, hogy mégsem a vér szexuális áramától. Nyilván attól a szeretettől, ami bátyjához, s tán a kisded anyjához fűzte.

S vitte be a varrni- és olvasnivalóját a nyitva hagyott ajtón át a sötét szobába.

Olyasmit vágtam ki, akaratlanul megszelídülve, mondhatnám megártatlanodva a lány megjelenésétől, és aztán attól a különös melegű pillantástól, hogy nem szép elhagyni a bajbajutottakat.

Azt hittem, nekem jön ez a testes férfi (arcát képtelen vagyok fölidézni, annyira csak a harag villámjátéka folyt rajta).

Fölálltam a székről. Ettől mintha még jobban eszét vesztette volna.

Magam is csizmában voltam. S most ráadásul vidékies bekecsben.

– Szégyellje magát – mondta.

– Maga szégyellje magát.

Végigmért, azzal a megvetéssel, amely a pribékeknek jár ki. Láthatta, olyan fiatal arc van előtte, amelynek még a havi egyszeri borotválkozás elég, hogy szőrtelen maradjon.

Ez nem csökkentette az ösztönét, hogy (nyilván) detektívnek ne nézzen; igen helyesen. A fiatalság vágyik a hatalomra, főleg az erőszak szerveire, s a hatalomban szerepet nyert fiatalság veszélyesebben tud működni a fölnőtteknél. Odaadóbban, mert zabolátlanabbul és még tapasztalatlanabbul. Semmi nem volt félelmetesebb, mint mikor a nyilaskereszteseknek sarzsis egyenruháiban uraskodott „kültelki suhancok”, a szocializmus nevelőitől elvadult inasgyerekek fogták lövésre a géppisztolyt. (S a „király rikkancsai”, akik tízszobás lakásból szállva utcára, a valódi rikkancsoknál tüzesebben rikoltozták újságjaik és szónokaik vezérmondatait, akár verekedésre készen.)

– Csibész! Gazember! – mondta képembe arasznyi távolságból ez a – ma sem tudom, és elképzelni sem tudom, miért – úgy nekibőszült ember.

Éreztem, ha egy szót szólok, arcul vág. S azt is éreztem, hogy nem hagyom magam, olyat kezdve, ami végén akkor valóban itt a rendőrség. És akkor – zsebeimben a pénz? Bennünket, hadd ismétlem, sem anyánk, sem apánk nem csapott képen. Visszaszorítottam hát magamban – mint életem során annyiszor – az ozorai bicskást, akire pedig, hogy így mondjam, helyi származásilag büszke voltam; az, hogy vágj oda őrülten, bár nemcsak Ozarán, hanem a környékén szerte valamiféle nemességi bélyeg volt, kékvérűségi kötelezvény. Kimentem.

 

 

De a lépcsőházban most nem rohantam. Álmélkodva állapítottam meg (vagy állapítom most meg): valami változás kezdődött bennem. Valami nagyon fontosban volt részem. Most kezdett hatni rám olyanformán, mint a nemesebb szeszeknek finomabb – lassabbra és tartósabbra időzített – értágító ereje, az iménti varázslat. Az a delejes sugárzás, amelyet nem annyira a fiatal lánytól, hanem a szinte még magának való szépségtől kaptam. Pillanatonként, a szutykos lépcső váltogatásaként csitította a vértolulást, amit a fölháborodás, a kiadhatatlan düh keltett agyamban. Olyannyira, hogy a földszint felé már – megálltam. Elmosolyodtam, de úgy, hogy szinte ajkamról nyaltam a boldogságot. Bizonyos voltam, hogy viszont fogom látni a lányt (akinek nevét akkor sem tudtam, s a családban való helyzetét csak sejtettem), hisz annyi minden fűz össze bennünket.

Visszagyalogoltam a Teleki tér szennyes, düledező bennszülöttviskó-telepéig, fürödve szinte a tiszta örömben, hogy megtaláltam, akit annyi ide-oda nyúlkálás után végre egy életre megtaláltam. Végigcaplattam ismét a Kerepesi temető oldalán a Vörösmarty csontjai mellett lépésnyire őrülten csörömpölő villamosok, a járdán a város legkültelkibb prostituáltjai között. Mondhatni egymásra vadásztak most, halásztak, mert hisz megfogytak már a gyárakból hazasiető munkások is. Annyira a jövő felé tartottam rózsán járva azon a lucskon, hogy a valóságra végül csak a zsebemben dagadó pénz riasztott vissza: hogy adok arról számot (a hitemnek), ha itt leütnek? De még ez sem észleltetett velem más létvalóságot, mint ami akkor az életem tényleges eseménye volt.

A férfiak általában, ha nem tartósítják magukban a hazugságot, szégyenkezve gondolnak vissza szüzességük elvesztésére. Ritka eset, hogy a test és a lélek szomja egyszerre, egy forrásból elégül ki, s így, amikor a lélek is megkapta a maga teljes kielégülését, vagy eltörli, vagy hamis színekkel festi át azt a még állatrendű mohóságot, ahogy a test előrefutva, akármilyen forrással beéri.

Néhány nap múlva beszámoltam annak a nem fontos nevűnek erről az esetemről is. Úgy döntöttem, hogy a pénzt, amit ott szándékoztam hagyni, egyelőre mégsem adom ki más helyre, hanem tanácsot kérek, miképp lehetne mégis kikutatni azt a leszidott anyát, és az ő révén juttatni segélyt az elítéltnek. Mert hisz, ha így gondolnak rá, ő igazán különösképpen rászorul. Találgatásom mélyén nyilván ott lapult, hogyan juthatnék mielőbb vissza abba az edényeivel jó illatú konyhába.

Azt a választ kaptam, én magam semmiképpen nem térhetek oda vissza. Hogy mi indíthatta azt a vasutast olyan mérhetetlen haragra, azt majd mások derítik ki, meg azt is, ki-mi volt, s hova tűnt el csecsemője nélkül az a fiatal anya. De én még a környéken sem mutatkozzam, a saját érdekemben. (Azaz hát érdekünkben.)

Az utóbbit nem tudtam megfogadni. Kétszer is végiggyalogoltam a Kerepesi temető pestises kőkerítése mellett. Órákat elcsatangoltam a szabványházak környékén, mind szűkebb gyűrűben körözve a megjárt ház körül. A véletlenre vártam. Nem holmi lángoló szenvedélytől hajtva. Mondhatnám, a csábító s valóban kellemes séta, a jóleső időtöltés kedvéért, abban a nedves, még a csizmát is megszortyogtató télben. Akkor még nyilván elég jól föl tudtam idézni a lány arcát és alakját. De mintha már nem ő lett volna a viszontlátandó. Aztán hetek múlva még egyszer elkószáltam arratájt egy-két órát, már azon töprengve, vajon megismerem-e. Ez nem csökkentette a vonzóerőt, hogy azon a tájon részem legyen valami olyanféle feszültségben, amely ugyanakkor megelégültségben is részesít.

 

 

Nem Első Szerelem van – Dante nagy érzelme mintájára –, hanem Első Szerelmek. Érzelmi lovagiasság, ha az életen át tartó szerelmi szenvedély első megtestesítőjének egyetlen személy nevét adjuk. Dante szerencsés vagy tán inkább takarékos tollú freudista volt. Még inkább jól szerkesztő életregényíró (olyan értelemben, hogy minden költő a sorsával is regényt ír). Azáltal, hogy csak egy Beatricét örökített meg (mert egy történet egy hősnővel kerekebb a művészi előadásban), a többi nő rovására, akivel még megajándékozta az élet. „Egy élet, egy asszony” – Veres Péter és Németh László jeligéje (ami akár harci jelmondatnak hallható) egyszerre vall ritka szerencséjű sorsra és szexuális telítettségre. Dante feledhetetlen típust teremtett, de ki tudja, vajon hány lombárdiai szép (testi-lelki szép) teremtést szorított háttérbe merő művészi kényelemből eladdig a nyilván ugyancsak hősi sorsra méltó asszonyig, aki állítólag tizenhárom gyermek fogamzására nyújtott neki kéjes kielégülést (mert hisz különben nem ismételték volna), s akinek a nevét emiatt humoros képtelenség ma már akár csak leírni így, főképp magyarul: Danténé.

„Idealizáltam” hát írásban emlegetett alakjaimat. Azt a kedves napszámoslányt, akinek lényét az Ifjúság című verses rajzolatomban olyan módon akartam az idő hatása ellen tartósítani, ahogyan a festők ceruzaképeiket a fúvós fixálóval, ma is valóságosnak érzem. Révai József nem kis örömet szerzett akkor, amidőn az Orosz Annáról készített vázlatsorozatomról ezt nyilatkozta: a leghitelesebb mozgalmi munkásnőfigura a magyar irodalomban.

Nem éreztem „idealizáltnak” sem Orosz Anna „figuráját”, sem azét a kis summáslányét, akinek neve sincs. Sem azét, akinek alakja (testi-lelki szépsége) negyven éve formálódzik – több műfajban is – írói kísérleteim során, s akit épp azért, mert van rég halhatatlan neve, ugyancsak naptári megnevezés nélkül szerepeltetek.

Nem nehéz kiszűrni mindebből az időben, térben egymástól oly távoli „reagálási” formából a közöset. Megvonni azt a nevezetes közös nevezőt. Amely az emberi kapcsolatban hovatovább több emlegetést és értelmet kap, mint a számtanban. Még könnyebb lenne megnevezni a művelet eredményét: idealizált esetem, típusom, lám – a dolgozó nő. De milyen voltaképpen az a típus, az az eset, amelybe valóban oly törvényszerűen beleestem? S ez a „beleesés” vajon mibe zárt bele, s miből zárt ki? Hasonlóan Dantéhoz, aki Beatricébe burkolózva föltehetően igen szabadon, azaz szabadjára is élt. De akit valami úton mégis Beatrice vezetett, leghívebben épp a szakadékok fölött, a szentképek palló fölött lebegő angyalaként.

 

 

A Kerepesi temetőnek évek óta nem tisztított komor és mocskos téglafala kitűnő felület volt a rajzos, színes falragaszok számára. Csaknem házmagasságú volt, és tán kilométer hosszan nyílegyenes vonalú. A gúnyrajzok olyanképpen sorakoztak rajta, mint a hajdani királyi paloták ünnepi folyosóin – például a párizsi Louvre-én – a festményremekek. A gúnyrajzok elhelyezői értettek a festői hatáshoz. A torzképek arányos távolságban váltogatták egymást, figuráik szerint bizonyos szimmetriában. Minden második vagy harmadik rajzon – emlékeim kacatlomtárjában ott van készítőjük különös nevű kézjegye is: Manno Miltiadesz – ünnepien, nagybetűkkel ez állt: Hazádnak rendületlenül! Ezt olvasni a kerítésnek azon a helyén, amely Vörösmarty kriptájának egyben hátsó falául szolgált, a szokásosnál viszolyogtatóbb volt. Mintha a politikai izgatásra szánt verssort magának a vers költőjének a hátára ragasztották volna egy ízléstelen gúnyrajz magyarázatául.

Harmadszor fűzöm bele e sorokba Vörösmarty nevét.

Attól az ifjúkori hiedelemtől vezettetve, hogy egy lángelme alkotásában is otthonosabban foroghatunk, ha volt konyhájában is megfordulunk, azaz világosabban szólva: a tihanyi visszhanghegyet megközelítve Csokonai nagy versének csúcsait eredményesebben (mondhatjuk, mélyebben) megközelíthetjük – a Pesttel való ismerkedés során a múzeumok végiglátogatása közben letisztelegtem persze a hírességek szobrainál, majd egykori lakó- és szereplési helyüknél. Itt olvasták föl a Tizenkét pont-ot! Itt is elszavaltatott a Nemzeti dal! Egy ős Kaján-szerű boros hajnalon erre a kőoroszlánra ült föl Ady Endre! Elbolyongtam nyugvóhelyet, sírt és kriptát nézni is.

Szegi kalauzolásával (tán már Jarnó társaságában) kerültem el a Kerepesi temetőbe: magam is arcátlan röhejekre készülve föl eleve. Arhipenko már megcsinálta az első lukas hasú szobrát, Le Corbusier építészeti álmai már nemcsak a levegőben lebegtek: rajzok jelentek meg róluk. Ugyanabban az avantgarde folyóiratban, amely – elrémítőül, hogy az ízléstelenség milyen mélypontjára jutott a „klasszikus” szobrászat és szépépítészet – a genovai temető márványrengetegjéből közölt néhány pompázatos, de valójában elmebajjal határos emlékműszüleményt. Kamaszpukkadozásra volt nekünk is okunk, fölfedezve a közös szellemet, mely a Kossuth-mauzóleumot és a Tőzsdepalotát összefűzi! Hogy az asszír-babilón stílusú Anker-palotát azonmód síremlékként föl lehetne állítani. Hogy hány évig megélt volna Petőfi a piramisnagy sírboltjából, amelyben épp csak az ő teste nem nyugszik. És a szelleme? De Vörösmarty sírja előtt elnémultunk. Jelképszerű volt, hogy megtalálni is csak alig találtuk meg mindnyájunk kedvencét (Babits nagy tanulmánya nyomán). A temető falához szorítva lapult, olyan szabvány kőlap alatt, amely egy falusi cinteremben sem állítja meg az embert. Volt mégis, ami megindítsa az áhítatot; már affajta szívekben, mint a mienk. A kőfal túlsó feléről olyan erővel hatott át a villamoscsörömpölés, a társzekerek csattogása a gránitkockán, de még az ócskapiacnak a trombita- és torokrikácsa, hogy itt a sír előtt is jobb volt csak pillantással cserélni gondolatot és véleményt. Eljövet a temetőből még kívülről is megnéztük, hol fekszik a sír. Nem volt nehéz rögzíteni a helyet. Egy-két sírkereszt a kerítés fölé emelkedett.

Méltó helynek tartottuk – az ország szellemi szintjére vallónak –, hogy a nemzet „nagyszerű” halálának énekesét ilyen kegyeletben őrizze a nemzet. Lehet vajon értékesebb jelkép arról, hogy az a „nagyszerű” halál – „nagyszerű” a vers születése korában nagyméretűt, mindenre kiterjedőt jelentvén – immár elkövetkezett?

Amikor most (a pénzhordó utamon) a kőkerítésnek épp azon a részén két cigarettázó prostituáltat láttam, alkalmi vendéget lesve az ócskapiac felől, a jelkép nihilizmusra hajló elmémben tökéletessé vált: íme a nagyszerű, a világraszóló sír a hozzá tartozó angyalfigurákkal!

 

 

Hébelt Ede tömzsi, kefehajú, ha jól emlékszem, vörösesen ragyás arcú ember volt. Alakja nem állt ott a munkásmozgalomnak legendás és népszerű alakjai között, de most mégis hasonló dicsfényféle övezte. Bátran védte – ügyvédként is – a börtönbe kerülteket. Szót én alig váltottam vele, hisz nem miatta jártam népes előszobájába, elácsorogva néha félórákat. De oda-odatársultam a csoporthoz, melyben irodájából kijőve afféle cercle-ét tartott. „Hazudnak rendületlenül” – hallottam a sokat beszélő szónok rekedtesre kopott hangján. Aztán ismét – már kiáltva – „Hazudnak rendületlenül!”.

Azt nem tudom már, hogy ezt már ő az akkor városszerte ugyancsak megismerhetett, ellenforradalmi alakjaira s plakát szövegére visszavágásul mondta-e, de én már ilyenféleképp ismételtem meg a diákoknak és ifjúmunkásoknak abban a csoportjában, amely hol a magántisztviselők szakszervezetében, hol más-más szervezeti székházban, hetente többször összeszivárgott. A „kultúrprogramok” után az odagyűlt fiatalok nemcsak a politikai helyzetről tárgyaltak, hanem néha már arról, mit lehetne talán végre – tenni, bármiképpen.

Annak a már ott sikeres ötletnek szerzőségét sem merem magamnak tulajdonítani. Ennyi volt: és ha annak a hazádnak-hazudnak torz összecsengését magukon a falragaszokon a propaganda ellen fordítanánk? Mindössze egy betűt kellene sokszorosítani: az á fölé az u-t odaragasztani.

De ragasztószert és ecsetet használni a csere közben: kockázatosnak tetszett. Vízzel oldódó száraz enyv, mint a bélyegeké, meg körülményes és költséges. Szegi apjának jó forgalmú cipészműhelye működött, négy-öt segéddel (a Szondy utca és az Eötvös utca sarkán). Házilag gyártották a csirizt. Egyik kabátzsebben egy kis konzervdoboznyi csiriz, a másikban egy kis köteg házilag sokszorosított u betű; akármiképp fonódott össze a kollektív tett: most visszatekintve is ötletesnek tartom.

De miért választottam vajon én elsőül a Kerepesi temető falát, ahol pedig már megízleltem egy sor veszélyességi élményt? Ott a falnál már aligha találkozhattam azzal a lánnyal. Azt sem tudtam, hol dolgozik, milyen irányból jár haza. De hogy arrafelé választottam a veszélyt, amögött nyilván őrá is gondoltam; azzal hát valamiféleképp az ő személyének is áldoztam. Annak az ideálnak, amelyet bennem az ő lénye keltett életre. Hisz még el is voltam tiltva épp arról a környékről. Vörösmartynak tolnai ihletettségű sorai közül (még bonyhádi emlékként) ez zsongott legtöbbet a fejemben; a gyermeklány Perczel Etelka alakját mindahányszor teljes egészében azon lengetegen, szinte valóságosan szemem elé varázsolva:

Hordta nehéz kötelét az elomló szőke hajaknak.

Noha jó ideig félremagyaráztam nyelvünknek ezt a talán legszebb hexameterét; úgy értve, hogy azt a nehéz kötelet nem a fiatal kislány hordta a vállán, hanem a fiatal költő a szívén, az érzelmein. A kép így nem elég világos, de ezáltal sejtelmesebb-jelképesebb: költőibb tehát az ifjú elmék számára.

Akkor nem gondoltam rá, de most valószínűnek tartom, hogy épp ott, a tébolyult hörgéssel rohanó villamosok, a legutolsó rangú prostituáltak és dögsovány, kopott göncű selyemfiúk, a kétszeresen meggyalázott költő, az éjszakára csúfos fal közé zárt halál szinte testre tapadóan szennyes aljvilágában esett jól a növendék szívnek, de szinte a mámor fokáig, hogy veszélyes – a véráldozattal rokon – áldozatot mutasson be annak, amit ő mégis ragyogóan tisztának érzett, a jövőnek.

A járda úgy-ahogy meg volt világítva, de a túlsó oldal homályos, a fal tövétől nézve vaksötét maradt. Hangok hangzottak abból az irányból (bonyolítottak ott le krajcáros szerelmi aktust is), bárki megláthatott tehát. A merész tettnek ez a színpadszerű megvilágítása, az ellentét a sötét csavargónyomor és a partján folyó, fény veszélyeztette küzdelem között csak fokozza az épp csak fölserdült léleknek azt a végzetmegvető, sorskihívó bátorságát, amely nélkül – ő mégis azt hiszi – nincs jövő. Nincs az életnek olyan igenlése, amire a szerelmi élet „nemesebb” része (a szexuális gerjedelemhez képest), az „ideális” serkent. De amelyeknek épp a jó előrejutás érdekében tanácsos párban haladniok.

 

 

Dunántúli rémtetteinek hírével a szegedi kommunistaellenes hadsereg fázós-esős időben vonult be a fővárosba. Hogy az utca két oldalán legalább érdeklődő közönség fogadja, kirendelték az iskolásokat, az elemitől az egyetemig. Kirendelték – sőt eleve számon tartották – a mi népes középiskolánkat is (az akkori Fehérvári útnak a Gellért-szállótól a kanyarig tartó szakaszán). Lusztiggal előbb azon voltunk, hogy mi ide nem mehetünk el, sőt a többiek közül minél többet arra kell rábeszélnünk, hogy vonják ki magukat valahogy. Viszont épp a velünk rokonszenvező idősebbektől azt a tanácsot kaptuk, hogy ne keltsünk föltűnést, ne ilyen alkalomból nyilvánítsunk érzelmet.

A lónak akkor még afféle kultikus szerepe is volt a társadalomban; főleg a fehér lónak. (Napjainkig megmaradt, a gépek kiszorító rohama ellenére.) A magyar sereg fővezére tengerész-egyenruhában és -sipkában ült lóra, méltón bevonulni Pestre; körülbelül (történelmileg) ugyanakkor a professzor Masaryk Prágában keménykalapjában és cúgos cipőben. Volt családi hírem arról, hogy a kíséret dunántúli lovasseregében ott fog ügetni a dombóvári rokonság egy vagy két tagja. Tétováztam, hogy beálljak-e a járda menti első sorba, ahova egyik újonnan jött tanárunk, a matematikát tanító, s egyben neves sportoló Hautzinger – a később híressé vált Jány tábornok testvéröccse – engem rögtön utasított, csupán a termetem miatt, de Lusztig, akit ugyancsak oda rendezett, fegyelmezetten ott tartott. Kerestem B.-t is, D.-t is az antantszíjas, darutollas tisztek közt, de egyiket sem vettem észre.

Mindezt mintegy segédanyagul veti tudatomba az emlékezetem. A fehér hadsereg lovas előhadainak bevonulása (az esőverte sapkatollak szél cibálta hajlongása) rögzíti a múltban a napot, amikor ismét közelébe kerültem annak az egyszerre varrni, olvasni, dominózni és tetejében még pesztrálkodni tudó gyermeklánynak. Megszegtem újból a tilalmat; elmentem a Kerepesi úti temető falához.

Nagyon kínálkozó Ariadne-fonál lenne (épp azért annyi tévutat kínáló) az, hogy a Fehérvári úton kapott élmény alakult át valamiféle daccá, hogy épp a rákövetkező napok egyikén rakjak egy kis csomó u betűt a zsebembe, s menjek ki a Teleki tér környékére. Nem voltam egyedül. Szegi, Lusztig, Normai? Vagy másvalaki az együttesből? Fölragasztottuk a cédulácskákat ott, ahol még nem volt. Illetve, ahol letépve találtuk őket – nem gondolva arra: ha volt valaki, aki letépje azokat, lehet, aki rajtakapja a fölcsirizelőjüket. Mentünk tovább, a vasutasházak felé, újabb – nekünk való – plakátokat keresve.

Elkapta valaki hátulról a bekecsem gallérját.

Megállapodásunk az volt, ha bármi zavar esik: egymástól nyomban eltávolodni! Nagyobbnak ígérkező baj esetén: futás, különböző irányban persze.

– Még mindig erre van keresete?! – csattant rám ugyanaz a harag, ami a múltkor a vasutasházban, de rögtön olyan kitöréssel, mintha azóta azon a fokon fortyogott volna, egypercnyi csitulás nélkül.

Nem siettem hátranézni azonnal. Megvártam, míg társam átjut az utca túlsó felére. Ott már nem szaladt, de ugyancsak frissen surrant tova az esti hazatérők közt.

– Félreérti a viselkedésemet – mondtam, levéve galléromról a kemény tapintású, szokatlanul nagy kezet; szembefordultam támadómmal. Fejében a vasutaskucsmával még magasabb, harciasabb volt. A fő gond, hogy minden föltűnés nélkül minél hamarabb elkerüljek a közeléből, s ha az nem megy, észrevétlenül megszabaduljak a cédulácskáktól. – Véletlenül vagyok itt, megmagyarázhatom – mondtam váratlan nyugalommal.

– Majd adok én magának magyarázatot, de olyat, hogy törölheti az orráról – felelte, szemében a múltkori száraz villámokkal; de ugyancsak visszafogva váratlanul a hangját. Elment mellettünk egy-két járókelő.

Hogy a veszély keltette pánik rajtam bizonyos késéssel tör ki, azt már megtapasztaltam. De ismertem már úgy-ahogy előtüneteit természetem e lassított visszahatásának. Dermesztő közöny úgynevezett énem iránt, de oly fokú, hogy ha tűvel szúrnak meg, bőröm arra se válaszol. Mintha valami erdei állat szelleme költözne belém: feszült éberség, de szinte személytelen. Annyira tudaton kívüli, hogy már nem is emberi, nem engem illető.

Igazítottam egyet a galléromon, mintha csak az lett volna a legfontosabb teendőm, sarkon fordultam, s ott hagytam a férfit, mentem abba az irányba, amerre eredetileg tartottam. De néhány lépés után, abban a hiszemben, hogy nyomomban jön, ismét hátraarcot végeztem. Ott állt egy helyben, látszott, vár valakit; bevárja azt, akinek társaságából nyilván előresietett, hogy engem utolérjen a végeznivalójával.

A lánya volt.

Odasiettem hozzájuk. Ilyenféle ostobaságot mondtam:

– Nem akartam a terhükre lenni.

Hogy ezt mondtam, azt az ő válasza rögzítette meg az agyamban. Végigmért.

– A Duna terhére legyenek az ilyen alakok.

Szólni akartam a lányhoz is, de egy hang nem jött a nyelvemre abból a rengetegből, ami bennem volt. Feléje fordultam, majdnem esdeklő tekintettel.

Az arcra kiülő megvetés mindig csúnya. Eredendően rossz arcon sose olyan rút, mint a szabályos vonások közt. Csaknem meghátráltató volt, amilyenre a megvetés azt az imént még szép arcot torzította. Egy angyal képéből egyszerre ördög vigyorgott-vicsorgott ki a világra. Azaz rám. Szinte testileg szenvedett a lány attól az undortól, ami elöntötte. Fuldokló beteg, mielőtt feljön belőle a hányás. Mintha könny szökött volna a szemébe. De már ment is, apjába karolva.

Én meg csak néztem utánuk, míg el nem tűntek a ködös homály már feketedőn mozgó bokrai közt. Ekkor kezdte hatását bennem időzített bombaként a pánik, a túlfeszített idegzet válasza. A szándék, hogy igazammal az apa és lánya után eredjek – settengjek legalább – egyszeriben minőséget váltott: ellenkező irányban kezdtem szaporázni a lépteimet, alig bírván féket vetni, hogy ne szaladjak, mintha ők követhettek, üldözhettek volna.

Jó ideig az az igazam foglalkoztatott, amit nem tudtam átadni; amit vak siettemben így azon forrón magammal vittem (később, a mellékutcában, amikor már semmi nem indokolta, pillanatonként még futásnak is lendülve). Voltaképpen a kamaszos hiúságomat égette az az igazam, amely persze a napok múltával egyre forróbb hullámokat lökött a szívbe, az agyba. Mit gondolhatnak rólam! Micsoda fölsülés! Szégyenbe kevertem még azokat is, akik nevében ott szót ejtettem.

Nem beszéltem senkinek róla. Föl-fölmerült persze a kislány alakja. De jó ideig csak azzal a gondolattársítással: milyen elragadó jelenség volt. A természetnek milyen vigasztaló teremtménye. Mint egy kedvező talajból fölsarjadt hálás, sokat ígérő facsemete, vagy – mert a keleti avantgarde akkor váltott át a konstrukcionizmusba – mint egy sikerült mechanikai szerkezet: kollektív produktum, egyidőben utilisztikus és esztétikai.

Semmiképpen nem zavarta eddigi érzelmi életem „rendjét”; azt a fölötte változatos viszonyt, amely kortársaimhoz, azazhogy iskolatársaimhoz hasonlóan körülbelül addig az ideig engem is fűzött a lányokhoz, azaz a nőkhöz; még tüzetesebben: a „Nő”-höz. Mármint a mozgalmon belüli, velünk egyívású, véletlenül nőnemű teremtésekhez. Mert ahogy az imént mondtam, amiként a fiúkkal nem, a mozgalmon kívül velünk egykorú lányokkal sem volt elképzelhető semmiféle csak fiú-lány barátkozás; olyannyira nem, hogy az ilyesmi árulásnak minősült. Egy osztály, egy eszmerendszer elárulásának? A „mozgalomnak” nem voltak, nem lehettek paragrafusai. Az „ügyben”, amely hűséget maga iránt maga követelt (a halállal szemben is), benne volt (az akkori Magyarországon) mindaz a csíra, amelyből a frakciók, csoportok, irányzatok, majd deviációk és eretnekségek máig számba vehetetlen sora sarjadt és fonódott: hisz a sejtsarjadás és -fonódás máig tart. S az a mozgalom mégis szigorú egyház volt, és kemény iskola. Épp azért, mert törvényen kívül állt. Mindenkinek lelkiismeretére bízatott, hogy mi tilos, és – ez már kevésbé – hogy mi szabad. Az új törvény maga is abban a különös sejtbomlásban, szaporodásban teremtődött. Illetve alakult: kereste határait. Mint mindig a társadalmak (nemcsak az emberiek) hajnalán; és alkonyán.

A „Hazádnak rendületlenül”-ből „hazudnak rendületlenül”-t csinálni a tételes törvényszék előtt nemzetgyalázás lett volna, kiáltó nemzetközi hitvallás, Vörösmarty szent alakjának lerántása a napi sárba. De az én szívem és lelkiismeretem zsűrije előtt akkor (és most) a hazaszeretet lávaforró megvallása volt, Vörösmarty megvédése, egy ifjú lélek tanítványi kiállása már csak az által, hogy a vele járó kockázatot épp a szent csontok közelében vállalta legkonokabban. Fölragasztani azokat az u betűket szinte a sírkő hátára, afféle gyertyagyújtás volt, ünnepi áldozat a vadak módjára csikorgó, a latyakfröcsögéssel vágtató villamosok szüntelen halottgyalázásában.

A néplélektan két fontos tényezőt hanyagol el az őskori társadalmak kötetlenebb nemi életének vizsgálatánál, s ennek a néha csaknem teljesen gáttalan őspromiszkuitásnak erkölcsi megítélésénél. Mennyi volt akkor az átlagos életkor? Alig több húsznál, főleg a vadászó-csatázó férfiakat nézve. Létalap helyett szüntelen létbizonytalanság. A civilizáció rendje: rögtöni fölélése és megélése annak, ami megragadható.

Ez a „civilizációs rend” (szociológiai műkifejezés) merül a mélyből mindannyiszor föl, ha a társadalom fiatalkorú, és halálos veszedelemben van. Ismerjük a klasszikus, későbbi példákat, a pestis sújtotta déli városok erkölcsének gyors – szinte higanycsőszerű – süllyedését-emelkedését a sír leheletének közelsége szerint. A halál hígabb – magaslati – légkörében felebarátainknak nemcsak ökreit és egyéb jószágát vezetjük el hamarabb, hanem még hamarabb asszonyait. Már csak azért, mert az asszony, akár a jószág, kevésbé érzi a kötöttséget: magától is indul.

A veszély, a halálos is, oly folyamatos volt, hogy a tudatra már alig hatott (mondhatni, csak a reflexekre). Az ifjúkor sem tudatos állapot azoknak, akik még folyamatosan benne vannak.

Így élt – serdült – a veszély és az ifjúság közegében az a mi szűkebb nemzedékünk, mely a forradalmak idején még gyereknek számított, s ha valami jelentéktelen tettel-beszéddel megbélyegezte magát, annak komoly következménye nemigen lett a bukás után. A bélyeget legtöbbször úgy le lehetett törölni, akár az iskolai tintafoltot, benyálazott zsebkendővel. Hogy milyen világnézetet választunk, az ismét majdnem annyira tőlünk függött, mint az, hogy milyen pályát. Hisz csaknem mindnyájan az érettségi, illetve inaskodásból való fölszabadulás előtt álltunk, szüleink nyakán éltünk.

Hogy a mózesi kőtábla parancsolatainak-rendeleteinek a lazulása, ez a különös levegőjű erkölcsi szabadság milyen fokú szabadulást vagy szabadultságot hozott a nemi erkölcs világában, ahhoz persze elsősorban a nemi élet akkori szokásjogait kellene kellőképp fölidézni s egybevetni a maival – annak a napnak az erkölcsével, amikor éppen ezeket a lapokat forgatja az olvasó. A világ egyidőben akarja leküzdeni a magántulajdon uralmát, és kivívni azt, hogy testünk-lelkünk magántulajdonunk legyen. Vagyis, hogy mi tekinthető emberileg árunak. Mit szemlélhetünk tárgyilagosan a közöny, s mit érzelemmel a szenvedély határáig.

Kiabáló, zsúfolt piac és pissztelen nyomor, ez lehetne a századelő szexuálszociológiájának két fő fejezete. A nemi nyomor olyan mélységeivel, aminőt a nyomor más ágaiban sem látleletezhet vizsgálat.

Aki a női testpiac mai – akár párizsi, akár nápolyi – működésének mintájára tölti meg tartalommal ezt a szót, hogy prostitúció: távoli harangszóból ítél s tájékozódik. Nem kell még egyszer fölidézni: utcák hosszat sorakoztak Pesten is a nálunk „nyilvánosháznak” fordított francia mintájú „maison close-ok”. Városrészeket tartottak megszállva az éppoly sután magyarított „örömlányok”. „Exkluzív” bérpalotákban béreltek lakást nemcsak hatóságilag nyilvántartott, de nyilvános helyeken is irigyen megbámult – itt kéjhölgyeknek nevezett – élőhúsárusok, és így tovább és tovább, azokig a kültelki bokros telkeken heverő szomorú mezítlábasokig, akiknek az volt az ismertető cégérük, hogy le volt bontva a hajuk, és cigarettát tartottak a kezükben akkor is, ha nem dohányoztak.

És mindez az égvilágon semmit meg nem oldott. Mint a londoni tőzsde az indiai éhségtájaktól, akkora volt a távolság a bőség és a hiány közt.

A test és lélek szüksége közt. Értve még úgy is: lehetett valaki testileg dúskálásig szabad, s lelkileg mégis szárazra aszott cellarab. És fordítva. A valóság, a kézzelfoghatóság minden kínálata fölött távolba néző; eszménykereső.

Nem az én esetem volt ez. Az a Beatrice ott a vasutasházban számomra nem égi teremtmény volt. Még emlékét idézgetve sem. Nem szólva a dúskálás lehetőségéről. Megvoltak: alakultak a mi kötelékeink is. A mozgalom fiatal lányai, asszonyai pedig? Ott meg hatott még egy örökletes erkölcs, a mindenkori parasztforradalmároké, akik megvetették a halállal – a halálos ítélet veszélyével – együtt ugyan a polgári jog és szokás minden paragrafusát, de ugyancsak értékelték a maguk szabadságának törvényeit. Ezeket észleltük mi is, érlelvén őket a magunk módján tovább.

Holott ugyancsak benne voltunk a saját korunk „társadalmi valóságában”. Én – a kapott megbízatás folytán – még fiatal társaimnál is tanulságosabban.

Kaptam megrágandó leckét már csaknem kirándulásaim legelején.

Azok a pubertásból épp csak kivergődött fiatalemberek, akik barátaik húgának kezét sem próbálták célzatosan megsimogatni, a prostituáltakkal az első próbálkozások után oly érzelemmentesen elegyedtek szóba az utcán, hogy – ha nem volt elég pénzük – még a szolgáltatás díját is oly tárgyilagosan tisztázták, akár egy dinnye végső árát. Akkor még nemcsak a ruha- és cipőboltokban lehetett alkudni, hanem az élelmiszerkereskedésekben is, a piacokon meg fokozottan. Épp azokban a hetekben kerültem olyan helyzetbe (egy sereg véletlen folytán), hogy nem szorultam szerelmi piacra. Ezt csak annak bevezetőjéül, hogy – hasonlóan különben az egész baráti körünkhöz – prostituáltakkal zavar nélkül tudtam érintkezni, iparukon kívül is.

 

 

Mégsem akartam bemenni most abba a földszintes házba. Aztán mégis bementem. A kapu előtt állongó két-három nő, noha öregecskék, félreérthetetlenné tette a sejtelmet. Az udvar még inkább. De hát ahogy még a Nagymező utca modern bérházában, ahol Weszely polgárian módos szülei laktak, volt főbérlete „kitartott” nőnek, lakhattak itt ebben a jellegzetesen „olyan” házban is nem „olyanok”. Megtaláltam az ajtószámot, melyet fejembe véstem. (Betartva, hogy semmit le ne írjak.)

Volt az akkori Aréna út és Thököly út sarkán egy kávéház; ha majd eszembe jut, pótlom a nevét. Az udvarbeliek oda utasítottak. Némi mérlegelés után odamentem. Rendeltem, körülnéztem. Az egyik nagy ablaknál három nő is ült olyan kikészítésben, hogy még a járdán elhaladók sejtelme se legyen félreérthetetlen. Unottan kártyáztak; szemük többet az utcán, mint a lapokon.

Mi kockáztatnivaló lehetett? Rossz esetben „olyan” ismeretség keresőjének vallhatom magam, akár a legrosszabb megfeleltetés fordulatában.

Talán tíz ével is idősebb lehetett nálam, akit a pár szavas kérdezősködés után asztalomhoz vezettem. Véletlenül jófajta cigarettám volt; odakínáltam neki a csomagot. Megkérdezte, vehet-e ki kettőt, esetleg hármat, bár ő most nem gyújt rá, azaz nemigen dohányzik. – Akkor mire kell? – Továbbadom, beszámítom. – Volt még egynéhány ilyen őszinte mondata. Fölbátorodtam, hogy ne köntörfalazzak. Tudtam, hogy férje, illetve az, akinek nevét viselte, alig kerüli el a halálos ítéletet. Megkérdeztem, mikor látta. – Két hete. – S mikor látja megint?

Ismertem, melyik fogházban mikor van beszélőnap, csomagbeadás. Ellenőrizhettem, igazat mond-e. A fejében voltak a dátumok. – Adott be csomagot is? – Igen. – Leveleznek? – Cédulával az irodán át.

Megtorpantam a döntés dolgában. Gáncsot kaptam még én is az előítélettől. Adhatok segélyt – járhat támogatás – ennek a „könnyű keresetű” (mert hisz „könnyű életű”) nőnek is? Nem fog vajon lármát csapni, ha kézitáskájába átteszem a zsebembe készített borítékot? És – noha épp az imént szereztem bizonyságot, hogy ételt, ruhát, cédulát ad be – arra fordítja-e a pénzt, amire kapja? Zavaromban azt kérdeztem, mikor beszélhetnék vele bizalmasabban? – Akár rögtön. Itt vagyok a Garay piac mellett.

A vidéki böszmeséggel tetézett kamaszutói szemérmességen kívül engem is elsősorban a nemi betegségek szörnyhírei tartottak távol azoktól a szegény „örömlányoktól”, akiknek az általunk elérhető példányait biz látni sem volt, de távolról sem öröm, s akikkel közelibben érintkezve nemcsak a szem záródott be ösztönösen, hanem szinte éppoly görcsösen a száj. S az orr s a fül csak azért nem, mert azoknak a lélek nem tud parancsot adni, hogy védje igényét, a bensőt, a kényszerek külső mocskaiban is. A nemi élet akkori fölvilágosító könyveit én is még iskolai, de pad alatti olvasmányként böngésztem végig, a pubertás első lázkorszakában. A két legtudatrombolóbb tanulságot, legzavaróbb élményt a legtudományosabb könyvek nyújtották. Hogy a „romlott” nők szükségszerűen testileg hasonlóképp romlottak, és rontást terjesztenek az ajkukkal érintett pohárral is. És hogy az önkielégülés hármas következménye a gerincsorvadás, az agylágyulás, a korai impotencia. Az orvostudomány az önkielégülés helyébe az öröklött erkölcs afféle „férfiak közt vagyunk” igazmondásával csak a megvásárolható szeretkezést ajánlhatta. Amitől ugyanakkor mint végzetes veszedelemtől óvott.

 

 

De még egy mai keletű betoldás, mielőtt továbbmennénk ott a múltban.

Minden életrajz – rajz. Emberi kéz, és nem gép rögzítette élmény. Bármily „hiteles” dokumentum. A festők időnként elhátrálnak a készülő képtől, összeszűkített pillákkal vizsgálják a képet, majd a kép tárgyát. Azért vajon, hogy vonal vonatra egyezik-e? Azért, hogy ellenőrizzék, megjelenik-e a vásznon az, amit eleve (egy órával vagy húsz ével előbb) beleláttak a képbe. Természetesen önmagukból.

Emlékeket idéznék ezeken a lapokon. Vonalról vonalra? Ez annyi lenne, mintha percről percre való pontosságot volna merszem vállalni. Ez képtelenség. Hűségre törekszem. Egy lényeg, egy-egy bennem tudatosult (vagy tudatosuló) kép „kivetítésére”: papírra rögzítésére, mások szeme elé. Gyönyörködtetésül? Inkább okulásul, ezúttal még fokozottabban.

Beülhetnék a múzeumba, ellenőrizhetnék a „dokumentumokon” egy-két időpontot: valójában a bevonulás végigasszisztálásának napján vagy másnapján történt-e az a kamaszos vállalkozás, azoknak az u betűknek kiragasztásával, s valóban először a Kerepesi temető falán, mintegy a költő hátára? Valóban a temetőnél volt második találkozásom a goromba vasutassal, s nem közelebb a lakásukhoz? Mit érnénk ezzel a fotográfushűséggel? Odaadnánk vajon Rembrandt arcmásait, Cézanne tájképeit a „tárgyukról” (képzeletben) készült fényképért, vagy akár filmért? Színesért!?

Hisz igazából nem történelmet hivatott ábrázolni bármely önéletrajz, hanem történelmi levegőt. Írója arcmásán kiváltképp.

 

 

Jóval később azzal véltem fonalát találni (mélytudatom kanyarjaiban) a váratlan bizalmamnak az Aréna úti kávéház „könnyű nőcskéje” iránt, hogy emlékezetemben még ott terjedhetett az a néhány becsmérlő szó, mellyel az ingerült vasutas a menyét leringyózta. Akit az ő fia „fölszedett”, aki az ő ártatlan gyermekét az akasztófa árnyékába vezette, csábította! A cigarettakunyeráló, élelmes szemű, érett asszony alakja mögött Szonja árnya emelkedett föl Raszkolnyikov szalmazsákjáról, de fején már európai dicsfénnyel; a berlini metafizikusok és a párizsi nietzscheiánusok tömjénezései folytán akkor volt mennybe menendő nálunk is. Erről szó sem volt. Föltevésként sem lehetett. Hogy a két nőnek csillaghoni köze sincs egymáshoz, már a kezdet kezdetén napfény-világosságú volt. Ismertem a vasutas fiának, a kávéházi asszonyka férjének a nevét, helyzetét. De az az első pillanat különös benyomása mégis tartósan belém ivódott, mint kiűzhetetlen, kialudhatatlan erejű szesz. Zsongító mámora testem valamelyik zugából máig előbúvik, ördög tudja, milyen érintésre. Szóba ejtve még most is lebecsülő mosollyal kell védekeznem a regényesítéstől, el a legmellékebb mondatokig, mert hol vagyunk már a regényektől! Író legyen a talpán, aki hajdan oly friss légkörüket úgy hozza vissza, hogy az olvasó ne dohosságot szimatoljon. Hogy Beatricének afféle ellenpárjául szülne a képzelet a tudatban egy megklasszikusodott Szonját? Illetve a testileg tiszta szűz kiegészítő párjául egy lelkileg minden mocsokban szűzen maradt tisztaságnak? A lélekfejtés máig kínálja azt a hovatovább százéves harisnyabontást, benső szőttesünk kiszálazására. Ne legyünk gyerekek; fehérlik nemcsak a mi szakállunk, hanem éppúgy rengeteg hetyke fogalmazásunké.

 

 

De miért kellett volna még bizalmasabban beszélgetnem azzal az asszonnyal, avégett, hogy a zsebemben levő csomagocskát átadjam? Miért ne magyarázhatnám meg itt neki, hogy mire kell fordítania azt az összeget? Végül tán így lesz veszélytelenebb, és így félreérthetetlenebb, hogy az nem az én személyes juttatásom. Nem értette meg azonnal. Megkérdezte, kell-e valami elismervényt adni róla nekem. De most már nem tegezett, hanem magázott.

A Gyűjtőfogház főbejárata közelében, az akkori 28-as villamos végállomásával szemben üzemelt – nyilván a börtön megépítése óta – egy barátságtalan, de tágassága ellenére jól fűtött vendéglő. Most a beszélőre, csomagbeadásra ugyancsak sűrűn érkezők gyülekező- és hírcserélő helye. Nekünk már ott afféle törzsasztalunk volt. Itt ültem már elég népes együttesben, de arccal az ajtó felé, hogy az utánunk érkezőket magunkhoz intsem. Nem várt ismerős lépett be. Elsőül nem is én köszöntöttem, hanem nő létére ő, tartózkodó főbólintással, megjártatva szemét rögtön a többi asztal felé. Aréna úti ismeretségem volt, de igencsak más öltözékben: kalap helyett kendőben. Ezért nem ismertem meg azonnal, s ezért köszöntöttem aztán túlságos figyelemmel, amikor mégis azonosítottam azzal a cigarettát is megtakarító, akkor ott iparszerűen kifestett, most már kevésbé megviseltnek tetsző nővel. Fölálltam. Így aztán elkerülhetetlen volt, hogy ne siessek hozzá, az ajtónál tétovázóhoz, s ne vegyem ki kezéből az egyik, a nehezebb csomagot. Vezethettem volna vajon máshova, mint a mi asztalunkhoz? Kiderült, hogy Jankáék – Varjas húga és sógornője – ismerik őt. De persze nem olyan viszonylatában, mint én, ahogy rövidesen az is kiderült. Látásból ismerték, bár nevét is tudták; asszonynevét a foglárok névsorolvasásaiból, keresztnevét pedig a sorállásokkal járó apróbb szívességtevések révén.

 

 

A kiosztott pénzekről nem kellett elszámolnom. Annál tüzetesebben beszámolnom, hogy hol milyen helyzetet találtam. A Hébelt-irodai ismerőssel elég hosszasan tárgyaltuk az Aréna úti kávéház „könnyűvérű nőcskéjének” nem mindennapi esetét, rögtön ott az ügyvédi előszobában (az irattáska következő megtöltésekor). Az eset nem volt köznapi, de rendkívüli sem. Harcainak sikeres előretörésekor a proletariátus mindenkor és mindenhol félelmes segédcsapatot kap a lumpenproletariátustól. Félelmeset az ellenfél számára, de félelmeset, veszélyeset éppúgy a forradalmi sereg számára. Hogy a társadalom legmélyebbre esett (nyomott) rétege akar rögtön legmagasabbra jutni türelmetlenül és fegyelmezetlenül, erre a geofizika tapasztalt törvényszerűséget, már az artézi kutak első fúrásakor. Az „Éjjeli menedékhely”-ek népe nem tud forradalmat csinálni; képtelen a maga erejéből föltörni. De ha egyszer utat lel, feszítő ereje sokáig nem ismer más törvényt, csak a magáét; itt fönt a világosságban is azt a lentit, az éjsötétet, a pokolian fortyogót.

Már előbb meg kellett volna említenem, mennyire másfélének tapasztaltam én meg Pest proletárnegyedeit és „szegény”-negyedeit. Értve az utóbbin a nyomorgók, az elesettek településeit. Azonos társadalmi osztály népe lakta, de mégis ég és föld választotta el azt az Angyalföldet, amelyet tizennégy évesen megismertem, attól az éppoly nyomorvidéktől, mellyel tizenhét évesen lett találkozásom; melynek a Keleti pályaudvar, a Teleki tér, az Orczy tér lehetett egy-egy központja. Ahol – ugyancsak szerencsétlen választásként – a Népszava szerkesztősége is állt, mellesleg szintén egy raj bordélyház közé ékelve, a filléres prostituáltak városszerte leghírhedtebb utcájában. Angyalföldön (és Csepelen) gyári munkások laktak egy tömbben; a „Csikágóban” és a Népszínház utca mellékutcáiban akkor jobbadán alkalmi munkások, kismestereknek és piaci árusoknak afféle időszaki munkavállalói, szétszórva s ugyancsak összevegyülve a mély lumpenproletariátus elemeivel: a munkát nem is keresőkkel, és persze a bordélyok férfitartozékaival.

A Dickenstől Zoláig terjedő nagy regények iskolájába jártam gyakorlati szociológiára; persze foglalkoztattak ennek a világnak a lényei is: Valjeant, Nanát kerestem köztük és éppoly rendületlenül – már-már áhítatosan – Szonját.

Angyalföldön nem volt bordélyház. A gyárak sűrű füstje, a vegyi anyagok állandó csípős-kénes szaga abból a városrészből az utcai nőket mintegy kiciánozta. A fiatalok itt kávémérésbe se igen jártak; a szervezetben ingyen volt a biliárd, és tágasabb a hely. Fiúk, lányok vegyest nyüzsögtek benne. Volt köztük vajon testi érintkezés is? Ezt nem tudom. Mindkét Jani fiú onnan nősült ugyan, szabályos udvarlás és jegyesség után. Nekem elmondták volna esetleges utcai kapcsolatukat, már csak kérkedésből is, hogy mennyire jártasak a városi világ minden útvesztőjében. Nagyon jól tudták, mi folyik odaát (de már Újpesten is) az efféle utcákban. Az ebédre terített asztalról anyjuk mint valami mocskos rongyot hajította le, valahányszor a fiúk odatették, a Népszavá-t és mind a kiadványt, amelyen azt olvasta volt (mert jócskán olvasott), hogy készült a Conti utcai nyomdában. Tudta tehát ő is, miről híres még az az utca, az a környék, bár maga sose járt arra. A fiúk nevették a mama különös háborgását, mert hiszen ringyókról (hazai szóhasználattal cemendékről) bőven esett szó a családi asztalnál így evés közben. Keresztanyám nem kifogásolta volna – sőt némely esetben tán még szükségesnek tartotta volna –, hogy fiai ilyen nőkön próbálják ki a férfiak által kipróbálandókat – de hogy abban a városrészben! Angyalföldnek az valóban olyan „mocsár” volt, hogy szegény számára is köpedelem.

Hogy még a proletár Pest is ilyen két világ, az megmutatkozik a kor két igazán proletárélményű íróján is. Kassák szemét az Angyalföld nevelte, Nagy Lajosét meg az Oktogon–Keleti pályaudvar–Boráros tér háromszöge.

 

 

A megállapodás – helyesebben utasítás – az lett a Hébelt-iroda előszobájában, hogy az ingerlékeny vasutas fia a jelek szerint elég jól el van látva, s így a nevét a listából egyelőre kihúzhatjuk: annyi név kívánkozott oda egyre sürgetőbben!

Az a vasutasfiú az egyik legrettegettebb terrorcsapat tagja volt. Kassa kiürítése – Clémenceau és Beneš gáncsvető sakkhúzása – után, a Vörös Hadseregből helyezték oda. Olyan példásan verekedett, önként kérve már azt is, hogy frontbeosztást kapjon. Noha – vagy tán épp azért, mert – mint fölmentettnek nem volt igazi, háborús tapasztalata. Szamuely egyik helyi harcánál ő kezelte a gépfegyvert. Fölismerték az egyik elesett parasztgazda családtagjai. Sorsa nem volt kétséges.

Meg-meglepett a különös feszültség, az addig nem ismert nyugtalanság, hogy ellátogassak mégis az Aréna úti kávéházba. A lelki jelenségek, a freudi belső bozót kocavadászának, jómagamnak is eszembe ötlött: kettős ez a furcsa izgalom. Szorongva vágytam, hogy a vasutasház fiatal lakójának közelébe kerülhessek. De éppoly szorongva néztem az elé, hogy annak az Aréna úti nőnek a meghitt társaságába jussak, akinek révén az előbbi vágy teljesedését remélhettem volna.

Dobogó szívvel villamosoztam ki a Gyűjtő melletti vendéglőbe, jóval a csomagbeadás ideje előtt. Az Aréna úti ismerős két vasárnap sem jött ki. Előbb vagy utóbb adta be az élelmet? A tárgyalások idejére a foglyokat a Gyűjtőből átszállították a Markó utcába. Oda került volna máris a vasutas fia? (Huszonhét éves fiatalember.) Az újságok csak emlegették a pört, de időpontot még nem közöltek.

Torkomban vert a szívem, amikor egy délután elvillamosozva a Keletihez, megindultam a Thököly úton kifelé, gyalog, hogy legyen időm még egyszer mérlegelni, belépek-e a kávéházba. Vagy elég lesz-e csak bepillantanom a kirakatnagy ablakon. De a Verseny utcánál letértem a Grassalkovich utcába. Hirtelen megcsappant a feszültség töltése a mellemben. Visszafordultam. Most azzal vívódva, jogom van-e, jogunk van-e elejteni a vasutas fiáról való gondoskodás gondját. Most, amikor tán az a legnagyobb próba előtt áll.

A Varjaséknál szokásos vasárnap délutáni összetalálkozások valamelyikén ott leltem egyszer csak az Aréna úti ismerőst.

Nem késő délutániak voltak ezek az egybegyűlések, hanem csaknem déliek. Ahogy a vasárnapi beszélőn vagy csomagbeadáson túl volt, ki-ki aszerint jött ki a különböző börtönök folyosójáról oda a Gellérthegy utcába, hírt és vigaszt cserélni: rémhírt és kegyesen hazug vigaszt.

„Civilben” volt persze most is a vékony és nagy keblű asszony, a szokásosnál jobban magába húzódva; elfogódottan nyilván abban a terjedelmes, csupa csillár és aranyozott könyv szobában.

Lánya, menye, unokahúga volt vajon Bodrogi Zsigmondnak az a fiatalasszony, aki magával hozta, valamelyik távolibb csomagbeadó helyről? S vajon Bodrogi Zsigmondnak adott be csomagot az a másik fiatal nő? (Akinek arcát most várom valamelyes közeledésre az emlékek ködgomolyából.) A két asszony tegeződött, némi meglepetésemre.

A dalköltő Bodrogi Zsigmond nevét a munkásmozgalom is elfeledte. A véletlenek különös hálószövése folytán ezzel a névvel élmények gazdag sokaságát halászhatom ki legtávolibb múltamból.

Amikor édesanyám még énekszóval végezte nemcsak konyhai, hanem kerti, kapálgató munkáját, egy nap új nótával tért meg valamelyik rokonlátogatásból. („Új nótát” hallgatni a béreslányok a puszta túlsó feléről összesereglettek.) Az érzelmes nóta, nyilván mert pusztát, béreseket emlegetett, annyit zengett aztán távoli konyhákból, kertekből is, hogy íme, azon épségben maradt meg máig a rengeteg por alatt:

 

Kint a pusztán szántok-vetek, kezem-lábam fárad. Téged pedig az uraság viganóban járat. Becsületed föláldoztad, de én azért nem átkozlak, hogy is átkoználak? Hisz az a pénz patikára kellett az anyádnak.

 

Amikor Pesten később fölfedeztem (a proletárdiktatúra valamilyen füzetes kiadványában), hogy a verset nem egy béreslegény költötte, ahogy Rácegresen hittem, hanem egy műköltő, Bodrogi Zsigmond írta – gondolható, milyen véleménnyel voltam a csöpögősre érzelgősített „népdal”-ról. De mégsem a költőjéről; főleg, mikor megtudtam – már a bukás után –, hogy az még a szociáldemokrata párttal szemben is forradalmár volt. A politikai jó szándékot másképp néztem, mint azt a szándékosságot, melyet Goethe lebecsülőn említ.

A költő hozzátartozója (mint maga a költő) a Nefelejts utcában lakott, a Garay tér mellett. így tehát tudnia kellett, kit hozott abba a Gellérthegy utcai (43-as számú?) nagypolgári lakásba; ahol pedig Kohn-Kerekes Árpádnak és a négy Szamuely fiúnak édesanyja is megfordult. Ettől – hogy más is másként tekinti a vasutasfiú feleségét, mint ami a kenyérkeresete szerint – oldódott bennem valamelyest az elfogódottság (elfogultság): magam is más szemmel néztem rá itt.

De nem szóltam hozzá. Alkalom sem kínálkozott; oly hallgatag volt.

A társaság fiatalabb tagjai össze szoktak állni egy-egy rövidebb kirándulásra, jobbára a közeli Kamaraerdőbe. Ott még veszélytelenebb volt az együttlét, a hír- és eszmecsere. Szóba esett most is ilyesmi még annak a hétnek valamelyik kora délutánjára. Janka megkérdezte a Bodrogi-hozzátartozót.

– Én mehetnék – mondta az –, de nem tudom, Aranka ráér-e. – És barátnőjére pillantott.

Az meg reám, némi tétovázás után, oldalnézésből, alig emelve valamit a lehajtott fején.

– Örülnénk, ha ő is jönne – mondtam.

De nem jött el, a barátnője sem; illetve a társnője a börtönbejárásban.

 

 

Ismét a találkozás helye miatt lepődtem meg, amikor a véletlen megint összehozott az öreg vasutas kitagadott menyével, vagyis annak a proletár-külvárosi Beatricének ángyikájával. Holott voltaképpen nagyon természetes volt, hogy ő is ott járt, ahol ez a viszontlátás megesett. Hébelt zsúfolt előszobájában ültem, már dolgom végeztével; pusztán azért, hogy ne együtt menjünk el azzal, akivel ott megbeszélés volt. Az Aréna úti asszony lépett ki az irodaajtón. Maga Hébelt kísérte ki, nyilván azért, hogy a következő várakozót beszólítsa. Mindenkivel túlzottan udvarias volt; de most, ahogy telt-tömzsi termetét kétszer fürgén meghajtotta: feltűnően udvariasnak tetszett nekem. „Nem tudja, milyen nővel beszél?” – gondoltam; menten megröstellve magam e gondolattól. (Vagyis „közönségesen nem járt volna ki az az udvariasság annak a nőnek”?) Ez lehetett az oka, hogy a kötelező tartózkodást legyőzve, az előszoba kijáratához furakodva köszöntöttem az asszonyt, majd főbólintásától fölbátorodva hozzá csatlakoztam, le a lépcsőházba, aztán kint a járdán. Fején most nem kendő, hanem kalap. Arca színesebb, mint Jankáéknál vagy a Gyűjtő előtt, de mégsem olyan rikító, mint az Aréna úton. Volt neki tehát egy harmadik megjelenési formája; olymód utcára való, mint a középpolgárság – s nem a munkásság – asszonyaié.

Nem kezdett szót, megtudni, mit akarok tőle; így mindinkább nekem kellett volna előhozakodnom a kérdeznivalómmal.

„Beatricéről” persze.

A Garay utca felé tartottunk. Már a Keleti környékén föltűnt egy-két ruhájáról is megismerhető, „afféle” nő. De ilyenek itt világos nappal, sőt délelőtt is járkálgattak, mintegy ügyeletet tartva, emelt fővel, kihúzott derékkal, rendőri igazolványaiknak biztonságában. Közismerten az érkező és a távozó vidékiek szükségletét látták el, szinte a vonatokhoz igazodva.

A mellékutcák kispiszkosaiban már folyt a ricsaj, olyan nótákkal, aminőket a részegek is csak „olyan” nők társaságában fújnak. Hangzott ki, azaz föl női hang is, az egyik annyira klasszikus lebujból, hogy pincehelyiségben működött: homályos lépcső vezetett le hozzá közvetlenül a járdáról.

Ahogy szaporodtak az „erkölcsi fertőnek”, az „alja világnak” szemmel láthatóan, füllel hallhatóan szennyes jelei és hangjai, gondolható, hogy annál angyalibbá emelkedett bennem annak az ugyancsak szemmel és füllel észlelhetően ártatlan kislánynak a képe. A megrögzött szavak egyenrangúan képesek játszmát kezdeni a valóság tüneteivel.

Minél jobban behatoltunk a „züllésnek” ebbe a tartományába, annál bajosabb lett meghittebb társalgást kezdenem ezzel a kifestetlenebbül sokkal szemrevalóbb nővel. Erkölcsi – hazulról elég igényes – nevelésem gátolt vajon benne? Nem. Az akkor már elég magasra fordult irodalmi ízlésem, a költői neveltetés. De a bukott nők faggatása már a szakmánynovella-gyártók csontig rágott műfaja volt. A perditadalok (nem véve ki Ady Az én menyasszonyom-ját, no de még Verlaine Szegényke Lelian-iáit sem) számunkra ásítóbbak voltak Szabolcska és Deroulède klapanciáinál. Fölpislogva a Kaméliás hölgy világsikerű színpadára, írták és íratták múltjukat nemcsak nyugalomba vonult, de még gyakorló prostituáltak, annál több olvasót szerezve (már maguk közt a prostituáltak közt), minél „mélyebb” világ „rejtelmeit” tárták ki. A német nyelvű „munkásirodalom” idevágó legnépszerűbb regényét, Else Jerusalem fércművét – nevezzük így az irodalmi idényárut – Kunfi Zsigmond fordította magyarra, s a Népszava adta ki, beszédes példájául, hogy az efféle nyitott ajtók áttörésével a nívótlanság milyen vermei várják akár a jó irányú buzgalmat. Vagyis mennyi volt a voyeur dévoyé, a kulcslukat tévesztett boldogtalan kukucskáló; vagyis a nemiségben a nyomorultságig nélkülöző azok közt bár, akik a lehetőségben dúskálhattak, „szabadon az előítéletektől”. De mit kaphattam volna én szavakkal ettől az árva asszonytól? Arcában, így kifestetlenül, a tekintet is „civilebb” volt; emberibb: emberségre áhítóbb. Barátnőjétől – csomagbeadó társától – már megtudtam élete egy-két eseményét, beleértve a legutóbbiakat. „Lelkéhez nyúlni” (aminek akkor szintén volt, Bécsben főleg, divatos regényiskolája) olcsó fosztogatás lett volna; az elől nyilván ily esetben ő is valami sztereotip hazugságba rejtette volna fájdalma kincseit, jogosan.

– Láttam a gyermekét – mondtam.

De máris kiigazítottam magam.

– Azaz csak hallottam. A nyitott ajtón át. A kis sógornője gondozza.

– Nem vehettem magamhoz – mondta ő. Aztán szintén kiigazította szavát. – Nem adták volna. Szoptatására sem engedtek aztán oda.

„Mi után?” – kínálkozott számra a kérdés, de csak azért, hogy a vasutasékra tereljem a szót. Ám ehelyett mégis azt kérdeztem, megfeledkezve a tilalomról, de a saját veszélyérzetemről is, hogy nem mehetek a házuk környékére sem:

– Hozhatok hírt róla; akarja?

– Késő van – felelte, meggyorsítva lépteit úgy, mint aki hivatalba siet.

Annyira a vasutasék forogtak a fejemben, hogy először ezt a „későt” rájuk értettem: velük a kibékülés késő.

– Szeretnék egyszer közvetlenül beszélni magával – mondtam, amikor megállt egy kapu előtt.

– Akár most – felelte, visszahúzva a búcsúzásra nyújtott kezét. De aztán mégis magamra hagyott.

 

 

Beültem egy valamivel távolibb – s ennek arányában kevésbé zajos – zengerájba, erre emlékszem. Először esett meg velem – innen az emlék hozzávetőleges hűsége –, hogy megzavartságomban rögtön időt akartam adni magamnak, mintegy pihenőt, egyedüllétet; hogy összeszedjem – mint valami kimerítő teljesítmény után – magamat, azaz a gondolataimat. Mintha könnyebben mehetnék vissza a rendes kerékvágású életbe, ha még itt ebben a városnegyedben tisztáznám, hogyan nézzem ezt a hirtelen oly közelről megtapasztalt – betűben, frázisban nemzedékemnek már unalomig festegetett – „alja világot”, azaz „legalsó társadalmi réteget”. Az anyagi elesettség mélypontjairól volt képem, akár elborzasztó, bőségesen. Az éhezésnek, rongyosságnak is megvan a szennye, meg még a beszédben is (ami engem leginkább elriasztott). Itt van most, lám, a lelki bukás tengerfeneke, a hírhedt „posványa”. Az erkölcsi piszok, a maga tetű-, poloska- és svábbogártelevényével. Az ember legarcpirítóbb megaláztatása – a legártatlanabbjainak, mert hisz legvédtelenebbjeinek – a lányoknak révén. („Bukott lány”, „örömlány”, „utcalány” – az a képzelem rögzült belém, hogy csak lányok „kényszerülnek” eladni a húsukat; húsuk legékesebb részét.) S ez a legmocskosítóbb nyomor külsőleg a szenvedésnek feleannyi jelét sem mutatta, mint az a másik. A házak piszkosak, de hol volt ez a gyárak mögötti kalyibatelepektől, a deszkabódésoroktól, a Tarnai-rét veremlakásaitól? Itt mindenkin cipő. Kocsma, vendéglő, kávémérés. Elfogadható ruhák a férfiakon – a nőkön pedig épp „azokon”! Angyalföldhöz mérten jobb közönség nyüzsgött ebben a bor- és sör- (és nem pálinka-) szagú helyiségben is.

Nem mehetek el, amíg valami lényegeset nem teszek rendbe a jövőt illetően itt, a színhelyen. Ilyen megzavart lelkülettel nem léphetek már a következő napba sem.

Hogy az előítéleteket megvetettem (versenyezve szinte barátaimmal), abban benne volt a „romantikus” hajlamok lefitymálása, de még az eszményeké is („mint olyanoké”) mint idealista tévtanoké. Ami nem foglalható logikai sorrendbe, az gyanús: ha gondolat, ha – érzelem!

Lebecsülésül, majd megbélyegzésül a nyárspolgár szót a nyugati arisztokrácia eredetileg a polgárság maradi, úri szabadosságra nem hajlamos rétege ellen használta. Korunkra a szó ugyancsak megváltozott. Kispolgárnak neveztünk mindenkit, aki kétellyel nézte bár a legforradalmibb törekvést nemcsak a tényleges társadalmi mozgalmakban, de gondolatban, érzelmekben is. Baudelaire-ék polgárpukkasztásainak eredményeként szellemi ember alig tartott valamitől jobban, mint hogy ilyenfajta polgárnak minősüljön; mint hogy magán a pukkaszthatóság jeleit észlelje. Nem volt tehát oly szélsőséges fölfogása sem erkölcsnek – a nemiségre vonatkozónak sem –, amelyet nem vállaltam volna egyaránt lelkesen és kötelességszerűen. S most mégis lelkileg – és éppúgy testileg – megzavartan ültem már a második vagy harmadik pohár sör előtt. Egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy visszamenjek oda, ahol azt a finom s mégis bátorító hívást kaptam azzal a búcsúzó, de feleúton abbahagyott kéznyújtással. De hát miért, mi végett mentem volna vissza? Hogy annak az útnak valamilyen folytatásaként eljuthassak abba a vasutasházba, valami ürüggyel viszontlássam azt a mindinkább eszményivé alakuló gyermeklányt.

Nem volt olyan kevés, amit most már róla (és apjáról, családi helyzetéről) összerakhattam a csomagtársnő válaszainak meg azoknak a szavaknak az alapján, melyeket idejövet a Hébelt-irodából sógornője róla beszéd közben már kérdezés nélkül elejtett.

A frontszolgálat alól fölmentett fiú nem érezte jól magát a háború alatt a gyárban. Nem kis részben azért, mert nagyon jól érezhette volna magát. A rengeteg hadimunkásnő között. Szemrevaló emberpéldány volt (mint az egész család), előzékeny, vidám. Épp ezért lenézték, gyűlölték, nemcsak a férfiak, de azok véleményét követve éppúgy a nők. A nők értékesebb-komolyabb része: magukat alázzák meg, ha ilyen könnyű sikerű alakkal bár szemezésbe bocsátkoznak. Így aki összeereszkedett vele, annak visszamenőleg rossz hírét terjesztették. Volt annak mással, másokkal is olyan dolga, mégpedig úgy is! Mert nagyon egyezett vidámság dolgában a fiúval, a műhelymester fiával, jártak együtt inni is, persze hogy a lány kezdeményezésére! Azután is, hogy a műhelymester őt kitette az üzemből. De járt az közben mással, azaz másokkal – eltűrte volna-e másképp, hogy gyermeke megszületése után is csak úgy legyen a fiúval? Csak a háború végén házasodtak össze, amikor a fiút nem fenyegette, hogy büntetésből bevonultatja a – saját apja! Mert az olyan. Tönkre fogja tenni akár az édes lányát; verte kiskorától, amióta félárva! Hogy mégis miért erőszakolta magához a kisded unokáját? Bosszú annak most már az édes álma is!

 

 

Szerettem az ellentmondásokat, főleg magamban. Illetve csak magamban. Mintha két lovam lett volna – egymást tüzelve húztak. Vagy – békésebbek esetén – mint aki magában sakkozik. Megesett persze, hogy két kakas akaszkodott össze bennem. Annál tovább nézhettem, mire viszik, úgy egymagamban üldögélve, félórák hosszat. Órák hosszat, efféle csöndes sörhörpintésben. Mint akkor, abban a hetedrangú zengerájban, amely azért nem volt (a kor szószellemessége) zongoráj, mert csak egy nádszál csüggedt cigány (vagy olasz?) pengetett benne egy viharvert hárfát.

Jegyezgettem a füzetembe. Nem, mert annyira érdemesnek tartottam volna papírra vetni valamit a fejemben kavargó gondolatokból (legjobb módszer, hogy holmi egyenlet módjára fölrakjuk az ismeretlen x előzményeit), hanem hogy ne szólítsanak meg, ne üljenek az asztalomhoz a be-betérők; lássák: ha írással bár, de foglalt vagyok; semmi olyasmire nem várok, amire ők gondolhatnak. Végigsétáltak a söntés előtt az idő teltével egyre sűrűbben az éjszaka pillangói; mintegy őrjáratot tartva végső elvonulásuk előtt.

A meglepetések napja volt.

Azaz most már nem is lepődtem meg nagyon, amikor az ajtón a vasutas menye dugta be rövid szétpillantásra az arcát.

Húzta volna vissza azonnal, akár kezét ott a kapunál búcsúzáskor.

Én meg hajtottam le fejem a füzetembe, a kelleténél mélyebben. Még a ceruza is az orrom takarta, mintha épp akkor támadt volna valami sürgős lejegyeznivalóm.

Mellém ült. Sem akkor nem volt, de most sincs fogalmam sem, mit fejezett ki voltaképpen az a szomorú ajkbiggyesztés, amivel maga elé bámult. Annak szólt az vajon, hogy íme mégis a közelében maradtam (szinte az ivásnak adva magam)? Vagy hogy íme, mire jutott ő, menthetetlenül? Bólintott, most rágyújtott, rendelt a nyilván ismerős pincértől valami ott dívó szóval elkeresztelt, előttem így ismeretlen nevű italt. Tömény szesz volt, de borospohárban; paprikát pöccentett bele.

Ebben a rikító öltözködésében (a kalapja is másféle volt), de mostani viselkedésétől, a látható fáradtságától sokkal jobban föloldódtam iránta.

Örültem – úgy megkönnyebbültem –, hogy mellém ült. Ujjai hegyével érintette a kezem fejét, s ott hagyta. Ettől valósággal hálát éreztem iránta.

Aztán még jobban föllazultam.

– Sárika mondta, hogy itt látták. Gondoltam, megnézem, hogy igaz-e. Az a bicegő.

Egy igen alacsony, enyhén púpos és bicegő asszonyka szokott azzal a Bodrogi Zsigmond-rokonságú lánnyal megjelenni a különböző csomageladási sorbanállásoknál. De hát miképp került az is ide így, hogy még beszélgettek is, éjfél felé? És mit akart ő itt most ezzel mondani?

Hátradőlt a székén, azoknak a pihenést váró mozdulatával, akik csomagok naphosszanti cipelése után ülhetnek le végre. Arcvonásai szinte ilyesféle teherledobást végeztek; a festék ellenére visszaszemélyesedtek: „civillé” váltak.

De beszélni vele úgy, ahogy érdemes lett volna, most még kevésbé tudtam. Épp talán (ha ugyan nem nyilván) amiatt, hogy a sörhörpintgetéssel eltelt hosszú idő közben nagyon behatóan akartam rendet teremteni magamban és – általában – (hányadszor) abban, hogyan is kell a társadalomnak megoldania a nemek és a nemi szenvedélyek zűrzavarát.

 

 

Kívánkozik még akár egy-két mai keletű betoldás ide, hogy kellően tájékozódjunk abban a múltban. De ott is – hangsúlyoztam már – inkább egy alakuló lelkület adottságainak terén, mintsem kronologikus vagy topografikus adatok – főképp nem írói adalékok – közt.

Veres Péter életrajza nyújt általánosan hiteles képet a két háború közti magyar szegényparasztság méltán sokat vitatott, mert helyenként valóban élesen különböző erkölcsszemléletéről. Egymást már egész életre kiválasztott életerős fiatal leány és legény fekszik éjszaka egymás mellett – felöltözve. Hogy van másféle csók, mint a rokoni, ott sugdossa nekik először az ösztön. Csukott ajakkal, de egy-egy pillanatra kinyújtott nyelvheggyel illetik egymás arcát, nyilván édenkertien ártatlan érzékiességet ízlelve.

Szülőpusztámon a nők kettőt örököltek: kiszolgáltatottságot a hatalmasok irányában, előbb rabnői megalázottsággal, majd romlottsággal; örök fenyegetettséget a sorstárs legények részéről, de az idősebb férfiak részéről, akik számára ott a pusztai elzártságban a kielégülés vágya alig társult lelki vággyal. A már kérkedő kamaszok történetei azt rögzítették – ugyancsak tartósan – tudatomba, hogy szerelmi aktus másképp nyilván nem történhet, mint erőszakosan, a gyengébb – e tekintetben és tán evégből gyengébb – fél leteperésével. Érzésbolygató volt ez a hiedelem még túl a felserdülés után: kínozzam, akivel épp örömet osztanék?

Ez az asszony, aki akkor ott testvérileg tartotta mind az öt ujja hegyét a bal kezemen, naponta – nyilván aznap ugyanúgy – jó néhányszor odaadta azt a – hajdani szóhasználattal ugyancsak külön jelentésűen tudatomba plántált – féltett és féltendő kincsét. Nemcsak önként, hanem még részéről történt ajánlkozással. Lefejtettem mégis udvariasan, szinte kérő mosollyal kezemről a kezét. A második gátlás még erősebben hatott. Férje börtönben volt. Persze hogy belém villant a gondolat groteszksége. De ez az asszony ételt, ruhát hordott a férjének, szerette hát! S azon mit változtat az, hogy az asszony „azon” a téren már amúgy is másként viszonyul a világhoz? A tudatra a groteszkségnek ez a ráadása sem hatott a változtatás erejével.

És a fölény? A szabad gondolkodás szárnyaival pillanatonként elérhető magaslat, ahonnan ezt a problémát is nézhettük (mi, akkori szociális forradalmárok) oly tág körbepillantással, aminővel a maiak sem.

Van világtörténelmi áttekintés már vajon arról, mennyire nem közömbös históriai faktumnak sem (hát még lélektaninak), hogy egy-egy újító tömegmozgalom hangadói milyen életkorúak? Az újkor társadalmi tömegharcainak vezetői a küzdelmek kezdetén aránytalanul fiatalabbak, mint a későbbiek. Így természetszerűleg – a még forró egyéni élmények és tapasztalatok folytán – figyelmük a nemi megoldandókra bensőségesebb, aprólékosabb. Tömegeik visszhangja erre általánosabb, ahogy a jegyzetek korszakidéző kitérői mutatják. A lírán a forradalmi és a szerelmi húr szomszédos; nemzetközi tapasztalat. Éppúgy az, hogy a hatalom birtoklása öregít, még akkor is, ha fiatalok veszik át – ha végre átvehetik – a veterán gárdától (már nem a napóleoni marsallbotot, hanem a kormánykerekeket). Volt századbeli munkásvezér, akinek népszerűségét (hogy elszánt forradalmár) szinte csökkentette, hogy példás családi életet élt: a prudencia és a prüdéria meg az elmékben szomszédos húr. Hogy polgári ellenzéki férfiak az alföldi városokban a bordélyházszalon asztalkái körül gyűltek össze feketézésre, szememben meghökkentő részlet lett volna a kor képén, ha nem Erdei Ferenc szava hitelesítené. De még magáról Tisza Istvánról a századfordulón két pletykát támogatott ténnyel a lesállásból tüzelő hírlapírás: le-leugrott a mozgó villamosról, koronás utcai nőt látogatott a Valéró utcában.

Az ikonolátria, a szentképkultusz nem tesz jót a modern tömegek – bár Petőfi kívánta – prófétáinak, bármi volt (s lehet) az ellenvélemény. Bálványmerevvé teszi egykor oly eleven és még szívhez szóló arcukon kívül eszméiket is. Épp a forradalmi lelkületet ingerelvén ikonoklastiára, képrombolásra. Semmit nem ártott Marx nagy tételeinek, sőt azokat mintegy emberiesítette az akkor még meg-megemlegetett körülmény, hogy írójuknak a nélkülözés sok baja közt mi gondot adott tetőzésül a törvénytelen fia, ahogyan el-elpanaszolta Engelsnek (aki ugyancsak törvényt fumigáló viszonyban élt férfikora megható munkásleány-szerelmével). Eltávolítottak vajon bárkit Lassalle elméleteitől Lassalle polgárilag rendezetlen érzelmi kapcsolatai? És még annyié, vissza Dantonig? Némiképpen még költői hitelüket is növelte a Vér és arany verseinek, hogy jó részüket hajnaltájt, éjjeli nők találkahelyén rótta papírra egy „fertőzött” vérű kéz.

De az oly sűrűn belém szorult, hogy nyelvbénító közlendők-megbeszélendők közül valaminek mégiscsak hangot adtam. Annyira égetett, hogy édes lányára képes kezet emelni az a boldogtalan vasutas. (Amikor megtudtam, hogy a fiára kezet emelt.)

– Tönkre fogja tenni annak a gyereknek is az életét.

De nem tért át asztaltársam az én utcámba. Annyira csak a fiútestvér sorozatos szenvedéseire merevült a szeme, és persze a jövőjére.

– Miért képes így bánni azzal a gyerekkel? Lerí arról az ártatlanság.

– Mert nem tagadja meg a bátyját.

– Igen?

De ő megint csak a férjéről, az „uráról” beszélt. Hogyan lehetne megmenteni. Adott az ügyvédek hitegetésére. De mintha engem szintén olyannak nézett volna – nyilván mert valami nagyobb segítő erő alkalmazottjának hitt –, mint akinek szava lehet a férjének minden ügyében. Én a kislányról akartam konokan többet tudni. A helyzetéről a családban, illetve az oly harapós apja mellett.

– Úgy gondolkodik, mint a bátyja, valóban?

– Teljességgel úgy gondolkodik.

– Egy tizennégy éves süldő lány?

– Tizenöt éves.

– Segíteni kellene rajta.

– Hogy tudnék én őrajta segíteni? Vagy akár te?

És – látva arcemelésemet erre a váratlan tegezésre – kezem fejére tette ismét az összefogott öt ujját.

Annyiszor hallottam emlegetni apám öccsét mint a vármegye vezető emberei közt a legtekintélyesebbet, hogy hivatali helyiségeinek terjedelmes épületére értettem: vármegyeháza. Noha nem a megye-, hanem csak a járásszékhelyen díszlett, Dombóváron. Nem volt mérhető a tolnai székhelynek, Szekszárdnak ódon megyeépületéhez. Viszont a megye tényleges szíve a vasutak és vásárok jóvoltából rég nem Szekszárd volt, hanem Dombóvár. Arról pedig, hogy Dombóvárt nagybátyám fejlesztette igazi várossá, már a korábbi (helyi) krónikákban kinyomtatott hálás elismeréseket olvashattam. Már mióta betűt silabizálni tudtam. Együgyű büszkeséggel bámulva újságban és füzetes kiadványokban az övével azonos nevemet, nem kézírással, nem tollal és tintával, hanem sose látott géppel és festékkel odavarázsolva. Ugyanúgy, mint iskolás könyveimben a hősök és a szentek nevei.

Hivatalos hintó, akár négylovas, állt meg annyi a dombóvári hivatal földszintes háza, mint a szekszárdi emeletes ház előtt. Talpat váltogató hajdú tekintélyesítette ezt is, azt is. A dombóvári re-zi-den-ci-a mélyen az udvarba, illetve a kertbe nyúló U alakú épület volt. Az egyik szárnyában a hivatal helyiségei, a másikban nagybátyám lakása, középen a hatalmas, bolthajtásos kapubejáró. Nyilván tán még első látogatásomkor vezethetett át az egyiken nagybátyám első (ezután nemsokára meghalt) felesége ezekkel a szavakkal: ez lesz majd a te szobád. Ha megbecsülöd magad – mondta anyám túlzott illemtudásával, így fejezve ki háláját úri sógornője iránt, akivel – két kintről jött a tenger nagy családban – kölcsönösen kedvelték és értették egymást, kölcsönös szűkszavúságuk ellenére.

Emlékszem a zárt hintóra – mert először láttam olyat –, amelyben ezt a városi származású nagynénénket Dombóvárról, illetve Ozoráról kihozták a pusztára. Csipkés párnákból készítettek neki ragyogó fehér fészket a fekete kis batárban; nyilván konflisban.

A pusztai levegőre azért jött, mert kapott, az ezernyi közt, olyan orvosi tanácsot, hogy a tehénistállók illata, azon melegen, éjszakák hosszán belélegezve jót tesz a gyenge tüdőnek: a csípős szag kiűzi a bacilust.

A házunkkal szembeni dombon húzódott az uradalomnak akár száznál több ökröt éjszakáztató, hatalmas istállója.

Az illat azonban nem jött át a völgyön, vagy csak nagy ritkán, esős reggelen. A frissen fejt tej – még a föcstej – sem használt. Gyönyörű kis dobozok és üvegcsék maradtak a tisztaszobában. Hetek múlva is nyitogattuk a szekrényajtót. Mintha nagynénénk azon át távozott volna, oly elevenen áradt abból az a finom illat, melyet ruháin is boldogan és büszkén szimatolgattunk.

Nagybátyám büszke volt a városára. Hivatalos óráin kívül is gondolt vele; olyanféle tetszelgéssel járt benne, mint aki hétköznap is ünneplőt hord.

Jóval vacsora után, vagyis számomra késő éjjel mentünk nagyapám Hunyadi téri (búzapiaci) házából haza az Erzsébet utcába. Szemetelt az eső, de jobbadán csak a gyér közvilágítás pisla villanylámpáinak fényében.

Tragacsot – egykerekű targoncát – toló férfi közeledett. Terhe jókora zsák. Mi utat engedtünk neki a keskeny téglajárdán; nagybátyám megállította.

– Hallhatta elégszer a dobolást, barátom! Semmi vasalt kerék nem ronthatja a téglát.

És leküldte az embert a csupa sár kocsijáróra.

A járda szintén az ő műve volt, akár a közvilágítás, a kis park a járásbíróság és a katolikus templom között.

Hogy milyen érzelmekkel lépdelt azon a járdán, majd ki-be abba a házba, első gimnazistaként az egykori vadóc pusztai fi, arról még terjedelmesebb betétet elmélkedhetnék ide. De egész Dombóvárról!

Aztán nem később, mint tavaly – 1975 őszén – Pestre visszatérőben Pécsről, megkértem a színház velem is baráti viszonyú gépkocsivezetőjét, hogy kanyarodjunk (a bemutató másnapjának reggelén) Dombóvár felé. Aztán a Kapos-lapályról fölsuhanva az egykori Korona elé: lassítsunk, a templom után itt jött az egykori Erzsébet utca. De így sem ismertem meg, a permeteg fátyolozta kocsiablakon át, hogy a múltba valósággal térdig süppedt földszintes házak közül melyik azonos a szekszárdi vármegyeház egykori vetélytársával, Dombóvár hajdani községházával.

Amikor 1919. szeptember elején, elég csapzott állapotban Cecére megérkeztem, anyai nagyanyámnak még a hamarjában összeütött rántottavacsora végén az a gondolata támadt, nem mennék-e át – nem is Ozorára, hanem – Dombóvárra. Üzentek értem: „mik a terveid?”

Anyám hallgatott.

Csapzott lehettem nemcsak külsőmben. Tiszta fehérnemű úgy került rám, ha a testen valót úgy-ahogy magam kimostam, s éjszaka megszárítottam. Ha jó állomásokkal is, de Szolnoktól voltaképp gyalog tettem meg azt a tizenhat éves lábnak sem rövid utat.

De mindaz, ami bensőmet megviselhette, bárhogy megrázott és földúlt az elviselésük pillanataiban (óráiban), a késő esti másnapján már csak emlékként sajgott. Valamiféle lelki izomláz módjára. A tizenhat éves idegzet izmai éppúgy bírják a terhet, akár a talpaké. Az meg már a természetemhez tartozott (mint annyi kamaszéhoz), hogy ha sajnálnak, arra mosolyt, ha féltenek és óvnak, arra hetykélkedést indítson bennem a hála. Köszönet helyébe tréfát.

Újság akkor nem járt a házhoz. Nem volt mit fölolvassak nagyapámnak. Valamikor az volt az ürügy, hogy naphosszat egymás mellett üljünk. Kint a méhesben, amikor csak megengedte az évszak. Még a hűvös hónapokban is, mert a rengeteg méh a téli alváskor hőt termelt.

Nagyapám már a méheket sem látta, de azért reggeltől estig méhészkedett, soha oly buzgalommal, mint akkor. Most élte házassága fénykorát; úgy kellene megfogalmaznom, szerelme diadalát ötven évre visszamenően, hogy olyan lovagias volt: egy szolgálólányt emelvén hitveséül annak legelső arravágó célzására. Ő el tudta fogadni (most vakságában) a hálát, nagyanyám pedig nemhogy veszítgette volna a türelmét, hanem maga sem tudta, milyen ámultatóan növelte. Naphosszat ott ült nagyapám mellett a belülről kinyitott kaptárok előtt, söpörte ki a libaszárnnyal a halott méheket, szedte ki a herét, igazgatta a csorba lépet, férje utasításai szerint. Befogta a neveltető kis kalitkába az anyákat. Rezzenetről rezzenetre beszámolva, hogy mit hogyan mivel, s megkérdve, mit kell azután tennie; mintha nem tudta volna önmagától.

– Mama végül még pipálni is fog! – mondták lányai. De akkor már nagyapám sem pipázott, a szeme miatt szoktatták le róla. Kézi fújtatóból lövellte a maga szárította taplónak a füstjét, pontosan oda, ahova felesége irányította.

Már a csípés se fájt neki, állította. Különben az a legjobb orvosszer a reumára.

Most engem küldtek ki a kert közepére, a méhesbe.

„Nincs itthon, már elutazott” – hallottam egyszer nagyanyám hangját, kiáltva, hogy ne kelljen a kerítéshez mennie, elhúzni a kapureteszt. „Majd átmegy hozzátok, ha megjön.”

– Nem mennél le mégis Dombóvárra? – kérdezte egy kaptár ellenőrzésekor nagyapám is.

Nem volt rá most már semmi hajlandóságom. Nehezemre esett volna a vita, mert hisz azt nyilván folytatták volna. Mert hisz – ezt kellett megállapítanom – egyetlen gondolat sem másult meg a fejemben. Sőt. S most már abban sem bíztam, hogy a rokon lányok mellém állnának.

És még akkor, 1919 őszén nagyon az a kép és élmény élt bennem Dombóvárról (és apám családjáról), amit akkor annak az első gimnazistának agya és szíve magába szedett, apai nagyapám kettős portája és a „vármegyeháza” között.

 

 

Nemcsak bennem. Ez indokolja ezt a kitérőt. Egyben-másban épp Pesten viselt dolgaimhoz.

Cecén s aztán kint Csillag-pusztán olyan szép volt a szeptember, hogy ismét kísértésbe estem, visszamenjek-e egyáltalán valaha még Pestre. A nagyobbik Pordány lány már Csilléryné volt. Húga, Zsófi, nem kisebb emelkedés előtt: egy ezüstsávos vasúti, a délceg Pesti (ha nem is a borjádi Pesthyekből) járt le vasárnaponként Fehérvárról a faluba, köztudomásúan azért, hogy délután a Pordány István borát hörpintse, Zsófi pogácsáit tördelje.

A sok vágó szőlő, melyet néhány évvel azelőtt, még kezdő, elsőfű kamaszként, süldő lányként oly vígan kötöztünk, mezétláb (homok csiklandozta talpon): megöregedetten is bőségesen nyújtotta a fürtöt, a mi hajdani jókedvünket csillogtatva. A mézédes rizling üvegesre sárgult bogyói már-már lecsöppentek a földre, a saszláról hajtani kellett a darazsat. Már Kisasszony szüretet nyitott.

Ebédre most szárazat vittünk, de volt, hogy ki se bontottuk a kosarat. A szőlőt mogyoróval ettük, négykézláb másztunk be a bokrok alá: a zörgő levelek alatt a csigák már téli szállást túrni gyülekeztek.

Jóakaróimból már senki sem él. Nem csodálkoznék, ha valami csoda révén mégis bizonyíték tárulna a sejtelmemhez, hogy nagyanyám, anyám és a Pordány porta asszonyai közös megállapodása volt – ha hallgatólagos bár –, hogy én minél több időt ott kint Csillag-pusztán töltsek. Volt ott a cselédház aljában egy szép fekvésű kis tó. Tolltól szemetes, sáros kacsaúsztató. Azt terveztük, halat telepítünk bele, a Sédből vagy a Sióból.

Bricskákon és rekvirált parasztszekereken a szegedi fehér hadsereg ezen a vidéken nyomult a Balaton felé, Siófokra, „tisztogató hatásainak” alvásűző híreivel. Csak Cecén tizennégy embert végeztek ki, köztük a szekszárdi Cséby fivéreket, az állomásfőnököt, rögtön augusztus elején. A környék emiatt volt már úgy-ahogy biztonságos, az elborzasztó hírek folytán. A szekeres tisztek átvették a román hadsereg akkori (arra meg ez volt a szó:) „pacifikáló” módszerét: tekintélyszerzés és tekintélytartás végett, úton-útfélen botoztattak és korbácsoltak, civileket is. Illetve csak azokat, mert hisz közlegénységük mondhatni nem volt. A civilek sorában pedig minden paraszt paraszt volt, pofonnal kezelendő már bemutatkozásnál; akár a nagygazda, ha ellenkezett.

Ma sem visz rá a tollam, hogy megnevezzem azt az ugyancsak rég halott közeli vérembelit, aki egy este átügetett Ozoráról. Sapkája tollát még jóval a ház előtt levette. Érdeklődni jött, nem volna-e elsősorban vagy egyelőre csak anyám öccsének szüksége támogatásra. Nos, csak abban, hogy visszahelyezzék a kántorságba. Senki sem kételkedett, hogy a váratlan vendéget szívességtevés vezette (legföljebb még némi szerepjátszó fontoskodás), de anyám már másnap csomagolt, s szólított engem is Pestre. Mert igen; mert a szívességtevő is rólam (aki akkor épp Csillag-pusztán voltam) azt a célzást tette, nem lenne-e helyesebb, ha legalább némi időt Ozorán vagy Dombóváron töltenék. Hisz tágas a ház, itt is, ott is, külön szobával számomra. „De akár külön ház” – ha anyám elhatározná magát arrafelé.

Sárbogárdon – vagy Pusztaszabolcson? – már románok igazoltattak. A vonat sokáig állt, süket rémület feszítette a dobhártyát. A kocsikat hármas patrulok járták. Nagyrészt írástudatlanok, vagy magyarírás-tudatlanok voltak. Bizonyos pecsétet kerestek, ha az nem volt meg, vezetőjük máris kezét nyújtotta a baksis, a szinte díjszabású összegéért, s bólintva adta vissza a tenyérnyi, még kézzel írt községházi papirost. Ennek lényege az volt, hogy fénykép legyen rajta, akármilyen. Cecén nem lévén fényképész, anyai nagybátyámnak azt a csurgói diákfényképét használtam föl, amelyen még fekete atillát és Kossuth-nyakkendőt visel. Anyám egyetlen nagylánykori képét máig ez az ő akkori igazolványa őrizte meg. Szép vonásait mindvégig az ártatlan, a hiszékeny pusztai kíváncsiság tartotta fiatalosnak.

Az állomás épülete előtt fekete, jó termetű ifjú tisztek álltak, laza testtartásban, de a győztesek fölényének lenéző s vidám mosolyával. A földúlt országban most már Európát képviselték. Ők, a bukarestiek már mind átvették azt az antant-mellszíjat, melyet a szegediek még csak próbálgattak.

Hát ők voltak, akikről már látatlanban is a visszavonuló vöröskatonák között oly ellentétes, de egyformán képtelennek tetsző hírek cikáztak. Hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de saját katonáikat éppúgy, saját kezűleg korbácsolják.

Visszás érzéssel járattam rajtuk a tekintetem. Fölidéződött bennem a vívódás amiatt (mikor Ecsernél végül – s végre – én is kaptam jó puskát), képes leszek-e lőni rájuk. Most, arcukat, arcokat látva, képtelen lettem volna. Holott most voltak igazán ártó ellenség. Most működtek teljes mivoltukban. Semmisítve az eszmét, a hazát, mely enyém. Ez megzavart.

Külön azzal, hogy – egy francia tiszttel társalogtak – lám, műveltebbek nálam. Műveltek, és mégis – állatnál kevesebbek vagyunk a szemükben. Az igazoltató katonák, a „buta” barbárok, ők még ránk nevettek, békét bólintva.

Kerengtek róluk vad hírek már Cecén. Ezek a hírek dermesztőbbek voltak a későbbieknél (a szegedieknél), már csak azért, mert időben megelőzték azokat. Melyik volt félelmetesebb?

Pesten alakult ki valamiféle kép a bosszúálló bajnokok – minek is minősíthető? – versenyéről.

Az antantszíjba előbb beöltözöttek nem a mindig tumultuózus, hosszas akasztást gyakorolták, hanem a fegyelmezett, gyors sortüzet, kardvezényléssel. Módszeresebb kínzást csak az egyenruhában elfogott vöröskatonákon alkalmaztak, mondhatni hadászati célzattal: volt, hogy ötágú csillagot vágattak előzően a homlokukra.

Bármi idevágó tudatos együtt dolgozás nélkül, közösen, a tettek együttes hatásával fordították meg rendkívül gyorsan a diktatúra alatt leplezetlenül ellenforradalmár tömegeknek hangulatát, beleértve a Tanácsköztársaság bukását lelkesen üdvözlő módosabb rétegek várakozását. Pest közlelkülete borzadva fordult el egyaránt ezektől és azoktól. Ha a magyar polgárságnak lett volna némi cselekvésre képes tudata, illetve ha lett volna egyáltalán némileg erős magyar polgárság: most foghatta volna (annyi kudarc után) zavarában ugyancsak a fejét. Égszakadásként dőlt a barbárság, az, ami ellen ő még az „esernyők erejéig” sem jutott; egyik napról a másikra szűnt meg azután a múlt század helyes nemzeti érzése és jogegyenlőségi elve is. Tombolt a hazaárulás és fajgyűlölet.

 

 

A tanítás már folyt, de nem a régi iskolában. A Tanácsköztársaság alatt vidékről besorozott katonák tanyáztak volt abban, azután jó ideig románok. „Ázsiai” szennybe borították a modern iskolaépítkezésnek azt a fővárosi kiállítási darabját. Lévén ezek is, azok is oly barbárok, hogy – az iskolaigazgató (későbbi) beszédeinek egyik szemléletes állítása szerint – az illemhelyek újszerű (fedő nélküli) fajanszülőkéinek vízzuhatagát mosakodásra használták.

Anyám az utcára sem akart kiengedni, míg el nem intézi a megkésett beiratkozásomat. Újra terepfölderítés volt. Hisz ugyancsak rám olvasható, hogy már a tavasztól a Közoktatásügyi Népbiztosság ifjúmunkás-előadóképző tanfolyamára jártam.

Ez volt a szerencsém. Mindazt, amit kontómra róhattak, messze az iskolától követtem el, oda be sem néztem.

Anyám az iskolának – mint minden hivatalos szervezetnek – valami védő erőt tulajdonított. Ahhoz már nem nyúlnak, aki azon belül van.

Az igazgató – az iménti Vadas József – alig emlékezett rám. Hiszen már a szénszüneteket alaposan megtoldottam azzal, hogy közben mindig vidéken voltam, késve érkeztem vissza.

Viselt dolgaimról a tanárok sem tudtak. Nagy részüket amúgy is kicserélték.

Azaz elbocsátották vagy letartóztatták.

De azok sem emlékezhettek rám. Az egy Fülöp Zsigmondon kívül egyikkel sem voltam egy szó erejéig sem folyosói beszélgetésben.

Fülöpöt éppúgy jobbadán távolról tiszteltem. Komoran, sértődötten adta elő a kereskedelmi vegytant és áruismeretet. Magánkiadásban szerkesztette és jelentette meg a Darwin című folyóiratot.

Fölfüggesztették őt is.

Hogy Varjas börtönben, azt az újságokból tudtuk. Lengyel Gyuláról az terjedt, agyonlőtték. Népbiztos volt.

Tán második nap voltam az iskolában, mikor az egyik óraközi szünetben valaki azzal futott föl az emeletünkre: Fülöp lent várakozik az igazgatói szoba előtt, s mindenki kerüli. De olyan állapotú is!

Sose tudtam kifejezni a tiszteletemet iránta. Leszaladtam a földszintre. Ő sem igen emlékezett rám. Utáltam annyira azt az áruismereti vegytant, mint ő. De most néhány percre maga mellé ültetett a padra.

A következő óraszünetben a fiúk tőlem tudakolták, visszakapjuk-e Fülöpöt.

Ekkor ismerkedtem voltaképpen össze a későbbiekben egyik legmeghittebbé vált osztálytársammal, Lusztig Imrével.

Vállas, markos, bikaerős fiú volt, a hátsó padok hallgatagjai közül. Szája körül azzal az állandó lefelé görbülő mosollyal, mint aki szó nélkül többre tartja magát ugyancsak a világnál. A többiek mögött, talán még egy kicsit hátrább is állva hallgatta válaszaimat Fülöp Zsigmondról. És fölháborodásomat. Már miért ne vehetnék vissza: a darwini elvei miatt!?

Ő meg volt franciatanárunkat, Pollák Ernőt nemrég az Andrássy út egyik kávéházsarkában, üres asztal előtt, magányosan látta üldögélni. Több napos borostával.

Ötleteimhez nekem mindig csak társ kellett; akkor már a kivitelükben sem voltam kevésbé friss, mint a kisütésükben.

Pollák Ernőt valóban megcsupált állapotban leltük meg néhány nap múlva, az Andrássy úti kávéházakat ismételten sorra járván. Asztalán csak egy pohár víz, szomorúan ritkás kenyérmorzsák. Ő maga piszkos szélű inggallérja fölött éppoly borostásan, kialvatlanul. Egy éve nem láttuk. Ő rám ismert, a franciásoknak nem az utolsó sorában álltam. De nehezen oldódott föl. Azért-e vajon, hogy mint tanárunkra, mi itt is eleve fölfelé néztünk rá? Furcsán fordult ez a tavaly még sziklaalapú helyzet. Mi faggattuk kérdéseinkkel, s ő meresztgette oldalt a szemét a nehezen kiadott feleletek előtt.

Így hát csak másnap álltunk elő gyakorlati ötletünkkel, hogy szeretnénk gyűjteni számára a legkedveltebb tanítványai között.

Az igazság az volt, hagy már gyűjtöttünk. Ezt elutasította: erre nincs szüksége. De azért eltűrte, hogy kabátja oldalzsebébe Imre belecsúsztassa azt a néhány bankjegyet, amit csőszerűre nyomogatott, s gondolom nedvesre, az akkortájt mindig verejtékező markában.

Segítséget csak abban venne szívesen bárkitől: hogy juthatna el mihamarabb Bécsbe. Illetve veszélytelenül Sopronba. A vonatokon, főleg a messzejáratúakon a románok és különítményesek versenyben igazoltatnak, egyaránt külön gyanúval a „rendezetlen” állapotúakat. Sopronban már jobban egyenesben lenne. Közel a határ, és ő ott a falvakban is lel közvetítőt, már csak édesapja összeköttetései révén, mert Sopronban úgy főrabbi, hogy a megyében szintén első egyházfő.

De tart attól, hogy vonatra szálljon; a pályaudvarokat akár megközelíteni is veszélyesnek tartja. De ha kikísérnénk, legalább Kelenföldig együtt utaznánk vele, s esetleg még tovább, s búcsúznánk el tőle a kalauz előtt, öleléssel.

– A farbarúgás helyett, amit érdemelt volna – mondta évek múlva kebelbarátom, Pap Károly, az író, midőn neki mindezt elbeszéltem, megtudván tőle, hogy a mi volt franciatanárunk (későbbiekben neves bécsi lapszerkesztő) neki testvérbátyja.

Faggattuk persze ott a kávéházi sarokban a többi tanártársáról. A legriasztóbbat Varjas Sándorról tudta. Azt kétségtelenül föl fogják akasztani. Az után ítélve, hogy milyen hajszát rendeztek elfogatására, külföldre riasztva feleségét, gyermekestül. A propaganda főbiztosa volt, és az eszmeterjesztőket sújtják legirgalmatlanabbul.

Még aznap délután bementünk a pedellusi szobába. Varjas lakáscímét még a régibb nyomtatványokon megleltük.

 

 

A szép kilátás akkortájt csatlakozott az élet magasabbrendű igényeihez. Buda hegyeit a gépkocsikkal könnyebb volt meghódítani, mint lovakkal. A villákkal és kertes házakkal az előkelő városnegyedek az Andrássy út végéről ekkortájt kezdték átvándorlásukat a Rózsadombra és testvéreire. A szemüdítő ablak a legbecsesebb bútordarab lett. Ízlésemhez illő, szép városi lakásban először a Varjas Sándorékéban jártam. Úgy volt gazdag, hogy jó igényre vallóan volt választékos. A Gellérthegy utcában feküdt, mely dacolva nevével, a Naphegy legszebb pontjáról élveztette a szemmel a királyi várat, az Alsó-Krisztinát, az Erzsébet-hidat. Ott terült teljes festőiségével Krúdyék még ép földrésze a rác templommal, a Tabán.

Korunkbeli, de jó, ha mellünkig érő, tömzsi süldő lány nyitott ajtót, s hátrált be rögtön előttünk olyan ijedelemmel, amitől csúnyácska arca így még el is torzulva, már megsimogatnivalóra vált.

Világmegvetését Lusztig Imre nemcsak némán is tartalmas ajkbiggyesztéssel tette közzé. Medvejárását éppily célból hangsúlyozott lompossággal fokozta. A fiatal lány – Janka – szeme mégis rajtam futkosott nagyobb ijedelemmel.

Emiatt ismét kell némi kitérőt tennem.

Mi, gyerekek, a puszta kánikulájának vastag – és nekünk oly édesen bársonyos – porában mezétláb jártunk. A tél mélyebb havában csizmát hordtunk. Cipő csak a kettő közti idő kedvezőbb napjain került a lábunkra. És persze nagyobb ünnepeken, főleg ha rokonlátogatóba mentünk, vagy rokonok látogattak hozzánk. Akkor is, mihelyt lehetett, szabadultam ezektől a szalagos, gombos – annyi babrálást kívánó – kényelmetlenségektől: pajtásaim, a béresgyerekek köznevetsége voltam bennük.

Gimnazista koromtól fogva két pár cipővel rendelkeztem, „viselővel” és vasárnapival. Anyám azonban ezeket aszerint váltatta velem, hogy melyik pár ázott át, s melyik száradt meg másnapra. De a házban mindig függött valahol (a kamrai rúdon) egy pár nyugalmazott csizma. Mihelyt ilyen megállt a lábamon, vagyis belenőttem, azt húztam föl váltásul. Cecén télszámra a fronton levő anyai nagybátyám csizmájában dagasztottam a havat-sarat.

Így került már az első pesti őszön rám itt meg testvérbátyám csizmája.

Nem afféle parasztcsizmák voltak. Nagybátyámé adjusztált huszárcsizma; bátyáméi, amilyenben a falusi intelligencia vadászik. Ennek, annak a bekecs a tartozéka. Került valamelyik kamrai rúdról az is rám. Ugyancsak elnyűtt állapotban; de hát még a gazdászok, úri vadászok körében is az ilyenfajta rövid bőrkabát minél viseltesebb, annál becsesebb: szemrevalóbb, mert hitelesebb. Eszembe sem jutott, hogy amiként pusztai pajtásaim közt a cipővel keltettem derültséget, városi iskolatársaim a csizmámat nézik meg úgy, hogy kinéznek miattuk. Noha nem valószínűtlen, hogy erős vidéki kiejtésem mellett ennek külön része volt még tanáraim elfogultságában: eleve nehézfejűnek, magasabb iskolába nem valónak tartottak. Hisz lehet tán még azt a föltevést megkockáztatni: alapjai akkori s majd azutáni beosztottságomnak a népi, majd a népies vonalra e fesztelenül viselt csizmákban és avítt bekecsekben keresendők, noha az utóbbit nemegyszer próbáltam sárga cipőkrémmel vidékietleníteni.

Janka, ahogy jóval később elmondta, pisszenni sem mert arról, hogy valóban az vagyok-e, akinek gondolt. Annál kevésbé, mert – érthető óvatosságból – igencsak kifaggattuk őt; tudni akartuk, kihez intézhetünk aztán bizalmasabb kérdést.

Míg a kislányt, helyesebben a kislány termetű lányt megnyugtattuk, időbe tellett. Akkor pedig az iménti bizalmatlanság annyira az ellenkezőjére fordult, hogy már-már könnyre fakasztotta. Betelepedtünk a karosszékbe. Tapintatosnak szánt kérdéseinkre rokonian nyílt válaszokat kaptunk. Végigvezetett a lakáson.

Gyönyörű lakás volt, nem árt még egyszer megmondanom.

Szememben csak a legízlésesebb, amit addig láttam. Lusztig számára, aki népes családdal túlzsúfolt proletár udvari szoba-konyhában nevelkedett, pompázatos.

Rengeteg könyv, de nem polcra hányva, mint az iskolai vagy szervezeti könyvtárakban. Metszett üvegű szekrényekben. A szekrények meg mind politúros, ragyogó keményfa, Kozma Lajosnak akkor új divatú stílusában. Összhangban az állólámpával, a karszékkel. Minden szoba, az egész lakás újkorian meg volt tervezve, és még melegen őrizte egy nemrég kiröppent boldogság nyomait. A hálóban a franciás, nagy páros ágy, a dolgozóban a hatalmas, de ugyancsak párosan egybeszerkesztett íróasztal; voltaképpen két asztal, két munkahely volt. Látszott, hogy az emberpár, aki itt élt, nemcsak a paplan alatt, hanem szellemi munkája közben éppúgy szereti egymás közelségét. Varjas felesége hasonlóképpen tanárkodott, noha igen jómódú család lányaként.

Ennek az üdítő közösségnek levegőjét árasztotta a fürdőszoba, az asszonyi ízléssel üvegpolcokra sorakoztatott női és férfi testápoló kellékekből. Hogy fürdőszoba lehet szép és világos, ott tapasztaltam meg először. Ritka volt a fürdőszoba a falusi kúriákban, és ha mégis: vaksi és lomtár egyben.

Varjas felesége – Kemény Irma – a kisfiukkal valóban külföldre menekült. A férfi öccsét – Elemért – szintén letartóztatták. A kislány az események ilyen mennyezetszakadása közben került föl Pestre, hogy őrizze valaki a lakást, és ellássa a börtönben levőket azzal, amivel lehetett, azaz amire ő képes volt, s amit a szabályok megengedtek.

Ide valóban jó helyre és jó időben érkeztünk. Szabadjára engedhettük a segítő szándékunkat, azt a (higgyük, természetes) kamasz lovagiasságot, amelyben úgy összefér az ötletes tevékenység és a felnőtteskedő fontoskodás. No és a meggondolatlansággal rokon merészség.

A megszeppent vidéki süldő lányt mi, a nála alig idősebb fővárosiak oly bőkezűen biztosítottuk segítségünkről, hogy e segítés lehetőségéről hovatovább mi magunkat meggyőztük. Mi lehetett ez a segítség?

Nem kevesebb, mint hogy Varjast minél előbb visszahozzuk ide a lakásba, mintegy a húga kedvéért; hogy nyugodtan töltse éjszakáit!

Mi támogatta ezt a hiedelmünket? Először – bármi furcsán hangzik – ez a szép, nagy lakás. Oly távol esett a börtönök világától! Úri ízlésével olyan biztonságot lehelt! Aztán: Varjas senkinek sem ártott, nem követett el hát semmit. Félreértés lehet csak, hogy érte jöttek, és gonosztevők érdemelte durvasággal hurcolták el (mellbe lökve többször a szakácsnőt). S végül: Varjas még a főkapitányságon van, azaz még csak elfogva és nem letartóztatva.

Nincs veszélyesebb fok, mint amely a hallomást jólértesültséggé emeli. Lusztig egy ügyvéd argumentációjával magyarázta el, hogy mi a különbség, ha valaki a rendőrség vagy az ügyészség foglya. És én tódítottam a szavait. A rendőrségen akár egy őrmester megteheti, amit később maga a főügyész sem.

Voltaképpen tehát a bejutás a rendőrségre a megoldandó. A kihallgató kapitányok csak rokont engednek maguk elé, mérlegelendő, hogy adnak-e engedélyt a fogollyal való beszédre.

A vidékről érkező rokont már a kapuőrség bebocsátja.

Ekkor tudtam meg Jankától, hogy dombóváriak. És még mindig nem födte föl, hogy valamiképp engem szintén dombóvárinak vél.

 

 

Hogy milyen lesz Pest holnapja, baloldali-e vagy jobb (hogy summásan szóljunk), azaz hogy milyenné jegecesedik a jövő, azokban a hetekben az még olyan zűrzavaros volt (cseppfolyós, a szólás szerint), hogy még a mi vakhiedelmünk sem tetszett képtelenségnek: talajra vélhettük állítani.

Nem volt-e vajon sok minden talajtalan képtelenség?

Franciatanárunk azért ült naphosszat a Japán kávéházban (az ablakon át fölismerhetően), mert úgy tudta, hogy körözik (vagyis csak a lakásán). Az első kommunista foglyokat a vörösőrség egyenruhásai vezették szuronyok között. Ezeréves országok következő ezer évéről döntöttek külföldi parancsnokocskák, akik otthon a tiszti kantinban a pincérnek sem adhattak ilyen hangon utasítást. Nemzetek szintjére a mélyből nemcsak a „kültelkek söpredéke” merült föl, hanem a bíróságoké, papneveldéké, művészi köröké, bemocskolva, amit ajkukra és kezükbe vettek. Tengerészek és misztikus magánbölcselők ültek – ahogy még majd részletezem – lóra, lehetőleg fehérre, s vonultak, ahova utat kaptak.

A mi képtelenségtünetünk Lusztiggal pedig az volt, hogy ami ilyesmi az utcán szemünk elé került, hangosan kommentáltuk, mindenki füle hallatára, sőt nemegyszer hallgatókat keresve.

Közép-Európában tán Pest nyújtott minderről leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a vöröskatonák egyenruhájához képest papagájtarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is és ott is kört. Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat oly szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát. Eszükbe se jutott, amit pedig az öreg vénasszonyok odasandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a forradalommal védekező magyar munkásosztályt? Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki még a magyar proletárságnak a tavasszal, hogy a termőterületeitől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a dolgozó rétege néz fagy- és éhhalál elé, de hónapok leforgása alatt? Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá a kezét a más köpenye mögül vitézkedő miniimperializmus, hogy még onnan is továbbnyúl. Hisz annak a közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el, mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen az országhatár, ha folyam jelzi.

A védekezésre kényszerült Magyar Tanácsköztársaságnak annyi fegyveres ellensége volt, hogy körhintaként kellett forognia, hogy kivédje a csapásokat. S mindennek tetejébe a tamerláni nagajkás barbárság és a machiavellii sima fondorlat. A válasz tehát az iménti kérdésre oly kereken egyszerű, hogy igényes irályra törő toll sem fogalmazhatja másként, mint ott Lusztig a helyszínen: az európai történelem ilyen fondorlatos, mocskos eszközökkel végrehajtott testvérledöfést, ennél szennyesebbet, tehát tisztázandóbbat keveset ismer.

Azok az egymást láthatóan élccel traktáló urak csapdából odavetett hullán álltak – vettem át (lám, tartósan) Lusztig szimbolista lényeglátását.

Persze a polgárság, amelynek nemzeti tudatát ugyancsak szélsőséges irányba csapkodta a szél, fölszabadítóként ölelgette volna őket. De látványnak mégis zavaró volt a háborús évek alatt annyi torz rajzon ábrázolt ellenséges egyenruháknak ez a parádéja. Ha a szívnek tán nem, a szemnek idő kellett, hogy megszokja a szépet az érdek szerint.

Ilyen gondolatokat cserélt még serdülő és ekként még vadul burjánzó elménk akkor is Lusztiggal, mikor a főkapitányság épületét megközelítettük a Lánchíd felől. Mert itt volt az első igazoltatás, hogy csak a Zrínyi utcába bejusson az ember.

Máris valamit a tüzetesebb tisztázásra s mentségünkre.

Az „irreguláris” tiszti különítmények rémtetteiről közöltek, bár töredékesen és burkoltan, a hovatovább megjelenő pesti lapok is. És természetesen az emigrációs sajtótermékek, elsősorban a bécsiek, teljes erővel bocsátva a hangot. A hadviselő és most győztes forradalomtipró reguláris csapatok tetteiről egy betűt sem. Természetesen, ez a szó illik megint ide. A polgári emigráció bécsi lapjai az utódállamok jóindulatára szorultak, ha egyebet nem, előfizetői díjakat nézve. De hisz arra szorultak a határokon úgy-ahogy azok az idegenbe menekülő forradalmárok, akik a polgári életben ott akartak kenyeret találni. Érzékeltetni, hogy a körvadászat, a „zsákba” hajtás milyen hatalmas volt, jártak az utcán pipacsvörös köpenyű szpáhik, kékmellényes szerecsenek is.

De Lusztig különösképpen azok ellen a friss vállszíjasok és tarka köpenyesek ellen vicsorgott, meg-megeresztve nyelvét, már-már veszélyesen, bárhol az utcán.

– Vigyázz! Mit csinálsz, ha valaki meghallja?

– Leütöm!

Képes lett volna rá, ahogy a bikatermetéhez, -járásához bikaként fújni tudott.

Sógora és annak néhány barátja a frontról pihegőn hazafutva a rokoni rejtekhelyeken legkeserűbben az északi front iszonyait köpködték magukból. A Szibériából hazatért (s ellenük azonnal harcba vetett) legionisták a nem dicsőséges csetepatéik kudarcait az orosz vörösökkel szemben itt bosszulták meg a magyar vörösökön, a foglyokon persze ők is.

 

 

A főkapitányság közelében tüzelt éppúgy Lusztig.

Korán jöttünk, várnunk kellett.

A gépkocsik akkor még nyaranta fedetlenül jártak, mint a hintók. Az idegen egyenruhák és csákók ezekben még jobban rikítottak. Lusztigot egyszer valósággal kapu alá kellett vonnom, úgy fortyogott. A gépkocsiban ülők egyenes derékkal forgatták fejüket, szinte színházi páholyból. Tetszett nekik a szomorú látnivaló, s az hozzá, hogy őket honnan látják. Fiatalok voltak. De hát mi éppúgy.

Jött ide szintén ilyen utasokkal kocsi. Behajtott a Zrínyi utcába, igazoltatás nélkül.

Lusztig csak nem fékezte türelmetlenségét a Lánchídig kikorzózó parádézgatók láttán. Hisz őnekik maguknak tudniok kellett, hogy távoli nagyhatalmak diplomáciája győzött itt, és nem ők! Nem jutott eszükbe vajon, hogy ugyanolyan diplomáciajáték holnap közülük buktat egyet-egyet a földre, s helyeztet az ő népük sebesült testére ilyen kipucovált csizmákat épp a szomszédságból?

Azért beszélt, mert hisz – azt véltük – mindenkinek ez volt most már a véleménye. Nem úgy, mint az első napokban, amikor még Lusztig szerint tapsot kaptak! De kiktől?! Agyalágyultaktól!

Úgy, ahogy az olaszokat nézte emberi kíváncsisággal az utca népe. A Doberdóról az a hír terjedt, hogy gyenge katonák, s íme, ők mentették meg a cseheket. Nélkülük Stromfeld munkásezredei Kassától, Eperjestől egy iramban Prágáig verték volna a legionistákat, így tudtuk. Jókedvűek voltak a digók, de ők úgy, mintha egyszeriben hőssé visszazökkent fegyvertársaikon nevettek volna. Digó az olaszok háborús gúnyneve volt; nyilván a mondatkezdő dicó-juk nyomán. Közlegényeik bemutatkozásul az utcán azzal böktek magukra: digó; s nemcsak a gyerekek nevettek, az öregek velük. Garibaldi és Kossuth neve valamiféle kézfogás emlékét idézte a levegőbe.

A románokról a szóbeszéd nem lett kedvezőbb annál, amit fegyveres ténykedéseikről most már azok is komoran terjesztettek, akik még segédkeztek volna nekik a „rend helyreállításában”. Azért nem járnak, csak elvétve, a vonatok, mert viszik a mozdonyokat, a vagonokat, szerelik le az üzemeket. Ahol a munkások amerikáznak vagy ellenállnak: román mérnökök rendelkezése szerint román munkások járnak kezére a katonaságnak. Nem volt elég, hogy a magyar proletárállam támogatására tervezett nemzetközi sztrájk kudarcba fúlt. A magyar proletárosztályt haldoklásában még esendőbben elárulják a nemzetközi sorstársai. Mi hát a remény? Nem kis ellentmondásként reményünket ettől csak állhatatosabban fűztük a nemzetközi forradalomhoz. El kell jönnie! Épp ez a rengeteg átmeneti igazságtalanság fogja kirobbantani a végleges igazságot! Nem először csodálkoztam el a morcossága folytán fatuskónak tetsző Lusztig tájékozottságán akár még a tudományos szocializmus kanyarjaiban.

Nem emlékszem, miért kellett délnél tovább ténferegnünk Deáknak nyugodtan gubbasztó és Széchenyinek feszült tagokkal álló szobra körül. Mintha vitatkoztak volna. Most aztán lett okuk rá! Ültünk egyet az Akadémia lépcsein, megnéztük apróra az árvízi hajós féldomborművét, melynek elmagyarázásával hajdan – Pestre érkeztem első idején – keresztanyám bámulatát kivívtam. Nem akartunk feltűnést kelteni, átmentünk Budára a Lánchíd egyik oldalán, s a másikon jöttünk vissza. Keservünkben azon élcelődve, hogy lám, annyi forradalmi vívmány azért megmaradt: nem kell hídvámot fizetni. Mindenki nemesi kiváltságot kapott! Aztán a lépcsőn ültünk, napos helyen. A Duna könyörtelen közönnyel hömpölygette a jelent a múltba. Aztán pajkosan, kimeríthetetlen fölénnyel sodorintgatta elénk a jövőt.

Mintha némi időre valaki hozzánk csatlakozott volna. Ő hozta a régimódi, szokatlanul nagy zsebórát?

Arra vártunk, hogy a Zrínyi utca sarkán álló őrszemet leváltsák? Megbeszélésünk szerint Imre hátramaradt az akkor még alacsony öntöttvas ráccsal övezett kis kertben, Szarvas Gábor mellszobrát vizsgálgatva. Az elül-hátul hegyes katonasapka fiatal parasztarccal fordult felém, amikor az úttesten át feléje indultam. Kabátzsebemben annyi dombóvári vonatkozású bizonyítvánnyal, amennyit fiókjainkban csak fölkutathattam. Nadrágzsebemben ott ketyegett, bőrön érezhetően a Lusztig szerezte óra; ha megrázták, órákig járt.

Fejemben pedig a terv, a szinte katonai teendő harcvonalról harcvonalra.

A leszúrhatatlan pesti humor akkor már jó ideje u-val és á-val ejtve, urának hívta az órát.

Éjfél után, a belváros utcáin bár, az igazolások jóra vagy rosszra eldöntő kérdése: „Hun urá?” – így hangzott.

Közel léptem a felém tartó, fiatal őrszemhez. Félig tenyerembe takarva megmutattam neki az órát, s elvégeztem a leckéül kapott néma karmozdulatot (miközben tenyeremet összecsuktam), hogy akkor adom oda, ha majd kijövök.

Minden szobában folyt kihallgatás. Több asztalnál.

Persze nem a főkapitány elé kerültem. A helyetteseinek egyik ötödrangú helyetteséhez.

Még nem döntötte el, melyik irányzathoz, illetve melyik irányzat melyik árnyalatához tartozik. Arcjátéka éppoly összetett volt, akár egyenruhája, a láthatóan frissen fölvarrt rangjelzéssel.

Átvette a Lusztigéknál gyártott dombóvári levelet (de eredeti dombóvári borítékkal), hogy rokoni, vagyonügyi dologban kell Varjastól gyors választ kapnom, s vinnem haladéktalanul Dombóvárra, mert birtokperi elmarasztalás fenyeget.

Ezt Pápai Jenő, Lusztig jövendő sógora fogalmazta, belefűzve, ahányszor csak belefért, Varjas doktori címét, egyetemi grádusát.

Alig ismertem rá, igaz, csaknem egy év óta nem látott (illetve egyszer, autóban véletlenül megpillantott) tanáromra. A nagy termetű őr, a magasan villogó szuronyok és rendőrsapkák Varjast még alacsonyabbá tették. Görnyedtebb volt, gyors madárszeme feketébb.

Ha nem borotválkozhat, nem tisztálkodhat, nincs az a fogoly, aki már egy hét múlva nem lesz jellegzetes bűnözőtípus.

Ő azonban, ő azonnal megismert.

Fegyelmét megőrizte. Ítéletalkotása, helyzetfölfogása mutatta, hogy milyen idegállapotba került az utóbbi hetekben.

Kezébe adtam az Eötvös utcában készült levelet. Itt még belezökkent gyorsan a szerepjátszásba; igaz, hogy csak igent vagy nemet kellett mondania az én előre meggyártott szavaimra.

Meghökkentő az volt, midőn arra az aggodalmat oszlató mondatomra válaszolt, hogy mindent megteszünk mielőbbi kiszabadulására. Úgy értelmezte, még aznap estig. Alig tudtam hangot ejteni. Még kevésbé, mikor közvetlenül azután arra kért, vigyük vissza mielőbb a Fővárosi Könyvtárba Wundt Völkerpsychologie című, barna bőrkötésű művét. Ezt föl akarta íratni velem. Nem merülnek föl emlékezetemből további beszélgetésünk részletei. Én szintúgy feszült idegállapotban voltam, már idejövet. Ki volt szabva szorosra az időnk. Fegyelmezetten haladtam bejövet a lépcsőházban a belső udvar szűk folyosóin. A cementen, a kőlépcső kitaposott fokain szakállas, emberietlen bűnözőtípusok várakoztak, kézzel odabilincselve az egészséges arcú őrzőjükhöz. Volt, aki a földön ült, szabad kezével bekötött fejét fogva. Azt hittem, mindezt csak szemem szedi magába.

Távoztomban már – ezt vettem észre – a fogamat, öklömet szorítottam: az az elmebomlás környékezett, hogy hátha nem jutok ki innen.

Odaadtam a kis őrszemnek az órát. Összevigyorodtunk, hiszen kölcsönösen hasznára voltunk egymásnak. Jogos volt a hálának az a pillanatnyi megtündöklése.

De Lusztiggal már azért ültünk egy kis időt a Duna-parton, a víz közelében, hogy tárgyilagosan, higgadtan rakjuk tovább a képtelen terv tégláit Varjas kiszabadítására. Méghozzá valóban mielőbb, míg nem adnak be ellene vádiratot.

Csak aztán mentünk őhozzájuk, megvinni a dombóvári levél kiötlőinek és meggyártóinak az eddigi eredményt. Igen biztatónak éreztük. Kápráztató volt; igen szemfényvesztő. Vakon hittük, ilyen lesz, ilyen egyenes a folytatás.

A ház, ahol Lusztigék laktak (az Eötvös utca 8.), a hatodik kerületi vásárcsarnokra nézett. (Csak a ház, mert a lakás udvari volt.) A csarnoknak a Hunyadi tér felől is építettek bejáratot. Nemcsak utam megrövidítése végett szoktam átvágni rajta; akár kerülőt végezve. A krumplihalmok földszagot leheltek, a zöldség, a savanyú káposzta az otthoni földpincék éltető dohosságát.

A csarnok pultjain és asztalain most már mutatkozott áru. Nem úgy, mint nyáron, amikor olyan üresek voltak a standok, hogy sort sem kellett állni. Legjobb esetben egy-egy darab tökért. Illetve tökdarabért, mert még abból sem jutott egész.

A leghatásosabb hangulatteremtő mendemonda a forradalom ellen az volt, hogy a nagy- (és kis)-hatalmak „élelmiszerblokádja” okozta a város valóban keserves ellátatlanságát (ahogy a „szénblokád” majd a téli fagyoskodást), és hogy a tanácsrendszer megszűntével áradni fog nyugatról az áru: megrakatnak az asztalok és tűzhelyek. Nyugaton éppúgy a szükség volt az úr, de ez a háromszorosan képtelen hiedelem ott volt még a jóhiszemű szociáldemokraták érvei közt is. A tömegek érdekét vélték hangoztatni.

Valahányszor Imrével átmentünk a csarnokon, összepillantásunkat a fanyar elégedettségnek az a vigyora kísérte: na tessék, itt van, megkaptátok. A bádog árusítóasztalok már nem voltak üresek, de maga a csarnok alig népesebb, mint azelőtt. A kukoricakenyeret csak „kék pénzért” adták, a kékpénz-nyomda pedig már az új rendszer kezében volt. Kik lehetnek hát ritka vásárlói akár annak a nyúlós, rézsárga kenyérnek, és arrébb az oly rég nem látott oldalszalonnáknak, rég nem hallott hápogó kacsáknak? A társadalom, mondhatni szemnek és fülnek kiáltva, kezdett ismét osztályokra hasadni már itt lent, ebben az éppen csak eltengődő városrészében. Most majd tanulni fognak! – mondta szájunkon az az epeként nyelhetetlen elégedettség.

Fönt, a szoros udvari lakásban az eredmény éppúgy vakká kápráztatta a levélgyártókat, s a közben odagyűlt várakozókat. Tervünk ifjú részeseit.

Egy-egy társadalmi osztály éppoly késve érzékeli a bár halálos sebet, éppúgy képes még lépdelni, akár rohanni, mint a meglőtt katona.

Meg aztán: kik is voltak, voltunk mi, kamaszok, ott jelen, a „zsákba” kerített, a (több oldalról) golyót kapott magyar munkásforradalom képviselőiül abban a sötét udvari szobában, ahol hangosan beszélni sem ígérkezett tanácsosnak?

Pedig ugyancsak fennen folyt a szó.

Azok közül is lehettek ott néhányan – Normai, Schlézinger –, akikbe sikerrel karoltunk bele (főleg Lusztig) az iskolafolyosói pénzgyűjtő buzgalmunkban.

És aztán Lusztig fiatal sógora (vagy sógorjelöltje), Pápai Jenő, a volt fölvidéki harcos s annak egy még fiatalabb, ugyancsak a Fölvidéket járt vöröskatona-társa.

Ők vitték a szót, a volt „csillagosok”.

Túlszökkentünk persze hamarosan a Varjast illető megbeszélendőkön. Mert hisz vajon mit tudhattunk volna mi ott akkor még „megbeszélni”? – Jankáék nélkül.

Viszont annyi hiedelem fűtötte itt még most a szíveket, hogy ha lett volna pontos vonala – s a vonal alatt alapja – a „további megtárgyalandóknak”, lezökkenünk mindenképp arról. Mintha azt már megoldottuk volna azzal, hogy: cselekedni! Akkor pedig majd sietnünk kell föl Jankáékhoz.

Nemcsak a nyugati határzár elmúlásától várt csodát a vaksi (a puszta lehetőségektől elkápráztatott) remény. Nem volt kevésbé gyermeki – sokak számára –, amelynek ilyen tündérvilágot hozó csoda a keleti határzár megnyitása lett volna. Egyesülés a tavasszal már Galíciát közelítgető orosz Vörös Hadsereggel, Lenin Moszkvájával!

(Ide tartozik, amiért jó néhány évtizedre előrenyúlok. Összeismerkedésünk után gyorsan összemelegedtem a legnagyobb élő orosz költővel. Nagyjából egykorúak voltunk. Az 1919-es, annyi magasba s mélybe szertelenül csapó esztendejét ő Szibériában töltötte. Éhség, vérontás és veszély: mit hoz a holnap, és: mikor lobban már föl Nyugat-Európában a világforradalom?! Éltek magyar hadifoglyok a városban; csodákat beszéltek távoli meleg hazájuk buja földjeiről, szabadon legelő nyájairól és falkáiról. Országutak hosszán roskad a szőlő, kétmázsásra hízik a koca. Mikor végre ott nyugaton fellobbant a testvértűz, s elsőül éppen az áldott Vengrijáról, a melltágító újsághír már másnap legendává tágult: a magyar munkásezredek maguk előtt kövér kondákat és nyájakat terelve nyomulnak előre, egy lendülettel Irkutszkig!)

Mindmáig senki nem adott odavetőleges közérzeti rajzot sem arról, hogy a néptestvériség milyen üdvözültségével énekelhették az Internacionálét azok a magyar vöröskatonák, akik Késmárk fölött, a régi országhatár új oszlopainak kidöntése után, Galícia felé már-már úgy ernyőzték tenyerükkel elkápráztatott szemüket: mikor tűnnek föl Bugyonnij legendás lovasai. Hozva magukkal biztonságot végre, és némi kenyeret, Ukrajna világhíres búzamezőiről, a fekete földről.

A boldogság micsoda napjai voltak azok a reménykedőknek!

Annál fogcsikorgatóbb volt a düh, ahogy Lusztig sógora, de még inkább az akkor megismert katonatársa fordította újra s újra a szót arra: miért nem lehetett folytatása annak az örömnek? Hogy harsogott a helyi zenekar Eperjesen, hogy áramlott a nép, dobálta a menetelőkre a virágot! És Kassa! A zsúfolt térről úgy zúgott föl minden mondat után az éljen, hogy Kun Béla nem röstellte ott az erkélyen a könnyét törölgetni. Ki gáncsolta el hátulról azt a boldog testvérkarba rohanást, ki felelős azért a végzetes tőrszúrásért, illetve tőrszúrásokért?!

Alig lehetett csitítani azt a „vendégként” ott tartózkodó volt vöröskatonát, aki annyira büszke volt egykori „csillagos” voltára, hogy sapkacsillagát még mindig kabátja hajtókája alatt hordta. Már-már maga is sírt. Úgy idézgette épp a vígságát azoknak a napoknak. Ki nem fogytak akkor ők a fronton a nevetésből. Még ha golyó fütyült is a fül mellett.

(Ha nem fűzöm ide, tán örökre elkallódik ez az ugyancsak ebbe a szövésbe kívánkozó, ugyanígy – később – első kézből nyert szál. Idősb W. S. ugyanebben az időben előnyomuló gyalogosait még aktív huszártiszt módján, lóháton vezette, mellettük ügetett. Látva a porlepte arcokat, a pillák egyre sűrűbb verdesését, elröstellte magát, leszállt a nyeregből; a marsolók között akart haladni, megosztandó a fáradságukat. Visszakényszerítették azzal, bízza csak rájuk a fáradságot meg a gyaloglást: a század zöme a budapesti éttermi munkások harcba vonultjaiból rekrutálódott. A tréfás politikai megbízott pincérkendőt csapott bal karjára, s az altisztek a csüggedés perceiben olyan hanghordozással vezényeltek, ahogy a rendelést a konyhába volt szokás bekiáltani. A későbbi tiszti igazolóbizottság dzsentritagjai fölhasználható kártyalapként adták a vizsgáztató kérdéseket a nevezett parancsnoknak, hogy maguk közé – s állásába – visszamentsék: nyilván kényszerből tette, amit tett. „Ritkán vezettem olyan örömmel katonákat” – hangzott ártatlanul újra és újra a válasz.)

De ki felelt valóban azokért a politikatörténetben is útszéli (lesállású) hátbadöfésekért? Úgy értve: kik nem tudták azokat elhárítani, ha ugyan egyáltalán elháríthatóak voltak? A magyar nép egész huszadik századi szabadságmozgalma voltaképpen ott bukott el. Mégpedig – úgy látszott – néhány ember kézközén.

Abban az Eötvös utcai udvari szobában zajlott le előttem először, ami aztán ugyancsak zajló vitája lett a nemzetközi párttörténetnek. Szinte szemem előtt, mondhatni első sejtmagként oszlott két részre a vélemény – és a hiedelem.

Még az asztalverés sem maradt el. Feledve, hogy kint a körfolyosón bárki odaállhatott az ablak mellé, meghallgatni az érveket.

S akkor még jóslásokat. Az érveknek megtámogatását, oly leszögezését a lecsapó tenyerekkel, hogy táncolt az asztalon a vizesüveg.

Mert a vakrémületet a vakreménységgel akkor még maga a város szinte félnaponként cserélgette. A frissen alapított hírlapok címoldalán és a rikkancsok száján ilyenek bömböltek: „Kun Bélát megláncolva Pestre hozzák!”, „Harminc apáca fölfeszített hullája a Parlament pincéjében!” De az olvasó kétszer szeme elé emelte valahol az utolsó lapon leskelő haditudósításban a Pesthez egyre közelebb eső folyó nevét, ahol „az orosz vörös hordák ismét kudarcot vallottak”.

Itt kanyargott tehát boka- és szájközelben elég kivételes szennyel a jelennek valósága, s közben a jövőnek egy homokszemnyi valósága köré olyan stendhali kristallizációt teremtett az a fajta világújító vágy, amely a fiatal szívekben és elmékben erősebb tud lenni a nemi szenvedélynél. Mivel pedig az ifjú nyelveknek a logikai érvek a szerelem tüzével tudják osztani a szót, folyt a vita, már-már a marakodásig. Kitűnt, az a most először látott katona: bölcsészhallgató. Ilyenkor, tudjuk, merő véletlen, ki kivel kerül szembe. Szerencsétlenségemre az eszmék kavargásának (a tömegverekedésszerű társas gondolatcserének) egy fordulóján valamiképp egyszerre csak ellenem villogtatta elméjének nem mindennapi élességű és sebességű kardját. Hogy a „jövő érdekében” meddig jutottunk a felelősség „tisztázásában”, azt elfeledtem. De hogy mit kellett volna tisztáznunk, annak igénye a jövő változatlan érdekéért, az én fejemben máig itt álmatlankodik.

Mert valóban: ki volt felelős, hogy úgy dőlt el – mert akkor és ott dőlt el, a magyar forradalmi szabadságharc végső csatáiban – pontosan fél századra Közép-Európa sorsa?

A számba vehető megfeleltetendők egyik oldalon Kun és Bőhm, a másikon Clémenceau és Lloyd George, meg a hátterükben Wilson és Beneš.

Vagyis itt egy harminckét éves, első mesterségére vidéki újságírójelölt, és egy harminckilenc éves, szakmájára írógépszerelő, ott pedig… a diplomácia magasiskoláját hétpróbásan végzett öregek. Adatszolgáltatójuk és tanácsadójuk Beneš, harmincöt éves, mesterségre kereskedelmi iskolai tanár.

Az én jobbomban (de még inkább Lusztigéban) ez az érv villogott: nem személyek álltak szemben személyekkel, hanem hadviselés hadviseléssel, vagyis bármily merész vadmacska, nem is egy, de négy-öt, még véres mancsú oroszlánnal: tehát vagy előbb kellett volna meggondolni, még márciusban, a forradalmi ujjhúzást, vagy – ha már megtörtént – állni a harcot; akár a pesti tűzfalakig védeni, lépésről lépésre hátrálva kényszeríteni ki valami föltételeket, nem egy kormányvezetőségnek, hanem a proletariátusnak, netán az egész országnak. Fúltunk volna bele inkább újra egy szabadságharcba, mint 49-ben, és ráadásul, hogy… stb. stb. Csattantak persze, s már nemcsak a bölcsész fegyverzetével, erre a fölismerhetően cecei (Madarász József-i) ájerű kuruckodásra a csontig suhintó ellenérvek, főleg a dolog képtelenségeit záporozva: a történelmi elkerülhetetlenségek, a sajtként szétvágásra ért monarchia földarabolásának szükségessége, a nemzeti államalakulások a fejlődés törvényszerűsége szerint.

Tudnék innen, az idő e távolságából, jó néhány ellenellenérvet súgni (vagyis már igazán nem madarászi hangöblögetéssel) annak az egykori szertelenkedőnek, annak a katonának. Mert végül ezzel torkoltuk le. Más sajtot szétosztani, mint eleven testet; meg akárhány nemzet szabadságát egy harmadik nemzet elnyomására építeni; olyan történelmi veremásás, amelyben semmi alapozás nem áll meg, de ugyancsak szolgálhat buktatónak. Közép-Európa államainak az első földlökés után elkövetkezett, oly szomorú sorozatos összedőltéért tehát az felel, aki a területekre ily alapozású terveket nyújtott be, csatolva hozzájuk megnyerő tanácsokat és jóslatokat, gyökeres adatok helyett.

Szálljak be most már a „csillagos” mellett abba a hajdani vitába, visszaszárnyalva innen oda, abba a robbanóra feszült, udvari szobába? Valamiféle olyan kötelezettségérzet, hogy: élj, író, a lehetőségeiddel.

Beneš – a korabeli leírások szerint – azzal győzött, az ült ki arcára is, hogy hallatlan szívóssága és munkabírása ráadásul szerényen bájos volt. Ez nagy elhitető erő. Nem egy történetíró ennek tulajdonítja olyan végzetes hatású tanácsainak és „adatainak” érvényre jutását, mint Tuhacsevszkijnek állítólag tőle eredő gyanúba keverése, a szovjet Hitler-ellenes szövetség tervének elvetése, a gyászos emlékezetű kassai kormányprogram, mely a Lebensraum tébolyának klinikai tüneteit mutatja. Volt s lesz szó a magyar államvezetők fölmenthetetlen történelmi felelősségéről. Kisantantbeli versenytársaik a jövőrontásban most csak azért érdemelnek külön figyelmet, mert kezdetben, 1919-ben, mint láttuk, ők voltak a cselekvők, később pedig ők akartak szerezni országaiknak – bármi áron – fölényt, egyenjogú megbékélés helyett. Az oly gyászos Clémenceau-féle sakkhúzásban, noha a kezeket ő vezette, Beneš számára van mentő mozzanat. Ezúttal elsősorban nem az ő munka- és mosolyképessége bírta rá arra Wilsont és Clémenceau-t, hogy a történelemnek bár elkerülhetetlen a fordulata, időlegesen mégis kitérítsék, emberek millióit gázoltatva ínségbe és halálba. Wilson, orvosi látlelet tanúsága szerint, már az Európába való áthajózás alatt az ideggyöngék tankönyvi ábrája szerint viselkedett: izgalmi dadogás fogta el, ha nevezetes pontjaira kellett volna emlékeznie, és csak kézzel integetett, hogy: el-el! Igen, a történelem szekerét ilyenfajta integetés is kitérítheti, időlegesen ugyan, de azalatt mégis fél kontinensek összegázolására. Clemenceau-t el-elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére. A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske, megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő sem akarja látni ipát. A további fáma szerint a gyermeket végül Magyarországon tették korai sírba. A tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma (a Tisza-Duna völgyére vágni), amelyről se Kun, se Bőhm nem tudott, de a Párizsban elkészített hadfölvonulás szorgalmas térképszakértői és kéznél levő adatközlői annál többet.

A mesteri – de hát mégsem nagy ügyességet kiváró – coup sikerült. A Peidl-kormány lemondásával kétszeresen föladott városra csattogtak a tigristalpak. S a tán egyik legfélelmesebb csak most emelkedett, most gyűjtötte az erőt, Siófokon.

Nos, de annak távol tartására csak lesz összeszövetkezés? Elég fegyelem mindazok közt, akiket egyaránt fenyeget a veszély. Hogy Magyarország azzá változzék vissza, aminek már Adyék hadat üzentek! Petőfiék! Batsányiék! És a gyárak népe éppúgy megkapta a leckét, és azt éppen idején! Ha a nyáron még a Ganzban is már-már sztrájk követelte a napi egy liter sört az asztalra – most, amikor leves alig kerül a tányérba –, most lesz hasznos az a lecke, bármi lett az ára.

Szentül hittük akkor, ott, abban az Eötvös utcai kis udvari lakásban. Ebben nem volt véleménykülönbség. Még növeltük ott egymásban az ifjúi hitszomjnak azt a – de mennyire nem lesajnálandó – sacra simplicitását.

Mindezt annak fölidézéséül, hogyan vegyült a forró-meleg és a jéghideg, milyen – hogy mondjam – testvéri ölelkezésben forogtak együtt képtelen gondolatok és kegyetlenül érdes értesülések aztán Varjasék lakásában, ahova Lusztigéktól a megbeszélt időre fölmentünk, beszámolni a főkapitányságon végzettekről. Mint mikor túlfűtőn szobába jeges léghuzatot eresztenek, úgy járt fejemben a világ: a megtapasztalt és a megvalósítható.

Mikor érezze az ember alakíthatónak bár a lehetetlent, mint pelyhedző állú korában? S mi üt vajon jobban férfivá, mint valamiféle kötelesség önkéntes vállalása? És tud-e mosolygósabban belegázolni jelennek bár kloákamocsarába, mint aki a jövő képét – ezért vagy azért – beatricei tündöklésbe kristályosíthatja?

Komolyabban tehát felnőttek sem latolgathatták volna a teendőt, mint mi, amikor Jankának és odagyűjtött, sort álló barátnőinek megvittük az első eredményt a Gellérthegy utcába.

Rendbe tették a lakást (a szakácsnő még megvolt), és csaknem ünnepi asztalt terítettek, olyan ételeket készítve rá, melyek ozsonnának éppúgy megfeleltek, mint vacsorának.

Nemcsak bennünket vártak. Magát Varjast velünk.

Nemcsak ők várták. Alig telepedtünk bele a kényelmes karosszékekbe, jött még egy nővendég. Ismerősnek tetsző arc hozta be szép mosolyát a konyha felől. Lépéseivel már magabiztos asszony. Nem hagyott időt a találgatásra.

Dombóvár (és a megye) legtekintélyesebb vaskereskedésének nagy emeleti lakásában nem szűnt meg annak idején a „zsúr” a nyolctól épp tizennyolc év közti, nem kis számú Rothermer sarjadékok körül. Engemet két osztálytársam, Rothermer Artúr és Ernő, habos kávéra járatott ide, unokatesvéremet – Hadfy Bélát – meg a nagylányoknak udvarolni: zongorán kísérte őket, miután iskolázott szövegremegtetéssel előadta – kitűnő hangján – a kaposvári tisztiiskola kedvelt énekeinek az évi műsorát. Ebbe az együttesbe kellett belehelyezni a most elébem tűnt fiatal madonnaarcot.

Varjasnak ez a húga tanárnő volt. Férje ugyancsak tanár. Mindketten fővárosi tanintézetben. Friss – diktatúrabeli – házasok lévén, a férj lehetségesnek vélte titokban tartani, hogy egy régtől szocialista, radikalista hírű, a Huszadik Század-ba dolgozó, s most még „hírlapilag kompromittált” embernek a sógora. Eltiltotta vajon valóban feleségét, hogy bátyja védelmében lépést tegyen? Bár csak szót ejtsen, akár kartársi körben? Mindkettejüket elcsaphatták volna.

Az okosan megnyerő arcú és szomorúan bájos pillantású asszony titokban jött ide. Titoktartást kért, lányos szégyenkezéssel, tőlem szinte külön. Már ment is. De volt képzelme, hogyan kell ellátni dél és este között vidéki úrifiúkat. Kalappal fején is búcsút bólintott, vissza-behajolva a résnyire nyitott ajtón.

A még el- s elpiruló arcon oly szemmel látható volt az osztályharcos tétel – a társadalomnak ismét két részre osztódása –, akár a vásárcsarnokok elárusítóasztalain.

Imre már kezdett átpislogni a szitán, hogy mi itt a háttér. Kamaszétvággyal s -kajánsággal elégítette ki nyilván nem aznap támadt ehetnékjét annak a szinte röstelkedve hordott díjbirkózói termetének.

Mondjam el vajon, hogy megtárgyaltunk (később) Varjas kimentésére már akkor szöktetési terveket? Kamaszosnak hatna, valóban képtelennek. Holott kifőztünk – sorát kerítjük majd – ennél képtelenebbet is. Sikerrel. Mondhatnám, e tervek folytatásául.

Megbízható emberekre volt szükség. Százszázalékosan megbízhatókra, testvér!

A Dunán nem jönnek át, ott már majd mi várjuk őket, és lövünk. A dunai hidakon a siófoki hadsereg nem jöhet át Angyalföld fegyvereivel szemben. Mert azok a fegyverek megvannak!

A Váci úton mentünk Jani Lajos unokatestvéremmel. Sötét volt, nedves hideg. A Tizenháromház rengeteg ablakán csak itt-ott fény; pislán visszahúzódó, mintegy lesben álló.

Minden szavát elhittem.

Tavasz óta nem találkoztunk. De most, ezt követően több napot együtt töltöttünk, reggeltől estig.

Az ő munkásszázadát annak idején a Dráva és a Mura összefolyásához vezényelték. Harc ott nem volt, de front mégis. A szerb hadsereg is megindulhatott minden órában.

De nyár volt, a Ganzból a fiúk melegellték a vastag mundért, derékig meztelenül ültek a vízparti gépfegyverfészekben. Meredt annyi halászbot a Balkán felé, mint amennyi mannlichercső. Éjszakánként messziről meg-megcsobbant a víz: fürödtek. Itt is, ott is. A merészebbek a folyó közepéig beúsztak.

Egy vasárnap reggel halászladikon átjött két zágrábi diák: Ljubljanában vörös zászlók lengtek, a fiumei helyőrség föllázadt. Odaát, más-más távolokból, tompa harangszó támadt: terjedt a világforradalom!

Most, december elején a két Jani fiú Cecére készült, mégpedig Rétszilasig alkalmi teherautón.

Voltaképpen nem Cecére; közös nagyszüleinknél csak meghálni akartak s díszbe öltözni, hogy másnap megfelelően érkezzenek ki a Vajta fölötti Tápé-pusztára. Apai nagyapjuk, az öreg Jani Sándor ott volt, persze még ember korában, csikós számadó; és népes családjával az a fajta törzsfő, akivel a pusztai méret szerint megtollasodott, megduzzadt nemzetség aztán világgá oszlik. Az öreg „utójában” se költözött be a Cecén szerzett házába. Afféle kettős fejedelemségben uralkodott – és fért meg példásan – vejével, a már csak pusztagazda Pákolitz Vendellel.

Ez készítette most esküvőre legidősebb leányát, Pákolitz Mariskát, akivel a Jani fiúk eszerint első unokák voltak.

Sárbogárdtól balra, le a Dunáig (Sárpilisig), ahány a falu, megannyi a szigetvár az első őszi esőtől az első tavaszi gólyahírig. De Rétszilastól Cecéig, akár a pesti járdán, olyan sármentesen lépdelhet az ember a vicinális talpfáin. Libasorban haladtunk, elöl Pista, ki-kieresztve hangját a magas, hazai szelekbe; ígéretesen rángatták, rongyosították a felhőket a nap elől.

Mindketten dalárdisták voltak. Pista ráadásul valami szólamvezető a karban.

Fel, szocialisták, sorakozzunk!…

Abbahagyta.

Egy-egy szép teljesítményüket a vidéki rokonság vigalmain is előadták, odáig eljutott a dicséret; családi büszkeség volt.

Tudakozódtak persze, mit vigyenek nászajándékul. „Először azt, amit a torkotokban hoztok.”

A Tápéra kivezető úttal is szerencsénk volt. Az a vidék már arra, alig madárröpülésnyire a csupa dágvány Rácegrestől, olyan finom homok, mint a darás liszt.

A szél elsöpört már a cecei éjszaka alatt minden felhőt, s most valósággal a léptünk előtt törölte föl a maradék pocsolyát a mézsárga útról, gyorsuló buzgalommal. A homok már hajópadlóként fénylett, kellemesen szilárd volt. A járási kövesútról letérve kevesebbet kellett a lábbeli tisztaságára ügyelni, mint ott.

Libasort tartottunk váltig, mintha így könnyebben fúrhattuk volna be magunkat a mindig szemközt támadó szélbe. Így nem válthattunk szót, csak kiáltva.

Szőlők között haladtunk, paraszti vágók mentén. Nem őrizte már őket, csak a végükben guggoló kis présház. A szüret rég megvolt, levél sem maradt a még nyáron összekötött venyigéken; mellkasok csontvázát idézték, lefejezett törzsekét.

A szüret óta böngészők se jártak erre. A tőkéken feledt kis bilingek messziről magukhoz rántották a tekintetet, ahogy a nap villogtatta, a szél táncoltatta őket.

Idelátszottak még a présházak mellől a földön halálsápadtra fonnyadt uborkák, a leszedni sem érdemes, mogyorónyi paradicsomszemek; harsogó pirosra értek. Vadul zöldelltek a még föl nem szedett zeller- és sárgarépaágyások.

Jártunk valaha így hármasban már gyerekkorunkban erre. Már akkor mindig Pista járt az élen. A cecei unokák közt ő volt a legidősebb. Ha kínunkban belevicsorítottunk a szélbe, a fogak azt a süvítést kapták apróban, amit nagyban a karók és a drótok.

Könnyünk töröltük előszörte, amikor a Zichyek csupa dalia fenyvesébe fölértünk. Ültetett erdő volt, a homok megkötésére. A fák már hatalmasra nőttek, de alsó ágaikat még nem marták le egymásról. Sima falként álltak a megkeskenyedett út két oldalán, annyi szellő sem mozdult köztük, mint egy szobában.

Csak a gombaszag jelentkezett a múltból. A rókaszag!

A puszta házai a következő emelkedésen silbakoltak. Az énekszó innen már odahallatszott. Lakodalmas házhoz nótával megérkezni csak kocsin állva, szalaglobogással, vagyis vágtatva volt igazán vőfélyes. A kurjongatva begyalogoló béreslegényeket maguk a béreslányok lemosolyogták.

Nem kis részben azért, mert olyan megközelíthetetlen fészek volt a tanyájuk. E fölött a Jani csikósdinasztia fölött legendák lebegtek. Már azért, mert: csikósok! Mesterfogásokkal hátas paripákat törnek be (a hadsereg számára) veszélyesen és merészen, még az öregek is. Homályosították még a juhász számadó nagycsaládosokat is, bár a dolgok természete miatt megszedni magukat nem tudták úgy, mint azok.

Az egyetlen öreg gazda kivételével ezek a Jani-leszármazottak a maguk annyit emlegetett pusztájukról sokasodva nem nyugatra, az ország belseje felé kezdtek rajozni, hanem a Duna irányába. Vitézi tetteiknek híre arrólfelől bőven szálldosott a szélben, főleg ősz és tél idején, amikor a rokonlátogatásokra fél napi gyaloglást megeszik a csizma.

Nem tudom, áll-e még vajon Alap község főutcájának egyik szép háza előtt, de nem az utcán, hanem a kerítésen belül, a puszpángos kis kertben az a talapzatos kőkereszt, rajta a jókora vasfeszülettel, amelyről egy ilyen csikósi vitéz tett az ozorai pusztákig elsugárzott? Én még szekereztem el előtte (ha ugyan nem Pakson vagy Előszálláson), megemelve neki magam is a kalapomat, nem annyira a Megváltó, mintsem a legenda tiszteletére.

Ezek a szabad lótenyésztés lealkonyodásával a hetyke nyergeikből a földre kényszerült csikósok és csikósivadékok csak sisteregve olvadtak be a falvak életébe. A legendaalany Jani-származék magával a falu plébánosával húzott ujjat, rögtön az első esztendőben. Felesége nagy ájtatos volt, de kint a pusztán alig juthatván templomi misére, nem vette hitbeli szokásai közé, hogy a magafajta fejkendős asszonyoknak a cingulusos papokat, ha őket álltukban üdvözlik, kézcsókkal illendő megtisztelniük. Ennek többszöri elmulasztása után a fejkendős olyan szavakkal s hangon kapott figyelmeztetést, hogy a rátarti volt csikós még a közönséges dicsértesséktől is el akarta tiltani a feleségét; nem szólva a saját kalapemelésének a beszüntetéséről. Rántásról rántásra a kötélhúzás során némely pusztai pogányokról végül prédikáció is hangzott el, nem indokolatlanul, ahogy láttuk, s főleg látni fogjuk. A viadal következő lépéseként – istentől való elrugaszkodásának mesterteljesítményeként – ez az öreg Jani, aki a pusztán még csimbókot viselt – egyik kocsmai kérkedésének beváltásául – állíttatta háza elé, közvetlenül a két ablak közé, költséget nem kímélve, a falu legdrágább kőkeresztjét. A fogadkozás ugyanis az volt, teremt ő olyan helyzetet (örökös hadállást), amiben nem ő köszön előre, hanem a világ minden papja végez üdvözlést, sőt keresztvetést, nemcsak az ő személye, hanem a portája előtt, még éjjel is, amikor ő alszik! A vasfeszületet kezdetben évente újraaranyozták. A piros kis öröklámpás olaját esténként újra kellett töltenie a minden alkalommal lovagias elégtételben részesített, ám épp amiatt – ennek következtében haláláig – sóhajtozó és könnytörlő Julis néninek.

Lehetnek a csikósok akármilyen nagyra, ahányan csak vannak, a lóról nem lehet gyapjút nyírni, a kanca nem csöppent közvetlen gondviselőinek tejet, illetve túrót és vajat. Ellentétben a juhnyájjal, a ménesnek egyetlen növendékét sem lehetséges bográcsba aprítani, ugyancsak gondozói határozata szerint. A tápéi csikósleszármazottak már csak azért sem simulhattak olyan szelíden, hogy úgy mondjuk, megzsírozottan a Duna felé eső falvakba és kisvárosokba, ahogy a kaposvölgyi nagy juhászatok juhászivadékai a tolnai szőlősdomb községeibe. A csikósfiúk és -unokák közül – a Janiakról szólva – egy sem röppent föl még csak négy középiskoláig sem, még kevésbé a társadalmi létrának legalább a segédjegyzői, kántortanítói fokáig. A tehetősebbje ingatag – faluvégi – kocsmát, boltot nyitott. A gerinceskedőbbje iparos lett; az első grádicson még önálló, a másodikon már semmi, a harmadikon üzemi munkás. A lányok szintén ilyen „nekem ne kelljen köszöngetnem” foglalkozású családokba kerültek menynek.

Az egyik Jani lány, akibe a legtöbb szorult a rangigényes csikósvérből, de annyira, hogy még a vékony teste mozgásán kiütközött, K. Dezsőhöz, valamelyik pesti gyárnak néha-néha még a Népszavá-ban is megemlített, fiatal főbizalmijához ment feleségül. Ez a háború alatt hadifogságba esett, ugyancsak megsápasztva ifjú feleségét; de hazajött, épp idején ahhoz, hogy az ötszázas munkástanács tagja legyen, s egyben parancsnok gyárának munkásezredében, ekkor és ezután még inkább növelve felesége sápadtságát, szeme izzását, de semmit nem változtatva meg annak büszke derék- és nyakforgatását.

Nagy lakodalom lesz Tápén – ezzel gyalogoltunk a puszta felé. Találgatva, hogy kik lesznek ott a rokonságból. Mármint unokatestvéreim apai, csikós rokonságából, akiket én jobbára szóbeszédből ismertem. Velük az én apai juhász ivadékú családomnak semmiféle kapcsolata nem volt. Noha területileg jóformán csak a Sió–Kapos választotta el őket.

 

 

A három-négy napos lakodalmak, amelyekre néha száznál több volt a hivatalos, vajon hogyan zajlottak le telente azokban a szűk és alacsony parasztszobákban – képzelni sem tudom.

Ebben a lakodalomban a puszta teljes népe volt a vendéglátó. A sütéshez-főzéshez az öreg cselédasszonyok kötötték föl menyecskésre a hagyományos fehér kendőt. Az étel-ital fölhordására, kínálgatására a legények készülődtek, már jóval előbb fölkötve – féloldalasra – az ugyancsak hagyományos fehér kötényt.

Az enni- és innivalót – ugyanúgy a pusztai szokás szerint – jórészt a meghívottak hozták, azaz küldték már előzően ide. Csak a szemnek hiányzott, s nem az orrnak, a ház elől a birkapaprikást napestig rotyogtató rézüst, a gyánti cselédlakodalmak tartozéka, a kifogyhatatlan (méregerős) zabaforrás. A faggyúillat mindig szüretet, társas munkát idéz. Itt a meg-megégő zsír tömény szaga fogadta már messziről az érkezőt, s kószált a puszta néhány háza között.

Szerencsére volt mivel keverednie, legalábbis ott, ahol az evésre terítettek, s ahova terelt családfői minőségében a kvietált számadó, az öreg Jani Sándor, és ünnepies örömapaként a veje, Pákolitz Vendel bátyánk, a mostani (már nem csikós számadó, hanem csak) csikósgazda.

Nagy dohánytermelő hely lett az a puszta. A két legnagyobb épület a két hatalmas dohányszárító pajta volt.

Ezek közül az egyiket kitakarították, kisöpörték, fölöntötték. A gerendák pókhálólombozatát leszedték. A közeli erdőből fenyőgallyakat hoztak a helyükre.

A hosszú levélsimító asztalokon folyt a terítés. Annyi hely volt, hogy abrosz s tányér alig jutott mindenüvé.

Nagy öröm volt – nagy megbecsülés –, hogy unokahúgukról a két legtöbbre – Pestre! – jutott Jani fiú sem „feledkezett meg”. Nagyon is szerették. Kijutott így nekem éppúgy a kettéhajtott bajszú csókokból, az ángyok és ángyikák lelkendező és finomkodó bólintgatásából. Kaptam még női csókot is.

Ittunk és pöfékeltünk. Jól éreztem magam. Az önhittségnek az a pimasz boldogsága, hogy puszta jelenlétünkkel ajándékot és kegyet osztunk, jobban fejembe szállt, mint az a sárgára ért törköly, melyet az örömapa egy csatos üvegben körbehordott, kinek-kinek saját kezűleg töltögetve ugyanabba a szép kristálypohárba.

A menyasszony csak akkor jött ki a csikósházból, amikor már – fehér uszályát baljába fogva – lépett is föl a féderes parasztkocsiba.

A vőlegény a következő kocsiba szállt. Most láttam először. Jó termetű, hajlékony mozgású fiatal férfi volt, de: fehér nyakkendő és fél dinnye formájú keménykalap!

Vajtára mentek le, rögtön vágtatva, esküdni, beiratkozni.

Lalinak nem akaródzott lezötykölődni a vajtai sokadalomba. Pistának még kevésbé. Vöröskatona volt ő is, azzal súlyosbítva, hogy Pogány József testőrségébe osztották be. Már attól fogva, hogy az a katonatanács elnöke lett.

A visszatérőkre várakozó itt csupa férfi volt persze. Az összeházasulandók két családja idegen volt egymásnak. Növelte az összeismerkedés vágyát, aztán a kölcsönös bizalmat, hogy így magunkra maradtunk, mintegy összezárva.

Puszta tekintettel akartam megállapítani, melyik-másik a hőse valamelyik Jani-legendának.

A hodályban a fátyolfinom ködrétegek módjára ingadozott a kék füst. Soha ilyen szép és kellemes teremfüstöt.

A dohánytermelés alig állt kisebb ellenőrzés alatt, mint az arany- és a gyémántbányászat. A hatóság elszámoló pecsétjétől egy kiló dohány nem maradhatott szűzen: nem válhatott magánúton a test gyönyörévé. Fináncok járták párban a dohánytermő országrészeket, olyan kopószimattal, hogy a virágcserépben nevelt plántára lecsaptak, nemcsak a kukoricásba rejtettekre.

Szűzdohány, a legfinomabb minőségű és a házikemencében legaromásabbra pácolt szűzdohány füstje fátyolozta s fűtötte mintegy a tágas helyiség levegőjét. A nem kis kockázatú szabálysértést most annyira elhomályosította az ünnep, hogy mondhatni hatályon kívül helyezte. Ha szemlész, pénzügyőr nyitja ránk az ajtót, ezúttal annak orra sem akad fönn. A törvény szava csak azáltal respektáltatott, hogy a házilag éppoly hajszálfinomra vágott sárga cigarettadohány és az apró kockás, a pipába való barna külön-külön szitában a hodály elkerített sarkában illatozott, a szárítókemence mögött. No de ott meg valóságos sort álltak azok, akik ujjuk közt eleve meghajtották a cigarettapapírt, és azok, ugyanúgy öregek nagyrészt, akik ott ütögették tenyerükbe a kurta pipát, s tették a bagós zacskójukba a bagót. Mert azt nem volt illetlenség kivinni a pusztáról.

Egy kivételesen szépen hengeredett cigarettával kiálltam az ajtóba. Ráhökkentem, hogy nem tanácsos többször elfogadnom a felém nyújtott kristálypoharat. Üdítő, de már szédítő volt a friss őszvégbe fújnom a füstöt. Nagy halkan ide elhallatszott a vajtai toronyból az úrfelmutatási csöndítés. Most adták tehát össze az ifjú párt.

Olyan érzelgősség fogott el, hogy – noha különben nem kívántam – mégiscsak visszamentem egy újabb kupicáért. Az egykori nagy törzsfő árnyéka, a már csak csikós- (és puszta-) gazda vő boldog készséggel duplázta volna meg a pohárka óvatos telecsurgatását. Még most, az ötvenen túl, beszármazottnak érezte magát a családban. Feleségének nagyanyám Anna néném volt már lánykorában, amikor még fején vékával járt be Cecére az oda közel fekvő alapi pusztáról. Neki meg ott virágzott a maga csordásfamíliája, azon a birtokon, amelynek vételára annak idején Arany János megtakarított vershonoráriumaiból kerekedett egybe.

 

 

A menyasszonyt (Pákolitz Mariskát) nem ismertem. Mégis mintha nekem is fájdalmasan búcsúzkodnom kellett volna tőle, oly gyászosan terjengőzött bennem a hagyomány kívánta érzelgősség az anyai nászasszony előírásos jajingálásai meg a nyoszolyólányok éppoly műsorszerű könnytörlései láttán, noha az utóbbiak véletlenül sem bontották meg a nagy csipkés zsebkendőiket, hanem csak a hegyes csücsökkel illették szemük szögletét.

S ez a sok kötelező gyanús szipogás, a gyötrelemmel küzdő arcvonások rángatózása, a reszketeg öreg fejek segélykérő csavargatása mégsem volt forgatókönyvszerű csinálmány. A menyasszony nem használt zsebkendőt, még csak a számára legkisebb fokú rituálé, orra törölgetése végett sem. Emelt fő, s az a fajta derült – ritka szempillantásos – arc, mely alatt fegyelmezően feszülnek az izmok.

Kényszerházasság volt; most tudtam meg, jóformán az asztalhoz települve. Nem szülők kényszerítette nász. Szerelem és szenvedély szerezte frigy volt. Szerelem a vőlegény részéről, meg szeretet az egész család iránt: boldogan nősült bele. Szenvedély a menyasszony részéről, hogy elkerüljön erről a pusztáról, szívgyötrelmeinek színhelyéről.

Mást szeretett ugyanis, egy pusztabeli, azaz erdészetbeli legényt, egy erdőkerülő-jelöltet. A lány volt a vállalkozóbb, s a fiú elbízta magát. Részegeskedései napjain elkérkedett, micsoda szívet hódított meg, miképp fogja ő azzal a kényét szolgáltatni, ha majd elveszi. Most részegen kerülgette a lakodalmas házat, azazhogy a szárítópajtát. Nem a vendéglátók italától volt a hangoskodásig kapatos. A lakodalomba őt meg se hívták. A magukét itták: mert két-három komájával együtt tűnt föl mégis ünneplőbe öltözve már délelőtt, egyre bizonytalanabb léptekkel végezve a magtárak körül legénykedő sétáját. A gyülekező viharfelhők küldenek maguk előtt olyan vasízű levegőt, amilyen itt nyugtalanította azokat, akik tudtak az előzményekről.

Megbecsült helyre ültettek bennünket, a hosszú asztalnál, oldalvást, szembe az ifjú párral.

A vőlegény vajmi keveset tudhatott – unokatestvéreim azon egyeztettek véleményt, hogy egyáltalán tudott-e valamit – a dologról. Nem érzékelte a feszültséget, az kitűnt a viselkedésén. Arcra is jó szabású legénynek bizonyult így közelibben, s gyakrabban szemrevételezve. Trónuson ült azon a hosszú, festetlen lócán, ugyanazon, amelyen különben dohánysimítók görnyedtek munkájuk fölé. A tanult emberek mozdulataival kínálgatta fogyasztanivalóval néhány órás feleségét; valahányszor szólt hozzá, mindannyiszor arccal elébe fordult, már-már közhírré ütve udvariasságát.

Ha nem sereglett volna ide arról a távolibb pusztáról az atyafisága mindenféle viseltes göncökben, ő maga úriemberszámba mehetett volna a szépen metszett szőke bajuszkájával, igényesen verdeső szőke pilláival. Gázgyári alkalmazott volt; nyugdíjképes gázgyári óraleolvasó, ha ugyan nem már akkor számlakihordó. De a jó válltartása nemcsak ezt büszkélkedte szét. Tudta, hova nősül; hogy itt az valami trónust idéz. Szülei – a megilletődött béres és a foga helyét takargató feleség – egymásra pillantottak, amikor hordani kezdték az ételt, s fiuk kivette az első vőfély kezéből a merőkanalat, s a szakácsné tartotta lábosból ő töltötte meg asszonya tányérját a húsleves hosszan le-lenyúló tésztájával.

Ez persze már a későn kezdődött lakoma alatt történt. Időbe telt maga az út le Vajtára és vissza.

Még több időbe a templomból megtérő asszonyok s lányok rituálisan körülményes első átöltözködése, mosakodása, táncra való fölkészülése. Meg a lányvilágból kilépő menyasszony hagyatkozása.

De hát nem népszokások megörökítéséül íródnak ezek a sorok.

A nyers dohány illata nem kellemetlen. Itt még az asztal lapja is azt lehelte magából, de még a föld is. A kenyeret, úriasan fölszeletelve, karéjokba rakták a tányér elé. Harapásnál már az is jobbféle, az aranyvégű cigaretták emlékét hízelegte az orrba.

Kívánom – visszaható érvénnyel –, hogy a távol asztalvégieknek ugyanolyan jó bort adtak volt légyen, mint nekünk. Meg a még távolibb asztalokhoz zsúfolt frissen nyírt fejeknek, áll alatt megkötött kendőjűeknek. Noha innen-onnan összehordott, de nagy lakodalom volt. Főleg hát a népességét tekintve. A gyerekeknek nem jutott ülőhely. Ki-be jártak, anyjuk tányérjából kapták meg az egy-egy kanál levest; a többit csak úgy kézbe meg kenyérre. A kisebbek mind számosabban az anyjuk ölében, az apjuk térdén, ahogy hátra-hátratekintettem.

Minden üveg bor másfajta volt – mutatta ezt a házilag bedugaszolt palack –, de ami elénk került, az nagyon magát itató. Lentebb tarkálltak az asztalon bögrék is, de előttünk talpas poharak kristályán csillogott át a rizlingnek hibátlan aranysárgája, a sillernek meg a szekszárdi vörösnek világosabb-sötétebb rubintja.

Nem kaptam a még olyan jó boron sem. De mikor megforralva hozták, a cukor, a fahéj rácsábított.

A vőlegény is ilyen poharat fogott kézbe, midőn – másodszor – afféle légen át való koccintást kínált felénk, abból a néhány méternyi távolságból olyképpen nyújtva magasra a fejek fölött a bort és a mosolyát, hogy mi vegyük magunkra, mert az csak nekünk szól.

Nyújtottuk föl jó magasra mi is a poharat, várva, hogy a menyasszony éppúgy elvégzi azt a telegráfszerű koccintást.

„Hagyd” – mondtam Lalinak, amikor az ártatlanságától szememben egyre rokonszenvesebb vőlegény karja már harmadszorta a füst és a zaj fölé emelte poharának azt a szemaforvörösét, anélkül, hogy ebbe a labdajátékforma köszöntőcserébe a menyasszony beletársult volna. Én kedvetlenedtem el, noha engem legfeljebb nevemről ismert; de Lali és Pista a menyasszonynak gyerekkori játszótársai voltak. Haragszik tehát rájuk, vagy annyira dölyfös?

A menyasszony, vagyis az a már férje nevét viselő ifjú nő szép volt; minél tüzesebben röpdösték körül oldalvást tapintatosan a pillantásaim, ezt kellett annál tisztábban megállapítanom. A dac, amely vonásait összefogta, még szebbé tette, szoborszerűvé. A szépség és a dac e gyúrmánya fölött a mirtuszkoszorú meg – azt a túl fiatal és parasztian nap dolgozta arcot már-már fennköltté emelte.

Fél évvel ezelőtt meg akart szökni azzal a most ott kint duhajkodó legénnyel – suttogta a fülembe még az iménti pálinkázás alatt egy borostás arc a szesz és a pletykamondás kettős boldogságától ragyogva. Ettől – noha akkor láttam először – a szokásosnál akadálytalanabbul fogadtam volna máris rokonszenvembe; noha vérségi rokonság kapcsa nem volt közöttünk.

Mi történhetett vele, mi folyhat most benne? – kavargott fejemben a gondolat, némileg már nyilván bennem is a szesz üzemhajtó erejétől mind romantikusabban. Székely balladák színpadias jelenetei villogtak, a Carmené és mind a librettó a halálra táncoltatott hűtlen kedvesről, a bosszúálló boldogtalan harmadikról, már-már operai nyitányokat sugározva a fülembe.

Az ajtón csak a kötényes vőfélyek és a szakácsnék jártak ki-be. A csikósházból hordták ide sebbel-lobbal az ételt.

Valahányszor nem fehér kötény jelent meg a kapuszerű bejáróban, sok tekintet odairányzódott, habár csak a szem sarkából. Megcsitult a csörömpölés, a zaj. Testet kapott mintegy a feszültség.

Jól jött a zene, végre. Nem a vajtai cigányok szolgáltatták, nem a „füstösbanda”. De nem is „trottyosok”, a németkéri réztrombitások parasztegyüttese. Annyira mégsem volt nagy a lakodalom, a különben ugyancsak népesen kavargó seregülés.

Az ifjú asszonyt, a menyecskét, vagyis hát mégis még csak menyasszonyt, mert hisz férjével eladdig egy percet sem töltött meghitt kettesben, táncba vitték. A násznagy kezdte, bankókat helyezve a kikészített tálba.

Megkérdeztem Lalitól, nekem mennyit kell majd adnom. Mert hisz elkerülhetetlen volt, hogy ők kimaradjanak, s így én nemkülönben kimaradjak a menyasszony-táncoltatásból.

Citerások voltak, pusztaiak. Úgy értve, hogy nemcsak tápéiak, hanem a környék pusztáiról. Ez az édesen cincogó hangszer a falvakban már nem dívott, a gyenge hangja miatt; hogy mégis táncolni lehessen rá ilyen sokadalomban, a pengetők nem egy csoportban játszottak. Körbeülték a táncra szánt helyet. Afféle csatárláncban, de mégis csak olyan távolságra, hogy úgy-ahogy egy ütemre szálljon a muzsikájuk.

Szívesen tartottak szünetet, helyet adva az éneknek. Azoknak, akiknek a hangszálain bizsergett a szerepelhetnék, a boldog ajándékozhatnék a közösség oltárára.

 

 

Nem azért túrja ez a tollbegy a múltat, mondtam már, hogy megkövesült hagyományokat vessen napvilágra. Nem fog bővülni a világ népi lakodalmának virággyűjteménye egy újabb színes szállal. Másfajta folklór a gond. Törmelékeiben akár más fosszíliák.

A tánc szüneteiben megindult éneklés különben sem nyújtott semmi megörökítenivalót. Csüggesztő gajdolás volt. Itt bátortalanul elkezdett, s elhalt, emitt erőszakosan fölcsapó, összevissza kornyikálás. Együttesen ez a nép már nem tudott énekelni. Hogy mennyire süllyedő ladik fenekét tömködte a két zenész ikerlángelme – megmenteni, ami még menthető –, ez a keserves vigalom arra lehetett eggyel több adat. A bor- vagy sörivó pincékben, ha dal kerekedik, az rögtön kórussá rendeződik – Salzburgban is. A francia s olasz kocsmákban a közös éneklés már-már színjátszás. Az oroszok közt azonnal akad egy tercelő.

Vártam, hogy unokatestvéreim kieresszék a hangjukat. Lebecsmérlő pillantást váltottak egymással a gajdolók kontójára.

Most már a citerások sem tartották az összhangot. Mást s mást vertek. A hodály más-más sarkában? Közvetlenül egymás mellett.

Volt persze kurjantás. De még több örvendező kiáltás: – Te is itt vagy, komám?! Szervusz, pajtás! Megvagy te is, testvér? Gyere ide mihozzánk, komám!

Ami aztán csak keverte a bruhahát, a tarka zsivajt.

Hosszú hónapok óta ez volt az első közvigalom itt a pusztai külvilágban. Az első köztalálkozó.

A mi asztalrészünkhöz is léptek ismerősök.

De előbb ismét egy kis kitérőt.

A Szegedről jött rajokban Fehérvárra kocsizó, ám kényszerűségből Siófokon gyülekező tiszti különítményesek a pusztákon megtették fokozottan a dolgukat.

Buzgóbban, hosszadalmasabban, mint a községekben. Kastélyokba szállásolták be magukat, kastélyi kosztra. Úri és hálás fogadtatás nemcsak a gazdatisztek, hanem a földbirtokosok és bérlők részéről. Hisz ezek mind a helyükön maradtak volt. És az esetleges ellenállásuknak olyan hajszálnyi veszélye sem, mint a falvakban. A kivégzések zökkenéstelenül folyhattak, szemtanúk nélkül, távol minden esetleges antantbizottságtól, külföldi újságírótól vagy szörnyülködő paptól.

Hidegebb volt a kegyetlenkedés. És forróbb kezdetén a rémület, aztán a fölháborodás. A néma tiltakozás, a tehetetlen gyűlölet.

A pusztákon nem volt megtorlandó kommunista cselekmény. Senki magántulajdonhoz ott nem nyúlt, nem is fenyegették. Lázongás? A földbirtokosok és a bérlők, s ezeknek, azoknak is a gazdatisztjei és ispánjai a különítményesek bosszúját azokra a béresekre és cselédekre eresztették rá, akik nekik a diktatúra alatt mint termelőbiztosoknak és gazdasági szakértőknek szájaltak vissza; hisz ők is mindnyájan a diktatúra alkalmazottjai voltak. A környékünkig elhírlett dunapataji, kalocsai, tamási parasztzavargásokban egy pusztai cseléd sem volt. A sorok írója messze elválasztja magát azoknak az elveitől, akik ezeket a nagyrészt középparaszti mozgolódásokat úgy fojtották vérbe, hogy a forradalmat vélték szolgálni. Az erre következő bosszú a parasztságnak még alacsonyabb rétegét sújtotta: a pusztai cselédeket, a faluvégi zselléreket.

Égetthalmon a kastélykertészt akasztották föl fiával egy fára. Milyen osztályharci bűne lehetett a grófi rózsakertben? Birkamajorban (Tüske-puszta mellett) a bognár fizetett, csupán azért, mert mint direktóriumi elnök május elsején vörös zászlót tűzetett a kastélynak abba az ablakába, ahol a direktórium volt, egy folyosón a bérlőével. A forradalom évkezdetén a pusztákon nem a régi kommenció szerint volt a „fölfogadás”. Most minden cselédnek újból kellett „helybe állni”. Ám kiről-kiről majd az év végén döntenek. Addig szolgálni volt tanácsos írásos kommenció nélkül.

Kapták persze az asztalbontás utáni kavargásban unokatestvéreim is bőven a hátbaverést, a fél karral végzett ölelgetést, meg a bólongatással kísért „hát te, druszám”-ot, „hát ti, öcsém”-et. Különösen persze Pista. Ő volt a korán elhalt apja mása: csikósivadék-pillantásában is, a ferde állású szemhéja alól.

Önként jelentkezett a világháború alatt katonának, frontszolgálatra. Ott ahelyt valamiféle telefonosságra vitte (mint híres autószerelő). A harctérről megjőve, de még a vonattetőről egyenest az első nemzetőr-alakulatba, onnan meg a katonatanács elnökének testőrségébe sodródott, pusztán azzal a tulajdonságával, hogy utálta a beszédet, bárkinek rögtön az első mondatába belevágott azzal: jó, gyerünk!

Melyik rokonban kellett vajon a poharak összekoccintása után fölismernem a hajdani alapi papköszöntetőt? Melyikben az iskolai tankönyv Zrínyi Ilonájára emlékeztető Jani ángyika férjét, éppoly legendás hírű hadifoglyot, aki az ötszázas tanácsban Kun Béla mellé állt? Ő volt valóban, akivel (ebben a forgatagban) épp arról az emlékezetes utolsó tanácsülésről beszéltünk, már négyesben?

Az egyik táncszünet után – talán épp a menyasszonytánc végén – az addiginál még botladozóbban induló, azaz rövidesen elakadó énekpróbálgatás közben valaki a mi kis csoportunkhoz kiáltott:

– No, fiúk! Kezdjétek!

Unokatestvéreim nem kérették magukat. A hodály annak a részén álltunk, ahol a szárítókemence vetette hátát a falnak, s most meleg is volt.

Arrébb léptem a fiúktól. Úgy nekihelyezkedtek a szereplésnek, szemben egymással.

Föl, szocialisták, sorakozzunk…

A mesterdarabjukkal kezdték. Aztán az hangzott el, amelyben ez van:

…a munka szent, szent küzdelem.

Már abbahagyták volna, de unszolták őket. Ismertem darabkészletüket. „Ha férfilelkedet…” kezdetűt két hangon tudták énekelni.

Erre már taps hangzott.

– Na most ti. Folytassátok csak – szabódtak.

De az iménti próbálkozók nyilván szégyellték volna az összehasonlítást. Leintették azokat, akik távolabb indítgattak, köszörülgettek valami kaszárnyanótát.

Az egyik vőfély poharat hozott Lalinak.

– Te vagy a nagyobb mester.

Egy hosszabb románcot énekelt most Lali egyedül, a búcsúzó katonáról, akinek a harcok mezején az elesett bajtársak teste lesz a vánkosa, és akire végül a tavasz sem borít majd zöldet, mert elhordja róla a síri földet a szél.

A háború emlékei – a vörös háborúé is – még közeliek voltak, mintha ott úsztak volna a kékes füstben, oda tértek volna vissza megelevenedni.

Az asztaloknál megszűnt a páros beszélgetés.

Lali megérezte, hogy nem háborús szomorúság kell ide. Jó előadó volt, jó hangú. Megválogatta, mivel szaporítja a boldogító, az ingyen italtól már ragyogó szemű együttesnek örömeit. Már nemcsak a Sárbogárdon, Danaföldváron cselédeskedő pusztai lányok hoztak haza szívgyönyörködtető helyzetdalokat, hanem a frontról a katonák is. Ezek afféle újszerű balladák voltak, dalban elbeszélt érzelmes történetkék, elhagyott kedvesről, tragikus választás elé került szerelmesről, a fronton harcolókról, a meghalt katonákról.

Lali ezekből válogatott, lehetőleg olyat, amely itt mégis újdonság. Amiből Doberdó karsztbarlangjaiban viszont ő kapott feledtető zenei élményt.

Sikere volt. Újabb és újabb dalt kívánt tőle a kiabálás, meg ahogy itt-ott együtt énekeltek vele.

Elménk, amely kiveti magából a memoriterül bemagolt Balassi-verset, az arányszámítást, a hét főbűnt, az Ave Mariát, zsugori ragaszkodással őrzi a használhatatlan szemétdombra valót; íme egy lapátnyi:

 

Hajdanában régen messze a vidéken nem volt nálam úr nagyobb, most ko-oldu-us vagyok. Kincseimnek árán volt egy büszke dámám, pusztulásba kergetett, megölte a szívemet.

 

Nem volt újdonság. A második versszakasz után négyen-öten, az utolsók után pedig a fél terem zengte a refrént:

 

A szívem, a szívem elvesztettem én. Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén.

 

Lali bizton előadhatott volna zongora mellett, dobogón, fizető hallgatóság előtt. A siker még csinosabbá tette. Pista ehhez is tudott tercelni, a refrén végéhez:

 

Egy rongy, mely nem érez és nem is dobog; úgy érzem, nemsoká meg is halok.

 

Beleillett a lakodalom hangulatába. Ha ugyan nem volt már sok; annyira a menyasszonyra vágott. Már nem volt a teremben.

A fiatal párnak észrevétlenül volt illendő eltűnnie. Itt azonban még megvolt az a szokás, hogy hajnal előtt vissza kellett ülniük a főhelyre, az oszlató levesméréshez. Ezt az új asszony porciózza.

Elhangzott még egy-két korabeli románc. Az egyiknek életunt hőse „ezüsttükrös kávéházban üldögélvén elmélázva” a cigányprímást kínálja székkel maga mellett, hogy ő meg kővé vált szíve keservét kiöntse.

Ezt azonban már elejétől csaknem az egész pajta együtt énekelte. Azt is, amelynek egyik alakja, ugyancsak sorsgyötörten szenvedő alanya papírt és tollat hasztalan rendezve maga elé, dalban vigasztal egy Bözsi nevű lányt, azt kérve tőle, hogy feledje el őt, mert – noha hazudni fáj – a legnagyobb úr a muszáj.

Hatott a szesz a citerásokra. A maguk jószántából játszottak, egyre kevesebbet. Mind rövidebb ideig tartott a tánc, mind tovább az énekre maradt szünet. Lali mind nehezebben kérette magát. Próbálkoztak hát ismét a föl-fölsült csoportok.

Egyszerre jó távol ez kívánt teret magának:

 

Rácegresi kanális, Föl is folyik, alá is. Igyál belőle, Szép leszel tőle.

 

Rácegres madártávlatra Tápéhoz – a Sió és a Séd fölött – tán tíz kilométer sincs. A két puszta közt semmi érintkezés nem volt, lévén az egyik Zichy-, a másik Apponyi-országlás alatt. Ideszállni ennek a mi gyerekkori „új nótánknak” még annyi erő sem kellett, mint a madaraknak.

Vagy onnan is kerültek még vendégek a sokadalomba? Fölkeltem, s arrafelé lépdeltem, megvidámultan, de már gonddal arra, hogy hibátlanul rakja a lépést a lábam.

Mi ezen a nótán mindig nevettünk. A kanális ott folyt a szemünk előtt. Naponta láttuk, hogy visszafelé soha egy fél csöppje se indul. Hogy folyhatott volna vissza? Ki találta ki hát ezt a bolondériát? Apánk, aki mindenre talált magyarázatot, csak azzal csitította valamennyiünk, de főleg anyánk fölényes jókedvét: a tavaszi nagy folyókiöntésekkor, a víz sok helyütt megfordítja a Sió irányát. De akkor sem a Sió (vagy arrébb a Séd), hanem mindig csak a kiöntés próbálkozhatna visszafelé.

Odaléptem az éneklőkhöz. Nem láttam köztük felsőrácegresit. Tán Alsórácegresről akadt ide atyafi? Figyelmet észlelve, most már keményen fújták, kihívóan szinte:

 

Rácegresi kanális, Csalfa az én babám is…

 

Évek távolából visszagondolva, ebbe a dohányszagú pajtába teszem a pillanatot, amelytől fogva konyítani kezdtem bensőmmel a költészetnek egy másfajta világához. Ez mélyebb s magasabb volt nemcsak a klasszikus költészetnél, hanem akár Ady szimbolista verseinél. Mindazt az előbbit agyam rideg működtetésével értettem. Talán épp a szesz könnyebbítette elme segített most hozzá olyannak a befogadásához, ami a köznapi logika semmibevevésével fejez ki valami örök lényeget oly megragadóan, hogy egyben vigasztalóan. Mert hisz amit birtokolunk, ha csak az elme megragadásával, azon mintha már egyúttal uralkodnánk. Abban a kanálisban nem a víz folyik váltakozva hol fölfelé, hol lefelé, hanem a szerelmi hűség, maga az emberi természet, a világ iszonyú rendje. Ezt véltem érteni. Ennek akkori megértését vélem ma, visszahatóan.

Ihattak már jócskán a legények, de igazánból abba a boldogságba közösködtek bele, ahogy ezt a máskülönben vállalhatatlan igazságot világgá bömbölhették. Egyszerre kihívásul és vigasztalásul. Annak a kint kujtorgó legénynek számára éppúgy, mint ennek az ifjú asszonynak, aki tán maga sem tudja – vagy legalábbis képtelen lett volna megfogalmazni –, miért tette, amit tett, mi volt a maga kifejezhetetlen igazsága.

Mire visszamentem unokatestvéreimhez, a menyasszony már a helyén ült. Koszorútlanul, fátyoltalanul, vagyis valódilag menyecskeként.

A citerások egy másik csoportja olyan dallamot kezdett verni, hogy nyelnem kellett a lélegzés helyett.

S már jött föl-fölbukva a szöveg:

 

Százezerek, jajpanasza szól országunk határiról. Az egekig fölcsapott a láng. Bérenchorda tört reánk! Fegyverre hát, éhező proletár, dönts romba mindent, ami burzsoá. A vörösök hős serege áll. Nem rettenti a halál.

 

Ez volt a Magyar Tanácsköztársaságnak az egyetlen olyan eredeti éneke, amit az utca átvett. Rajta a bélyeg, hogy a kaszárnyáknak készült, de még inkább a lövészárkoknak, afféle rohamra pezsdítő szellemi rum gyanánt, amelyben nem a minőség számít.

 

 

A fölvilágosító leckék során, melyeket a nemi élet működéséről a bonyhádi gimnáziumban már tüzetesebben kaptam, különlegesen sok szó tárgyalta, melyek a nők arcán a szeretkezésnek a nyomai, s miként lehet azokat fölismerni akár másnap, nemcsak órák múlva. A leckék nem a katedráról hangzottak el, hanem a folyosón, az óraszünetekben, gondolható, milyen érdeklődések közepette. Volt köztünk egy már kétszeresen osztályt ismétlő, nálunk tehát két évvel idősebb fiú, a helybeli mészárosnak akkor díjbirkózópályára készülő gyermeke. Ő naponta az iskolába siettében akár egyetlen szempillantással meg tudta állapítani a szembejövő nőkről – a lányokról éppúgy –, hogy ki hogyan töltötte az éjszakát, azaz hogy ki töltötte úgy. Révedő tekintet, egy irányba meredő nyak, szájsarokba fagyott mosoly (mely lehet akár megvető), besüppedt alsó szemgödör, halványbarna, kékesbarna vagy lilásbarna színezettel, az esetleges ismétlődések arányában.

Néztem a menyasszonyt.

Csatatér volt a túl fiatal, még gyermekien kedves arc. Ismét oldalvást, szemben ültünk vele. A fejek fölött most megint poharat emeltünk szerencsekívánatunk jeléül. Az ifjú férj tartózkodó mosollyal fogadta a légközi koccintást. A fiatalasszony most hosszabban felénk-felénk nézett. De várta a teendője. Fegyelmezetten, emelt fővel, hibátlan mozdulatokkal mérte az elébe sorjáztatott bádogtálakba a hajnali levesfélét. Mifélét? Nem kívántam. Abban a hangulatban voltam, amikor a szesz hatását szesszel győzné le az ember.

Ezek az isten háta mögötti puszták, minél messzebbre estek (térben és időben) a polgáriasodó világtól, annál több vendéget tudtak elszállásolni; annál több útra kerekedettnek adhattak feje fölé födelet, feje alá, ha mást nem, szalmavánkost. Szénapajtában, gabonacsűrben, magtárpadláson. Telente az istállókban. Meleg-előállítás terén az állatok önellátók, s hálóhelyük – épp csak a sertésekét kivéve – embernek sem kellemetlen. Még ha közvetlenül közelében rögtönözünk ágyat magunknak, a szénasaroglyában, valamelyik mindig szabad jászolban. De ott van a sok dikó, a négy földbe vert karóra szerkesztett priccs; abból minden „napos” (azaz éjjeli ügyeletes) béres külön állít egyet magának, holott egyszerre csak egy tölti ott az éjszakát. Van tehát belőle fölösen.

 

 

Megkésve indultunk vissza Cecére. Magcsalt bennünket a köd; azt hittük, még messze a reggel. Jól kialudva, kimosakodva – a hiú Pista megborotválkozva – hagytuk el a pusztát. Nem a fenyvesek irányában. Lusta tejköd mozgott a laposokon, átcsapott egy-egy halmocskán. Az urasági jegenyesorok most csak a legtetejükkel jelezték az utat. Leereszkedve a hajdani ártérre, fától fáig kellett keresnünk, merre tovább.

Már a háború első esztendejétől illendőség volt a szokásos úti elemózsiánál bőségesebben ellátni a Pestről lelátogatottakat. Nem szabódtunk, amikor a lakodalom maradékainak hagyományos elosztogatásakor – kóstolóul az otthoniaknak – hónunk alá nyomtak egy-egy csomagocskát, zsákocskákba, szütyőbe rendezve. Pistának akkorát, hogy a zsák alsó két sarkára kötelet csomózott, majd rátekerte a zsák szájára: hátára csaphatta, akár nemrég a rukkzsákját.

Lali ugyanígy vitte a magáét, s kezében meg egy jókora fonott üveget. Nekem is volt mit hol egyik, hol másik karommal csípőmhöz szorítanom.

Jókedvünk lehetett volna. De Pista váratlanul harapós hangulatba esett. Feszült idegességben lépdeltünk, hol egy vonalban, hol ismét libasorban a köd két fehér fala közt. Főleg azután, hogy mint valami ajtón, tévedésből letértünk az útról, s csak jó darab után vettük észre, hogy kétoldalt nem jegenyék, hanem fűzfák mutatnak valami irányt.

Összeszólalkozott – nyilván már hajnal felé – épp azzal a Jani-ágú másodsógorával, aki eladdig szemében a család legnagyobb embere volt, idősebb volta miatt tanítómesteri tekintély. A Zrínyi Ilona-szerű Jani lánynak volt hadifogoly (és munkástanácstag) férjével zördült össze keményebb vitában, már amennyire lehetséges olyanban, ahol az egyik fél magázza, az pedig tegezi a másikat.

Alig oldott a morcosságon valamit, hogy most mentünkben is meg-meghúzták a fonott üveget. No, valamit mégis. Pista legalább beszédes lett. Úgy könnyebbült, mint a böfögményeit köpködő részeg, de mind hevesebben lovagolva be magát, hogy legyen mit köpködnie.

Az újságok már fúlásig ontották a bukás részleteit, gyalázkodva persze; mérges (mérgező) keserűre csócsálva, szájba rágva a tényeket.

Se kedvem, se érkezésem nyomon követni, igaz-e, hogy a katonatanács volt elnökét és bizalmas környezetét Siófokon érte a front összeomlása. „Nyaralt!” – olvashatta Pista a sárba-szennybe rántó tudósítás részleteit arról, milyen igényes szórakozások közepette pihent s védekezett a nyári hőség ellen. A hírlapírói jelzők hatottak: Pista ingerültebben rágódott a „színes” műfajnak elképzelhető darabjain most utólag befalva, mint ha kint a fronton olvashatta volna, ahova a tiszai támadás előkészítése során a gyári ezredbe visszahelyezték a testőrségből.

A nagybácsi korú sógor védte a megtámadottat. Mintha ott látta volna az ötszázas tanácsnak azon a nevezetes ülésén.

– Az ötszázas tanácsban! Tanácskoztak, ötszázan! Miközben mi… – A csitító magyarázat most fölidézve nyilván még keményebb – szabadabb – válaszra tüzelte köztünk Pistát, mint az éjszaka az egykori üzembizalmival szemben. Nem tanácskozni kellett volna annak az ötszáznak, hanem odajönni, ahol ők egy század román ellen öten próbáltak tartani valami tanyaházat.

A sógor azzal érvelt, de hiszen annak az ötszáznak kilencven-egynéhány százaléka épp azt nyilvánította ki, hogy nem akar frontra menni, Pest előtt sem.

– Attól még odajöhettek volna a Tiszához.

Cecén nekem egy télen át a Világkönyvtár kötetei voltak előkészítő tanfolyamom forradalmi világszemléletre. Hogy mi a rangos esszé: nem kis részben e kötetek könnyed, s mégis magvas előszavaiból sejtettem meg. Valamennyinek Pogány József, a sorozat szerkesztője volt egyben a szerzője.

Megvédtem.

Azaz próbáltam védeni. Pista az elvi vitákhoz nem szokott ember fokozódó dühével (hogy nem tudta szabatosan kifejezni magát) egyre zavarosabban szikráztatta az érveit. Hovatovább persze (törvényszerűen) a szitkait.

Lali meghúzatta vele a fonott üveget, húzott belőle maga is, és nyomban (már aközben, hogy felém nyújtotta) jó ösztönnel énekelni kezdett.

Azzal a jó ösztönével nem egyletbeli dalra gyújtott rá (amit pedig itt a ködben akár bömbölni lehetett volna, de még akár az Internacionálét): a románcok közül válogatott.

Valóban olyan üstgőzszerűen sűrű és fojtó volt az a köd? Vagy már – azoknak a hónapoknak a hatása alatt – emlékezetem sűrűsíti? Hidegen kavargott, de mégis annyira olyan volt, mint a folyosók meszelt fala, hogy mikor egyik vagy másik unokatestvérem egy-egy rövid megállásra oldalt kilépett belőle, mintha ajtót csukott volna be maga mögött.

Mindjárt az első ének után azt mondtam Lalinak:

– Azt fújd, amiben rongy van a szívem helyén.

A futurizmus már akkor többfelé hajló árnyalatainak magyarországi elő-átplántálója Kosztolányi és Komját Aladár volt. Kosztolányi már 1913-ban (a Modern Költők világantológiájában) közzétette Palazzeschi emlékezetes versét, kedvelt szavalmányunkat:

 

Kli, kli, kli, klö, klö, klö. khe, khe, khe, khö, khö, khö. k, k, k…

 

– a vers számunkra nemcsak az elduguló forrást érzékeltette: egy nemzedék elduguló torkát is.

A múlt elvetése – a múzeumok és hagyományok fölgyújtása – számunkra Komját egyik első versében lobogott. A groteszk tiltakozás szavait adta a torzulást kívánó szájba, máig ható csípősséggel:

 

Döglődöm bizony, huszonöt év éhe göröngyöt nyomott a szemem helyébe s emerre-amarra – juh-nyomot ki látott? – szedegetem hullongó magamat, mint vén némber a mákot. De bőg a hangom. Hegy hepe-hupája, de a pofámat törölöm mezőkbe, de sziklát zabálok s rá patakot iszom…

 

És így tovább, hogy szédültünk bele. De a meglevőnek a legtorzabb s egyben legarctorzítóbb elutasítása az önszennyezés volt: a giccsnek, a bömbölő hazugságnak az ajkunkra vétele; a tűrhetetlennek ez a „lássuk uram Isten, mire megyünk ketten” indulatú vállalása. A mártíron a bohócruha azért, hogy mégis kitörhessen a jaj. Felsőfok a Dali festette zsebóra, amely félbetörten úgy lóg le az asztalról, mint egy palacsinta. Felsőbb realizmus volt Georg Grosz leleménye: az emberi agy tekervényei helyébe mosogatórongyot rajzolni? Úgy megrajzolni, hogy látszódjék rajta: nemrég még eleven volt. (Járt, mint a fele részével lelógó óra.) Amely tehát úgy legyen most az emberi mellben a helyben levő, mint a szemgödörben a földgöröngy.

Együtt fújtam unokatestvéreimmel:

 

Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén, egy rongy, mely nem érez és nem is dobog, úgy érzem, nemsoká meg is halok.

 

Fülön csípni a giccset – egyik műfogása lett a már közelgő szürrealizmusnak. Kibontani a giccs tartalmát! Vagyis megfesteni egy mosogatórongy szívdobogását – a vágyét!

Csakhogy unokatestvéreim másképp énekelték (ezúttal is) ugyanazt, amit én. Miképp? Igen, a lelküket adták abba a vásári giccsbe. Az élő szívüket annak a szörnyeteg közhelynek a vadkanagyaraiba, amely aztán valóban rágta-ette őket, menthetetlenül.

A köd szobaként zárta körénk a hangot; mintha szüntelenül szobát vittünk volna magunkkal. De azon túl mindenütt félelmetes volt ez a lustán mozgó köd. Annyi mindent kavargatott magában egy keverékké, határtalanul, azáltal, hogy a szemnek sem volt semmi látóhatára ebben a tejpokolban, amely így amellett azzal nyomasztotta: a világ végéig terjed.

A rémhírek okozták. Azok főleg, ami bennük nem üres hír volt, ahogy kezdetben sokan vélték, hanem a hírüknél dermesztőbb tények, ahogy hovatovább bizonyságot kaptak erről azok is, akik sok mindenre szemet hunytak volna még, bár némi cinkossággal.

Miért is folyt annyi ártatlan vér épp a pusztákon? A kastélyokban a mágnások és a bérlők – kezdtem szót erről az imént – megrakott damasztabrosszal és hálától ragyogó arccal ültették asztalfőre a különítményeseket. Minden koccintásban ott volt a köszönet, ha csak egy grófnői pillantásban, micsoda megaláztatás kínja múlt el a házról. De kik voltak, hol vannak azok a megalázók? A pusztákon nem volt sehol ellenforradalom. Itt tehát a vörösterror, hadd ismételjem, sem szedett áldozatot. A bosszú a falvakban történtekért miért itt folyt a legeszelősebben? A megaláztatás fő tünetei itt az uradalmakban a visszaszájalások voltak, meg hogy az inas nem tisztította ki a lábbelit, az udvaros nem hordott be elég vizet. Az aranycsillagos zubbonyba és udvariaskodásba frissen beöltözött ebédvendégek nemegyszer már vacsorakor az „affér lezárását” (korabeli szó) jelenthették. Mintegy a szíveslátás viszonzásául, gondolhatnánk, ha nem derült volna ki („a későbbiekben”, el egész a nyilas időig), hogy a porcelán és ezüst ékszerek finom kezű forgatóinak hangadói nagyrészt klinikai esetű vérivók, a parasztmegvetés indulattelített eszelősei, az akkori fajvédelemnek azok az álkuruc svádájú brigadérosai, akikkel Zsilinszky és Kozma már akkor nem ült egy asztalhoz. Ezek kaptak itt szabad kezet. Szolgálatkészek voltak kifogyhatatlanul, nyertek teendőt határtalanul. Mert ki nem szenvedett megaláztatást, ha az alatta három hónap alatt nem, hát az előtt? A kasznár még csak az első bérest „mondta be” (szintén korabeli szó, idevágó jelentéssel), a bérlő a kasznárt, mások a bérlőt, ha másért nem, mert más hitű. Ha a falvakban félszáz holdas parasztgazdát botoztak meg azért, mert nem adott rögtön fogatot (s mert az nem lovagló-, hanem rámás csizmát viselt), a pusztákon még gazdatiszti, sőt jószágigazgatói lakból is léptek ki bikacsököt suhogtató (tehát végzett dolguk még kérkedéssel megtoldó) különítményesek, mert nem kaptak ezt meg azt, vagy mert a családfő felnőtt fővel keresztelkedett ki.

Kavargott pedig ködszerűen a közérzet is, mert – menekülni hova? Tetszett egy ideig mentő partnak a román demarkációs vonal, eladdig, amíg nem áramlottak onnan meg ide a biztonságot keresők.

Nem, sehol nem volt biztonság, s egyre nőtt azoknak a száma, akiktől nem az ércszavú Klió, hanem jóval közelebbről, a saját sorsuk nemtője joggal megkérdezhetné: hol töltötték a nyarat azon a nyárutón, azaz nem lett volna-e hasznosabb helytállni (az ösztöntéboly sugallatával szemben, hogy tán az ellenség is nyaral), nem lett volna-e jobb akár életveszéllyel helytállni annál a Tiszánál, ahonnan az idősebbik Jani fiú jött, vagy a Dunánál, ahol a fiatalabb még (higgyük el) fegyverrel kiállt volna.

De csak mentünk tovább, vittük magunkkal azt a szobát, illetve cellát a ködben. Lali hangja töltötte be, fullasztóan:

 

Ha eljönnél holnap a kávéházba, beszélnék véled, te szőke gyerek. Elmondanám, hogy minden hiába, minden hiába, te szőke gyerek!

 

De abbahagyta. Meghúzta az üveget, hányadszor már, és – emlékezetem így őrzi a rajzot – addig-addig köpdösött, hogy elsírta magát.

Babits a harmincas évek elején antológiát válogatott össze az akkor fiatal költők verseiből. Meglepett: tőlem olyat méltatott a gyűjteménybe, amelyet magam szinte véletlenül közöltem (nyilván csak a honoráriumért), s későbbi köteteimből kihagytam.

 

Minden lány után, kit esküvőre hoznak, nem tagadhatom, én fanyalkodva nézek. Ájtatosan lépdel a kedves szűz. Ezt is, no ezt is, gondolom, lecsapták kezedről.

 

A vers aztán a lakodalmi vacsoráról ad képet. Megkérdeztem Babits Mihályt, mit talált azokban a szándékosan suta sorokban? Egy életkor lelkülete van bennük – mondta.

Nem volt tanárom, akire akár most, az idő segítségével ugyancsak levetve már a sikertelen diákok elfogultságát, hálával emlékeznék. Varjas Sándor sem volt az.

Történelmet tanított. Fakó hangon és túl magvasan nekünk. Tanulmányírónak készülő történetbölcselő és bölcselettörténész volt. Egyetemistáknak is buzgón figyelniök kellett volna az óráin.

A kigyógyíthatatlan meghűlése folyton köhécseltette, orrát fúvatta. S azzal a zsebkendővel törölte a szemüvegét, alkalmas sarkot keresve rajta.

Mintha gúnynévként ragadt volna rá a neve. Olyan volt, mint egy varjú, annak jókora.

Az ajtón, mikor az osztályba nyitott, először a hátrahajló, a madárszerű homloka jelent meg. Az ő karikatúráját a legrosszabb rajzoló fölrögtönözte a táblára. Dús, de keményen lelapított fekete taréjával. A hóna alól el nem maradó könyvekkel. Ecsetre való „tudóstípus” tehát.

Előadásait az osztályban tán egyedül én kapisgáltam. Már Jókait – a simontornyai várfalon – voltaképpen a történelemért olvastam. Betűszomjamat aztán semmi nem elégítette ki úgy, mint az „igaz történet”. Ennek az iskolában örvendetes hasznát láttam. Szorgalmas történelmesnek bizonyultam.

Varjas elé kerülve már túl voltam a história eseményeinek csak regényes csábításain. Az összefüggések, a tanulságok szórakoztattak. Varjas pedig azt nyújtotta. Történelmi materializmust adott elő, persze. Hisz már alapvizsgázó korában szocialista volt, párttag.

Nincs olyan magas röptű tanári magyarázat, amit a diákröhöghetnék nem húzhatna le humorának alacsony szintjére. Ha nézetei megtündökletesítésére alkalom került, Varjas belemelegedett a szóba. Asztala elé állt, egyenesre vonta magát. Kelleténél jobban hitt abban, hogy a történelem nagy hőseit minden esetben s „fordulatkor” (kedvenc szava volt) az anyagiak irányítják. Elénk természetesen főleg a magyar példákat sorakoztatta. Hunyadi a nagybirtokait védte, Zrínyi a hízottmarha-kereskedelmet; Bercsényi azt, hogy ne osztrák, hanem lengyel módra robotoltassa a jobbágyait; Rákóczi versailles-i rangon akart élni, s ezért Párizsban még krupiéséget is vállalt, ledér hölgyek játékszenvedélyét kihasználva. (Szekfű izgalmasan „modern”, már-már valóban „forradalmasító” rövidlátásának vetése akkor fordult kalászba.) Mindez az én agyamat is kellemesen forgatta. Mint megannyi bonyolultabb – magasabb rangú – detektívhistória.

Padszomszédom, a lányosan rózsás arcú Braun József szellemes fiú volt, s azonkívül hazamenet a Szondy utca sarkáig napi úti- és kifogyhatatlan dumatársam. Az előttünk ülő Tóth József és Schlézinger Imre ugyanúgy, vagyis tükrözést kívánóan vidám elméjű, friss szavú. Folyt hát az élcelődés e katedrai okfejtések kapcsán, hogy mi minden magánoka lehetett egy-egy hősnek a történelmi tettre. Oldalt ültünk, a fal mellett, de a második és harmadik padban. A ránk villantott megrovó pillantás, ahogy lenni szokott, csak egy percre némította el a jókedvű suttogást.

– Csend lesz ott végre?!

Olyan jókedvűek voltunk, hogy valamelyikünk visszabólintott egy arcátlant.

Hátrafordulva Schlézinger olyasmit dobott közös jókedvünk serpenyőjébe, hogy Krisztus mint ácsfiú törekedett a keresztre. További bedobások: Nagy Sándor elefántcsontot akart importálni, Dobó a pincészetét óvta, Toldi Miklósnak diszkoszvető ambíciói voltak; Kolumbusz azért indult Amerikába, mert apja fűszerkereskedő volt.

A magyarázat végén Varjas rajtunk kezdte a feleltetést. Zúgtak a szekundák. És nem mondhatni, hogy igazságtalanul: a gyenge testbe költözött hatalomnak nem kellett ürügyet keresnie. Én voltam a negyedik, a menthetetlen elvérzésre. A bárd azonban hiába sújtott, most már sorozatban. Nemcsak az aznapi leckét tudtam kivételesen jól, de – említettem – egész középiskolás pályámon a partra segítő mentőövem a történelem volt. (És a magyar irodalom.)

Varjasnak megvolt az indoka, hogy kérdéseit ne csak a napi leckéből vegye, hisz azokat előttem már elhasználta balsorstársaimra. De hasztalan szedte a dárdát akár az előző órák anyagából. Csúnya párbaj kezdődött, az osztály pimasz kuncogásával, javamra persze. Varjas már-már elvesztette önuralmát (a feleltetés szabályszerűségét mégis megtartva). „Ezt maga rosszul értelmezte! Akkor sem figyelt!”, mondta végül egy – éppoly folyékony – feleletemre, s az osztálykönyvbe bejegyzett valamit. S mivel nem mozdultam, azon füstölögve, kimondjam-e, hogy azt a dolgot ő a magyarázatai során sehogy sem értelmezte, fölkelt a székről s azt kiáltotta: „Kotródhat!”

Az ilyenfajta kifejezésekre fokozottan érzékennyé váltam. Azt hittem, olyanféle bugrisnak hatok, mint akikre az ilyen szavak gyermekkoromban nemegyszer záporoztak.

Tanárainkról, akár szüleinkről, vagy jót, vagy semmit. Rengeteget köszönhetek pedagógusoknak (iskolán kívül). Bizonyos vagyok, árnya sem volt meg bennem a szándéknak, hogy a neveléstanban afféle Rimbaud vagy Jules Renard váljék belőlem. Nyilván véletlenek sorozata, hogy farkassötétségében a Munkácsy gimnázium Szilágyi (?) tanár ura majdnem véglegesen elütött a latintól (későbbi nagy nyelvélményemtől). Egy évet voltam német szóra cseregyerek szülőhelyem környéke egyik német településén. Hadd írjak ki még egy nevet. Némettanáromnak, Szigeti Józsefnek (?) sikerült elriasztania Goethe világának érdemleges megközelítésétől.

Tanár ne lépjen morózus kedvvel tanterembe. A pedagógia vagy lélekfrissítő, tehát vidám tudomány, vagy csütörtököt mond.

Szigeti tanár úrral esztendőszámra a gyanakvás, a szúrós szemű boldogtalanság vonult az osztályba.

Ő volt egy időre az én magyarirodalom-tanárom is.

A pusztítóan rossz tanyai iskola után a dombóvári gimnáziumban a helyesírásból vallottam legszégyenletesebb kudarcot. Így erre rávetettem magam, hisz azt egyedül csinálhattam. Fél év múlva a fiúk dolgozatírás közben felém fordulva suttogták a kérdést, hogy egy t-e vagy kettő, s mikor ly a j.

Pályáink találkozásának elején Szigeti Béla (?) a visszakapott dolgozatomban megpirostintázta ezt a szóelválasztásomat: job-bágy.

Füzetosztás után ő maga olvastatta föl egyikőnkkel-másikónkkal a hibáit. Jogunk, módunk volt nyilvánosságra vinnünk, ha valamit nem értettünk.

Megkérdeztem, mi hibát követtem el azzal, hogy a két b-t megosztottam.

– Összetett szó.

Leültem. De némi idő után fölálltam s megkérdeztem, miből van összetéve a jobbágy.

Szigeti (mégiscsak) József levette hüvelyk- és nagyujjával a csíptetős szemüvegét, megnézte s azt válaszolta:

– Magának azt már a történelemből kellene tudnia!

– Nem tudtam meg.

– Leülhet.

– Kérem.

Aztán néhány perc múlva, mert az ami pimasz bandánk tudott áhítatos engedelmességül száját is tátva bámulni a katedrára:

– Hagyja el a termet!

– Kérem.

Volt történelemóránk is aznap.

Feleltetés után Varjas szétnézett a teremben.

– Kinek volt itt fogyatékos a történeti tudása?

Nyilván fedezni akarta kartársát. De megmerevedett, látva, hogy a mi légkört zavaró viharsarkunkból emelkedik föl valaki.

Nem tudom visszaidézni, miképp folyt le most az a magyarázat, illetve hát a kimagyarázkodás. Nem sokszor küldtek ki engem az osztályból. Mintha most megint ki kellett volna kullognom. Vagy ezt az előbbivel keveri vajon össze az elég nagy távolságra visszanyúlni kénytetett emlékezet?

Aztán hónapok múlva csaknem hasonló összeakadás, most már csak Varjassal. Hagyományos tanári módszer úgy teremteni kapcsolatot a tanulókkal, hogy cselekvő részesei legyenek az előadásnak. Varjas esetlenül használta, végső eszközül; amikor a hátsó sorban már sakkoztak.

Valami „fordulat” mélyebb okairól szólva hirtelen, de elég hosszan, kitért a nemesek általános jellemzésére. Igencsak nem tette követendővé, hogy bár emléküket valaki tisztelettel emlegesse. Fejtegetése végén hozzá illő tréfául megkérdezte, van-e az osztályban nemesszármazék. Előnév, predikátum? Senki sem jelentkezett.

Hátranéztem a szőke, csöndes Katona Szilárdra. És említette egyszer, hogy nekik címerük van, mégpedig olyanféle, amilyet épp valami könyvben láttunk: kéz markolta szablya, a hegyén turbános emberfej. De hát ő sem jelentkezett.

– Egy csöpp kék vér se hát az egész teremben?

Ismét odanéztem a vékony kis Szilárdra. Behúzta válla közé a nyakát, s most már még az én szememet is kerülte. Én meg lustán fölálltam. Mert Varjas szeme felém villant; felénk, helyesebben.

A nemesek meg én! Döbrögi elpáholtatásánál Matyi legjókedvűbb megtapsolója! Kossuth bámulója, Mózes-rangra emelője éppen a jobbágyok kivezetéséért a nemesek egyiptomi uralmából! A „Még kér a nép!” magánszorgalmú bemagolója! Apai nagybátyám a második feleségével kapott egy Baby nevű úrikisasszonykodó mostohalányt, süldőkorút. Láttam egyszer, hogy a nagybátyámnak szánt díszzsebkendőre ötágú koronát hímez. – Hát az honnan kerül oda? – Ahonnan neked meg nekem ilyen gyűrű is kerülhet. – De hát ezt én az ő egyéb nyafka előkelősködései közé raktam. A korszakot még a címkórság kábította. A háború alatt a dzsentri katonatisztekkel a polgári tartalékos tisztek mintha ezen a téren is versenyre keltek volna. Segédjegyzőknek, uradalmi praksziknak támadt kettős előnevű ősük. Közhiedelem lett, hogy a név végén az y nemességet jelez.

No, de az én anyai nagybátyám és gyermekkori mintaképem még följebbvalóival is tengelyt akasztott, mert neve végén az y-t fiatalon tüntetően i-re javítgatta, mert Jókai, Petőfi magyar ortográfiája az irányadó! (Mely Kossuthot Kosutnak írta.)

Merő arcátlanságból – no: dacból – tápászkodtam föl. Egyrészt mintegy kis csoportunknak, az osztályban a hetykélkedésre már-már tekintélyt nyert „fekete saroknak” képviseletében. Másrészt válaszul arra, hogy én (a legjobb történész) a begyében vagyok, s tudom ugyancsak.

Megkérdezte, hol végeztem addig a gimnáziumi osztályokat.

Bibit tapintott. Valahányszor ilyesmire kellett válaszolnom, enyhe görcs környékezte a torkom. A kiejtésem miatt nyelt megszégyenülés jutott eszembe, akkor is, midőn már hitem szerint (s persze anyám szerint) kifogástalanul beszéltem. Ennek a gombóca jött föl most ráadásul.

Már Bonyhádnál a szemüvege fölött pillantott rám Varjas, Dombóvárnál mintha különlegeset csillant volna a csíptetős szemüveg; finom selyemszalagocska tartozott hozzá, tetszetősen a fül mögé kanyarítva. „Dombóvár?” – visszakérdezve úgy hangzott, mint bűntett helye.

Így sújtott az a véletlen, hogy a középiskola alatt a történelem terén legkevesebb ösztönzést épp én kaptam, aki ezzel a szakkal életem későbbi során osztálytársaim közül legtovább foglalkoztam.

Hideg maradt a viszonyunk Varjassal, a szemekben a jég fényvillanásaival; az ő részéről. Hogy az én felemről milyennel, azt persze nem láthattam. Vegyült bele nyilván valami a neveletlen diáktekintet lövelléseiből.

Alig feleltetett. Nem lehetetlen, hogy azt hitte: kihívásként készülök föl az óráira. Ha szólított, az osztály kajánul hegyezte a fülét. Minden alkalommal egy kis csata dőlt el. Egy suta idegháborúban.

A gyorsírást szintén ő tanította, gondolom mint fölmentett, valami hadbavonultat helyettesítve. Bár érdekelt minden, ami a gondolatrögzítéssel és -közléssel összefüggött, a gyorsírás iránt se buzgalom, se tehetség nem jelentkezett bennem. Felelni tábla előtt itt nemigen kellett; füzeteinket mutattuk be, azokra kaptunk lapszéli választ. Beadványaimra én afféle diplomáciai jegyzéket.

Látni nagyobb stallumba való emeltetése után csak egyszer láttam Varjast. A diktatúrának egy olyan kánikulai délutánján, amikor a pesti járdán nyomot hagy a női cipősarok, az egyetem bejáratánál gépkocsiba szállt épp Fogarasi és Pollák Dezső társaságában. Jól jött volna – egy kaszárnyai ügyben – a közbenjárása. Megálltam, félrehúzódtam, hogy ne lássanak.

Varjas öccsét szintén letartóztatták, de valamelyik vidéki városba vitték. A vasárnapi csomagbeadásokra Jankának oda kellett utaznia. Így az idősebb testvér látogatásának gondja rám maradt.

Varjas most már a Markó utcai fogházban volt. Váratlanul szállították oda. Ez nagyobb távlatra baj volt, de közvetlenül mégis lélekkönnyítő szerencse. A vádiratos fogoly fölött már az ügyészség rendelkezett az ítélkező államszervezetnek roppant gépezetében, a paragrafusok bonyolult szabályai szerint. Itt azonban megszűnt az a napi – főleg éjszakai – rettenet, hogy a vádlottat „elővigyázatlanul” vallató detektívek halálra kínozzák; vagy kiadják „helyszíni szemlére” olyan fegyveres különítménynek, amellyel szemben nekik maguknak sem volt hatalmuk.

Hírlett, hogy vidéken betörtek ezek a fogházakba, de Pesten erről még nem volt értesülés. A főkapitányság légköréhez képest a Markó utcai fogház a vihar utáni – vihar közti – szélcsendnek azt a nyugalmát árasztotta, amelyet a távoli mennydörgés már-már védő kerítésként övez. A csomagbeadásra vagy beszélőre várakozók órái – fél napjai – nyugodtabban teltek: hiszen nem hasztalan! Végül mégiscsak valami eredménymorzsácskával távozhattak. Ha csak annyival, hogy a váltásra kiadott – és azon nyomban izgatottan megvizsgált – szennyes fehérneműn nincs vérnyom. Hogy, habár a beszélőt nem engedélyezték, közvetve valaki látta azt, akit látni olyan üdvösség lett volna: megvan tehát, itt van, itt, ebben a fenyegető külseje ellenére annyira szívhez nőtt – négy utcára szóló – épületrengetegben.

A látogatók és a foglyok közt akkor még nem volt drótsövény a beszélőszobául szolgáló helyiségekben. Szuronyos őr hozta le a foglyot, s irányította oda, ahol a fal mellett még üres hely volt. Egy csomag cigaretta elégnek bizonyult, hogy ne közbül álljon vagy üljön (ha pados rész jutott), és csak az öreg fali tányérórát nézze, mikor telik le a tíz perc.

Varjas szeme környéke már-már mosolyfélére tudta működtetni a ráncokat. Arcán a borosta most már utcai hordásra is elfogadható szakállá nőtt. Mintha egy más ember ült volna mellettem. Minél több vasárnapon láttam s beszéltem vele, ha csak tíz percig, annál inkább más. Egy pillanatra eszembe nem jutott, hogy ez az én egykori – tavalyi – tanárom.

Közben elolvastam a saját könyvtárából kikölcsönözve néhány filozófiai közleményét, azaz próbáltam elolvasni. Már az első lapokon hemzsegtek a hosszú matematikai képletek és levezetések. Ő tette közzé az első összefoglaló terjedelmű tanulmányt Freud álomelméletéről, még a háború előtti Modern Könyvtár vaskosabb füzeteként. Ezt meg túlságosan népszerűsítőnek találtam.

Se akkor, se később Dombóvárról nem esett szó köztünk. De mellette ülve egyszer-kétszer oldalvást végigfuttatta szemét rajtam. Erre szolgáló külön érzékünkkel megészleltem, hogy nem arról suhangat át valami a fején, amiről beszéltem neki.

Oly komoly föladatnak hittem – s erről Jankánál Lusztiggal egyetemben oly férfias eltökéltséggel beszéltünk –, hogy benső meggyőződéssel nyugtattam afelől: már semmi baj nem érheti; a tárgyalás, vagyis az ítélet előtt ki fogjuk szabadítani. Kik? Akik tudják, merre megy a világ; a fővonalban.

Sajnos az ügyvéddel már átvizsgálták a vádiratot.

– Föl fognak akasztani.

Meghökkentett, hogy ezt a legkeményebb szót használja.

– Attól ne tessék félni.

Szemembe kapcsolta a nagy, forró tekintetét.

– Félek – mondta, mikor az őr félrefordult.

S megfogta a kezem. Akkor már működtek a gyorsított tanácsok.

Fölöslegesnek tartom részletezni, mi volt az a heti hitegetés számára, de éppúgy számomra. (Bizonyos, hogy Russell, mihelyt megkapja a levelet, ideutazik s nem tér ki az elől, hogy egykori személyes ismerősét szállítsák át az angol missziós kórházba, onnan pedig majd…) Az őr miatt gyorsan és rejtett értelmű szavakkal beszéltem, de épp azáltal annál hitelesebben.

Szó szerint emlékszem a válaszára; suttogva mondta:

– Addigra szépen megeshet az akasztás.

Nem a „szerencsétlenség”, nem a „kivégzés”.

A hangban szemrehányás lebbent, nem rovásomra persze, hanem az egész világ számára. A koromfekete csókaszem cáfolatért égett.

 

 

Mikortól fogva nézheti az ember felelősséggel múltját? Azt hiszem, 1919 októberétől tekinthetem magam olyan emberi lénynek, akivel ma is szót cserélhetnék; akihez mintegy visszaszólhatnék ebből az öreges őszből, amikor eszembe jutott ezeket a sorokat papírra vetni. Aki addig, azaz tizenhatodik évem betöltéséig nevemet és okmányaim egyéb adatait viselte, számomra még afféle előlény: alig más, mint a madárnak a tojás, a fészekülő kora. Tudtul vehetem cselekedeteit, sőt magyarázhatom, de nem vagyok olyan szinten vele, hogy megfeddhetném vagy megdicsérhetném, egyszóval megfeleltethetném. Nincs hozzá telefonhuzalom. Nem vitatkozhatunk, noha drót is van, áram is. Bármennyire összeköt vele akár a közös gén: az esetleges szócsere alatt ő is a magáét mondaná, én is.

Akit ettől fogva ábrázolnék, az már nem lehet néma szobor, abba már beszédesebb nyelvet kell helyeznem.

Három évig ültem egy iskolai osztályban Lusztig Imrével úgy, hogy tán beszélni sem beszéltem vele. Arcán sem állt meg máskor a szemem, csak mikor hátunk mögül, az osztály mélyvizéből a katedrára, a tábla elé cammogott.

A többi osztálytársamhoz sem fűzött más barátság, mint ami az egy helyre zárt fiatalok közt kialakul az egybetereltségük idejére. Fölületes pajtásság tehát, mintsem érzelmi kapocs. Levelezni például egyikükkel sem leveleztem (Cecéről), noha dombóvári és bonyhádi iskolatársaimmal nemegyszer árkusszámra gyártottuk a naplószerű beszámolót, a diákok közt szokásos bőbeszédű eszmecserét.

Nem volt baráti köröm Pesten. Semmi azokból a vidéki bandázásokból, melyek melege már két-három napi vakáció esetén sóváran csomagoltatta velem össze a bőröndöt, a hátizsákot, Cecére. Ami itt Pesten a Jani fiúk hasonlóan meleg ifjúmunkás-együttesébe vonzott.

Weszelyvel, az ő emlékezete szerint, az újra megnyílt Galilei-körben ismerkedtünk össze, vagyis az októberi forradalom előestéjén. Szék szék mellett ültünk később a diktatúra első hónapjaiban a népbiztosság tanfolyamán. Ez semmivel sem hozta őt akkor közelebb hozzám, mint ahogy akkor Ignotus Pált sem, aki az előttem levő székben forgatta – hátra is – élénk nyakát.

Hogy milyen jó érzés a kamasz szívnek neki való bandába tartozni, azt Pesten én a felületes, sikertelen ízlelgetés után a diktatúra bukását követő negyedévben kezdtem tapasztalni, majd a végül Pesten is nekieredt ellenforradalom heveny tobzódása alatt. De akkor olyan adagban, mint aki csurran-cseppen kortyolás után egyszerre dönthet magába valami üdítő italt. Az elnyomás jó melegágya a barátságnak. Az a veszélyes, érdes erő, mely vigaszt adó mértékben sajtol elő gyengéd érzelmeket, az nyomja össze olyan egységbe az együtt szenvedőket, melynek kötőanyaga az önzetlenség, sőt az önfeláldozás.

A gyermekes gyűjtést Pollák Dezső számára teljesen nyíltan végeztük. A megsegítendő nem politikus volt, csak szükséget szenvedő. Erőszakoskodtunk, ha valaki nem szedte elő a filléreit.

De emberválogatás is volt ez a gyűjtés: vizsga a rokon érzésből. Akik Pollák mellett letették (lám valóságosan) a garast, azok – lazán bár, de egy tábornak számítottak; egy magnak az osztályban. Az emeleten. Másutt is, ahol Pollák tanított.

Lusztig jó bandafőnöknek bizonyult; a kor kívánalma szerint. Nem ritka a tulajdonságoknak ez a társulása: bikaerejéhez szűkszavúsága jól párosult.

– Mi? Mi? – mondta, ha valaki, akár óvatosságból, akár elve szerint ellenkezett velünk, s ez olyan volt, mint öklelés előtt a bika morgása. Fegyelmet tartott így. Okosabb volt, mint ezek a mord odaröffenései mutatták.

Pollák Dezső nemcsak a mi évjáratunkat tanította, s nemcsak a mi iskolánkban. Voltak adakozásra kiszemelhető tanítványai az alattunk és fölöttünk járók közt és a város más iskoláiban.

Lusztig sorra földerítette őket. – Magadnak nincs egy nélkülözhető filléred se? Add ide a lábaidat: járj utána, hogy másoktól szerezz. Addig ne kerülj elém üres kézzel, amíg le nem kopott rólad a cipő! Mert én adom el az ócskásnak!

Az óra közti szünetekben Lusztig tárgyalt a messzebbről egyre sűrűbben jelentkező csoportokkal. Egyre nagyobb szenvedéllyel szervezett: finom ötletességek, tapintatos fogások jöttek napvilágra abból az (ifjan oly) behemót testből. A szigorúan erélyes arctól nem volt idegen a kedveskedő, a helyeslő derű sem. Követeket menesztett a még föl nem derített területekre: a családokhoz például, ahol Pollák Dezső magánórákat adott. Schlézingerre volt kiosztva, hogy a megmosolyogtatóan szerény összegeket listába írja. Teljes kettős könyvelési adminisztrálással csinálta, akár egy iskolai házi dolgozatot.

Szövődtek a szálak így egyre tágabb karikába. Észre sem vettük, hogy amit kezdetben a társasjátékok jó érzésével míveltünk, hovatovább valamiféle kötelezettséget rótt ránk.

Bejött az egyik óra közti sürgölődésünkre – valamelyik alsóbb osztályos fiú kalauzolásával – egy biztos föllépésű, de mindazonáltal ártatlanul naiv tekintetű fiatalember. Oly választékos öltözetben, hogy Lusztig homlokredői mindvégig nyanakvásba merevedtek. Az a fajta úrifiú volt, akik a dada tejszaga után a mama illatszerének levegőjét viszik magukkal. A biztossága, a kerek mondatai azt mutatták, hogy jóval idősebb nálunk; a kikészítettsége, hogy évekkel fiatalabb. Neki esztétikai leckét adott volt Pollák Dezső. És irodalmiakat, mert jó modorú látogatónk írónak készült, ahogy – egyidőben felnőttes és gyermekes nyíltsággal – közölte velünk.

Az alsóbb osztályos, aki a jövevényt, Jarnó Józsefet mondhatni audienciára Lusztig elé hozta, jómaga ugyanakkor sorakozott közénk. A bizalom, amely őt fogadta, így kiterjedt Jarnóra. Szántó Imre, Szántó Gyula testvéröccse volt.

Szántó Gyula akkor már úton járt arra, hogy külföldön váljék a proletárköltő Hidas Antallá. De itthoni baráti társaságában az öcs változatlanul bent maradt, mintegy széktartóként képviselve bátyja tekintélyét. Mert ez a baráti kör meg jobbadán csupa író- és művészjelöltekből állt. Forradalmár – illetve forradalmi művészjelöltekből persze. Élükön most Jarnó mellett Hidasnak még kamaszkori ismerősével, Szegi Pállal. A csoport mostani legtöbbet emlegetett tagjával. Akár Hidasnak, már neki is kiadásra kész versgyűjteménye volt.

Bizalom fogadta tehát Szegiék társaságát is, amikor elértek, elkanyarogtak egész hozzájukig a mi „életmentő” buzgólkodásunk szálai. Mert az Eötvös utcai lakásban már odáig ment a tervezés, hogy a tisztesség nemcsak Pollák Dezső támogatását követeli meg. Akinek különben azokban a hetekben már sikerült szerencsésen eljutnia előbb Sopronig, majd Bécsig.

Úgy fordult, hogy rám hárult, keressem meg Szegi Pált. Érdeklődött – Szántó Imrén át – ő maga is, kik-mik vagyunk. Szegi is átment a maga iskolájában „diktatúrás fegyelmin”, de engedélyt kapott, hogy magánúton leérettségizzen. A mi iskolánkat választotta; itt senki nem ismerte. Ő sem ismert senkit, révünkön akart egyet-mást megtudni.

Lenézett minden iskolás tanulást. Anyja kedvéért s anyjával dacolva vállalta mégis, hogy továbbtanul. Különben a jól menő cipészet vezetését kellett volna megözvegyült anyjától átvennie. Assisi Szent Ferenc himnuszát írta újra úgy, hogy maga Kassák csak javítást ajánlott rajta. Bámultam műveltségét. Kosztolányi rábízta a könyvtára katalogizálását. A Pardon-rovat után ő szakított a költővel.

Normai velem együtt visszatért az iskolába. De hamarosan jónak hitte elmaradni. Őrá már a tavaszi rezsimváltozás előtt Szigeti ezzel reccsentett rá: Normai persze a pad alatt megint Bucharin Nikolájt bújja! Ő is a Szondy utcában lakott, s ha nem megyek föl hozzá, a járdán is összeütközhettünk volna. Napi szemtanúja voltam apja haldoklásának. Az nem sokkal azelőtt nősült újra, igen szerencsés választással. Mostohaanyja tűzlángon át kitartott volna az árva Normai mellett. Fölfelé néztem őrá is, noha fiatalabb volt nálam. Babits Recitativ-ját tőle kaptam kölcsön, megvette.

Normaitól csak egy lépésre lakott Hidas öccse, Szántó Imre; ő egyelőre visszatért a tankönyvekhez. De vele csak iskolatársak voltunk, nem osztálytársak.

Jarnó József szintén futásnyira lakott, a Benczúr utcában. Már írta (később posztumuszként megjelent) életműregényét, de nagy verse, az Éjféli tűzoltókocsi a városon át különb hatással volt ránk, mint Marinetti autó-ódája. Telefonja, külön szobája, saját kapu- és kertkulcsa volt. Féltő (egészségét is féltő) mamája eltűrte szertelen hangosságunkat, kócosságunkat. Csupa művész- és tudósnév röpködött a (tiltott) dohányfüstben, ha dobhártyáját felénk fülelve megfeszítette.

És persze itt lakott (a Vörösmarty utcában) a harmadik Imre, Schlézinger.

És itt lakott volna Weszely, ha nem börtönlakó lett volna már akkor, tizenöt éves fővel. Börtönnél veszélyesebb helyen őrizték, a Gellért-szálló pincéjében.

Itt lakott Wittmann Sándor, Markos György. Ha még tovább számolnám, meg kellene lepődnöm, hogy csak azon a néhány utca határolta kis területen milyen „fertőzet” virult még akkor is, a levert forradalom nyomán az ellenforradalmi propaganda harsogása és e harsogás következményei közepette; mert hisz egy utcai elszólás begyújthatta a szegényekben is a parázslappangású szadizmust; a bosszúérzetet a sors ellen.

Normai volt az első a „százszázalékosan” megbízhatók közül, akire – Lusztig véleménye szerint – Varjas ügyében tevőlegesen lehetett számítani. Bár hajlamos volt nem egy konok meggondolatlanságra. Piros pártkönyvecskéje tán még ma is a lakásukhoz tartozó padlás gerendái között porosodik. Mert olyan nincs, hogy ő azt megsemmisítse! Mert az még februári keltezésű volt, arról a hétről, amikor a vezérkar letartóztatása után a párt illegalitásba húzódott vissza. Mikor Szigeti már a diktatúra bukása után Buharint emlegetve dörrent rá, Ernő rögtön gyári munkásnak akart menni; minél nagyobb üzembe, mintha az védelmet is nagyobbat jelentett volna. Már-már az egész proletariátusét. Mostohaanyja bírta rá, hogy villanyszerelő-inasnak álljon.

 

 

Amíg Normai velünk diákoskodott, lelke volt az iskolából hazatartó, s évek során jól összemelegedett együttesünknek. Kettőnkön kívül még Tóth József, Braun József és Schlachta Alajos haladt végig a Szondy utcán, s táborozott le a Bajza utca sarkán, könyveit az ottani hentesüzlet kirakatának széles párkányára rakva. Normai kimaradásával a kis csoport életmelege szűnt meg. Együtt raktuk még a lépést, de a barátkozás fölszínessé vált. Lelkileg más-más útra téregettünk.

Ettől számíthatom, hogy egyidőben három baráti kör felé vihetett a vonzalom, az érdeklődés. Ez a három kör különböző minőségű volt, s így eléggé távol esett egymástól, de lassanként mégis szintén valamiféle együttessé alakult.

Az első kör Weszely társasága volt. A Terézváros és Erzsébetváros középjövedelmű kereskedő- és hivatalnokcsaládjainak gyermekei. Részt vettek a diktatúra diákmozgalmaiban, sőt néhányan már a Galilei-körben jutottak némi szerepléshez. Ez volt ifjúságuk hajnalkora; hitték s várták a folytatást. A szocializmus tudományos irodalmát, a mozgalom mélyrehatóbb történelmét most kezdték – már titkos irodalomként – megismerni és megvitatni. Szülői tanács és fegyelem visszaültette őket az iskolapadba. Készültek valamennyien „polgári” pályára, de még szakmájuk buzgó elsajátítói sem polgári társadalomban akartak pályafutást, hanem hűségesen az eszmélődésük szerinti eszményiben.

Ebben az eszményi világban Szegi körének tagjai művészi pályán kívántak a köz javára lenni. Forradalmian akarták segíteni a közjót: a művészet minden forradalmi kísérletével. Akár Weszelyék körében, nagy hitele és kereslete volt a tiltott – a külföldről becsempészett – kiadványoknak.

A Lusztigék Eötvös utcai lakásában találkozgató fiatalok idegenkedve, már-már gyanúval nézték mindkét csoport tagjait. Imre összebarátkozó, összerokonuló ismerősei a diktatúra bukásával kereset (vagy zsold) nélkül maradtak. Beszélgetéseiket nem a tudásszomj, hanem a tettvágy pezsgette. A művész- és tudósjelöltekkel szemben az ő személyükben a türelmetlen, csípős szavú díjbirkózó-jelöltek ülték körül az asztalt, ették s füstölték, amit magukkal hoztak, semmibe véve a jámborságba töpörödött öreg szülők dohányzási és étkezési hagyományait.

Ez a három, egymástól eszerint ugyancsak más hőmérsékletű kör rám afféle hatással volt, mint a Rác fürdő különbözően gőzölgő medencéi. Megleptek, de természetesnek találtam őket, egy tető alatt voltak, egy jegy árával előbb sorjában, aztán váltogatva merülhettem beléjük, egyformán kellemes érzéssel.

Lusztig nélkülem is bejáratos volt Varjasék mindig nyílt lakásába. Normait, Wittmannt is fölvittem. Egyszer csak Szántó nyitott ajtót. Őt nyilván az előbbiek vitték föl oda, magától értetődően. Szegi Jarnóval jelent meg, mellékes volt, hogy melyik járt itt elsőül s melyik számított már törzsvendégnek.

A jó gyülekezőhely szívja magához az embereket, válogatja, és egyszerre csak olyan erjesztő, tisztító edény lesz, mint a szőlőlének a hordó.

A gazdája vesztett lakás szép helyen feküdt – Pest füsttengerében élőknek még egy kis kirándulást is kínált. Illendő volt – mint annyi helyen különben –, hogy ne üres kézzel érkezzék, akinek épp tellett rá.

Hogy mi minden foglalkoztat, arról anyám úgy-ahogy ezektől a barátaimtól értesülhetett. Gondolom, Normaitól, az járt leginkább hozzánk, s őt még kérdezgetni is tudta.

 

 

Dombóvár említésére felém fordult anyám a fazeka kavargatásából, mely egymagában melegedett (mindig lassan, a folyton füstölgő kis csikótűzhelyen). De Varjasékról – a tervekről – kezdetben persze semmit nem tudott.

Nem akart tudni Dombóvárról sem. Sorsát mindig némán intézte. Így tetszett, hogy amit eltökélt, saját magával sem közölte. Megvárta (elvárta?), hogy az események alakuljanak akarata vagy csak óhaja szerint; hogy azok beszéljenek.

A kimondani is fölösleges ok, hogy apám hadbavonulása miatt számolta föl a simontornyai nagy házat, elmúlt. De nem mozdult ki Cece sugárköréből akkor sem, mikor már nagyanyám is megismételte – inkább szülői kötelességből, mintsem rábeszélésből –, hogy mi várna a másik sugárkörben, az ozorai, illetve most már dombóvári központúban.

A Dombóvárral lassanként összeépült Tüskepuszta főgépészházában – külön kert s udvar közepén – apám egyedül élt, szomorúan, de kényelmesen. Külön kis fogata volt itt is, voltaképpen egész nap kocsizott, ellenőrizni nemcsak a mellékmajorokban, hanem más kisebb pusztákon a mezőgazdasági gépek (s azok személyzetének) munkáját. Kalapemelés fogadta – a gazdatisztek részéről éppúgy – nemcsak abban a Dőry-bérletben, hanem az egész Esterházy-birodalomban. S a kert kihasználatlan, s a kommenciós négy tehéntartásra elég istálló van.

Anyám ekkortájt költözött a Bajza utcai két szobába. Oda várta, aki (gyermekei közül) őt választja. Szüleitől nem fogadott el semmit. A mézen kívül. Ezt talán ajándék nyalánkságnak vélte, bödönszámra bár. Igaz, hogy a mi egresi méhesünk maradék családjai még annak idején a cecei kaptárak közé vegyültek.

Hogy mindez hova vezet, arról kettőnk között sem esett szó. A Bajza utcai lakás utcai volt, földszintes. Eredetileg egy üzlethelyiség tartozéka volt, az ajtót arra be sem falazták, szekrényeink takarták el. Üresen állt, de lisztszagot árasztott, s istentelen hideget. Néha egér szaladt benne, riadalmunkra, hogy átfúrja magát hozzánk. Megemlegettük az egrespusztai macskacsaládjainkat. Hisz kutya is csak néha három szaladgált a kerítés nélküli ház körül.

A másik szoba az udvarra nyílt. „Ez lesz a te helyed” – mondta anyám, s ez bennem úgy idézett föl egy másik ilyen mondatot, mint ugyanannak a versnek az egyik sora a társát, melyhez keresztrím fűzi. De aztán kiadta albérletbe. Külön bejáratú volt, úgy értve, hogy a konyhából nyílt, de közvetlenül annak – s egyben az egész lakásnak – külső ajtaja mellől. A hosszúkás konyhát így teljesen mi használtuk. Fürdőszoba s egyéb helyiség nem volt.

Hosszú rongyszőnyeg vezetett végig a keskeny konyhán. A cementpadozat jókora lukjait takarta. A tüzelőfát rég nem fölaprítva árulták, hanem (mindig nedves) tuskókban. Ezeket, mint mindenki, a konyhában baltáztuk szét. Az így keletkezett gödörkékbe a szőnyeg alá anyánk falusi módra gyúrt agyagot tapasztott; én hoztam a Ligetből.

Az utcai szobának két magas, spalettás – behajtható fatáblás – ablaka volt. Az egyik ablak elé anyám a régi jó Singerjét helyezte, melynek gyorsan csattogó tűje már bölcsődalomként idegzsongítót szolgáltatott. Az édeskés tanácsokra süketnéma anyámnak ez volt a legbeszédesebb sorstársa. Voltaképpen ennek segítségével tért külön útra. Akkor rögzült végleg Pestre, mikor bizonyossá vált, hogy valami hadiüzemből kimeríthetetlenül juttatnak neki otthoni varrnivalót. Kiszabott katonaköpenyegeket, majd közlegényi fehérneműt kellett a még hozományba kapott kis Singer-gépén összevarrnia, illetve lehetett később is, korlátlan mennyiségben. Egyenruha a forradalmak, majd az ellenforradalmak alatt éppúgy kellett. Csak az anyag minősége változott. A szomszédból jövő liszt- és egérszaggal végül csalánból készült szövet szaga ismerkedett. Az iramló tű nyomán finom por szállt, mint távoli országúton a csillogó hintókerekek mögött.

A másik ablakban én ültem. A széles ablakdeszka volt az íróasztalom (akár Petőfinek, Csokonainak, Vörösmartynak!). Könyvtáramul megkaptam az egyik éjjeliszekrényt. Fölbecsülhetetlen kincsforrásul az egyik utcalámpa ott állt az ablak közelében, két tükör helyes beállításával csaknem tenyérnyi darabon minden olvasnivaló jól megvilágosult, kellő ide-oda húzogatással.

Szórakozásul (de tán pályakitapogatásul) rajzolgattam. Szemben a hatalmas elemi iskola nemrég épülhetett. Földszinti falát jókora reliefek díszítették: csupa izomember, Botond a bárddal, Miklós az agyoncsapott két farkassal; megannyi modell. A mellette levő ház fűszerkereskedésének kirakata, cégtáblája színeket kínált. A kereskedéstulajdonos az édesapja, a kiszolgáló lányok húgai, a pénztárban ülő asszony pedig édesanyja volt annak a Sugár Tivadarnak, akit antimilitarista propagandáért (és zimmerwaldi eszméiért) a legendás diáklánnyal, Duczynska Ilonával együtt fogtak főbenjáró pörbe, s akit azzal a legenda rögtön jegyességbe kevert. Lám, még egy nemesen lüktető szív abból a kis városszögletből. (Ötpercnyire attól a háztól, ahol a diák Németh László pesti esztendeit töltötte.)

Anyám jól érezte magát Pesten, bár alig járta. Jól hatott rá bizonnyal, hogy annyi ember közepette él, és senkivel sem kell beszélnie; senki nem faggatja olyasvalakiről, akiről mit tudhatott ő is: saját magáról. Még mindig igen szép volt; barátaim, akik ismerték, máig ezzel kezdik róla a szót. Harmincnyolc éves volt, amikor a maga útján a világba indult. Egész nap a lakásban forgott, a varrnivalót házhoz szállították. Hogy kenyérhez, tejhez jusson, jelképszerűen föld alá kellett merülnie, abba a Bajza utca végén nyíló alagútba, mely a Lehel téri piachoz vezet. Már eladó lányként hozták föl először Pestre; félárú jeggyel, a millenniumi kiállításra. Átvéve pusztai lánytársai ámuldozását, riadozva járt a Panoptikumban: szemtől szembe látták Zrínyi Ilonát, a majmot, akitől az ember származott. Egy fényes kiállítási csarnok bejáratát két kivont kardú huszár őrizte. Oly mereven álltak, állták a lányok nevető pillantgatásait, hogy azok végül zavarba estek, nem viaszbábuk-e ezek is. Anyámat mint leggyámoltalanabbat s leghiszékenyebbet menesztették oda az egyikhez, hogy érintse meg ujjheggyel a huszár barna-piros arcát.

Oldó melegű barátságba Pesten csak egy asszonnyal került, Weszely édesanyjával. Ezt a történetet neki mondta el.

De semmit azontúl a múltjáról. Legkevésbé apámról. Nekem se. Tudta, hogy előttem sem titok, milyen nagy szerelem s küzdelem előzte meg a házasságukat. Hol romlott el, mikor? Nagy nehezen vettem ki belőle: „már az elején”. De hogy mégis mitől, azt kell föltennem, maga sem tudta. Mert amiatt nézni „más szemmel” egy fiatal házasként boldogságában elégedett – akár önelégedett – férfira, mert reggel az ágyban a nyitott ablakon át kiköp az udvarra? Még akkor is, ha első állapotos felesége mellől, s egy cecei udvar tearózsa-bokraira?

Nem mondott elfogadhatót a „nagyra volt” (nagyra lett) család ellen sem. No, egyszer mégis, véletlenül. Rokoni esküvő alkalmából meghívták, nagy tisztelettel, menjen el a templomba is, a gyűrűmegáldásra, a stólázásra, katolikusba tehát. „Én olyanba többé nem teszem a lábam.” Azért, mert őt ott megalázták. A küzdelem során apám szülei nem érték be a reverzálissal, anyám áttért katolikusnak. Vállvonva akkor, hiszen semmi vallási dologban nem hitt. Igaz, a reformátusság a cecei házban anyai nagyapánk karakánságát, azaz, eszményi egyenességét, szókimondását jelentette és még sok más olyan egyebet (kossuthi hazafiságot), melyektől későbbi érzése szerint őt azzal a kitérítéssel szintén el akarták téríteni.

 

 

A házban nem volt villanyvilágítás. A lakás lefoglalásakor anyánk erre nem gondolt. A hajdani, ugyanúgy még nászajándékba kapott lehúzós lámpa függött az asztal fölött. Petróleummal világítottunk, ha volt: jegyre adták, amikor adtak. Fénye rácegresi otthoniasságot varázsolt a szintén idekerült, két, szépen bekeretezett ünnepi képre: Rákóczi kucsmás, Mátyás babérkoszorús arcmására. De tudott anyám szerkeszteni méhviaszból öntött mécsest is. Kellemes illata volt, ugyancsak hazai aromájú.

A vízszolgáltatás el-elakadt. Az udvar ósdi fogantyús kútját rögtön tönkretette a rengeteg lakó. Az egész óriás ház szemelfordítóan, lélegzet-visszatartóan elhanyagolt állapotban volt, ott a különben „jobb” városrészben. Az udvari traktusban pincelakások sorakoztak, az eléjük vont rács cellaszerűvé süllyesztette őket. Éjjeli menedékhelyi szegénység nyüzsgött bennük, főleg az udvar legvégén. Mi is csak oldalt lépve láthattuk, a mi lakásunk közvetlenül a kapualjtól jobbra fordulva nyílt a néhány lépcsőfok teraszocskáról. Voltaképpen éjjelente a falon át hallottuk ennek a világnak a fegyelmezetlen hangoskodását, főleg a házmesterrel.

Napközben a házmesternével. Élénktarka selyempongyolában, papucsban járt, a gyermektelen iparosnék kövér lomhaságával; arca, haja is élénk, színes volt, festette. Napközben lakásuk előtt ült. Ez a kapuboltnak bal oldaláról nyílt, ahogy a miénk jobbról, odasütött a nap, mintha csak oda. A tán több száz főnyi lakók fölött, szinte szemnek is szólóan, abban a napfény aranyozta színességben ez a kemény fejtartású asszony uralkodott, percenkint nyomva vissza az anarchiát. A kormányzás néha teljesen rá maradt, mert a hajónagy bérkaszárnyának több tulajdonosa volt, bíróságig csapó harcban egymással. A házbért félhavonta kellett, de havonta illett fizetni. Megesett, hogy törvényszéki fölszólításra a Klauzál térre vittük egy magányosan lakó, igen öreg asszonyhoz. Ajtaját csak a biztonsági lánc réséig nyitotta ki, úgy vette át a pénzt. Kapuzárás utáni kimaradásaimkor anyám voltaképpen azért aggódott, hogyan s kikkel jövök be a házba. Az első csöngetésekre nem nyílt meg a kapu, s a csoporttá gyűlt hazatérők maguk közt összekaptak. Ha barátaim a házig kísértek, fél lábbal valamelyiküknek összekulcsolt tenyerébe léptem, az ablakon át belendítettem magam a szobába.

Szerencsénk volt már az első albérlővel. Nálam nyolc-tíz évvel idősebb, magányos, szomorúan értelmes asszony – művezetőként dolgozott a Lehel úti iskola mellett, egy srapnel-gyárrá átalakított gépkocsiüzemben. Anyámmal nagyon jól megértették egymást. Korán elment, késen tért haza. Lefekvésig műszaki rajzokat vizsgálgatott, olvasgatott. Elkérte a könyveimet, egyik-másik tankönyvemet is.

Ha anyám megkínálta, kettősen viszonozta. Szívmelegítő volt az a versengés abban a szűkös helyzetben. Sok mézet ettünk, este kenyérhéjjal, a kukoricakenyér félretett héjával. A méhészkedők feleségének van egyfajta süteményük. Bármily lisztből kigyúrható, a méztől csokoládébarna lesz a kemencében. Kezdetben kőkemény, de aztán hetenként puhább, s így akár évekig eláll. Anyám ezt sem háríthatta el, ha Cecéről meg-megjött egy kis ládika, vagy ponyvadarabba varrva olyan papírdoboz, amilyenből a cecei boltos egykor a kockacukrot árulta, s megüresedve nagyanyámnak félretette.

Vendégeskedésbe nem került még a Pestre származott távolibb-közelibb rokon családokkal sem. Testvérnénjét, keresztanyámat szívesen fogadta, de szófukaron terítve elé az asztalt, nehogy olyanokra forduljon a szó, amikről (s akikről) nem adta ki a véleményét.

De látható örömmel őrizte az ugyancsak megváltozott körülmények közt azt a pusztai szokását, hogy barátaimat anyáskodó nyájassággal tessékelje be és lássa el. Rácegresen akármekkora gyermekbandával robogtam haza, anyámat úgy látom, áll a konyha közepén, „sikér” tányérba vagy bögrébe mézet csurgat, lekvárt kanalaz, s a melléhez szorított vékanagy kenyérből fáradhatatlanul szeldesi a fehér karéjokat azzal a hosszú, éles késsel, melyet csak neki volt joga kivenni a kaszlifiókból. Mintha teste-lelke azt az ösztönt őrizte volna, hogy tizenöt gyereke legyen.

Ilyenfajta hajlammal rendezett rögtön pesti barátaim számára székeket az asztal köré, az asztalra pedig fogyasztanivalót, akár szerény készlete kimerítéséig. Aztán magunkra hagyott bennünket, tette a dolgát a konyhában. Nagy néha mégis megesett, hogy köztünk maradt. Nem az asztalnál, ahova pedig kedvencei (Normai, Weszely) ugyancsak invitálták, hanem vagy az ilyenkor be-begyújtott vaskályha közelében, vagy – nyáron – az ablak előtt, ölében a kifogyhatatlan fércelnivalóval. Szótlan volt ilyenkor is, de csöndes magánelmosolyodása, tréfás vagy elkeseredett fejingatásai, irányunkban végzett pillaemelései folyamatosan jelezték, hogy követi bár legmerészebb (legbadarabb) eszmeröppentyűinket, hiszen kétoldalúan is intelligens volt: születetten és nem közönséges olvasottsága révén.

Vitáink és nemegyszer homlokegyenest ellentétes „álláspontjaink” ellenére mi fűzte vajon mégis össze azt a tág baráti kört úgy, hogy akárkit az mégse fogadott magába? Kettéosztva ezáltal nemcsak a lazább ismerősök táborát, hanem az egész város fiatalságát, sőt az országét. Nem tartanám még valamiféle tesztnek sem rossznak azt, hogy az egyik vagy a másik táborból ki részesedhetett volna folyamatosan anyámnak bár váltakozó, de egyaránt megértő (alig észrevehető) arcjátékaiban, és persze abban, ahogy a kukoricalisztből süteményesre sikerített mézes gyurományait kínálgatta az ördög tudja, miből főzött, de így is szorgosan töltögetendő teáihoz.

Ha már számlálhatatlanul dől a történelmi vád (és rágalom), egyre kisebb azok száma, akiket okkal érinthet; de egyre növeli azok számát, akik ezeket a megvádlottakat szívükbe fogadják. Egyszer már – nem is oly rég – papírra vetettem, fölösleges volna hát újra fogalmaznom korosztályomnak s általában a századelő jobbjainak szellemi alakulását. A fehér ellenforradalom nemcsak a vörös Kun Bélát és vele Károlyit lökte holmi gyehennába. Elátkozta Ady szellemét, el az élő Babitsot, Móriczot, Bartókot, Kodályt, Csókot, Ferenczyt; alig volt érték – hogy most csak a művészeteket nézzük –, akin nem látott pokolkormot.

Aki a forradalom hónapjaiban nem égetett magára különösebb jegyet, egy-egy szó árán megtagadhatta ezt az amúgy sem nagyszámú sereglést, utat lelhetett az érvényesülésre. De ez a megtagadással nyert útválasztás egyben erkölcsi válaszút volt. Magára adó szellemi ember (s főleg fiatalember) csak azokhoz az útmutató táblákhoz igazodhatott, amelyek első sarában a fenti nevek álltak. Ezek a táblák pedig ugyancsak széles birodalomba vezettek. Hiába határolta el magát Babits ugyancsak éles tollal Lukács Györgytől és Balázs Bélától, vagy Schöpflin Szabó Dezsőtől és Ignotustól (mint majdan Kosztolányi Adytól), könyveik egy polcon maradtak, és akár ellentétesnek mondható szellemük hívei egy táborban kerengtek. Saját belső ügyüknek tekintve a vita elintézését, egyaránt forradalmároknak vallották magukat; még olyan gyökeres világszemléleti ellentéttel is például, hogy kezelheti a forradalom mintegy fejlődési tényezőnek az emberi életet, azaz ölhet-e embert a győzelem után is, vagy sem.

A fenti példa nem véletlenül merült föl vele egyenrangú száz vagy akár tíz közül. A korszak arculatának fintorrángásaihoz tartozik, hogy a kurzusi kereszténység utcai rikoltó lármáival egyidőben kapott ifjú kommunista intellektuel körökben is egyfajta (lágyszavú) kereszténység, illetve – mélyértelmű megkülönböztetésül – olyan krisztianizmus, mely Dosztojevszkij és Papini nyomán a Megváltó példáját már-már a bőrsaruviselésig vélte időszerűnek követni. Közelebbi hitelveiket mi Jarnó közvetítésével ismertük: levelezett magával Sinkó Ervinnel, György Mátyással! Épp a bosszú és a büntetés örök problémájáról; közelebbről: vállalhat-e eszmei harc olyan alkatokat, mint – Cserny.

 

 

A várost nemcsak az őszi retorzióról kerengő hírek és rémhírek nyomasztották. Azok is, melyek a nyári megtorlásokról, a parasztfölkelések elfojtásának körülményeiről csak most terjedtek el, s lettek kemény vitaanyag a forradalommal rokonszenvező rétegekben. Anélkül, hogy napvilágra kerültek volna akár akkor, akár később a közvetlen rezzenetei – nem véletlen példaképp – annak a falupolitikának, melyet maga a kommunista történetírás rögtön a bukás után a diktatúra tán legfőbb taktikai tévedésének minősített, a földkérdés körüli hibák gyűjtőfogalma alatt. A tévedések veleje – hogy ide is vessünk pillantást – nem a nagybirtokok föl nem osztása volt. Emiatt csak e birtokok bérmunkásai, a pusztai cselédek és a faluvégi zsellérek lázonghattak volna. Ezek, mint láttuk, sem akkor, sem később nem árthatták magukat semmi önálló politikai mozgalomba. A tanácskormány Budapest népéből csak a munkásságot érdemesítette mintegy a frontszolgálatra lelkesítés, tehát alapjában önkéntesség útján. Sorozást csak vidéken rendelt el, törvényes szankciókkal, s éppen aratás idején. Ugyanakkor tette közzé, hogy mivel egy teljes gazdasági évre (előre kiszámítván a várható termés alapján) az országos gabonafejadag csak pontosan 72 kiló lesz, annyit tarthatnak meg maguk a földmívesek. Fejadagjuk a háború alatt ténylegesen ennek a háromszorosa volt. Ez azt jelentette, hogy még a hatholdas kisparasztoknak is be kellett volna szolgáltatniok a termést, nevetséges értékű „fehér” pénzért. Már a rendeletek hetében megvilágosult, hogy a férfiakat a mezei munkából lehetett volna sorozásra behajtani, a termést szuronnyal a rög alól kipiszkálni. Mindezt még végzetesebb hiba tetézte. A karhatalmi végrehajtást a helybeli vörösőrségekre bízták. Ezek valóban helybeliek voltak, kis tekintélyűek; fegyveres föllépésükre ezért kerültek elő a jászlak alól a még világháborús emlékként odamenekített mannlicherek. Pesti páncélvonatok állították helyre a rendet; de nem a nyugalmat. Történt említés a kettős veszedelemről, valahányszor a lumpenproletariátus forradalom színterére léphet föl. Cserny nem közönséges alakja csak pillanatokra kapott kellő történelmi sugárkévét. Itt sincs rá több idő. Intézkedő, majd ítélkező fölénnyel hozzá hasonló alakzatok léptek ki azokból a páncélvonatokból. Nemcsak a falvakba. Tudtukon kívül az örök történelmi mérlegjátéknak a serpenyőjébe. Abba mégpedig, amely a történelem rendelte erőszakkal szemben másik oldalán azt a krisztiánizmust emelte föl, amelyről csak Kierkegaard-nak már akkori magyar magyarázói tudták (mint Jarnó), hogy a kereszténységnél merőben más.

Minden retorzióban ott van a torzió. Hogy melyik csavarás nagyobb arányú vagy erősebb, s így kegyetlenebb: azt túl bonyolult volna mindmáig megítélnünk. Az ilyesmi soha nem volt semmiféle ifjúság alapgondja.

Az ifjúság szeme mindig a távoli jövendőn csüng, nincs tekintete az átlépendő tócsára, még ha az véres is, és nem is tócsa, hanem folyam.

Az 1919-ben levert magyar szabadságharc utáni haladó ifjúság változatlanul előre nézett. A múlt tábláját már csak ezért letörölhetőnek vélte, mert arra, azt hitte, ő írhatja a magáét, mindazonáltal. Mindezek után. Arról ítélkezett hát, amiről ösztönösen azt sejtette, hogy annak már ő maga cselekvő részese lehet. Hogy aztán a cselekvés vajon ismét véres lesz-e vagy keresztényien (krisztusian) önfeláldozó, tehát – pacifista?! Arról Jarnó tudósításai nyomán köztünk ugyancsak s ugyanúgy megoszlottak a végtelenül szabad vélemények. Szinte függetlenül a személyektől. Úgy értve, hogy aki ebben a percben ezt mondta, a másikban az ellenkezőjét éppoly szenvedéllyel mondhatta. A szenvedély – az ifjúság – könyörtelen; összetéveszti a kegyetlenséget a bátorsággal. A megváltás – az ember megválthatósága – mindent megér, ezt vallja, és félelmeset mond ki lángelméivel is.

„…vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi nem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronként vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon megszomjazik, majd kétannyit követel.” Petőfi mondja ezt, s szövege „csak” abban különbözik a mindenkori retorziók és torziók rögtönítélő vérbíráinak szavától, hogy ő elsőül a saját vérét kínálta a föld fölvirágoztatására. Helyesléssel idéztem vajon a Bajza utcai asztal szerény bögréi fölött én is a szavait és szüntelenül visszatérő álmait a világmegváltó „véres napokról”? Már nem tudom. Hősöm volt, lángoszlopom. Nem emlékszem, mit fűztem a végül beteljesült – a rémálomszerűen valóra vált –, ifjúian ártatlan és gyanútlan látomáshoz. Ma már fehér fürtösen, ezt fűzném hozzá, Segesvár felé tekintve: szegény fiam, szegény unokám. Legalább öt nemzedéket hagytál apátlanul, fetrengtedben abban a szörnyű vérpocsolyában.

A maga korának legműveltebb magyar költőjével, Babits Mihállyal, úgy igaz, ahogy már megemlegettem, képtelen voltam zöld ágra vergődni abban a kérdésben, hogy vannak társadalmi osztályok; marxi, illetve proudhoni értelmezés szerint. Vagyis aszerint, hogy az emberiség kezdettől fogva tűz és víz, tehát vagy-vagy, mert a két tábor közt egyre mélyül a szakadék, s folyvást magasul a barikád. Ő, az árván maradt ifjabb Babits Mihály, élményszomjasan áttanulmányozta az egykori jogtudós bíró, idősebb Babits Mihály könyveit és eszméit. Mélyen fogékony elméje és tiszta szíve úgy megtelt a törvény előtti egyenlőség tételes jogrendszerével, hogy oda még egy másik jogrendszer nem hatolhatott be. Épp a fény nem engedett bele még több fényt.

Vagy csak Tolnában volt vajon ilyen játéka a fölvilágosodás fényeinek? Nagybátyám igencsak egyszerű pusztai juhászházban nevelkedett, s ezt mindig vállalta, mégpedig a legékesebb módon: apját, a kiöregedett számadót a maga közéleti ragyogásának színterére telepítette. Anyját zimankós időben a hivatalos fogatán kocsikáztatta a vasárnapi misére. Karon fogva vezette a saját templomi díszpadjába. A hideg ellen nagyanyám a szoknyái alatt bő szárú csizmát hordott, szalmatekercset tömött bele. Ez a tekercs egyszer épp a missa est utáni orgonabúgásos kivonulás közben, a templomi padok közt szabadon hagyott utcácskán fordult ki a csizmából. Nagyanyám rálépett, hátratekintett, de ment volna tovább. Nagybátyám visszafordult, fölvette azt a szalmakoszorúcskát, amelyről ott mindenki tán még azt is tudhatta, hogy a pusztai béresnék találmánya; egyáltalán nem rejtegetve vitte kezében a hintóig, s annak fölhágóján maga illesztette a helyére. Én nem láttam a jelenetet, de elhittem – mert jól elképzeltem – szemlélőjének azt a kommentálását, hogy nagybátyám soha nem volt olyan méltóságos, mint mikor megkerülve a hintót, anyja baljára ült, elrendezte térdükön a bikavérszínű bolyhos takarót, s fölszólt a strucctollas kalpagú kocsisnak: indulás.

Ahogy a köztisztviselői grádicsokon fölfelé haladt (beválasztották országos szervezetek vezetőségébe, sőt volt, ahol elnökké tették), e vállalása az alsó irányban annál lentibb rokonrétegekig terjedt. Nagyapánk a bojtárkodást a Dalmand környéki pusztákon kezdte, onnan is nősült. Rekedt ott bojtári sorsban ugyancsak atyafi olyan, aki később a már pusztagazda nagyapánkat úgy köszöntötte, hogy nem lépett hozzá kézfogásos közelbe, hanem csak kalapját (süvegét) emelte, illendő távolságból, rá hagyva, megteszi-e azt a két lépést, ami a kinyújtott kezek érintkezéséhez kellett. Nagyapánk (ahányszor én ilyen helyzetben láttam) mindig elvégezte azt a néhány lépést, de fejedelmien, azaz egyenes derékkal. Nagybátyám a szolgálati udvariasság fürgeségével lépett a pusztai mélységből ily mód jelentkező rokonok legügyefogyottabbjához, a parolában a jobb kezéhez nemegyszer odatársítva a balt. Ha nála idősebb asszony akart neki kezet csókolni, elhárította, s így a megzavarult nénikét ő csókolta arcon. S mindezt, ha úgy fordult, vasárnap délben a katolikus templom előtt, szemben az Esterházy jószágigazgatóságának azzal az épületével, ahol a hercegség legtündöklőbb szőrű négyesfogatai várták a gazdáikat. Hogy a meggazdagodott egykori juhász számadó fia ily módon volt a maga módján fejedelmi vajon? Annak az első leöntésű liberalizmusnak lehetett neveltje és hitvallója, amelynek nyilván Babits édesapja.

Nem kikutathatatlan mélyben ezzel a viselkedéssel függött össze nyilván filoszemitizmusa. A tolnai mezővárosokban a megye német ajkú falvaiból áradt már a múlt század eleje óta az öntudatos, magát lelkes magyarnak (a középkori értelmű hungarusnak) valló, de származásilag mégis természetesen összetartó iparos- és kereskedőréteg. A századforduló táján ezzel a beszivárgással csaknem hasonló mértékben jelentkeztek a Pest felől érkező zsidó eredetű kereskedők és szabad foglalkozásúak, jórészt ügyvédek, orvosok, a bérleti uradalmak vezetői. Összevegyülésük azonnal sistergéssel járt, holott szemre épp nekik kellett volna a legjobban egymásba simulniok. A Pest felől, az észak felől ideszármazottak műveltsége, sok esetben még családi nyelve is német volt; lelkes magyarnak tudták magukat, túljutva már a hungarus lelkiállapotán.

A sistergés városvisszhangzású helyei: a kaszinó, az önkéntestűzoltó-egylet és a vadásztársaság.

Nagybátyám hivatali lakásának díszszobájában a botgyűjteményen kívül, melyről később lehet szavam, két fali ékesség nyűgözte magához minden odapillantáskor a tekintetemet. Az egyiknek mesterfaragású keretében arányosan elrendezve a középre helyezett, s nyilván hetente újra fényesre dörzsölt rézsisak körül egy nikkelragyogású, ébenfa nyelű csákány (a hozzá tartozó lakkragyogású bőrövvel), egy arasznyi vaskampó, egy olyanféle szigony, mint a parasztok szénavonyója, piros selyemzsinóron egy síp, egy pár azbesztkesztyű, egy kunkori rézkürtöcske a parancsnoki bojttal, két vagy három emlékérem, éppúgy állandó fényesre dörzsölve, mint minden egyéb rézholmi. Mindezzel szemben egy még díszesebb és hatalmasabb keretben a zöld posztó fölött díszművű akasztókon két dupla és egy egycsövű puska, rézveretes vadásztáska, tölténnyel körültűzdelhető széles bőröv, medveölő kés, egy török handzsár, kürt itt is, madárcsalogató és szarvashívó síp, nyakba akasztható iránytű és térképtáska; egyszóval annyi kellék, amennyinél többet egy Afrika-járó vadász sem kívánhat. Mindez őzecskeszarv, illetve koponyacsont köré rendezve.

Nincs pontos emlékem, hány ilyen társadalmi elit társulásban volt nagybátyám elnök vagy parancsnok. Szeretett prezideálni, és tudott is. Szeretett és tudott határozatot kimondani, és minél nagyobb szótöbbséggel elfogadtatni akkor is, ha az sajátosan csak az övé volt. Mert az indoklás alapja szilárdan törvényszerű volt; tételesen, betű szerintien törvényszerű.

De ezt magánviselkedésében is követte. Vele is megesett az akkoriban szinte klasszikus próba. Valami megyegyűlés szűkebb utóbankettjén az egyik beborozott szolgabíró a főispán jelenlétében a cigányoknak egyebek végén egy felekezetgúnyoló, akkor még tán kevésbé ismert dalt rendelt muzsikálni. A vízszabályozás fiatal főmérnöke fölállt, tétován kínos mosollyal a főispán felé. Az nevetve bagatelle-t legyintett; nagybátyám a továbbiakban odalépett a mérnökhöz, tegezve házába invitálta az est befejezésére, majd eltávozott vele, noha aznap kezelt vele először. Elképzelhető ez a kivonulása is (az ott levőkből még jó néhányan követték) s ugyanígy az, ahogy megingathatatlan véleményt hirdetett egy-egy „kínos” vadász- és egyéb társasági tagfölvétel dolgában.

– Gyulának azt mégsem kellett volna tennie.

– Vagy ráadásul még mondania, ha már megteszi is.

A család fölfelé nézett rá, áhítattól büszke szemmel. De lám, ilyen mondat is megragadt a fejemben a dombóvári rokoni vacsoraasztalok lehúzható lámpái alatt. A sógorok gondolatait, ahogy illik, az asszonyaik tették szavakba.

Apám legidősebb leánytestvérét, Teri nénénket, Ozorának (később) több segéddel dolgozó kovácsmestere, Schneider János vette el. (S vett nyomban gőzcséplőgépet.) Az utána következőnek, Katicának első férje Heinlein Gyula kádármester, a második pedig Trieck János építőmester volt. A legkisebbnek, Erzsébetnek férje, Raisz Károly mint Ozora község beszálló nagyvendéglőse önállósította magát, éppúgy a hozományból, mint vőtársai. Kellett még egy lánytestvérnek lenni, de ez nyilván igen korán elhalt férjével együtt, mert ezeknek mi már csak gyermekeit ismertük, mint apám első unokatestvéreit, a két délceg Wolf nagybácsit, a jókedvű hentesmester Lajost és a várostervezésben nagy szerepet játszó Gyulát, aki divatáru-kereskedése jó hírnevének megfelelően, déltájban mindig úgy állt ki üzlete ajtajába, lakkcipője fényétől szép Richelieu-bajuszáig mindent tüzetesen elrendezve, mintha valóban skatulyából lépett volna elő.

Csupa német név, mint látjuk. (És mennyi az akkortájt elharapódzott Gyula és Béla.) De milyen német származékoké? Olyanok, hogy például a Heinlein gyerekek, ha nevüket leírni úgy-ahogy megtanulták, kimondva az ozorai ejtés szerint hol Hánylánra, hol Hánlányra, ha nem Hánylányra forgatták, eladdig, amíg – a volksbundszellők kezdő lengedezésekor – meg nem magyarosították, szinte kihívásképpen, Hadfyra, a világháborús kitüntetések jogán a vitézi rang előjele helyett a név végére csak azt a törzsökítőbb ipszilont igényelve. A tolnai németek híre szerint szorgalmas és értelmes vők közül csak a Tevelről első ízben elszármazott Trieck Jani bácsi beszélt németül, azaz svábul; viszont ő volt köztük megint csak a leghatározottabban magyar függetlenségi, szemben még nagybátyám kötelező (ám hittel is vállalt, mert törvényszerű) korabeli aulikusságával.

Visszakanyarodva mármost a társadalmi osztálytagozottságra, melyet még az éles elméjű Babits egyfajta farkasvakságon át látott – miért is? Épp azért, mert a társadalmi megosztottság más jeleit nagyon rikítóan szemlélhette. A farkasvakság – a hemeralopia – lehet örökölt, de lehet rossz táplálkozás – A-vitamin-hiány – következménye. Gyógyíthatatlan, illetve nem gyógyítják; a beteg egy életen át könnyen viseli, megszokja, sőt azt tartja természetesnek. Nem fáj, s a tünete mindössze az, hogy szürkületkor a szem nem érzékeli a körvonalakat. A pupilla vagy teljes fényt, vagy teljes sötétséget közvetít.

Akár pirkadásnak, akár alkonyodásnak tekintjük Babits ifjúkorának társadalmi alakulását, abban a tolnai ég alatt, de gondolom, országosan is, seregestül volt olyan jelenség, mely épp azért borította homályba az osztálykülönbséget, mert közben látványosan ugyancsak villogtatott ilyet. Tündöklően és felületesen. Ki léphet be a kaszinóba, a tűzoltóegyletbe, a dalárdába, de akár egy-egy tekéző együttesbe? Mert hisz ez nemcsak azt jelentette, hogy be, hanem azt is, hogy föl, egy fentibb körbe.

Minden ilyen rangnyerés közt az elsők gyermekkorom Tolna vármegyéjében a vadásztársulatok voltak.

Mert ahogy azoknak a vadásztársulatoknak a hintai a tetthely felé a kisvárosok s a nagyobbacska falvak főutcáin hagyományos vágtában végigrobogtak, feszülésig zsúfolva szélfútta vagy fagycsípte orcákkal, disznósörtés kalappal, térd közé fogott kettős csövű puskákkal és főleg egyenesre húzott derékkal. Így haladtak még a féderes – a rugós ülésű – parasztkocsikban szorongó kiváltságosok is, a nyulászat helyett ugyancsak valami ütközet vállalásának vitézi fénykörét árasztva. De éppígy a társulatoknak még a magányosan és gyalogosan haladó tagjai, jobb vállukon az égre meredő fegyverrel, övükben a korbáccsal, bal csuklójukon a póráz megfeszült szíjával, melynek végén a máris lesre kész, nagy, sárga kutya neve nem Bodri volt vagy Bundás, hanem a leffegő, óriás füleknek megfelelően Hektor vagy Lord. Tömörülhettek vadásztársaságba falvaikban a módosabb gazdák is. Ám e kellékeket magukra öltve azon nyomban valamiféle magasságban rótták még megszokott utcáikat is. A falvakban még ott rezgett a száz év előtti atmoszféra: lőfegyvert külön engedély nélkül csak nemesek birtokolhattak, sőt némely helyen kardot is.

Cecén még láttam üveg alá bekeretezett rajzos-színes ármálist, a Béry-Baloghékét, Szluháékét; egész Ozorában csak egy ilyenen akadt meg a szemem: Sághy néni szobácskájának falán.

Akár parasztportának, akár udvarháznak belső szobájában a biliárdposztós vadásztábla, és előterében vagy tornácán pedig a szarvasagancs már méretével figyelmeztette a belépő idegent, milyen társadalmi fokon áll a gazda, aki majd fogadja. Azaz kit illet meg, hogy elsőül kezet nyújtson.

Díszoklevelek bekeretezve, noha formájuk máig azt célozza, vidéki szobafalakon jobbadán már csak olyanok függnek, melyek minőségi fajborok, kiváló gyümölcsfélék, s főleg tenyészbikák és csődörök rangját hirdetik. A századfordulón még szalonbeli díszkeretet kaptak a nagyméretű, nyomtatott orvosi, ügyvédi, mérnöki diplomák, sőt a szülésznőknek és a patkoló-kovácsoknak utcai cégérén is ott volt, hogy okl., azaz okleveles.

Nagybátyám lakásának üvegezett ámbitusán jókora sorban díszlettek az obsitszerűen kiállított emléklapok, céllövészeti és távlovaglási versenyek díjiratai, elnökségi diplomák, a társulati és társasági dísztagsági értesítések, nem egy a hála és az elismerés ditirambikus mondataival. Mivel a telt idomokkal babérkoszorút nyújtó félmeztelen nők, keresztbe tett ágyúcsövek, úrlovasokkal ágaskodó paripák között kiugratott és kicirkalmazott betűkkel saját akkori helyesírású nevemet olvashattam, ezáltal ez – már magam sem tudnám megmondani, miféle – nyugtalansággal töltött el; mintha valami kötelezettséget plántált volna belém.

Gyanút ugyanakkor. Nagybátyám az életben is mintha hódolóan lengő cipruslombok alatt lépett volna Hungária asszony dicsérően kinyújtott tenyere alá. Dölyfösnek éreztem, s ráadásul színészkedőnek. Törtetőnek; sőt árulónak, származását tekintve. Holott – később ébredtem rá – épp ezzel volt tán legjobban hű a származásához. Ez a pusztai juhászok jellegzetes lépésrakása, akik ellentétben a folytonos loholásra kényszerülő csordásokkal, kanászokkal, ilyen méltóságos kimértséggel, állandó messzetekintés végett ilyen konok nyakemeléssel ballagnak a nyáj után, királyi könnyedén magasra emelt kézfejükkel irányítva az okos pulit. Mindez tehát még akár olyanfajta lázadás jegyét mutathatta, mikor nem egy személy, hanem egy népréteg halad előre, tör föl a maga osztályából, látszólag egyszerre igazolva Marxot is, Babitsot is.

A keretbe foglalt (ajándékba kapott) szokásos festői borzalmányok közt, melyek e korban a vidéki orvosok várószobául használt szalonjaiban adtak tesztet a környék képzőművészeti ízlésfokáról, a dombóvári orvos házában volt egy fénykép is, szemüdítő oázisként. Magas üléses, kétfogatos homokfutót ábrázolt. Elöl parádés kocsis, hajdú, hátul két felénk tekintő férfi a vadászni indulók minden kellékével. A kép szerény volt. Hogy díszhelyre mégis miért helyezte a háziasszony, illetve annak édesanyja, annak okát nemcsak a várakozó páciensek tudták és kommentálhatták, hanem éppúgy azok, akik sose fordultak meg abban a házban. Trófeumnál, tán skalpnál beszédesebb győzelmi jel volt.

Hosszú szociográfia lenne föltárni nyílt terepi és alagúti fordulatait azoknak a küzdelmeknek, hogy kik emelkedhettek föl, más kifejezés szerint kik törhettek be egy-egy Tolna megyei városka úri kaszinójának vagy azzal egy szinten álló egyesületének tagjai sorába. A két hadrend itt is, akár az őskor településeiben: a jöttmentek és a jöttmentek előtti jöttmentek. Ez a távolról béka-egér méretű harc közelről különösen ott tudott csonttörővé fajulni, ahol a még tegnapi jöttmentek sem rendezkedtek be, hanem most raktak volna csak tüskekerítést az utánuk érkezők elé. Ez folyt Dombóváron. S a megye nem egy frissen kerekülő, polgárosodó városkájában. De nem azokban, amelyek megőrizték az agrárius jelleget, s azzal mintegy az autochtón parasztelméletet, mint Ozora, Cece s kiváltképp Sárszentlőrinc: általában a Sárköz és a Mezőföld színmagyar falvaiban.

Történetünk idején a stuttgarti német kisebbségi intézet vezető professzora, O. A. Isbert, tanulmányban rótta föl a feltűnő jelenséget, hogy a német ajkúak a világ egyetlen részén sem asszimilálódtak oly gyorsan, mint a századvégi Magyarországon. Alig néhány évtizeddel előbb Th. Herzlnek az önálló Izrael megteremtésén munkáló csoportjából pontosan hasonló megállapítás hangzott el a magyar anyanyelvűek közt élő izraelita vallásúakról. Mindkét vélemény helyszínen nyert élmények alapján.

El tudom képzelni, hogy nagybátyámban, a dombóvári puszták őshonos származékában, az iskolái során beszívott hazafias igék hatására még valami házigazdai hivatás is buzoghatott, amikor ezt a kétoldali asszimilálódást szolgálta, híven mellesleg a törvény betűihez. Nem ment könnyen, s az akadályokat természetszerűen a már előbb helyet lelt kereskedők és szabad foglalkozásúak támasztották. Nagybátyám nemcsak léptei igazításában volt energikus, vagy legalább energiát mutató. Nem mindennapi a hév, ha föllobbanásunkat a paragrafusok szentesítik.

Kaszinó, tornaegylet, dalárda – sorra meghódolt Eötvös József hitvallása előtt, akinek nagy mondata, hogy „eszméim győzedelme legyen emlékjelem”, nagybátyám ajkán még az én időmben is el-elhangzott. A küzdelemnek még az én időmben is voltak kínos percei, de segítette a győzelmet, hogy a harc, szerencsés temperáltsággal, valóban csak felekezeti volt; a konvertiták, a hitet cserélők azon nyomban teljes joggal a várfalon belül kerültek, nem egy esetben már-már csapatvezetőnek. Legtovább ez a mai szóval valóban osztályon felüli vadásztársaság állt ellent. A rajta vett – mintegy végső – diadalnak volt beszédes dokumentuma az a fénykép, amelyen mindkét arc szépen egymás mellé rendezetten néz felénk, noha a kocsi hosszában áll. A cvikkeres, némileg előrehajló arc a város jó hívű s méltán közkedvelt orvosáé. Alelnökként vagy valami felsőbb rangviselőként került az újonnan megalakult társaságba. Kedve ellenére, ahogy gondba merült, s már-már ott a képen is „így van ez”-t bólintgató arcáról lerítt. A képet, ahogy hallottam, nagybátyám készíttette, s ez méltán feltehető: ahogy lépdelni, azaz vonulni, akként tudott ő színpadian megülni is, főleg fogaton. A kép nemcsak ott, a falakon a tiszteletdíjként az orvosra sózott, tarantellát lejtő cigánynők, tavi naplementék és havon vágtató trojkák díszhelyén volt látható. Ott függött nagybátyám hivatali szobájában is, mintegy a skalpnak – hogy így mondjam – másodpéldányaként.

Idetartozónak vélem, hogy nekünk, gyerekeknek, pedig már gimnazistáknak, fogalmunk sem volt minderről a felnőttek felsőbb világában is tompítottan folyó, felhőkakukkvári küzdelemről. Nekem magamnak, ha megütötte a fülemet nem a szó, hanem hangsúly: a Cece–Ozora közti felekezeti villongások műfajába soroltam félszegen és zavarodottan, mert a család református és katolikus ágának akkor még tapintatos összesziszegésében én nem foglaltam állást. Persze hogy anyám ágához, a ceceiekhez húztam. Nagybátyám kedvelte anyámat. Érzékelhette annak tartózkodásában a műveltség adta szellemi – tehát neki is megfelelő – fölényt az egykori juhászleányzók, a most már kalapot viselő iparosnék hangoskodása közepette. Akár egyéni rokonszenvből, akár ezúttal is törvénytiszteletből intette le a pápista pusmogást Kálvin (és Tisza István) felekezete ellen, az ő nézetét fogadtam el abban a kötélhúzásban, mely a tolnai kaszinók és vadásztársaságok társadalmi „fölülépítményeiben” folyt. Ismételten állíthatom, hogy merőben felekezeti s vallási különbségtevéssel (ahogy a katolikus és református ellentét házasságokat akadályozott meg); hajszálnyi nyomával sem annak az apartheidnek, mely később a faj és fajta fogalmát, a búroknak és a nácizmusnak szemléletét vélte alapozni. Annyiszor, mint egy magyar író sem, Ady Endre ez időtt vette tollára s ajkára ezt a szót, hogy fajtám, fajom. Az aztán végső fokú rövidlátás áldozata, aki Ady (és Arany) szóhasználatában egy morzsányit lát Rosenberg eszméiből. Mert hisz ég s föld a különbség köztük. Az egyik befogadó s fölemelő; a másik kizáró és lenyomó.

Ahogy egy-két fogalmazványából látom, nagybátyám a diplomáciai jegyzékek olajozott stílusával igyekezett összehangolni a maga területének sajátos felekezeti különbözőségeit. Nem hiszem, hogy valaha kimondta, bár családi körben, másként mint okirati adatot, akár azt, hogy zsidó, akár azt, hogy sváb.

A mindenben szabad szájú, sőt magabiztosan teliszájú Ozorán ugyancsak másképp tárgyaltattak ezek a kérdések. Főleg abban a rétegben, amely már délelőtt fröccsel (vasárnap csapolt sörrel) csitította szomját, az akkor Raisz-féle nagyvendéglő fehér abroszos nagytermében gyülekezve, helyben sült perecet ropogtatva a helyben szüretelt sillerhez. Ozorának még építészetileg nézve is szemre méltó zsinagógája volt, a még tehetős bérlők első nemzedékének jóvoltából, akik az Esterházy- és Festetics-latifundiumokon gazdálkodtak. A dombóvárihoz hasonló felekezeti kérdésnek futó árnyékát sem észlelhette a nyitott ajtó félfáját támasztó kisiskolás, majd kisdiák. Pedig itt ugyancsak diplomata köntörfalazás nélkül röpködtek a szavak; akár szemtől szembe, de mindig a kacaj harsogásával s a tréfa melltaszításaival. Hisz a sváb nem tudta kimondani saját családi nevét, a zsidó pedig a 49-es Kossuth (ha ugyan nem a cecei Madarász László) kuruc érveivel torkolta le s minősítette a vele szemben állót labanc mungónak, ahogy akkor a kormány híveit nevezték. A három vadásztársaság Ozorán is a megyei kasztörökség merevségével válogatta meg tagjait, s rétegezte itt még élesebben a társadalmat. De épp a legelsőnek ki volt vajon az ügyintéző lelke, s egyben legirigyeltebb snefflövője? A Mózes-hitű állatorvos. A főleg vasárnap délelőtti friss sósperec-ropogtatáson, melyre a községháza, a patika, az esperes rangú plébánia férfikorú tagjain kívül az uradalomnak és a méntelepnek alkalmazottjai is begyűltek, megjelent mindig éppúgy a tudósnak számító Sommer doktor, a postán egykor árvaként tevékenykedő Sághy Bözsikének akkor már régóta méltán irigyelt férje.

 

 

Apám is vadászott. S nemcsak mint vadásztársasági tag, s nemcsak vadászati évad idején. A rácegresi uradalom óriási kiterjedésű volt. Főleg amikor a Strasser és Kőnig (a híres pesti gabonakereskedő) cég bérlete alatt Alsórácegrest hozzávonták.

A szántás még nem traktorokkal folyt; két-két hatalmas lokomobil közt száz méternél hosszabb acélkötél vont ide-oda tíz-tizenkét pofás ekesort, majd öt-hat vasboronát. Mindezek a határ más-más részén pöfögtek. Működésüket ellenőrzeni, fűtőik munkáját irányítani, apám itt is kétkerekű bricskán látogatta őket naponta többször. A talaj minősítése (hogy hol, mikor, miként kell megforgatni) ugyancsak rá hárult. A cég a puszta egész irányító gárdáját, még a botosispánokét is, pesti cégvezetőiből és gabonafölvásárlóiból állította össze. A béreseknek ezek tudtak parancsolni, de a földnek nem. A könnyű kocsin a hosszú ostor mindig a nyéltartóba állítva hajladozott. A gyeplőtartástól szabad kéz megszokott útja a szolgálatkész kis kétcsövű megragadása volt. Ott lapult gazdája háta mögött. Amikor nem én fektettem a térdemen, ha olykor-olykor helyet kaptam a nyikorgó rugós ülésen. A gyorsasághoz szoktatott kanca nesztelenül vágtatott a lucernások közt a fűvel benőtt keskeny úton. Durr, hangzott nyomban, ha egy fácán fölrepült, és még egy durr, ha a madár nem szakította meg útját azonnal a szokásos ólomszerű zuhanással. Vitéz és Mitvisz nevű kutyáink ott szaladtak a rendesnél jóval magasabb két kerék közt.

A Sió tavaszi kiöntései a nyár teltével mind sekélyebbre apadtak. A karnyi fehér halak a felnőtt gazban mozogtak; másutt szemmel lehetett látni gyöngyházas surranásukat. Ha minden vadra tilalom volt, a parthoz kanyarodtunk. Tolnában a halat csak a rideg pásztorok és cigányok ették (igaz, ők az ürgét is).

Apám fölállt a kocsiban, arcához illesztette az emberbőrre váró puskatust, s oly célirányosan sűrített figyelemmel vizsgálva az itt zöldes állóvizet, hogy fejjel fordult oda a ló is, lőtt, végre egy eltéveszthetetlent. A víz apró gejzírkoszorút lökött, aztán kiadta mintegy tálcán a jókora fogast, máris mereven. A kutyák kiugrottak, csak most kezdve csaholni, de annál veszettebbül.

Kezében akár vaddal, akár hallal szökkent le a magas ülésről apám, s akár a gépek személyzete felé indult, akár a messzi földi summások felé, akik az őszi répaszedésig végeztek idénymunkát, lépésrakása a bricska száguldásához képest meglepő lassú – juhászi – volt, akár öccséé. Vadásztábla nálunk is volt, a tiszta – padlós – szobában, de egyáltalán nem díszhelyen. Anyám ösztönös borzongással utált minden fegyvert. Még vadat is fanyalogva sütött. A gyönyörű csukákat és süllőket, melyeket apám a halevő népeitől elkészítve hozott haza, csak mielénk tálalta, álltában is aggódó szemmel ügyelve, nem nyelünk-e szálkát.

Pesten fekete karácsony volt, de Budán fehér.

Mint annyiszor, a Gellérthegyet már a zúzmara holmi havasi csúccsá avatta. Az inneni rakodópartok sara s latyakja felől, a Ferencváros füstös-kormos háztetői alól, s barlangfekete sikátorai közül ki ne vágyódott volna abba a tisztaságba? A történelmet faló diák a szemében s orrában érzékelte: igen, itt húzódik a limes; ott az Alpok (meg a civilizáció) hömpölyödésének utolsó tiszta hulláma, itt meg a szkíta sztyeppe, a Marcus Aurelius rettegte sötét barbárság. Falhattam a Csárda romjai-t, a Tiszá-t, az Alföld-et, erőltethettem magamra Petőfi szabadságlehelő tájszemléletét, nekem Magyarország édes kebele a Dunántúl maradt. De volt más okom is lesni Budára a tél tartósabb megtelepedését, a vastagabb havat.

Varjasék lakása túl nagy volt ahhoz, hogysem téli lakhatóságát akkor másképp meg lehessen oldani, mint az egy cselédszoba fűtésével. Varjas idősebbik húgának volt egy vaskályhája a Trombitás utcában, a padláson. Itt, a gellérthegyi ház padlásán meg volt egy jókora szánkó. Csak az alkalmas napot kellett kivárni.

Budán elvétve jártak még lovas szánok. Voltak afféle kisiparos bérkocsisok. Ők maguk ültek a bakon, de a kocsi, a ló az övék volt. A kerekek helyére egykettő fölszerelték, akár fél napra, az istállóban porosodó szántalpat. A rúd elejére, a lovak nyakába finom hangú csengőt akasztottak. Karácsonyian csilingelt a város.

Húzhattuk volna akár a villamosok vonalán a kunkororrú, úrias kéziszánt – a fiatal házas Varjaséknak egyik társas fényképén is ott díszelgett –, de miért ne csináljunk egy kis természetjáró kirándulást ebből az útból, legalább odamenet? Rengeteg a lejtős utca, amelyen majd vígan lesiklunk, s ha a következő emelkedőre fölfelé kell is vinnünk a semmi súlyú szánkót, a tetőről megint csak lesikamodás vár. Egyőnk se ismerte a járást a budai hegyekben. De hisz ott volt világosan, most még ráadásul fehéren a szem előtt oly szépen emelkedő félkörük, akár egy színház nézőtere. Csak az irányt kell tartani; a Dunához igazodva gyerekjáték lesz a tájékozódás.

A vidéki Jankánál nem ismerte jobban ezt a városrészt az őshonos pesti Ibi sem, akivel a megpróbáltatások sok izgalma-heve legmeghittebben melegített össze. Asszony volt már Ibi, de tán Jankánál is lányosabb. Mert hát ugyancsak csinosabb, csevegőbb, fürgébb, a szeleburdiság fokáig. Újsághírekben is emlegetett énektanár elkényeztetett lányaként ment férjhez apja egyik őstehetség (ingyenes) tanítványához, egy nem hozzá valóan fiatal vasmunkáshoz, akit szép hangja tett a diktatúra alatt neves katonaszónokká, majd a Marx-laktanya alparancsnokává. Egy-két hetes házasságuk forró nászágyából került szinte egyenest – mert nem akart menekülni – rögtön a bitófa árnyékába. De ott is, most is, a hangszálai jövője volt a nagyobb gondja; vagyis az a jövő, hogy amikor majd – bármikor – méltó párja lehet egykori mestere művészlelkű gyermekének (aki első leckéjétől fogva hanggyakorlatai alá a zongorát pötyögtette).

Remekül röpültünk a napsütötte Hegyalja utcán, aztán a Csend utcán, ott még nagyrészt iskolások zsivajában. Pompás volt a pálya a honvédtemető mellett; leszálltam, futva taszítottam a szánkót, ha éppen megakadtunk. Az Alkotás utcán sűrű csengetéssel jött a villamos, amikor épp jött: siklottak szánkók erre is. Északi hazáiból a síelés még nem ereszkedett le Magyarországig, de a szánkó – pesti nevén a ródli – kielégíthető vágya volt errefelé minden gyereknek, s akkor köszöntött be az első igazi téli nap. Pehelyfrissen terült a hó, de máris kék gyémántszemcséket tündököltetett.

Tudtam tolni Jankát és Ibit a tabáni temető hosszán is, de fönt a Németvölgyi úton én szökkentem megint a kormányzó helyre, és le újra a már jól lecsapatott, kifényesült pályán oly frissen, hogy a mögöttem ülők a fordulóban két karjukat derekamra fűzve lapultak a hátamhoz. Hogy ki éppen kettejük közül, illatuk jelentette. Janka jó hazai mandulaszappant fogyasztott, Ibi még parfümöt is. Nemcsak öltözéke volt jó minőségű és választékos – néha már-már föltűnően –, de a nem mindennapi kölnivíz és a bőrápoló kenőcsök ismeretlen lehe azt sugallta, hogy a szépen szabott, finom ruhadarabok éppoly igényesen tartott testet takarnak. Illatos szájvizet használt; minden étkezés után makulátlanra öblögette amúgy is tündöklő fogsorát. Nem kellemetlenül vegyült mindehhez most a hó illata, meg az emelkedőre kapaszkodásban, szaladgálásban kimelegedett testhajlatoké.

Homlokzattal s díszes bejárattal a modern előkelő ház az úri Városmajor felé állt, mégis előbb a Trombitás utcába fordultunk be a hegy iránt. A ház földszinti ablakai csaknem a járdát érintették. A fiatalasszony rést hagyott a függönyön, benézhettünk, otthon van-e dolgozószobájában a férj. Mi sem adtunk rá, hogy találkozzunk vele. Bementünk hát; de mégis otthon volt.

A férj hallomásból már ismerte Janka barátnőjét.

– A maga urára mikor kerül sor? – kérdezte Ibit mogorván, csaknem az első mondatai közt.

Elkezdődtek Pesten a kivégzések. A különítményesek vidéki rémtetteiről szálló hírek rémségesek voltak olyan értelemben is, hogy rémhíreknek tetszettek. A rémület szülötteinek tartotta őket szükségszerűen épp a józan agy, oly hihetetlenek voltak! A pesti kivégzésekről az újságok már közöltek hírt, úgynevezett helyszíni tudósítást. Fénykép akkor a napilapokban nem volt, annál több rajz, a kiküldött rajzolók kötelező elfogultságával: a bűnöst mindig született bűnözőnek kellett ábrázolni.

Ibi férjét még nem állították bíróság elé, s így a mondat, hogy a maga urára mikor kerül sor, azt is jelenthette, mikor kerül valamelyik gyorsított tanács elé.

Ibi megdermedt. Otthonosan, csicseregni készen forgott a Varjasék lakásához hasonló választékossággal, de fénylő, biedermeier stílusú bútorral berendezett csupa szőnyeg szobákban (akárcsak az ő szüleinek szalonja), de most nyelve, lába egyszeriben megállt, és csak bársonyfekete szemgolyói röppentgették, keresték a jelenlevők pillantását.

A mondat, amellyel a házigazdának tán csak az volt (ösztönös) célja, hogy elhatárolja magát sógorának világától, túlságosan keménynek bizonyult; ugyancsak elérte célját. Le sem ültünk. Azon álltomban gomboltam vissza bekecsem füles gombjait.

A házigazda megjártatta tekintetét rajtam, le a csizmámig. Azt hittem, azt nézi, elbírom-e a kályhát. Megnyugtattam, hogy igen; legfeljebb szétszedem, nem először felelek meg ilyesminek.

Nem ezért nem lett kályha. Hanem mert nem volt az újrasamottozva, mert a rostélya nincs meg, de tán az ajtaja sem. De a legfőbb hiba is hamarosan kitetszett mindez mögül: a házigazda csak most értesült a kölcsönadási szándékról. Mert még azt is meg kell beszélni.

Megnyitottam a kotródást kifelé, de azzal a néma felhanggal (a bólingatásban): ne magyarázza tovább. Amire válaszul (ugyancsak némán) azt a fajta búcsúzást kaptuk, mint mikor azt észleljük, azért kísérnek ki bennünket, nehogy elemeljünk valamit.

Az már a természetemhez tartozott, hogy rögtön a kapun kívül igyekeztem pukkasztó nevetésbe fordítani át a hangulatot. A magamét elsősorban. A Gellérthegy utcai találkozásnál még oly bájosan nyílt, mondhatnám cinkosan őszinte arc itt, a háziasszonyi funkciójában, egy pillanatra föl nem oldódott. Zártsága nem csökkentette szépségét; növelte, de a hidegség, a megközelíthetetlenség irányába. Azzal a nálánál láthatóan idősebb férfival annyira azonosult – fegyelemből, azaz fegyelmezettségből? Vagy szerelemből? Gyermektelenek voltak. A puha vonalú szája kellemetlenség miatt, amit okoztam, az elzárkózásnak azt a formáját sugározta (mímelte?) felém, amely már megvetés.

De a hangulatkeltés csak nem sikerült. Átkelve a villamossíneken, a Városmajor lejtős ligetútjain vidámító repülésbe akartam vinni a lányokat: hátulról taszítva jó nekifutással indítottam meg a szánkót, menet közben szökkenve rá.

Ha megkapjuk a kályhát, végig a völgyben, a Krisztinán vonulunk haza. De így megint a hegyet ajánlottam búfelejtőnek.

Szomorúan kapaszkodtunk most fölfelé a sikongó, kacagó pályákon. Lefelé ismét én ültem elöl. Szándékosan ide-oda siklattam a hármónknak elég szűk szánkót; nem bántam volna egy kis fölborulást, meghempergőzést sem a paplanpuha hóban.

Ahogy a tél előrehaladt, úgy csúszott a város a reménytelenségbe. Mintha a napok rövidülése, az utcák ellucskosodása, a test didergése összefüggött volna a „közéleti légkör” hideg elhomályosodásával, mintha ettől a szúrós fagyosságtól az agyak is összehúzódtak volna. A halál mintegy hivatalosan megülte a várost.

December 18-án a bíróság gyorsított tanácsa egy ítélettel kivégeztette Cserny Józsefet és tizenhárom Lenin-fiú társát. December 29-én ugyanúgy már jogászi döntések, nyilvános perbeszédek után Korvin Ottót és kilenc társát küldték bitófára. És százak ellen készült vádirat, ugyanilyen ítélet várhatóságával.

Ez más volt, mint a különítmények garázda működése. Tartós volt az is, de oly felelőtlen – s felelőtlennek is bélyegzett –, hogy csak visszanyomja őket valami rend. Ezekkel az ítéletekkel maga az eljövendő Rend mutatkozott be. S közben az „atrocitások” éppúgy folytatódtak. Ezekben a hetekben esett áldozatul Cservenka Mihály, Bacsó Béla és Somogyi Béla. Erre az időre esett Vrangel és Gyenyikin térnyerése Ukrajnában. A Vörös Hadsereg visszavonult. A berekedt rikkancsok egymásba keverve kiabálták a föladott városok és a fölakasztott forradalmárok nevét.

És ráadásul a közvetlen kilátástalanság, a kamrákat és a ruhásszekrényeket fosztogató munkanélküliség. A gyárak nem indultak meg; a kereskedelem utcai sámlikra és kézi tálcákra húzódott.

Mit használhattak vajon az én vigaszszavaim, jogászi és külpolitikai magyarázataim?

 

 

Fölfelé pihegtünkben egy-egy emelkedővel még nyertem egy-egy tétova bólintást, jobbadán csak fáradt köszönetül a buzgólkodásért. De ahogy lefelé megiramodtunk, s elkövetkezett volna részünkről is a gyerekes örömsikolyok perce, Ibi az ugratóknál szokásosnál szorosabban tapadt a hátamhoz: mellemen összefont karjai közölték, hogy rázza a néma sírás.

Hideg és halál, ilyen méretű téli gyász és halál – ennek hiányoltam vajon még valami tartozékát? Ahogy a Mészáros utca aljába értünk, az első pálinkásbolt előtt rábeszéltem útitársaimat, térjünk be egy kis fölmelegedésre. Ellenkeztek, de aztán engedtek.

Az első halott, akit megérintettem, apai nagyanyám volt. Dombóváron halt meg a saját hatalmas házukban, azaz egyikében a páros nagy portának, ahova a pusztáról végre beköltöztek, az első világháború évének januárjában. Úgy illett, hogy a virrasztás éjjelére mi, gyerekek is átmenjünk. A szobában csak két gyertya égett, a halott fejénél. A fekete berlinerkendős siratóasszonyok már ott ültek, zsúfoltan egymás mellett, erős rozmaring- és törkölyszagban. Velem egyidős Kata unokahúgom már a havas úton odamenet kioktatott, hogy tenyerünkbe fogva meg kell háromszor szorítanunk a halott fölfelé álló lábujjait, hogy ne jöjjön vissza kísérteni. Nagyanyánk szigorú asszony volt, megjelenése élő korában már hidegséget árasztott. Épp csak átfogtam a kötött harisnyás talp-előt, de a merev ujjak rendje bent maradt a tenyeremben.

Pálinkaszag lengte be a temetés egész napját, előbb a tömjénnek nem is egy füstölőből bőven szétlóbált illatával elegyedve, aztán a rengeteg vadpiros marhapörköltnek szinte szemmel látható zsírfelhőivel. Nagy temetés volt, s így nagy tort kellett adni. Nagyapánk – említettem – ott a közeli gyulaji–tamási legelőkön, erdei tisztásokon kezdte a juhászkodást. Ami hajdan bojtár, csősz, erdőkerülő, vadőr, de számadó és tiszttartó még élt, beáradt; csoportokban állongtak a tágas búzapiacon. Ezeknek szüreti üstben az udvaron rotyogott az étel, ott, ahol a koporsót beszentelték volt. A másik házban nagybátyám látta vendégül a hivatalaiból a rangjabélieket. De az ital itt éppúgy pálinka, meleg ételhez is. Nagyapám kezdetben minden koccintásra fölállt, egyedül ő az urak között. Nem a hajdani szolgaság hagyományaként, hanem valami szertartásként. Aztán átment, hatalmas csizmáit már rogyadozva cipelve a másik házba, a maga népei közé. Meg-megállt, ámultan észlelve az árvaságot; hogy már egyedül csak botja segítette, s nem nagyanyám.

Ez adott most sugallatot egy kis pálinkára a tél s halál ellen, nem testi, hanem lelki orvosszerül (hiszen nem szerettem a pálinkát), s Jankába is ezért erőltettem szinte egy-két kortyot, mert ő szintén dombóvári volt.

Ibit nem kellett annyira biztatni.

Hogy az ő férjére (s Varjasra) „mikor kerül sor”, a tapintatlan mondat hatása szűnni kezdett. Nem azért, mert nem volt igencsak valószínű, hanem azért, mert teljességgel hihetetlennek tetszett. Hiszen ahogyan Varjas, az ő férje sem ölt, vagyis „nem csinált semmit” – miképp gondolhatnának hát bárhol, bárkik arra, hogy megöljék? Sőt – miként Varjas – még segített is az embereken. Tanúk vannak rá. Csak hallgassák meg őket.

 

 

Nemcsak a pálinkára, semmiféle szeszre nem hajoltam. A gyerekkori testi ellenkezést később anyám lelkivel is állhatatosan betáplálta. Ozora kiemelkedő pontja és éke volt a szekszárdi borvidéknek. A szőlőmívelésnek a tavasz eleji „pirkálástól” az őszvégi „behúzásig”, a borkezelésnek a must „nyugtatásától” a harmadszori fejtésig minden csínját úgy illett ismerni, akár gyakorlatilag, nemcsak a gazdáknak, de még a velük élő intelligenciabelieknek, akár a disznó helyes meghizlalásának, majd földolgozásának azt a mestertudományát, amely igény és alaposság dolgában a henteseket fölülmúlta. Anyám rémképzelődéseiben hovatovább Ozora fölött holmi Konstantin császári jelképül borospohár állt (a hírhedt emberölő bicska mellett). A borral készült ételekből a nagy családi ünnepek asztalánál jó ha ízelítőt kaptunk.

Most itt, ebbe a Mészáros utcai butikba a szánkót is bevihettük – a vendégsereg jórészt a Déli pályaudvar fűtőházának szénhordóiból rekrutálódott; ott volt vállukon az üres zsák, orrukon a korom. Napi munkájuk végén gyülekeztek, ricsajjal fogadva a későn érkezőket.

Magam mellé ültettem Jankát és Ibit. A pálinkaszag annak a régi halotti tornak, ravatalnak világába vitt vissza.

Nem sokkal az után, hogy óriási csizmáit vasbilincsként emelgetve nagyapám átment (az udvar felől) egyik dombóvári házából a másikba, apám utánament: a pusztai vegyes rokonság addig zsivajgott, rikongott, hogy végül nótába kezdett. Ahogy nyomába magam beléptem, visszahőköltem; valósággal tavi hullámként csapott arcomba a sűrű pálinkabűz, amely itt a cseréppipákból pöfékelt komisz dohány füstjével volt versenyző kavargásban.

Janka az utólag rendelt császárlikőrből is fanyalogva hörpintgetett, Ibi mind ritkábban krákogott, s mind győzelmesebben pillogott a vitézül lenyelt kortyok után. Mosolygott. Most oldódott benne (de éppúgy bennem) a lidércnehéz nyomás, hogy kire, kikre kerülhet még sor.

Mintha elkerülhetetlenül, a piszkos kezű sorssal jutottunk volna most is, itt Budán, valamiféle megvesztegető cinkosságba; újabb s újabb kortyra kínálva koccintást, úgy emelgettem azt a változatlanul nemszeretem, rossz és erős törkölyt. Csillogása, mint az álnok állatoké, a görényé, ahogy a büdössége fölényét villogtatja. Ittam, szenvedtető áldozatul, jobb ügy szolgálatában.

Nemcsak azért kezdett derengeni bennem. Az imént a lesiklás egy fordulatában (a Királyhágó utcán?), amikor Ibi zokogása leküzdése végett hirtelen olyan erősen szorította magát a hátamhoz, bennem éppoly hirtelen Beatrice emléke nyilallt át. Azért mondom így, s nem úgy, hogy Beatrice jutott eszembe, mert abban a váratlan pillanatban az egész testem emlékezett rá. Lénye nemcsak eszembe – a fejembe – jutott, hanem villámütésként minden porcikámba.

S most ezt a percet szerettem volna visszaidézni. Azzal, hogy Ibi ismét hozzám szoruljon? Akár csak a karomhoz? Félreérthette volna. De hisz – miképp mondjam? – így jómagam félreérthettem volna. Hisz valósággal visszahőköltem, ahogy karhosszat hozzádőltem. Kísérletül, nem másképp, ahogy forró vasat megérint az ember, fél karral most én szorítottam őt magamhoz. A hatás ugyanaz. Ilyen pajtáskodó mozdulat volt eddig már jó néhány köztünk. Így hát ő még rám is mosolygott a vigasz hálájával.

A vasutasfiú nevét nem lelte meg szemem többszöri átböngészések során sem a kivégzettek, sem a pörbe osztottak listáin.

Megkérdeztem asztaltársaimtól, mikor látták utolsóbban a fiú feleségét.

– Arankát? – kérdezte Ibi.

Olyan gyorsan jött ki ez a név a száján, az az érzésem támadt, naponta látja. Mindent tud róla. Így tán még azt is, nem tud-e az a maga részéről valami újabbat a gyermekéről, a kis sógornőjéről.

Nem akartam minderről a süldő lány ártatlanságú Janka előtt több szót ejteni. De úgy fordítottam a dolgot, hogy mikor Jankát hazakísértük, mi ketten már nem mentünk föl a lakásba. Még a szánkó fölcipelését is ráhagytuk.

Nem a Horváth-kerti villamosmegállóhoz ereszkedtünk le, hanem az Erzsébet-hídihoz. Vagyis a Tabán zegzugos utcáin át. Jól ismertem a rövidebb átvágót.

Ez a (barbárul lebontott) városrész úgy terült akkor még a domboldalon, ahogy a törökök kiverése után a rácok – nem kisrészt dalmátok és görögök – fölépítették. Gőzölgött belőle a regényesség, főleg most, a szállingó hóesésben; szinte macskaköveiből áradt az az édes múlt, melybe Krúdy nyomán átjárogattak a múlt igazi értékelői a pesti írók közül. De most ezt a tündéri üveghegyet is karikába fogták a rettegés és csüggedés hideg fellegei. Üresek voltak, vagy teljes sötétre befüggönyözöttek az apró ablakú lebujok, melyekben állítólag még guzlicát pengettek. Hiába hallgatóztunk. Az Erzsébet-hídnál se szálltunk villamosra. Gyalog mentünk át a most még a szokásosnál huzatosabb Duna fölött. Fölhatolt – az imént áhított zenefoszlányok helyett – a jégzajlásban egymásra torlódó táblák sziszegése és hörgése.

Ibinek volt elbeszélnivalója. Olyasféle ugyancsak, amelybe kérdést, sőt tanácskérést burkolt az ember (amíg fiatal).

Azért költözött vissza szüleihez, mert nem volt hova mennie a diktatúra alatt férjének kiutalt lakásból (egy főúri palotában). De most ismét ott akarta hagyni a szüleit. Nem azért, mert a régi szobája helyett „egyelőre” még mindig a cselédszobában tartották. Nem emlékszem, hogy az énektanár apja és a zongoraművész anyja közül melyik volt a mostohája. Nem a mostoha, hanem éppen az édes szüleje nem győzte eregetni a célzásokat az ő külön „vörös kalandjáról”. Pénzt akart keresni. Akármilyen kis lakást berendezni, arra az időre, mikorra férje kiszabadul.

Az a képtelen gondolat forgott a különben nagyon okosan, sőt gyakorlatiasan sürgő fejében, hogy férje egykori munkahelyén jelentkezik; becsülték ott Gézát nemcsak a munkatársai és mérnök fellebbvalói; még az egyik igazgató is meghívta a díszvendégei közé (vacsora utáni éneklésre).

Jelentkezik, akár gyári, akár műhelyi munkára.

– Jártál valaha gyárban?

– Nem.

– Ismertél más munkást, mint az urad?

Vele hamarosan összetegeződtünk, noha Jankával soha. (Nyilván, mert vele Dombóváron is soká magázódtunk volna, s néha egy életen át megmarad az első környezet vagy érintkezés szóhasználata.)

– Tudom én, kik a munkások. Velük tartok. Szeretem őket. Mindig őket fogom szeretni!

Így mondta, szó szerint. Csak azért vajon, mert férjét – ahogy mondta – reggeltől reggelig jobban megszerette? Munkásnak lenni – afféle álomkép (tehát vágykép) volt, nemcsak az ő helyes kis koponyájában.

Tán sikerül majd megvilágítanom, hogy – mióta, és fokozódóan miért – egy egész nemzedék fejében.

Felülről, a fehér Budáról nézve a füstösbarna Pest annál gyászosabb lett, annál pokolfeketébb, minél beljebb hatolt belé az ember a szortyogó, piszkos utcáin. Hidegségével gyötrő, reménytelen pokol, üdvösségtelen! Aki eljátszotta a megcsillant üdvösségét. Még a hó – az agyontaposott – is fekete volt. Még a harisnyában is fekete volt, ahova kivédhetetlenül beszivárgott. Az utcalámpák zsugorian, jó, ha a fejük körül, megvilágítottak egy kis kört. Ott még gyémántosan csillogtak a pelyhek. Hasztalan ostromolták a szuroksötét járdát: azon nyomban lucsok lett a nevük.

Ibi fázósan szedte a lábát, azaz kapkodta a pocsolyáknak azok közt a kiszámíthatatlan csapdái közt, amelyekbe én nyugodtan belegázoltam. Karját karomba fűzte, arra támaszkodva szökdelt élénk kis állatként (szárnyas állatként szinte), néha méternyire eltávolodva tőlem. Előbb balettba járt, majd színésznőnek készült, s kecses kis termete – egy maláj táncosnőé – örült a mozgási alkalomnak. Arca távol-keletien volt barna, mandulaszemű, a jókora szőrmecsuklya ezüstös keretében. Mindez a délies könnyedség, hozzávéve a tekintet lehűthetetlen melegét, s a bundából ki-kilibbenő, nem hazai virágillatra emlékeztető parfümöt, ugyancsak szívszorító, de mégis szívderítő ellentétben volt a mi teleink ólmos fagyosságával. Egy paradicsommadár Grönlandban, egyedül a rozmárok közt.

Énektanár apja és zenetanár mostohaanyja révén most persze ismét visszakerült az opera és a színház embereinek világába. Abban a hitben élt, hogy végül férje éppúgy visszajuthat oda. Mit mondhattak neki erről egykori színinövendék-társai? Biztatták, hisz ez volt a vigasz. Egész közeli lehetőséggel biztatták.

Az iménti embertelen mondat taglócsapását eléggé közömbösítette a szénrakodók közt beszürcsölgetett néhány kupica. Most a szesz hatásának múltával az ütés hatása merült elő, most merült csak föl teljes hatásában.

– Géza oda juthat, ahova… – iszonyatot villantott a fényes szem, s így rögtön cáfolatot kért.

Elképzelhetetlennek tartottam. De elképzelhetetlennek tartottam én az addigi kivégzéseket még most – így kell mondanom –, a megtörténtük után is. Minden kivégzést, bármily emberölést elképzelhetetlennek tartottam; ha másért nem, azért, mert nem tudtam végiggondolni. De a szükséges vigaszból már kifogytam, annyit pazaroltam belőlük, Janka rémüldözéseinek hessegetésére. Igyekeztem másról beszélni. Azt a tervét Ibinek, hogy munkásnak áll, azaz hogy elmegy munkásnak, akár Normai esetében, én magam helyeseltem. Forgott ilyesmi az én fejemben ugyanúgy.

Az, hogy elmenni, külön értelmet adott a gondolatnak. Több tartalmú volt annál, hogy dolgozni megyek; annál kiváltképp többet fejezett ki, hogy fizikai munkát vállalok a fönntartásomra: szükségből tehát, jobb híján. Egyfajta világból való elmenetelt jelentett. Átlépést, nem csupán egy másik társadalmi rendbe, hanem egy másik időrendbe. A jövőbe. Ezen a közvetlen jövőn túl egy ésszerűbbe. Az igaziba.

A magam számára ennek az elmenésnek nem egy útját-módját végigábrándoztam a kamaszkori éber álmok jól ismert szabad elmecsapongásaival, rendszeres utcai kószálásaim közben. Egy-két útra valóságosan ráléptem. A diktatúra alatt összeakadván s rögtön összemelegedvén Csipak Sándor harmadfokú (anyai ágú) unokatestvéremmel, méltó életcélról lelkendezve abban állapodtunk meg, hogy tanyán tanítóskodni, az a legszebb hivatás. Elmentünk a Mozdony utcai tanítóképzőbe: mi volna a módja oda átiratkoznunk, osztályévveszteség nélkül. Elsőül zenéből, énekből kellett volna különbözeti vizsgát tennünk. Elővettem még Bonyhádon, zeneleckén is nyekergetett hegedűmet. Fölhangolni sem tudtam. Végleg kiderült: se hallásom, se hangom. És ha valami községházi teendőn át segíthetném ügyes-bajos dolgaikban a rászorulókat? A diktatúra második felében azért töltöttem egy-egy napot Ozorán, majd Dombóváron, a fentiekhez hasonló kudarccal.

Nem voltam egyedüli annak példázatára, hogy mindaz a sár, amit a forradalom céljaira hányt az ellenforradalom: tisztítóan is hatott. Ahonnan az a sár zúdult, onnan el kellett húzódni. Annál messzebb, minél többet adott az ember tisztaságra. Márpedig a tisztaságérzetet mi kelti föl jobban annál, mint ha özönnel röpül a sár?

Nem voltam jó véleménnyel Ibi szüleinek művészvilágáról, s így Ibi egykori baráti köréről, az után a kevés után sem, amit róluk ő – néha azért némi kérkedéssel – el-elmondott.

Elmenni hát abból a világból munkásnak, vagyis a munkások világába – ebben igazán csak erősíteni tudtam.

Fejemen nyilván az suhanhatott át, az a tisztaságszagú vasutasházi konyha, benne az a szinte minden testrészével okos dolgot művelő szép munkáslány, amikor ismét a szomorú sorsú sógornőre tereltem a szót: nem lehetne-e attól tanácsot kérni?

– Hogy melyik sarokra álljak? – csattant föl Ibi. – Nem is kellene utcasarokra állnom, megnyugtatlak!

– Nem azért kérdeztem.

– Hát miért?

– Sógornője bőrdíszművességben dolgozik. Az neked jobban megfelelne. Arra gondoltam, hogy tanácsot kapj.

– Attól a kis csitritől?

– Hallottál valamit felőle Arankától? Kérd meg, ismertessen össze benneteket.

– Ismerem.

– Honnan? Mikor?

– Mikor vele jár.

– A sógornőjével?

– Azzal.

– A sógornőjével? Hol?! – elállt a lélegzetem, de úgy, hogy észrevette.

– Na, remélem, nem a sarkokon.

Időbe telt, míg néhány esetlen kérdéssel tisztázhattam, hogy a kis vasutaslány sorba állni járt a gyűjtő elé (egyszer vagy kétszer) csomaghordáskor a bátyja elűzött feleségével. De addig firtattam, hogy abba az Aréna úti kávéházba nem járt-e vele, hogy Ibi fölcsattant:

– És az olyan nagy baj volna?!

És kaptam egy-két csípős odakanyarítást az én állítólagos vidéki nézeteimre. Amikor pedig védekeztem: elfogultságomra, hogy ne korlátoltságot mondjunk.

A tegezésébe (az ingerültsége folytán) most az a hangsúly vegyült, mint amikor felülről lefelé tegezünk valakit. Különösformán csendült, hogy egy kis filigrán termetből jött. Mert ráadásul végigmért.

Néhány évtized múlva kapta meg tartalmát ez a jelenet. Amikor Ibi végre hazatért a hideg Távol-Keletről (ahova férjét követte, s ahol attól megözvegyült), s egy nap Weszelytől felőlem érdeklődött. – Itt lakik a szemközti házban. – S mi lett belőle? – Író.

Hogy azonos lehetek azoknak a könyveknek a szerzőjével, melyek híre még így is eljutott hozzá – alig tért magához:

– Az a nagydarab parasztfiú?!

Az ő törékeny kambodzsai táncosnőtermetéhez viszonyítva persze.

De akkor ugyancsak eltüntette ezt a különbséget, ahogy szellemileg sarkára állt; ahogy Arankát védelmébe vette.

Annyira megzavarta – nem a gondolataimat (mert ezek terén fölvilágosultabb voltam, mint ő), hanem – érzelmeimet, hogy noha az elváláskor a kapujukban már ismét olyan pajtásian jóban voltunk, hogy búcsúzásul arccsókot váltottunk, nem akaródzott megmondanom neki, mire határoztam el magam. Hogy a napi nagy bolyongás befejezéséül elmegyek azon nyomban abba az Aréna úti kávéházba, ahol Arankával összeismerkedtem.

Az elválás a Damjanich utcában történt. A Liget felé kanyarodtam. Lucskot taposva mentem el a Regnum Marianum előtt, ahova még a Munkácsy utcai gimnáziumból vasárnapi misére kellett járnom, igazoló aláírás ellenében, s ahol (nem kis részben ennek fejében) a tételes vallásosság utolsó foszlányait hagytam. Túl a Liget is fehérben állt. Átsiettem a villamossíneken, azt remélve, onnan megjárathatom szemem a fehér Budán. A hegyek ott a Duna túlsó partján fehér karácsonyokat idéztek, s azokon át a gyermekkor csengős, szános, ostorpattogásos Völgységét és Sárközét.

Mondhatták nagyanyánknak, hogy jövendő menye olyan házból való, ahol egy parafadugót sem dobnak el – nekünk az ilyen dugót a cecei neveltetés szerint akár az utcán föl kellett volna vennünk. Nem emiatt serkent buzgalomra egyetlen – annyira féltett – fia házassága mellett előbb tán, mint az maga.

Egymás után két kis Lajost megszült, és még bölcsőtől eltemetett ez a nagyanyánk, amíg a harmadik megmaradt. Azt aztán úgy óvta, hogy – családi szólás – harmincévesen bölcsőben éjszakáztatta volna. Ezért taníttatták. Kapva a sárszentlőrinci luteránus pap szaván, hogy tandíjmentességet tudna szerezni a jófejű és „keresztyén szívű” gyermeknek. Aki különben már kamaszként jól nekiemberesedett. Méltó lett apjának oly nehezen elnyert keresztnevére; becéző néven én sose hallottam emlegetni.

Babay Esztike magas, erős termetű, már hajadonként derék – ez is kettős értékű családi szólás – leány volt, a barnapiros, kerek képéhez annyi szénfeketével a dús hajában, nagy pillás szemében, ívelt szemöldökében, mintha a kunok – illetve hát a besenyők – csak tegnap költöztek volna a Sárvíz menti mocsarakba. Papfamília volt; kiskorától mostoha nevelte. Nem is egy, hanem három. A mostohaanyjának két nőtestvére gyermektelenül özvegyült vissza a családjuk hajdani, ugyancsak elhanyagolt kúriájába, de amely aztán ugyancsak megújult, amióta utcai homlokzatára rákerült a postahivatal mindig fehéren ragyogó táblája, közepén zöld sallangos piros kürttel. Hogy a három aszalék öregasszony közül melyik volt a postamesternő, rég eltörlődött. A farácsos pult mögött egyformán csapkodták a vasbélyegzőt, nyitották-csukták a zöld (s éppúgy piros kürtös) páncélszekrényt, verték a morzegépecske egyujjas billentyűjét, tartottak templomi fegyelmű csöndet az ügyintézésre várakozók mindig népes seregében. Ott tevékenykedett (jobbadán hosszú szárú pipájával) valahol a kétszobás hivatal eszközei közt Esztike nyugdíjas édesapja, de ő még jobban eltörlődve néma végeznivalóiba. Esztike itt nem volt látható, csak telente. A családnak maradt valami kis gazdasága, messze kint a már futóhomokos határban, a „vajtai szaharában”.

Méltán nagy vasárnap délutáni látnivaló lehetett tehát, amikor a már fiatal leányként deli termetű Esztike imbolyogva – ahogy még én is hallottam – a szerelem varázsában, ellépdel vőlegénye karján a főutcai házból abba a fölvégi kis rózsafa paradicsomba, amivé nagyszüleim az egykori jobbágytelket átnemesítették.

Háborús ismeretség volt a frigy.

Nagybátyám Medináról vonult be, rögtön a frontra, de katonai szabadságai alatt persze szüleihez járt haza; ha lehetett karácsonykor, húsvétkor. A cecei kántor öreg volt, beteg. Nemcsak a tiszteletként küldött sódar és demizson bor, hanem a kartársi összetartás is közrejátszott, hogy szabadsága ideje alatt az öreg orgonának kézi és lábi billentyűit nagybátyám nyűtte; a maga élő hangjából épp csak annyit bocsátva ki, amennyi a zsoltárfúvó vénasszonyok gégéjének nekibuzdításához, majd irányításához kellett.

Ezt se szívesen tette. Magába a templomba röstelkedve ment be, távozván a kórusbeli legényekkel, minél hamarabb.

Babay Eszter – ahogy később elmondta – úgy szerette meg nagybátyámat, hogy jóformán nem is látta, sőt eszerint hangját is alig hallotta. Olyanként szeretett bele, amiként odaképzelte az orgona mögé; ahova ő pillantást alig vethetett a szószék alatti padból, vagyis az egész gyülekezet szeme előtt.

Némi legenda lebegett ott az orgona mögött.

Nagybátyám – ezt meg őtőle tudtam meg – már a csurgói iskolában különös elveket szedett magába tanáraitól; mintha ott Csokonai lelke genius loci maradt volna. A kálvinizmusban is eretnekszerű eszméket vallott. Bent maradni a nyájban. Nem ütközni ki még egy kosfejnyit sem. Ha nem történik avégett kényszerítő rendelés.

Ez a kálomista fuzsitosság, ahogy Ozorán az ilyet nevezték, még arra is rábírta, hogy nem jelentkezett tisztiiskolába sem, amikor hadba kellett vonulnia. Egyetlenként az évfolyamban. Még azt a bizonyos „önkéntesi” sávot, amellyel a „tanult” embereket (az érettségizetteket) megkülönböztették az osztrák–magyar hadseregben, rejtette azt is, szedte le, ahogy csak tehette.

Maga sem sejtette, hogy voltaképpen mennyi előnyt szerezve. A lövészárokban ott lakott a közkatonák fedezékeiben. Kerülve még ott is a megkülönböztetést.

Haszonnal ezt is.

A szakaszban neki volt karórája, mégpedig világító mutatókkal. Áron alul bocsátotta áruba – legyen más az időközpont, akit még éjszaka is fölver az érdeklődés. Ezt az okot a vásár véglegesítése előtt megmondta. Tréfakört teremtve az órának, amely aztán többször gazdát cserélt. A katonák megsejtették benne a csöndes humorérzéket, s meg az éppígy leplezett, alapos műveltséget. Észrevétlenül tudta terjeszteni.

Tetszett otthon a parasztoknak éppúgy a bakaruhás „tanult ember”, ez a fiaik közt lépegető, magas termetű, csukaszürke mundér.

Nyilván tetszett Esztikének ugyancsak, illendőnek érezhette a maga termetéhez, már távolról.

Növelhette Esztike hajadoni érdeklődését, amidőn úgy-ahogy agyjáratába is bekíváncsiskodhatott annak a ráadásul még tetszetős arcú bakasipkás főnek. A falusi posta több titkot tud, mint a gyóntatószék. A nagy forgalmú cecei postán puritán erkölcs tiltotta akár a levelezőlapokra való kacsintást. De az esti vonattal érkező s csak reggel kiosztandó újságokba a vacsora utáni pipatömés végeztével Babay papa fesztelenül bele-belepillantott (nem járatván ezért családjának külön hírlapot). Esztike a Világ című napi közlönyről húzogatta le oly módon az ifj. Kállay Lajos címzésű keresztkötést, hogy aztán gondosan visszailleszthesse.

Ennek volt következménye, hogy amidőn jóval később már nemcsak tekintetet és udvariaskodó szavakat, hanem gondolatot, sőt némi eszmét váltottak, Esztike nem kerekülő szemmel hallgatta Jászi Oszkár és Károlyi Mihály világszemléletét, hanem otthonos bólintással; befűzve helyeslésébe még Ady Endre nevét is, az ifjú társalgó nem ritka szemkerekítésére. Esztike olyan erős tájszólással beszélt, aminővel akkor már a kettőző lányok sem, s ezt abban a korban csak kevesen érezték összeilleszthetőnek haladó mondandókkal.

Nagyanyánk a takarékosságot a tisztaság tartozékának s így már-már emelkedettebb rétegek jellemzőjének vélte (szemben a cifrálkodó és eszem-iszom parasztgazdákkal), s így nem csak a Babayak ismert életvitele miatt talált rögtön közös alapot ahhoz, hogy Esztikével szót értsen. Nyilván ketten főzögették, már a frontra visszatért ifjú távollétében, hogy azt tartósabb szabadsághoz juttassák. Végleg otthon tarthassák. Nincs kántor? Kérje tehát a presbitérium, hogy az arra egyedül alkalmas – mert már el is fogadott – személyt mentsék föl a katonai szolgálat alól. A presbitérium parasztokból állt.

A tervet azért kellett titokban kovácsolni, mert nagybátyám nemegyszer nyíltan megvallotta, hogy hitetlensége és mindenféle hangadástól való irtózása elviszolyogtatja még a zsoltárok éneklésétől is. De a parasztoknak s még inkább asszonyaiknak annyira tetszett a fölvég és a főutca füzetes regénybe, népdalba illő összeforrása, hogy a terv végül sikerült, három hónappal a háború vége előtt.

Így került nagybátyám Medináról Cecére, várva, mikor teheti le a kántorságot, főleg persze a heti néha háromszori „dögönbőgést”, mert neki oda – a sírokhoz – még az iskolát is ki kell vezényelnie. Mert hisz a tanítást hittel – néha-néha már megszállt hittel – végezte.

Szomjú ismeretszerzésében jó része volt annak, hogy kiegészíti tanulmányait – magánúton persze – addig: tanítókat taníthasson végül, mégpedig Csurgón, a feledhetetlen csurgói szellemben, vagyis hát Csokonai szabad világfelfogása szerint!

Föllélegezve üdvözölte a proletárforradalmat. Megszabadulhatott a kántorságtól. A hívek közössége iránti hálából csinálta még egy ideig; aztán mégis letette. Akadt helyettesítő.

Ez csak az egyik szála lett a bajnak.

A tanév utója felé a következő tanév előkészítése végett összehívták Fehérvárra a megye pedagógusait. A megyeháza folyosóján ahhoz a kis csoporthoz, amely a szünetben némi magánvitát rendezett, odatársult Kunfi Zsigmond helyettese vagy titkára. Épp a cecei küldött ejtett néhány szót.

Nagybátyám ennek tulajdonította, hogy – noha a népbiztos emberével össze nem ismerkedett – őt állították a cecei tantestület: az egyformán államosított református és katolikus, és az akkor még működő, igen jó hírű, mert részben német nyelvű zsidó iskola élére.

Ezt a kiemelést, illetve a neki való jó munkát örömmel fogadta. Épp nászajándékul kapta; 1919 nyarán lett Babay Esztike ifj. Kállay Lajosné.

Nászajándékul ő, Esztike meg azt kapta: menthette tovább, most már férjeként, a civilruhának átszabott csukaszürkét. Voltak a katolikus egyháznak veszély idején is bátor katonái. Nem igaz, hogy a cecei canis dei már csak a diktatúra után a misére gyűlt fehér tisztek üdvözlésekor rázta öklét a református templom s a vele egy udvaron álló iskola felé, hogy annak gazdája távolította el a keresztet a katolikus iskolából. Ezért felelnie kell, nemcsak Isten előtt – dörögte Szent Domokos kései bajnoka, éppoly hevesen, noha csak pinceszeren, már a diktatúra alatt.

Véletlen folytán a tisztek első érdeklődése, hogy hol található az ekként bűnös isten-, faj- és nemzetáruló, épp a Babay-ebédlő esti asztalánál történt. A tiszteknek nemcsak a főutcai ház kúriaszerűsége felelt meg; a postahivatal is. Telefonálhattak. Harsogón ismételve s ismételtetve a rossz készüléken át a listára vett neveket. Az egyik vénlány postáskisasszonynak volt ideje figyelemkeltés nélkül letennie az evőeszközt, és végigsietnie a várakozásba dermedt sötét falun. Nagybátyám számára akadt éjszakázó hely a maga házán kívül; természetesen a kálvinista mélybolyban.

A tisztek első csapatai életoltás nélkül vonultak el. Mire beszekereztek azok, akik öltek és pálcáztak (gazdákat akár, ha húzódoztak forspontot állítani), a falu szerencsésen kettéoszlott, ősi rend alapján. Az iskolai kereszt és pápai arcmás eltávolítása miatt fölforrt hitbuzgalom besoroztatott az őslakók és a pápista jöttmentek szokásos szóváltásai közé. A presbitérium öregjei a kálvini gőg maradékával védték a botcsinálta minőségben is alkalmatos kántort; fiaik a sorukba társult csukaszürkét nem hagyhatták magára. Volt három-négy halálosan viharszagú nap és éjszaka! Esztike behozta a hatalmas emeletes hercegi vízimalom akkori molnárát, Czabuk-Csók vérbelit, s annak oldalán megeresztette nyelvét. Édesanyja haldoklási hagyatékozásai közt volt, hogy ha férjhez megy, valamilyen távoli esperes rokon eskesse össze. Ezt annak idején az ország másik végéből a most tanúként begyalogoltatott derék molnár kerítette elő. Ki ne emlékezett volna vajon arra a harangzúgásos esküvőre – a proletárdiktatúra kellős közepén?! Elképzelem a nemcsak minden hiten, de ellenhiten régtől túlemelkedő nagybátyám okos arcát, miközben rátukmálták a szalonkabátot, a kabát hajtókáján a mű-gyöngyvirágcsokrot. Az az arc most már-már hőssé jelképesedett. Szerencsére nagybátyám tudta nélkül most is, mert nyilván rárakott volna még egy-két fanyar vonást.

Esztike fáradtan, szomorúan halt meg, dőlt ki föladataiból, sírósra zavarodottan attól, hogy nem tudott férje természetéhez mindvégig igazodni; elmaradt nagybátyám nem mindennapi szellemének lendületeitől. Élete utolsó idején kopogtattam be hozzá (Kaposvárott), délutáni pihenőre lesötétített szobájába. Nem húzta föl a függönyt. E félhomályban az a mély tájnyelvi hangejtés, mely ajkán egy leheletnyit nem változott, azon mód varázsolta vissza fiatalasszony alakját, ahogy azon a télen Cecén a házból riadtan kikukkantott, majd boldogan kiszaladt elém, félretolni az utcai kiskapu reteszét, a hóhullásban épp csak a barna berlinerét kapva meztelen karjaira.

 

 

Nehéz volt fölidéznem, hogy valamelyik borítékosztó utamon mi volt az az apró ügyetlenségem, ami miatt a Hébelt-irodai „nem fontos” ismerősöm azt tanácsolta, álljak ki egyelőre a szívességtevésből. Majd azt kérdezte, volna-e módom némi időre lakást cserélnem. Amíg kiderül, van-e ok a gyanúperre, azaz lesz-e folytatása az ügyetlenségemnek. Túlzottnak éreztem az óvatosságot, de annyiszor lejártam Cecére, hogy a némileg zordan közölt utasítást könnyen teljesíthettem, sőt szívesen; nem magyaráztam tovább a dolgot. Anyámnak azt hagytam, ha ismeretlenek keresnének, ne azt felelje, hogy Cecére mentem, hanem hogy Dombóvárra. Ügyetlenséget voltaképpen ezzel követtem el, már anyámmal kapcsolatban.

Megrebbent; de akkoriban nyúltam meg, s mióta fölfelé kellett rám emelnie a szemét, könnyült vele sok mindenben a dolgom. Szűkszavúságának volt köze ahhoz, hogy hitt a szónak, adva, kapva egyaránt. Nem szokta meg a hazugság enyhe formáit sem. Az meg a tisztaságérzékéhez tartozott, hogy aki csak fondorlatos volt vele, attól eltávolodott; egy ige után akár örökre. Fél karral átöleltem, kivételesen megcsókoltam; homlokon, mert most már a homloka esett legközelebb a számhoz. Semmi mozdulatomból nem érzett veszélyt, mert hisz én sem éreztem.

De azért Rétszilason úgy szálltam át, hogy Cecére sötéttel érjek. Menjek ki valamilyen atyafi lakta pusztára? Nagyanyám éles esze nyomozóként is pompásan működött volna. Ha pedig egyenest fölfedem neki a hátteret, éjszakai nyugalmát viszem magammal.

Megvacsoráztunk. Behoztam a füstös konyhából azt a fából fabrikált, ötletes kézilámpát, mely – még nagyapám munkája – egy vasszög nélkül tartja össze a négy kis ablakot, belerendeztem egy gyertyacsonkot. Cecén nem volt közvilágítás, de kutya annál több. Ha nagybátyámék valamelyik ablakfüggönye fényt szűr, bekerülök hozzájuk a Sárvíz laposa felől (oda szolgált a kertjük); ha nem, nem.

Anyám testvéröccse és én köztem tizenhat év volt a különbség. A különbségnek ezek az évei a háború alatt kezdtek rohamosan kevesbedni, megnyurgulásom szerint itt is. Mióta a frontról hazajött, lent, a falu lapálynak eső részén volt szobája abban a házban, ahova aztán feleségét vitte. A károlyis hónapok alatt valahányszor hazakerültem, nagyszüleimnél a vacsora utáni szertartás minden este a kézilámpa meggyújtása, egy jó pusztai kampó előszedése volt, és leereszkedés nagybátyámhoz, oda az állomás környékére. Ott meg: a sakktábla előszedése, az ujjnyi kis faragványok fölállítása.

Belefeledkeztünk abba a fajta játékba, melyben voltaképp a húzás szüneteit kitöltő, tárgykörről tárgykörre csapongó beszélgetés ad szellemi üdülést.

Néha ott aludtam, ha kint tartósan elcsúfult az idő. Vagy nagyon zengtek – tengerként – a kutyák. És Esztike nagyon aggodalmaskodott: még leszednek útközben! Erre én is képesnek tartottam őket, ahogy belülről neki-nekivágták magukat a magas palánknak, vagy fejük mellé két mellső lábukat föltették a garádra. Ez a kétféle kerítés változott akkor a cecei parasztházak előtt: a vízszintesen egymás fölé erősített, hosszú szál deszkák palánkja, és az agyagos földből paticsosan földöngölt garád. A református templom fölötti csavaros utcákban jobbadán az utca közepén gyúrtam a sarat, nem bízva eléggé sem a nagyapai furkóban, sem a kölcsöncsizma magasságában, ez arrafelé azért olyan különösen kemény rámájú, hogy a kuvaszagyar át ne vágja, húsig ne jusson.

A hiba, amit Pesten elkövettem, mindössze az volt, hogy egy letartóztatott anyjának megadtam a Hébelt-iroda címét, menjen oda ügyvédi tanácsért; erre az elárvult nénike már másnap pénzért csengetett be. Valószínűtlennek s jelentéktelennek éreztem azt a veszélyt, ami fenyegetne, akár ha esetleg elővezetnek. (Mert hisz valóban „nem csináltam semmit”.) Észrevett vajon valamit viselkedésemen mégis nagybátyám? Semmit nem említettem neki szóval sem.

A cserépkályhától kellemes, sőt jó faillatú szobán most mégis újra feszültség suhant át. Érzékeltük magunk is, hogy milyen messzi vidéki éjszaka mélyén ülünk; körben az egyenletes kutyaugatás biztonsággal körítette a házat, mert hisz viharos üvöltésbe csap át, ha csak egy kocsi érkezik a faluba. Idegzetünk azonban a szokásosnál éberebb volt. Mintha ijesztően mély tengervíz fölött ültünk volna, csónakban ugyan, de olyan törékenyben, mellyel minden perc végezhet. Ez a feszültség szülte, szünetlen éberség az elmére oly élénkítően hatott, hogy már-már kellemesen.

Hozzávéve az ugyancsak különös nyugalmat, melyet mély lélegzésével a messzibb álló lámpa alá vonult Esztike jelenléte árasztott. Horgolt vagy kötött, máris pici kabátkákat és fejkötőket. El-elszunnyadt, munkáját és moslékkeverésben is jól forgó kezét domborodó hasán nyugtatva. Nem emelte föl már mosolygó bólintásra fejét Ady vagy Jászi neve hallatán, s nagybátyám, gondolom, már nem is ilyesmiben várt egyetértést vagy legalább megértést tőle.

De neki magának még fontosak voltak ezek a nevek. A Világ-ot, ha járatja is, nem kapta volna meg. De vezércikkeit annak már amúgy sem az a Bíró Lajos írta, akinek európaian tág szemléletét annyira értékelte, s akinek külügyminiszteri államtitkárságától annyit várt még Kolozsvár, Nagyvárad, Arad elragadása után is. Az enyingi patikus, akitől a Huszadik Század-ot kölcsön-kölcsönkapta, eltűnt, érdeklődni sem volt tanácsos, hova.

Hajnalig el tudtam volna nyújtani azokat a vacsora utáni sakkozás szitálta beszélgetéseket abban a meghitt szobában, mely oly mértékben vált lakályossá, ahogy nagybátyám kihordatta belőle Esztike móringját; a falusi intelligenciának csak hivalkodásra készült szokásos bútordarabjait. Sorra eltüntette az arab utánzatú, nagy réztálcát, a bambusznádból összeszerkesztett díszasztalt a bársonykötésű fényképalbummal, a triptichonszerű, szecessziós pohárszéket, a tusnádi és pöstyéni „Emlék”-ekkel, a leporolhatatlan műpálmát, aljában a műmohával.

Ezek a Sárvízre rúgó öreg házak a végükkel mind megereszkedtek. Lejtett enyhén ennek a „tisztaszobának” is a deszkapadlata; a gyári faorsócska, amelyre a cérnát tekerik, ha lehullt Esztike öléből, elbukdácsolt a konyhaajtóig.

A hiányt, hogy az életemen átvonult dandárnyi tanító, tanár, internátusi felügyelő közül eggyel sem volt szellemi kapcsolatom, itt pótolta a sors már a háborús karácsonyi diákszünidők, harctéri szabadságok alatt. A pihentetésül újra és újra kezdett sakkozás afféle szemináriumom volt, mint a peripatetikusok sétaegyeteme. A két húzás között volt idő megemlítenem a frissen hallottakat, meggondolnunk mindkettőnknek a választ, a következő kérdést.

Fokozta a módszer eredményességét, hagy anyám öccse még álmában sem hitte, hogy szellemi vezetőként bármi kisméretű Télemakhoszt kalauzolgat. Később, nyugdíjasként Kaposvár kertnegyedéből le-lebotladozott az üzletnegyedbe. Annyira az én tizenhat évre előrevetített külsőmet hordozta, hogy Kanyar József és Takáts Gyula megszólítgatták, s elmondtak neki egyet-mást rólam. „Igen?” – válaszolta, s egészségemről, anyagi helyzetemről kérdezősködött. Az irodalomra sem az irodalom miatt volt figyelme.

Holott sokat tudott arról is, és nemcsak a betűk révén. Még a háború végén (vagy már a károlyis hónapok során) a reformátusok valami egyházi heti közlönye Csók Istvánnak Párizsról és Adyról való emlékeit folytatásokban közölte, ha jól emlékszem, hitsorsosok magunk közti rovataként. Ez a hetilap nagybátyám keresztapjának (a presbitérium támogatójának) járt, ő hordta át fejcsóválást várva, hogy milyen társaságban forgott a Szajna partján az ő Pista unokaöccse. Nos, nagybátyámnak nemcsak Adyról volt tárgyilagosan értékelő védő szava, hanem Bonnard-ról, Rodinről és Zoláról, s mind az akkortájt legyalázott modernekről. A híres Töprengő fényképe ott függött az íróasztala fölött.

Legüdvösebben a kérdéseivel nevelt. Kezdettől fogva több sikerrel, mint Varjas. Tán már csak azért is, mert – ismétlem – nem nevelő szándékkal nevelt, nem didaktikusan tehát. Gondját osztotta meg, s nem ellenőrzésül várta a választ, hanem maga is okulásul.

 

 

A diktatúra bukása után voltaképpen most volt először beszélgetésre jó találkozásunk. Ismertük egymás viselt dolgait. Nem ezt ejtettük szóba, röstellve szinte a megpróbáltatások megalázó fordulatait. (Részemről például azt az éjszakát, melyet ő – tudtam – kukoricásokban sétált át, hálóingre kapott kiskabátban.) Nem akarván őt sem nyugtalanítani váratlan lejövetelemnek azzal a túlfontosított históriájával, mely engem már Pesten alig, itt pedig aztán még kevésbé nyugtalanított. A múlt helyett a jövőt tapogattuk, mégpedig egymásban.

Jelene nagyjából most már az volt, ami annyiunké. A diktatúra alatt semmi olyant nem mívelt, amiért bár a legszigorúbb törvény megfeleltethetné. Az új lehetőségek pályáján szabadon választhatja – folytathatja – útját. Nemhogy rovásán volna valami, hanem… Elhúzta száját. A nyári nagy egyházi esküvő már-már hősi fényt sugárzott. Nem őrá persze: az esperes nagybácsira! Micsoda isten- és hazahű orációt tett az úrasztalánál éppúgy, mint a lakodalmi asztalnál, kortyolván a bort az utóbbinál is, a statáriális szesztilalom idején!

– Te most merre nézed a világot?

Ellentétben a közhiedelemmel, az elvcsere (pályánk érdekében) nem feljebbvalóink előtt és kartársaink együttesében nehezebb, hanem családunk előtt és meghitteink körében.

Arra a kérdésre kellett volna felelnem, szocialista módon gondolkodom-e; a tanácsköztársaságiak táborában vagyok-e.

A kettő nem ugyanaz.

S még az erre vagy arra adott válasz is hány más és más – egymással ugyancsak nem azonos – kérdés előzetes tisztázását kívánta!

Szellemi fejlődéséről meg-megemlékezve Lukács György hol mentegetőzve, hol büszkélkedőn említi, hogy bécsi emigrációjáig Lenin műveiből csak egy-két hamarjában lefordított röpiratot ismert az egy Állam és forradalom-on kívül; eszmeileg elmerülni, a rengeteg gyakorlati teendő közepette, abban sem tudott.

Akár az egész ország.

Nagybátyámnak arra a kérdésére, hogy te most merre nézed a világot, rögtön viszontkérdéssel szerettem volna válaszolni. A kérdés rávallott az ő tömörítő beszédmódjára: egyaránt volt tartalmas és tréfás. Hogy „merre nézed a világot”, ez (a szokásos mire vagy honnan helyett) azt is kifejezte, hogy miképp akarsz kilábolni abból, amiben most vagy, és hogy menekülve-e vagy állhatatosan, azaz hátra-e vagy előre. Aki ezt kimondta, az megmérlegelte már ezt a mondatot s nemcsak két sakkhúzás között.

Nem fordítottam vissza a kérdést, épp azért, mert oly tartalmas, oly sokágú volt. Ezt csak szálanként lehetett megvizsgálni, megsodorgatni szinte. Az a csöndes sakkozás erre jó alkalmat adott. A bástyát vagy a futót forgattam a kezemben, a fekete-fehér kockákat néztem, s nyilván magam sem tudom, hogyan került nyelvemre, amit mondtam. „Stromfeldet letartóztatták, de egy nyilatkozat fejében pör nélkül kiengedik. Állítólag a rangját is megtarthatja, mint a többi vezérkari.”

Letettem a figurát. Végül bátyám húzott.

– Átállt?

Majd egy következő lépés után:

– Háborút nem nyert, de egy jellemmel megajándékozta a történelmet. Már ezt a kis útszélit, a kárpátvölgyi részeg késelések annaleseit.

Hogy „merre nézed a világot”, abban az a kérdés is benne volt, hogy maga a világ merre fog tartani. A mondat finomsága itt azt fejezte ki, hogy nem határozott véleményt kért tőlem. Ilyet így kérdezni tőlem botorság lett volna, mert hisz vele, a művelt férfival szemben mit tudhattam én, a gyerekember. A sejtelmemre volt kíváncsi. De arra is, hogy voltaképpen abban a pillanatban nem a világ érdekelte, hanem róla az én véleményem. Mert a világ jövőjéről tisztább képe lehetett, mint nekem.

Hogy a világ „nézésére” mi volt már kész bennem, s a jövő alakulásáról – alakíthatóságáról – mi kavargott, az akkor derült ki a magam számára is. Pesti barátaimtól abban különböztem, hogy a jövőt illetően nem voltam olyan hamari optimista, mint ők; úgy értve, a remények bennem nem forrtak föl oly kevés spirituszlángon oly gyorsan, mint bennük. Ez korántsem jelentette kételyemet abban, hogy fölforralhatók, föl fognak forrni.

Kevés korabeli dokumentumot forgatnék olyan érdeklődéssel, a történész, a szellemtörténész olyan okulni vágyával, mint azt a tananyagot, amelyet a Közoktatásügyi Népbiztosság azon az ifjúmunkás-előadóképző kéthónapos tanfolyamán a hallgatóknak napestig fejtegettek a náluk alig idősebb oktatók. Mégpedig mint hivatalos eszmerendszert, mert hisz azokból vizsgázni kellett, és sikeres fölmondásukért oklevél állíttatott ki, alján jobbról-balról hivatalos aláírással, ezek között kerek pecséttel. Legkedveltebb, mert legfölkészültebb és leglelkesebb előadónk Litván József volt. Kurzusát Dosztojevszkijjel kezdte, és más területek bejárása közben újra és újra hozzá tért vissza, ha másért nem, bizonyító citátumokért, örökbecsű bekezdésért. A Bűn és bűnhődés szerzőjének művei még csak gyéren voltak meg magyarul. Hajlékony bőrkötésű német könyvekből hangzottak el a rögtönzött fordítások.

Rokonszenvet az orosz forradalomnak kezdetben a nyugati világban az orosz írók szereztek, a szépírók. Más és más színt sziporkáztatva, de mégis szemgyönyörködtető egységben röppentek föl már a világnak is újdonságként Tolsztoj, Turgenyev, Gorkij, Dosztojevszkij.

Az előadások valami ci-devant klub székházában folytak, a Sörház utca 4. számban, közvetlenül a Duna-parton. Nem padokban ültünk; csaknem épületnagy, igazi fauteuil-ökben, hatalmas kerek asztal körül. Az idegen belépő holmi keleti szinódusnak nézhetett bennünket, amíg nem pillantott borotvát még alig ismert arcunkra, a köztünk ülő fiatal lányok bodros fürtjeire. A kifogyhatatlan tananyag Aljosa magatartásának modern értékelése volt, az egyedi szentekre mért erkölcs eláltalánosítása, világosabban: gyakorlati átvitele a milliós tömegekre. Azt véve alapul, hogy „csak akkor van értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele kivész az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztja: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg” – ahogy a szakosztály hivatalos lapja, az Ifjú Proletár már áprilisban irányelvül leszögezte. Mert „ez teszi a proletariátust az emberiség szociális megváltoztatásának hordozójává, teszi a világtörténelem messiánikus osztályává”. A tanfolyam másik szabad szemináriuma az állam és a forradalom viszonyáról, tüzetesebben az állam forradalmi elhalásáról, tehát elhaláltatásáról nyitott vitát. A fiatal Ignotus szólt hozzá, Nyigri Imre és persze Weszely. A lányok közül Pártos Alice, Leichner Lonci. Olvasmányaikra hivatkoztak, rég kialakított véleményükre.

Volt mivel bátyám műveltségi szintjére emelkednem. Olvasmányok híján én meg ezeket az ott hallott fejtegetéseket ismételtem, most fűzve hozzájuk a magamét. Most mérlegelve újra mindazt, amit pesti ideim alatt hallottam arról a világról, amit valamire nézni kell.

Arról persze, hogy maga a világ merre megy, nem lehetett képünk, tettük bárhogy össze az eszünk. A messianisztikus szólamok, melyeket én a pestiek hevületével ismételgettem, bátyámban az ateizmusát ébresztették föl. Megváltás, messiási jövő – számára templomi szavak voltak: ígéretek, melyekkel mi magunkat is félrevezethetjük. Kelletlen szemöldök összevonása volt már a puszta szóra, hogy hit.

De hát nem volt-e maga a szocializmus szintén ígéret? És lehetséges-e bármily forradalom hit nélkül?

Ezekről folyt nem egy este a szó, nagy szünetekkel s mégis folyamatosan, miközben Esztike maga elé emelte azt a ruhácskadarabot, amit épp kötött, hogy jól halad-e vele, majd a térdére fektetve kisimítgatta, elégedetten bólintgatva. Néha fölemelte fejét, s az ablak felé tekintett; akkor is, ha a kutyák kint erősebben rázendítettek, de akkor is, ha teljesen elnémultak, azaz valami ok miatt hirtelen viselkedést változtattak. Ő ezzel az aggodalmával vett részt az emlegetni is veszélyesnek vélt fogalmak bontogatásában.

Hit nélkül nem lehet jövőt alakítani. De legelőször a tényeknek kell hinni, mégpedig abban a sorrendben, ahogy egymásra következnek!

Hogy mit jelent holnap kommunistának, de akár szocialistának, de akár csak haladónak lenni, azt maga Lenin vagy Trockij a megtörténtek tudtával és nem hitével mondhatja ki!

Nem emlékszem, hogy melyőnk melyik mondatot mondta. Mindkettőnké volt.

– De akkor hogy lehetek részese egy mozgalomnak? Hogyan tehetek valamit? A búcsújáróknak sem lehet több hitük, mint a bármi harcba menetelőknek.

– Fogas kérdés, az bizonyos.

A kötelességben kell hinni, húzott végül gondolatai tábláján anyám öccse.

De ki iránt?

Ám azért másnap újrakezdtük ezt az agytornát is.

Voltaképpen a próba foglalkoztatta. Ki hogyan állja meg, amit a kötelessége rá ró? De mi a kötelesség? Amit az ember évekre visszamenően helyes cselekvésnek gondolt? Amiben már például ifjú fővel hitt – a tények mai ismerete nélkül?

Ördögi kör volt.

Válogattam, hogy csak jobb hírt mondjak neki. Vagyis minél kevesebbet a jellemek elvérzéséből. Ezek csüggesztőbbek voltak a valóságos elvérzések híreinél.

Olyan tervet forgatott fejében nagybátyám, hogy elköltöznek Cecéről.

– Hova mennénk? – küldött hangot tán először Esztike a félhomályból, a félébrenlétből.

Az a fajta volt, aki elfogadja mások döntését, de szavában rezeg, hogy zsörtölődni fog ellene, ha úgy fordul, egy életen át.

Nagybátyám erdőbe vágyott; legalábbis erdő határolta faluba. Ahol munkája után szabadon járhasson, de úgy, hogy senkivel se találkozzék.

Csak néztem, mennyire anyámra üt, bensőleg is. (Szívósság dolgában éppúgy; végül – évek múlva – valóban fák társaságába került: a Pest melletti Kamaraerdőben lett valami egyházi árvaház igazgatója. Miután egy rangosabb egyházfő olyasféleképp értesült képességeiről, mint egykor a népbiztoshelyettes.)

A páskomi kiöntés megint be volt fagyva; biztattam, vegyük elő a korcsolyákat. A bógnizás mesteribb fogásaira valaha ő tanított.

Fűrészelésre, ágaprításra is csak alkonyodással ment ki a házból. A presbitérium csaknem díszküldöttségben kérte föl, vállalja vissza legalább vasárnaponként az orgonálást. Udvariasan hárította el, mosolyogva. De ahogy lakása és az iskola közt naponta négyszer végigment az utcán, a megkeményedett fejehordozása árasztotta a megsértett érzékenység válaszát a faluba, a világba.

A tantermi keresztek eltávolításakor „istentelen” szavakat ejtett – ez volt ellene a vádak veleje. A nyaktartása volt a válasz, hogy – noha a vád nem volt igaz – vállalja, mert hisz titkolta-e valaha, hogy nem tételes istenhivő?

Nagyapámtól tudtam, hogy karácsonykor egymás után kétszer lent járt Medinán, háború előtti állomáshelyén. Oda akart vajon visszatérni, vagy csak az az érzelmi ügy vonzotta még oda, melyről még anyja is csak – megbántottan – mások révén hallott valamicskét? Vagy mert már akkor oda, abba a nádasok kerítette, kis sárközi faluba húzódott vissza papnak Fülep Lajos, a maga nyilával az oldalában? Sejtelmem sincs, ismerték-e egymást. De a képzelet szívesen tenné egymás közelébe ezt az odúkereső két vadat abban a süvöltő pusztaságban.

Négy-öt napnál aligha tartott tovább ez a mostani „cecézésem”. Mintha valamiféle manrézában töltöttem volna olyanféle lelket gyakorlatoztató időt, mint aminőről Szent Ignác ábrándozhatott abban a távoli spanyol faluban, ahova a maga vallásmentő hitújítóit gyűjtötte volna. Napközben egyfolytában olvastam nagybátyám könyvtárának új darabjait s a régiek közül Kropotkint.

Nem lenne érdektelen szellemtörténeti tanulmány, kimutatni a diktatúrabeli brosúráknak és szocializmust népszerűsítő füzeteknek hatását a következő évek ellenforradalmi sajtójára, közéleti, de még egyházi nyelvezetére: egy ország kapott társadalomtudományi leckét. A takarékos Esztikének nem volt szíve megsemmisíteni ezeket, nem sejtve, mit kockáztat, hogy a mángorló nehezékei alá, a kaptárak fatáblái mögé menti őket. Megtakaríttatott Károlyi Mihálynak az a levelezőlap-fényképe is, mely hónapokig a tükör rámájába volt tűzve. Most ismertem meg, milyen magvakat akartak elszórni azok az idők. S ott volt előttem egy tapasztalt férfi, akinek eszmevizsgáló tárgyilagosságát nem befolyásolta a kudarc.

Ez különösen tetszett nekem.

Belső természet dolgában, mint említettem, anyámra ütött. A külsőt nézve pedig, a rokoni szemek szerint én épp akkor kezdtem egyre inkább nagybátyám hasonmása lenni. A petróleumlámpa Esztike kézimunkájára volt irányítva, a mi sakkfiguráinknak a félhomály megfelelt. Hátradőlve a pihentető (nagyapánk csinálta) karszékben, elmemozgató volt elnézni, hogy az asztal túlsó oldalán a másik karszékben ülő férfi a tizenhat év múltáni hasonmásom. Fölállt, a kredenchez lépett, álltában cigarettát töltött, erősen meghajolva, mert a dohányos szita hozzá mérten elég alacsonyan volt. A lámpa cilinderéből szívott tüzet. Csendülni véltem anyám, nagyanyám szavát (amit nyilván ő szintén szünetlenül hallhatott): húzd ki magad, ne járj görbén.

Helyeseltem, hogy még a cecei alvégnél is távolabb akar húzódni a világból.

Életünk során szemtől szembe nem sokat láttuk egymást. Mire én eszméltem, ő elkerült a pusztáról – német szóra Gyönkre, majd Csurgóra, Medinára. Az a megmosolyogtató kapcsolatunk volt, hogy egy nyáron át dajkált. Nem szoptam. Anyám nem kis sértődésére egy csöpp anyatej nem ment le a torkomon, még akkor sem, ha orrom befogták. A tehéntejet viszont mértéktelenül szedtem magamba, elalvásig. Így dolog velem nemigen volt. Csak avégett kellett felém pillantgatni, hogy egyenesen a tarkómon feküdjem, mert ha fejem oldalt billent, úgy bugyogott ki belőlem a tej, mint akár az eldőlt pintesüvegből. Fölriadtam, szemem kitágult, de nem a sírás könnyeire, csak riadt ámuláséra.

Ezt mondta el rólam.

Nem ismertem lelki alakulását, csak találgatásból, könyvei nyomán. De – erdőben élni! Arról nekem is más kép villogott elém, mint Esztikének. Hol képezhetem én magam igazán művelt emberré? Erdei csöndben, korlátlanul rakható kandalló tüzénél, egy némán kötögető-varrogató, fiatal, takarékos, kedves, okos kis hitves mellett, aki azonközben a konyhát, az ólat, a gyermekeket ugyanúgy ellátja, és velem együtt szorgalmasan olvas.

Teljes varázsával fölmerült bennem a puszta tervezés vágyképe, amikor Csipak Sándorral prepáknak akartunk átiratkozni, s a Mosonyi utcába fölgyalogolva máris úton voltunk valami tanyai iskola nebulóit oktatni-nevelni egy életen át. Igen, ez az út bezárult. Be az hasonlóképp, amely az ozorai községháza valamelyik íróasztalához vitt volna. De volt még egy ösvény.

Apám születési helyéül mindig azt kellett bediktálnom: Majsamiklósvár. Apám Ozora hónaljában, Gyánt-pusztán született. Ez a Majsamiklósvár a hercegi vadászközpont, amelyet a hatalmas uradalmi erdők közepén, a puszták „eszményi községévé” avattak, a cselédek állampolgári adminisztrálása végett.

Két álló nap dédelgettem: ha oda bejutnék. Apámmal valamikor elkocsiztunk egyszer oda, épp valami okmányért vagy bizonylatért. Egymástól messze álló, százados fák alatt hajtottunk, vastag törzsük templomi boltozatként tartotta a terebélyt; a sima talajon annyi gaz sem, mint egy palota padlatán. Szabadba helyezett szénasaroglyákat láttunk, a dámvad téli etetőhelyeit. Apai nagybátyám oda is járt vadászni, oda a gyulaji, tamási rengetegbe, ahova fölmenői makkoltatni egykor kondákat hajtottak. Ha ott élhetnék – szellemi életet, a kenyérkereset mellett! De hisz élhetnék! Apám öccsének arra az adminisztrációs központra is volt hatásköre. A latin, a francia és általában a külföldi irodalomba szerettem volna szinte betű szerint „elmerülni”; anélkül, hogy külföldre vágyódtam volna.

Anyám öccse járt külföldön. Még Csurgón, diákkorában fölgyúlt – egyik tanárának eszmeszikráitól: bevezetni Magyarországon a selyemhernyó-tenyésztést! – a szegénység és az alkoholizmus leküzdésére, a műveltség, a finomultabb ízlés terjesztésére. Szaktanfolyamot végzett; a szekszárdi gubóbeváltó hivatal Lombardiába szervezett tanulmányutat. A háború Varsóba, Kijevbe utaztatta. Ritka „hadi szerencséje” (az idézőjel a mosolyát idézi) francia földre elvitte, Verdun alá. Ahogy ő, én sem fűztem össze a világirodalomnak, az emberiség szellemi teljesítményének megismerését a világjárással. Mint anyámnak, nagybátyámnak: Czabuk István volt a keresztapja, Csók István unokatestvére. Az ambitust a Czabuk portán végig beüvegezték. Itt mindenütt, de a szobákban, de még a konyhában is Csók István párizsi vázlatai, festménykísérletei. Teljesen kielégítették világlátásban a szememet.

Nehezen keltem föl a sakktábla mellől, a legpedagógusibb, legéletrenevelőbb katedra elől, mely hatással volt rám. Az bírt rá, hogy mégis visszamenjek az éjszakába, az a gondolat, hogy a fiatal házasoknak, akiket a teendőjük napközben elválasztott, nekik szintén van megbeszélnivalójuk. Esztike akkor már nem olvasott Adyt; egyéb ilyesmit sem. Pillaverdesése, melyet elfojtott ásításai mentségéül végzett, nem azt jelezte, hogy szellemi életet akar élni.

 

 

Viszolyogva léptem ki, nem az udvar vaksötétjébe, hanem az utca éjszakájába. Az átmeneti csönd azon nyomban véget ért, robbanásszerűen.

A pusztákon csak egy-egy ökörbőgés szakítja meg, s teszi nyomában még tisztábbá a sötétedés utáni némaságot. Annak idején a rengeteg különbözőség közt a falvakat a legnehezebben a kutyacsahos éjszakáik miatt szoktam meg. A ceceiek különösen emlékezetesek voltak. Fortyogott, mormolt egyenletesen, már közvetlenül a harangozás után az óriásan szétterjedő falu, de közben-közben valóságos tengeri orkánfutamokként törtek utat benne a kórusban tomboló ebharsogások.

Alig tettem be – halkan – mögöttem az utcai kiskaput, a felső szomszédból, noha nem arra mentem, megadta őrjöngve a vészjelet az a kis loncsos bundájú, aki pedig napközben mindig gyors farkcsapkodással igazolta ismeretségünket. És nem is itt a közelben, hanem a falu túlsó sarkain.

A pusztai juhászatban a kutyák barátaim voltak; pontosabban mondva, afféle fölnőtt korú jóakaróim. Kora hajnaltól kint dolgoztak a határban. Néha keményebben lótva-futva a nyáj körül, mint a cséplőgép körül a masinások. Este, beterelés után, tántorogva, kiizzadva jöttek meg az akloktól, sorban heveredtek a konyha elé; féloldalra fordulva, mondhatni könyékre támaszkodva lefetyelték be a híg ételt, amit apai nagyanyánk bádogtányérjukba mért, álmosan kapkodták be a szalonnadarabokat, ha nagyapánk valami hősibb teljesítményükért megjutalmazta őket. Úgy mentek vissza éjszakai vigyázásra.

De mi dolguk volt – mi dolgot végeztek – ezek a falusi kuvaszok és komondorok, s azok százváltozatú korcsai?

Volt tanya, ahol párosával, hármasával ténferegtek, heverésztek. Mintha kipihenni akarnák azokat az évezredeket, amikor még hasznosították magukat az ember körül, nemcsak vadászatnál, hanem még a jurták közt, mint a köztisztaság ellátói. Eleven pöcegödrök és dögtemetők; ők tüntették el, ami fertőzést okozott, undort keltett még az állandó megtelepülés századaiban is: a kert végi szükségre induló házbéliek után máris ott somfordált a kutya, amelynek neve előtt épp azért volt világrészileg kivert és büdös. Őrt álltak a megkuporodó disznó előtt. Öreg gazdák szájából még nem volt ritka azt hallani, ha akár saját kutyájuk dugta kezükhöz az orrát: vidd innen, a fene tudja, épp mibe ütögetted.

Mitől csaholt olyan pokolbelien a cecei éjszakában az a tengernyi kutya? Farkastól már rég nem kellett őrizni a házat, s a hajdani vadásztársak úgy elpuhultak, hogy a róka, a patkány közeledtére nyüszítve hátráltak. Mintha csak rám vártak volna. Különösen az utcaközökben. Már tíz lépéssel mielőtt odaértem, döngött a palánk, ahogy az eresztől vadul nekiiramodva, a korhadt deszkalapoknak faltörő kosként vetették magukat, majd visszahemperedve ismét nekirugaszkodtak, eszelősebben, mint sziklafalnak a viharverte hullám. Ha láncon voltak, s nem értek oda, a láncukat harapták. A cerberusok a poklon kívül vicsorognak, elűzik a közeledőt. Ezek mindenkit berángattak volna abba a maguk gyehennájába, amely üvöltette őket.

Ahogy a református templom mögött a kis dombvonulatról visszanéztem, valóban, mintha szenvedő tenger bőgött volna alattam, csapkodta volna tajtékos mancsait a bokám köré. A faluba a háború óta még mindig nem tért vissza a közbiztonság, s idegen fegyveresek éjente éppúgy rátörhettek, mint azokban az ősi időkben. A parasztokat talán nyugtatgatta ez a szünetlen alvilági csaholás, bár épp ilyen közlármában ólálkodhatott legkönnyebben akár a vánkosukig rabló vagy gyilkos, hisz csak egyetlen ebet kellett volna elnémítani, a házbelit. Anyám öccse holmi szigeten hitte már magát akkor ott lent, a nyüszítésnek és hörgésnek abban az óceánjában. Irigyeltem. Ismét nagyon közel voltam, hogy ha nem itt készítek is magamnak egy életre fészket, de nézzem meg azt az utat, amely a gyulaji erdőkbe vezetne, a becsületes nyájőrző kutyák világába. Bizonyosan hittem, hogy a veszély, ami miatt Pestről lejöttem: semmiség. Mégis az kötött most Pesthez. Ott van tisztáznivalóm. Ott nyílik az út Majsamiklósvár, azaz Dombóvár felé.

Ahova Varjas ügyéből most ismét fonódni kezdett egy-két szál. Most az a képtelen terv kísértett: és ha valami tolnai bíróság kérné, hogy a saját körében ítélkezzék fölötte? Ehhez azonban az kellett volna, hogy Tolnában követett volt volna el valami enyhébb politikai vétséget. Még ha Kaposvárra sikerülne szállíttatni, az ottani börtönajtók könnyebben nyílnának a Dombóvárról odáig hosszabbítható kezektől; főképp esetleges ézsaui kesztyűkkel.

 

 

Anyai nagyanyánknak idegzetébe vésődött, hogy bárki ismerős hagyta el bármilyen irányban a falut, azzal ő csomagot küld, gondoskodásra vagy figyelemre méltó családtagnak. Anyám volt a kedvence. A padláson idők kezdete óta gyűltek az ócska zsákok, szütyők, a rokkant, de egy útra még megjárja kosarak. Hárítgattam, de megint csak fölszerelt, teleaggatott, akár egy mozgó májusfát. Mintha csak azért buzgólkodott volna, hogy kimondhassa:

– Azért anyád csak ráeszmélhetne, hogy a háború már véget ért.

Ez azt jelentette, hogy apám hadba vonulásakor hagyta el anyám az ozorai–dombóvári áramkör területét, s most fülébe engedhetné az onnan jövő engeszteléseket.

– Mi abba csak ne szóljunk bele – mondta nagyapám.

Egyik vejét sem tudta megkedvelni. Igaz, hogy jóformán akkor ismerte meg őket, amikor a lányok úgy vezették elébe a kiszemeltjüket, hogy: ezt, vagy soha senkit. Ám azután… Az egyik, Mili nénénk férje, jóformán csak már meghalni jött ipa közelébe. A másik, a nyalka és tüzes, de tüzesen szüntelenül féltékeny Fölvinczy László, a borjádi ispán sokszor, de mindig éjjelente jelentkezgetett lóháton, még aznap, hogy felesége a karonülővel az urasági hintón megérkezett volt. A kaput megzörgetni se mervén, nyeregből kiáltgatta be, ami aztán családi szólás lett: Kállay Katica, gyere ki, mert puskával vagyok, és agyonlövöm magam.

Úgy-ahogy még apámmal fért volna össze nagyapám. Mellette mégsem szólhatott, s legkevésbé a családjában… Azt jelentette volna, hogy a Sió–Kapos-mentiek vagyonára és hatalmára pislant ő is. Egyik sógorát – Jani Istvánt – apám Ozorára szerezte be jó helyre. Fölvinczyéket meg maga mellé, Dombóvár alá. És a békevilág sok enyhületével egyre feszesebb lett, hogy ilyen vagy olyan módon anyám családjából hálával, de végül igazi rokonszeretettel mindenki apám felé hajolt, kivéve épp anyámat. Aki viszont olyan természet volt – s ebben teljességgel apja lánya –, hogy a legszentebb igazság előtt hátralépett, ha amögül érdek kandikált ki. Nagyszüleim fejcsóválva, sóhajtozva javítgatták lányaik házassági balszerencséjét, akiket oly gondosan (majdnem modern mód szabadon) neveltek; de akiknek sorsa nem kis mértékben mégis azért vált nehézzé, mert apjuk volt számukra a férj minta, s olyan családi életre tartottak igényt, aminő nevelte őket.

Nyugodtan indultam vissza Pestre. A községházán még akadozott az adminisztráció. Göncz úr örült, hogy magam írtam meg az utazási igazolványt, s neki épp csak a pecsétet kellett odaütnie neve krikszkraksza alá, bizonyítva, hogy hónapok óta Cecén tartózkodtam. De fölidézvén, milyen elővigyázatoskodások késztettek Pest elhagyására, elhatároztam, hogy első éjre keresztanyámékhoz megyek.

Ahogy nézem, a végén még korunk szerintien modern regény bújik ki a tollam alól. Vegyesen kelthet bennünk nyugtalanságot, reményt, és már-már kaján bosszúérzetet. Tétova századunk művészetében (még mindig) semminek nincs nagyobb hitele, mint az új útnak. Lépjünk egy rangos kiállítóterembe, üssünk föl egy valamelyest igényes hírű könyvet: mennyi erőfeszítés, izzadt futkozás legalább egy szalagnyi új ösvény meglelése vagy kitaposása végett. De nézzünk vissza az irodalom történetébe. Minden új út kényelmi út, időtakarító átvágás addig szent határú vetéstáblák vagy erdős vadászterületek megkerülése helyett; az igazán új csapás mindig a könnyebb megoldás; mint általában a legtöbb találmány és lelemény. Föladatomul azt érezvén, hogy egy korszaknak, egy korosztálynyi időnek valamiféle lényegét sajtoljam ki, az olvasó tán követ abban az eljárásban, hogy figyelmem nem az időrend; hisz e merőben külsőséges rend összetörése segíti sokszor még magát a történészt a kor valódi tartalmának kisajtolásához.

A századelő nyugati irodalmának legjellegzetesebb szellemi párbaja (majd párbajsorozata) az úgynevezett jegenyepör volt. A hazafiságban a revanche-ig el-ellendülő Barrès szemére vetette Gide-nek, hogy lelki gyökérzete idegen talajból, sőt talajokból táplálkozik. Nem úgy, mint az övé, a hű lotharingiaié, aki – ellentétben Gyökértelenek című regényének Párizsba szakadt hőseivel – oly mélybe ágyazottan áll az ősfrancia földön, akár a szülőföldje talajából fakadt gyönyörű szál jegenyék! Gide, mint annyiszor, a sanda mészáros köntösébe öltözve egyenest a tőre sújtott, kertészeti könyvek seregével bizonyítva, hogy épp a jegenye csak akkor lesz sudár szál, ha átültetik, minél többször. És így ő – noha maga szintén törzsökös francia sarj – attól vél magasodni, ha minél többet vált tápláló talajt.

Ahogy az idő egysége, olyanféleképp tört, morzsolódott körülöttem a téré, a tápláló talajoké. Mihelyt fölmerült életemben a betűvel s az elvont tudnivalókkal való ismerkedés szüksége, emlékezetemben körhintaként forognak a más-más falusi tantermek, katedrák, iskolafolyosók és -udvarok, templomok és cintermek, a hozzájuk tartozó személyzettel. Látogattam hosszabb-rövidebb ideig csak elemi iskolát Rácegresen, Varsádon, Simontornyán, beíratás nélkül Ozorán. Gimnáziumot Dombóváron, Bonyhádon, Pesten. Mikor tizenöt éves fejjel Varjas keze alá kerültem, számlálni sem tudtam, hány osztályfőnök előtt voltam év kezdetén új fiú; a tanítók és tanárok milyen serege ment át a kezem alatt. Hány falu és város formált a lelken azáltal, hogy – kapkodó szemmel – először pillantottam meg. A kirántott gyökérzet hányszor várta – de úgy, mint hal a levegőn –, hogy ismét valamiféle elembe kerüljön. Mind megrázkódtatással járt, mert hisz ha tőlem függ, mindmáig ott élnék, ahol megszülettem. Testi természet szerint talajhű voltam.

De imádtam vonaton utazni. Mihelyt némi erőszakkal fölfedeztették velem, hogy van látnivaló a mindenségben a környező puszták világán kívül, ahol a tájak és tárgyak közt tájékozódni tanultam, ahol egy tájnyelv olyan letéphetetlenül rám ragadt, ahol az állatok majdnem azon a fokon lettek társaim, mint az emberek, azon nyomban szenvedélyes országjáró lettem. A Simontornya–Dombóvár, majd Dombóvár–Bátaszék, illetve Szekszárd–Sárbogárd vasútvonal minden állomásának, bakterházának képe az agyamba raktározódott. Ismertem valamennyi személy-, gyors- és expresszvonat indulásának-érkezésének percnyi pontos idejét, ahogy különben a vidék minden nagyja-kicsinye, függetlenül attól, utazott-e vagy nem. Ameddig a dübörgés csak szúnyogzümmögésnek elhatott, megyeszerte akkor még ahhoz igazodtak az órák. A (hajdani) negyedik gimnáziumba iratkozandó érkeztem első ízben Budapestre, vagyis csaknem tizennégy évesen, de ezúttal anyám társaságában.

Közismert volt az is országosan, hogy noha a vonatjegy ára a Keleti pályaudvarig harmincegynéhány fillérrel drágább, mint a Kelenföldi pályaudvarig, a villamosjegy Kelenföldtől a város bármelyik részébe csak húszegynéhány fillér. A józan elméjű utasok így tehát mind Kelenföldön szálltak le. Hiszen legtöbbjüknek a Keletitől a lakhelyükig megint csak villamoson kellett volna utazniok, s így a megtakarítást még az a huszonnégy fillér növelte.

Alkonyat volt. Mire villamosra jutottunk, este. Anyámat s tetemes csomagjainkat a kocsi belsejében hagyva, kifurakodtam a vezető mellé. Hogy minél hamarabb többet lássak! Szemem szomjasan rögződött előre a sötétbe. Itt zajlott le világjárásomnak eladdig tán legszívdermesztőbb élménye; alig harminc-negyven másodperc alatt.

Azt hittem, a villamosok egy sínpáron közlekednek, menet-jövet; a vonatok módjára.

Hogy milyen következménnyel jár, ha két szerelvény szembefut egymással: a krajcáros néplapok – a Kis Újság és a Friss Újság – első oldalának parasztideget (s erszényt) célzó rajzaiból tudtam. Az éjszakából egy tündöklően ragyogó szerelvény az elszabadult bika rohanásával és tekintetével közelgett.

Álomszerűen dermesztő volt az is, hogy a veszélyt senki nem észlelte.

A kocsinak a külső, akkor még csak fél ajtóval – verőcével – lezárt ajtajában álltam: átéltem az iram vascsattogásával a szélrohamot is.

Eretnek-tűzpróbán, mondhatni valóságos acélfürdőn estem át, mire kinyitottam a szemem. Alig ocsúdtam föl, eldübörgött még egy villamosszerelvény, azaz még egy vakító istennyila, közvetlenül a könyökömnél. Nem adtam jelét elrémülésemnek: nem lehetek más, mint a többi utas, a többi már bennfentes, már edzett titoktudó. „Kibírom!” – az ismét tág lélegzéssel ilyesmit szívtam magamba. Anyámmal sem tudattam az élményt; noha visszakászálódtam hozzá.

A külső Váci út derekán, a Petneházy és Gömb utca sarkán léptem talajra. Vagyis átutaztam, még kocsit is váltva, az egész esti Budapestet. Mint egy tündöklő tündértengert, a fenekén. Szemembe-fülembe a fönti fények és zajok körvonalak nélkül hatoltak, nem hagytak emlékképet.

Valójában a Gömb utcai ház kapuján kilépve merültem föl (már másnap hajnalban persze) a lenti hazából az annyi csábító-riasztó beszédmese révén ismert székváros tengerszintjére. Igen szerencsés körülmények között, igen kitűnő kalauzok közreműködésével. Akiknél megszálltunk, anyám testvérnénje (s nekem egyben keresztanyám), csak néhány éve jött föl második férjével Cecéről – nem kis családi csaták után –, s még frissen ömlött belőle a pesti büszkélkednivaló. Egy kicsit egyéni diadalaként kattintotta föl a villanylámpát, eresztette meg a falon a vízcsapot, s mutatta meg az egyszoba-konyhájukban mindazt, aminek kezelésébe bevezetett bennünket. De még az árnyékszékre sem kell az udvar végére gyalogolni (sárban, esőben); itt van a folyosó végén, külön kulcs van hozzá!

S a karmozdulat, ahogy a sűrű konyhaajtók előtt körbefutó folyosóról, az emeletről a hatalmas belső udvart bemutatta! A csak egykapus, tehát szinte várkastélyelvű házban annyi nép élt, mint egy kisebb grófi pusztán. De csupa jobb ember: gyári munkás, pincér, köztisztasági alkalmazott!

Azokról a legelső napokról persze acéltűvel készítette metszeteit agyamba az emlékezet.

El voltam bűvölve; rajongtam a szép, főleg magas épületekért. Lángelméjű leleménynek találtam a több emeletnyi rétegződésben körkörösen függő folyosókat, ott futkosott a gyermek, trécselt a menyecske, fejtett borsót a nagymama; s lent az udvaron meg vak ember hegedült, szelíd hangú hajadon énekére. Hát ha még az eszükbe jutott volna az egykori tervezőknek, hogy ezeket a szellőzködésre, nézelődésre oly alkalmas folyosókat nem a házak udvar felőli oldalára helyezik, hanem a másikra, az utca felőlire: ott aztán mi mindent kaphatott volna a szem és tüdő! Tudtam, hogy elkéstem ezzel a még jobbik megoldással, de elgondoltam, s ma is közképzeletre bocsátom, milyen századfordulói Budapest (és Bécs és Varsó, Prága) maradt volna ránk ilyen spanyolosan, olaszosan nyílt – színes és „életes” – körutakkal, sugárutakkal, szűkebb és tágabb közterekkel; fehér zászlócskákként száradó női és csecsemő-alsóneműt ezerszám lobogtatva!

Így néztem – ilyen ámuló és segítő szemmel – aztán kívülről már a nagy munkásházakat. Hallottam, olvastam már különös világukról. A hírlapi köznyelv ezeket lebecsülően nevezte bérkaszárnyáknak. De a kaszárnyákra ugyancsak fölfelé tekintett az én képzeletem! Micsoda énekeket zengtek, s micsoda szavakat mondtak azok nagyságáról – mesebeli ablaksorairól – a szabadságos katonák!

Valóságosan nagy és mély építészeti gyönyört addig vidéki életemben négy alkotás adott: a tönkremenetele után is megragadó ozorai vár, főképp reneszánsz udvarával. Az ozorai híd, a Sió fölött. Az azóta műkinccsé helyreállított simontornyai vár, melynek udvara jó kamaszemlékeimet őrzi. A simontornyai híd a Sió fölött, amely itt már a Kapos árjaival egyesülten oly szélesen hömpölyög, hogy kővel keresztüldobni csak jó nekifutás végén sikerül.

Anyám a lehetőségek varázsföldjének érezte (s magyarázta nekem) a várost. De a veszélyek dzsungelének is, ahol az óriáskígyóknál és tigriseknél nem ártalmatlanabb teremtmények fenyegetik az embert, főleg a gyermeket. Külön tájékozódó ösztön és kellő tapasztalat kell a behatolás próbáihoz.

Lekéredzkedtem hát korán az utcára azzal, hogy nem mozdulok el a kaputól. Hosszú ideig álldogáltam, szedtem a szimatot. De midőn – még mindig jókor reggel – anyám és keresztanyám kilépett a kapun, s megindultak be, a város belseje felé, magam is – megvárva, míg el nem tűnnek szemem elől – elmerészkedtem a kaputól, hátra-hátranézve, s megjegyezve a sarkokat, hogy visszataláljak.

Ahány az érzék- és ösztönszervünk, annyi óvatos állatka csúszott, siklott és röpdösött előttem, szagolt és került meg minden akadályt: ezer példányban, ezer külön lényként haladtam. Eldöntendő, hogy vajon mint kiskondás-e újkori varázsországban, vagy mint hétköznapi megpróbáltatások földjén koldusgöncű tündérkirályfi.

Várakozásomban sem így, sem úgy nem csalódtam.

Az első élmény, amely – ahogy mondják – földbe gyökereztette a lábam, az a csak gyalogosok számára készült, hosszú vasúti aluljáró volt, amely Angyalföld és a Terézváros egyszerűbb – főleg munkás – népének nyújt afféle föld alatti hidat.

A legendák szerint a török időkben Ozora és Simontornya várait alagút kötötte össze. Álmomban hányszor bejártam. És ébren hány pince főfalát megkopogtattam társaimmal: nem itt rejlik-e vajon az út kezdete, mintegy a múlt varázsvilágába, a basák háremeinek kincseskamrájába? Megforrt tehát, gőzt vetett a gyermekemlék a szívemben, amikor e világfölfedező vállalkozásaim során a Lehel út egyik rövid mellékutcájának, a Bulcsu utcának végén valódi alagút várt rám. Dübörgő vonatok, csikorgó sínek alatt: a közeli Nyugati pályaudvarba torkolló vasúti vonalak széles deltája alatt. Szűk volt ez az alagút, rosszul világított, nedves, dohos: pokolbüdösségű. Tudtam már, milyen utat járt Orfeusz, Dante. Az ő szaglószervük igényével léptem a mélybe, majd léptem ismét a napvilágra, mintegy más földrészen: Budapest akkori beau-quartier-jében.

De csak épp kidugtam itt az orromat, épp csak pillantást vetettem abba a másik – az előbbitől szemlátomást elütő városrészbe.

Toporogtam valamelyest a tündöklő kánikulai napsütésben, aztán a villanylámpáktól alig megvilágított aluljárón, vaksin a fénytől, visszabotorkáltam oda, ahol lemerültem. Ott voltam megint a Lehel úton. Balra fordultam, a város felé. A sínek csattogó és füttyögő folyamát elfedték a raktárak, de a távoli zaj úgy vezetett, mint hegyi zuhatagok hangja. És újabb élmény, az előbbinél még lépésállítóbb.

Egy óriási méretű híd, a leghatalmasabb, amilyet addig láttam. S alatta nem víz rohant (olyan gyors ösvénytölcséreket forgatva, mint a Sió Ozorán, s főleg – már a Kapostól gazdagultan, Simontornyán), hanem ott is kocsik és fogatok – érkezésüket síppal jelző gyorsvonatok, magányos mozdonyok. Fönt is emberek, lent is emberek! Vigyázzban a fékezőfülkében, futva a váltók között. A híd fölött a mozdony füstje és gőze megszakadt, de a másik oldalon annál tömöttebben böffent föl. Rajongva szívtam be a kénbűzt, töröltem arcomról a gőz kormos lecsapódását, miközben pilláimat ökölként összeszorítottam, nehogy a sziporkák szemem világát vegyék.

A Gömb utcába persze ugyancsak ebédről késetten érkeztem vissza. Anyám már rég megtért, és tetézve átélhette mindazt az izgalmat, amivel tigrisdzsungelbe tévedt gyermekeiért az aggodalom egy telepes szülőt meggyötör.

Hogy másnap ismét nekivágjak a „vakvilágnak”? Nem, nem – anyámat teljességgel hatalmába kerítette a hajdani, a pusztai anyák jellegzetes gyerekféltése. Kószálhatok itt a ház körül, de nem tágabb körben, mint ameddig a visszahívó kiáltás elér.

Szerencsére akadtak, ahogy mondtam, pártfogóim, és anyám szemében megbízható kalauzaim nagyobb távolságra is. Keresztanyám második férje, illetve élettársa és a még első házasságából való két fia, az unokatestvéreim. Az egyik géplakatossegéd volt, a másik autószerelő-inas. Friss székvárosiak, de máris valamiféle gőggel oktattak ki, s barátaik, az őslakók, persze még büszkébben: mit jelent honosnak lenni ebben a másik negyedben, amelyet az országhatárok élességével fog össze a Lehel-piac és a Rákos-patak közt a Duna, és az itt is annyiszor emlegetett vasútvonal.

Angyalföld!

S ahol még annyi emlegetést érdemelne várostelepülésként a Százház, a Tizenháromház, aztán a várként körülkerített gyárak, gépraktárak. S külön megbámulnivalóként a park nagyságú ócskavastelepek, amelyek rozsda fedte, valaha rejtelmes célt szolgáló kis és nagy tárgyai közt az ifjú szem úgy jár ide s oda, mint Alice-é a Csodaországban. Főleg persze egy gépészkovács fiának a vasak közt mégsem egészen járatlan szeme.

Az ember idősödve fedezi föl, hajdani élményeit elevenítgetve, hogy hány szülőföldje is lapul a szívében. A tolnai tájak után véletlenül kaptam ráadásul a balatonit (bekerülvén egy tihanyi nyári házba). Ennek szépségeit nem kell nyomozni. Egyre jobban kívánkoznak tudatomba mindannak az újfajta szépségnek elemei, a vaskos valóságnak mindaz a meggyönyörködni- és fölfedeznivalója, amit Angyalföldről hordok magamban.

 

 

A Gömb utcai kapun ki-kilépve döbbentem rá aztán igazán fogyatékosságomra. Eladdig, ha – nagy ritkán – állótükör elé kerültem, ösztönöm az volt, hogy hátralépjek. Oly zavaró volt magamat tetőtől talpig látnom, oly idegenszerű. A Gömb utcai kapu még hetek múlva is ilyenféle állótükörként kínálta elém Pestet. Leleplezett; ismétlem, fogyatékosságaimat, már-már torzulásaimat láttam meg benne. Lelki szemeim elé kerültem. Benne vehettem alaposabban szemügyre természetemnek nem egy olyan mélyebb tulajdonságát, amelyről addig csak sejtelmem volt. Vagy sejtelmem se.

Később tisztázandó, hogy valóban torzító tükörbe bámult-e egy jámbor peleskei tekintet, vagy bennem voltak olyan alapvető (peleskei) csököttségek, melyeket, észleletem szerint máig nem nőttem ki kellőképp.

Belső fogyatékosságaim közt az egyik legkirívóbb s egyben legbajosabb (leküzdhetetlenebb) az volt, hogy nem szerettem idegen ajtón benyitni.

Még esztendők múlva is ugyancsak megismertem annak a percnek a szívszárnyaltató boldogságát, amikor messze külföldi város szállodaszobájában elkészül végre a borotválkozással az ember, s még arcát simítgatva levágtat a csigalépcsőn, hogy minél előbb kilépjen az utcára: a szellemi ismeretség után testileg megmártódjék egy idegen életben.

Ehhez iskola kellett nekem, gyakorlat. Az a kapu a Gömb utca és a Petneházy utca sarkán, volt az első vizsgáztató hely arra, mi lakozott bennem, milyennel voltam – az akkori tréfás szólás ideillő gyökere szerint – hazulról eleresztve; tán örökös örökséggel.

Magába Pestbe is nehezen nyitottam be. Hát még az a töméntelen külön ajtó, mely mögött nem tudtam, ki tartózkodik. Mert hisz senki sem hívott oda. S nem nézhetett másként rám, az alkalmatlankodóra, mint akár a koldusra.

Nagyjából mindegy volt, hogy az az ajtó vizsgálóbíróé-e vagy patikusé, fegyver- vagy könyvkereskedésé-e, s az intéznivaló adóbevallás, kéziratleadás, útlevélkérelem, szállodai szoba keresése-e, vagy egyszerűen csak az, hogy ide vagyunk-e hivatalosak: a kint toporgó lélegzete nagyjából ugyanúgy gyorsul, mint hajdan e tünetek határozottabb első jelentkezésekor.

Máig eleven bennem ez az idegenkedés az ismeretlen bejáratoktól. Az udvariassági szokásnak, hogy a küszöbön mást magunk elé bocsássunk, senki nem hódol ösztönösebben nálam.

Nem ügyefogyott voltam, gyanakvó sem. Alapjában működött bennem másfajta ösztön, olyan, mint az erdő bokrai közül kilépni kényszerülő őzgidában, ahogy egyszer-egyszer a kisszékelyi erdő felé tartva a két szememmel láttam, idegzetemmel rögtön magaménak éreztem. Azért vajon, mert az én erdőm meg a puszta volt, az a nagybirtoki, amely a legjellegzetesebben az emberi lényektől puszta? De bátyámé is az volt, s épp ellenkező alaptulajdonságokkal. Apám nyilván ezekért kezelte őt kedvenceként, saját természetét vélvén – tévesen – fölismerni benne.

Ebben az elhúzódásban anyámmal voltam afféle közös fészekben, már Simontornyán. Rá ütöttem tehát? Nagy különbséggel, ahogy hamarosan ráébredtem fiúi bámulattal. Hisz a társaságban így is rögtön ő lett a figyelem központja, a szűkszavú válasz és a kedélyes okosság, sőt a szellemes mondások forrása. Női mivoltában a színésznők módjára volt lámpalázas. Bajor Gizi kibontott egyszer előttem egy zsebkendőt. Az apró lukakat ő marcangolta bele, már a kulisszák közt.

Unokatestvéreim már hajnalban elhagyták a Gömb utcai lakást, s jó, ha vacsorára hazavetődtek. Az a korszak a nagyvárosban Európa-szerte a munkások szervezkedésének: egyéni és közösségi öntudatosodásának pezsdítő tavaszideje volt. A gyárkürtök rövidebb-hosszabb alkonyi bődülése kettőt jelentett: az üzemekben megállt a munka, a szakszervezetekben megindultak a tanfolyamok, az értekezletek. Nem volt ritka kép: a rosszul világított s még ritkásan beépített utcákon ötösével, hatosával fiatal munkások ügettek, füttyszóval szólítgatva egymást az emeletről, hogy el ne késsenek valami jó kurzusról vagy szemináriumról.

Első pesti mentorom így unokatestvéreim mostohaapja volt. Az első felnőtt városi férfi! Minden nevelés alapja akkor a tekintély volt. A felsőbbrendűeknek kijáró várakozással tekintettem rá.

A házak és hidak kellő szemrevételezése után, ahogy bámulásra kész szememnek az emberekre is volt figyelme, a lüktető világváros első lakosában egy darab múltat ismertem meg. Mosolyoghatnék a történelem játékos szellemén, mert igazán nem azt vártam, hogy ilyesmit rendez elém, épp ott és akkor. A magyar közelmúltnak egy olyan jellegzetes alakját kaptam arcközelbe, melyen Mikszáth szeme is csak néha-néha akadt meg, noha igazán ez lett volna a tollára való.

Keresztanyámnak e második férje Angyalföld piacának volt kofasori pénzbeszedője. Ugyanakkor azonban e szerény külső alatt várkastélybelien „született”, azaz „vérbeli” úr, signore, señor, tőrőlnyesett képviselője annak a Kelet-Európában mindenütt nagyszámú történelmi embertenyészetnek, amely, noha földbirtoka egy morzsányi sincs, keserű gőggel hiszi, hogy valamikor volt, és így tagjait nem mindennapi úrhatnámsággal tölti meg. Ennek a kastélyt vagy udvarházat soha nem birtokolt dzsentrinek tán Eötvös Károly festhette volna meg a donquijotéjét, saját magáról. Vagyis áttételes célzásukkal elkérkedve, hogy ők, a voltaképpen ágrólszakadt ispánok, nótáriusok, kosták, esetleg szolgabírák lemenői milyen atyafiságban vannak igazi birtokosokkal, valóságos rangosokig fölmenően.

Unokatestvéreim nevelőapja jóakaratú, s a maga módján kedélyes férfi volt, leereszkedően. Képzelete teremtette rangját (több nemzedék képzelete nyomán) nem emlegette; lehelte csupán: egy-egy gesztusával érzékeltette, de mindig némán. Irodalmunk (s nyomán történetírásunk) sztereotípiát csinált a jobbágyság felszabadulásával létalapját vesztett, s a modern idők iramában elsodródott hajdani címeresekről, Kossuth, Vörösmarty, Jókai, majd Gyulai, Eötvös, Kemény önfeláldozó nemzedékéről. Tudjuk, Vörösmarty s Kossuth, Nyáry, Klauzál családjának éppúgy nem volt akár egy ásónyi föláldozandó birtoka, akár Klapkának, Mészárosnak vagy Szemerének.

A pénzbeszedő táskát hanyagul fél vállára kanyarítván, P. Dávid úgy lépkedett el a Gömb utcától a Lehel térig, mint aki nagylelkűséget gyakorol, mert hisz eleinek még paraszti forspont is kijárt! Biztonságot éreztem mellette. Zegzugos utcákon haladtunk. Néha azonban valóságos ösvényeken, melyek a gaz fölverte telkeket vidéki módra szelték át. A hajnali hang errefele a huszártrombita és a gyárkürt volt. Illetlennek véltem kérdezősködni. Épp azért, mert Dávid úr önként kínálta föl előző este, hogy elkísérhetem világot látni. Ő meg – helytelen lenne úgy mondanom, hogy engem nem méltatott szóra. A várost nem méltatta arra. Hajnalban azért kellett kelnünk, mert a kofák már pitymallat előtt gyülekezni kezdtek.

De mi úgy haladtunk, mint akiket hajnali határ szólít.

Mert hisz ő Cecére nyilván úgy képzelgett vissza, mintha ott neki láthatárig futó búzavetései ringtak volna egykoron. Pusztán azért, mert valahol harmad- vagy negyedízigleni távolságban valamelyik szépapja talán mégis Bezerédj, Szluha vagy Béri-Balogh leszármazott volt.

Változatos kanyarú életpályájának mezőföldi szakaszait P. Dávid mint cséplőgép-vállalkozó hagyta el. A fölrobbant kazán kicsapta a fél szemét. Nagyanyám szerint, akinek finom tekintete behatolt a férfilelkek gyengéibe, hiúságból hagyta el a falut: ne sajnálkozzék senki őrajta, akinek deli kiállását (magatartását) eladdig annyian irigyelték. Eredetileg bádogos vagy kovács volt, de végzett egy ideig írnoki munkát is, atyafiúi beajánlás révén, valamelyik közeli uradalomban. Toll- és kalapácsforgatásra egyként alkalmatlannak nyilvánítva magát, akkor fordított hátat elég terjedelmes portájának, és abban csak hangos szavaival, s nem testi előnyeivel marasztaló hitvesének. Nagyanyánk szerint nem véletlenül épp akkor, amidőn keresztanyám fiatalon megözvegyült: boldog házasság után vigasztalan jövőre, két neveletlen fiúval; de még tele daccal, hogy a maga erejéből új életet kezdjen, a lehetőségek tágabb – távolibb – területén, akár Pesten!

Helypénzszedői állás csak óvadék ellenében nyerhető el, már aki számára egyáltalán elnyerhető. Mert hisz nyugdíjjal jár, „fővárosi alkalmaztatásban”. Új rokonunk tekintélyét ez mindenütt méltán emelte, kivéve nagyapámékat. Protekciószaga volt, kormányi kegykeresésé, tehát az ő Madarász-hű hitük szerint eszmeárulásé.

Elképzelhető vajon, hogy már egy piaci helypénz-beszedői állás megszerzéséhez miniszteri beavatkozás volt szükséges? De bármily állapotban hagyta el ősi szállásterületét az én mostoha keresztapámmá alakult sorsüldözött, a tekintélyt Pesten ez is öregbítette, s vele a képzeletek szülte különös öntudat. A budapesti Váci út és Lehel út szögének terén 1910 és 1930 között egy hamisítatlan jobbágykori földesúr kísértete rakta lépteit a földön kuporgó kofák vékái között, s arrébb, a szekereiket farral hibátlanul sorbaállító maglódi, fóti paraszt kertészek tünékeny – reggelente fölépülő, esténként elröppenő – utcasoraiban. A fejet emelő tokában a büszkeség most teljesedett ki.

A helypénzszedő táska a vállról a mellre került, illetve a hasra, mely a toka megismétlődő motívumaként árasztotta a méltóságot. A jegykötegek és az ércpénzek duzzasztotta bőrtáska, mely villamoskalauzok nyakában például akkoriban a szolga mivolt afféle kutyakölönce volt, itt hatalmi jelvény: fejedelmi üzenetek s iratok, díjkiosztások tarsolya. És az a fél szem dupla erővel villogatta: magába vette a kihűlt párja tüzét, világítótoronyi magasságból pásztázva, hogy hova kell még helyjegy.

Elszomorítóvá, s ugyanakkor nevetségessé vált ez a prototípus, amikor már valóban őssejtszerűen szaporodott el a két háború közti Kelet-Európa dzsentroid világában. Amikor az említett ispánok és nótáriusok, de épp csak ármálisos csizmadiák leszármazottai némi panamapénzhez jutván, oly megszálltan vásároltak volna vissza, ha csak egy udvarháznyi földet az „ősi birtokból”, s eleve oly hamisítatlan urak lettek, nyeglén eltávolodván a néptől, gyönyörrel vágyva törleszkedni akár ahhoz az arisztokráciához, amely mellesleg Magyarországon épp jöttment volt.

De a típusnak ez az előfutára még úgy szórakoztatott engem például, hogy vonzott. Hisz hálát érezhettem iránta. Később, még akkor is, amidőn sok év múltával egy szociológiai szakdolgozatban a társadalmi utánzás Tarde-féle elméletéről írva őt választottam inspiráló mintának, oly sikerrel, hogy még franciák is honi születményként ismertek rá, és szinte beiktatták volna a Lois de l’imitation példatárába.

Uralkodott e felnőttként kapott keresztapánk az otthonában is.

Hogy miként él egy keleti kényúr, erről mások külsőségekből, a köntös hímzett virágaiból, a vánkos selyméből nyerhetnek képletükhöz anyagot. És még átdolgozatlan, nyers valóságból, közvetlenül.

A Gömb utcai egyszoba-konyhában semmi külsőség nem vallott a kényelemre, semmi hivalkodó dísz. Ám lényegül minden azt szolgálta.

Túlzsúfolt igencsak. De minden alkatrésze és holmija alapjában arra volt rendelve és elrendezve, hogy egy ember pompásan érezze magát benne.

Vajon melyik ruhadarabunk – zakónk-e, vagy még inkább cipőnk – udvarolja kedvünket legjobban? Amelyik már hozzánk idomult: amelyik már mondhatni tárt karral vár bennünket; amelyikben a kényelem már otthonosság.

Az üveges ajtó a gangról nyílott.

Cecének és a történelemnek megtörhetetlen száműzöttje, mihelyt ezt becsukta maga mögött, minden hajlatában jól simuló köntösként öltötte magára azt a lakást.

Minta-szabványdarabja volt a századfordulói bérkaszárnyák munkáslakásainak. A gyufadobozok hasonlóságával készítette ezeket tízezerszámra egy különös építkezési terv.

Keresztben szűk, de hosszában eléggé megnyújtott konyha; úgy „téglány”, hogy valóban olyan, mint a goromba kőmívestégla, élre állítva.

Derekából nyílt ajtó a szobába. Egyben a fagyos hidegbe. Ahova mégis a népes lakók – no meg a lakók lakói, az albérlők – szorultak.

Ez a lakástípus-terv a százezredik példányban is rossz volt.

Fantáziátlan. Azaz tervezői csak a háziurak, s nem a lakók fejével gondolkoztak.

A szerény módúak, de főképp a szűkölködők élete világszerte, falun, városon a konyhában folyik; az ételt és meleget nyújtó tűz körül.

Ezekben a nyilván valami idegen, tán délibb mintát követő lakások konyhájában így a tűzhely a keskeny tégla túlsó zugába került, legtávolabb az ajtótól; a konyhaasztal, az edénypolc mögé.

Kivéve keresztanyám konyháját.

Mostoha keresztapánk a fejedelmek építkező rendelkezésével hozatott rögtön – annak idején – hosszabbító kályhacsövet, s helyeztette a tűzhelyet szembe a szobaajtóval, oda, ahol eddig a falhoz tolt konyhaasztal állt, mégpedig – keresztanyánk sajnálkozó, de csak nekünk meg-megismételt elmondása szerint – állandóan ünnepies tisztaságban, mintegy emelkedettségben a fehér viaszosvászon terítőjével. A fölébe szögezett éppoly ragyogó falvédővel, melyen az együgyű szálöltés burgonyaszedés után hálát imádkozó facipős földművespárt ábrázolt. Jobbról-balról szárnyasoltár részeként magasodó két edénypolc, azaz stelázsi színesen tündöklő fazekaival.

Stelázsi és a szentképszerű – Millet zsenijét idéző – falvédő a helyén maradt, de az asztal bekerült a téglalap túlsó felébe, keresztben ugyan, s a kis konyhaablak alá, de mégsem közvetlenül a falhoz. Hanem attól annyi távolságra, hogy ide kizárólagos nyugvóhelyét állíthatta a fejedelem.

Ez a nyugvóalkalmatosság nappali pihenésül is szolgált. Megszemlélendő összetétele volt az ágynak, a díványnak és a lócának, az istállóbeli dikónak. Nem mesterember, hanem a használat elégített ki vele olyasféle igényt, aminőt nem sokkal később a közép-európai polgárság már-már szűkké vált otthonában a rekamír. A napkeleti kényelem keresése e helyen megelőzte tehát a napnyugatit. Máig utol nem ért újításokkal.

A konyhaajtón belépve egyenest a nyughely felé tartott, a kalaplevevésre, bundalevetésre, köszönésre sem fecsérelve időt ez az újdonsült keresztapánk. Szemtől szembe megszólítva őt: Dávid bátyánk, Dávid bácsi. De magunk közt szólva róla: úr, tüzetesebb megjelöléssel Agarász úr – hogy ezt tegyem itt közzé zengzetes, eredeti családneve helyett, elkerülendő az őscecei nemzetségek bármelyikének megárnyékolását, bár ha emlékben.

Olyanféleképp volt úr ez a Cecének s környezetének – a déli Mezőföldnek – állítólag foglaláskori (s valóban a mocsaras vidék birtokba- és mívelésbe vételével összekapcsolható) Halász, Vadász, Lovász, Madarász (de véletlenül se Kanász, Juhász vagy Tyúkász) nevű családjai közé így sérelem nélkül vegyíthető Agarász úr, akit már az is jellemzett, hogy lakásába megtérve nem köszön. Hanem csak – válaszul az őt fogadó rövid üdvözlésre – köszörül egyet a torkán, olyanformán, mint aki csak később kíván szólni.

Nem dölyfében tette. Távoltartásunkra ugyan, de mégsem származási kisebbrendűségünk éreztetéséül. Bizonyos, hogy egykori – nála is fentibb eredetű – felesége és rokonsága számára sem volt több szava. Az ő hallgatagsága s így kifejezett tiszteletadása az asztalnak szólt. Helyesebben az arra nyomban odavarázslandó tápláléknak.

Ezt az úrvacsorának kijáró ünnepiességgel vette magához, az egyes fogások jó minőségét csak áhítatosan néma bólintgatásokkal dicsérve. „Ecetet” – legfeljebb ilyenek hangzottak a templomi csöndben –, „bors”. A só és paprika ott állt katonás tisztelgésben a tányér előtt, egy vonalban a boros- és a szódásüveggel.

Kalapját, bundáját, majd lábbelijét az asztal előtt vetette le (ezzel már-már muzulmán-tatár-kori rítust idézve föl). Nem fogasra, hanem az ágyra rendezte őket, hivatásuk lévén ezeknek is.

Az evést ülve kezdte, de jobbadán féloldalas fekvésben fejezte be. Értékelte, hogy a hús azon frissen sülve kerüljön villája alá, s evégett türelmet áldozott, a várakozást egy kis szendergéssel rövidítve. Az üveg alján szájöblítésül hagyott kortyokat teljes római fekvésben, már csak fejét emelve csettintgette magába, ugyancsak elismerő dörmögéssel. Most már adott hangokat, s nem csupán csettintést és dörmögést.

Feje végleges vánkosra bocsátása előtt pusztai subaként húzta magára prémgalléros közalkalmazotti bundáját, tette szemére a sapkáját a villanyfény és a világ közömbösítése végett, a telt hasú alvás édességének kéjében.

Eszményi családfő volt. Munkájából késő délután tért meg. A kiadós alvás, valamint tagjainak körültekintő pihentetése fölkészítette a vacsorára, s a már rendjén-sorján következő éjszakai álomra. Lepedő, dunyha ekkor került ágyára, melyről így csak most kászálódott le, néhány perce, ezúttal már éjszaka megkívánta némasággal csoszogva a folyosóra, lábán még jó vidéki csizmafejből vágott papucsában, kezében az ajtófélfáról leakasztott kulccsal. Mire visszajött, a konyhában sötétnek kellett lenni. Keresztanyám is a szobába vonult. A lakásban nem hatalom teremtett csöndet; a respektus és valamiféle hála. Cece hajótöröttjei, az özvegy és az árvák fölé nem zsarnoki égbolt, hanem egy jóakaratú gyümölcsfa terjesztette boltjait. Susogva, de nem ritkítva folyt a szó, eladdig, amíg a konyhából át nem hallatszottak az első, fölszabadító horkantgatások.

 

 

A Gömb utca és a Petneházy utca oly éles szögben találkozik, mint egy hajóorr. A telekspekulációval társult bérházspekuláció külsődlegesen sem mindennapi épület alkotására bírta itt a korszak architektúráját. A magában álló, már akkor elhanyagolt, csúnya, egyemeletes ház a Váci útról nézve olyan volt, mint hetyke kis hajó. Főleg este, amikor az egymáshoz szorított lakásokban összezsúfolódott lakók minden helyiségben gyújtottak valami fényt, ha csak valamicskét is. Egy bátor óceánjáró, ott, az éjszakára vaksötét raktárak és gyártelepek között, szinte mozgásban, a jövő felé. Keresztanyám szava nem volt puszta kérkedés, hogy ott „jobb emberek” laknak. Azok a legjobb emberek is proletárok voltak. Proletárok! Vidéki hangok csiszolta dobhártyámat itt érintette először ez a szó. Itt elmémet először e szó kemény tartalma.

Ez a tartalom először is történelmi jelentésű volt. Unokatestvéreim szerint ez az a tábor, amely egy új szabadságharcra gyülekezik, de nemcsak azt a királyt űzi majd el, aki ellen Madarász képviselő úr oly lelkes igéket dörgött a cecei piacon és nagyapánk méhesében, hanem minden… tizennégy éves (tehát ugyancsak tollas-szárnyas) képzeletem alig tudta követni, mi minden kis és nagy király, az osztrákoknál átkosabb urak és zsarnokok, s főleg zsarnok erők uralkodnak fölöttünk, elűzetésre ítélve! Első hallásra csatlakoztam ezek elűzésére is, mintegy a méhesbeli hallottak hatásának folytatásaképp.

Kategóriákban gondolkodni veszélyesen könnyű út. A proletariátust, mint akkor már a század legtöbb gondolkodója, természetesen magam is általánosítható logikai fogalomként: központi kategóriaként kezdtem tudatosítani. A feudalizmus, a kapitalizmus fönntartó hadai nyomán íme az új rend hadserege, éppoly egységesen, mint azok. Szerencsémnek tartom, hogy a lehető legközvetlenebbül megtapasztalhattam, miből áll össze ez a tábor. Kik-mik tömörültek egy hajónéppé abban a Gömb utcai házban, ahol maga Agarász úr egykettőre egy lett a sok közül; tarka múltjának minden különlegességével a jelen szürke tagja. Sőt akarva, nem akarva a jövő szolgája. Ha másban nem, abban, ahogy engem vezetgetett, már magam sem tudom, milyen formákon túli rokonérzet sugallatára.

Milyen anyagból rázódik össze egy világváros népe? A külföldi szociológiáknak kedvenc tárgyköre. És legtöbb helyen elég könnyű, még egy-egy városrészt tekintve is.

Az „emberanyag” szó és fogalom magyarul otromba és sértő. Elfogadhatóbb, ha úgy mondjuk: honnan szitálódott egybe az a nép, amely Angyalföldön olyan jó anyagot adott, s főleg adhatott volna a történelemnek? Nem lehet mosoly nélkül fölidézni Angyalföld eredeti utcatábláit. Elhagyva a Gömb utcai kaput Pest irányában: Csongor, Csángó, Tündér, Levente, Huba, Botond, Taksony, majd pedig Ágyú, Kartács, Janicsár, Tüzér, Mohács – ilyen neveken álmélkodhatott az elmélkedni kész ifjú utazó, aki már a múlt és jövő kapcsolatait kereste. Szülővidékén, ha az utcáknak egyáltalán volt nevük, így volt közismert: Sár utca, Kasza köz, Pincejárás, Temetősor (ugyanaz ugyanakkor Cigánysor, sőt Ürgesor), kiszögelt táblán persze sose olvashatón.

 

 

Nem ébredhetett senki oly korán a zsúfoltságában is (számomra akkor) ötletesen beosztott lakásban, hogy Agarász úr vadvacka ne lett volna üres. Ő maga tette rendbe, azaz rendezte el úgy, hogy megtérve minden a kívánsága szerint várja vissza.

Tudott dolog volt, s följebbvalói nem kis részben azért nézték el Agarász úrnak alfejedelmi szeszélyeit, mert tennivalóiban is már-már szeszélyesen pontos volt, fejedelmien szinte. Mindenki előtt naponta ott volt a piacon. A söprést is ellenőrizte. Nem röstellve gyakorlatilag javítani rajta.

De én meghallottam a motozást, úgy emlékszem, rögtön az első vagy második pesti hajnalomon. Csipogott fejemben egész éjszaka az élmény. Egy fennkölt bólintás és kézmozdulat tudatta velem: jöhetsz, öltözz.

A még holtüres város megnyugtatott, fölbátorított. A mi sarokkopogásunk volt az első. Egy patkány akkor vonult – ingerült hátra-hátratekintgetéssel az is – a nappali nyugvóhelyére. Célunkhoz érve hallottuk a mögöttünk hagyott kaszárnyákból az ébresztőt.

Frissen, jókedvűen lépdeltem Dávid bácsi mellett; mintha valóban valami vidéki birtok hajnalában jártunk volna.

Ha eszem van, már itt ráébredek, hogy mitől tartottam kezdettől fogva a kisvárosokban, de akár az idegen falvakban. Igen, a lakóktól, de csak addig, amíg külön-külön meg nem ismertem őket annyira, amennyire pusztaságban vagy erdőségben megismeri az ember az embert. Az ismeretlen ember ott alig más, mint az ismeretlen – szabadon közelgő – kutya.

Esetlenül botladoztam egy ideig a piacon Agarász úr nyomában, holmi apródként sütkérezve tekintélye napfényében. De ahogy sűrűbb rajokban érkeztek a kofák – hátikosárral s nem fejre valóval, mint nálunk –, a hátraforduló egy szem azt mondta: No, hazatalálsz?

Gyerekjáték volt, csak a villamossínt kellett követnem.

De a mélyebb behatolás a város rejtelmeibe csak másnap következett.

A főváros csábjai közt, melyek Agarász urat ősei vélt szálláshelyének elhagyására bírták, a gőzfürdő volt a legerősebb. A ceceiek irigységének hagyományos sóhajai, hogy mi minden van nektek pestieknek, így sorakoztak: az a villamos, az a színház, az a fürdő! A Gömb utcaiak értékrendjében a gőzfürdő állt az első helyen. Vasárnap már kora reggel, ahogy valamikor a templomba, úgy készülődtek a férfiak a gőzbe. Unokatestvéreim a ligeti – akkor még igen egyszerű – Artézi-fürdőbe.

Már a Lehel piaci látnivalók közül annyit forgattam fejemet a Belváros és Buda – a budai Vár! – irányában, hogy Agarász úr szombat esti elheveredése után azzal viszonozta elköszönésemet, másnap megint elmehetek vele a városba.

Vasárnap délelőttjeit ő a Vár alatti török fürdőben töltötte.

Megmártózkodhatom én is, majd a néhány óra alatt, amíg ő vágásra alkalmassá áztatja tyúkszemeit, bejárhatom a Várat, s utána a fürdő sörözőjében fogom találni.

A magyar éghajlat Szent István után mindig beékel legalább egy hét zord időt a nyári és az őszi kánikula közé.

A didergetősre ázott nyári ruhának jólesett a túlfűtött helyiségek sora, a varázslatok labirintusa. Zsebkendőnyi kötényt kaptunk. Egy kabinban vetkőztünk le, én másodikként.

Agarász úr a folyosó fordulójában várt rám, mezétláb, ruhátlanul. Három-négy, hozzá hasonlóan csak azzal a néger ágyékkötővel fölruházott, ővele – most ugyancsak meglátszott, hogy mennyire egy életkorú –, egyformán nekitestesedett, nekikopaszodott és -őszült férfi körében. Mind régi ismerőse. Ahogy a kabinosok is. Jövet lekezelt velük.

Őket követve mentem le a lentibb, a török korabeli helyiségbe: áradt belőle már messziről a forró, vastag gőz, meg hangos, de mégis kivehetetlen értelmű kiáltozás.

A Vár látványára készülődtem föl. Azzal méltán vetekedő élmény fogadott.

Hatalmas, de homályos, kerek csarnok volt ez. Magas kupolája, akár a templomoké. Ezen egy-két színes üvegű ablakocska, a világosságnak-szellőzésnek. Rossz viaszhangzatú csarnok volt. De építői minek gondolták volna a hang jó terjedésével? A köhintés puskalövésként dörrent. Vegyült még fütty is a zsivajba, melyet az a rengeteg – egymást persze ráadásul még túlkiabáló – meztelen férfi hallatott.

A középen a tekintélyes főmedence, sűrű gőzölgésben. A fal mentén a más-más hőmérsékletű kisebb medencék.

Valamennyiben pirosra főtt férfifejek, állukig belemerülve a vízbe: a mennydörgő békavartyogás kórusai. A kisebb medencék közt vörös márványpadok, rejtelmesen szűk vasajtók.

Emberszag és szappanillat.

A fülhasogató lárma, a mellet fojtogató forróság, a gőzlő homály így együtt ismeretlenül édes boldogság szorongató közelségét sugallta mégis, testnek, léleknek egyaránt. Megértettem Agarász úrnak a Cecén csak gúnnyal emlegetett véleményét, hogy miért rándulgatott ő föl Pestre, költségre nem tekintve, már legénykorában, és miért csinálta ki bármi áron, hogy életét véglegesen a székvárosban töltse.

Nem közelítettük meg egyik medencét sem. Az egyik – cellát idéző – szűk vasajtón a dögönyözők termébe léptünk. Agarász úr újból szétosztott néhány, egy alakban komázó és kitüntető parolát, megállapodást kötvén, hogy ezúttal kivel gyúrassa meg magát.

A következő cellaajtót kinyitva a minden eddigieknél sűrűbb és forróbb gőznek olyan pofonsorozatát kaptuk, amilyen a bátaszéki állomáson az indulni kész mozdonyokból szokott váratlanul kisisteregni, messze hátrariasztva a bámész gyerekeket. Követtem Vergiliusom lépteit tovább, a gőzkamrába.

Szorosan egymás mellett az emberek – itt kötényüket is levetve – amfiteátrumként emelkedő, lépcsős faépítményen ültek. A felsőbb fokokon már olimposzi felhőzetbe tűnve. De ott izzadtak csak igazán. Ki-kicsavart kötényükbe törölték a verejtéket, mely úgy folyt, főleg arcukon, oly valóságosan, mint az esőverés az ablaküvegen.

Megjártuk, megültük minden fokán ezt a nem le-, hanem fölfelé irányuló poklot. Majd kellemesen fagyosra zuhanyoztuk magunkat, kipróbálva azt a találmányt, amely nem a mennyezetről a fejre, hanem a padozatból fröcsköl tűzifecskendő erejű vízsugarat. Csak azután vettük igénybe magát a gyógyhatásáról neves voltaképpeni fürdőt, elsőül a főmedencébe lépve, miután könyékkel helyet szorítottunk a párolgó vízbe köröskörösen szolgáló kőlépcsőn. Zsongultan élvezve transzcendens áhítat és centrumtalan nemiség békéjét, mint lejjebb bocsátva törzsünket a lágy közegbe, mely édenien anyai volt, s mind szívósabban tartva arcunkat a katedrálisi kupola felé; kövér csöppekben hullt róla a lecsapódott, a kellemesre hűlt pára.

S elképzelve a tizennégy éves kamaszelme szárnyalóképességével az elképzelhetetlent: hogy a hét minden második napján, tehát már holnap, mindezek a medencék, dögönyözők, gőzkamrák nőkkel vannak tele, nyilván éppily meztelenül, és éppilyen testközeli nyüzsgésben és heverésben. A romantikusan dús képzeletű, de klasszikusan udvarias ecsetű Ingrès a maga Török fürdő-jét csupa ifjú, üde nővel zsúfolta tele, oly elfogultsággal, mintha Törökországban, illetve a fekete fátyol alatt sose öregednének meg az asszonyok. Az én elmém itt a helyszínen az övénél is lángolóbbnak és lovagiasabbnak bizonyult. A Forrás serdülő szüzének alakjánál nyúlánkabb, édesebb termetet kaptak itt mind a bájos arcok, melyeken megakadt a szemem Egresen, Varsádon, Cecén, Ozorán, Dombóváron és Bonyhádon, sőt a Gömb utcai ház függőfolyosóin. Annyi telt belőlük, hogy a gőz fellegeiben is ők henteregtek, puttóártatlansággal villogtatva elő rózsás testükből nem csupán az arcot.

Agarász úrnak itt a medencében szintén akadt ismerőse. Közvetlenül arcom fölött nyújtottak parolát. Keze fejét ez az ismerős nekem éppúgy odanyújtotta az orrom alá. „Milyen szagot érzel rajta?”

Firnájsz és terpentin szagát kellett volna éreznem. Ez az ismerős akként volt közeli, hogy a Lehel piacra nyíló nagy festéküzletben kereste kenyerét. A vasárnapi medencében hosszasan ő a heti petróleumbűzt kifürdendő időzött; hogy családja körében méltón ülhessen az ünnepi ebédhez. Mert különóráznia kell a raktár esti rendbe tevése miatt, az anyagnak a hordókból való kitöltése végett. Inast? – napszámost nem lehet kapni.

Megkérdeztem, hol van az az üzlet. A Váci út és a Lehel út sarkán, abban az új ötemeletes házban, a nagy vasút fölötti híddal szemben. A ház tetején ott a nagy tábla: Olaj és Kence.

Akkor kérdeztem meg, amikor Agarász úr a tyúkszemeit egyszeriben vágásra puhultnak érezte, és szokásához híven gyorsan megindult, a kövéredő emberek útkezdő fürgeségével, a lábápolók és borbélyok szakhelyisége felé.

Oda már nem követtem. Megkapván a kellő irányítást, elhagytam a fürdőt. Önállóan vágva bele, ilyen fölavató nyitány után, Budának – a haza dobogó szívének – immár személyes megközelítésébe. A siklón mentem föl, eszembe vésve, hogy gyalog majd merre kell visszatalálnom a fürdő kis sörözőszobájáig. A megbeszélt találkozó idejéig két szobrot is lerajzoltam: Szent Istvánét és Savoyai Jenőét – elsősorban a lovak kedvéért.

Villamoson tértünk haza is, ezúttal a pótkocsi hátsó peronján. Teljes biztonságban élveztem a száguldást, a mögöttünk kétoldalt suhanó, majd széthasított vízként újra összecsapódó várost. A villamosban akkor még illett borravalót adni; polgáriasodási rítus volt, hogy a módosabb – a „jobb” – utasok odaajándékozzák a kalauznak a visszajáró egy-két fillért. A méltóság örök matricája – nyomómintája – ma is emlékezetemben, ahogy Agarász úr két könyökét háttal a leereszthető vasajtón nyugtatva, tökéletesre szőrtelenített, mester borotválta állal, mester nyeste tyúkszemekkel, a kifli és a pohár sör növelte elégedettségében odabólintott a jegyszedőnek, hogy „megtarthatja”; nyilván tudatába sem bocsátva, hogy kenyérkeresete eszközéül az pontosan olyan bőrtáskát cipel a hasán, aminőt másnap hajnalban majd ő is a nyakába kerít.

A történelemkönyvek térképmellékletein színes határvonalak mutatják egy-egy hódító néptörzsnek, vallásnak vagy népbetegségnek előrenyomulását és visszahúzódását, mint például a mongolokét, az iszlámét, a pestisét.

Nem igényelne mélyebb előtanulmányt, s így kínálkozó föladat lenne megszerkeszteni mondjuk Európának azt a történelmi térképét, hogy hol, milyen mértékben, s mikortól meddig, milyen eszközökkel tombolt az a hajlam, hogy az emberek ütlegeljék egymást. A délkörök szerint fölrajzolva ez a vonal keletről nyugatra mozog; filológiai nyomok, a kancsuka, a nagajka, a bikacsök s az egyéb kínai, mongol, tatár sújtóeszközök nevének terjedése szerint. Sík vidéken ősidőktől fogva összehasonlíthatatlanul többet vertek, mint magaslaton: a hegy és az erdő menekülési helyet kínál. Az erre is figyelmes külföldi utazók a Szarmata-síkságot, a Havasalföldet s a Kárpát-medencét jelölik, mint ahol a legtöbb ütlegelés folyt. Nem csupán az urak s a felsőbb osztálybeliek verték s verették az alattuk levőket. A szolgák éppoly irgalmatlanul püfölték egymást. A családtagok, a testvérek, a házastársak hasonlóan.

Egyházi leiratok, prédikációs könyvek és megemlékezések tanúsítják, hogy ugyanezeken a tájakon mutatható ki legsűrűbben a hangbeli érintkezés durvasága, az ocsmány beszéd, a trágár szóhasználat, valamint – amit az egyház különösen fölró – a szenteknek, az Istenanyának, de még magának az Istennek förtelmes káromlása. A protestantizmus ennek mintha kezdetben némi időre gátat vetett volna. De aztán a szennyes ár ismét a régi erővel zubogott, megállapíthatóan távol a keleti forrástól ez is.

Mikor a Jani fiúknak aránylag fiatal édesapjára már az utolsó kenetet föladták, apámért küldött egy lovas embert, még akkor, legutoljára is. Apám, így fejezve ki anyám iránti gavallériáját, kezességek halmazát írta alá e sógora megsegítésére. Azt hitte, az adósságok ügyében hall szót, esetleg újabb adósságcsinálásról. A haldokló arra kérte, hogy fiait olyan helyre szerezze be inasnak, ahol nem verik őket nyakló nélkül.

Apjuk halálakor, 1912-ben, az egyik tizenhárom éves volt, a másik tizenöt. Eszmélkedéseim határáig viszonyúlva testvéreimnél is jobban ők voltak gyakorlati irányítgatóim az életben, már odahaza Tolnában, azaz Fejér megyében, mert hisz Cece a Sárvíz túlsó partján már abban fekszik. Tekintve a köztünk levő nagy (akkor világválasztó) korkülönbséget, megingathatatlan tekintélyek.

Mikor én még a porban kúsztam, ők már a fára másztak. Az egyik három, a másik öt évvel volt idősebb nálam. A pusztai rossz iskola helyett édestestvéreimet szüleim már korán az ozorai elemibe járatták. De valamiképpen nyaranta sem voltak sokat odahaza a pusztán. Annál többet forogtak ott nálunk ők, unokatestvéreim. Számukra megsanyarodó családi viszonyaik, apjuk hosszú betegsége miatt történt eladósodásuk tette Cecénél – még nevelésüket tekintve is – messze magasabb szintűvé a mi, Cecéhez különben elég közel eső pusztánk.

Tőlük vártam hát, hogy micsoda jó együttléteink lesznek majd Pesten.

Gondolhatni, boldogan vállalták. Telve voltak hálával anyám iránt, de még inkább apám iránt. Rácegres nekik paradicsom volt, hisz otthoni megpróbáltatásaik feledtetésére itt még külön becézést kaptak. Aztán melyik kamaszban nem éled lángra az indián kalauzkodási ösztön, mihelyt olyan rejtelmes földön kell utat mutatniok, melyet csak ők ismernek.

Agarász úrtól fölülnézeti képeket kaptam. Tőlük alulnézetieket. De mintha nem ugyanazon városról.

Vittek az első szabad órájukban a Rákos-patakhoz. A Tarnai-rétre! Itt nekik minden fiú szívbéli pajtásuk volt. De a lányok úgyszintén.

Aztán föl a vasasszervezet kis előadói termébe, olvasószobájába, széles hátsó folyosójára, ahol – ha már minden helyiség el volt foglalva – zene szólt és tánc folyt, a fiataloknak.

De itt már felnőtt segédek is egyenrangúan kezeltek, beszéltek, tréfálkoztak velük.

A Dunához azért kikalauzoltak, még a hídra is fölvittek, a vasútvonal újpesti hídjára. Alkonyat volt. Egy rákospalotai labdarúgó-mérkőzésről jöttünk. De augusztus volt, még elég világos. A szűk hídon csak a szerelvényeknek s gyalogosoknak volt út. Ha megálltunk, összetorlódtunk. Izgatottan folyt a mérkőzés elemzése, és ez rám is átragadt; Bonyhádon az alsósok balcentere voltam. Ki-kihagyó légvételű áhítattal néztem hát a messze várost: már gyulladoztak benne, tündérien, a lámpák.

Mert ők mindenüvé gyalogosan vittek, szerettem volna, ha Pest szívében, tehát a voltaképpeni városban is ők járatnak meg. De alaposan. Lábam is vágyott az ismerkedésre, kezem a tapintásra. Testközelből hizlalni a szemem mindazon, ami eddig csak üvegen át volt méz.

– Mi van ott néznivaló? – kérdezték ők.

– A Petőfi-szobor!

Nem tudtak volna odavezetni. A Pilvax kávéház? A környékén sem jártak. Még azt is én erőltettem rájuk, hogy található a városban egy olyan bazilika magasságú torony, amelynek a tetején ezer hektoliter víz van.

 

 

Unokatestvéreimnek ritka szerencséjük volt: a gyári műhelyeken át ismerték meg Pestet, azaz a pestieket. A Kelenföldi pályaudvartól a Gömb utcáig azt az emlékezetes villamosutat mély tengerfenéken tettem meg, de másnap reggel már megjártam volna azt a várost a tetején is; alig vártam, hogy nekivágjak. A Gömb utcai házból kilépve nekik az irány rögtön (s mindvégig) jobb kézre esett, kifelé. Városi örömet és élményt nekik már Újpest kínált.

Otthon a pusztán különösen Pistát, az idősebbiket bámultam. Gyönyöröm volt nekem is a rajzolás. Az utolérhetetlenség érzésével, de irigység nélkül csodáltam az ő remekléseit. Bárhol leültették, s bármilyen papírt adtak elébe, azonmód csinálta képzeletbeli, tündöklő madarait. Hát ha még színes ceruzát kapott! A felnőttek a háta mögé álltak, s nem mozdultak el, amíg be nem fejezte. Anyám külön az ő számára hozatott sáfrányt a postáslegénnyel a simontornyai nagyobbik fűszerestől, a Berger-boltból. Annak a sárgája idézi a papirosra a legtündöklőbben a napfényt.

Apám annak idején Szekszárdon tette helybe inasnak. Debulay nevű gépész ismerősénél. Nem volt könnyű teljesíteni az ígéretet, amire haldokló sógora kérte.

Az ütlegelés történelmi hagyományának térképre szerkeszthető vonala a Baltikum–Adriatikum merőlegesben mutat számunkra különösebben tanulságos kilengéseket. Az inasoknak még legújabb kori ütlegelése folytán. Leghagyományosabban sorstársaik, a segédek verték őket.

Történetünk elején még nemcsak a hírlapirodalom, de a könyvbe nyomott, úgynevezett szépirodalom tele van az inasoknak olyan nyilallású ábrázolásával, hogy azokat annyira szokásos, hogy már-már jogos, így tehát tanácsos ösztönösen fülön rángatni és fölpofozni. Az élclapokban megörökített, holmi eposzi epitetonosan ábrázolt figurává (mondanom sem kell: nem hősi, de még csak könyörületre sem érdemes figurává) emelt suszterinasnak irodalmi és képzőművészeti sorsa úgy-ahogy megmagyarázható. Állandóan szem előtt volt, mégpedig szemnyugtalanítóan, azaz – mint az ábrázolás mutatja – szem- és idegizgatóan. Az új és megjavított lábbeliket ezek a serdülő gyermekek, illetve „suhancok” közvetítették a mester cipészműhelye és a megrendelő lakása közt, s ezenközben az utcán is megjelentek, nemegyszer futkározva-fütyölve! A lakásban pedig nekik kellett átadniok személyesen – azon szurtosan – nemcsak a mester küldte lábbelit, hanem a kérelmét a fizetésre, az utóbbit – ha részletekben történt – több alkalommal.

Az ingerültség szülte, konok gúny ellenük kielemezhető: duplán fölháborító, ha jogos maceráltatást társadalmilag mélyen alsóbban állóktól kell elszenvednünk.

Ámde mi indokolta vajon azoknak a gyári inasoknak a szabványkifigurázását, akik sose mutatkoztak e mivoltukban az utcán? Hétköznap azért, mert a munkapad vagy a gépek előtt álltak; vasárnap pedig, mert akkor a maguk sajátos szórakozó- és gyülekezőhelyein voltak, mellesleg akkor már mindig kifényesített cipőben, kivasalt nadrágban, összetéveszthetően akár a hivatalnokokkal.

Inast verni: mintha ezt már nem az agy sugallta volna, hanem a tenyér. Inaspofonra a kis kócerájokban a leggöthösebb segéd keze reflexszerűen rájárt. Sötét krejzlerájokban a vakoskodó boltos, de még a görnyedt felesége kezéből is úgy szállt a pofon, mint a légyhessentgetés. Minden bajukat mintha ezzel űzték volna el. Úgy értve, hogy a napjaik folyamán őket ért sérelmeket nem tudván sem visszaadni, sem elhárítani, így az bennük fölgyűlt, és utólag ilyen módon szabadulgatott belőlük, kifogyhatatlanul. Mert hisz a sérelem viszont gyűlt beléjük, és feszítette őket kifogyhatatlanul.

 

 

A kisebbik fiúnak – Lajos-Lalinak – szelleme valóságosan Pesten nyílt ki. Jófejű, jó viselkedésű fiú volt, szinte az egész gyerektáborban anyánk kedvence; – amikor a jámborsága egyszeriben bambasággá kezdett fajulni, majd afféle málészájúságba torkollt. Az iskolában fokonként az első padból utolsóba csúszott. Jófejű? – most arra lett mutató példa: a nehézfejű. Nem védte más, mint az előbbi jó híre és a változatlan, sőt szinte még megnyerőbb, szabályos, szép arca. Rajta a gyermeki szenvedés esdeklő mosolya.

Pesten a Gömb utcai házmesternének tűnt föl az ellentmondás a fiú értelmesen fürkész tekintete és állandóan tátott szája között. A saját sápadtkozó fiacskájával együtt elvezette Lalit a Szövetség utcai poliklinika ingyenes rendelésére.

Cinketojásnál nagyobb, szerfölött ismeretlen gombócot kotortak ki darabokban az egyik füléből. Szentjánoskenyérmag volt, a fülzsírtól hihetetlenre duzzadva jó darab idő alatt. Meg lehetett állapítani, mikor hoztak neki a vásárból csemegéül szentjánoskenyeret. Játékosságból nyilván ő maga próbálgatta, s végül csusszantotta a fülébe.

Templomban, iskolában áhítattal figyelt a szóra. Ez a tulajdonsága megmaradt a füle rendbe tevése után is. Imádott előadásokat hallgatni, óraszámra, bármiről. Pesten ebből váratlanul nagy része lehetett. És elméje, akár a pihentetett föld, mérhetetlenül szedte termékenyítőre a hallottakat.

Még ráadása is volt annak a szerencsének, hogy a nagyvárosi világ népeivel a Jani fiúk az ismerkedést nem a belvárosi házsorok között kezdték, hanem a külvárosok gyáraiban, a gépsorok közt.

Lali különösen szorongott az inasélettől, nyilván annak hatása alatt, amit még az állandóan lüktető rossz dobhártyájával megértett az inasok elkerülhetetlennek hitt veréséről. Számolva azzal, hogy a túlérzékeny fiúnak mindenképpen emberi helyet szerezzen, apám külön fölutazott Pestre; a gazdasági gépek vásárlása, javítása révén voltak jó ismerősei a Váci úti gyárakban.

De ott volt a Tápé-pusztai csikós számadó jó nyakhordozású lányának, Jani Ilonának az ura is, az éppoly egyenes fejtartású és gondolkodású géplakatos, már akkor bizalmi férfi, mátyásföldi gyárban ugyan; de gondolt a fiúkkal, a város másik feléből, másik külvárosából.

A fiúk le se verték magukról a port, egy újabb alagútrendszer jóvoltából máris nekik való védelmi övezetbe kerültek. A Váci úti vasasotthon lett a táborozóhelyük. Világvárosi élményük, jellemformáló tanintézetük; olyanforma akadémiájuk, aminőben otthont szimatolva lépdelhettek volna annak a nevezetes athéni kertnek előadói, amelynek nevéhez az a néhány helyiség nem lett volna így méltatlan. Ismeretközlés, eszmefejtegetés, igazságkeresés folyt ott is, szívósan és lelkesen.

Kerülgessen bár némi hőfokú parti pris, nem hiszem, hogy elfogultság mondatja velem, amit mégiscsak elmondok, mielőtt a szemnek is képet nyújtanék azokról a mindig népes helyiségekről, melyekben az Akadémosz-kert virágillata helyett az olajpadló átható szaga fogadta a tanulékony ifjakat, a szavukhihető öregeket.

Akik Cambridge-ben nevelődtek, azt vallják, elég volt oda belépni: idomította már a lelket a levegője, a sajátos szelleme. Aki kellőképpen magába szívta, egy életen át viselte. Ténfereghettem Cambridge tanépületei között – sorsom oda is elvitt, a nyesett sövények közé, a zöld pázsitra, a hidacskákra. Igen, sajgón irigykedve társalogtam a tógás tanárokkal, fogadtam köztük magam is a fekete köpenyes diákok és diáklányok üdvözlését. De ez a sajgás annak szólt: hova tűnt a maga sajátos levegőjével és szellemével az a campus, az a különös egyetemi környezet, kollégiumi világ, amelyet egykor még magam is szívogattam a Jani fiúk jóvoltából? Hova lett a növendékeknek és nevelőknek az a nyüzsgő világa, amely az oda belépőt az első tíz perc után magához rántotta, s valamiképp rögtön magához hasonította. Cambridge-ben az sajdította meg a szívemet, amit egy élet emlékéül a Váci úti munkásotthonban szívhattam magamba. Mélyen – ez a szó rá – magas szellemet abban az ezerféle alacsonyságban, amely tán évszázadonként sem ismétlődő csodaként kiemelkedett. Már azzal csodásan, hogy arról akkor ott senkinek sejtelme sem volt.

 

 

A Petneházy utcán túl kifelé még volt egy utcatábla. Düledékeny faoszlopon: Frangepán utca. Azt elhagyva, az utcaneveket legfeljebb a kataszteri hivatal tartotta számon. A helyszínen az ember az első lépéssel arra a rákosi szántóra tette a lábát, amelyen még Kisfaludy dicső történelmet siratott. Homok, mocsár, egy-két földkunyhó, vihar taposta deszkabódé. Itt-ott némi kertészet. Arrébb a Rákos-patak, néhány dűlő kukorica és búza. Különben fehér folt a térképen. Úgy értve, hogy a városnak még azon az 1910-es térképén, mely az úgy-ahogy lakott területeket rózsaszínnel jelöli, nincs itt más, mint fehér mezőny.

A Dunával párhuzamos Váci úton a Wörner-gyártól el a Csavargyárig csupa olyan angol, belga, svájci tervezésű, nagy gépüzem, mint például a Shick és Nicholson. S mindennek háta mögött, de olyan közvetlenül, hogy a salakot oda hányták és a munkások a rövid ebédszünetben oda telepedtek ki a bögrében hozott ebédjükkel a térdükön, az a minden értelemben sivár síkság, mely azt lehelte: a kínai falig tart. Ez volt a Tarnai. Elképzelhető, milyen paradicsom a túlzsúfolt proletárlakások serdületlenjeinek.

De még a serdültebbeknek is. De akár még azoknak, akik az inaskodásból kiserdülve már komoly segédként, nem mezétláb, hanem cipőben jártak ide, s nem rongylabdát rúgtak, hanem fölfújhatót, s telente maguk fabrikálta korcsolyát kötöttek.

Unokabátyáim a Gömb utcai kapun kilépve nem balra, hanem jobb felé, ilyen világba, ilyen sajátos nevelő telepre fordultak velem már az első alkalomkor.

Akkor már mindketten fölszabadultak, segédlevelesek voltak.

Négy év óta nem láttuk egymást (vagy csak egy-egy napra, a tágabb család nász- és gyászeseményeinél), de a hajdani féltestvéri kapcsolatba azonmód visszazökkentünk. A régen is oly olajozottan járó fogaskerekek most még könnyedebben, szaporábban forogtak, az ő jóvoltukból és érdemükből. Nekik volt átadnivalójuk.

Korán mentek el, de még jókor megjöttek. A műhely nem merítette ki őket, jobban mondva fiatal erejükből még futotta bőven azután való testi-lelki tevékenységre.

Napirendjük úgy kialakult, érezhetően már régebben, s valóban olyan volt, akár egy okos intézet növendékeié. Megmosakodtak, s már hangzott az ablak alatt a fütty, vagy siettek ők más ablakok alá füttyentgetni, hogy ki a rétre. A rét után meg föl az otthonba.

A Rákos-patak két oldalát nem szegélyezte oly szívnyugtató fasor s oly üdezöld pázsit, mint a költői Cam folyócskát. Valamicske fű azért itt is akadt, akár társas leülésre. Még a fűzfabokrok is szolgáltak célt, némi játékra és röpke csókra.

De az otthonban könyvtár volt, vitaszoba, előadóterem, és olyan elme- és jellemformáló szellem, amely okkal idézheti azokat a híres – jellemnevelésre létesült – college-ok eredendő légkörét.

Honnan szállt az Angyalföld e szűkebb tájára a maga külön neve, s mit határolt pontosan ott ez a szó, hogy Tripolisz? Még a munkásmozgalmi kézikönyvek – nem szólva az Új Magyar Lexikonról – e néven csak a föníciaiak alapította libanoni kikötőövet ismertetik. Az angyalföldi Tripolisz az észak-budapesti proletárság nyomortelepe, s ugyanakkor kifüstölhetetlen védvára volt. Alsó félkörében ez övezte a szarmata síkság Tornai-rét nevű nyúlványát; ennek bennszülötteiből került ki a század elejétől fogva a gyárak és munkásotthonok legharciasabb inasutánpótlása, majd legöntudatosabb szakmunkásifjúsága.

A kisded halmot, mely a hatalmas rét közepe táján emelkedett, afféle donjonnak minősítheti az emlékezés.

Az évszak szerinti sötétedés közeledtével ide sereglettek össze az addig szerteszét kószáló ifjú népségből azok, akik hetenként legalább kétszer – de szombatonként mindenképpen – innen a Váci úti otthonba vonultak. Mint élgárda. Egyesülni a környék más ilyenféle élenjáróival.

Már első megjelenésem köztük, akár a réten, akár az otthonban, ahogy unokatestvéreim mögül előkullogtam, egyenlő volt a befogadással.

– Hol dolgozol? – kérdezte legfeljebb, akinek új arc voltam.

Hogy jómagam nem vagyok inas, és hogy pestinek csak egy-két napos-hetes vagyok, s végül, hogy diák vagyok: az sem változtatott a dolgon.

Nem volt ritkaság már négy középiskola után állni szakmába. Szaporodtak az iparágak – a vésnököké, a műszerészeké –, ahol ez már-már föltétel lett.

Versenyt loholni a labda nyomában, aztán szerencsésen „átpasszolni”, teremt csaknem olyan rögtöni bajtársiasságot, idegenek közt is, akár egy közös csatatéri hőstett.

Riadoztam Pesttől. Úszni úgy tanultam meg, hogy Simontornyán a bőrgyár előtt állandóan ott lebegő tutajról pajtásaim újra meg újra belegáncsoltak a Sióba. Mennyi prüszkölés meg szívdermedés, amíg a „talp” (ez volt az áztatótutaj neve) végétől elevickéltem az alsóig! Most – mint a hal a halak közt! Azonnal. Még figurákat is mutatva. Főleg az estére mindig zsúfolt otthon termeiben és folyosóin. Főleg, amikor szinte a bőrömön érezni kezdtem, hogy… de suhanjak csak még egyszer Cambridge felé.

 

 

Magaviselet, jellem, tájékozódás: fiait minden okosan uralkodó vagy uralkodni készülő társadalom erre neveli. A szellem, de ugyanakkor a test célirányos gyakorlatoztatásával. A görög akadémoszok és gimnoszok ifjúságformáló alapelvei meglepő azonossággal tűnnek elő a lovagi iskolákban, a Cluny és Citeaux szerzetestelepein (s ezek hagyományaképpen az angol vidék kollégiumaiban). A tanítványok keze nemcsak könyvet és tollat forgat. Ugyanolyan mértékben kopját, evezőt, szőlőkést, fűrészt és kalapácsot. A tantestületben egymás mellett ültek a szent doktorok és a kőmívesmesterek.

A Ganzból és a Hajógyárból kiáradó fiatalság a tüdő kiszellőztetése, a lábak megfuttatása után vonult be az otthon termeibe, hogy agyát foglalkoztassa.

Szókratész és Platón növendékeit abban a nagy hírű kertben, mely testedzést jelentő neve után lett iskolaminta, meghívott mesterek, válogatott pedagógusok oktatták és gyakoroltatták az ifjak fogékony elméjét. Legtöbbjük, mint tudjuk, önkéntesen, sőt áldozatot hozva, távoli vidékekről gyűlve vagy látogatva oda.

Itt sem volt másképp. Itt, Angyalföldnek ezen a college-nek nem üres stílusfordulatból nevezett sajátos iskolájában. Sajátos volt sok tekintetben, a mai szemmel valóban csodálatos. De egyedinek csak az minősítheti, aki nem ismeri az I. Internacionálé munkásművelődési elveinek hatását a századforduló értelmiségére, főleg a diákságra. Ez valóban tüneményes volt; egyszeri, s emiatt szem- és képzeletkápráztató.

Világszerte ugyanaz a csíra sarjadt ki, mégis más és más jellegzetességgel. A Narodnaja Volja lobogó intellektueljei másképp „azonosultak” a nép ügyével, Bakunyin követői másképp értelmezték a szellemi ember társadalomerkölcsi kötelezettségét, mint a Fabian Society kerékpáros apostolai, Shaw, Wells, Beatrice Webb. Vagy a francia Romain Rolland, Zola, Jaurès, de még Péguy és Renard is!

Nem nehéz meghatározni földrajzilag akár, hol alakul Arbeiterakademie, Labour College, skandináv mintájú Parasztfőiskola, Université Populaire, sőt Théâtre du Peuple, és hol titkos nyomda és még titokzatosabb bombagyártó műhely.

Az elválasztó vonal csaknem ott húzódik, ahova a fentiekben ábrázolt ütlegelési ragály földrajzi sávját helyezhetjük. Ez a Baltikum–Adriatikum közti vonal elég nagy kilengést végez Magyarország területén. De már aszerint, milyen erejű küzdelem folyt ellene. A feudalizmus területein középkori, sőt hódoltság kori ádázsággal vertek, ott is, ahol (a bérleteken) kapitalista rendszer vezette a termelést; az ütleg a munkafolyamathoz tartozott.

A szakszervezetek derekasan küzdöttek ellene. A fiatal munkások körében fő toborzó jelszavuk volt ez a harc. Nem jött gyorsan az eredmény. És nemcsak a kis műhelyek gazdáinak körében: a nagyüzemekben dolgozó segédek közt sem.

A szakszervezetek – a harc védvárainak – helyiségeiben melltágítóan más volt a légkör. Különbség itt sem tűnt el gyorsan. Az inasokat mindenki tegezhette, ám ők csak egymást tegezhették. De megszámoltatás, belső fegyelmi, de még kizárás várt arra a segédre, aki akár a legkapkodóbb munka közben nem tudott emberséget parancsolni a kezének.

Európai szellő járt tehát a szervezeti otthonokban. Nem kis részben azoknak az előadóknak a jóvoltából, akik a szókratészi buzgalom tisztelni való újjáéledésétől hajtva jártak ide, minden ellenszolgáltatás nélkül, mert hiszen szívtak magukba ők is valami megfizethetetlent ezeken a mindig zsúfolt agórákon.

Hogy honnan merültek fel vajon oly rövid idő alatt oly seregesen a valóságos életnek ezeken az embermeleg fórumain ezek az előadók, akik úgy szolgálták tudásterjesztéssel az igazi politikát, hogy kényesen elválasztották magukat a politika iparűzőitől? A harmadik rend jobbjai tudták dolgukat már a negyedik rendben? A plebejusok lelték meg helyüket a proletárságban? A polgárság haladó elemei akartak ismét a nép élén haladni, mint nemegyszer már a múlt század fordulóin? Anatole France és John Ruskin hazájában a polgári clubok mellett még a polgári szalonok is őriztek és élesztettek ilyen hagyományt. De hol működtek ilyen klubok és szalonok a Közép-Duna mentén? S hol volt errefelé egyáltalán hagyományosan haladó polgárság?

Fölidézve a magyar történelemnek azt a hajdani korszakát, szinte lázban rángatódzik a képzeletbeli vonal, amellyel a korbácsos barbárság és az európai civitás találkozását lehetne szemléltetni.

A nép az Osztrák–Magyar Monarchia keleti felében még ázsiaian szenvedett az ütlegelésre épült rendszer „rendtartásától”. De a valamivel jobb módúak már úton voltak, hogy valamiféle polgáriasult bánásmódot harcoljanak ki és tartsanak meg maguknak. Ez méltán hatott vonzóerővel a Monarchiától keletebbre élő, azokra a polgárosodást fokozottan áhító, nagyrészt kiskereskedő és kisiparos néprétegekre, melyek mindennek tetejébe még származásuk folytán szenvedtek a nem egyenlő, az emberietlen bánásmód miatt. Pogromok rettegtettek szinte évenként. Ugyanakkor a Monarchia határai nyitva voltak. Nyelvi akadály könnyen leküzdhető lévén, ez a minden tagjával írástudó, modern polgáriasodásra tehát ezáltal is kész népréteg nemcsak nagyobb biztonságba jutott, hanem egyúttal kedvezőbb föltételekhez a Monarchiában.

Elsősorban a hozzá legközelebb eső Magyarországon. Ez épp megérett arra, hogy legalább kereskedő polgársága legyen; az Európában elsőül deklarált vallási türelemhez itt a kálvinista biblikusság még valami megbecsüléssel tekintette a Mózes-hitűeket. Egyenjogosításuk időpontja Angliában 1858, Németországban 1869; a magyar országgyűlés ezt 1849-ben tette törvénnyé, s az 1867-es deklaráció voltaképpen ennek folyamatossági elismerése. Az anyakönyvi névváltoztatás legtöbb országban csaknem áthághatatlan procedúra. Itt papírlapnyi bejelentés volt. A fölszabaduló áramlás célja természetszerűen Bécs maradt. Hosszú lenne fölsorolni mindazt az okot, ami folytán a fő állomás mégis Pest lett, a vidéki tevékenységi terület pedig – egy északi sávot leszámítva – a magyar anyanyelvűek kisvárosai, falvai. Az áttelepültek szinte egy nemzedék alatt tömegeikben nyelvet cseréltek, illetve másodikul a magyart teljesen beszélték. Mintha az ösztön zsigereit hála tudná működtetni, az átszármazottaknak épp a legjobbjai sajátították el az ország mélyebb lelki formáit, igyekeztek kiszolgálni annak belsőbb szükségleteit.

Később a Huszadik Század, a Természettudományi Közlöny, az Athenaeum, de akár az Ethnográfia köteteit lapozva nem egy név olvastán egy pillanatra a levegőbe néztem: honnan ismerem? Az otthon, a Munkásotthon hirdetőtáblájára már a hét elején fölírták, hogy mikor ki jön előadást tartani. Szombaton néha ketten-hárman jöttek.

Nem kevesebbért jöttek, mint azért, hogy – úgy fogva hámba magukat, akár a bárka vontatóköteleibe a halászok – megmozdítsanak egy elesett országot; nyugatra vivő útjukon most már ezt is magukkal húzzák.

Ida és Emília, a távoli pusztán is igényesen nevelődött két bognárlány Pesten nem társult úgy össze, ahogy az idegen környezet indokolta volna. Az első idők után anyám egyre kevesebbet járt testvérnénjéhez. Igaz, hogy máshova sem.

Mi, fiúk, annál többet láttuk egymást. Ki sem fogytunk a szóból. Én a kérdezősködésből, ők a meghatóan kérkedő válaszokból. Hogy micsoda világ Angyalföld! Összevetve például annak a kerületnek zsúfoltságával, levegőtlenségével, ahol mi béreltünk lakást (a Bajza utca 42-ben). Hazamenet kölcsönösen elkísértük egymást. Nem hazáig, hanem a nekem szüntelen bámulnivalót nyújtó hidakig. Nem lehetett betelni azzal, amit azok alatt hömpölyögtetett egypercnyi időszünet nélkül a világ: a vasból készült világ, amelynek ők egyre rátartibb fiai lettek.

Bár kerülnöm kellett, mégis a föntieket választottam. Lent, a megszámlálhatatlanul sok, hol párhuzamos, hol folyondárszerűen gubancolódó acélsíneken, fekete jégzajlásként csattogtak, nyüzsögtek a tolató és száguldó vonatok. Magányos mozdonyok sípoltak, löktek meg ugyancsak egyesével futó vagonokat. Fékezők ugráltak kocsiról kocsira át, olyanféleképp, mint csónakok közt a halászok; piros zászlócskákkal integettek.

Unokabátyáim hadba, majd frontra vonulása után sem volt hét, hogy ne kopogtassanak be a Gömb utcai konyha üvegajtaján. Unokatestvéreim rám hagyták a közös biciklijüket, azaz a használását, a távollétük alatt. Keresztanyám leinthetetlenül kormányozta volna anyám sorsát, kötötte volna össze a két sorsfonalat, amelyek egyike Dombóváron volt. Az Otthon kölcsönkönyvtára szombaton este és vasárnap délelőtt volt nyitva. Szabad időm elkószálására a Bajza utcából ott várt a Liget. Várhatott. Kitoltam a biciklit, de nem az állatkerti aluljáró felé, hanem a Ferdinánd-híd irányában, noha ott fölfelé jó darabon kézen kellett vezetnem. Gyalog mentem át a hídon. Nem volt elég szemem, annyi látnivalót hullámoztatott el minden pillanat.

Ez az éjjel-nappal elevenen mozgó hatalmas folyamágy, amely sötétedés után még több élményt adott fenti bámulóinak, a Tanácsköztársaság hónapjai alatt csaknem elnémult. Személyvonat még befutott egy-kettő, de a tehervonatok, az élelmiszer- és állatszállítmányok meg a külföldi expresszek egyre ritkultak, majd teljesen elmaradtak. A folyammeder kiszáradt ebben a kánikulában. A talpfák közt katáng és vadzab virított; pipacs! Érkezett egyszer, vagonjainak tetején nagy vöröskereszttel egy sebesültszállító szerelvény, de tolatott vissza rögtön a Zsidó Kórházhoz.

December táján viszont áradtak a vonatok, a hegyről hömpölygő vizek gyorsaságával: a hatalmas meder néhány nap alatt színültre telt.

A román és csehszlovák seregek megszállta területekről rengeteg magyar elmenekült már közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Ezeket nagyobb elakadás nélkül magába fogadta még a város. Nem annyira a hatóság, mint inkább a rokonság keresett s talált helyet nekik.

A végehosszatlan vonatok most csupa tehervagont hoztak. Kezdetben a kocsik elég hamar kiürültek. A vonatoknak vissza kellett térniük. Volt, hogy egy-egy vagonban három-négy család érkezett. A vasúti személyzet segített leemelgetni a gyerekeket, az öregeket. Aztán, már azok esetlen szorgoskodásával a batyukat, a kosarakat, néhány könnyebben mozdítható bútort; még kalitkákat is, madárral, baromfit, lábuknál összekötve. Felnőtt férfi kevés volt köztük. Dobálta, kergette ezeket még a történelem; ha ugyan már el nem temette.

Ott álltak – állongtak – néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt között, cókmókjaikat hosszan elrendezve, a gyermekeket kézen fogva, valamicske távolságra a rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam vagy nagybácsi jelentkezését. Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két partjára. Szűkös volt itt is a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt, gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeillesztették az addig szétszedve hozott ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem.

A vonatok azonban egyre érkeztek. Kényszerű utasaiknak hovatovább nem volt módjuk elhagyni a teherkocsikat, a látható helyszűke miatt. Nyilván kedvük sem volt ehhez, a lent tanyázók látható állapota miatt. A zsúfoltságig telt meder eldugult. A rengeteg sínpár közül csak egyen-egyen pöfékelt mozdony, vonszolódott giliszta lassúságú kocsisor.

A barlanglakás, a pincelakás, a barakklakás csapásán megjelent a század szótárában a vagonlakás. Világszerte; de ritka helyen annyi emlegetésre méltón, mint azon a területen, amit a Vörös Hadsereg szétverése után a győztesek a magyar anyanyelvűek számára kiszabtak, már akkor végleges országhatárul. Szinte egymáshoz tapasztva álltak az ember lakta vagonok; hosszuk nemcsak a Ferdinánd-hídról vagy a ligeti gyalogfelüljáróról volt beláthatatlan. Minden állomáson és kitérőn, de másutt is, mindenütt, ahol csak volt még egy sínpár, ott kígyóztak el az új államok kívánta és a szovjetellenes haditerv szentesítette demarkációs vonalakig. És még több lett volna belőlük, ha az országban több üres vagon marad. Mert hisz sok helyen a vasúti raktárakban, sőt várótermekben tanyázott nép.

 

 

A városban, ahol pestis dúl, a mennybolt lejjebb ereszkedik; füstfelhői módjára teszi fojtóbbá a levegőt, a lélegzést. Így sűrűsödik fojtóvá az atmoszféra abban a városban is, ahol a létbiztonságot önkéntes bandák, önkényes bíróságok fenyegetik. Pest fölött ez a nyomasztó fedő 1919 őszétől mind mélyebb pontra szállt. Hisz közben ráadásul nélkülözés volt, éhezés, fagyoskodás; munkanélküliség homályosította másnap. A Clémenceau-tól remélt élelmiszervonatok csak nem jöttek.

Szállítottak viszont a nyomornak és reménytelenségnek ebbe a fortyogó fazekába újabb s újabb ráadás feszültséget a már otthonról ezer bajjal-gonddal – beteggel, csecsemővel, aggastyánnal – túlzsúfolt, végehosszatlan tehervonatok.

Utasaik, bármily körülmények közt keltek útra, azt hihették, hogy testvéri megértés fogadja őket. Családi melegség – a vágy a melegre a hideg növekedésével fokozódik; a szeretet igénylése pedig az üldözöttség arányával.

A csöpögő hazafiság első üres szólamai és fogadkozásai után az elűzötteket féltékenység és gyanú fogadta. A volt köztisztviselők ideát vártak az államtól, előbbi állásuknak megfelelő elhelyezést. Ezeket a helyeket azonban már a frontról hazaértek túlzsúfolták. Versengés indult, hogy még a rangosok közül is ki juthat megélhetéshez. S vádaskodás. Ki méltó arra, hogy legalább egy albérleti szobába vergődjék ki a sínekről? Ki hogyan s kinél tudja igazolni az érdemét? Ha ugyan nem a bűntelenségét.

Az országban uralkodó zavar a földönfutók között – ahogy szokott – háromszoros erővel tébolyította az elmét, nyomta a lelket.

A nemzethűségük és magyar érzésük miatt elüldözöttek jó részének itthon még a bolsevizmus vádja alól is tisztáznia kellett magát. Bámulni való, hogy a nemzetközi politika finom szövevényű eszmeárulásai milyen gyorsan behatolnak a vaskalapok milliói alá.

Fegyvert, katonát, pénzt és újabb és újabb magyar területeket a jövendő kisantant vezetői a nagytól azzal az indoklással kértek és kaptak, hogy Magyarország a szovjet természetes szövetségese, és így minden magyar született bolsevista. A Tanácsköztársaság leverése után a szovjet előretöréstől változatlanul rettegő nyugati politika (és hadvezetés) tájékoztatásául a fenti indok úgy módosult, hogy az elcsatolt területekről most minden, ekként megbízhatatlan magyart űzzenek át az önállónak meghagyott, körülnyírt Magyarországba. Politikai manővernek ez ugyancsak alacsonyrendű volt, de tán épp azért hatott a kiűzöttekre és a kelletlen-kénytelen befogadókra. Nem üdvözölte-e vajon falvak és városok egész raja hangos-dalos lelkesedéssel az oda győztesen benyomuló vörös csapatokat? Pesten egy igazoló bizottság előtt egy ide menekült tantestület ellen terhelő bizonyítékként fogadtatott el egy fénykép, melyen e tantestület tagjai kalaplengetve, nevetve éljenzik a kommunista Stromfeld vidám huszárait. Az eszmék és tények káosza csak közelről – azokból az évekből nézve – látszik átláthatatlannak. Negyedszázad múlva e területek minden magyarjára mondatott ki kormányfőtől olyan apartheid, majd genocid határozat, amely nem egy pontjában elérte az afrikaans fajmegsemmisítő törvény pontjait. A vonal – a történelmi és „ideológiai” egyenes – világosan mutatja az azóta fölkavart ellentmondások káoszán át is, hogy honnan s miképp bugyogott föl a mérgező-bűzhödő forrás; miért habzott-fröcsögött kitartóan: kiapadhatatlanul, a tisztázási kísérletek ellenére.

A kiüldözöttekről terjengő gyanúsítgatás nem volt alaptalan.

A foglyul esett, de az első őrizetből megszökött vöröskatonák közül sokan keverültek a menekültek közé; nem volt rossz módja, hogy hazakerüljenek. De hazakerülve is köztük maradtak, jókor megtudva, hogy itt éppúgy fogság leshet rájuk. Rengeteg volt a rokonszenvező: mindazok, akik a vörös alakulatoktól várták a cseh és román „túlkapások” megszűntét. Még többen hitték azt, hogy sem az osztályharc, sem a nemzeti küzdelem nem ért véget, és összekapcsolódva fog folytatódni, a kudarc tanulságaitól csak eredményesebben. A Székely Hadosztályt ugyan a félreértések s az ezeket kihasználó kalandorok a túloldalra zavarták. De a túloldalról a korabeli emlékiratok és följegyzések szerint ugyanakkor folyt mindvégig az ideáramlás. Volt miért és miből.

A Csehszlovákiához rendelt magyarországi területeken az 1910-es népszámlálás 896 271, tehát alig valami híján egymillió magyar anyanyelvűt mutatott ki. Hitelt érdemlő statisztika a nemzeti államok kialakulása óta sehol nincs. Az 1920-as csehszlovák népszámlálás szerint ezen a területen már csak 650 597 magyar élt. Ez az adat is nyilván pontatlan, illetve a közben fokozottabb nemzeti vetélkedés folytán az előbbinél is föltehetően pontatlanabb. A Romániához rendelt területen az 1910-es magyar népszámlálás 1 660 000 magyart jelez, az 1920-as román népszámlálás 1 326 000 főt. A Jugoszláviához csatolt területek magyar lakossága 1910-ben 577 549, 1921-ben 467 658. A demográfia fontos tényezőként kezeli a természetes szaporodást. Ezeken a területeken az évi természetes szaporulat 8-10 ezrelék. A magyar lakosság számának csökkenését a szaporulat elmaradásának számbavételével szokás értékelni; még az előbbi számnál is följebb emelni.

Ezeket az adatokat (e sorok írásakor) kerestem elő, s ellenőriztem az előítéletektől mentes író tárgyilagosságával. Semmiképp sem elfogult összegezés szerint tehát hatszázezer lehetett azoknak a földönfutóknak a száma, akik otthonukból az újonnan megvont határokon innenre kényszerültek, alig több holmival – vagy még annyival sem –, amennyit a vasúti fölüljárókról megfigyelhetett a szem.

Több mint félmillió földönfutó Európa közepén, Harlem feketéinél megszégyenítőbb kivetettségben.

Ilyen irányú „népátültetést” az újkori történelem a keresztény civilizációban csak egyszer ismer, az örményekét. Tragédiájukra, évtizedek múlva, egy idegen szépíró terelte rá a megdöbbenő világ figyelmét.

A Duna-völgyi földönfutóknak saját honukban sem akadt sok szemrevételezőjük akkortájt. Tárgyilagos leírójuk? A helybeliek a maguk sorsába meresztett tekintettel jártak az utcán. Sokan készítettek – ha csak képzeletben – saját személyüknek világfutó batyut.

Az őszi esők, majd a korai fagyok és havazások hoztak valami rendező fegyelmet, s kézbe vették – hogy így mondjuk – ezt a megoldhatatlan ügyet.

 

 

A hideg szellők kezdetben még csak tarkábbá tették azt a keleti vásárt, amely nemcsak itt a város szívében, a Ferdinánd-híd alatt nyüzsgött, hanem a Kőbányai pályaudvar, a Rákosrendező-fölüljáró alatt, sőt hovatovább a fehérvári, kaposvári, veszprémi sín- és völgyhidak alatt. A népek téli öltözéke tud igazán jellegzetesen tarka lenni. A gyerekek eddig jobbadán mezétláb, a nők hajadonfőtt jártak. Előkerültek a varrottas ködmönök, a csallóközi és fölvidéki subák, a vitézkötéses székely „harisnyák”, boglyamagas kucsmák, de még fűzött bocskorok is. A vagonok rácsos ablakán pipaszerű meghajlított kályhacső nyúlt ki, s eregette szinte kedélyesen a füstöt. Fölszívódtak a kőfalak tövében szorosan guggoló asszonyok.

Ez az óriási tömeg a maga szembeszökő színességének ellenére láthatatlanul ömölt szét úgy az országban, hogy föloldhatatlanul. A vidéki állomások mellett, a vagonok alatt már tyúkólak szorongtak. Ercsinél, messze a tolatópályán, olyan hosszú sorban álltak a már falépcsővel és esőhárítóval ellátott teherkocsik, előttük a fura szóejtéssel zsivajgó gyerekhaddal, mintha egy falusi utca kanyarodott volna oda valami idegen földrészről. De leginkább nomád jurtákat idéztek ezek a telepek, vagy pihenőre megállt cigánykaravánokat. Főképp ha nem hídi magasból nézte őket az ember, hanem szemtől szembe, egy síkon közelített hozzájuk.

Ahogy idegen ajtón benyitni, olyanformán idegeneket megszólítani bajosan, csak valami pusztai csököttség leküzdésével tudtam. De ezeket a kétszeresen hazátlanokat méltán vélhette a természetem holmi pusztai vándoroknak. A pályaudvarnak a Felsőerdősor utcával szemközti kiskapuján kijártak, főleg persze a fiatalabbak, az üzletek előtt ácsorogni, a Bajza utca végén zöldellő nyilvános illemhelyre szükségüket végezni. S jövőt szimatolni. Cigarettát, miegymást szívesen elfogadtak.

A kivonult román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől is tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt legjobban Brassóban. „Életem legnehezebb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövőbeli tájékoztatásául.

Ilyenféle emléket elevenített föl az a kopaszsága miatt korosabbnak látszó férfi, aki ott a Podmaniczky utcai kapunál a nézelődő fiatalokkal szintén tett egy-két lépést, bár csak a fal tövében. Az együtt elfüstölt második cigaretta megoldotta nyelvét az én kezdetben tán tapintatlan kérdéseimre. Direktóriumi elnökként kötözték s korbácsolták meg nyomban, még ott az íróasztala előtt. Nem mert hazamenni a falujába. Az utcányi vagonok lakói közt isten csodájaként olyan katonapajtására akadt, aki – nagybátyjaként – beiktatta a családjába; szerkesztett neki egy zugot a kocsiban.

Tőle nem akartam tudakozódni, hogy vannak-e többen hasonló sorssal abban a mozgó városban. De gondomat elvittem a Hébelt-irodába. Ágostonné részvevően hallgatott végig. Nem mondtam meg, milyen pártállású emberek fölkarolására gondolok: általában kellene az egész menekülthad ügyével foglalkoznia a nemzetközi segítő szervezetnek. Hírlapi támogatást, külföldi fölszólalást is megérdemelnének. „Okvetlenül” – intett igent Ágostonné szép fehér kontyával. Bár a kérdést kényesnek érezte.

Nemcsak ő. A pesti liberális és szociáldemokrata sajtó már kísérelgette kommentálni, s hellyel-közzel ábrázolni a korszak borzalmait; főleg – noha körülírva – az egyéni „atrocitásokat” és „önkényességeket”. Erre az európai méretű önkényességre nem hívta föl sem az ország jobbjainak, sem a világ felelőseinek figyelmét. Annyi volt az egyéb anyag – erre nem maradt hely a laphasábokon, az olvasók amúgy is borzadó, majd fásuló idegzetében.

Harsány volt már a jobboldali lapok és szónokok hangja. A „fajvédelem” és az éppúgy idézőjelet igénylő „hazaszeretet” szélső billentyűit verték. Erről egy igét sem. És a kormány és a hatalom valódi birtokosa, a fővezérség, majd a kormányzóság?

A kérdésre már egy év múlva szűk félmondatokkal vagy nagyon bő fenékkerítéssel jött volna a válasz. Akkor még arculcsapásként egyszerű és egyenes volt. A Horthy-rendszer, hogy kellően talpra álljon, a román és a cseh hadvezérekkel, politikusokkal „ellentétes” együttműködést keresett; az itt levő angolokkal, franciákkal, olaszokkal már-már bajtársi szövetséget. Velük most ujjat húzni? Egy fél hadosztállyal világgá űzhették volna a siófoki csoportosulást. Az akkor ötvenegy éves Horthy elegáns volt, jó termetű, arcán a férfierély mintázható vonásaival. Olaszul, angolul, franciául (és magyarul) katonás, illetve tengerészi folyékonysággal beszélt, németül anyanyelvi otthonossággal. Mindenkit megnyert egy bizonyos rangfokozaton túl, a korabeli külföldi beszámolók szerint. A világban forgó gentleman emelkedettségével kívánt nem szót ejteni sem a dunántúli magyar, sem a tiszántúli román, sem a Sajón túli törvénytelenségekről. Jobb oldalán szép, ősz hajú, nagyasszony megjelenésű feleség mosolya hitelesítette tapintatát. Dicsérték úri kézfogásait: kitüntetésként tudta nyújtani, nála hatalmasabbaknak is. De sima is volt. Karrierjét azzal alapozta meg, amivel belebukott: tudott meghunyászkodni.

Miért nem esett lényeget érintő szó eladdig ezekről a világgá űzöttekről még a mi ifjúi köreinkben sem? Noha azoknak, mint láttuk, kettő volt a fő jellemzőjük: hűség a magyar baloldal eszményeihez, és ennek alapján számba vevése minden új igaztalanságnak. Holott nemcsak az örmény méretű „népmozdítás” volt kiáltó tragédiája a történelemnek.

A régebben eltervelt, de a bolsevik veszély hatása alatt véglegesített – sőt még ugyancsak megszigorított – új határokon túl, az „utód”-államok népszámlálása szerint Erdélyben 1 326 000, a Fölvidéken 650 597, Jugoszláviában 467 658 magyar anyanyelvű maradt. Összesen tehát 2 444 255 fő.

Elfogadva azt a valóban százszor igazolt körülményt, hogy a nemzeti vetélkedés légkörében minden népszámlálási statisztika szükségszerűen a birtokon belül levő állam előnyére torzul, ezt a számot az európai demográfia már akkor a „hárommillióhoz” közelítgeti.

A csehszlovák állam népszámlálása szerint 1920-ban is hatszázötvenezernek kimutatott magyar lakosság jellegzetesen határ menti, olyannyira, hogy mintegy ötszáz kilométer hosszúságban szervesen az anyaország testéhez tapad. Romániában s Jugoszláviában pontosan kirajzolható a magyar anyanyelvűek nem egy akkora tömbje, amelynél még kisebbnek is juttatott külön államiságot a történelem. Hogy az emberi jogok védelmét saját maguk lássák el.

 

 

Hogy sem a földönfutók, sem az idegen államiságban maradtak igazságain még a mi megszálltan igazságkereső szemünk sem állt meg, egyszerű oka volt. A Duna-völgyi kisebbségnek valamiféle panaszirodái az egyházak voltak. Most már az ő úgy-ahogy halló fülük sem foghatott hangot. Elfordította szemét erről a retrográd jelenségről – hol szemérmesen, hol ugyancsak különös „belátásból” – a magyar haladás minden tábora is, a kommunisták kivételével; mindaddig, amíg ott is nem mást vettek tekintetbe az irányító szemek.

Olyanféle hitben, hogy magasabbra néz, nézett el e „kérdés” fölött legfájdalmasabb következménnyel éppen a haladás eladdig legmegbízhatóbb élcsapata. Az a polgári réteg, amely a harcos jogérzetében forradalmat vállalt, majd a bukás után külső emigrációba kényszerült vagy belső emigrációba vonult.

A külföldre emigráltak hírlapjai azért kényszerültek egy pissz ejtése nélkül elnézni a Mohács utáni legnagyobb megpróbáltatás fölött, mert ha csak egy odaillő szót ejtenek – lapjaikból egy szó nem jut el az olvasóikhoz, akikre létüket alapozták, s akik most olyan államokban éltek, melyeket e cikkeknek – ha igazat fejeznek ki – ugyancsak bírálniok kellett volna. Komlós Aladár elcsatolt megyéknek nevezett egyetlen alkalommal egy tájegységet. Tanári állásának, majd szülőföldjének elhagyására kényszerült. A kinyomtatott szavakat még tüzetesebb figyelem kísérte. És némította.

Az emigráció liberális és szociáldemokrata vezetői bizonyos fokig jobb ügy érdekében, tán jóhiszeműen lehettek részesei egy kezdettől fogva rosszhiszeműen vezetett politikának, tehát számukra egy végzetesen rossz ügynek. Elszánt ellenségei voltak a Horthy-rendszernek, mely – mint láttuk – egy rövid honvédő háború kudarca után (a cseh és román túlerő s a nyugat-európai szovjetellenes szövetség gáncsvetése következtében) vette birtokba Magyarországot. Voltaképpen harci ellenforradalom nélkül – mert hisz uralmáért harcot sose vívott – nyitotta meg a (még történészek szerint is) ellenforradalmi korszaknak nevezett évtizedeket.

Az emigrációba szorult baloldali politikusok előbb hétről hétre, majd évről évre remélték ennek a most már a szó hamisítatlan értelmében ellenforradalmi rendszernek a bukását.

Külső erőktől remélték. Jóhiszeműen hitték magukat ezek szövetségeseinek. Helyesen hitték, hogy általuk – ha úgy fordul: velük – térhetnek vissza Magyarországba? Ez a hiedelem terjedt el a magyar haladás hazai és utódállami rétegeiben egyaránt. Az érdekek azonosságába, s az így elképzelt együttműködésbe becsúszott ugyan egy hiba, de az is csak évek múlva világult meg. Eleinte még olyan messze szolgáló tekintet is elsiklott fölötte, amilyen Károlyi Mihályé volt. Nem szolgálnám a valóságot, ha a saját ifjúi tekintetemet kivonnám a látóponttévesztőké közül. A magyar haladásnak széles, mondjuk Ady elveivel keríthető tábora a reakciós, sok vonatkozásban joggal prefasisztának bélyegzett „ellenforradalmi Magyarország” megtörésére keresett szövetségest; a kisantant akkori vezető politikusai röviden Magyarországnak, még rövidebben annak a magyar anyanyelvű tömbnek a széttörésére fogadtak szövetséget, amelyet mint „forradalmi Magyarországot” is pusztulásra szántak.

Hogy a szálszövés milyen mély járatú volt, elég a mi akkori kamaszvitáinkat fölidéznem. Voltaképpen már a gyakorlati megvalósítások körül folytak; magában a szemléletben annyira nem volt eltérés. Tudtuk jól, hogy a pécsi bányavidéken a magyar szocialisták önállósági törekvését – a Baranyai Köztársaságot – a belgrádi kormány nem a Petőfi által oly szépen megszentelt világszabadságnak, még kevésbé a bányászok jólétének, hanem csak a bányaprofitnak érdekében támogatja. Ennek ellenére újra és újra megkísértett bennünket (az erkölcsi elkötelezettség vonalán) a teendő lehetősége: hogyan nyújtani oda segítséget? A Tanácsköztársaság földpolitikája Somogyban tapogatott leginkább még népszerű irányt. Hamburger és Latinca tevékenysége jó emléket hagyott, legalábbis a Kaposvártól délre eső pusztákon – ez épp az én „gyakorlatilag is megfontolandó” hírem volt. Ha az ottani – később éppúgy meggyötört – cselédek közé segítenénk áthozni azt a pécsi, bármily körülmények között, de mégiscsak lobogó tüzet? Balatonig fölnyúló határral az a köztársaság még komoly bástya lehet. „Világviszonylatban” is. A siófokiak ellenországával szemben; azt mi ugyancsak nem azonosítottuk Magyarországgal.

Hogy az idő átmeneti, sose érződik úgy, mint az úgynevezett történelmi időkben. A később korszakossá merevülő események a lefolyásuk idején a megduzzadt patakoknál folyékonyabbak a kortársak érzékszerveiben.

Szegi született fölényéhez tartozott, hogy érdeklődésem első szavaira ő megmutatta a verseit. Szép írása volt. A kék kockás nagy ív papiroson már a szemet is megnyerték a lila tintával gondosan letisztázott ódák.

Az elbukott ügy mellett tettek hitet a Menschheitsdämmerung költőinek embersirató lendületével. De Ady átkozó-áldó ragaszkodásával a magyar földhöz.

A költészetben nincs hálás tanítvány. Legkevésbé fiatalkorú. A mester kirívó vonásait veszi át, s így akaratlanul torzképet nyújt arról a maga olvasóinak. A fiatal Szegi verseiben szakaszonként megjelentek a vitorlások, a hajók, a bárkák, a folyók, erek, lápok, a tenger: Ady kedvenc képei. Hatásosan, de túlzottan. Magyarország vízrendszere nyugtalanítóan fjordszerűvé vált. A lírai szenvedély éppily túlfokozottan lobogott bennük, akár az istenkeresés (az istenhiány), akár a hazasiratás (hazahiány) élesztette. Egyik hosszú versében többször refrénként jelent meg ez a sor, mindig elevenre tapintva, főleg mikor élőszóval hallottuk:

 

Uram, Uram, én itt akarok maradni, a szent magyar vizen!

 

Szegi sóváran vágyott Bécsbe, s onnan minél előbb Berlinbe. Azt tartotta a modern szellem európai fókuszának. A Malik Verlag kiadványaiból – főleg Kurt Schwitters versfüzeteiből – tanult németül. Egyikőnknek sem jutott eszébe, hogy a fenti sorok – s a hozzá hasonlók – ezzel bármi ellentétben vannak. A virtuális Magyarországról szólt a vers.

Hogy milyen a valóságos Magyarország, arról Szegivel sem válthattam szót. Valóságosan tapostuk – itthon – a lépésenként botlató-csúsztató talajt; még ezt is átmenetinek éreztük.

Hogy jelenetről jelenetre miként folyt le a filmszerűen gyors dráma, amely a Duna-völgy népeinek sorsát oly végzetes útra vitte, arról pontos képük épp azoknak nem volt, akik azt elsőül és legkeservesebben megszenvedték.

Leszállni készültünk a villamosról. Erőszakkal kellett utat törnünk az ajtóhoz; emberfürt mindegyik lépcsőn. A szokásos tolongás, ingerültség, a szokásos indulatszavak. De ez új volt:

– Fogja be a száját! Vége a piszkos prolivilágnak.

Aztán fölcsattanva:

– Kuss a pimasz prolinak!

A Váci úton; a Váci út derekán.

Szerencsére nem Lusztiggal voltam, s most ismét pénz volt nálam, „olyan”, amelyért – kinek is tartoztam felelősséggel? Elég hosszú kihagyás után kaptam újra megbízást, s hosszú, fontoskodó óvást az elővigyázatra. Ezért hívtam magammal Szegit, anélkül hogy részleteztem volna neki, mi végett; bár hiszen sejthette. Jóleső feszültségben voltunk mindketten.

Összenéztünk, ahogy messzebb kerültünk. Az iménti szitkozódó mellettünk sietett el, megelőzött bennünket.

Semmivel sem volt kevésbé prolijelleg, mint akire ráförmedt volt. Tán még kopottabb annál, ahogy keszeg termetét vitte az öreg levélhordók kacsajárásával. Igaz, aktatáskával fordult be az Elektromos Művek kapuján.

Esteledett, a járdán szemmel láthatóan ugyanolyan a nép. Külsőre ugyanaz a „tömeg”. Csak mintha csontját vették volna. Eltűnt egy fogalom. Őszi erdőkből múlik ki így a madárcsivitolás; másnapos tánchelyiségekből az esti jókedv.

Azokban a keserű hetekben, mikor a szociáldemokrata párt visszavágó tüntetéseket rendezett a kommunisták ellen, az embereket munkaruhában marsoltatta az úttesten; volt, amikor a szerszámokat is kezükben lóbáltatta: mintha azonmód jöttek volna ki a satupadok közül. A célzat világos volt, de a politikai fogás sikerült: mi tartjuk kezünkben a munkásság akaratát. A rendezettebb városrészek körútjain a fölvonulás félelmetes tiszteletet árasztott. A polgárok valóságosan, testközelből láthattak egy szimbólumot. Azt a Tömeget, amely számunkra addig csak a naturalista színművek kulisszái mögül zúgott, s a történetírók és a költők tárgya volt.

Ritkán lehetett így, de szinte szemmel érzékelni, mi a szerepe a szerkezetnek társadalmi képződményben; mitől lesz valami a történelmi corpusban ható szervezet, működni képes szellemi erő.

Mentünk Szegivel; szótlanul, de nyilván egyet gondolva. A városrész, amely a tudatban nem oly rég csupa izom volt, legföljebb amőbamozgást sugallt.

Városszerte ültek a járdán, hátukat a házfalhoz vetve, jó termetű, néha tetejében jól táplált férfiak, ápolt katonaruhában. Csak mellettük a két mankó, s lábuknál a koldulásra odatett katonasipka kiáltotta az iszonyatot, mit mívelt velük valahol egy ütközet. A Váci út szemre semmit sem változott. S valahol mégis valami rettenetes történt vele. És – sose lesz többé a régi?

Eszembe jutott egy vers. Nem idéztem Szeginek, mert soha senkinek egyetlen versemet sem mondtam el.

A versben a több kilométeren vonuló egyenes, két oldalán mocskos gyártelepek és viskók szegélyezte Váci út, mint ócska, rozsdás kardhüvely hevert Angyalföld olajos-kormos sarában, de mint olyan, melyből villogón vadonatúj pallost fog kirántani a Jövő.

Tavaly kelt a vers.

Hogy a változatlan külső alatt miképp lett csonttalan és izomtalan az az egy éve még a világ szemében is (el Párizsig) félelmes erejű test, arról az emlékiratok ma már filmszerűen követhető képsorozatot adnak.

Alig egy hét alatt pörgött le a forgatókönyv a tudatos és a mit sem sejtő szereplőkkel.

Július végén, a tiszai front összeomlásának napjaiban Cunningham, az angol katonai misszió vezetője biztosította Bőhmöt, hogy ha Kun lemond, és a választásokig szociáldemokrata kormány veszi át a vezetést, a román hadsereget nem engedik Pestig nyomulni. A Peidl-kabinet megalakulása után a szegedi kormány Pestre akarta áttenni székhelyét. Ismét az angolok próbálták a közvetítést. Megbízható föltevés szerint az osztályérdeküket a szocialista, liberális koalíciótól is féltő szegedi arisztokraták gáncsolták el a megegyezést. Közben a románok ismét megszegték az antantmisszióknak adott szót, valamennyi eset közül most a legvégzetesebben Közép-Európa sorsára: Mardarescu jelentéktelen gyors előcsapatokkal megjelent a védtelennek nyilvánított Budapesten. Keresztülhúzta a demokratikus átalakulás terveit. A szakszervezetek nem támaszkodhattak semmi hatalomtámogató erőre. De hogy a kormány még a maga védelmére sem rendelt föl legalább egy gyárőrségnyi vasast? Tény, hogy amikor alig egy maroknyi, még csak politikusnak sem mondható kalandor kiűzi a miniszterelnökség épületéből a náluk tán számbelileg sem nagyobb szociáldemokrata minisztereket, a tér másik felét román gyalogság szállta meg, gúlába rakott fegyverekkel.

Budapest végleges eleste, a magyar demokrácia történelmien oly sorsfordító bukása afféle beszivárgással történt, mint 1541-ben Budáé, Izabella királyné udvarának gyászos kapkodása idején.

Történhetett volna másképp? Ugyanakkor, amidőn a szakszervezetek által delegált kormánytagok beültek a miniszteri székekbe – bizakodó arccal, ahogy a csoportfénykép mutatja –, a Váci úton még a Vörös Hadseregnek foszlányai vonultak a város szíve felé, csüggedten, de nem egy szívós parancsnokkal. Egy-két nappal előbb még hátrafordulva tüzeltek a román dzsidásokra. Amerre áthaladtak, a falvakban a tanácsrendszer kompromittált támogatói egy-egy helyen fegyvert kérve csatlakoztak volna hozzájuk, jól megérezve – elég rémhírt hallva –, hogy mit várhatnak ők a fordulattól.

Május elsején a gyárnegyedek talpra állása, elszánt talpra állítása mentette meg a hadihelyzetet; a várost. Az elhatározást Kunfi foglalta elsőül szóba a jakobinusok híres mondatának mintájára, hogy „Veszélyben a haza!”

A május elseji példát augusztus elsején már képtelenség lett volna olyan lendülettel megismételni Angyalföldön. Ezt, bármily keserű a gondolat, vajon a szervezett munkásoknak sem lehetett volna fölvetni? Akárhánynak közülük is volt előérzete – és híre –, hogy mi várhat rájuk.

De van még keserűbb gondolat.

Miért volt éppoly történelmi képtelenség fölvetni a végső védekezés ésszerűségét a polgárok közt, a városnak akár leghaladóbb rétegeiben? Noha ugyancsak működhetett bennük az előérzet, hogy most már a demokrácia, az ő áhított életformájuk éppúgy végveszélyben van.

A középkorban a bástyákra gyűlt a céhek polgársága akkor is, ha a küzdelem eleve reménytelen volt a barbár hordák ellen. Pestnek rég nem voltak várfalai. De ha lettek volna is? Az 1918. október 31-től 1919. augusztus 5-ig tartó „történelmi” idő alatt – a két „forradalom” kilenc hónapjában – a magyar haladó polgárság még figyelemreméltóbban ment át azon a különös folyamaton, hogy előbb üde-serény izomműködést mutatott, aztán pedig olyan csonttalant, mint valóban az amőbáé.

Könnyű vigasz lenne a történelem kínálta vigasz: ez is, az is nem csonttalan, hanem csak gyermekcsontú volt, gyenge még a fölnőtt cselekvésre. Még kevésbé olyan rendkívülien nehézre, aminőre azok az idők állították a nép felelőseit, a nemzet bizalmijait. S a másik önvigasztaló mentség – vagy csak mentegetőzés –: még azt a gyenge csontozatú, satnya izomzatú testet is érte nemrégiben néhány megrokkantó próba. Legjobbjai ugyan Párizsig, Londonig tájékozódtak (segítették Nyugat felé a nevezetes kompországot); de nagy tömegeiknek a nyugati nyelv a német volt; a kispolgári államot és a szociáldemokrata munkásmozgalmat egyaránt német mintára képzelték el. A német irányítású „Mitteleuropa” körükből kapott legtöbb visszhangot.

 

 

Az első világháború végén Magyarország vezetőinek – vagyis akikre a vezetés szakadt – két hatalmas kérdéssel kellett szembenézniök. Az elnyomott osztályok sürgős joghoz juttatásával; a nemzeti kérdés egyszerre égetően sürgető megoldásával. Ez most mint a magyar anyanyelvűek jogvédelme jelentkezett.

Az országvezetés addigi birtoklóit nem az új rétegek ereje vagy ezek vezetőinek okos fölkészültsége űzte el; a hadszíntéri ellenség idáig ható, alapokat rázó ágyútüze.

A kirívóan eltunyult magyar feudalizmusnak és éppoly kiválóan friss falánkságú kapitalizmusnak ellentáborai – a polgári és a munkás-paraszt szervezkedések – nem adtak kellő számban olyan férfiakat, akik ezeket a kérdéseket megoldhatták volna. Polgári részről csak Jászi és szűk köre gondolta végig ezeket. De előre látni? A kudarc, még tüzetesebb szóval a fölsülés, egyszerre volt – ne enyhítsük továbbra sem az anamnézis majdan tán még gyógyhatású szavait – nevetséges és siralmas.

Már januárban veszélyesen eltávolodott, aminek történelmileg ikerszövetségbe kellett volna fonódnia: a népvédelem és a nemzetvédelem; a föltörő osztályok küzdelme, és a kintről barbár széttörésre szánt magyar etnikum bár kétségbeesett harca a becsület, az emberi méltóság megmentésére, a jövőbe való átmentésére.

Az viszont tán nem kíván már tüzetesebb boncolást, hogy a Tanácsköztársaság létrejöttében miként közelítette a két alapkérdés megoldása egymást. A megindult honvédő háborúnak voltaképpeni magva, hogy a környező imperializmus követelte határok közt az ország gazdasági működését, s vele a dolgozók emberi életét a polgári és szocialista gazdasági szakértők egyaránt képtelennek nyilvánították. A proletár osztályharc e pillanatban emberi-nemzeti szabadságharc lett.

A magyar haladás szellemi életében most, az augusztusi bukás után vált ketté végzetesen – évtizedekig tartó (s romboló) tudathasadással – az, aminek pedig szorosan együtt kellett volna maradnia.

Vagy most kellett volna megkísérelnie az összeforradást, ha eladdig csak fogyatékosan volt meg. Ez alatt a kilenc hónap alatt az ország törvényes vezetése a haladás embereinek kezében volt. Az elég tág körű baloldal éppoly tág együttműködésének embereire várt a cselekvés. A Láznak ifjú seregére, Csaba új népére!

Épp csak nem azt a mezőnyt kapták meg, nem azokat az eszközöket, melyeket Ady nemzedéke végső reményként villantgatott.

És „semmit sem tehettek” – most szakadhatott föl élményszerűen a híres verssorból a jaj: semmit sem tehettek.

Az idő diktált. A verset, A magyar Messiások-at kétféleképp lehet érteni. Mivel képzavar nélkül Messiás csak egy élhet, az első értelem csak az lehet, hogy Ady magyar múltunknak arra a néhány nemzeti hősére gondolt, akik koronként meg akarták váltani ezt az országot; de hát még kereszthalállal sem szerezték meg az üdvöt, tehát csak Messiásvállalkozók voltak.

De Ady korszaka (mely hatás dolgában nem zárult le Ady halálával) a másik értelmezést vállalta és hangoztatta, a képzavart. Hogy Messiás milliónyi lehet, sőt kívánatos, de még tisztesség és logika dolga is, hogy akár milliónál több legyen, mert mindenki Messiás itt, aki meg akarja váltani ezt a népet.

Nem váltatták meg, s most már csak az maradt (a képzavar folytatásaként), hogy miként viselkednek az üdvtelen kereszten, mit mondanak; itt annak, aki elhagyta őket, s ott azoknak, akik követték őket, tanítványként fölkerekedvén az igék hatására.

Azáltal, hogy a magyar progresszió jó része vak kényszerből vagy hiszékeny számításból oly fokban hallgatott a magyar néptömegek nemzeti jogainak sérelmeiről, pogromig fajuló üldöztetéséről, a nemzet ügyének látványos védelmét a reakció szinte kizárólagos birtokául engedte. A természetes nemzeti érzésnek ezt a húrját a Horthy-rendszer kezdetben egyáltalán nem érintette. Később is csak óvatosan, a húr hangját teljesen Párizs felé irányítva: a békekonferencia tagjainak megvilágosítására s meglágyítására. Az igazság érvényesítése lehet taktikai dolog. Az igazság képviselését, mely erkölcsi kategória, nem lehet akár rövid időre sem szüneteltetni. A szüneteltetés itt átengedés. Ez történt.

Az emberi és nemzeti szabadságjogok védelme, amely világszerte a haladás élcsapatának hagyománya volt, elvakult maradiaknak adott eszmei fegyvert. A magyar klasszikus költészet bibliája, de még a jakobinus Petőfi és a jaurèsista Ady könyve a húszas évek ifjúságának szeme előtt tépetett ketté; elég különös felosztásra. Az egyik fél csak a nemzeti szenvedélyt harsogta belőlük világgá, a másik csak a szociálist. Mindkettő alibiként. Miközben a némaságra kárhoztatott nép századok óta nem látott kiszolgáltatottsággal szenvedte a most egybekapcsolódott kettős kínt, a nemzetit és a társadalmit.

Ebben a homokviharban a legjobbak is csak tapogattak. Nemegyszer a szakadék felé. Kezdetben még olyan egyenes jellemek, a jó hagyományok olyan neveltjei is, mint Babits, Jászi, Károlyi, porszemet kaptak a szemükbe; könnyet töröltek, hogy utat leljenek.

Érzékelhettük, milyen eredők összejátszásából – összejátszatásából – rendezkedett be, rendezte helyre erőszakszerveit a feudális-financiális reakció; hogy milyen történelmi gyászesemények nyomán sarjasztották ki olyan szellemi ragályok csíráit, melyeket az európai fölvilágosodás már a föld alá taposott. Az eredőket a békekonferenciák kis és nagy eszközű imperialistái szolgáltatták. A fertőzött levegő a magyar Vörös Hadsereg csatavesztései folytán dőlt az országra. Ezek a csaták a magyar fölvilágosodás hadaira is, árnyalatra való tekintet nélkül, végzetes bukást jelentettek. Kik futottak külső, s kik húzódtak belső emigrációba, az emberveszteség azon mérhető.

„Magyarország, mely 1919-ben elsőként lett fajvédő ország”, és „a fasizmus előtt fasiszta állam” –: az ilyen mondatok első megfogalmazóinak persze bajosan jár ki a jóhiszeműség menlevele. Még öntudatlan terjesztőinek hevülete is leleplező elfogultságra utal. Mert gondolhat el józan elme olyat, hogy egy ország – egy ország népe – egy nap alatt, egy ellenséges betörés másnapján eszmerendszert cserél? És mert ki ne tudta volna akkor, hogy a csaknem kivétel nélkül nem magyar származású „fajvédő” tábor kinek nevében uszíthat? És hogy mi volt lényegében a fasizmus? A henyén, de a csak lazán is odavetett mondatokból tömör, szívós rágalmak keletkeznek. Ma már tudjuk, hogy valóság helyett mit tartalmazott például az a mondat, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt. Évekig vetett gonosz, bűnösbélyegző bibliai átokfényt tíz-egynéhány millió emberre – kik eresztették föl, bár ügytudatlan felelőtlenségből? A hosszú röppálya, melyet befutottak, jellemezheti, milyen hatásúak lehettek azok a mondatok, melyek annak idején elsőként szálltak föl, hogy a magyar anyanyelvűek közösségét a világ előtt úgy ábrázolják, mint azonost a nem külső fondorlat nélkül rászabadított uralmi gárdával.

Mármost mentő vagy súlyosbító körülmény vajon, hogy ilyen fogalmazások a legjobbakat megkísérthették? És idő kellett még ezeknek is, hogy saját szavaikat mérlegeljék, egykori véleményükkel szembeszálljanak, akár hitükből eltávolítsák a hiedelmet.

 

 

De… „mit jelent egy nemzet? Semmit! Mikor a világ sorsáról van szó. Nem hazafiságra tanít bennünket az Idő, Emberiségre tanít.”

Babits írta ezt, 1919 elején, Ady haldoklásának napjaiban, Ady lendületével: mintha az a megnémult nyelv szólna.

„Legyünk férfiak és mondjuk ki nyíltan: igenis, vétett a nemzet az emberiség ellen! Vétett, mert gyenge volt; mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz megszokásból az Emberek szabadsága és a népek jogai ellen szövetkeztek.” Babits a világháborúról beszél.

Ady nem így fogalmazott volna. Nem volt költő, aki nála kegyetlenebbül tartotta számon, s vágta valaha is a nemzet arcába fajtája hibái mellé a bűneit. Az a bénuló nyelv megrendítő dadogásával – kell-e ismételni, mit vallott? Forradalmi lázának csillapítására hozták a népre a háborút „sírjukban is megátkozott gazok”. Jászi hitében élt haláláig maga Ady is. Ez a hit épp akkor omlott össze semmivé.

De mindezt Babits is szónoki kérdésként és fölkiáltásként írta le. Sok mindenért megfeleltették, egyidőben ugyancsak ellentétes vádak alá helyezve. Nem lévén semmi stratégiai érzéke az úgynevezett irodalompolitika bozótosában, percnyi váltással lőtték rá, hogy klerikális, defetista, reakciós, nemzetközi forradalmár és sovén hazafi.

Ennek a cikknek alapgondolatáért kapta a legfolyamatosabb kereszttüzet. Elszánt európaiként próbálta végiggondolni, amit fölvetett. S amit akkor már – mert e téren ő is mesterének vallotta – Jászi sem tudott végiggondolni.

„De hát mi vétkeztünk-e igazán: mi, a nép? Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-e egy népet eltüntetni?”

Mert a cikk voltaképpen a Szózat Vörösmartyjának rémlátását igazítja – még sötétebbre.

 

A sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körül…

 

De – Babits előérzete szerint – nem gyászkönnyel a szemükben, hanem kárörvendő vigyorral ajkuk körül, hogy mit kaparinthatnak meg.

Mi vajon Babits vigaszszava mégis a könyörtelen egyenességgel végiggondolt gondolat végén? Logikája félelmetes.

„Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza! és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús »hazafiak« estek: akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei. Ezeket pedig senki el nem veheti: mert ezek bennünk vannak! És ez a mi hazánk, ezek a közös emlékek, ez a szellemi levegő, amelyben élünk: és nem a holt földek! Ez az, ami lelkünk földje és otthona – nyelvünk, gondolataink és emlékeink – amelyen kívül nincsen számunkra hely, a haza, melyben élnünk és halnunk kell… Nem meghalni kell ezért a hazáért, hanem élni: mert a haza nem a halálunkból, hanem az életünkből él. És ha igazán igazságtalanok velünk más népek: ezt a hazát tőlünk el nem vitatják: nincs okunk gyűlölködni érte és bosszút koholni: mint a másik hazáért, a földért.” Szent igék. Mindenkinek ezt kell vallania. Ha az ellenség is ezt vallja.

A catholicum egy voltaire-iánus megszállottja vallott így. A magyar haladás törzsgárdája hitte és vallotta ezt.

Utolsó heteinek delíriumaiban a jajongó Ady nem a saját sorsát féltette, hanem – mint tudjuk – Erdélyét. A földet tehát, az érinthetőt, a taposhatót. De most Ady gárdája is arra tekintett, amerre Babits. Sőt Babitsnál is arrább, a nemzetköziség reményébe.

A gondolainak és hitnek az a szép épülete, melyet Babits a maga európaiságának és erkölcsi katolicizmusának, és még hány „örök” eszményének tanítása nyomán oly logikusan fölépített – idézzük föl, mivé omlott össze négy hónap tényei alatt? És mit temetett maga alá?

Babits maga mondja el.

Századról századra a magyar költészet csúcspontokon hullámoztatta tovább a füstölgő romok közt bolygó Jeremiás hangját.

Babits ez évi nagy őszi verse, A könnytelenek könnyei úgy sorakozik ezekhez, hogy még följebb viszi a szólamot. S aki ezt mondja, már ezen a maradék földön veti meg lábát, hogy küzdjön az igazságért, nem hagyva eljussolni már az eget sem.

 

Valljatok magyar csillagok, védjétek a magyart. ........................ Oh mécsünk nem világított: házunk’ gyújtotta fel s gyűlölet pokla lett a hely, hol élni, halni kell.

 

S azok vajon, akik elűzetve a földdarabról, hol élni-halni kell, mit vittek tovább mécsesükben az egykori lángból, s miképp őrizték meg az idegentáji viharokban, amidőn csak az emlékek, a gondolatok: az eszmények állnak össze valamiféle mozgó hazává? Illetve tartományokká, mert hisz az a „szellemi levegő” éppúgy szétdarabolódott.

„Én vagyok az igazi hazafi! Nem Horthy!” – adtam már egyszer gyors tollrajzot: hol s milyen körülmények közt s milyen mondatomra válaszul csattant így föl előttem Kun Béla oly erővel, hogy folyni kezdtek a könnyei. Akár én, akkor már ő is tudat- és eszmezavarónak ítélte azt a (amint érthettem, helyeslése nélkül) megfogalmazott jelszót, melyet a magyar párt (vagy annak bécsi frakciója) a húszas évek végén kiadott a hazai revansista mozgalmak leleplezése végett. Valóban kétségbe lehetett vonni, vajon az akkor már erősen kibontakozó irredenta propagandának osztályelnyomó alapszándékát rögtön átlátja-e az a munkás, aki a kezébe titkon odanyomott röplapocskán ezt olvassa: „Le a revízióval!” Hogy „tömegnyelven” is elsősorban a szavak igazi jelentését kellene megvilágítani, vagyis hogy valaminek az újra átvizsgálása önmagában még ellenforradalmi tett, abban Kun nem követte gondolatomat.

Abban még kevésbé, hogy akár az irredenta szóban előbb az tisztázandó, hogy mit kell visszaadni, mikor, kinek és miképp. Ne essünk mi sem a szavak fetisizálásába, – mert mikor jutunk el akkor a valóságtartalmuknak megvilágításához; vagyis igazi leleplezésükhöz? Ne nézzük le a tömegeket! De hisz – éreztem – ekkor már fölösleges volt erről a vita. Voltaképpen a volt külügyi népbiztost mint azoknak a népsorsdöntő hónapoknak (ezt ő is így látta) szemtanúját és szereplőjét beszéltettem volna őt is. Abban közös volt a vélemény, hogy nem egy, hanem négy-öt nép sorsa dőlt el, ha ugyan nem egész Közép-Európáé, az alatt a háromnegyed év alatt.

 

 

A nemzeti öntudatosodás európai hulláma aránylag (más népekhez viszonyítva) szerencsés pillanatában érte el a magyarságot. Melléktermékként egyben a népi öntudatosodást hozta, az egyenlőség eszméivel. Széchenyiben, Bölöni Farkasban, Wesselényiben, Eötvösben, Kazinczyban, Bacsányiban, Szalayban, Szemerében – vagyis a nagy nyugati utazókban – nyoma sincs nemzeti türelmetlenségnek. Sőt Wesselényivel, Kemény Zsigmonddal, majd Mocsáryval, Grünwald Bélával az akkori Magyarország nemzeti kisebbségei pártján olyan harcosgárda alakul ki, amely nemcsak alibiként állítható szembe a századvég sovinizmusának korlátolt türelmetlenkedőivel, vétkes erőszakoskodóival. Jászi Oszkár méltó folytatója volt annak az Európát járt gárdának. Folyóiratát, a Huszadik Század-ot nyugat felé tekintve keresztelte el. A Wesselényi-örökséggel nyitott új korszakot, s rögtön egy nemzedék legjobbjai szegődtek szellemi útjára. A gyakorlati út katasztrófája, a már nemzetiségi miniszter Jászi nevezetes aradi kudarca egy nemzedék tudatát rázkódtatta meg. Mit szűrt le ebből legbensejében Jászi, a már csak töprengésre maradt évtizedeiben?

Csécsy Imre galileista diákként rövid ideig titkároskodott Jászi Oszkár mellett. Egy életen át adott vigasztaló példát a hűségről, egy eszme és egy ember iránt. Közvetlenül tapasztalhattam. Visszatértem után Magyarországra, az ő révén jutottam szerény hivatalnoki állásba (és a Huszadik Század híveinek szűk körébe), ahol végül már csak ő vihetett hangot, mint a születésétől fogva haldokló Századunk-nak utolsó szerkesztője és törik-szakad kiadója. Hol nyílt, hol titkos levelezésben állt a külföldön élő Jászival. Így nemcsak arról kaptam jó hátterű képet, hogy mit tett Jászi még itthon a nemzetiségi kérdés megoldásáért, hanem mit még az emigrációban. Már a háború után Csécsy Imre leánya, Csécsy Magda közvetítésével ért a megtiszteltetés, hogy Jászi eszmecserére hívott, Párizsban. Ő néhány hét múlva Amerikába visszakészült. Magam is út előtt álltam, vissza Magyarországba, ezúttal sem könnyű szívvel; olyan esetleges faggatások miatt, melyek célját és következményeit a kérdezett nem tudta eleve.

Ablakával udvarra szolgáló kis szállodai szobában beszéltem Jászi Oszkárral, életemben először és utoljára.

Ismeretlenül is a nagyon régi ismerősök meghatottságával szorítottunk kezet: világ választott el egymástól bennünket, de gondolataink nagyon sokszor találkoztak. Fölgyújtotta a villanyt.

Ez hát az az arc, melyről csillagsugárzást olvasott le egy kudarcaival is hősi polgári elit. Amelytől Ady és Károlyi a tudomány jósigéit várta. Megilletődve ültem le Jászi Oszkárral szemközt.

Maga elé irányítatta a lámpát, a keze alá: egy kis zsebnaptárszerű könyvecskét vont ki a zsebéből. Már az a szokása, mondta, hogy beszélgetése kulcsszavait rögtön papírra veti. Nem bízik az emlékezőképességében, viszont velem a magyar állapotokról óhajt őszintén beszélni, pontos adatok és tüzetes véleményem lejegyzésével; tanulmány lehet belőle. Nekem még (és már) akkortájt is hosszú szépírói fejezeteket kellett papírra vetnem, hogy egy-egy adatot és véleményt pontosan írásba tegyek, főleg tanulmányban. Értékes embernek öregkorában is marad férfias fény az arcán. Ritkán láttam mélyen művelt embert a gyanútlanság ilyen magaslatán.

Volt nekem annyi kérdeznivalóm tőle, mint neki tőlem. Így a beszélgetést az ő múlt- és jelenbeli véleményére igyekeztem fordítani. Szerettem volna megkímélni, letéríteni a jegyezgetésről. De a kérdéseimet is följegyezte, mint jellemzőeket. Föl azt is, hogy mi érdekel amerikai meglátásaiból. Így végül egészsége felől érdeklődtem. A szobaasszony behozta a teát. Nem tölthette ki. Vendéglátómnak saját eljárása volt a teaágy, majd a forró vízzel fölöntött tea elkészítése a megmelegített csészében. Ezt magyaráztattam el.

Már a búcsúvétel előfutamaiban megilletődve emelte föl fejét arra, hogy valamikor egy Sárvíz melletti falu földes padlatú szobájában egy diák idézeteket írt ki (és kommentált) az ő egyik (pályakezdő) könyvéből, a Művészet és Erkölcs-ből. Öregesen reszketeg kezébe vette a kis noteszt, a ceruzát.

A hajdani könyv kapcsán terelődött a szó arra a felelősségre, amely egy eszme akármilyen (tehát nemcsak művészi) megformálóit terheli, ha az az eszme pályát kezd, fölnő s fölnőttként cselekszik is, önállóan. De mégsem önállóan! Mert hisz nemzőjük mégsem engedheti teljesen szabadon. A világ elvárja tőle, hogy rájaszóljon, ha neveletlenkedik; tagadja meg, ha elvadul. Milyen szép volt növendékeszmének a Keleti Svájc, hát még a kossuthi konföderáció megújított terve! Micsoda társaságba keveredett! Még a „határok spiritualizálódásának” kisütői is afféle gyámfiuknak fogadták volna. Nem kellett volna már csak a jó hír kedvéért keményebben tisztázni a fogalmakat? – „Ön, aki a nemzeti és nemzetiségi, sőt felekezeti torzsalkodásokat oly élesen látta és bélyegezte meg egykor… Ha ön és önök továbbra is au-dessus de la mélée hirdetnek igét, nemcsak hazafelé (a határon innen és túl), hanem a világ felé? Elsősorban a hozzánk legközelebb eső világ felé? Nem lett volna-e morális föladat, hogy…”

Abba az álkérdésbe bonyolódtunk bele – pontatlan kifejezéseim folytán –, hogy az eszmék vagy a néptömegek sorsáért érezzen-e mélyebb felelősséget a szellemi embereknek az az együttese, amelyben a moralisták és művészek során ott vannak természetesen a visszhanggal rendelkező politikusok és a fuvalomhalk lírikusok is.

Tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Szavak helyett ezt azzal fejeztük ki, hogy a szokásos kézfogáshoz a második szorítás után mindketten odatársítottuk a bal kezet is.

Jegyzett ő később valamit abba a zsebnaptárba? Rám még azon az este az az írnivaló várt, hogy a pesti Szabad Szó-nak tudósítást készítsek. Aki az akkori fejtegetéseimet ismeri, fölidézheti, miféle eszmeközösséget képzeltem el a magyar baloldal számára. Beleértettem ebbe Jásziék csoportját. Nem ellenségesen, hanem egy korszak összehangoló lezárásaként akartam lejegyezni jó egynéhány olyan mondatot, mely beszélgetésünk alatt fogamzódott meg bennem. Az ő útjukról, majd a mienkről. Az igealak először többes szám harmadik személyű volt, azzal a kezdéssel, hogy: önök.

Már az utcán többes első személyre cseréltem ki, hisz nem volt jogom kivonni saját magamat sem a mondatokba szorult vád alól; még kevésbé az alól, hogy ne baloldalinak számítódjam. Hovatovább ellenérzésünk a levert forradalmak utáni magyar rezsimekkel szemben háttérbe szorította együttérzésünket a magyar néppel. A gyűlölet nemcsak a szerelmi szenvedélyben összehasonlíthatatlanul szárnyalóbb a szeretetnél. Ez a hulláminterferencia azok esetében fordult végzetesre, akik megfeledkeznek arról, hogy a népbarátoknak tűzön-vízen át a nép barátjainak kell lenniök. Majd pedig tűzön-vízen át a nép ügyszolgálóinak, főképp, amidőn már e minőségükben eszik annak kenyerét. A gyűlölet összehasonlíthatatlanul tartósabb is a szeretetnél. Lélektanok és egyházak kínálnak gyógymódokat az egyénnek. De miképp érhető el, hogy egyszeriben tízezer- és tízezerszámra föloldódjék a gyűlölet, amely egy rezsim gyűlöletéből egy nép iránti ellenszenvvé válva tartósulhat, akár tudat alattian? Erről szólt volna az a cikk, amely végül a Válasz-ban sem jelent meg.

 

 

A korszaknak vannak írásbeli dokumentumai. Hitelességüket az igazolja, hogy az azóta eltelt időszak röntgenfénye az események csontozatát már jól mutatja. Támogatja e dokumentumok megbízhatóságát az a vizsgálat, amelynek alávetette őket igen fontos intézkedéseik megtétele előtt földrészek sorsát felelősen intéző diplomácia és vezérkar.

Ránk nézve e korszak francia külügyminisztériumához küldött titkos (de a diszkrecionális idő letelte után nyilvánosságra bocsátott) jelentések s azok értékelése a legtanulságosabb. Főleg melyek a vörös honvédő háború megindulásának okairól és befejezésének előkészítéséről nyújtanak valóban csontig világító képet. Legtöbb jegyzéket Prága és Párizs cserél.

Alapjában ad ízelítőt ezekről az a mód, ahogy Károlyit jellemzik, a nyugatiaknak bemutatják, lefestik. „Helyzetképet” készíteni ilyen iratokban igen körülményes; a helyzet mindig homályos és változó. Egy személyről annál egyszerűbb a rajz. Azt már egy-két mondattal élesen lehet körvonalazni, s hozzá tartósan.

Párizs és a függetlenségét visszanyert, a már demokratikus Prága közt rögtön megteremtődik a diplomáciai kapcsolat. (Pest és Párizs közt csak a Clémenceau-jegyzékkel.) A prágai jelentések Károlyit kezdettől fogva úgy ábrázolják, mint akivel a magyar arisztokrácia át akarja menteni – egyenesebben kimondva – át akarja lopni oligarchikus hatalmát. Ez a gróf csak kiadja magát demokratának: valójában osztályának ügynöke, célja egyebek közt a nemzeti kisebbségek további elnyomása és meggyötrése.

A nevezetes belgrádi találkozót túldramatizálta népszerűsítő történetírásunk. Franchet d’Esperay legalább helyesen ítélte meg Károlyi személyét, és a vele közölt katonai diktátumai – bár azok maradtak volna meg! Károlyinak volt némi tekintélye Franciaországban. Hitele is: bátor háborúellenessége, mindenkori szembehelyezkedése a német terjeszkedéssel némileg ismertté tette nevét a publicisztikában is.

Beneš és Masaryk köre érezhetően e helyzet-tudva nyomta meg a tollat. S az ecsetet.

Mindez már a korszak másik hiteles dokumentumával kapcsolatban lesz igazán figyelemreméltó. A kor helyes átvilágítására onnan jön a másik fény. Károlyi emlékirataiból. A két sugár találkozása alatti kép ámulatba ejtheti a történetírót. Még inkább a szépírót.

Egy gróf, akinek a címerében a korona nem is kilenc-, hanem tizenegy ágú, mert egyik őse némely hagyomány szerint már szentföldi keresztes háborúban is vezér volt; aki ifjan oroszlánvadászatok, kártya- majd kardpárbajok hőse és végül regényes főúri házasságé; aki daliásan karcsú (190 cm) termetű, érdekes arcú férfi; három európai nyelven beszél anyanyelvi szinten, s tájékozott művészetben, tudományban egyaránt; aki egyszerre csak majdnem százezer hold kitűnő földjét osztani kezdi (ingyen) a nincstelen parasztoknak, s hozzá kastélyait s palotáit is a köznek ajándékozza – vajon melyik szépíró nem fordulna Dosztojevszkij vagy Freud zsenijéhez tanácsért, mielőtt alakját papírra rögzíteni akarja?

Egy szemernyi nem volt Miskin herceg alkatából Károlyiban. A megtestesült racionalizmus volt, a két lábon járó józanság. Vasakaratáról s a konok dacról, mellyel akár percnyi céljához ragaszkodott, testközelből is folyton tanúságot nyújtott. Szikrázó elméjű volt, született causeur, ő, a született beszédhibás. „Farkastorokkal” kínlódva szónokolt; egyfajta dadogást legyőzve ontotta a szellemességet, a megfigyelés telitalálatait, az ártalmatlan humor és a hegyes gúny nyilait. A szívbeli pacifisták biztonságával volt könyörtelen harcos.

Épp csak tán túlságosan jóhiszemű volt; fölvilágosult mostohaanyja nevelte, és kitűnő feleség tartotta meg annak. Hetvenéves korában befejezett emlékiratainak, mivel előbb angolul jelentek meg, mint magyarul, ezt a címet adta: Faith, without Illusions. Hit, illúziók nélkül. Jellemzőbb lett volna talán mégis így: Hit és hiedelem.

Politikustársait – jól nevelt arisztokrataként – egyenrangúan kezelte. Többször beszélt Masarykkal és Benešsel még 1919-ben; vagyis amikor a róla írt – az őt lefestő – diplomáciai jegyzékeken éppen csak megszáradt a tinta.

„Masarykban megvolt a nagy ember egyszerűsége. Modora közvetlen volt és mentes minden olyan modorosságtól, amely gyakran jellemző az alacsony sorból magasra emelkedett emberekre. Egyszerű származását, kocsis apját maga és fia, Jan is gyakran és büszkén emlegette. A lélek és a szellem arisztokratája volt ő, akit semmiféle társadalmi állás nem változtathatott meg.”

„Ez a nagy européer, mint meggyőződéses liberális és demokrata, ellenezte, hogy a tisztán magyar népességű területeket a lakosság hozzájárulása nélkül Csehszlovákiához csatolják. Bevallotta nekem, hogy a magyar lakta Csallóközt és Komáromot az antant kéretlenül adományozta Csehszlovákiának. A csehek ezt természetesen nem utasíthatták vissza, Masaryk azonban kijelentette nekem: »Ezeket a területeket egyszer majd vissza kell adnunk Magyarországnak, de nem adjuk vissza olyan reakciós rezsimnek, amely a Habsburgok visszahozatalára törekszik.«” „Nem éreztem azt, amit Benešnél, aki ugyancsak elismételte ugyanezt előttem, de nála pusztán ürügy volt.”

De rajzoljuk csak tovább Károlyi jellemét. Ha Károlyi válaszul erre pusztán azt kéri, ismételje meg ezt a véleményt és kijelentést (bár célzatosan) a két politikus nyilvánosan is, attól ő azon nyomban súlyt kap a nemzetközi politikában; Magyarországon pedig – megtisztulva a rágalmaktól és a lefitymálástól – ismét vezéregyéniség lesz, patrióták irányító csillaga. Olyan tábor gyűjtője, amely legsikeresebben szembeszállhatott a Habsburgok visszatérésével. Amelytől mellesleg az akkori magyar rezsim: a Horthy-udvar féltette a maga hatalmát annyira, mint Masaryk.

De maradjunk még csak Károlyi arcképénél. Nem első esetben adta példáját, hogyan mívelte ő a lovagsisakos riposte-ot. Évekig nem válaszolt a mocskolódásra, mely amiatt érte, hogy márciusban „átadta” a hatalmat, s arról még kiáltványt is intézett az országhoz. „Nem tártam föl az igazságot ezzel a hamisítással kapcsolatban, mert attól tartottam, ártok vele azoknak, akik az általuk elkövetett hibákért már amúgy is Horthy börtöneiben szenvedtek.” Vagy külföldön ismét mint szociáldemokraták akartak pályát folytatni. Azért vette magára a szégyenköpenyt még az Arbeiter Zeitung által kért cikkében is. Itt a nem nemes játszma főszereplőjét, azt a Kunfit mentesítette, aki most az osztrák pártban haladt új lépcsőzeten. A szabály azt kívánta volna, hogy – sakkhúzás után sakkhúzás – a cikkre most Kunfi álljon elő, hogy a vádlottról most legalább félig ő vegye le az ódium csúf köpenyét. Milyen ügy érdekében állta meg Kunfi, hogy ezt ne tegye? Addig állta, mígnem – ez a találgatás – ez taszította öngyilkosságba.

Lovagi tornák vívószabálya volt: elsőbbséget adok az ütésre, és akkor ütök, ha megkaptam rá: te következel. Károlyi minden mérkőzésben dermesztően személytelen. Hiúságmentes önzetlensége oly fokú, hogy ennek magyarázata valóban lélektani föladat. Az ember, aki testközelből árasztja a rendkívüli egyéniség jegyeit, a közélet arénáján mindig személyét rejtve, az udvariasság páncélzatában jelenik meg. Láttuk, hazai ellenfelét célozva sok emigráns végül hazáját is ádázul lövi, eredményesebben, mint a tüzér a saját faluját, ha úgy fordul. A frankpör idején a világ minden rotációs gépe megannyi ágyúként állt az emigráció rendelkezésére. Ki óvhatta még ilyenkor a szülőhelyét? Károlyi mindig úgy célzott – ezt közelről láthattam –, hogy pontosan csak a nemzet ellenségeit találja és soha a nemzetet.

Azt kell hinnünk: Masaryknak és Benešnek sejtelme sem volt, ki ül velük szemben a hradzsini szép palotájukban. Azt hitték – a tudós humanista és a remekül tájékozott, de nem tájékozódó demokrata –, hogy átlátnak rajta, csak ködalakot látván.

De fejezzük be a Károlyiról kezdett portrét. Milyennek látták őt az emberek? Az emigrációban se nagyon másként, mint otthon.

„Szakadt az eső azon a februári napon, amikor birtokaimat fölosztottam. A távolból is összegyűlt parasztok nagy esernyők alatt álltak itt, mélyen barázdált arcukról a meglepetés, a csodálat és a gyanakvás valami leírhatatlan keveréke sugárzott felém. A kápolnai földosztás után olyan legenda keletkezett, amelyben én valami Tolsztojhoz vagy Gandhihoz hasonló alakként szerepeltem. Pedig erre nem szolgáltam rá. Én semmiféle áldozatot nem hoztam, minthogy sohasem volt érzékem a tulajdon iránt. Ez az érzés inkább a burzsoáziára jellemző, amely saját erejéből halmozta föl vagyonát. De még saját osztályom köreiben is arról voltam nevezetes, hogy a legkevésbé sem kötődöm, ragaszkodom a tulajdonhoz. Így tehát az én úgynevezett nagylelkűségem nem volt érdem. Mindig jobban szerettem adni, mint birtokolni.”

Hogy mit adott át, arról évek múlva, már hazaárulási peréről emlékezve ejt mellékesen egy rövid mondatot: „Birtokaim értékét eredetileg százmillió aranyforintra becsülték.”

Megengedhető tán a föltevés, hogy ilyenfajta paraszti meglepetéssel és gyanakvással nézte Károlyit a Hradzsin dísztermében már szemtől szembe az egyszerű kocsis fia és főmunkatársa, az egyszerű eredetére éppoly büszke plebejusszármazék. Nyilván ők is a hagyományos főurat látták benne, akit az arisztokrata élcek szintjén lehet orránál vezetni, lócsiszári módon átejteni. Amilyennek Károlyit (hisz még raccsolt is) Horthy udvara ábrázolta, de hiszen még a magyar haladás néhány köre se másként. Holott Károlyi nem volt arisztokrata „jellem”; sajátos akaraterejével a kor egyik legkövetkezetesebb demokratájává alakította magát, majd ennek folytatásaként Európa egyik legegyenesebb vonalú szocialistájává. De mit láthatott ő azokban, akik ily hamarin átláttak rajta, azaz fölülről néztek rá, mégpedig – különös ellentmondásként – azért, mert eredetileg alulról néztek rá? Aki pedig – ezt meg már a történelem igazolta – Közép-Európa korabeli politikusai közül tudatos képességei ráadásául kiváló ösztönnel és előérző tulajdonsággal rendelkezett, hasztalanul: fölhasználatlanul.

A politikus Károlyinak mindazonáltal volt egy alapvető fogyatékossága. Nyilván mágnásneveltetéséből eredt. Jó emberismerő volt, s ezt a magasrangúak közt lovagi finnyássággal gyakorolta: nyomban fölvette a neki dobott kesztyűt; rögtön elfordult, egy életre elzárkózott attól, akin szippantásnyi neki nem tetszőt érzett. De – ebben hibásan értelmezve a demokráciát – lefelé a kiáltó emberi csalárdságra sincs szava, és a félrevezetőire, a néha nagyon közönséges „átejtőire” úgy néz, mint hazudozó lovászára, burnóttolvaj lakájára Sévigné vagy Saint-Simon valamelyik márkija. Íme, egy klasszikus hűvösséggel remeklő tollnak emlékezeti rajza egy történelmi pillanatról.

Van még azidőtt arra is terv, hogy Károlyit moszkvai közvetítéshez kérjék, Leninhez. „Néhány nappal később azonban Tuhacsevszkijt megállították Varsó előtt, Lengyelországgal megkötötték a békét, és Benešnek nem kellett aggódnia a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt. Nem volt szüksége a Leninnel folytatandó tárgyalásokra sem. Mi több, Beneš úgy érezte, jobb lenne engem valahogy eltávolítania az országból, és ezért diplomatikus udvariassággal szóba hozta, bizonyára kellemesebben éreznénk magunkat enyhébb éghajlatú országban, annál is inkább, mert Csehszlovákiában a közelgő télen tüzelőhiányra kell számítani.”

„Sovány ürügy volt”, minősíti szalonbeli rövidséggel a cselédlépcsői modort az, akinek őse – mint nevelői ismételgették – Szent Lajossal Szentföldet hódított. Csak a távozás főhajtásával közli, tudatában van, mire nézik. Károlyi emlékirati stílusa klasszikusan hűvös. Egy betűrovást sem ejt, hogy ezúttal is milyen szándékkal ejtették át, köznapibban szólva. Mivel az egész magyar haladó táborral ez volt a művelet: az az emlékrögzítő toll, amely Angyalföld nyelvén is csiszolódott, sőt vett leckét bizonyos Traité du style szürrealista mesterétől is, élhet azzal a kifejezéssel, hogy így vélték, ilyen szinten, palira venni együtt az egész tábort. Károlyi akkor már elszánt szocialista volt. Képzett marxistaként látott a kártyákba, midőn főúri némán elköszönt, s ment az enyhébb éghajlatú Itáliába. (Ahonnan aztán megláncolva vezették ki nyílt utcák során.)

Károlyi emigráns politikai helyzetét sem segítette ez a levetkőzhetetlen „disztingváltsága”, amit ellenfelei sem hallgatnak el. Szavait akkor sem mérlegelték, amikor igazát egy élet állhatatosságával súlyosbította volna; eszméi győzelmének idején, a fasizmus leverése után sem. Az iménti körök mint eszközt is eltolták maguktól, ezúttal erre-arra leleplező jellegzetességgel.

Ahogy a lelőtt szarvassal a vadász, szereti lefényképeztetni magát áldozatával a hóhér is. Nyugaton fényképek kerengtek, állítólag filmek is, kínos jelenetekről: katonák puskatussal vernek vagonokba faluszámra magyar parasztnépet. Északi országrészek körzetének falvaiban a piactéren deportált magyar parasztok izmát tapogatják a helybeli gazdák, hogy melyiket találják alkalmasnak, hogy ingyenmunkára a csendőrökkel tanyájukra vezettessék. A Duna hullákat vet partra, mindegyiken fejlövés: úszva akartak szülőföldjükre visszatérni. A Horthy-ellenesség alapján egykor Masarykhoz húzó Jászi, Vámbéry írásban, Károlyi szóban hívja föl az „európai visszatetszést” kockáztató kitelepítésekre a kormányt, mely ezt elrendelte, s amelynek külügyminisztere most az a Jan volt, aki, atyjához hasonlóan, „egyszerű származását gyakran és büszkén emlegette”. Felelet sincs, nemhogy intézkedés. A magyar írók egy csoportja a csehszlovák írók szövetségénél kopogtatna, ha csak az ajtóig eljuthatnának. A magyar haladás akkor legismertebb költője az akkor legynagyobb szlovák költőhöz keres összeköttetést Párizsból. Sikertelenül; a költőtárs egyben – miniszter. Ő is kitelepít.

 

 

Hátratekintve, ilyen távolon át bajos kibogozni, miféle rendszerű lett volna az a szocializmus, melynek csillogó fonalait „cselekvő humanizmusukba” Beneš és Masaryk bele-beleszőtte annak idején. Kormányzásuk pillérje volt a szociáldemokrata mozgalom; tömegeit létérdekük volt megnyerni.

A cseh szakszervezeti mozgalom, amiként a marxista társadalmi mozgalmak, a magyarországiakéhoz mérve közelebb jutott a nemzetközi szinthez. A cseh bányászszervezeteket a sztrájkvezetés terén a németországiak és sziléziaiak példának tekintették. Prága polgárságában olyan szellemek nevelődtek, mint Rilke, Čapek, Kafka. Hašek.

Nagy történelmi pillanat volt valóban, hogy Csehszlovákia és Magyarország baloldali erői megteremtsék, később osztrák támogatással, a közép-európai egyetértés magvát, esetleg azét a Keleti-Svájcét, melynek Jászi tudós érvei a Monarchia határain túl is kezdtek híveket szerezni.

A helyzet kulcsát – mindenki látta – Prága forgathatta. Személy szerint, most már ez is világos – Masaryk és Beneš; a győztesek rájuk hallgattak. A román királyi reakcióhoz a magyar reakció keresett utat. Megegyezni demokratikusan a magyar demokratákkal: a jövő ezt a kulcsot is a prágaiak kezébe adja.

A demokrácia és a béke építői helyett a döntő percekben a népelnyomás és az erőszak képviselőivel társultak. Ahhoz nem kellett történelmi távlat, hogy ékesen kiderüljön, a nagyantant mi céllal hozta világra a kisantantot: nyugattól elzárni Szovjet-Oroszországot, féken tartani keletről Németországot. Körülzárni a magyarságot is, harcképtelenné tenni úgy, hogy életképtelenné. A tömb középpontja így lett annál töményebb robbanó mag, minél jobban nyomták.

Odatársulhatott vajon ehhez osztatlanul a magyar haladás hazai tábora? Az a bizonyos belső emigráció, melynek utánpótlása az eszmékre érzékeny fiatalság lehetett? Jöttek hírek: a bécsi emigráció kettészakadt. Jöttek aztán csempészúton úgy-ahogy lapok és kiadványok; ezek már nyíltan vívtak: a kommunisták a szovjet mellett, a polgáriak hovatovább a szovjet ellen, olyan mértékben s olyan módszerrel, ahogy az utódállamok polgári lapjai. A vívásból máris vádaskadás lett: ahonnan a vélemény jön, onnan jön a pénz. Elhangzott, hogy a Jövő és a Bécsi Magyar Újság nemcsak az erdélyi és felvidéki előfizetőkből pénzel, hanem…! Eljött az idő, hogy Pesten is támadhatott nacionalista sajtó a (fegyvereivel messzebb vonult) román és csehszlovák nacionalizmus ellen. Most már ez harsogta: az emigráció és a cseh politika úgy pendül egy húron, hogy pendül ott vesztegető arany is. A hangzavar már ocsmány is lett. A fehérterror Pestjével szemben édesen zengett Prága közállapotának dicsérete. De zúgott még az átok, hogy Kassa vértelen kiürítése és a tiszai véres bukás után kik segítették be Pestre ezt a terrort. Fül kellett, hogy jól halljon az ember. „Történelmileg is!” – hangzott már az óvás.

Nem sok hatással, a kezdetén. Főleg ha az ember Angyalföldön belül, mondhatni testén érzékelte egy osztályét is.

A szervezetekben még pangott az élet. De az utca – a Váci út? Csatavesztett arcok, ha egy-egy ismerős fölmerült. Hol volt az a tündöklő pallos, mely itt, bár a nyomor szemete alatt, kihúzásra várt? Kihúzták, igen, de darabokban hevert valahol messze, s ki fogja azt valaha összekovácsolni?

Szegi idősebb volt nálam négy-öt hónappal. Önbiztonságra, tájékozottságra nézve évekkel. Beszélgetéseink során – utcai csavargásaink alatt – jobbadán csak kérdéseim voltak. A diktatúra után néhányadmagával, köztük Hidassal és Szántó Judittal a Felvidékre szökött. Napszámosként vergődött egy ideig; baja akadt a rendőrséggel, visszatért. Azt fejtegette: itt már, most már csak az irodalmon át lehet valamit csinálni. Megvalósítani valamit a hajdani, a távoli célokból; de még a közeli tervekből is.

Kivesző szokás, de serdülésem idején még országos volt, hogy fiúgyermeket sosem keresztelnek apja fitestvéreinek nevére. Főleg nem azéra, aki magtalan. Apám öccse, egyetértve első feleségével, mégis azt hozta hozzánk egyik látogatásakor, nem sokkal születésem előtt, hogy ha fiú leszek – ezt mindannyiszor nevetős, vagy legalább tréfatudóan mosolygó szájából hallottam –, az ő nevére kereszteljenek. Anyai nagyanyám elhessentgette a babonáit, mert a terv maga állítólag nagyapám fejében hajtott csírát. Tíz-tizenkét éves koromig hordoztam gyanútlanul a kiszemeltségnek ezt a nem jó fénykarikáját a családnak abban a felében, melytől anyám kezdettől fogva idegenkedett. S melyből, mihelyt fölfedezte, hogy pusztán és a környező falvakon kívül is van világ, úgy igyekezett kikerülni, valamiféle olyan belső parancsra, mint azok a fehér vízi szárnyasok, akik tollukat kitépik, ha a foltot másképp nem tudják eltávolítani.

Keresztanyám segített annak idején a magát pesti életre elszánt anyámnak, hogy alkalmas lakást béreljen. Találtak, nem messze, a Lehel út és a Lőportár utca sarkán. De hogy oda költözzünk, azt már egyre-másra késleltette keresztanyám. Nem szándéktalanul, ahogy anyám később ráérzett.

– Miért, itt nem vagytok meg jól?

Hogy ők ketten hogy voltak meg egymást közt, azt nem tudom. Valóban működött már vajon a csöndes családi szálszövés, hogy anyámat visszatérítsék Cecére, azaz Ozora és Dombóvár irányába? Nem észleltem. Nagyon jól megvoltam a Gömb utcai lakásban. Főleg, amióta kora hajnaltól késő délutánig nem ott töltöttem az időt, hanem Agarász úr meg-megengedte, hogy elkísérjem a Lehel piacra várost látni.

Mosolygott a kíváncsiságomon, s megbecsülte. Hisz magát is megbecsülte vele: ő elégítette ki. Nem szóval.

Szerettem volna a Gellérthegyet látni. Fölemelte nyitott tenyerét, annak rezegtetésével fejezte csak ki, hogy „na, várj csak”; némi idő után elvezetett a piac egy pontjára, ott bal kézzel vállamat érintve sarkon fordított, jobbjával pedig azt a kézmozdulatot végezte, amellyel a cirkuszi szemfényvesztők nyulat varázsolnak az asztalra, az elrántott terítő alá. Ott állt, mintegy Agarász úr parancsára szökkenve ki a múltból, teljes nagyságában, Citadellástul a legendás hegy, ahonnan pogány eleink a püspököt legurították a Dunába.

Hasznosítottam magam. A háború derekán volt; cukor, liszt, kenyér jegyre; hosszú sorok ott is, ahol pattogatni való kukoricát mértek. Volt, ahol csak libafejet és libalábat árultak.

Agarász úr kezembe adott egy alkalmas kis viaszosvászon cekkert. Jóval dél előtt a Gömb utcában kellett lennem vele.

Keresztanyám jelentősen emelgette ki anyám elé a tartalmát.

Krumpli, káposzta. Otthoni mód savanyítva, taposással, kő alatt.

Töpörtyű, hanyagul, pazarlóan kisütve.

Méz. Ez se olyan, mint a cecei. De ahhoz képest, amit János pörgettetett, érleltetett, szakszerűen fölözve.

Nem helyeselte anyám Pesten maradását. Ő, aki Pestet választotta, s oly elszántan vállalta.

Érvei nagy részét nem szóba öntve közölte. Hogy egy földön járó asszony miért jár jól akkor is, ha életét egy nemcsak kora miatt nem természete kívánta férfihoz köti, azt egy beszedés szemvillantásban és tenyere még beszédesebb széttárásában fejezte ki. „Íme!” – kiáltották ezek a szem- és tagmozdulatok egy-egy apró, de ugyancsak beszédes olyan jelenet után, melyek mind az ő fegyelemmel vegyes önfeláldozását, azaz okosságát igazolták.

 

 

A héjától a sövény alá menekült kotlós boldogsága volt kezdettől fogva keresztanyánké. Noha egykettőre kiderült: nem lehetett törvényes feleség. Agarász úr honi neje nemegyszer komolyan ágynak esett. Kitakaríttatta az Agarászok borospinceszerű kriptáját (és nem a hasonló Hettyey-félét), vagyis: a föltámadás utánig a jogát. Nyilván ennek is része volt abban, hogy keresztanyám valóban a harcos fajta tyúkúrnők módjára uralkodott a fészekben, melybe a szűkös időkben is hullt égi táp a fiókák számára. Gyermekei iránt így semmi gond és kötelezettség. S Agarász úr iránt sem, gondolom; akkor legalább képzeletem kis zugába sem jutott mást gondolnom.

De anyám előtt magát mindannyiszor a végzet szomorú árvájának ábrázolta. Már-már szertartásosan; az istenek megcsitításául szánt áldozatnak. Mit el nem visel apátlan fiaiért. Mi mindent vállalnia kell egy magára maradt asszonynak. Mert mi minden várja azt a (mindig viharfelhős) jövőben!

Büszke volt a kérkedésig újdonsült pesti mivoltára, de valahányszor anyámat abba a pesti életbe be kellett támogatnia, a testvéri készség jelei közt csaknem mindig volt egy harántpillantása fölfelé: kell ez neked? S irányomban egy toldalék tekintet: rá nem gondolsz?

Lazult köztük a kapocs.

Hozta kettős töltetű jó szándékát külön lakásunkba is.

Nem volt jó stratéga. „Minek neked átagyagoznod ezt a sparhelt?” S ebben az volt: erre az időre.

Levelezett apámmal.

Van számítás még a hálaérzésben is. Kitől várhatunk legtöbb eséllyel segítséget? Aki egynéhányszor már segített rajtunk.

A városba menet, mikor már külön laktunk, ott jártunk el a Lehel-piac szélén. Még át is kellett vágnunk rajta, a Váci úti villamosmegállóhoz. Most bevásárlásai során is kerülte anyám a találkozást bár Agarász úrral.

Épp azért, mert milyen hasznos lett volna. Eljött az idő, hogy már a babért, a zöldségért sorba kellett állni. Sorba a marharépáért, úritököt hozó parasztszekereknél. A fáspincék elé már este odatelepedtek a várakozók, a magukkal cipelt konyhaszékekre, sámlikra, egyéb guggolókra. Hasábban árulták a fát, vállon vagy kötélen húzva vitte ki-ki haza, otthoni fölfűrészelésre. Füstölt, forrt a tűzben, bosszúállóan szinte, rendőri följelentést sziszegve ki, mennyi vizet öntöztek rá az áruforgalom minden fordulóján, hogy a következő mázsálásnál több kilót nyomjon. Tej, tejföl viszont a víztől hígult; a kenyérben a búza végleg átadta helyét a kukoricának.

Rendőrposztok védték a kiskereskedőket: ők (a láthatók) lettek az osztályellenségek, nem a nagyok; ezek szaporodó gépkocsijai elől morogva ugyan, de még a régi fegyelmezettséggel ugrott a járdára a nép. Igaz, a gép sugallta a nagyobb tiszteletet. A sarat is csak a gép fröcskölte. A gépkocsiduda még igazi duda volt, nagy gumitömb, az első ajtó külső felénél, rangra rokona még a kanásztülöknek, a tűzoltók vészkürtjének. A sokféle hörgéshanggal a nap minden szakában el-elrohanó rikkancsok éppoly sokfélén fülsértő kiáltozásai versenyeztek. A külvárosokban a nép a napi hadijelentés előtt a csaknem napi közleményt olvasta arról, mennyivel tervezik csökkenteni, vagy már határozták is el az élelmiszerjegyek újabb adagjait. Ha egyáltalán adtak.

Mi még mindig abban az időszakban voltunk, amikor a lekváros kenyér kedvderítőbb ebéd, mint a meleg étel. Hisz minden átmenet! Kirándulás! No nem úgy, ahogy keresztanyám tekintetei tukmálni akarták. Úgy sem: vége lesz a háborúnak.

Úgy, hogy mindketten nagyon fiatalok voltunk anyámmal helyzetünket, megmásult lehetőségeinket tekintve. Az életpálya olyan hegy-völgyében haladtunk, amelyen a legtöbbet az idő gyorsít, lassít, irányít, a véletlenjeivel.

Véletlenjeit pedig ugyancsak hamar eresztgette terelésünkre az idő. A téli hideget és homályt a jegyrendszer az iskolák fölül sem tudta elhárítani. Egy-két hétig télikabátban szorongtunk az iskolapadban, azaz lézengtünk: a köhögés egyre több fiút tartott otthon, de tanárt is. Járvány fenyegetett. Bezárták az iskolákat. Országosan, előbb csak hat hétre, aztán újabb hat hétre. Aztán ismét, most már addig, amíg az osztályokba fűtést nem maga a nap szolgáltatott a nyitott ablakokon át.

Nagyon prózaian szénszünetnek hívták azt az oktatási formát, amely a háború, majd a forradalmak idején az ország tanulóifjúságát nevelte, valóban az életre. Széteresztésük előtt a diákoknak kijelölték a tankönyveikben, hogy hétről hétre mit véssenek agyukba a családi otthonban, a napi élet görgésében. Diákok voltak még, s máris rég nem iskolások. A ritka feleltetésekkor kalkulusi kérdések gyanánt faggatni őket közvetlenül az életből illett volna.

Cecére térünk vissza erre az átmenetre, ez volt kettőnk döntése rögtön az első váratlan vakáció kezdetén. Én még aznap indulok; anyám a pesti tervek hibernáltatásának gyors elintézése után.

Így fordult, hogy azokban az években, noha pesti lakos lettem, valójában csaknem annyi időt töltöttem vidéken, mint ott; csakhogy most már nem Simontornyán, de Ozorán sem, hanem Cecén. A helycserék gyakoriak voltak, hol hidegből forróba, hol forróból fagyosba, ahogy a középkorban az acélt itt is, ott is püfölve az edzőkalapáccsal.

Cecén volt hely; főleg remény a kelleténél is nagyobb helyre; az esetleges szűkösséget már ez vígan elviselhetővé tette. Anyám húgának férje is bevonult. Visszaváltozott azzá a hetyke őrmesterré, aki egy látogatás során Rácegresen fiatal nagynéném szívét – ugyancsak szülői ellenzéssel – oly végzetesen elrabolta. Nekik is három gyermekük lett. A legidősebb fiú egyidős velem; valami olyan református iskolai intézmény bennlakója, ahol az internátusi diákruhához rövid kardot adtak. Most persze ő is szénszünetes. A deli huszár szülei Dunaszentgyörgyön, azaz Bogyiszlón éltek; parasztok, de igen nagy módban, bekeretezett ármálissal a tisztaszoba sublódja fölött. Nénénk ebből a Fölvinczy-törzsszövetség szállásvilágából úgy vonzódott s járogatott szülei otthonába, akár anyám. Még több okkal. Volt földjük is Cecén, méghozzá az állomás mellett, szemben az egyik Szluha család udvarházával. S atyafiságban, „kastélyosban” azzal a Kiss „urasággal”, aki később Alsórácegrest bérelte.

Kívánkozott hát valami nagyobb ház, közösben. Eladó ilyen hamarabb akadt, mint parasztporta. Mentek el – s tönkre – a hajdani középbirtokos nemesek közül egyre többen.

Három-négy kúria ablakait is szövögette be a pók, törögette be a szél. Madarászéké már összeomlott. Madarász József – aki a kerületet már a trónfosztó 49-es nemzetgyűlésen képviselte, szétázott vályogtörmelékek közt emelgette kilencvenéves bokáit, valahányszor a kortesgyűlésről odatotyogott, hogy fölidézze s megmutassa – mintegy elvei tartósságának helyszíni bizonyításául – a szoba helyét, melyben László bátyjával, Kossuth rendőr- és postaügyi miniszterével már diákfővel a respublica előnyeit tanulmányozták.

Nagyapánk a romló szemével már csak addig látott, ameddig a kinyújtott keze ért. El kellett vezetnünk annak az elköltözött családnak a kihűlt otthonába, amelynek egykor a méhészetét kezelte, hetente egyszer odajárván. Ismerte belülről a házat. Megállt az ebédlőben, fejét jobbra-balra forgatva, emlékei ködébe meresztve fehéredő szemét.

A terv sokáig élt, táplálkozott falánk embrióként bennünk, de világra sose jött. „Addig is” szokásos hirtelenségével a hajdani deli huszár egyik harctéri hazalátogatásakor bérelt házba letelepítette a családját, szemben a katolikus templommal. Cecén ettől két otthonom lett. Nem számítva azokat a diákgyerekes házakat, ahol délutánjainkat elvigadoztuk, majd hovatovább átvitatkoztuk.

Anyám tétovázott, hogy Ozora közelsége ellenére ne a szülötte tájon maradjon-e: ne szülei házában rendezkedjék önálló életre. A cecei iparosnék közt sok lánykori pajtása volt, kávézás után együtt szabták-varrták ruháikat; anyám biztos kézzel rádlizta a kiterített kelmére a képeslapokból a szabásmintákat. Megtette ezt a divatosságot kereső parasztmenyecskéknek is boldogan. Csak fürge ujjait kellett forgatnia, s dőlt rá a szeretet.

A balvégzet ide is követte. Az egyik lánytestvér után a másik is Ozora mellé állt. S nem is afféle lánytestvéri harántpillantásokkal, hanem – egy harctéri visszatérés búcsúvacsoráján – a sógor pattogó vélemény- és tanácsosztogatásával.

Dobtak levelet ők is postaládába ozorai rendeltetéssel, dombóvári kapcsolatot keresve. A herceg Esterházyak déli birodalmának központja Dombóváron volt. Ha akármelyik pusztán olyan ispánra lenne szükség, akit az uradalom csak átmenetileg is fölmentethet (egyetértésben a községgel), apám kedves vőtársa, a jó lovas Fölvinczy István, az első puskalövés óta frontszolgálatban gyűjtve mellére nemesfém kitüntetéseket, rászoltált egy kis nyugalomra.

 

 

Nincs bajosabb, mint a lépcsőzetes választás. A nem egy alkalmi, hanem a folyamatos döntés. A többszöri sakkhúzás a sorssal.

Apámnak is hamarosan úgy kellett választania, hogy Ozora vagy a halálveszély. A front, vagy hogy a család kijárja neki a fölmentést. Anyám akkor került igazi választás elé, hogy szülei védnökségébe, vagy az ángyok és sógornők uralmi körébe vonja-e magát, amikor úgy-ahogy már megismerte, hogy Pest is lehet választás.

Senki ne avatkozzék más érzelmi ügyeibe. Legkevésbé szüleiébe a gyermek.

Nem ismertem anyám okait. Tapintatlanságnak éreztem faggatni, s ami magyarázatot a családi mendemonda fülembe elhordott, az igencsak felületi sérelem lehetett. Hogy egy fiatal férfi jókedvében ügyesen kiköp az ablakon az udvarra, azzal még nem szüntetheti meg maga iránt a már meglevő szerelmet. S mit tudtam még meg közvetlenül anyámtól? A halak Cecére!

Hányszor előkerült a cecei halsütés históriája! Összegezzem hát még egyszer a megfelelő távlat tárgyilagosságával, azt a valószínűleg 1910 nyarán vagy őszén lefolyt, családi történetünkben sorsfordító eseményt. Kicsiben is oly nagy bonyodalmat rejtett, hogy oknyomozása méltán foglalkoztathat még akár mélylélektanilag okulni vágyó elmét.

A Sió menti parasztság nem eszi, nem ette akkor a halat. A református része a puszta látványától elfordult: a pápista böjti eledel szagát-bűzét árasztotta, a templomi szent festményeik sok halcsámcsogását. A cigányok, az éhenkórászó pásztorok persze fogták – sütötték – „amikor már az ürgéből kifogytak!” Apám nyilván még gyerekkori nyájőrzési emlékeiként fogadta el táplálékul a hidegvérűeket. Ő tanította ki – ő tanította lelkesen – anyámat az elkészítésükre s úgy-ahogy a fogyasztásukra. Turkált néha így a szálkák közt anyám (messziről odaszármazott) apja is.

Apám mindvégig úgy járt ipa-napa házába, mintha azok még mindig nem egyeztek volna bele, hogy nekik adják a lányt – annyi lelki fönntartással adták végül neki. Minden alkalom jó volt, hogy Cecére kormányozza azt az egylovas bricskáját, melyen a határban pöfögő szántógépeit vizitálta. Az uradalom nem az idejét, hanem végeznivalóját ellenőrizte; ezen belül a maga ura volt.

Lényeges adat, hogy a halak nem a cecei házak lábát mosó Sárvízből valók voltak, nem is abból a közeli, hivatalosan Nádor-csatornának nevezett sédből (melyen a Csók család malma forgott), hanem a Sióból. A halak balatoniak voltak.

Apám azúttal is nyilván Ozora felé húzogatta a gyeplőt, a Gyánt fölötti szőlőhegyre. Megnézni, vajon megy-e az előkészület a szüretre? Az ülés alá betette a szokásos csobolyót (ha másért nem, egy kis mustért) és a födélre járó gyümölcsöskosarat (egy kis korán érő szőlőért). Találkozása a halászó cigányokkal csakis a Siónál eshetett, a simontornyai állomás fölött, az akkor még fából ácsolt hídon, nem messze onnan, ahol a Kapos a Sióba ömlik. Ott szoktak üldögélni hosszú sorban – de egymástól kellő távolságra – emelőhálóikkal a cigányok, valahányszor a nomád telegráfszolgálat végigadta a hírt, hogy Siófoknál kinyitották a zsilipet, dől megint a hal.

Elképzelem, nagyanyám milyen képpel szedte elő a vakarókést, a tepsit. Aki engem ismer, ismeri anyai nagyapám természetét. A szokásosnál is nyilván udvariasabban töltött kupicát a maguk erjesztette mézpálinkából, majd poharát a maga kútból kiemelt borosüvegéből, s kínálta vejének az ünnepi porcelánra tálalt csukát, süllőt és töméntelen gardát (tehát mégis már ősz volt). Szaporán bólintgatva a váratlan vendég szapora beszámolóira; a szálkák régtől nem akadályozták a beszédben. Még az utcaajtóban is történt egy ráadás-kézrázás. Nagyanyám fürgén karon fogva vezette vissza férjét a gáder mentén ültetett futórózsák alagútjában; a tetőig voltak fölnevelve.

„Kilakattam hallal az öregeket!” – hányszor hallottam, hallottuk ezt a mondatot magyarázatául annyi mindennek, amikre hosszú fejezet, de könyv se lenne elég (lélektant szociológiával vegyítve); anyám fegyelmezetten, válaszra se méltatva négyszer hallotta. Amikor apám, lábbal még a kerékagyon, lelépett a kocsiról. Este a családi vacsorán. Másnap, összeakadva az ispánékkal és tanítóékkal. Harmadnap, amikor a vasárnapi beszélgetésre nálunk gyűlt össze egy kis délutáni társaság. Hagyján a kérkedés. Nem szóval adott a többire akkor sem választ anyám. Fölkelt az asztaltól, s ment ki a konyhába, kezében ürügyül valami üres edénnyel, s arcán olyan, csak keveseknek érthető nyájassággal, mint nagyapám a rózsák mögé a felesége karján.

Mert hisz harsoghatta volna is, amit ő aztán hitelesen tudott, hogy nagyanyám milyen lélekkel belezhette azokat a szerinte csak pilises barátoknak és cigányoknak való nyálkás, kígyóhideg dögöket, hogy halnemeszi apjának mibe került szedegetnie bajsza alól azokat a tűvékony, férfiujjakra méltatlan csontokat, de még kortyolnia is abból a tüntetően, magasra emelt kézzel behozott csobolyóból.

Még jóval később, s tréfálkozva is hiába akartam megértetni anyámnak azzal a mindenre nyílt, mindenre fogékony fejével, hogy ellenkezése tán még a jégkorszaki ichtyopophagiára megy vissza, vagy hogy még az őskeresztények halszimbólumától borzong, a képrombolók atavisztikus reflexével. Túl fiatalon halt meg ahhoz, hogy ezen – a lélek őstelevényén – mosolyogni tudjon.

Vagy azon, hogy azért a cecei jelenetért voltaképpen ő a felelős: nem lévén személyesen ott, az egészet az ő képzelete színezte és dramatizálta olyan végzetes hatásúvá. Pusztán néhány szó alapján! (Mert hisz nagyszüleimtől sose hallotta emlegetni.) „Az én apámat ne lakassa ki jól senki semmivel!”

Ilyen kurta mondatokba foglalható némán nyelt sérelmének másik szövevénye is. „Őt nem fogják a Cincához bérmálkozni!” A szólás méltán még rejtelmesebb; több lépcsője van, olyan homályba, amely mögött magam sem tudom, mennyi a mélység.

Ezt elsőül anyám mondta, és egyik apai unokatestvérem füle őrizte meg. Azt nem tudom, pontosan mikor hangzott el, már Pesten. Én nem voltam jelen. Megint valamelyik szénszünet alatt éltem cecei világomat. Nem tudva azt sem, anyám egyedül Pesten milyen szűkösen él, elsősorban a beszerzési mizériák miatt.

Ez volt az az eset, mikor egyik este épp csak kitisztálkodott a munkájából jövet, két katona kopogott a konyha üveges ajtaján.

Egy aranycsillagos csapattiszt és a tisztiszolgája.

Hogy mi volt tüzetesebben e szócsere, arra unokatestvérem emlékezetének önműködő gépezete sem szolgáltatott használható részleteket; később egyszer bárhogy rázogattam. A rövid szócsere csöndesen folyt le – hogyan is folyhatott volna másképp. Unokatestvérem ismét személyemet tette ki adunak. Anyám visszaadta a komisz mundérnak a szütyőt, az extra köpenynek a bőröndöt, s akkor mondta, hogy nem fognak engem, illetve: engem nem fognak a Cincához bérmálni. Nem fognak be ahhoz, hogy megbérmáljanak? Amikor már rég megbérmáltak!? Unokatestvérem fejébe nyomta a tiszti sapkát, hűvösen főt hajtott ángyikájának, és elvonult (további hadi érdemrendeket szerezni). Nagyjából – de a clan-i megsértődéséhez elegendően – értette a csomókemény mondatot.

Fonalára bontva az volt ebben a tömör (tán esztendők óta sűrűsödő) replikájában, hogy valami gyermekrablási cselszövést vélt fölfedezni az én túl korai megbérmálásomban (is), melyhez – így volt – még valami egyházi engedély is kellett. Anyám nem ismerte a szó értelmét, illetve annyira csak sógornői fontoskodásából, ájtatos szószaporításából sejdített rá, hogy elhitte: valóban azon fordul meg egy lélek jövője. Annyi üzengetéssel, levelezéssel, rokonságcsődítéssel, újruha-csináltatással, majd sütés-főzéssel készültek a megünneplésére! Ott a Cinca-patak partján.

Pesten az anyámnak nem sok ajtón kellett benyitnia. Lányfővel kitanulhatta a varrást – „Simontornya legjobb szalonjában!” – hogy bár ilyen csipettel ízelítőt adjak szóforgatásából. Tartózkodónak nevelték, s így munkája duplán beszélt helyette. A háborús egyenruha-készítő üzemekben nem volt munkanélküliség. Még kevésbé a katonai fehérnemű-varrodákban. Beköltözvén önálló szoba-konyhánkba a Lőportár utca és a Lehel tér sarkán, úgy rendezkedett, mint egy boldog szigeten. Pesten először is nyugalmat élvezett. Kezdetben csak az aggasztotta, nehogy elkószáljak a lakásból. Ismerkedjem csak ablakból a várossal. Oda lehetett látni belőle arra a hatalmas, szép épületre, melynek tetejére szerelt nagy hirdetőtáblán a Festék-Kence tarkította az eget.

Anyám olyan természetességgel ment munkába itt is, a rangvesztés olyan morzsányi érzése nélkül, ahogy az egresi konvenciós kukoricaföldre, már főgépészné korában. Vállán kapával is ő őrizte a szerény öntudatot, mi jár ki a kecsességnek, az ifjúi szemrevalóságnak. Hallhatta elégszer, hogy koránál tíz évvel legalább kevesebbet mutat. A pusztából való kikerülésekor, vele született vágyának teljesedésekor valóságosan is csak harminckét éves volt.

A magunk lakásával ráadás szerencsénk volt. A szoba ablaka a Lőportár utcára szolgált, s az utca túlsó házsorában egy kis zugmozi működött. Reggelente ébredési öröm volt kitekinteni a nagy, színes betűs, néha képes falragaszra. A műsor hetente változott, volt, hogy kétszer. Oda bármikor lemehettem. Lejárt velem ő is.

A kapu mellett, de annál alacsonyabban egy kis üzlethelyiségben lapult meg ez a kóceráj rangú vállalkozás. De szünetlenül fortyogó Vezúvként ontotta magából az egész távoli s mindazonáltal oly testközeli világ forró belső tartalmát, azon frissiben.

A varroda nem volt messze; a Váci úton. A koránkeléshez szokott várúrnő reggeli sétaként ment oda, megjövet pihegett a lépcsőn, néha szaladt is, hogy kapjunk még jegyet az utolsó délutáni – még olcsó – előadáshoz. A világból mindent karnyújtásnyira láttunk. Vilmos császár egyenest felénk fordította macskabajuszát, majd apró léptekkel szaladni kezdett, mint akit üldöznek. A görnyedt gyilkos, Ferenc József is szaladt, mintegy az aradiak szelleme elől! A lovak előrevágtattak, de a hintók és ágyúk kerekei hátrafelé pörögtek. A szónokok gyors szájjal hadartak, s reszketősen hadonásztak. Az emberiség eszeveszetten haladt, úgy, miként olvasni lehetett – de hova? Az elénk táruló események nagy része katasztrófa volt: vonat-összeütközés, malomégés, csata. Összebújtunk a sötétben; volt, hogy anyám nyújtotta elsőként kezemhez a kezét. Borzongva és kéjesen, újabb borzongásra készen élveztük az annyit emlegetett felsőbb létet, a nagyvárosit.

Ady temetésén – 1919. január 29-én kora délután – a ravatalhoz törekvő tömegben különös csoport vonta magára a megfelelő nézőhelyhez jutottak figyelmét. A csoport tagjai vagy heten lehettek, csupa fiatal, de sápadt, mert a borotválkozás után még a kor szokásaként jól berizsporozott arc. Fejükben az a szokatlanul széles karimájú fekete kalap, aminőt a carbonarik és később az olasz vándor kőfaragók tettek ismertté Európában. Gallér és nyakkendő helyett a huszonegynéhány éves fiatalemberek azt a fajta oldalt gombolós, az állukig fölérő inget viselték, melyet viszont Makszim Gorkij fényképein szokott meg a világ. A polgári rajzolók ilyenféle egyenruhában képzelték el s ábrázolták a nihilistákat. Valamennyi kalap és ing szurokfekete lévén, itt az volt hihető, hogy a csoport külföldi gyászküldöttségként érkezett ide, s törekszik vékony és aránylag alacsony termetű, de csaknem méltóságosan öntudatos vezetőjük nyomában a koporsóhoz, be a Múzeum előcsarnokába.

De nem jutottak föl, a tumultus miatt. A különös együttes így félrehúzódott az egyik szélső oszlop tövébe, elhatárolva magát némileg a tömegtől. Itt újabb fekete ingek és kalapok csatlakoztak az előbbiekhez.

A város egész diákságát kirendelték, tanári fölügyelettel. A galileisták középiskolás ifjúsága az Arany-szobor körül gyülekezett. Weszely mi magunkat is oda vezetett. A tömegnyomás addigra jó néhány fiatalembert fölkésztetett Miklósnak, Juliskának, majd magának a költőnek hátára és vállára.

Innen kiválóan szemügyre lehetett venni a lépcsőkön a karhatalmi segítséggel előretuszkolódó hírességeket, és azt a fekete kalapos-inges, magát küszködve elszigetelő csoportot. Weszely megmutatta, melyik közülük Kassák, Szélpál, Mácza, Péri – Barta? Fölismert egy pici, de ugyanúgy fekete kalapos nőt: költőnőt, Földes Jolánt.

Kivártuk ott, a szobor érckarjain a teljes benti szertartást. A beszédekből ki semmi nem hallatszott, de szájról szájra szállt, hogy bent éppen ki szónokol – Kunfi, Móricz, Babits, Bíró Lajos, Jászi Oszkár –, s maga ez elegendő volt a türelem áhítatához. A mi fenti csoportunkban. De nem a zsúfoltan is meg-meglóduló tömegben.

Az újonnan jöttek utat akartak törni. Pisszegés, káromlás, majd ököl fogadta őket. Megélesedett a csontharapó januári hideg. A sűrűből távozni sem lehetett, hasztalan volt a női sikoly. De még mindig érkezett csoportos küldöttség. Köztük a kétszáz főnyi rendezőgárda. Addig jutottak, mint a többiek.

Keménykalapos urak segítették át egymást – hölgyeket is – a kerítés magas vasrúdjain. A csípősebb szélroham éles kiáltást hoz a tengermozgású tömeg közepéből: Utat kérek az özvegynek! Jó két óra múlva végre megjelent a koporsó. Jobbra-balra veszélyesen ingadozva – mintha magától lebegett volna alá, ahogy a zuhogók habjain a sajka – a kellő utat most sem nyitó embersűrűben.

A halottaskocsi mögött mind ritkultak a gyalogos végtisztességtevők. A menet a Múzeum körútról jobbkézt a Rákóczi útra kanyarodott. Innen hátratekintve a kocsi mögül, derékszögben lehetett látni, mennyi a nép. A rokon és jóbaráti gyászolók fogatokra, bérkocsikba szálltak, de ezek még csak épp indulgattak. Mások nyilván villamosra ültek. A Nemzeti Színház után már csaknem magában döcögött a bakacsinos batár. Közte s néhányunk között jó távolságra egy lélek sem.

Fanyar vidéki szólás volt: „egy kutya nem ment a koporsója után”. Fölzárkóztunk, már az én biztatásomra, a kocsi mögé, addig, ameddig az illemtudás egyszerre rendelte és tiltotta.

Ahány temetésre a szüleimmel még a pusztáról elmentem, az mind szertartásos ünnepség volt, nemcsak az egyház, hanem a szokás még feszesebb – jobban ismert – rítusával. Bármily messze esett a halottas háztól a temető, a koporsót vállon vitték: férfit és asszonyt férfiak, hajadon lányt leányok.

Ha por, ha sár fedte a kocsijárót, a rokonság – éppoly szigorú rendben – gyalog a koporsó mögött. Elsőül az özvegy, az elhunyt legidősebb testvérével kar karban. (Ahogy bátyám özvegyét még én is vezettem végig Ozora keservesen hosszú utcáin, aztán onnan föl a meredek hegyi temető tetejére.)

A magas férfiról, aki Ady özvegyét ott a Múzeum lépcsején föl, majd le kar karban irányítgatta, azt hittem, Ady testvéröccse. Még a Körúton áthaladva is azt vártuk, ők ketten foglalják el a szomorú tiszteletbeli helyet gyalogosan.

A Körúton túl a gyászbatár meggyorsult előttünk. Sietnünk kellett, fölzárkóznunk pedig most már gondosan azért, mert a kocsi után itt már keresztben egyenest is siettek át gyalogjárók, sőt egy-egy konflis.

Utánunk már alig szállingózott ember, azaz szedte lábát olyan iramban, mint mi. Hogy ne legyen félreértés, vagyis jelezzük, hogy mi is azért gyászkíséret vagyunk, kezemet újra és újra a kocsi hátsó deszkájára tettem azzal a mozdulattal, ahogy némely játékban vagy szabadtéri árverésen igényt jelez az ember: lefoglalva. Néha szaladnunk kellett.

A sír körül aztán ismét jégzajlásszerű tolongás, de itt már volt hely terjeszkedni. A fogatok, bérkocsik – és persze villamosok – megelőzték a batárt; ezek utasai már helyet fogtak. De egy fogat késve érkezett. Az özvegy szállt ki belőle a magas férfival, Hatvanyval. A gyászhuszároknak nyomakodniok, csaknem harcolniok kellett, hogy a most is csónakként hánykódó koporsó végül a föld alá jusson.

Beszédekből foszlány sem jutott el most sem hozzánk, noha itt is, ahány emlékmű csak volt, fölálltunk, fölkapaszkodtunk rá. Az ének szövegét inkább emlékezetemből hallottam (a cecei vénasszonyok magas fejhangján), mintsem dobhártyámon át: „Nincsen szívem félelmére, Néznem sírom éjjelébe.”

A ravatalnál és a sírnál összesen tizenkét szónok mondta el a magáét, nem szűkszavúságban múlva fölül egymást. Már szürkült. A gyászolók jó része nem várta meg a másodszori papi áldást. Izegtek-mozogtak; sárrá taposták maguk alatt a fagyos havat. A szénásszekérként megrakott gyászkocsikról a fekete huszárok kézből kézbe dobálták a rengeteg koszorút, matrózügyességgel, megannyi mentőövként. Az aranybetűs szalagok messzire lobbantak a szélben; itt a kopasz fák közt fékezetlenül nyargalt. Valaki még akart beszélni, s tán beszélt is, de már csak az induló kabátok hátának.

„Élete együtt hanyatlott le nemzetével” – írta le Adyról, ezekben a napokban az akkor harmincöt éves Babits. Adynak negyvenévesen állt meg a szíve. Ő volt a magyar anyanyelvűek közösségének eladdig egyetlen jó fényt sugárzó őrlámpása; őrlelke, ahogy a géniuszt nevezni kellett volna (a sajtóhibából született nemtő helyett). Babits félelmetes mondatát évekkel később olvastam. Akkor, amikor már tisztán láttam, Ady halálával az az őrlámpási végeznivaló őrá hárult.

Ezt a temetés idején senki nem érzékelte. Babits hat ével volt fiatalabb Adynál, de az, hogy egyidőben léptek föl, s így egy nemzedéknek számítottak, testközelien egy korosztályba iktatta Adyval. Sőt annál idősebbnek nézték pusztán azért, mert prozódiája maradibbnak hatott: „klasszikus” volt. Úgy tetszett, az ő nemzedékük elvégezte a dolgát; annak sorsa is elhanyatlott a nemzet sorsával.

Az a temetés, Ady testének a földbe eresztése számomra, számunkra naptárszerű, szinte óraszerű pontossággal jelezte a nemzedékcserét. Mert itt van ez az új, melynek költői, ahogy Kassák a Mesteremberek-ben oly szép zengéssel bejelentette, s ahogy mi már akkor lelkesen szavaltuk, az idők új arcát éneklik. Már nem a nemzet, hanem a proletariátus előtt.

A Múzeum lépcsein most már hívei élén, fényképezhetően megjelent fekete kalapos, fekete inges vékony ember a „proletár” mellett legtöbbször az „ifjúság” szót vallotta zászlajának és elemének. Öregek és fiatalok közt szakadékot és fölégetett hidat ritkán vállalt s kívánt hang oly hevesen, mint az övé. Babitscsal vitacikkben váltottak szót. Ellenlábasának már ekkor a Fortissimo költőjét tekintette Kassák. Mintha az, a hírhedt „klasszicista” (és „formaművész”) más században, más földrészen élt volna. Pontosan három és fél év volt köztük a különbség. Elámulunk, ha akkor ezt valaki a fülünkbe súgja. Vagy azt, hogy a földrajzi nevek hátterével oly szépet dördülő sor az idők új arcát éneklő költőről milyen közeli visszhangja a Verecke és Dévény közt megzengetett új idők új dalainak.

„Vagy tán az utca tüzes szónokának Lángszavában a te lelked lakik?” A megszólított: Petőfi. A verses kérdésben benne van a keletkezésének dátuma. Az októberi forradalom után írtam, s bocsátottam Braun József osztálytársam rajongó biztatására iskolai önképzőkörünk első háború utáni ülésének gyér (fagyoskodó) közönsége elé, osztatlan sikertelenséggel. Ez az első határkő annak igazolására, hogy az ifjú lélek milyen óceánokat képes átrepülni két hónap alatt. Közben merő félreértés folytán – zenei ismereteimet ápolandó – a Váci úti Otthon könyvtárából kikölcsönöztem Jani Lajos unokatestvéremmel az Eposz Wagner maszkjában-t.

Ady temetéséről távoztunkban már a sírok szegélyezte sugárúton sem Adyról beszéltünk. Megálltunk a temető kapujánál, kívül a járdán, az alkonyodással még arckarmolóbb hidegben. Közelről akartuk látni a kivonuló hírességeket – hús-vér alakjukban, akiket addig csak fényképeikről ismertünk. Távozni is legtöbbjük zárt bérkocsin távozott, s a leeresztett ablakon át csak egyet-kettőt azonosíthattunk. Weszely köszöntötte Kemény Simont. Egy házban laktak. Az mosolyogva visszaköszönt, kalapot emelt. Erre mindnyájan odaköszöntünk, de már csak a közben arrébb gördült konflisnak emelhetve kalapot.

A kapu szűk járdáján libasorba szorult a közönség. Így vonultak ki a maisták is. Ünnepiesen komorak voltak. Legalábbis így hatottak, nemcsak a fekete ingek és kalapjaik miatt. Folyóirataikban, könyveikben eladdig nem jelent meg egyetlen tréfás mondat. Expresszionista íróhoz csak tragikus arc illett. De ők, ahogy messze maradva a konflisoktól, a polgári irodalomtól, a temetőből kilépdelve is a múltból jöttek ki. Szándékosan sugároztatták, vagy nem, mi ezt éreztük. A föltűrt gallérú járókelők csodálkozva, furcsálló mosollyal néztek utánuk. A már-már egyenruhaszerű viselet megzavart bennünket is, de mi jelentést véltünk emögött. Nem leltük meg egyhamar.

Bár nem is idő folyt le sok, hanem esemény. Csavaros útjain a kígyómozgású történelem ismét nekiiramodott, s ugyancsak vedlette, cserélte a bőrét. De mi volt ez ahhoz képest, ahány kígyóbőrváltás a lelkekben folyt! Valami forradalomféle most kezdett bizseregni az országban, az Oroszországból hazaszállingózó eszmék és emberek révén. Az utcasarkon Vörös Újság-ot lehetett kapni. Mindössze négy oldal volt, rossz papíron, rossz betűkkel, mintha kézi nyomdán készült volna; nem versenyezhetett a polgári lapokkal. Ez is növelte hitelét.

A világ – Pesten – most kezdett, ezekben a napokban abba a fordulatba, amelyről azt szokták mondani, hogy száznyolcvan fokos. Annak a kis irodalmi érdeklődésű diáktársaságnak benső fejlődését két határkő jelezheti. Az első, amikor még mi magunk gúnyolódásra néztük a holmi csatárláncként fölvonuló aktivistákat, a szél miatt fülig húzott kalapjukban, élükön a cingárságát vezéri léptekkel feledtető Kassákkal. A második, amikor már mélyebben értelmezgetve az aktivizmust, mi magunk is – sorozatos ízléscsere után – ilyen szabvány fekete ingben töltöttünk meg egy egész padsort az egyetemnek abban az előadótermében, ahol Pauler, Hekler és Beöthy Zsolt tartott órát; magunkra vonva nemcsak furcsálló tekinteteket, hanem végül hatóságiakat.

Weszely – ekkor váltottunk hosszabban szót egymással, bár talán már az Anker közben láttuk egymást – odaköszönt Kassáknak is. Nem vártuk, hogy ő – Kassák! – megmozdítsa kalapját. Figyelemre csak Földes Jolán méltatott a pisla kis szemével bennünket, ha ugyan nem csupán Weszelyt.

A proletárdiktatúra nem nyitott az aktivistáknak olyan egyenes utat a jövőbe, ahogy képzelték és elvárták. Annyi más pezsgethette a fiatal elméket. Mit ér az akció művészi jogát hirdetni, amikor elönt a tennivaló?

Az utcára kivitt, a közvetlenül aktivizáló, mert a tömegek elé tárt új festészet kevesebbet lelkesített. Uitz hatalmas, Vörös katonák előre! föliratú plakátja remeklése volt az általa akkor meghirdetett dinamizmusnak: a széles vonalakban ott volt a forradalmi lendület. De mi magunk is nevetve számoltuk meg, hogy a lebírhatatlan lendületű előretörésben az egyik katona három lábbal marsol. Csábítóan lendületesek voltak Kassák manifesztumainak elvi fejtegetései, de… ő, aki tudatosan nem engedett ki addig tollából egyetlen humoros mondatot, most szándéka ellenére annál többet. Első novelláinak és színpadi kísérleteinek örökletesen tiszta hangja után akkor kezdte prózáját is „aktivizálni”. Lelkesen citálgattuk magunk közt a Mesteremberek cölöpverő ütemű sorait. De jó néhány versén az volt a szórakozásunk, hogy sajátos fordulatai hogyan hatnának németül vagy franciául. Elismeréssel követtük nyomon, hogy mennyire mindene a mondatzengetés, a nyelvi játék, a külsőn – a formán – végzett bravúr, vagy a maga módján épp az a formakultusz, ami miatt Babitsot avultnak hirdette. Prózájából is volt mit csipegetni.

Főleg hittevő deklarációiból. Egy s mást abból, melyet még a mozgalom kezdetén intézett (az 1916-os Nyugat-ban) vitaválaszul: A rettentő nagy hamu alól Babits Mihályhoz, itt ilyen stíluslendülettel: „Nemrég vettük észre, hogy pórusaink már majdnem összenőttek a nagy illemben-üldögéléstől.” Ez bizony még a mi, minden újat tisztelettel fogadó bandánknak is azt a pukkasztó képet nyújtotta, hogy néhány elszánt író egymás fenekén vizsgál és helytelenít bőrlélegzési eltömődést. Amiként az előbbi mondat folytatását meg a Szabó Dezső-i, Révész Béla-i bombaszt iskolapéldájaként idézgette a röhöghetnék. „A pálmaházi hangulatok helyett fiatal fenyő-magunkat most kigyökerezzük a nagyradagadó erővel és az égigakarással.”

Szédítően képtelen volt; éppen azáltal szédítően csábító.

De annyi alpári röhej érte Kassákot, annyi ártó gáncs már a proletárdiktatúra alatt, főleg annyi önhitt értetlenség! Sajtóhadjáratot kapott már a forradalmárok táborából is: a bulvárkritika – a Pesti Futár nyomán az Ember tollnokai – záporozva küldték a nyilakat a denunciáló kérdéssel: ez kell-e a proletárnak; ez az új művészet? Vaktában is leltek hálás célpontot, tömegével.

Végül személyét lőtték; az volt csak a hálás céltábla. Az iskolátlan mesterlegény. A félműveltség sose olyan arcátlan, mint mikor hadakozásban a műveltséget véli képviselni, legalább egy érettségi bizonyítvány vértezetében. S Kassák autodidakta volt. Félelmetes – csillapíthatatlan – önképző.

 

 

De kínált Kassák fizikai megjelenése még egy sebezhető pontot, s abba szállt csak kezdettől fogva (mindvégig) seregestül ilyen vagy olyan szándékos célzás. Kassák azt a szót – igen gyakori szavát –, hogy uram, urámnak ejtette. Feltűnően sokat használta, nyilván távolságtartásból; én, a mesterlegény nem az enyéim, nem az elvtársaim között vagyok. Dobogón, emeltebb hangon kiejtve ez az „uráim” egyszerre hatott fenyegetőnek és megmosolyognivalónak, polgári teremben. Az „elvtársák, elvtársáim” mindig egyértelmű otthoniasságot lövellt a munkásközösségű termekben. De seregestül voltak, akik nemzetiségi öntudat fenyegetését hallották ki belőle: szláv elszántságot.

Ezt a „tótos akcentust” odateszik mind a mai napig (mai évekig) Kassák epithetonjai közé tárgyilagos leírói, barátai is. Jóakaratú belátással, az ártatlanul kapott fogyatékosságnak kijáró elnézéssel. De ugyanakkor eggyel több adatot szolgáltatva így hallgatólagosan arra, hogy a huszadik századi Magyarországon a szóejtésnek, a nyelvjárásnak megkülönböztető szerepét mégiscsak okkal emlegetik, akik azért emlegetik, mert bélyegként kellett viselniök.

Kassák gőggel – a nemzetközi szocialista büszkeségével – viselte mindezeket a megkülönböztető jegyeket. Mit neki a származás, maga csinált, maga csinál embert magából. Holott ezek az ornansok csak nyitányul szolgáltak, és eleve már hamis vonásokat raktak írói alakjára.

Hagyján a „tót cselédlány fia”, ami, lám, még halála után tíz évre fölmerül, komoly megemlékezésben. Jöttek a torz rajzok, melyek a kőfaragó-fejfedőt tutajoskalappal cserélték föl, a hajat muzsik módra, az orrát szlávosra alakítva verték – nemcsak a közképzeletbe.

Két-három méterről nézhettem (először) azon az emlékezetes temetési napon Kassák arcát. Ezt a képet az évek persze meghomályosították. De még akkor, amikor későbben Kassákot naponta asztalszomszédként láthattam, még bennem is majdnem ott volt az a kép, amely a „tót mosónő fiából” és a gúnyrajzok olcsó szellemeskedő vonásaiból rögződött végül az irodalom tudatában is.

A Tett, a Ma, a Dokumentum szerkesztősége és kiadóhivatala – ahogy mind e folyóirat utolsó oldalán hirdetve volt – egyaránt a Sziget utca 19/b. első emeletén székelt, az udvari traktusban. Még tüzetesebben abban a sarki egyszoba-konyhás proletárlakásban, melynek sem előszobája, sem csengője nem volt, A látogatók – jobbadán a szerkesztőség tagjai – vagy a konyha üveges ajtaján, vagy a folyosóra szolgáló két ablak valamelyikén kopogtattak. A félrehúzott függöny mögött a félhomályban vagy Kassák feje jelent meg, vagy édesanyjáé. Ott a tükröződő üvegben újra meg újra összetévesztettem őket. Mintha mindkettő, még jobban elhomályosultan, abból az egykori temetőkapuból merült volna elém. Szóejtésük ugyanúgy – főképp az üvegajtón keresztül – a megtévesztésig hasonló volt. Sajátos á hangzóját az édesanyjától örökölte Kassák.

Édesanyját leánynevén Istenes Erzsébetnek hívták. A „tót mosónő” szlovákul éppúgy nem tudott egy mondatot sem, akár a fia. Érsekújvárról származtak Pestre. Mindketten azt a csaknem hízelgően dallamos fölvidéki magyar nyelvet beszélték tehát, mely ott, a honfoglaláskori településeken a fonetikusok szerint nyelvünk tán legősibb ejtési módját őrzi; a közmagyar a hang a középkor folyamán alakult ki.

Bent a lámpavilágnál még különösebb volt elnézni ezt a két arcot: úgy hasonlítottak egymásra, mint ugyanannak a régi pénznek még ép s már megkopott feje; s az egyik – Kassáké – itthon is keményen összefogott volt, a másik pedig – tán éppen ennek ellensúlyozásául – kedveskedő, és mosolyokkal olvadékony. Az anya szívósabb volt a fiánál is, és főleg rátartibb; állhatatosabb a függetlenségében. Körülményéhez képest igényes. Három gyereket nevelt föl, valóban mint mosónő, miután otthagyta kelekótya (őt magát hűtlenséggel vádoló) férjének nemcsak házát, hanem egyúttal a városát.

A pályakezdő Kassák anyagilag a legfüggetlenebb magyar író. Újkereső megszállottságában hálátlan és veszélyes területekre csap ki; több karmolással tér meg, mint zsákmánnyal. De biztonságos vadodúnak ott volt éjszakára mindig anyja proletárkonyhája, ha többel nem is, egy kis ebédről maradt sűrűlevessel. Kassáknak Victor Hugo-ian hatalmas homloka, mosolytalanul is megnyerő szája, jellegzetesen intellektuel vonásai mögött, mint egy fénykép mögött egy kezdetlegesebb fölvétel, ott dereng (s nemcsak számomra ez üvegajtó mögött, hanem, remélem, majd az irodalomtörténetben is) anyjának arca. A századnak két nagy magyar mecénása volt: Istenes Erzsébet és Nagy Julcsa, Nagy Lajos édesanyja.

Még ott a temetőkapunál is, ahol Kassákot először láttam… Hirtelen bizonytalanság fog el: vajon valóban ott láttam-e először. A kép, mely eddig éles vonalakkal állt az emlékezet falán, a kétely fuvallatára megremeg. Nem meghomálylik, hanem megreped. De hát ez minden életrajzszerű visszaemlékezés veszélye. És most miképp legyünk tüzetesek, azaz hűségesek? A tény valamiféle titkosrendőri ellenőrzésével? Vagy vállalva az emlékezőképességnek azt az összerakó játékát, amely – de hányszor – a mozaikra tört múlt anyagából rak össze a ténylegesnél élőbb és, az ördög tudja, milyen törvényszerűség erejével, hűségesebb ábrázolást? A kérdés bogozgatása messze vezető szálakat adna a kézbe, olyanokat, melyek – meghúzva – már az ábrázoló irodalom teljes egészét mozgatják. Maradjunk tehát a résznél, vagyis… Még ott a kapunál is, ahol Kassákot az emlékezet mélyebb pontossága szerint elvonulni láttam aktivista, futurista, kubista, posztszimultanista s preimaginista alvezérei élén: a diákok szokásos íróbámulatánál több lopózott a szívembe.

Az „új gárdának”, a „holnap embereinek”, egy annyi nemzedék után megint „friss nemzedéknek”, még kemencemelegen ropogós legújabb művészetnek hite áradt róluk: a lebírhatatlanul előretörő ifjú szellemé. Nyilván tudat alattian, de tán csak annál mélyebben táplálták ezt a benyomást az elvonulók fiatalos, önkéntes fegyelemtartása és az egyforma fekete kalapok, melyek különösen így együtt, mintegy kettős rendben, a cserkészek ugyanolyan nagy karimájú kalapját idézték, pusztán színben ütve el azokénak sárgásszürkéjétől. Sose oly hiteles a fiatalság, mint mikor megkapja a kegyet, hogy komolyan vehesse magát. Kassák megnyerő arcán ez a vezéri komolyság tette meggyőzővé, hogy lakik benne nemcsak tehetség, hanem hivatás. Bármennyit mulattunk túlfodorított fogalmazványain úgy, mintha az Így írtok ti esedékes függelékében olvastuk volna: mi tagadás, föltámadt bennünk, hogy mi magunk mögéjük sorakozzunk; hatott a szándéktalan verbunk.

Kassák a mi szemünkben, ott, elevenen, a Mesteremberek elharsogójaként vonult el. Ez a valóban újmódi, öblös vers volt az ő nyitánya, az a kürttételként zengő válasz, hogy az Ady hozta „új időknek új dalai” után „az új idők új arcát” kik s miképp éneklik. A kapu szélesre tárult: az ifjú szívek fölajzottan várták, hogy kik fognak most bennük élni.

 

 

A kovácsok izmos óriások – hazulról tudtam, gyermekszem élménye volt. A kalapácsos vörös ember, a fenyegetéssel határos plakát, a hordómellével, mi más lehetett a szememben, mint a robusztus kazánkovács.

Képzeletem ilyennek mutatta Kassákot, amikor először olvastam róla, hogy inasnak Pestre kerülvén, a Váci úti gyárakban kazánkovácsnak tanult ki, annak szabadult föl, munkakönyvébe ez van beírva: kazánkovács. Így járta be – kenyérkeresetként erre a mesterségre számítva – Európát. Olyan kovács tehát, aki azzal a plakátra is fölkerült pöröllyel kazánokat, mozdonyokat kalapál össze.

A Jani fiúktól tudtam meg, hogy nem. A kovácsok, sőt mindenfajta vasmunkások között a kazánkovácsok a legcingárabbak, a legapróbb és legvékonyabb termetűek. A kazánt nem kívülről, hanem belülről kalapálják legtöbbet: bele kell bújniok. Aprómunka az övék: a szerkezet működését figyelik és javítják.

Ettől még jobban tiszteltem Kassák munkás voltát. Az iménti Herkules-nagy Vulcanus kétkezi fürge törpe lett, de ettől csak nőtt a szememben. Bíztam ösztönében. Az útkereső, mesteremberi, a mélységfúró daxliszimatában. Hisz azokat a pályakezdő csupa mellkas, csupa izom verseket is belülről kalapálta össze, emelte olyan szembetűnő magasra, eltanulva annyi szerszámkezelést a különböző műhelyekben, amennyit az eleven agyú s erre szerfölött büszke vidéki fiú megcsodált és azon nyomban megpróbált.

De Pestről való eltávozása – elmenekülése – után Kassák alakját a megszépítő távolság egy időre megint robusztussá tette. A kemény – a mindenkivel dacoló – forradalmár lett. Hatalmas himnuszt írt az ifjúmunkások júniusi országos kongresszusára. A még szintén fiatal, de már idősebb testvér szavaival köszöntötte, elsőül a kétkezi proletariátus fiait. Harsány mondataiban a kalapácsos ember izmai feszültek. De szembeszállt magával Kun Bélával, mint igazibb proletár.

Pesten maradt hívei ilyenféle forradalmiságot vártak az emigráns Kassáktól. Szegi társasága látatlanban így tekintette őt az újító Ady korszerűen újító folytatójának.

Szegit mindenütt megelőzte a híre, a hírneve. Művelt és tehetséges. Tájékozott és máris sikeres. Folyóiratokkal, írókkal volt kapcsolata.

Szerencsésen támogatta mindezt külseje. Ovális, barnás arc, magas, domború homlok, hullámosan hátravetett fekete haj: mint Byron és Shelley az idealizált lírikusok arcmásain.

Nyúlánk, magas termetét magányos útjain egy kicsit kacsázva vitte. De nála ez is a rendkívüliség jegye volt, a lángelméjűség egyéni jegye. Erőltetnünk kellett, hogy legalább ezt – a legkönnyebbet – ne vegyék át tőle már a lányok is.

Nem élt vissza útegyengető adottságaival. Illetve ő maga oly természetesnek vette azokat, hogy természetesen élt velük; magától értetődően volt hangadó.

Már abban a körben is, mellyel általa ismerkedtünk és szövődtünk nyomban össze.

Így hatott természetesnek, hogy már élettársa volt. Ezt a kifejezést a köznyelv még nem használta. Fogalmát mi akkor tanultuk meg – rögtön nagy tisztelettel –, Szegi és a fiatal iparművészeti hallgató, Markos Erzsébet példájából. Hívhatták volna jegyességnek is a kapcsolatukat. Viselkedésük egymással a társaságban nem a jegyeseké, hanem azoké, akik már egy életre összetartoznak, s érzelmi életük csak az ő ügyük, mert hisz már problémátlan. Magázták egymást, de úgy, mint akik közt ez a meghittség melegebb foka.

Szeginek megvoltak, saját kötésében, a Tett és a Ma régi évfolyamai. Ha náluk gyűltünk össze, az ő Eötvös utcai (udvarra nyíló, földszintes) kis szobájában, leemeltem ezeket a köteteket. Diamant szavalóművésznek készült, szavalt belőlük.

Betiltott folyóiratból, kiüldözött költő műveit hallani – növelte a feszültséget; a figyelmet, de az értelmet is.

Azon a „Mi nem vagyunk tudósok” kezdetű, érchangú nyitányon túl, Kassák honfoglaló útján jól odafülelve, alig egy-két vers felelt meg a várakozásnak. Maga a Mesteremberek, többszöri hallásra – kinek a hangját is idézte? Whitmanét.

Aztán egy nap Szegi asztalán a Ma ismerős, piros betűs példányát láttam meg, rögtön kettőt egymáson. Azt hittem, olyan régi számok, melyeket Szegi még nem kötött be. – Most jöttek Bécsből.

Kassák tehát folytatta. Tudtuk, milyen körülmények között úszta meg a börtönt, az otromba számonkérést. Ez a lap volt az igazi bizonyság, hogy túl van a veszélyen.

Leültem a példányokkal a keskeny heverőre. A figyelem és értelem növelte feszültséghez, hogy titkos nyomdaterméket olvasok, mondhatnám személyes érdeklődés társult. Majdnem olyasmit vártam, mint egy rejtekúton érkezett levéltől. Ritkán vettem kézbe költői művet akkora érdeklődéssel, mint Kassák akkori verseit.

Nem ott folytatta, ahol Pesten kiütötték kezéből a tollat.

 

Kinek adjam ezt a könyvem, nekiszaladást az új Kassák felé,   szivem alatt fölnyitottam a mézeshordókat. Királyunk akkor még tojásokon ült svájci kastélyában, de   én már eljöttem ferde lámpásokkal a szemeimben, S most tizenkét fiatal lány meszeli bennem tisztára a falakat.

 

Annyi csüggedetlen hangcsere, annyi útkereső nekiszaladás után Kassák most lelt végre annyi jó tulajdonsága mellé közvetlenséget, könnyedséget; még humort is. Humort abban a mennyezetszakadásos, csupa jajongás időben? A művészetben a kettő nem zárja ki egymást.

Híveinek és exegétáinak magyarázatai alapján nyilván maga Kassák azt hitte: az expresszionista, kubista, aktivista (stb.) előfogatváltás után most a dadaizmus (a már-már nyergest fogott szürrealizmus) kocsiján vágtat a modern irányzatok élén mint fölesküdött avantgarde! Babonásan mély tartalmat tulajdonított egy-egy érdemeket szerzett szónak.

De babonásan tanulékony volt. Lelkülete tehát egyszerre fürge és merev. Tekintve, hogy a konstruktivizmusban éppoly szentül kezdett hinni (épp abban az időben), képtelen volt dadaistává lenni. De az európai avantgarde egyetlen hívében nem hozott olyan eredményt a dadaista ojtás, mint őbenne. Alkata nem változott, és mégis merőben más lett: hajlékony még tánclépésre is (a romokon).

Tzara lírai fejlődésének nem tett jót a párizsi út. Zürichben társadalmi forradalmárok ültek a szomszéd kávéházi asztalnál; áthallatszott, hogy nekik mi közük a mindenáron való újításhoz. Párizsban csak a művészet újítóival vitázott. A bécsi kávéházakban jó ideig nem történt meg ez a szétválás.

Kassák talajközelibben lett korszerű, mint Tzara, akkori (nála fiatalabb) mestere. A csalódás (a becsapottság), az úttalanság (már eszménytelenség) lelkiállapotát, a szellemiség káoszát (a röhögni való tragédiát) emberibb (melegebb, gyermekibb) hangon fejezte ki; szélesebb körű hatással.

Épp emiatt most kapta csak a gáncsot és a gúnyt; az ellentáborokból a pergőtüzet, saját táborából a palotaforradalmakat. És – megint csak emiatt – a fiatalok rokonszenvét és közeledését.

A Múzeum előtti fekete ingesek-kalaposok közül hovatovább egy sem maradt mellette. Annál hűségesebben (s így vonzóbban) árasztotta ő az avantgarde szívós szellemét, ragaszkodva éppúgy a külsőségekhez, az öltözködés szemvonzó furcsaságaihoz pontosan úgy, ahogy a romantika művészbajnokai a lavallière-nyakkendőhöz, a vörös mellényhez és ugyancsak a nagykarimás kalaphoz. Arányos, mindvégig fiatalos termetét, bármilyen vékony volt, húsz méterről föl lehetett ismerni: ott jön a holnap, a legújabb modernség. Ilyen könnyű volt fölismerni verseit, akár a névtelen idézetekben.

A Munkácsy utcai gimnázium folyosóján az első Ady-verset, melyet olvastam (tankönyvünkben), a Szeretném ha szeretnének-et napokig jómagam azért nem értettem, mert társaim mint érthetetlent boncolták előttem. Azt hittem hát, hogy a versnek van valami mélyebb jelentése, olyan, amit az én ólomnehéz agyam képtelen fölfogni, de amit ők joggal hiányolnak, s a szokatlan kifejezést bírói biztonsággal ítélik használhatatlannak.

A Szegi udvari szobájában elolvasott új Kassák-versek oly kiáltó „érthetetlenségében” hamarabb fölfedeztem, hogy írójuk meglepő egyszerűséggel épp csak azt akarja mondani, amit mond. Ez ugyan szerfölött kevés, de ezt hitelesen mondja. Mert vajon mit lehetett akkor arról a korról hiteles őszinteséggel mondani? Az óraszünetben, az iskola folyosóján vitatársaimnak később azt feleltem, tegyék oda képzeletükben az érthetetlen Ady-sorok – „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény” – elé ezt a szócskát, hogy „akár” vagy „hasonlóan”, s a vers azon nyomban egyszerűbbet közöl Petőfinek annál a korai (félelmes) versénél, hogy: „Ki vagyok én, nem mondom meg, / Ha megmondom, megismernek, / Ha pedig megismernének, / Azon nyomban fölkötnének.” Kassák „új” verseiről (most jelentkező voltaképpeni lírájáról) vitázva, Szegi elnyűtt díványán ilyenféle kulcsot ajánlottam én az „érthetetlenség” fölnyitásához. A „szív alatt mézelhordó” az érzelmek édességének iskolás hasonlatát rejti; a legmerészebb, mert legtömörebb költői kép pedig egy „mint”-tel föloldva azt mondja, lelkileg olyan újdonúj leszek, mint a szoba, melynek tisztára meszelői ráadásul még maguk is szűztiszta hajadonok. Bármennyire gyanítható (legalább nagynéni-unokahúgi) rokonságuk – folytattam a szentségtörő fejtegetést – azzal a fehér asszonnyal, aki Ady lelkének ódon babonás vártermeiben bolyong. Helyeslést kaptam, de milyet! Szentségtörők becsülték a szentségtörőt.

De mit nyitnak ki ezek a paraszti vaskossággal – profanum vulgus-i oltárgyalázással – visszahozott mintek? Még ez a leleplező kulcs is, Kassák akkori költészetéről szólva, káprázatos fényű birodalomba vezet. A kazánkovács plakátszerű, vörös kalapácsos alakjából, aminek Kassák annyit mondta, hogy végül hitte is magát, egy újkori Ariel lépett elő, s szökdelt tündérien a még izzó üszkökön s dülékeny romfalakon; amíg bírta, és hagyták ellenfelei és követői.

Mi sem volt könnyebb, mint Kassák verseit utánozni. S mi sem lett nehezebb, mint folytatni. Csábítottak, de a hozzájuk simulókat megnyomorították. Akár Ady költészete, az új Kassáké csak epigonokat tűrt. Mert bármennyi volt rajtuk a fölszíni, a szakmai újdonság (új dísz és forma), lényegükhöz csak ezen át jutott, aki a művészettől többet is remél és vár.

Szegi már a Tett első számától fogva várta Kassákéktól ezt a művészeten túli kifejeznivalóját a művészetnek. A csoport legígéretesebb tagja akkor Kassák mellett (sőt Kassákkal versenyezve, legalábbis termékenység dolgában) Rozványi Vilmos volt. Ajkainak húsával is ízlelte Szegi, ahogy még utcai kószálásunk közben bele-beleszavalta a szélbe, a csapó esőbe:

 

Rozványi a Tompa utcában Nem fog butykoson tönkremenni. Rozványi a Tompa utcában Szent irás-patak akar lenni!

 

Mint minden költő. Olyanféle pályakezdő fogadkozás volt ez, mint a Mesteremberek vagy a „mégiscsak száll új szárnyakon a dal”. Tele voltunk mi magunk ifjúi fogadkozással; kívánkozott ki belőlünk a pályakezdő hittevés.

Ollóval és zsákvarrótűvel már a bonyhádi internátusban csináltam egy hosszúkás, zsebben jól hordható füzetet. Ebbe írtam esetlen zöngeményeimet. Mikor megtelt, kitéptem a lapokat, s eldobtam, mint egy kosár megromlott almát, s tisztákat szerkesztettem helyükre. IIyen testien otthoni, más kezébe sose kerülhető füzetbe szántam esetleges sikerülményeimet Pesten is. Ez már nehezebben telt. De végül, amikor némi pihentetés után csak megnéztem, mit mutat úgy egyben a termés: ezek a zöld gyümölcsök sem értek meg (egymás közelétől, a közös keret melegétől), ahogy reméltem. Gyóni-hatás, adys kuruckodás; szocialista vezércikk-vigaszok a népdalok ütemére lebegtetve.

Beleesvén a pubertáskornak levelezési ragályába: még egy fura tapasztalat. Ontottuk egymásnak postán is a végehosszatlan beszámolókat. Egyre nehezebben, végül egyáltalán nem tudtam társaim kívánalmai, majd szemrehányásai ellenére sem „igazán őszinte” lenni; a kor találó szavával: „kiadni magam”.

A verset szintén valamiféle levelezésnek fogtam föl: a nyilvánossággal – az „utókorral”! A leghiányosabb öltözékben ha meglepnek, ez nem töltött volna el olyan viszolygással, mintha bárki csak megsejti, hogy versíró lappang bennem.

Még a simontornyai elemi idején Herpay Gábor barátommal a nyári kuglipálya forró szaletlijában, ha meguntuk a rajzolást, verset irkáltunk a papírlap másik oldalára. Helyesebben én írtam, a jámborka kis Herpay csak belebólingatott. Az iparosnék valami délutáni közkávézásán (az iménti szaletliban) Herpayné anyai dicsekvése közben egy egész szakaszt elmondott versírói tehetségű fia műveiből. Anyám szeme elé még akkor sem került írói alkotásom, amikor már nyomtatásban megjelengettek.

A bonyhádi gimnáziumban annyi mégis kiderült, hogy a verselőadáshoz meglehetős hajlamom van; a legjobb az osztály negyven tanulója közt. Tanárunk rendszerint valamelyik diákkal olvastatta föl a taglalandó költeményt. Ez hovatovább mindig én lettem. De saját versemet akár csak ilyenféle nyilvánosság elé bocsátani? Amikor sajnálatosan mégis megesett, nem költői, hanem közéleti becsvágynak engedtem. Ez volt az az eset, amikor Braun József ösztönzésére azt a Petőfi diadalát ünneplendő, már említettem versemet – „Vagy tán az utca tüzes szónokának / Szavában a te lánglelked lobog?,” – a diák-önképzőkörben (már Pesten) benyújtottam írásban, s nemcsak megszégyenítő kritikáját gyötrődtem végig, hanem még jobban magát a verset, bírálóm kacsahápogású fölolvasásában.

Lusztignak, a tettek emberének csak ajkbiggyesztése volt a költészetre, még mint tömegforradalmasító eszközre is. De hát Szegi környezetében mindenki valamiféle tollforgatónak készült, egyre céltudatosabban, nyíltabban. Aki ott szépirodalmat olvasott, az „foglalkozott”, mégpedig úgy, az irodalommal, hogy ha esetleg nem írogatott, készülődött arra, hogy nyélbe üthessen méltó kívánatra egy „olyan még nem volt” regényt, kibocsásson egy világfordító vers- vagy tanulmánykötetet.

Eszmecseréiket kezdettől fogva előre hitelezett elismeréssel hallgattam. S ilyenféle megtiszteltetéssel, hogy terveiket elsőül ismerhetem. A századelő zsenielmélete még annyira benne volt a levegőben, hogy a tehetséget azonosítottam a hajlammal, s azt hittem, akiben az megcsírázik, már pályakész lélek. S így minden oka megvan, hogy biztonságot érezzen, szentre vegye a képességet, „higgyen magában” – ahogy akkoriban még a kritika is tanácsolta és elvárta akár a dadogva próbálkozóktól.

Ha elképedést nem is, azt hittem, furcsálló meghökkenést keltek, ha – jó néhány példájára – verset mondok magamtól; bár csak valami fejtegetésbe vagy történetbe fűzve, ahogy Szegi, Ney, Hidas, Diamant, de még azok is, akik egyebet sem írtak, mint azt, amit idézgettek.

Hogy életpályám bárminemű – művészettel kapcsolatos – tollforgatás legyen, föl se merült a százféle kenyérkereső foglalkozás vagy akár hivatás között. Mindazonáltal volt a szívemben egy rekesz, egy méhsejtecske azzal a halk zümmögéssel: nem lenne az sem rossz, költővé válni. Noha költöttem eleget, s úgy éreztem, tudnék ezentúl is bőven verset írni. A költővé válást – így visszaidézve – végül úgy gondoltam el, hogy bizonyos idő múlva egyszer csak olyanféle verseket írok, mint az igazi költők.

Mint akik már hihettek a zsenijükben, a tehetségükben; „magukban”? Én magamban – ha ilyesmi után kutatgattam – csak kételyt láttam. Mim hiányzott? A rengeteg bolondéria közt, amelyet a kor a zseni tartozékának hirdetett, megfordult hiányaim közt még a szifilisz is. Az alkoholizmusról, felelőtlen kitartottságról nem szólva.

A próza azért megkísértett.

Lusztigéknál egy este mégis ráfordult komoly formában a költészetre is a szó, persze csak mint társadalmi szükségletre, azaz „faktorra”. Annak kapcsán, mint lehetne a „tömegek tudatába” gyúrni: bízzanak a jövendőben.

Másnap az iskolapadban, egymás után két-három óra alatt vetettem papírra (úgy, hogy a tanár ne vegye észre) a verset, amit aztán afféle próbadarabnak szántam. Alapeszme: az előző napi vitánk tárgya. Versforma a népiesből összeütött 4–4–4–2, ahogy ez még a fülemben cseng.

Siettem vele, mert még az utolsó óraközben meg akartam Lusztignak mutatni.

Mégse mutattam meg. Némi mérlegelés után – hogy elfogadhatom-e azt a helyet bíráló fórum gyanánt – elküldtem a verset a Népszavá-nak, névtelenül. „El ne essél, testvér”, vagy „Testvér, el ne essél” – ez volt az utolsó sora, s egyben – ha jól emlékszem – a címe. Ha kiássa valaki a régi példányokból a verset (nevemmel való közzétételére ma is zárlat kéretik), kellő elnézéssel csak azt olvassa ki belőle: mit érezhetett az a fiatalember, amikor saját szövegét még nyomdaszagúan egy újságban – a világ szeme elé tárva – újra és újra átfutotta.

Volt olyan fölszabadulás, mint egy írásbeli dolgozat jó megoldásának a kihirdetése. Egy napig. A kétely már másnap jelentkezett.

Igen, a próba, az megesett. Tudsz közölhetőt írni. Tudod – utánozni azt, amit mások csinálnak. De hát csinálhat-e ilyet az, aki olyan verset akar írni, mint az igazi költők?

Ámde hogyan s mikor tudja meg az ember, hogy igazi költőnek hiheti magát? Kinyomott versem első elolvasása ugyancsak megzavart. Örültem, hogy névtelenül jelent meg, hogy nem írtam alá. Ennek ellenére különös érzések rohantak meg, előre nem látott hevességgel, mintegy orozva.

Tardi úr, a csizmadia, vékony papírszeletkéivel hétfőn mértéket vett a lábfejről, megmondott egy időpontot, hogy mikorra fejezi be a munkát, s nyugodtan távozott. Semmi kételye nem volt, hogy addigra megcsinálja, amit vállalt: ezer körülmény támogatta, hogy higgyen magában. Trieck bácsi fél évre ígérte a vállalt építkezést; képességében neki sem volt kételye. Így számított – akár becsületszó letételével – a szabó, a kovács, az asztalos a maga tehetségére. Megmondták előre még azt is – nem kevesebb hittel önmagukban –, hogy milyen minőségű lesz az a készítmény. „Lehet, lehet” – bólintgattak a rendelő mégoly bonyolult részletkívánalmára.

Hogy költő legyek vagy bármiféle író, attól hovatovább valami alku tisztázatlansága riasztgatott.

Ma megírok egy épkézláb, vagy akár csak „elfogadható” verset, olyat, amelynek minősítéséhez az is hozzátartozik, hogy (akkor ez volt rá a szó) belső rendelésre készül, sugallatra.

Hogy ihlet tényleg van, már megtapasztaltam, ugyancsak szélsőséges érzelmekkel. Hisz ha még kaptam is kortyot belőle, s az a „sugallat” vagy „rendelés” csaknem mámorosan buzdított munkára, egyáltalán nem lehettem bizonyos, hogy „elfogadható” kerül ki a kezem alól. Tehát, ha tegnap bár volt, ma nincs vers, és tán hetekig nem lesz. Hisz még arra sincs megbízható alku, hogy egyáltalán kapok további érdemleges rendelést.

Így ez a legbecstelenebb szolgaság. A legmeggyalázóbb kiszolgáltatottság. Becsületre adó ember ilyenbe nem mehet bele. Erről még le is jegyeztem valamit. Magamban hinni azt jelenti: nem adhatok magamra – a becsületérzésemre.

A kávéházak oltárkép-nagy ablakán nem volt függöny. Az irodalmi kávéházak járdára néző ablakai sötétedés után fényárban mutatták vendégeiket. Schlézinger Imre (nem kis részben üzleti meggondolásból, hogy húgait majd ki tudja házasítani) drámaírónak készült. Esti kószálásra összeverődött társaságunkat el-elkanyarogtatta az írók és művészek látogatta nagy kávéházak elé. Mintha szakmai leckét akarna venni, hosszan elálldogált, figyelt.

Elálldogáltunk vele, mi meg afféle tapasztalati úton, dadaista fölényünkből ugyancsak lefitymálva még a föl-fölismert hírességeket is. Szegi és Normai (aki szociológusnak volt átpártolóban) áporodott akváriumot látott, nem díszhalakkal vagy ritkaságokkal, hanem morzsáért tátogó, egymást lökdöső, szomorú és nyálkás mocsári pontyokat. Ezekbe ojtott vajon egykor homlokcsókkal hivatást Melpomené, Euterpé, Kalliopé, vagy bármelyike a kilenc állhatatlan hölgynek?

A kávéházakban mindenütt külön sarokban ültek a lírai múzsa, Polühümnia megejtettjei. Nagyanyáink ázott tyúkjait idézték, ahogy azok estére kelve betelepedtek az emeletes ól léceire, baljóslatokkal fejük fölött, hogy milyen sorrendben éri majd nyakukat a gazdaasszonyi kés: kotkotoltak, már alig tojtak, hiába cicerélte végig őket napközben többször a szorgalmas kakas. A lírikusok ott, a nagy ablak mögött, még a többiek közül is kiríttak. Bársonykabát, csokornyakkendő (sőt sötét ing): viselték ők ugyanúgy a fölesküdött művészek egyenruhaszomjának jegyeit. A többi írásos művész közt elég sok volt a kövérség; lévén mivel betölteniök a kényelmes karszékeket, hátradőlve váltották a gondolatot. A „lant eljegyzettjei” (ahogy mi is mondtuk, de dadaista hangsúllyal) soványak voltak; az asztal fölött összedugott fővel izgatottan átkozták s keresték további átkokra, akit csak sorsukért okolhattak, kivéve az ingatag Hölgyek legfelelőtlenebbjét, a sajátjukat. A kávéházak körül őrségváltásként utcai nők rótták a járdát. Még azokban is több lakott hűség.

Noha a bent ágálóktól semmi érdekbelit nem remélhettek, benéztek az ablakon, küldtek egy-egy mosolyt, merő könyörületességből.

Emeltem le nemegyszer vasárnapi ebéd fortyogó fazekának födelét, s szívtam be egészséges éhséggel a jó ízeknek, illatoknak azt a gőzét, amely robbanásszerűen csapott arcomba. Hajoltam az illatát már-már gőzszerűen árasztó rózsacsokor fölé. Erre emlékeztetett, de ezek bódításánál ezerszerte mélyebb boldogságot szívtam be, ahogy újra és újra arcom elé vettem azt a (rossz papírra nyomott, erősen nyomdafestékszagú) lappéldányt, amelyben azt a versemet megpillantottam. Ha volna szesz, amely egy pillanat alatt, s pusztán az aromájával ilyen mámort nyújtana! Mert pillanatonként valóságosan megmámorosodtam, betű szerint megfordult velem a világ, az öröm oly tömör érzése árasztott el, nyargalt, mondhatnám a tüdőmben, vérereimben.

Semmi nem ad olyan édes isteniesülést, mint ha a világ közepének hihetjük magunkat. Mintha nem én gyártottam volna azt a kamaszosan kiábrándító zöngeményt, hanem egy jóságos, távoli hatalom küldte volna, mint az élet örök vigaszát. Mint mikor tehát olyan nőtől kap részegítő csókot az ember, akinek ágyából másnap szégyenkezve lopakodik ki. Nincs az a szerelmi beteljesülés, amely fiatal testet (tehát nemcsak a lelket) olyan egekbe emelne, mint midőn – bár futó – kegyeiben egy múzsa részesít bennünket. Holott tudtam már akkor, hogy a versről nem lehet nagy véleményem, s a nevem sem volt alatta. Tiszta állapotában érezhettem tehát az önhittségnek a gyönyörét, azt a romboló kéjt, hogy „higgy magadban”. Dőlj be annak, hogy rendkívülit tudsz teremteni, emberfölöttit, mindenhatóan istenit.

Elvarázsoltatásom e perceiben Lusztig Imre ott állt mellettem. Az ő udvari szobájukban kaptam kézhez a Népszavá-nak ezt a számát. Alig állhattam meg, hogy meg ne mondjam neki, az én művemet látja a még élő csillogású papíron. Elolvasta a verset, s mert helyeslően bólintott rá, küszködnöm kellett, hogy lebírjam a kérkedhetnékemet. Nem szóltam, de egész együttlétünk alatt szédelegtem, hogy kiadjam az egyre gyanúsabb minőségűnek érzett büszkélkednivalót.

Másnap korán ébredtem, nyilván zavaros volt az alvásom. Csak most éreztem: helyesen cselekedtem, illetve, hogy valami nagyon nem helyes tettet mégiscsak elkerültem. Megesett velem, hogy a testi vágy akkorára feszült bennem, nem tudtam megmaradni a szobában, elkanyarodtam a közeli Rózsa utca bordélyházai elé. Nem mentem be, nem utolsó okból azért, mert kettősen szégyelltem volna anyám keresetéből adni pénzt ilyesmire. (Apáméból könnyebben ment volna.) Hazamentem keserű győzelemmel, mert hisz a feszültség nem oldódott föl, vagy ha igen, az is megalázó volt. Nyilván annak hatására, hogy az írói világ fényes ablakai előtt is bordélyházi nők kószáltak, ilyenféle keserű diadalt éreztem azért is, hogy ezt a gyanúsan zavaros vágyat visszaszorítottam; olyannyira, hogy a vers megjelenését anyámnak sem említettem, bár bizonyos voltam, jó percet szereztem volna neki.

Azt, hogy érik bennem a képesség, nem ilyen kétséges – nem ilyen léha – módon kell megmutatnom. Nem ilyen csúszós talajon.

Legfőképpen azonban nyilván azért titkoltam megkísértésemet legjobban épp anyám előtt, mert akkoriban kezdtem észlelni magamon nevelésének hatását; hogy mennyire olyanná kezdek alakulni, mint ő. Az ő erkölcse szerint érdemmel sem illett feltűnősködni, „hivalkodni”. A művészet egyenruhai jegyeivel, lavallière-nyakkendővel, cserkészkalappal, akár feketében, raffaellói hajvágással, fekete bársonyzubbony maista változatával páváskodtam volna persze én is: eleve, vagyis már inasként előlegezve magamnak azt, ami csak teljesítmény után jár. De hogy még hevenyén vagy kétely közt szült verseim mutogatásával is kellessem magam olyan istennő előtt, akinek annyi áldozatát tartottuk egyszerre szánalmas és nevetséges impotensnek? A hiúság segített, hogy hiúságommal szembeszálljak, s a fenyegető zseniskedést (Nietzsche napja csak nem mozdult még a delelőről) azok közé a szégyellt szenvedélyeim közé sorozzam, melyek ellen egyre jobban működtettem volna a mind jobban kevesellt akaraterőt.

Szót ejtettem (vitaszikráztatásul, csöndes gyufalángsercentésül) abban a fogalomcséplésünkben: a művész helye a társadalomban.

Szegi és Markos szavamon fogott, hogyan gondolom ezt. Tartsak erről kidolgozott előadást, foglaljam össze!

A vita a városligeti hídon folyt, de az előadásnak a szabómunkások székházában az Almássy téren, vagy az Eskü téren a magántisztviselőknél kellett elhangzania, megnyitóul.

Voltaképpen ez is csak ürügy volt az összejövetelre, meg hogy a vezetőség termet – vagy legalább szobát – adjon. A kérdésről valójában Szeginek és Markosnak volt véleménye, s kényelmesen, előzetes munka nélkül akarták „hozzászólásképp” elmondani. Volt tehát egy harmadik ürügy az én beszéltetésemre.

Szorongtam, így hát nekiláttam, mi mindent gondolhatok én már alaposabban erről a tárgykörről. Zúgott tőle már a futuristák óta az egész kelet-európai szellemi világ.

Zúgott, forrt s már oszolt is két táborra; az individualista futuristákra és a kollektivista futuristákra, azaz a déliekre és az északiakra. Marinetti és Majakovszkij tartott egy-egy vezérlő pálcát. Kassák még tétovázott, de remek szeizmográfidegzetének sugallatára már kalapálgatta-kerekítgette a korszak szép faanyagából a maga vaskarikáját, a kollektív individuumot. Hallottuk: Bécsből világkörútra indul ez is. Ebben kíván szerény csoportunk tisztábban látni. – Állást foglalni! – mondta Normai.

Petőfi verseit akkortájt eszméinek tábora afféle tromfként idézgette: nyílnak szánta az ellentáborba. Leírta valaha a Ma Petőfi nevét? A Nyugat se gyakran, s legföljebb vállveregetően.

Ultramodern elméletemet az alkotó és a nép (akkor még „tömeg”) viszonyáról Petőfi lírájából vontam ki, de tartózkodtam ezzel előhozakodni. Petőfinek a mi körünkben sem volt jó sajtója. Ady elkapatott, ha ugyan nem kapatos sorát, melyet én akkor meggondolatlanul nyeglének tartottam, hogy „Petőfi szavánál van szükség jobb szóra” társaim vitézi tettnek érezték, s egyben irányításnak. E jobb szót most, Ady elnémulása után, a magukra maradó ifjak Kassáktól és körétől várták. Elméletem magva a lírai énnek a társadalmi emberrel való azonosulása volt. A költőnek a (köztünk közértelmű) „Massenmensch”-be való beköltözésére, s így a Massenmenschnek a költővel való testvériesülésére nyújtott volna receptet.

Hogy Petőfi első személyben beszélteti csaknem minden népi alakját – a betyárt, a csavargót, a szerelmes vagy mulató parasztlegényt, de még azt a konyhába beforduló széptevőt is – az több, mint individuális hajlam „kiélése”. Ott mély „beleélési” ösztön, sőt tudatos sorsvállalás működik: mások sorsának megosztása. Petőfi nem volt jobbágyszármazék, még csak földmívelői sem. Miként lett mégis oly természetesen és kétségbevonhatatlanul a legmélyebbre nyomott „póri nép” szószólója? Ez volt értekezésem bevezető kérdése. Mert nemcsak „leszállt” a népbe, hanem úgy ott maradt, hogy mélységesen azzá vált.

Előtte a szenvedő népről írtak; ő maga lett a szenvedő nép, végül tudatosan és így már lázadóan, sőt már forradalmárként. Népdalt ő nem úgy írt, mint Kisfaludy Károly, hanem úgy, mint a nép egy tagja! Azaz már szinte egyéniség nélkülien! Abban a felsőbbrendű művészi névtelenségben oldódva föl, mint az „igaz” népdalok és népmesék alkotói – de a katedrálisoké is! Amikor tehát első személyben szólva magát szolgalegénynek ábrázolja, nem „hazudik”, hanem mélyen-nagyon igazat mond, mert a megtestesült igazság vértjében beszél. Így avatja hiteles népdallá akár a „Talpra magyar!”, de akár a „Lamberg szívében kés…” kezdetű versét.

És így tovább. Eladdig a konklúzióig, hogy a modern költőnek oly fokig kell azonosulnia a nép igazával, jogával, s végül világlátásával, hogy legvégül akár alkotásait névtelenül adhassa át a maga közösségének!

Érdektelen, rossz előadónak sejtvén magamat, bőven készítettem jegyzeteket. Hemzsegett bennük a Weltanschauung, az Identität és a Massenkunst.

Sajnos az utolsó napig nem dőlt el, hogy az (mint mondtam, csak az összejövetel fedőalkalmául szolgáló) előadás (és éppoly ürügyvita) hol fog lefolyni: az Almássy téren vagy az Eskü téren-e.

Nyilván másképp kell mindezt kifejtenem a bankfiúk, és másképp a varrólányok előtt.

 

 

Nem volt sikerem.

A szabómunkások és munkásnők heti kultúrestjeinek termét kaptuk meg, a tánctanfolyam heti össztánca előtti órákra.

Ha zsebre vágom a kecsesen alkalmas kis Petőfi „összesemet”, és citátumokat olvasok föl, tán sikerül világosabban megértetnem magam.

Jócskán megtelt teremben léptem dobogóra. A mieink hátul a szokásos sarokban, máris a fő ügyet intézve: a hírcserét, a további találkozók s a tervek megbeszélését. Előttem az első sorokban a hirtelen elcsitult közönség. Nos, ezek is megtévesztettek.

A soványka tanonclányok, szabásznövendékek kivágott, bájosan tarka ruhából nyújtották felém hibátlan frufru és frissen göndörített huncutka keretezte arcukat. Vékony nyakukban a még vékonyabb bérmálási aranylánc (a kis arany szívvel), fülükben tán még a nagymama apró függője, a lencse nagyságú kék vagy piros ékkővel. A tánctermeket akkor nem fűtötték. Így hát még hideg is volt. A megsárgult csontlegyezők zörögve – szinte vacogva – nyíltak és csukódtak. De mindenki vidám volt, friss tekintetű. A tánctól várták a meleget.

Meg választékosan kiöltözve persze a fiúk – a szabósegédek. Erre az alkalomra nyilván még a kisinas is talál akármi esti öltönyt, ha másutt nem, a műhelyben, a raktárban, a padláson. De virított nem egy kemény ing, a kötelező fekete csontgombokkal, fekete csokornyakkendővel. És a frissen megborotvált arcok, a brillantinnal tömörre kent dús hajzatok, a fésű szabályos, fényes kis barázdáival. A korszak a férfipiperkőcködés korszaka volt, természetesen csak a valamiképp tehetős rétegekben. Ennél a választékosságnál különb nem fogadhatott volna a magántisztviselők belvárosi helyiségében sem; bár annak látogatói az igencsak előkelő nagybankokból a munka után azonmód gyűltek, olyan öltözékben, aminőket az a városrész fokozottabban rájuk kényszerített. Hozzájárulhatott az ifjúi lámpalázhoz nem kis részben az is, hogy ezt a meghatóan olcsó – valóban szedett-vedett – anyagból készült eleganciát olybá vettem, mintha amott, a Belvárosban vártak volna tőlem szót. A választékosságot választékossággal viszonoztam.

Gyűlt a terembe a közönség, s ezt az érdeklődés növekedésének érezhettem.

Az első öt percben mindenki figyelemmel hallgatta a fejtegetéseimet, s persze tisztelettel az én szellemi ékszerecskéim, kifejezéseim szedett-vedett csillogmányai iránt.

Valamit azért mégis sikerült kifejtenem, bármily homályos (mert hisz bennem is csak alakuló) fölfogásomból. A vita során derült ki.

Az ügyeletes rendőrtiszt addig az első sor legszélső székén ült. Nyilván azért, mert alig értve valamit belőle, mintegy helyeslő bóbiskolással hallgatta elméletem kanyarjait. Most azonban az előadói asztal végére telepedett. A vita fölszólalói ugyancsak az emelvényről beszéltek.

Csúnyán – bár nem rosszindulatúan, mert hisz valamennyien jó barátaim voltak – sarokba szorítottak. Hol lehet vajon különb alkalom, hogy ki-ki ilyen figyelem közepette adjon hangot annak, amit eladdig az utcasarki viták pajtáskodó gondolatcseréje során, akár csak percnyi ötletként (néha merő tréfából) fölcsillantott? Ilyen véleménycsíra mindőnk fejében akadt, itt volt hát a kedvező fény és melegség, hogy gyorsabban, mint az ind varázsló, virágot sarjasszon belőle.

Ötletszerű volt az én visszavágó védekezésem is, és megtörtént, ami minden valamirevaló vita értelme: jómagam tájékozódni kezdtem a gondolataimban. Ahogy világosabban megfogalmaztam, úgy vállaltam őket. Azazhogy most már határozottan vállaltam, úgy tudtam szavakba önteni.

Igenis, a jövő művésze azáltal emelkedhet magasra, ha minél jobban a lentiekhez kötelezi magát! Mert ki ne tudná, hogy a lent – a fönt? A saját érdekében is tehát. Lángelme volt Balzac, de még több lett volna, ha nem aggatja magára elöl a nemesi de-t, hátul a c-t, ha nem a főúri világhoz akarja kötni magát, hanem inkább lefelé, az apja jöttment famíliájához. Akkor nem vallott volna olyan elragadtatottan a monarchiáról, és olyan bárgyúan arról, amit parasztságnak hitt. Vagyis az elkötelezettség sorsszerű. Mert sorsot lehet választani! Ha képes vagyok teljes azonosulásra, tőlem függ, hogy milyen osztály, nép, felekezet azonos érzésű és szavú, vagyis összetéveszthetetlen tagja legyek, azonnal!

– Néger például – szólt közbe Markos.

– Néger is.

A látszólagos képtelenség megnevettette a segédeket és a varrólányokat, de különösképpen javamra; tehát elismerve, hogy alapjában mégsem képtelenséget mondtam. A rendőrtiszt pislantgatott.

„Így kerülhet a művész abba a helyzetbe, hogy első személyben magasan szóljon a legmélyebben szenvedőkről.” Dante sose járt a pokolban, de lám, milyen hatású a szava így is. Hát ha nem mint utazó, hanem mint kárhozatra ítélt ad beszámolót! Tolsztoj erőfeszítése, hogy a parasztoknak ne csak a nevében beszéljen, hanem mint hús a húsukból, vér a vérükből.

Mondataimban egyre kevesebb Identität és Bewuβtsein csillogott, s gondolom, egyre több szenvedély, tán még találékonyság, sőt elmésség. Ahogy fejtegettem, egyre több jókedvű bólintást kaptam az elméletre, melyet ma sem tagadok meg.

Különös pezsdítő eleme volt az eszmecserének, hogy a vita célja voltaképpen nem az eszmecsere volt, hanem a puszta összegyülekezés. Már csak a süket nem érthette: ami a dobogón folyt, csak ürügy volt, hogy helyiség, alkalom és idő legyen – azaz tágabb lehetőség – olyan hírek, értesülések és vélemények kicserélésére, melyek ugyancsak talajmentibbek voltak az eddigi vázolt magas röptű teóriáknál. A nagy eszméknek nem árt, ha néha mellékesen kezeltetnek. Szabadabban – szigorúbban jellemezve: felelőtlenebbül – keringhetnek. Súlytalanabbul tán, de életvidámabban.

Szikvízként gyöngyöztette a vitát – gyakori nevetésekkel –, hogy épp a mégis magvas eszméket úgy kellett megidézni, hogy a rendőrtiszt ne leljen bennük semmi kivetnivalót. Mint a cirkuszi szemfényvesztők kezei közt a tányér vagy a labda, úgy villogtak elvek, sőt programok, olyanok, melyek értékét csak mi ismertük, itteni keringésük csak bennünket gyönyörködtetett.

Első opponensem, Jarnó, még jómaga azt hitte, mellettem emel szót. Dosztojevszkijt az utóbbi hónapokban már kóros falánksággal ette-itta, az lett volna meglepő, ha nem abból vesz beszédkezdő citátumot ezúttal is úgy, ahogy a papok a bibliából. Nem hirdetett-e vajon néppel való azonosulást a Bűn és bűnhődés szerzője, tételbe is foglalva felfogását az oroszság embermegváltó hivatásáról, élete végén, ama híres Puskin-megemlékezésben?

A rendőrtiszt, aki azt hitte, egy táncmulatság ügyeletére küldték ki, fölfigyelt. Műveltebbnek bizonyult, mintsem szunyókáló hajlama sejtette.

Dembicz ugyan ezúttal zenei, s így népdalszakértőként követte Jarnót, de nyitányul azért Dosztojevszkij nemzethivatás-szolgálatát mint misztikus elhajlást a pánszlávizmus erjesztő csírájának minősítette, s a néppel való azonosulási törekvés modern előharcosaként a Háború és béke szerzőjét, majd azt a Lönnrot Illést, aki egy Kalevalá-t ajándékozott vissza népének és az egész emberiségnek…

Ismertük társaságunk minden tagjának épp a havi érdeklődési körét. Egy-két mondata után Szegi a reneszánsz művészi kérdéseit folytatta. Azok szintén idevágtak. Új adalékokról tudott beszámolni. Lefordította Michelangelo búcsúzó szonettjét. A kézirat véletlenül nála volt. Szépen szavalt, most is tapsot kapott. Főleg a második tercináért, mely ettől fogva lett köztünk afféle szólásmondás.

 

Az órák száma most bizony már késő, És nem vigasztal sem ecset, sem véső…

 

Még ebben is az volt, hogy kereszten most a jó ügy szenved. És ezután jött Normai (vagy Weszely) szokásos mesterteljesítménye. Hogy – például – hol s miképp adott példát a néppel való azonosulásra a művészeknek és mindenkinek bizonyos Uljanov, akinek keresztneve megegyezik a Kalevala kiadójáéval ugyan, de a különbség mégis az, hogy…

És így tovább, míg meg nem telt úgy a terem, hogy bejelenthettük – ezzel aratva legnagyobb tapsot –, hogy átadjuk az emelvényt a zenészeknek.

Átszállingóztunk az egymást addig csaknem fejfordítással és tenyérbillentéssel, de most már fölszabadult nevetéssel és kézrázással üdvözlő fiatalok között. Hordták ki, hordtuk velük a székeket, padokat.

Ilyentáji szűkebb találkozónk vagy Szegi udvari-földszinti szobája volt az Eötvös utcában, vagy valamelyik környékbeli kávémérésben, vagy éppoly olcsó kávéházban.

Nem akaródzott elhagynom a termet. Az emelvényen még csak hangoltak a zenészek, de lent egy-két türelmetlen pár nem bírt parancsolni a lábának: lejteni kezdtek. Különös örömet szerzett ez a pantomim-néma forgásuk is, noha magam igen fogyatékosan tudtam táncolni.

A zene robbanásszerű megszólalására a terem éppoly robbanásszerűen kezdett olyanféle ugrándozást, mint buborékaival a megforrt víz.

Közülünk senki sem táncolt. Van országos gyászból tánctilalom, tiltanak el felekezetek bizonyos időre táncot. Az összetartozás homályos érzései közé számított, hogy eszünkbe se jusson dallamra ütemesen ringatni a tagjainkat. Elképzelhető, hogy shimmyre illesztgesse derekát Babits – Kassák? A csárdás módját ismertem, bár még annak a tápai lagzinak a menyasszonytánca közben maga a menyasszony igazított mosolyogva a ritmushoz, kedvesen el-elhúzva a topánkáját, hogy rá ne lépjek. De ezek a türelmetlen tánciskolások már a háború utáni új táncokra lengtek, szorosan egymáshoz simulva.

Olyan kellemes érzésem volt, de magában a testemben, pusztán csak nézni őket, hogy szerettem volna mégis közéjük vegyülni; nem táncolni, hanem annál többre: úgy elmerülni meleg elemükbe, ahogy egy jó uszoda tiszta vizébe vágyódik a partról az ember.

A fiúk úgy döntöttek, nem Szegiékhez megyünk, hanem abba az Izabella utcai ötödrangú kávémérésbe, melyben külön biliárdterem volt. Ötödrangúnál kopottabb hátsó helyiség, két agyonragasztott posztójú asztallal. Ha csak ketten csattogtatták a csontgolyókat, akár tucatnyian betelepedhettünk a meg-megtántoruló székekbe, akár rendelés nélkül; azzal az ürüggyel, hogy a játék nézői, elbírálói vagyunk s később majd mi magunk fogunk dákót.

– Majd utánatok megyek – mondtam annak, aki hátulról vállamra tette a kezét, hogy indulunk.

Nem teltem be a jó érzéssel, amely a szememen át valósággal a bőröm alá áramlott.

Aztán egyszerre, mintha villámcsapás vágódott volna, nemcsak a bőröm alá.

Valami frissebb ütemre kerengtek a párok. Az egyik gyorsan elforduló táncosnő mintha annak a kis vasutaslánynak arcát kapta volna el a szemem elől. Az arcát és a tekintetét.

Nem furakodhattam be azon a kis helyen igencsak szorosan forgó táncolók tömegébe. Most nemcsak páronként forogtak, hanem az egész terem együttesen, ahogy a körhinták. Tettem próbát, de visszalökött ez a boldog örvény.

De a szélen járva, néha-néha a falhoz lapítva többször körülnéztem; lábujjhegyre állva, hogy a tömeg közepéig belássak. „Ő az!” – nyilallt át rajtam az öröm. De már futott is ki belőlem: mégse ő volt. Megtörtént, hogy egy pillantás viszonozta az én fürkészőn csapongó pillantásomat. Jobbomat emeltem, hogy jobban magamra vonjam a figyelmet. Kaptam viszonzásul még tréfás főbólintást is; nyilván azt hitték, hogy csak tréfálok.

Kéz vert hátulról újból a vállamra.

– Jössz hát?

Bizonyos voltam már, hogy képzeletem játszott (ezúttal újra) velem. Mert – föl tudom vajon idézni valóságosan még akár csak egy vonását annak a fiatal lánynak? A haja színét akár? Hisz szemének színét is eltörölte teljesen – éppen a tekintete. Ahogy az egyidőben végzett olvasás és varrás közben egy-egy pillanatra rám áldozott egy röpke figyelmet.

Kimentemben régebbi ismerősökbe, az itteni szervezet két ifjúmunkásába ütköztem.

– Járnak ide bőrdíszműves szabásztanulók?

– Nem, a bőrösök mindenestül a Szerecsen utcában vannak.

Megindultam az Izabella utca felé, nem csökkenő jó hangulatban, mondhatnám oly lelki emelkedettségben, hogy a lábam a testem súlyát is kevesebbnek érezte a szokásosnál.

Mindkét asztalon szaladgáltak a kellemes hanggal csattogó golyók, föl-fölugorva a posztó durva ragasztásain. Az eszmetisztító koncílium a rosszul világított sarokban folytatódott kerek nagy asztal körül; összehasonlíthatatlanul kisebb számú volt rajta a talpas kávéspohár, mint a körötte szorongó vendég.

Wittmann, a mintadiák nem állhatta meg, hogy, akár a tanári magyarázatok alatt, ne készítsen itt is jegyzeteket. Jól ismert kockás füzete, melybe még jártában is beírt egy-egy tartósítandó élményt vagy gondolatot, nyitottan hevert előtte. Folyékonyan, de mégis kész mondatokban adta vitatott nézeteim konok összefoglalását.

Rilke verseinek nemcsak életrajzi, hanem legbensőbb lírai hitelét ingatja, hogy szerzőjük, a szegény pénzügyőr fia ősnemes lovagok árva gyermekévé ábrándozza magát, sőt játssza ki (és el). Ám tényközlő hitele nő szememben annak az írónak, aki, noha csak egy-két hétig volt bányász, első személyben szól – mer és tud szólni – bányászok nevében. De még ha sohasem volt is bányász! „Vállalni!” – ez a kor szellemének szava! „Szállj mélybe”, ha emelni és emelkedni akarsz!

Amiként „Júlia szép leány” kezdetű ballada vagy az „Áll a hajó a tenger közepében” kezdetű katonadal szövege alatt senki sem keresi a szerző nevét, a holnap költői ugyanúgy, kinyilvánulásául annak, hogy az emberiség tökéletes részei kívánnak lenni, tartózkodni fognak műveinek aláírásától! Bízzák a közösségre kellő szerénységgel, hogy magáévá, azaz köztulajdonná teszi-e azokat, vagy nem. A magántulajdon elvének hasonló elvetése kívántatik meg a képzőművészet, a zeneművészet tagjaitól, de még a színművészektől is.

– Azért ez túlzás – mondta Szegi. – Ezt hogy képzeled?

De Markos ráérzett a lehetőségre. Így újult meg itt is a vita a próza-kórusművészetről, illetve a tömegszínházról, Mácza János néhány idevágó tanulmánya alapján.

Meg-megjelent a fogházi beszélőre várakozók közt egy nyugtalan testmozgású, jó arcú, meglett fiatalember; vagyis nálunk négy-öt ével idősebb. Nem lehetett elfeledni már a bemutatkozást sem. Jobb kezét rokkantra lőtte egy háborús golyó. Könyöktől a satnya, rövidke alsókarú kézfejét gyerekesen kicsinyre operálták. Az ujjak használhatatlannak látszottak, de mégis bámulatosan kezelték a tollat, a kanalat, valahányszor gazdájuk a kabátujj alól, a rejtekükből kiparancsolta őket.

Most föl-föltűnt itt a kávémérési és kiskocsmai társaságunkban is.

Családi nevét ő sem sokat emlegette, s akkor is mintha váltogatta volna. Tudta, s nem vette zokon, hogy magunk közt Kacskának hívjuk. Nem tartozott közénk, de bizalom övezte. Ha megszólalt, figyelmet kapott.

– Te akarod Varjast megszöktetni? – csatlakozott egyszer hozzám, ahogy oszlani kezdtünk.

A szándékot – jellemzőül ezt is a korszakra és reánk – nem őriztük különösebben titok gyanánt. Már azok között, akiket „megbízható embereknek” tartottunk.

De azért nem feleltem egyenesen. „Olyan nagy baj lenne?” „Kinek nem esnék jól az ilyesmi?”

– Annak is, aki megtagadja az elveit?

Tudtam, honnan fú a szél, nem volt kedvem, hogy hessentgessem. Kezet nyújtottam neki, úgy, amiként köztünk illemmé alakult, bal kézzel. Így, bal kézzel mindig túl erősen viszonozta a parolát.

A terv a sokféle találgatás (és némi kísérletezgetés) után most ismét öbölben hányódott. Varjas ügyvédje azzal biztatott, kiviszi, sőt „garantálja”, hogy nem lesz halálos az ítélet. Ha minden az ő védelmi elgondolása szerint alakulhat.

Nem árt – a most következendők miatt – még egyszer összefoglalni: a letartóztató „közegek” még mindig rögtön ölhettek, a saját felelősségükre, azaz felelősség és megfeleltetés nélkül. A detektívek a főkapitányságon már csak a vallatás ürügyén, mintegy megérthető szakmai műhibaként.

Az ügyészségen a foglyot már csak az elrablás fenyegette; erről a különítményesek oly emléket hagytak, hogy a szorongás még az esetek elmúltával sem oldódott föl. Csaknem testi biztonságot az ítélet utáni börtönök nyújtottak. Ehhez persze át kellett jutni a tárgyalások mindenkor kétséges, rejtett veszélyekkel fenyegető sziklaszorosain. Mert a halál ott is lecsaphatott, kiszámíthatatlanul, akár a legkedvezőbb jóslatok után.

Varjas rokoni és (ifjúi) baráti köre hol késleltette, hol meg sürgette volna a pör kitűzését. Varjas sem tudta már, mit kívánjon. Most a Markó utcában csaknem kéthetente láthattam, bizonyosabban, mint maga Janka; a kellőképpen kiállított papírok változatlanul utat adtak a vidékről érkezőnek.

Az addig elhangzott ítéletek értékelésének összevetésével a cellákban valóságos tőzsdei árfolyamok terjedtek, hogy ki milyen büntetésre számíthat. Irányították ezt, akár a tőzsdei becslést – a legtávolibb események. Varjas ügye értékelésekor a cellatársak szomorú bólintgatásokkal néztek össze. A „lelkek megfertőzése”, a „tömegek félrevezetése”, az „idegen ügynökök aknamunkája” – ez volt a forradalom igazi oka, nem más! Mit várhatott hát, aki mindennek hivatalos központi irányítója volt? Már az első fogalmazású vádirat Varjast a szellemi konkolyhintés fősátánjának ábrázolta.

Az ügyvéd rettegett a vádiratot azonmód a vádlott kezébe adni. Megkért, legyek ott, amikor megbeszéli a védelem végleges módozatait. Én mindeddig láttam valami reménysugarat. Nem a rögtöni szöktetés dolgában. Ez a Markóból képtelennek tetszett; a foglyokat az emeleten ülésező bíróság elé egyenest a cellákból, megbilincselve vezették. (A vidéki fogházakban – a váciban különösen – a helyzet annyira „békebeli” volt, hogy a fegyenceket még konyhakerti, sőt mezei munkára kiengedték, bekerített területre, de mégis: húszat két-három fegyőr felügyelete alatt!)

Varjas a vádirat elolvasása után úgy nyitotta ránk két nagy antracitszemét, mintha már másnap az akasztófa alá vinnék.

De aztán a reménysugár éppígy hatott rá; attól ismét hamari eseményt várt.

Russell megkapta az üzenetet, és azt a választ küldte: cselekedni fog. És nemcsak ő. Varjas szeme természetesre kisebbedett. A szigorú igazság ebből az volt, hogy még az első tömeges kivégzések után Barbusse, Anatole France, Bernard Shaw, Russell (s tán még Bergson) nyílt levéllel fordult a világ tudósaihoz és művészeihez: a kegyetlen bosszúállásnak nem lehet folytatása, ez ellen cselekedni kell.

Valamelyik előző beszélőnk a már ismerős fegyőr jóvoltából annyi ideig tartott, hogy Varjas még azt is szóba ejtette: saját pszichológiai megfigyelései nyomán milyen magyarázó pótkötettel tudná ő kiegészíteni Dosztojevszkij dokumentumgyűjteményét, a Följegyzések-et a holtak házából. Hogy mit felelhettem erre, annak emléke az, hogy Russellék „közbelépéseit” hallva, némi gondolkodás után Varjas most azt vetette föl: volna-e értelme Russellt, illetve az Angol Lélektani Társulatot értesíteni az ő legfrissebb tudományos tervéről. Tanulmányt írna a börtönélet pszichológiájáról; szívesen fölkínálja az említett társaság folyóiratának!

Okvetlenül bele kell fognia, ez lett az eléggé tanácstalan, de folyton reményt hangoztató, s így eléggé összevissza beszélő ügyvéd véleménye is.

Varjas a tanulmányt valóban megírta, tűhegyes tintaceruzával, tenyérnyi papírlapokon; a bolhabetűs kéziratot később Szegi juttatta ki Bécsbe Fogarasinak – ezen a vonalon tán még föl is lelhető. Az ügyvéd akkor azt latolgatta, jelentsék-e be a tervet rögtön – akár engedélykérés formájában – az ügyészségnek; kísérletül, hogy mi lenne annak hatása a bíróságra, azaz elsősorban az ügyészre, a vád képviselőjére.

Amiből én azt szűrtem ki, hogy Varjas megmentésére az ügyvéd törvényesen egy fikarcnyi lehetőséget sem lát.

Villogtak – de olyan távolian s némán, mint a száraz villámok – már akkortájt hírek, hogy végül majd Moszkva cselekszik. De ezek elkeveredtek, s máris belehaltak azokba a távoli hírekbe, hogy az ellenforradalmi csapatok már Moszkvát kerítik, ha ugyan el nem foglalták. Így hát ezt meg sem említettük Varjasnak. Merüljön csak bele mind mélyebben a pszichológiájába, messze mindentől, ami bármiképp zavarhatná.

Kérte még egy alkalommal segédletemet az ügyvéd, tán az iménti viselkedésemre emlékezve.

– Talán maga jobban meg tudja vele értetni – kezdte.

Abban a hiszemben élt, hogy Varjas közt és köztem valami kedvenc tanítvány-imádott mester-szerű kapcsolat volt. Megismerte persze Varjas filozófiai rangját, belelapozhatott matematikai képletekkel teli publikációiba, és ezek alapján ugyancsak túlbecsülte az én szellemi fölkészültségemet.

Pest házfalain itt-ott még mosta az eső a Károlyi-kormányzás propagandaszerveinek tán leghatásosabb plakátjait. Magyarország addigi iskolai térképét ábrázolták, a megszállt négy területet a repedés olyan vonalaival választva el a törzstől, aminők egy földre ejtett tányéron keletkezhetnek. A térkép fölött különös fölirat. A legtöbb járókelőt ez a szöveg állította meg; francia nyelvű volt: „Voulez vous quatre Alsace?” És alatta: „Non! Non! Jamais!”

Ezen annak idején mi jobbadán csak fanyar mód élcelődtünk. Bizonyos, hogy ezeket a plakátokat nem Pesten és a magyar városokban, hanem Párizsban és a francia városokban lett volna logikus kiragasztani. Az ide vezényelt néhány tucat francia tisztet akarták megcélozni? Azoknak postán megküldhették volna.

A szöveg mégis elérte célját. Mindenki kíváncsi volt, mit mond az idegen írás, s így megjegyezte, mondta tovább.

Ezt a hatást most már drámai erővel fokozta ugyanannak a plakátnak a másik, már magyar szövege. Ez így hangzott, mintegy feleletül a szomszédságában harsogó kérdésre: Nem! Nem! Soha! S a falragasz alján, kicsiny betűkkel: Országos Propaganda Bizottság.

Amelynek már akkor Varjas volt egyik ügyintéző főnöke. Vagyis ezért a plakátért igazánból Varjas Sándor felelt. Ez is az ő műve volt.

Az ügyvéd ezt a védelem egyik fő érvének szánta. Egyszerre kétfelé ütve, nem nagyon következetesen. Varjas igazi hazafi, az volt már kezdetben: ő adott hangot, s minőt, az ország fájdalmának. És hogy voltaképpen csak hivatalból csinálta (később), amit fölróhatnak neki.

Varjas tétovázott, elfogadhatja-e ezt az elég kétséges, bár hiteles anyagú mentőövet. Csaknem minden beszélői találkozásunkon más álláspontot látott jónak.

Voltaképpen nem ő, hanem cellatársainak elég népes együttese. Az ügyvéd hovatovább azokkal hadakozott. Az ésszerűség és a becsület volt a két pólus. És az okos megalkuvás sem volt egyértelmű. Mert hátha az „elvtagadás” kiábrándítja a külföldi „elvbarátok” (eléggé határozatlan vonalú) körét? Itt esett latba megint a becsület, már mint hasznossági elem. A csak nagyrészt politikai cellatársak közt akadt egy már-már eszelős: mindenkire mártírkiállást szabott. A többiek – nem a saját bőrükről lévén szó – a „kérdést” annyira személytől elvonatkoztatva taglalták, hogy még Varjas tárgyilagosságát is megzavarták.

Váratlan sürgetéssel kívánta, hogy bármiképp bejussak hozzá. Elhűltem, hogy nemcsak az én véleményem érdekli. Hanem a dombóváriaké is.

Ösztönöm ebben a kérdésben kezdettől fogva oly erős volt, hogy pillanatnyi kétségem sem támadt, mit mondjak Varjasnak, ha véleményem tudakolásával már megtisztel. Sajnos ez a beszélgetés igen rövidre sikerült. Az ismerős fegyőr valami fegyelmit kapott (mint később kiderült), s így szigorúság dolgában a többin is túltett. „Végezzenek, végezzenek, nem locsogunk!”, egy hideg kézmozdulattal eleve elhárítva, hogy a szokásos doboz cigarettát a zsebébe csúsztassam.

Nézetem – s majd Lusztigéké – az volt, hogy Varjas határozottan vállalhatja azoknak a plakátoknak a szerzőségét. – Ezt gondolják az otthoniak is? – kérdezte. – Miféle otthoniak? – Most eszméltem rá: csak nem az fordult meg fejében, hogy leutazzam Tolnába, s ott valami körkérdésbe kezdjek? – Minden ép agyú embernek ezt kell gondolnia.

Foglalkoztatta erősen a bécsiek véleménye is, de legsóvárabban újra és újra a dombóváriakét akarta ismerni.

És megint s megint annak a roppant értelmes szemnek izzó lebbenékenysége, egyenest a szemembe. S hogy még ő vár útbaigazítást!

– Vagyis maguk szerint azt kellene mondanom…

Milyen fájdalmasan közölte ez a „kellene” azt, hogy tán olyat kellene mondania, aminek a helyességében nem bizonyos.

– Mondja csak nyugodtan – szólt közbe az ügyvéd.

Az ügyvédhez fordulva feleltem azt, amit nyilván még az iskolai tisztelettudás folytán röstelltem volna a fegyőr puskatusának közvetlen közelében csaknem feszesen álló rabnak.

– A tanár úr a lehető legnyugodtabban mondhatja a szíve szerinti véleményét. Ki kétli, hogy nem az volt az őszinte fölfogása!

– Akkor – mondta most hangsúlyában némi daccal Varjas; hogy hű legyen az akkori időkhöz.

S azóta mi a változás?! Ebben! Miért nem lehetne ismételni teljes lelki nyugalommal olyasvalamit, ami tíz hónappal ezelőtt már az volt, ami ma. Az igazság – igazság; nem?

Aztán ismét az „otthoniak” véleménye lett a gondja. Szülei, nagyszülei is Dombóváron éltek.

A fegyőr háttal elém állt, ami azt jelentette, hogy Varjasnak máris indulnia kellett kifelé, egy lépéssel az őr előtt.

Nem valószínű hát, hogy ott, a Markó utcai rideg pinceteremben többet mondhattam volna a vállalásnak és a nem vállalásnak erről a tárgyköréről, amelyben én magam akkor kényszerültem először állásfoglalásra, szavakkal is. Hogy még több mondatot tennék ide (s még mennyit azóta), annak oka, mennyit beszéltünk minderről már másnap, a következő vasárnapi Gellérthegy utcai egybesereglésünkön; mintha ránk lett volna bízva, kamaszokra, olyan döntés, amilyenre a kor filozófusai és történészei aggastyán idejükig késlekedtek egyértelmű, világos magyarázattal.

A fiatalember, akit mi csupán azért hívtunk Kacskának, hogy bizonyossággal tudjuk, kiről beszélünk, nemcsak tagjai örökké friss mozgatásával látszott pótolni, hogy legfontosabb testrészét oly nehezen tudta használni. Ilyenképpen működtette agyát is, a szenvedélyesség határáig. Egy érvre hárommal felelt, fokozódó nyugtalansággal.

Nem lehetett kétségem: a Gellérthegy utcai bölcsködő rögtönzéseim foszlányai jutottak el hozzá, útjukon konkollyá minősülve, ahogy már szokott. Varjas védekezéséről nem úgy vélekedett, mint én. De még mennyire nem! Buzgalmában, hogy ne adja át nekem a szót, kitért olyan részletekre, melyeket én magam elfeledtem. Rokonszenves volt mégis – a jóakarata. A szóláncolat során elejtette (nem tudom, véletlenül-e), hogy még keresett is, egy és más tisztázása végett. Hogy világos legyen, hova tartozom. Még pontosabban, hogy meggyőzzön, miképp kell gondolkodnom, ha igazán oda akarok tartozni, ahova vonzódom. Elvétve válaszolgattam, már amikor rést leltem az ő okfejtésében. De ha több időt és végtelen teret kapok, akkor sem tudtam volna szóba foglalni a gondolataimat. Még kevésbé érzéseimet. Úgy kell mondanom: még csak a szememben éltek. De a szavak korabeli készlete is már kusza volt. Az események hétről hétre zavarosabbá tették őket, nem egy vonatkozásban máig váró rendbe tevésükig.

Bizonyos voltam, hogy a nyilván rokkantsága miatt oly szigorú szemléletű fiatalember hallott valamit arról, mit mondtam én magának Varjasnak. Bár célzást sem tett rá. Hacsak abban a mondatában nem, hogy: Te csak ne akarj senkit befolyásolni! Majd később: Nem tudom az észjárásod követni! Ilyen hadállások közt! A világ mai alakulásában!

Eszem járását magam sem tudtam volna követni. A logika szabályainak akkori Ariadne-fonalán. Az érzelmekét megpróbáltam, ma már, itt először. Személyes kiindulópontot véve ezúttal is alapul. S a talajtapogató lépések után úgy vágva csapást, hogy rajta mások is tán előbbre jussanak, kifelé egy ingoványból, a történelemnek egyik legszomorúbb posványából; végzetesen (de emberi közreműködéssel) elmocsarasított süppedékeséből.

Idővel enyhébbek lesznek az ítéletek! Tavasszal Bugyonnij bizonyosan lóra ülteti a hadseregét!

Az ügyvédek közül aki tudta, halasztgatta védence pörének kitűzését.

De Varjas tárgyalása ijesztően közelgett. Úgy látszott, nem lehet megállítani az igazságügyi őrlőgép kerekeit. Aztán mégis sikerült, kettős szerencsével; új tárgyalási időpontot tűztek ki, s egyszersmind az ügyet más tanács elé utalták: nem a hideg szadizmusa miatt rettegett Surgoth fog ítélkezni; az ítélet előtt vallatni és minősíteni.

De mi változatlan buzgalommal – szinte sürgősséggel – tárgyaltuk, milyen jogosultsága lehet – s lehet-e egyáltalán – Varjasnak arra a viselkedésre majd a bírák előtt, amit az ügyvéd egyre határozottabban követelt.

A vita magunk közt, jó ideje, „elvi síkon” mozgott, „erkölcsi vetületet” kapott, ahogy Kacska ismételgette most már nemcsak ellenemben; Szegi teljesen az én okfejtésemet támogatta, Jarnó tétovázgatott.

Az ifjúság könyörtelen ítélkező. Gyakorlatban is, mint tudjuk, de elvileg kiváltképp. És főleg tágabb együttesben. Fokozza (emlékezetemben) e szellemi boncolások groteszk emberietlenségét, hogy „legmélyrehatóbban” Varjas lakásán folytak le. Ott terpeszkedtünk Varjas kellemesen puha bőrkarosszékeiben, Varjas társalgóasztala körül, füstöltük a maradék dohányt, melyet Janka előkapart Varjas fiókjaiból, emelgettük szájunkhoz azokat a finom csészéket, melyeket Ibi vasárnap délutánonként Varjasék pohárszekrényéből tiszteletünkre rakott elénk, és ítélkeztünk zord elfogulatlansággal, tekintet nélkül a körülményekre, éppoly zord elvek szerint.

Csonka, nevezzük inkább így a rokkant kezűt, aki még cigarettasodrásra is tudta használni a megmaradt két ujját, Saint-Just szigorával vezette a vitát. Un pur, aki szinte fitogtatva távolodik el attól, akit közel érez magához.

Semmi „megértés”.

Varjast jobban ismerte, mint én. A szellemét ismerte. Otthonosan vette ki a szép üveges könyvszekrényből, s lapozgatta egykori tanárom s még egykoribb földim különlenyomatú közleményeit. Husserl fenomenológiájáról, Bolzano, azaz Hegel univerzalizmusáról. Nem fordított tovább ott sem, ahol egy-egy gondolat helyességét algebrai képletek sora támogatta.

A lényeget értette, s érvényesítette volna itt is. Varjas filozófiai alakját – életének lényegét – nemcsak eszméi fejezik ki és rögzítik!; tettei éppúgy. A két manifesztáció között nem lehet ellentmondás, legkevésbé olyan, hogy az egyik nyilvánított – exteriorizált – rész lerontja a másikat. Ami kétségtelenül a lényeg szerves része.

A vita magvában volt igazság. Ezt mindnyájan éreztük. Éppúgy a követelmény jogosságát. Varjas eszerint valami újfajta nemesi rend fölesküdött tagja volt, egy most színre lépő noblesse egyik alapítója, és ez – kötelez.

Valamiféle ügyész beszélt itt – Varjas „érdekében”.

Janka figyelemmel hallgatta.

De én már állást foglaltam ott a beszélőn. Ha ez nincs, tán követem ezeket a magasan szálló szép gondolatokat, még ráadás ragyogtatást adva nekik egy-két ötlettel. Hisz levegő az egész, puszta elmejáték. Hatásuk csak úgy lehet, ha Varjas fülébe kerülnek. Tennivaló akkor lenne; azt megakadályozni.

Röstelltem volna, ha nem fedezem azt a Varjassal beszélgető alakomat. De azért éreztem, más itt az igazság, mint ami felé hajlik oly könnyen a hangulat. A gyanúsan kéjes fölény, hogy ítélkezhetünk. Lehet, nem teljes az igazsága annak a Varjassal beszélgető alaknak, de valami igazság van az oldalán. Az ő oldalukon, már együtt a börtönbeli Varjassal.

Nemcsak azért tanácsolom Varjasnak, hogy vállalja szerepét annak a plakátnak a megszületése körül, mert az mentő körülmény lehet – kezdtem ellenvetésemet Csonkával szemben, amikor az már-már vágtában lovagolta a maga teóriáját –, hanem mert azzal a szerepvállalással Varjas helyesen járt el. Igaza volt.

– Igaza? Abban, neki?

– Ha tagadná is, rá kellene bizonyítani. Mert az olyan bizonyíték.

A területi integritás mellett?

Veszélyessé tud lenni, ha vitánknak közönsége van. Elkerülhetetlen, hogy ne csak az igazságot keressük, hanem a tetszést, ha másként nem, mint helyeslő bólintást. A hit bajnoka cirkuszi gladiátor lesz.

A vita elfajult. A délután haladtával a szokásos vasárnapi találkozásra egyre többen jöttek föl a börtön előtti sorban állók közül. Én már abbahagytam volna – hisz annyi más megbeszélnivalót hoztak, s kezdtek is el azok az alkalmi ismerősök – de Csonkára buzdító hatással volt a látványosság, a fiúk meg – Normai és Jarnó – tüzelték.

„A plakát mindig summáz. A rátévedt futó pillantásnak mond valami tömöret. Itt csak egy ország földarabolása ellen tiltakozik. Nem a régi területek visszaforrasztásáról beszél. Mert hisz Horvátország is rajta van, pedig annak visszacsatolását senki sem kívánja!”

Ez volt az én érvelésem. Ha Varjas a tárgyaláson rábólint majd az ügyvéd érvelésére, tegye hozzá már maga az ügyvéd, hogy azt a tiltakozást Varjas csak a magyar nyelvű területek védelmére értette. Azokat pedig bárhol megvédheti.

Mint soviniszta! Nemzetiszín kokárdával a gomblyukában!

Sokan hordtak akkor olyat. Alig tudva, mi kapcsolódik ahhoz.

Kassán, Losoncon, Eperjesen, Bártfán csak félnapokig csüngtek az ablakokban a rejtekhelyről előszedett vagy sebtében összevarrt piros-fehér-zöld lobogók a tisztán pirosak mellett. A magyar hadvezetőség szedette le őket. A politikai biztosok, némi vita után a katonákkal. A magyar Vörös Hadsereg nem Magyar Vörös Hadsereg volt, hanem csak Vörös Hadsereg. Nem nemzeti szabadságot vitt, hanem proletárszabadságot.

Kavarogtak az érvek és ellenérvek.

A székely hadosztály – a szülőföldjükre visszaáhítozó erdélyi származású frontharcosok egysége – volt a forradalom egyik legütőképesebb serege. Mi bírta őket voltaképp „árulásra”? Panaszuk között végül ott volt, nem utolsóként: a román nemzeti zászlókkal szemben az ő vörös zászlajukra legalább egy kis nemzetiszín szalagot köthessenek. A zavar akkor már teljes volt. Az ellenforradalom monitorjai nemzeti zászlók alatt suhanva lőtték a szovjetházat. A tiszai fronton már az előrenyomuló román seregeket várta a magyar trikolór. A kivégzőosztag elé állított ellenforradalmárok a Himnusz-t énekelték.

Csonka most is képes lett volna követni, úgy elragadták érvei és a figyelem. Állva beszélt, bal kézzel gesztikulálva.

Egyre megkerülte az én fő ellenérvemet, hogy emberéletről van szó! Disztingváljunk! Más az elmélet és más az alkalmazása.

Nem más.

A legszárnyalóbb elméletek próbája, hogy tud haladni a földi talajon, gyalogolva. Akadályt kerülve.

Letorkolt, oly diadalmasan, hogy a többiekre vetett körpillantásában is benne volt. Mit mondhattam? Ezt mondtam:

– Rajta leszek, hogy ez az állásfoglalás ne jusson el Varjas Sándor fülébe.

– És ha én üzenem meg neki?! Ha én megyek be egyszer hozzá? Maga helyett?

Egyszeriben magázni kezdett.

– Meri vállalni a következményét? – feleltem.

– És maga azt, hogy nem, nem, soha?

– Vállalom!

Árnyaltan vállaltam, természetesen; hogy csak az igazság és a népakarat – az ígért népszavazás – ellenére letört országrészekre áll az én tiltakozásom. De szócserénk már plakátszerű volt.

Elhallgattam. Részemről olyan körpillantással: ez az ember őrült.

Ezt adta érte:

– Nem hittem, hogy ennyire csalódhatunk magában.

No, erre már kijött a begyemből, bár még csöndesen:

– Kik – a Lipótmező?!

Végigmért. – Megválogathatná a szavait, hogy kikről szólva enged ki ilyesmit a száján.

Nem véletlenül fordult nyelvemre ez a szó. Ha nem találkozom már Varjas beszélőjén ezzel, hogy mások, idegenek mit képesek elvárni egy embertől, akár a halála árnyékában, nyilván nem ilyen erős a visszavágás. De a beszélő után már az utcán az ügyvéd előtt kereken eszelősnek neveztem Varjasnak azt a cellatársát, aki őt – valóban ilyen beszámíthatatlan módon – úgy földúlta, hogy álmát is elvette.

Nem akartam tovább élezni az összecsapást, főleg ilyen hallgatóság előtt. De lett hirtelen más okom is.

A vasutasfiú felesége lépett be a szobába. Halálos ítélettel fenyegetett az ő férjének a pöre is. Hetek óta nem láttam Arankát. Oly szerényen jött be, oldalvást, hogy tán arasznyira sem nyitotta meg az ajtót. Éppígy oldalazott a fal mellé, a többi fogolylátogató nő mögé.

Nem akartam, hogy még kegyetlenebb szavak essenek. Hisz Varjason kívül vonatkozhattak már mindenkire, aki bíróság elé áll. Visszavonulást fújtam. Amit mondtam, már Arankának szántam, Aranka férjének. Meg Ibinek meg mindenkinek a jelenlevők közül, aki félthette hozzátartozója életét.

– Amit az ember olyan helyzetben a bírónak mond, az védekezés.

– De azt nemcsak a bíró hallja. Az éppúgy számít! A világ füle még jobban számít.

– Az a vallomás visszavonható. Legyen egy kis türelme a világ fülének. Van idő, nem?

– Nincs idő! Cserny viselkedését helyre kell ütni.

– Akár egy ember élete árán?

– Másról van szó, mint egy-egy élet.

– Mert maga odadobná a saját életét.

– Meg kell mutatni, hogy nem a Cserny-félék a példa. Nem az elvtagadók, a gyávák.

Valaki megszólalt. Hogy ki, nem észleltem; oly erővel kellett gyűrnöm vissza a hevülékenységemet.

– Vagyis példát kell statuálnunk nekünk is?!

Azt sem észleltem, mellettem vagy ellenem esett-e ez a közbeszólás.

Ezt mondtam, tagolva szinte:

– Ajánlok valamit. Vegye magára maga azt, ami Varjast fenyegeti. Jelentkezzék tanúnak, hogy mint világnézeti följebbvalója – politikai biztosa – maga rendelte el mindazt, amiért most Varjasnak helyt kell állnia. Tehát azokért maga felelős. (Ahogy valóban így van.) Oldalas tudósítást közölnek majd a lapok bizonyosan. Ez tehát még kiáltóbb példa lesz. A világ minden elképzelhető fülének!

Megnézett magának ismét úgy, mintha körbe akarna járni a tekintetével.

– Hogy nekem mi lesz a dolgom, nem itt közlöm magával; érje be egyelőre annyival, hogy másnak képzeltük az esze járását.

Ez az „itt” a társaságnak is szólt. Csönd támadt. Megjártattam tekintetemet a jelenlevőkön. S újra-újra Aranka pillantását kerestem. Úgy meghúzta magát a kevésbé meghitt idelátogatók között, hogy jobbra-balra kellett csavarnom a nyakam, míg legalább a homlokáig láthattam. Erre teljesen visszahúzta a fejét.

A némaságot nekem kellett volna megtörnöm. A válasz sora rajtam volt, s így a kínos csönd súlya is. Csonka hallgatott, mint aki befejezte. Várt, majd annyi idő után, amennyit az udvariasság megkívánt, felém bólintott, s kimért körbehajlás után kiment a szobából, el egyben a lakásból. Janka kísérte ki. Már beletanult a házikisasszonykodásba. Olyan arccal tért vissza, hogy azt kellett hinnem, neheztel rám a jelenet miatt.

– Igaza volt, magának – mondta az előbbi hang, melyről izgalmamban nem tudtam bizonyosan, ki mondja.

Ezt éreztem jómagam, noha pontosan az ellenkezőjét fejtegettem annak, amiben a cecei ebvonítású éjszakában nagybátyámmal oly léleknyugtatóan megállapodtunk az elvhűségről szólva; Stromfeld példáját magasztalva.

Lábamban benne volt az illendőség kívánta mozdulat, hogy odamenjek Arankához, s megadjam neki a kijáró üdvözlést: nem én vezettem-e be a társaságunkba? (Éppilyen udvariasság diktálta üdvözléssel, még a Gyűjtő melletti vendéglőben.)

Nem mozdultam, a figyelem még mindig rám irányult. Ez suhanhatott át rajtam, a fölszínen.

Aranka nem kereste a mi társaságunkat. Nem jött közénk, csak ha távolibb cél vezette rajtunk át. Kerülte (épp emberibb) tekintetünket. Mi éppúgy kerültük, hogy szembenézzünk – a helyzetével. Ezt még a háta mögött ejtettük szóba legemelkedettebben. Azzal a könyörtelen – élőt is boncoló – logikával, amellyel a fiatalok nekifognak tisztázni valamit. Olyat, aminek a homálya egyszerre csábítja és hökkenti őket.

Egyőnk előtt sem volt titok, hogy Aranka milyen pénzkeresettel tartja fönn magát. És látja el váltás fehérneművel, egészségmentő élelemmel a férjét! A Bűn és bűnhődés akkori pesti olvasói, mi, már csak ezért más törvény paragrafusait tartottuk szentnek. De az e szerinti ítéletet ezer körülményből felfüggeszthetően formálgattuk. Az első ilyen körülmény, amely az ítélet érvényességét kétségessé tehette: „űzi-e” Aranka még ebben a pillanatban is teste áruba bocsátását? Mert ha csak egy napja nem, merőben más még jogilag is az aspektus: a tiltás célzata elesik, de akár még a penitencia kiszabását a nevelő jóvátételnek kell fölváltania. És ha lenne mód, hogy ne űzze tovább!

 

 

Van építő cinizmus. Magunkat gúnyolva állapítottuk meg: függött még attól is ez a „szempont”, hogy alakítgattuk. Ebben Szántó tündökölt. Hogy még mi? Még mi, minden szent fogalmak törői más-más mérlegen láttuk Aranka alakját, aszerint, hogy a fogház előtt, a csomagbeadók közt beszéltünk róla, vagy Varjasék, vagy kiváltképp Jarnóék nagypolgári szalonjában. „Hatottak a fénymázas bútorok, az ezüstkanalak!” És ha valamelyik józsefvárosi pincekocsma meghitt sarkában fordult rá a szó, éjfél felé? Volt köztünk, aki arra tartalékolt néhány koronát a zsebében, hogy hazamenet még egy utcalányba is belekaroljon.

Aranka sorstársába tehát. És ha épp Aranka kerülne az útjába?

Kerülje el, válasszon helyette mást? Kímélje meg (a megszégyenítéstől), és hagyja állni tán hajnalig az esőben (ezáltal duplán megszégyenítve)? Szüleitől kapott zsebpénze Jarnónak lehetővé tette, hogy regényírói iskolái során az írók látogatta bordélyházakat föl-fölkeresse. A szalon sarkában az ifjú Hunyady Sándorral, Nagy Lajossal kávézgatva szemlélgették, majd intették magukhoz nem egy élő klasszikus még gyakorló kegyeltjét, és szedhettek sehol másutt nem lelhető emléket nemcsak Krúdy és Pekár, de még Sipulusz és Kiss József érzelmi szokásairól. Valamennyien betéve tudtuk (s az ifjúság afféle hitvalló esküszövegének éreztük) Az én menyasszonyom-at. Szonja „problematikája” (Jarnó szerint) a miszticizmusba nyitott modern utat, egész a mártír szentasszonyok „önmegváltásáig”. Aranka példája a racionalista erkölcsépítés világába, vagyis Nietzsche (akkoriban nálunk már szintén hódító) eszmerendszerébe.

A tárgykör izgató volt, mert valóban tele volt fölfedést váró rejtelemmel. S a tegnapi kamaszkíváncsiság már tapasztalatot kívánt. A kockázat pedig csak szította a vágyat.

Testi tapasztalatot, szellemi kockázatot! Nem kellett nekünk szesz, csak agypezsdítő összekönyöklés, hogy szabadjára engedjük magunkat, jón, rosszon túl, akár ahogy Nietzsche, akár ahogy Dosztojevszkij tanácsolta. Hovatovább valamennyien az ő – a korszak két szellemi mesterének – érettségiztető tételeit (azt lehet mondani) bifláztuk, szomjasabban és hiszékenyebben az előző nemzedékeknél. S mivel a történelem ténylegesen átsodort bennünket a Jó és Rossz néhány szédítő próbáján, a Mesterek gondolatait (és tanácsait) mi kezdtük vizsgáztatni, szentségtörően: a gyakorolhatósága felől.

Volt vajon viszonya Szonyának – Raszkolnyikovval? Az oly merész eszméket és oly homályos érzéseket ki-kimondó Dosztojevszkij erről szemérmesen hallgat. (Szibériában már nyilván volt.) És Raszkolnyikov társasága vajon hogyan kezelte Szonját, úgy is, mint testének árusítóját? Illetve hogyan kezelte volna az élet szabványos folyásában? A megbántott (a sorstól szüntelenül sérülő) Szonját mi bánthatta volna jobban az őt egyenrangúnak kezelők részéről? Ha azok testvásárlási szükségletükkel épp csak őhozzá nem fordulnak, vagy ha őhozzá is, sőt elsősorban őhozzá fordulnak?

Mindennek Jarnó volt a legjobb szakértője, fejezetet szánt róla a Bűn és bűnhődés-ről írandó könyvében. A kérdés társadalmi és lélektani taglalása elvontan folyt, általánosságokban mozgott. De mögötte mégiscsak ott állt Aranka eleven alakja, s ez az élet feszültségét hozta a vitába.

Köztünk volt egyszer Ibi is (a nyomdászszervezet közeli pincesörivójában, a Kőfaragó utcában). Az eszmék a vér melegével kerengtek. Az ápoltsága és választékossága páncélzatába zárt Ibi szabadszájúságával versenybírószéket emelt magának. Lendültek, igazán csak most merészen, a talaj fölötti logika mutatványai arról, mi a nemek közt az igazi kapcsolat túl a híres „jón és a rosszon”, vagyis a hagyományos erkölcs Nietzsche döntögette korlátain. Röppentek egymás után a tündöklő nyilak, biztos irányítással pukkantották a kispolgári előítéletek nagyra fújt léggömbjeit. Csupa hazugság volt a tartalmuk.

Tudtuk mindnyájan, de élvezetes volt ismételgetni. Jöttek persze az örök lepuffantanivalók is. Mi az igazibb hűség: a testi vagy a lelki? S az igazibb szerelem? Nem marad-e meg tartósabban a lélek vonzalma a kiegyensúlyozott testben? Vagyis a kielégített szervezetben.

Ez már Ibit közelítgette. Szenved ő maga olyan rabságot, mint férje, akitől el van zárva testileg. Adhat-e, ha csak lélegzetnyi szabadságot a szervezetének, hogy épségben maradjon meg az egyensúly, s vele a változatlan szerelem?

Ibi nem szállt be a vitába, de jólesett neki. Nevetett rajta, valamennyiünk közt a legjobban nekifeledkezve.

– Ki ajánlkozna partnernek?

Tréfának szánta. Hegyesebbnek, mint gondoltuk:

– Börtönbe partnernek, Géza helyébe!

Erre támadt csak kacagás.

Ilyen vonalon sistergett előre a Szonja Pestre plántált problémája, hogy képtelenségbe robbanjon. Már nem a regénybeli Szonjáé (melyet Jarnó újra és újra mintául állított), hanem minden olyan nőé, aki tán épp a teste prostituálása révén tud csak egy férfi mellett kitartani, szüzeket megszégyenítő hűséggel. Így nézve a probléma már nemcsak az ilyen misztikus Szonjákat illeti, hanem – mindenkit, aki bármi erkölcs alapján értéket becsül. És akar segíteni. Mégpedig nem fellengősen, hanem a helyzetnek megfelelően – vagyis férfi módjára.

Diamant beszélt, ha jól emlékszem. Diamant vagy Szegi.

Az ilyen Szonjákat a társaságuk, a baráti körük pedig különösen csak úgy kezelheti egyenlően, ha kenyérkereső mivoltukban sem szorítja háttérbe őket.

A gondolat folytatható volt.

– Az akkori pétervári társadalom csakúgy, mint mostan Európa bármely városa, a nőtlen ifjúságnak a szerelem testi kielégítését az azzal kereskedő nők révén teszi lehetővé. Szonja baráti köre fölvilágosultnak tartja magát, túl a Jón és a Rosszon. Emberi, baráti, de erkölcsi, de még kényelmi és biztonsági ok diktálja, hogy kapcsolatba ne csak ők lépjenek az ilyen nőkkel, hanem még másokat hozzájuk irányítsanak.

– Gondolva arra, hogy ily módon ők is segítik azt, akit az a Szonja segít, nem mindennapi módon teljesítve néhány kanti kategóriát.

Ez már egyenesen Arankára vágott, noha sem akkor, sem máskor nem mondtuk ki a nevét.

Ez volt a másik ok, ami megkötötte a lábam, hogy már ott Varjasék szép lakásában odasiessek a rejtezkedő Arankához, és üdvözöljem úgy, mint akkor a Gyűjtő melletti vendéglőben, épp azért, mert oly szégyenlősen meghúzódik.

Legalább egy fejbólintásnyit odaköszönök neki, mihelyt találkozik a tekintetünk, gyűlt össze bennem a szándék.

De már nem láttam. Csavarhattam, nyújthattam fölfelé a nyakam.

Janka a közelemben telepedett le.

– Hova lett Aranka?

– Elment. Nem akarta várakoztatni azt a kis sógornőjét itt a kapu alatt a huzatban.

Ha fölkelek, kisietek, levágtatok a három emelet lépcsőn, aztán a Krisztina lépcsőn, a szokásos diákszökdelésekkel, a villamosmegállónál utolérhettem volna őket. De erre nem ért meg bennem a szándék. Mert az a bizalmas baráti kör félremagyarázhatta volna vajon a viselkedésemet? Van, amikor testi tunyaságba öltözik a lélek döntést kerülő lustasága. Ültem csak, mint akinek nem éri meg, hogy kikászálódjék abból az édenien süppeteg, ágyszerűen, pihentető főúri fotelból.

 

 

A következő beszélgetésen Varjas megint csak a kintiek véleményéről akart hallani, a dombóváriakéról és a bécsiekéről, egy rangsorba helyezve a kettőt.

Az előbbiekéről szólva nyugodtan felelgettem.

Kezdett azonban aggasztani: s ha annak a Csonkának a szavai mégiscsak átszivárognak a börtönajtókon. Varjas fülében azok Bécs elvei lesznek. S ha maga Csonka bejut Varjashoz?

Szegi mintha nálamnál közelibb ismeretségben lett volna a hibás kezű diákkal. Mindenképpen meghittebb – közelebbi hang- és szóhasználatban – folyt köztük az eszmecsere.

Szegi gondolata volt, intessem le ezt a túl gyors fejű Csonkát, Varjasnak egy régebbi főiskolai tanítványával; forrófejű ugyancsak, és ugyanúgy ismerős a bécsiek közt. Sajnos az illető – Dembicz Géza – épp Bécsben volt. De hamarosan megjött.

Szegi addig semmit nem tudott, miféle tervet szövögettünk Varjas érdekében. Erről most se beszéltem neki. Csak arra kértem, magyarázza el előre annak a Dembicznek, hogy a szívességnek milyen láncolatát remélném én tőle, ha nem utasítja el. Ő, Szegi, jobban érti a szóhasználatot az ilyen eszmebennfentesekkel.

Ady temetése után egy évre – a naptári pontossággal letelt első év után – töltöttem életemben először hosszabb időt elevenen halhatatlan ember mellett. Tóth Árpád akkor harmincnégy éves volt. Csaknem négy óra hosszat gyalogoltam, majd álldogáltam a balján.

Lépéseihez mint testőr – testének valóságos őre – igazítottam a lépteimet. Éreztem, hogy óriást kísérek. Köznapi neve bűvöletesen hatott a Nyugat címlapjáról.

Hogy mikor történt, percre azért kideríthető, mert Ady halálának első évfordulójára szerveztek ünnepséget azok a fiatalok, akik úgy verődtek csoporttá, hogy arcról ismerték egymást: a Galilei Körben láttalak? A bólintás, a kézfogás minősége volt a visszaigazolás: csak hogy viszontláthatlak, épségben!

Makkay Miklós fölöltötte a hadnagyi egyenruháját. Ő volt a másik testőr.

Tóth Árpád a törékeny termetében a nagy tehetség mellé, lám, nagy bátorságot is kapott. Vállalta a díszbeszédet Ady Endréről.

A jobboldali diákszervezetek röpcédulát szórtak az egyetemen: meg fogják zavarni azt az Ady-ünneplést.

Nem Ady miatt, meg kell védenem őket. Őt nem ismerték. A rendezőket akarták megzavarni. No és persze az ünneplő közönséget. Az előadókat kiváltképp.

A Várban, a Werbőczy utcának egy ódon házában, az első emeleten ujjal kopogtattunk az udvarra nyíló tejüveges ajtón. Az előszobául szolgáló nagy helyiség közepén magányos bádogfürdőkád állt. Az egyik lábát tégla helyettesítette. Semmit nem vont le megilletődöttségünkből. Makkay lecsatolta kardját, s fogas híján a sarokba támasztotta. Ráakasztotta a sapkáját, feszesre húzta a zubbonyát.

Tóth Árpád már a zsakettjét kefélte. Fiatal felesége másállapotban volt. – Megnézhetnek bennünket – mondta mosolyogva, a többes számot magzatára értve. Tréfásan meghajoltunk. Az elsők egyike vagyok a máig élő kortárs írók közül, akik Tóth Eszternek bemutatkoztunk.

Gyalog ereszkedtünk le a Várból, kevés szóval. Tóth Árpádot fárasztotta lefelé is a lépcső; pihegett, megállt; nem azért, hogy kifújja magát, hanem hogy teleszívja. Már a Lánchídon szorosan kettőnk közé vettük. Megnézte Makkay csupa arany mentéjét, a kitüntetések csillogó-villogó sorát (melyek alapján Makkay később tréfából és további alibik végett vitézséget is igényelt és kapott), s mosolyogva kérdezte:

– Maga igazi katona?

Aztán rajtam szaladt végig az a tekintet, még fürkészőbben, azaz még faggatóbban (ezt kellett éreznem), hogy én minek vagyok igazi. Be tudtam volna mutatkozni, föl tudtam volna tárni, mit rejt az én külsőm: föl tudtam volna mondani elejétől végig, hogy „öreg Philoklet, vénhedt cimborám”, meg hogy „Sötét csöbrök, olcsó székek között”. De összeférhetetlennek éreztem, hogy személyes dolgot keverjek ebbe a közügybe; mindnyájunk emberközi vállalkozásába, hogy megadjuk, ami Adynak jár, istentiszteletszerűen.

Tóth Árpád nyugodt bátorsága oly méretű volt, hogy – amitől mi tartottunk – a tettlegesség veszélyének a gondolata meg sem érinthette. Díszküldöttségnek vélt még most is bennünket; szabódott a megtiszteltetés miatt, hogy oly – már a Vigadó épülete előtt – szigorúan utat biztosítottunk neki.

Mikor a színpadra lépett, már sivított a fütty, kezdődött a csetepaté. Föl se nézett keret nélküli szemüvege mögül, míg be nem fejezte. Meghajolt, odajött hozzánk a kulisszák mögé. Elfogadta gratulációinkat, s arrébb lépett. Nyúltak feléje az üdvözlő kezek.

Olyan botrány kerekedett, hogy a kijáraton túl nem teljesíthettem tisztemet, elszakadtam Tóth Árpádtól és Makkaytól. Kardlapozás kezdődött, mert a fölforrósodott tumultusban elhangzott a kiabálások és sikoltozások között olyan is, hogy „éljen a forradalom!”. A rendőrök (és, mondhatni éppúgy, az egyenruhás titkosrendőrök) előbb csak a verekedők szétoszlatásán buzgólkodtak. De most már hallva a „felforgató jelszavakat” (ahogy az újságok másnap írták), egyenest az előadás közönsége ellen fordultak; közös hadműveletben most már az ellentüntetőkkel. Ez most már üldöző és fogolyszedő művelet volt. A Duna-parti villamossínek irányába hátráltunk, azaz már szaladtunk. Balra fordultam; örök emlékkép vésődött az agyamba.

Öt-hat fiatalembert az Első Magyar Biztosító palotájához szorítottak villogó kardok. Behúzott fejét két karjával védve, egy fiatalember ott a gyűrű közepén sivította élesen, a fájdalom és a rémület hangján: „Éljen a világforradalom, éljen a világforradalom!” Weszely száguldott mellettem, sportszerű gyorsasággal. Előző nap szabadult, föltételesen; apja valamelyik misszió útján egyik, nemrégiben is hordott rövidnadrágját küldte be neki. Volt oka hát, hogy kitörjön a bennünket fenyegető gyűrűből. Jó szerencsénkre a korzón túli sínpáron villamos jött, lassítva, de épp csak lassítva a megállónál. Mire mi odaértünk, már annyian fölugráltak rá, hogy fürtökben lógtak a lépcsőn. De jutott az egyik fürtben még nekem is egy szőlőszemnyi hely. Fél lábamon álltam, de valaki a kabátgalléromat fogta. Még egy szerencse: a kalauznő, akit csak elért, berángatott a peronra, az ott levőket meg a szolgálati szigor hangján a kocsiba terelte.

Lógtak egypáran az ütközőn is, az ablakszegélybe kapaszkodva. Mivel a kocsi robogni kezdett, a föloldódó ijedség azon nyomban fiatalos hetykeségbe csapott: a villamos után törtető üldözők ökölrázását gúnyos ökölrázással viszonozta – sőt még egyéb mozdulatokkal – az arcátlan vitézkedés.

De bevágtatott a korzóra néhány lovas rendőr. A villamos elé nem tudtak odakanyarodni, mert a síneket öntöttvas kerítés választotta el a sétahelytől. De hisz elég, ha csak a vezető vonalába érnek; kard (és a pisztoly) puszta látványa paranccsá teszi az integetésüket, hogy megállás.

A következő megálló a Generali palotája előtt volt. S ha az már az üldözők birtokában van? Hisz a hajsza nyilván a Mária Valéria utcán folyt. A megállónál jókora tömeg várt.

A nem fiatal kalauznő lecsengette a kocsit, vagyis azt a kettős jelzést adta a vezetőnek, hogy tovább. „Tömve vagyunk” – némán ezt közölte szigorú arca a lent várakozókkal. Szigorú szabályszerűséggel osztotta nekünk is a jegyeket.

Valamelyikünket mégis érhette kardcsapás (ha nem Normait, akkor Weszelyt vagy Lusztigot), mert az illető nem akart azon véres fejjel szülei elé kerülni. A Parlament és a Margit-híd között lementünk a Duna-partra, gondolva, hogy a Duna vizében öblítjük ki a sebet. Elég sok időt eltöltöttünk, hogy föltűnés nélkül csinálhassuk. De aztán, mikor leltünk erre jó helyet, ott meg épp olajos, szénporos habokat leccsentett egyre a sodrás a lépcsők felé. Hozzánk indultunk. Összeszerkesztve útközben a kellő mesét, hogy anyám meg ne riadjon.

Ha négyszer annyian tódulunk a (különben nem szűk) lakásba, anyámat furcsa mód az sem zavarja. Tartózkodó természete nem működött a barátaim irányában. Mintha még kedvét lelte volna a rajzásban. Hogy Ozorára az ottani jó kamaszbandáink miatt vágyakoztam (megtoldva a rengeteg rokongyerekkel), nemegyszer tapasztalhatta; nemegyszer zokszót ejtett erre. „Ezek illők hozzád, nem azok a növendék bicskások”, mondta a pesti együtteseimre, elfeledve, hogy köztük több baj érheti a testi épségemet. Ezt féltette, már-már túlzottan. Még süldőlánykori tenyeréből valaki azt jósolta neki, hogy jövendő gyermekei körül erőszakos halál fog ólálkodni.

Rendszerető volt a beidegzettség fejcsóváltató határáig, de képes volt mosolyogni, sőt nevetni a mi indián táborozásainkat látva ágyszélen, padlóra hányt vánkosokon. Kettőnk vacsoráját, ha csak sovány főzelék vagy néhány szem krumpli volt is, sose lábasból tálalta (mint keresztanyám), hanem előbb tálba átöntve (mint anyja, a volt belső szobalány). Mi meg itt nemegyszer tenyérből ettük az omlós, barna (cecei) süteményt, telemorzsázva és -mézezve asztalt, sőt padlót.

Nem volt nehéz nyitját lelni, hogy valójában mire működött itt egy anyai ösztön. Hogy a Tolnában hagyott hatalmas család helyett, melyben az elemét lelt hal testi frisseségével mozogtam, ezt az új családot szervezze fia számára életelemmé.

Ösztönöm persze tán vissza-visszaélt ezzel. De volt, amikor érzékenységem fogta fel. S irányította a maga homályából a viselkedésemet.

Ez történt most is.

Anyám a szobába tessékelte barátaimat. Hátramaradt. Mikor én kerültem mellé, belépésünk előtt a konyhaasztalra mutatott, rajta egy levélre. Kettőbe hajtott irkalap volt.

Azon mindössze annyi: „Fontos üzenettel, küldeménnyel az alábbi cím alatt kilencig várlak. Utána a tízes gyorsnál a Keletiben.”

Az alig olvasható, de mégis ismerős aláírás árnyékában pedig ismeretlen név és lakáscím, valamelyik belső körút ilyen és ilyen száma alatt, ilyen s ilyen emelet, ilyen és ilyen ajtó.

Aki az ifjabb dombóvári rokonságból érettségit tett, az akkortájt olyan bonyolult krikszkrakszokkal írta alá bárhova a nevét, mint békekötések pergamenjeire a fejedelmek.

Ami másnak – és bizonyára neki magának – a legjobban égette az ajkát, anyám arról legkevésbé szólt. Fegyelmezni tudta szembogara fényjátékát is. Kéz- és ujjmozdulataiban viszont olyan gyorsírásszótára a jelbeszédnek, amellyel csak a siketnémák versenyezhettek. Az iménti – villámelsistergésnél nem hosszabb – csuklómozdulata az odamutatás puszta tényén kívül még ezt közölte velem: „Teljesen a te dolgod. Dönthetsz akár az életedről, nem szólok bele. És soha nem fogok haragudni, afelől éppúgy nyugodt lehetsz.”

Elolvasta vajon azt a pár soros üzenetet? Bizonyosan. De mindezekkel egyetemben azt is meg kellett értenem, hogy arra ő nem fog választ adni. De tán még arra sem, hogy ki járt itt, s ő mit beszélt vele. Mit végzett vele.

Mert ő nem befolyásol engem.

Bementem a szobába. A fiúk a szokásos dicséretekkel ízlelgették a mézes süteményt. Bólintgattak anyám kínálgatásaira s a szűkszavú magyarázatra, hogy az apró szeletekre vágott szivacsos tészta tetején a fehér, az nem mandula, hanem sárgabarack föltört magva. Ha nyáron megfőzik, s lehúzzák a héját, a következő nyárig eláll.

A kutyakomédiában a föladat csak az volt, hogy míg valamelyikünk szóval tartja anyámat, a másik a sebesültet kiviszi a konyhai vízcsaphoz, s megnézi, mi történt voltaképp az alvadt vérrel keményre összeállt hajcsomó alatt. Nagy baj nem eshetett, a nyakba csak egy-két csöpp szivárgott. S már az is elállt.

 

 

Esett már szó róla: még első pesti lakásunk ajtaja, a Lőportár utca sarkán egyszer afféle színházi látványosság lett. A körfolyosós udvar két emeletének minden függönye mögül odatapadtak a leskelő szemek. Egy délceg főhadnagy járt feszesen föl-alá az ajtó előtt. Nyakában távcső, villanylámpa, térképtáska és még mindaz a nem kincstári kellék, amit az igényes, de tetszelegni még szerető frontharcos a saját költségére magán hordhat, jelzendő, hogy épp most indul előretolt lövészárokba, vagy épp most tért meg onnan. Közvetlenül az üveges ajtó előtt idősebb közlegény támasztotta a vasrácsot. A tisztiszolgája nyilván. Mellette szorosan a fal tövéhez helyezve, hogy a szűk függőfolyosót el ne torlaszolja, egy kék zsírosbödön, majd egy jókora véka, melyre olyanformán volt varrva vászonbál fedő, hogy messzire hirdették, disznóvágás töltelékei és válogatott húsdarabjai dagadnak bennük. De volt ott még egy lőtt vadnyúl is.

Jellemző anyám jó megfigyelő- és következtetőképességére, hogy a lépcsőházból az ajtóig vezető út fél perce alatt nemcsak ezeket a részleteket fogadta magába kitörölhetetlen emlékül, hanem átlátta a legapróbb következtetésig, mi céllal vár reá az a néhány küldemény és maga az a fentibb levegőt árasztó ifjú rokon; aki anyám közeledtére a cigarettáját azonnal maga elé ejtette és eltaposta.

Anyám nem nyitott ajtót. Kezében az ajtókulccsal, és – elképzelem – ajkán éppoly fentibb vonással hallgatta meg a látogató első két mondatát. Azt sem várta meg, hogy voltaképpen ki küldte ezt az „emlékeztetőt”. Apám Lajos öccsének mindenki iránt nyájas – ugyancsak más környezetből és messzibb vidékről odaszármazott – felesége küldte. Maga a meleg hangsúllyal ejtett „emlékeztető” szó elég volt neki, a „kedves ángyinak”, hogy egy-két szóval – mert parancsolni tudott, ha kellett – rábírja a tisztiszolgát a küldemény összeszedésére és elvitelére a házból.

Ez a fiatal rokon is voltaképpen a „dolgok” rendezése végett jött. Ismertem, elképzeltem, milyen fontoskodóan jóakaratú, milyen művelt választékosságtól tekintélyesült szavak rekedtek képzett hangszálain, midőn anyám a bocsánatkérő mentegetődzés után azt tudatta vele, hogy nem engedheti be a lakásba (a konyhába), mert munkából megtérve most kezdhet csak a vacsora elkészítéséhez.

Az asztalon heverő cédulán ennek a rokonnak a kézírását ismertem föl. Már az olvashatatlanná kacskaringóztatott aláírás miatt. Még abból az időből ismertem ezt az aláírást, amikor a kacskaringók ezt a rövidítést keretezték: fhdgy, főhadnagy.

Számon volt rögtön, hogy megkérdezzem anyámtól, hogy került ide az a füzetlap. Küldönc hozta? Vagy személyesen megint maga az egykori daliás rokon? S ő vette át? Vagy ő maga már a levélszekrényben találta? Végül mégis megkérdeztem:

– Ki hozta ezt a levelet?

Indult épp a szobába, háttal felém. Rezzent a feje, s úgy haladtában féloldalt felém fordult. Készült valamit mondani. De mégse mondta ki. Feje újabb kis rezzenése (most fölfelé) mutatta, hogy visszanyelte. Bement a szobába. Mentem utána.

Színjátszás kezdődött. Nem először kettőnk között. De soha ilyen helyzetben, annyi idegen előtt. Vagyis kettőnk számára annyira ösztönösen, és egyúttal tudatosan. A nézőknek sejtelmük sem lehetett, hogy egy családi dráma letompított, de annál sűrűbb tartalmú jelenetei folynak előttük. Egy pantomim, amelyben két teremtés – méghozzá anya és fia – egymáshoz való viszonya feszülhet szakadásig.

Ha a papírra írt címen akartam találkozni az üzenethozóval, nagyjából kászálódnom kellett. Barátaimtól nyugodtan tehettem volna. Eltanyáztak nemegyszer nálunk távollétemben is.

Első rossz pont a szerepvitelemben: föl-fölpillantottam a faliórára, mégpedig olyan hosszan, hogy anyámnak észre kellett vennie. Arról hökkentem rá, hogy hirtelen valamivel megemeltebb hangon kínálta Normait vagy Lusztigot – tréfálkozásig vidámabban, annyira, hogy nevetést keltve, mert hisz azok tömték már magukat anélkül.

Erről szorongására következtettem. Szorongásából meg, hogy rosszul esne neki, ha mégis elmennék. Viszont ha nem megyek el? Hogy fogadja apám, ha üzenetét – küldeményét – annyiba se veszem, hogy érte menjek?

„Következtettem” – nem gondolatok sorakoztatásával persze, hanem teljesen az érzelmek gomolyain át. Mert közben részt vettem barátaim eszmecseréjében, nem maradva ki még a fölcsattanó köznevetésből sem.

Így követhettem el – merőben szórakozottságból, a szórakozás okozta szórakozottságból – ismét azt a tapintatlanságot, hogy most már gyakrabban az órára pillantottam.

Bámulnom kellett volna anyámat, ha először tárul föl előttem az a rendkívüli színjátszó képessége, amely révén úgy-ahogy tájékozódni lehetett az ő lelki régióiban.

Nem ült közénk. Abban a szobában mindig volt rendeznivaló, főleg a varrógép körül. Sürgött-forgott, készítette össze a leadandó munkáját.

S nyújtotta közben, de még osztotta is barátaim elé a süteményeit. Előszedett egy kis szütyő tartalék diót.

A köztünk alakuló néma dialógban anyám nem vette át azonnal a hangot. Ez nem illett volna az ő természetéhez, közönséges lett volna, cselédsorias.

Némi idő múlva, tán a másodszori ki-befordulásakor hozta be a konyhából azt a számomra hagyott papírlapot. Letette, amiért kiment, a korsót vagy a tálat az asztalra, a levelet meg a könyveimre helyezte: felém küldött röpke pillantása, de még inkább tenyérmozdulata fejezte ki (nyájasan): „hogy el ne feledd”. Kockázatot mívelt tehát, akár én hajdan a vásárfiával.

 

 

Már kiskoromban sem volt alkalmam közelebbről összeismerkednem apámmal. Hétköznap hajnalban ment, este jött; vasárnapja az emberbarátaié volt, a fölnőtt rokonoké. Aztán az én távoli iskoláim, az ő bevonulása.

Soha meg nem vert. De természetesen ő volt az ijesztés: „majd kapsz apádtól, csak megtudja!” S mert mindvégig csak fenyegetés maradt: egyre félelmesebb lett, ha egyszer mégis kikapok tőle, a pusztában a leghatalmasabbtól. (A gazdatisztek jöttek-mentek, az ispánoknak s pusztagazdáknak meg őhozzá nem lehetett parancsszavuk.) Egy asztalnál ültem vele, alakját akkor is legenda övezte: az ozorai öreg szabó székre állt, csak úgy tudott a nyakánál mértéket venni róla.

Voltak meghitt perceink. A legmeghittebb, mikor ültében térdei közé állított, s hatalmasra gennyedett (szálkát kapott) hüvelykujjam körmét zsebkésével középen fölvágta, levette (mint egy páncélos bogár két szárnyát), s a sebet megtisztította. Annyira élveztem a közbámulatot, hogy tán fájdalmat sem éreztem; nem pisszentem, izsáki áhítatban.

Hogy háló fogja, lassanként észlelte a szemem. A lánytestvérei büszkesége volt; nemcsak a család – a társaság központja Ozorán. Nyilván öntudatlan versenyben az ozorai pusztákról messze s ugyancsak magasra került Gyula öccsével, nem állhatta meg, hogy ne csillogtassa a fitogtatnivalót.

Áttételesen irányította tetteire a fényt, hibának tüntette föl erényeit. „Láttam a Náncsi nénénkről, hogy lóvá akar tenni, de miért ne jusson ingyen két malachoz.” Anyám az egyenes kérkedésnél kevésbé szívlelhette ezt az áttételest; az ő (apjától örökölt) fülének ez is pápista szenteskedés volt.

Pedig tudta élvezni (főleg még fiatalon) férje előadásmódját. De inkább ötleteiről s nem történeteiről szólva. Ha úgy fordult, még ő nyitott kaput apám egy-egy szórakoztató meglátásának. A tréfákat komolyan mondta el, a nevettetőket is szentenciaszerűen. „Azt beszéld, amit a múltkor a cigányok igazságáról gondoltál.”

A vándorcigányok igazsága az volt, hogy ők rég tudták a titkot: az elhullott és elásott állat húsát még hetek múlva meg lehet enni: a föld fertőtlenít, s a pecsenye még ízletesebbé, puhábbá válik. Pusztán egy étkezési előítélettel dacolva vívtak ki maguknak olyan sorsot, amilyenre a világ legtöbb népe csak álmában vágyakozott: hogy életüket a táncnak, a zenének, a szerelemnek és a gondtalan utazásnak szenteljék – mert hisz minden faluban gondosan bekerített, ingyen hentes-mészáros bolt várta őket, a dögtemető!

„Amíg csak – folytatta a kacagás első hullámának elültével – mindenféle sertésvész elleni ojtásokkal végét nem vetnek ennek a boldog paradicsomnak! Mondtam Somodinak, a világ legszabadabb népe ellen esküdtök össze!”

Anyám ilyenre már nem nevetett. Feszélyezetten pillantott félre. Nem tartotta illőnek világgá kürtölni, hogy apám tegeződik az uradalom szerződtetett – nagy tekintélyű – állatorvosával. Oldalvást pillantott az ilyen jókedvű, mert jó hatású mondatok után is: „Öcsém sógora, a jogakadémiai tanár…” Meg: „Nem akartam bemenni a vasúti váróterembe, de maga a püspökhelyettes szólt ki utánam, jöjjön csak be, barátom, szorítottunk mi már kezet, ne csak nekem fűtsék ezt a kályhát.”

Az első hidegebb jelenetük, amelyre most visszatérek, jobbadán anyám későbbi fölemlegetéséből rakódik össze a fejemben. Akkor már romlóban lehetett köztük a kezdeti kölcsönös szenvedély, mely mindkét család ellenkezését meghátráltatta. Említettem már: apám a nászszüleinek tett szívességekkel vélte anyám szívét, hűvösségét föloldani. Minden ürügy jó volt neki, hogy határjáró bricskáján „útba ejtse” Cecét. A nem egy-két órás kitérő oka ekkor az volt, hogy a Balatonból valami szerencsés vízeresztés folyt, a pálfai híd alatt égig ható purdésikongás hirdette: mit emeltek ki a hálókból a dádék. Apám megvette az addigi fogást.

Nyilván lelki boldogságot is érzett, hogy meglepheti nagyszüleimet. Kora délután volt, nagyanyám rögtön sütni kezdte a halat; azon melegen a sercegő zsírjában ették, nagyapám bort hűtött a kútvödörben. Emlékezetesen kedélyes délután lehetett. Hetek múlva apám társaságban fejezte be így a történetet: „Kilakattam hallal az öregeket!” Anyám fölkelt az asztaltól, némán, de az a némaság hónapokig nem ment le róla. Én is csak évtizedek múlva tudtam meg, hogy az az ártatlanul kipattant mondat mitől fúródott mérgezett nyílként anyámba. Nagyszüleim sem a halat, sem apámat nem kedvelték. Kilakatni, ott, idegen fülekben azt jelentette, hogy nagyszüleim éhesen kaptak az alkalmon. Holott ők áldozták rá a délutánjukat a kelletlen vendéglátásra. Csak azért, hogy „tisztességet tudjanak”. Mert ők tudtak.

 

 

A fejsérülés nem bizonyult komolynak, a vérzés szerencsésen elállt, a nedves hajat szépen rá lehetett simítani a sebre. Barátaim újra meg újra nekicihelődtek a távozásnak. S a szokás szerint újra meg újra ottmarasztotta őket egy-egy kifogyhatatlanul sürgős megbeszélendő (hogy mit akarnak valójában az imaginisták, s hogy tarthatják-e magukat a szászországi spartakisták). Végre mégis fölkerekedtek.

Anyám minden ilyen alkalommal kiment a konyhába, de még az albérletbe adott udvari szobába is. Oly sikeresen adta értésemre, hogy nem szól bele döntésembe, hogy végül magam is elfeledkeztem arról, mire értelmezheti, ha barátaimmal én is elmegyek hazulról.

Noha Normaihoz, Szegihez a rövidebb út a Szondy utca lett volna, kikanyarodtunk az Andrássy útra. A lovasoknak fönntartott útsávon csak délelőttönként ügetett végig a ligeti lovaglósétányra néhány angol katonatiszt (más siófoki tisztek társaságában). Ez a sáv ilyenkor üres volt; hatosával-hetesével, egy vonalban haladhattunk, valóságos mozgó vitateremként.

Hogy apám mennyire ki volt szolgáltatva anyám hangulatának, vagyis hát a saját változatlan érzelmének, az persze még később szivárgott be a tudatomba.

Már Simontornyán történt; apám magához vett a kocsira. Kisszékelyen volt egész napi dolga. A konyhában úgy kezdtem búcsúzkodni anyámtól, hogy majd a kocsinál, az udvaron fejezzük be, ott szokta elmondani az utolsó figyelmeztetéseit. Most nem kísért ki. Apám várt egy ideig. Aztán csak rántott egyet a gyeplőn, s minden gyia vagy ostorpattintás nélkül kocogtunk ki a kapun. Néma maradt az egész úton, a szaladó lovak combjainak sebes ollómozgását néztük; ha farok alá kapták a hajtószárat, a szokásos ne-te-ne akkor sem hangzott el.

A kisszékelyi erdőben jó darabon magasra nőtt mogyoróbokrok szegélyezték az egycsapásos utat. Itt lépésben hajtottunk. Azért kéredzkedtem el erre az útra, mert gumipuskának alkalmas szép Y alakú mogyorófaágat akartam szerezni, iskolapajtásaimnak is. Így-úgy apám is velem fürkészgette a cserjést, de csak ujjal mutatta, ha ő vett észre az ágak közt nekem valót, hangja ekkor sem igen volt. Az egyik nyesés után különös színű, magas szárú erdei virágok közt gázoltam vissza a kocsihoz. „Szedj belőle inkább – ejtett szót végre apám. – Vedd le azt is, amazt is. Anyád ezeket szereti.” Boldogan serénykedtem, megosztva szinte apám szomorkás reménykedését, iszalaggal kötöttem össze a jókora csokrot. A kocsiderékba tettem, apám oldalára. Hazaérkezve – mert azt hittem, ő megfeledkezett róla – megérintettem a karját, hátramutattam a valóban szokatlanul szép virágokra. „Vidd csak te be neki”, mondta.

Az Andrássy út közepén, a sétalovaglásra szánt út végén barátaimtól elköszönve jutott eszembe az a rokoni levél, melynek aláírója a kacskaringók közé olyan lendülettel rótta egyszer oda a fhdgy-t, mintha tollában már ezrds vagy tbnok is kész lett volna, idejére várva.

 

 

Nem első alkalom volt, hogy anyám megbékítésére, visszaszelídítésére végül engem is föl akartak használni. Apámnak nemcsak Gyula öccse volt gyermektelen, hanem Erzsébet húga is (Raisz Károlyné). Bátyámat a negyedik gimnázium után az Ozorához tartozó Tóti-puszta híres gépészműhelyébe szerezte be a család. Testvérnénémet meg addig óvogatták, hogy ne a pusztai vadságban nevelődjék, hanem az iskoláiról jó hírű Ozorán (és az egyre nagyobb hírű ozorai jólétben), míg a szakítások idején nem kötötték végleg az apai családhoz: a magtalan házaspár örökbe fogadta (voltaképpen a nagyapai vagyon ottani részlegének örökébe).

Volt okom sejteni, mi lehet az az üzenet, mely küldeménnyel megtámogatva azon a lakáscímen várt rám. Voltaképpen folytatás volt.

Egy év választott el az érettségitől. Nem könnyű, és a tanulnivalókat illetően sem. A kereskedelmi érettségivel egyidőben föl kellett készülnöm a különbözeti érettségire. A Munkácsy utcai gimnáziumban váratlan akadály fogadott. A diktatúra után kicsapott diákok magántanulóskodva próbáltak érettségihez, s azután egyetemi beiratkozáshoz jutni. Két évre visszamenő erkölcsi bizonyítványt kellett benyújtaniok a sokféle indoklás mellé. Efféle iratok örök forrása számomra Dombóvár volt. Testvérbátyámnak írtam.

Hogy jutott a kérelem híre a családba, s hol, miképp tárgyaltatott meg, nem tudom. Apám húgai, kivárva egy beteglátogatás alkalmát, adták elő buzgó jóakarattal a valóban csupa szép szándék tervet. Ne bajlódjak a pesti hercehurcákkal; a sok különbözeti magolnivalót egyből lerázhatom. Menjek vissza csak arra az utolsó évre Dombóvárra. Egy kis összevont vizsga után végezzem ott az utolsó osztályt. Ott van Tüske-pusztán apám kongó nagy háza, onnan reggelente bevisz egy bricska vagy egy remonda nyerges nagyapám dombóvári házába, s tanítás után vissza is vihet, megáll addig az istállóban. Semmi költség nem lesz tehát, s anyámról meg nagy terhet-gondot veszek le.

Nem volt nehéz a terv hátteréig látni. Két nagyobb gyermeke után én leszek a harmadik, a legkisebb, akivel pányvát dobnak anyám nyakába, hogy a nagy családi karámba visszahátráltassák. De – engelsi olvasmányaim alapján (a rokoni kötelék alapjairól) – fölébredt bennem elég fölény, hogy ne cinizmust mondjak, és át-átsuhant rajtam: miért ne? Egy évre? Annál szabadabb leszek azután. Fölcsillant előttem csábítóan az a kép is, teljes giccsrajzolatában: végigügetek kezdeti kudarcaim Dombóvárjának fő utcáin egy olyan testvérien meleg ló hátán, amelyen valamikor (hat éve) nemcsak Simontornya libáit riasztgattam föl az utcai porból, hanem a környező falvakét.

Volt még egy úgy-ahogy meleg érzéssel bugyogni kész órám apámmal. Amikor először láttam katonaruhában.

Tanítás után, elválás előtt a szokásosnál tovább elidőztünk Braun József, Tóth József és Schlachta Alajos osztálytársaimmal már hagyományos dumavégállomásunkon, a Bajza és Szondy utca sarkán, a nagy hentesbolt előtt; bemélyített kirakatába, ahova oda szoktuk vetni a könyveinket, néha még fél fenékkel magunk is odatelepedtünk.

Át-átfutott szemem, végül már némi furcsálkodással a gyűrött, megviselt csukaszürkén, a szemben lévő járdán, az Epreskert terméskőre rakott magas vaskerítése mellett. Ha még találkozóm lett volna vele, akkor sem gondolom, hogy ez az agyonfertőtlenített, tehát isten tudja hány holtat kiszolgált, túl bő köpeny és megroggyant katonasapka az én apámat fedi. Koldulni lehetett volna benne. Úgy tudtam, hogy Reichenbergben van, a somogy–tolnai közösök csehországi kiképző központjában.

Jelenésszerű volt hát, mikor a piszkosszürke fölhajtott gallérhoz úgy odaillő szürkés borostájú ismeretlen tán fél óra múlva azzal a nekem mindig fenségesnek tetsző mozdulattal emelte vállmagasságba kinyújtott jobb kezét, ahogy homokfutójában fölállva jelet szokott adni a cséplő- vagy a szántógép fűtőinek, hogy a tarlóról fussanak hozzá a dűlőútra.

Magamhoz kaptam a kirakat márványpereméről a könyveimet. „Ki az a hősi sírtöltelék?” kérdezte valamelyik társam. Fölrántott vállal válaszoltam, hogy nem tudom, mert még mindig nem voltam bizonyos, hogy az az ágrólszakadt vénkatona az én parancsadásaiban oly szálegyenesre nyúló édesapám.

A harmadik-negyedik ház volt oda a mienk. Kopogott-e ajtónkon vagy nem, azt nem említette. A házmesternétől tudakolta meg, mikortájt szoktam én az iskolából hazajutni. Dél óta várt ott a szeles sarkon, ahonnan mind a négy irányban végiglátta az utcát.

Katonavonatjuknak mozdony- és személyzetcseréje közben volt négy-öt órája. Gondoltam, a Gömb utcai lakás paradicsomi pihenő lesz neki, keresztanyámék a hála boldogságával fogadják és látják el.

A tárnaszerűen szűk, sötét vasúti aluljárót végig vaslemezek borították. Alatta húzódtak a kábelvezetékek. Aki tehette, nem rajtuk, hanem a nyirkos fal mellett haladt. Elég sokan jártak, igyekeztem őt a cementes részre szoktatni, előtte haladtam. De csak a csúszós acéllemezeket csattogtatta a vasalt sarkú nehéz bakancsával. Mintha egy idegenbe tévedt, szomorú ló kocogott volna mögöttem.

Persze hogy kitett magáért még Agarász úr is. De még ez a lelkendező, csupa sürgés-forgás hirtelen vendéglátás is szomorúságot és árvaságot övezett apám köré. Azok míveltek vele jót, azok nyújtottak neki afféle végső segítséget, akiken egykor ő segített, bőségesen, de mindenki tudta, hogy anyám iránti szeretetből; attól remélve valamiféle viszonzást.

Soká maradtam, elég félszeg lelkületben, de nagyon soká nem maradhattam. Anyám aggódhatott, ha munkájából – a hadivarrodából – megtérve, nem lel otthon. – Eredj csak – mondta apám. Gyerekkorunkban a kézcsók volt szüleinktől a búcsú. Ez az idő itt járt le végleg. Kezet szorítottunk. Arcomba nézett. Rajtam át anyámig, ezt éreztem.

 

 

Barátaimtól elválva most, az Andrássy út felől hazaballagtomban ott jöttem el a sarki hentesüzlet előtt, hajdani fecsegéshosszító álldogálóhelyünkön. Eszembe jutott vajon az a régi jelenet, mikor katonaruhás apám az utca másik feléről fölemelt jobbjával megismételte azt a még régibb hívójelet? Emlékeink nem mindig tudatunkon át árasztanak el bennünket. Így hát nem látományszerűen, hanem érzelmekből eredően képződött meg bennem, hogy azt a hívójelet apám most a tüskepusztai ház kietlen udvarának homályából küldi felém. Noha tudni véltem, hogy a fhdgy-i unokatestvérre bízott üzenet (s újabb diplomáciai lépés) nem az ő műve volt, hanem a lánytestvéreié, azoké a savanyúan öregedő párkáké, akik a család sorsfonalait igazgatták, hideg nyállal sodorintva a szöszt.

Elővettem a kulcsomat. Jól sejtettem, anyám nem hagyta a zárban a maga kulcsát. A szerephez tartozott: nem vár tőlem szót, ha hazaérek; akkor jövök meg, amikor akarok, beleértve azt is, ha sohasem.

Fönt volt még, a varrására hajolva. Így váltottunk még egy-két szót. Később föltekintett; csak egy pillantást küldött a könyveimen azóta azon mód heverő papírlapra; ebben a villámcsapásnál nem hosszabb pillantásban volt elrejtve a kérdése, hogy hol jártam, vagyis hogy teljesítettem-e a levélben foglaltakat.

Miképp teljesíthettem volna, ha a levelet magammal se vittem, hogy tudjam, hova kell mennem? Az sok lett volna, hogy a papírlapot én gyűrjem össze, s dobjam a hű kutyaként guggoló, még hazai, széles szájú szenesvödörbe. Csak arrébb toltam az asztal letakarítandó limlomjai, a varrnivalók kiszabásából maradt rongydarabjai közé.

 

 

Szeginek abban az időben már – mert olyan koraérett lett szellemileg – nem barátság kellett, hanem közönség.

Semmiféle érdeklődését nem éreztem irányomban. Amit megismerhetett gondolkodásomból s természetemből, azáltal juthatott tudtára, hogyan fogadom a verseit.

Igen magas szintűnek véltem ezeket, de mind nehezebben tájékozódtam bennük. Tartózkodóan követte költői példaképeit. A német dadaista kiadványok nyomán eljutott a franciákig. Az avantgarde akkor lett közhasználatú. Nem volt olyan művészeti előcsapat, amelytől ne reméltünk volna valami térnyerést. Szegődött nyomukba maga Szegi is, újabb és újabb, tehát más és más verseivel.

Amelyekben ugyanakkor ott volt a vezeklő Verlaine bűntudata, a faját sirató Ady hűsége a pocsolyás ugarhoz.

Élőszóban ezt a tűz-víz ellentétet – így kell mondanom – nem lehetett megközelíteni; nem volt még rá szótár. De hisz Kassák, Balázs Béla, Sinkó Ervin verseiben sem. De még Lukács György előadásaiban, a lukácsisták vitáiban sem.

Hogy mindezt én nehezen tudtam összerakni, egyre feszélyezőbb púpként viseltem. Minél több részletet bevettem az agyamba, a mozaik, amit összeállítottam belőlük, annál csüggesztőbb lett. Lusztiggal jólesett még gorombáskodni is. Weszelyvel, Normaival föloldottan vittem a szószaporítást akár Schopenhauer (egykori kedvencem) lefitymálásáig, akár Weininger (az ő egykori kedvencük) közös kicsontozásáig. Szegiék körében az első gimnazista éveim hallgatagságába húzódtam, a latin bölcsmondás tanácsa szerint. Fölfelé néztem rájuk, de tele várakozással, fordul ez csak valamerre. Kishitűségemre ismét csak azt a magyarázatot – és vigaszfélét – találtam, hogy lassan bomló virág nálam a szellem. Fogyatékos bennem a művészi adottság, ezért nem látok egységet ott, ahol annyi művész – minden művész – lát olyat. Hiányzik a kellő spekulatív szárnyalás az új filozófiai rendszerekhez.

Az első, aki ebből kifelé segített, az a Dembicz Géza volt, akivel Varjas ügyében akartam minél hamarabb szót érteni. Közelgett a tárgyalás. A Varjast kínzó ellentmondásokat szerettem volna tisztázni Csonkával szemben. Olyan jól ment, hogy már első találkozásunk során a bennem munkáló ellentmondás fölfedése elől sem térhettem ki.

A hasonló gondolkodásúaknak – azaz nem föltétlenül hasonló elvűeknek – abból a köréből, amely Szegi szorosabb társasága volt, legjobban így Dembicz Gézával melegedtem össze. Helyesebben mondva, leginkább az ő irányában oldódott föl bennem, hogy jelét adjam még annak is, hogy szunnyad bennem valamiféle művészhajlam.

Legegyszerűbben így nevezhetem azt a fajta érdeklődésemet a szellemiek iránt, melyhez, mint annyi lélekben, halvány cselekvési szándék csatlakozott: ne csak élvező legyek. Hasznosítható is. Ha másért nem, hálaként.

Három-négy évvel volt idősebb nálam. Rögtön első találkozásunkkor oly pajtáskodóan rázott velem kezet, baljával még karomat is megveregette, ahogy régi ismerőst üdvözöl az ember. – Ismerjük mi egymást? – kérdeztem. – Majd kiderül! – mondta, másra terelve a szót, bőbeszédűen, tárgyról tárgyra szökellve.

Rengeteg tudást szedett össze már fiatal koponyájába; semmit nem csökkentett kamaszos közvetlenségén. Akkor épp lélektannal foglalkozott, a bécsi iskolával.

Feszélyezett, hogy harmadik-negyedik gondolatváltása után rögtön karomba öltötte karját, magához vont. Az imént az én szavaimból tudta meg, hogy a mákot már február végén vetik, sok helyen még hó alá. Arra kért, hogy majd érésük idején vagdaljam meg a mákfejeket, gyűjtsem össze a kienyvedző szirupot. Szárítsuk meg, törjük össze, csináljunk füstölni való ópiumot! Szeretné kipróbálni, milyen az a „mesterséges édenkert”, van-e valami köze a zseni Baudelaire képzeletének a bódítószerek hatásához. Eltűnt a feszélyezettség. – Benne vagy? – villantott rám nagy kék szemével egyszerre cinkosságot és gúnyt, hogy vállalom-e a kísérletet. Már hogyne vállaltam volna; már csak a visszavágás hetykeségéből. Noha én a mák vetésének módját csak azért említettem: lehet hó alá eszméket is vetni.

Ismeretségünk pontosan úgy kezdődött, hogy Szegi egyszer elvitt (önkéntes csatlakozóként gyaloglásához) Genthon István lakására, a Tisza Kálmán térre. Szomorú, bólongó fejű, lógós lónak éreztem ott magam a csinkvecsentóról folyó meghitt társalgásban; lányok is voltak. Onnan lejövet harmadiknak társult hozzánk a borostyánkő-barnás, göndör hajú, magas fiatalember; előrehajló nyaka is szinte olvasottságra vallott. Végzős bölcsész volt, de a bécsi egyetemen.

Új ismerősöm részéről, úgy véltem, hogy pusztán Szegi révén áramlott rám bizalom. Nem; máshonnan is hallott már rólam. „Sziedversz Erzsitől”.

A csomagbeadások és beszélők során barátkozott össze Janka ezzel a kis Sziedversz Erzsivel. Szomorkásan zárkózott volt, nagyon okos arcú a vékony termetéhez képest. Külsőre az a fajta csinoska gimnazistalány, aki negyedikbe éppúgy járhatott, mint nyolcadikba. Már a Képzőművészeti Főiskolára járt. Börtönbeli hozzátartozója a testvérnénje volt, Sziedversz Klára, Varjas Elemér egykori titkárnője, s most vádlott-társa az akkor annyit emlegetett hajkefeügyben.

Dembicz Géza már első mondataiban ott a Tisza Kálmán téren megbecsült azzal, hogy úgy kezdett tegezni, mintha egykorúak s műveltség dolgában egyívásúak lettünk volna. Varjas ügyének mérlegelése közben egyszerre csak ezt mondta.

– Tisztáztad már magadban, mi keresnivalód van a mozgalomban? Hogy mi fűz igazánból ezekhez a magunkfélékhez? Végiggondoltad te ezt? S hogy mennyit tudnál vállalni értük? Úgy értve: kockázatot? S nyugodt lélekkel-e. Úgy értve: nem tartanád magad baleknak, ha árát kellene adnod? Mert minden ezen fordul meg. Ez az első vizsga!

A dolgok etikai vonatkozása.

Bennem magamban is forogtak ilyen gondolatok; de megfogalmazatlanul, pontos szavakba soha ezek – „a dolgok etikai oldalai” – nem álltak össze. Most mintha tükörbe néztem volna. „Ez az én emberem” – villant át rajtam, ahogy oldalvást pillantva megjárattam szemem a mellettem lépdelőn.

Friss ismeretségnek gondoltam, de mikor – néhány perc múlva – ismét kimondta azt a szót, hogy „etika”, már határozottabban támadt az az érzésem: találkoztunk mi már valamikor. Főleg a szó kiejtésének módja tetszett ismerősnek; csaknem „étikát” ejtett etika helyett. Mintha nagy messze, a gyerekkorunkban kerültünk volna össze, s lett volna emlékbe vésődött beszélgetésünk. De – etikáról? Hirtelen elém ötlött – anélkül hogy éppúgy rápillantottam volna –, honnan ragadt benn emlékkép erről a sötét vörösréz-ragyogású fejről.

A helyszín világosult meg: az a Sörház utcai előkelő klubhelyiség, ahol a Közoktatásügyi Népbiztosság azt a rövid és gyorstalpalás-szerűen eleven átképző tanfolyamát tartotta középiskolás diákcsoportok számára. Minden ottani társamra név szerint jól emlékeztem; ő nem volt köztük, hisz a középiskolás koron túl volt. Jöttek oda olykor afféle tanfelügyelői minőségben olyan fiatalemberek, akik nálunk ugyan négy-öt évvel lehettek csak idősebbek, de szemünkben persze szellemirányító szaktekintélyek voltak, újkori felnőttek. Ilyenek voltak vizsgáztatóink is. Megkérdezhettem volna, azonos-e a jobbadán fülemben lakó emlékképpel. Olyan lett volna, mintha bizalmába akarnék férkőzni. S ráadásul, íme, teljesen elfúvódott róla a diktatúra-korabeli felnőttsége. (Attól, hogy belekóstolna Baudelaire ópiumos mennyországába.)

Mintha sose láttam volna, úgy vevegettem hát végig csapongó gondolatait, viszonozva most már, némi akadozás után, a tegeződést.

Az eszmék önfeláldozásáig menő vállalásáról, vagyis etikáról szív szerinti hangot ejteni ritkán volt könnyebb, mint akkor; mozigyorsan adta eseményeit a történelem.

S ritkán volt veszélyesebb, mint azokban az években; minden ítéletalkotás után szavadon foghattak a pergő események: tessék, csináld hát, amit kimondtál.

Nem voltam született „spekulatív” elme – hadd villantsam meg még egyszer a jelenetet, amiről már mutattam pillanatnyi gyorsfényképet. Nem sokkal előbb, ha ugyan nem egyidőben történt az itt elbeszéltekkel. Tanítás után hazatérőben néhány osztálytársammal csak nem tudtuk abbahagyni mindenevő vitatkozhatnékunkat. Egyéb sok állítás közt, melyeket csak a lendület fogott össze, magamévá tettem azt is, hogy a fülcimpa – nem lévén benne érzőideg – érzéketlen. Vitatársam szabálysértést követett el, és a gondolatnak tettre váltására szólítva föl, kabáthajtókájából egy, majd még egy jókora gombostűt nyújtott át.

Mindkét fülcimpámat átszúrtam, majd tételem további igazolásaként a vitát azon mód, a fülemben a parázsló gombostűkkel folytattam; bár ugyancsak kisebb méretű tűzpróbának, de mégiscsak valamiféle szent próbának profán hittevőjeként.

Amikor bőbeszédűsége nyomán belőlem is már könnyedebben folyt a szó, pusztán lélektani adatként mondtam el ezt a suta kalandomat Dembicz Gézának. Azt hittem, megmosolyogtatom. – Nem ilyen fülönfüggőként hordod magadon a nép ügyének szent dárdáit? – kérdezte olyan éles szemvillanással, amely vághatott is. S mivel erre nekem szintén csak éles pillantásom volt, azt tette még hozzá, ezúttal már nevetve: – Ha egyszer dísz gyanánt magunkba szúrtuk őket; amikor még nem fájt!

 

 

Van vajon, s volt-e bármikor csak egyetlen utópista író vagy bölcselő, aki az emberiség jövőjét nem valami szocializmusban képzelte el, sőt tervezte meg? Nevüket Platónnal szokás kezdeni. Az ő arisztokratikus állama előtt a közösségi rendszerek hosszú lépcsősora vezet vissza a nála egy évszázaddal öregebb Konfuciuson át a napkeleti nagy tervezőkhöz s tán azokon át a kaldeus állam első megszervezőihez.

Frontális támadást maga a szocializmus nem kapott, még a különféle szocialista (és kommunista) mozgalmaknak már-már betegesen kegyetlen letipróitól sem. Azok mindenkor embert irtottak; a gondolatot magát akkortájt még távolról sem érintették. Sőt. „Az elv szép” – mondták maguk a hóhérlegények; „az eszme szent” – dörögte a gyilkosokat buzdító tábori egyházfi. Csak ez is, az is korai volt. Nem ért meg arra még a világ. Fejlődnie kell még arra az emberiségnek. Nem elég ahhoz a hit. Illetve épp hit kellene ahhoz, de mindenkiben. Mert más a megvalósítás, és más az álom. Amíg mindenkinek maga felé hajlik a keze.

Egymástól alig különböző okfejtés láncolatán ezt hangoztatta, azaz visszhangozta a maga szóhasználatával az ozorai pinceszer éppúgy, mint a pesti parlament, de hisz még a korszak valamennyi legfilozófiaibb világkongresszusa és akadémiai ülése akár. Ennél különb ellenvetést a pápai enciklikák sem támasztottak. Hatásuk, mint a Szent Antal-vízé. Akiknek tudatában és érdekében eleve ilyesféle volt a kívánalom, azok ájtatosan bólintottak, s nyilván azt hitték, hogy ettől erősödtek még keményebb cselekvésre. Akik másra vágytak, azok lerázták, mint az esőt az eb.

De van-e vajon akár egyetlen, akár kapitalista jövőtervező, aki a termelés-fogyasztás ésszerű megtervezésével nem jobb közösségi társadalom alapjait rakná le? Nem közösségi uralom felé késztetne átmenetet?

Mi hát itt az etikai oldal? Mi szükség van itt még egyáltalán bármi filozófiára? Más elmemunkára, mint amely a dolgok rendjét, az események logikáját elemzi? A leghidegebb rációval!

Dembicznek nem ez volt a véleménye. – Ezek afféle gombostűk a füledben.

Korunk – ritka kor – a tettek korszaka.

Erről készült disszertációt írni Dembicz.

S valamit végül magam is.

Elég terjedelmes eszmefejtegetést tudtam volna jó ideje papírra vetni, bevezetőül ilyenféle eszmekanyaroknak. De ezek inkább tűnődések voltak, mintsem kialakult gondolatok. S ráadásul földközelien személyesek. Valamiféle láncolatukat még a Tanácsköztársaság leverésének őszutóján gondoltam végig.

Elmélkedésre igen kedvező, de betűvetésre semmiképp sem alkalmas helyen – helyzetben főleg.

A vasúti személykocsik teteje nem olyan domború, mint lentről látszik. De még a legdomborúbb közepén is elég széles; kőművespalló-szerű deszkalap húzódik végig, a tetőre szorulók üdvösségére. Azon a pesti utamon oly kevesen voltunk a tetőn, hogy már Sárbogárdtól fogva kényelmesen hanyattfekve, kellemesen zötykölődhettem egész Kelenföldig.

Két tenyerem a tarkóm alatt, arccal az égnek ott még eszmecsapongásaimnak fejezeteit is igen tetszetősen tudtam agyam lapjaira rögzíteni. Jobb is volt így. Mert hisz nekem nem írásos tanulmány volt a szándékom.

Hogy a tiszai csatavesztések milyen frontáttörést hoztak maguk után a magyar munkásmozgalomban, de az egész közép-európai szocializmus hadszínterén, azt az angyalföldi Munkásotthon arcairól lehetett leolvasni. A hétről hétre ritkuló fiúk szemében. Jó, ha még egyáltalán fölmentek az Otthonba, s az esti találkozás nem ért véget a Tarnai-réten, a Winkler-mozi előtti ácsorgással. Nem tanár az, nem pap az, aki nem érez adós-hitelező viszonyt azokkal, akikben valami ideával reményt keltett.

Angyalföldön, abban a napszakban, mikor a gyárak tele voltak, a kocsmák, a boltok, de még a villamosok is üresen tátongtak.

Most a gyárak kihűlten, füsttelenül, zajtalanul álltak; de éppúgy a söntések, a kávémérések, a mozik. A nagyüzemek előtt már a szokásos táblát sem tették ki, hogy „Fölvétel nincs”. Már kíváncsiságból sem kanyarodott elébük ember; „munkáskülsejű”.

Hova tűnt a nép, amely valaha úgy járt ki-be a gyárkapukon s így az utcákon, de úgy váltogatta helyét még a söntésekben is, ahogy a homok az egyszer talpán, másszor fején álló homokórában?

A román hadsereg bevonulása – miután kiderült, hogy ellenállás még csak egy katonai küldöttség erejéig sincs – kapkodó beözönlés volt. A kivonulás alapos terv szerint, hetekkel előre elkezdett gondos munkával, aprólékos figyelemmel folyt.

Ahol maradt is gép, a visszatért tulajdonosok ott sem nyitották meg a kaput. Egy fillér járandóságot sem fizettek; még a betegsegélyező sem, a nyugdíjpénztárak sem. Állt a munka a kis lakatos- és asztalos-pinceműhelyekben éppúgy. Ki dolgozhatott volna velük? A foltozósuszterokat, a ruhafordító kis szabókat sem háborgatta senki.

A Lehel úton szemre minden a régi volt, olyan, mint amikor az ősz vége felé először indultam a Gömb utcába. Külsőre volt minden olyan, mint azelőtt, mert az ember mégis alig győzte forgatni a szemét, hogy elhiggye, a tavalyi helyen jár. Hónapok múlva sem tudta befogadni az elme azt, ami mégis más lett a bőr alatt, a csontozatban.

Kora reggel volt, hétköznap. A villamosok itt még üresebben száguldtak. Gyorsabban, mint másutt, mert az Aréna út és a Hungária körút közt – a kaszárnyák mentén – nem volt megálló. A nép a járdákon szivárgott, de nem a gyárak felé, hanem be a város szíve iránt. Munkásruha sehol, még kevésbé az az ügyes kis faládika, melyet ételhordásra mindenki házilag maga csinált, tetejébe ötletes hordozólécet szerkesztve.

Takarítónők, tisztiszolgák, bolti alkalmazottak, alkalmi munkát keresők szedték a lábukat, hogy el ne késsenek. Miről? Arról, hogy a Lehel piacon vagy a Nyugati pályaudvar érkezési oldalán csomagcipelőnek, a szénkihordásnál zsákhordónak vagy lapátolónak ajánlkozzanak. Hogy ácsorogjanak a munkaközvetítő irodák előtt türelemmel mindaddig, amíg a hivatali óra leteltekor a tisztviselő ki nem nyitotta az ajtót azzal, hogy nem, az üzemekből a mai napon sem érkezett egyetlen munkásigény sem.

A tüzérlaktanya hatalmas gyakorlótere szabadon a Lehel útra nyílt. A sík homokmezőn, amelyen a háború alatt kiképzésre marsoltatott és futtatott újoncok bakancsai verték föl a port, most két-három helyen is lovasok ügettek körbe-körbe, cirkuszian betanított és fényesre kefélt paripákon. Sörényük befonva, rövidre vágott farkuk tréfásan csapdosott.

Megnyergelőjük közt volt ugyan egy-egy fehér zubbonyos tiszt, de nagy részük az úrlovasok fekete keménykalapját vagy színes sapkáját viselte. Nők is vágtattak köztük, meg-meglibbenő fürtökkel; ezek oldalvást ülték meg a lovat, fél kézzel tartva a gyeplőt s a kecses lovaglópálcát.

Az üresen robogó villamosok, a gyalog serénykedő „munkáskülsejűek” és a nyilván jó kondíciójuk karbantartása végett körben száguldozó mének és sportladyk együttesét oly giccsesen rendezte összképpé a véletlen (a történelem), hogy ilyet még Georg Grosz se mert volna rajzolni, sem egyetlen proletkultos vagy dadaista filmrendező se vászonra vetíteni. Oly képtelen volt, hogy még Dembiczet is figyelmeztetnem kellett, rakja logikus egésszé a vak tapintatlanságot. Mert észre sem vette. Vagy átröppent a szembogarán. Noha fölkészítettem rá.

Nem, ebből még nihilista plakátot sem lehetne rajzolni, ezt állapítottuk meg. De miért is?

Nem első esetben kíváncsiskodott (s kísért el egy-egy darabon) az én angyalföldi szálaim iránt Dembicz. Első alkalommal én hívtam egy kis eleven magyar dadaizmust látni. A Sturm – Hervard Walden berlini folyóirata – nem közölt ilyen montázsokat.

Igen, bömbölve harsogott így együtt a valóságnak ez a három darabja, de hogy miért kellene mégis külön fül meghallani az üvöltő közlendőt? Ki hallja meg vajon a járókelők tízezres tömegéből azt az erkölcsi (de akár művészi) parancsot, amelyet egymás mellé helyezve egy gyémánttal villogó ékszerkereskedés kirakata és egy hurkákkal párolgó henteskirakat kínál? Csak az, aki hetek óta éhezik bár egy falat hurkára. És mi lesz vajon az érdes valóság oktató dörgése, s ugyanakkor a finomra csiszolt dobhártya hallóképessége, ha e két kirakat szoros szomszédságában egy fegyverkereskedés kínálja eszközeit? Ha az az éhség élesítette szem végül egy tekintet alá vonja a gyémánt melltű, a zsírban sült kolbász és a tízlövetű frommer nagyon is összefüggő – társadalmi funkcióját?

– Ami egyben a legbeszédesebb szimbolizmus! – mondta Dembicz.

Az akciók híve volt, említettem. Nem fecsegő, hanem a sok szó után végre a tettekig fejlődött „igazi aktivista”.

Engem meg olyannak vélt, aki nálánál jobban a gyakorlat, az életismeret fia vagyok – mert lám, még a mák vetésének idejét és módját is hazulról tudja.

Érdekelte, miféle valóságban járok én a Gömb utcai utaimon. A „cselekvőképesség” foglalkoztatta erről szólva is. „A tudat akciókészsége, amely a történelem némely pillanatában a tömegek helyett az egyénekre vár. A szellemi élet tudatérző egyéneire, de a proletárok tudatosult egyéneire még inkább.”

Gondoltam, fölviszem unokatestvéreim valamelyik délutáni bandázásába. Az alkalmat vártam rá, mikor jön el velem egyszer egészen azok kapujáig.

Ő maga hárította el az ennél közvetlenebb alkalmat.

Véletlenül elejtett szavaiból tudtam meg, nem titok előtte, hogy milyen megbízást kapok időnként a bebörtönzöttek hozzátartozói körül. Ismerte Ágostonnét, Hébeltet. Azt hittem, onnan valók az „értesültségei”.

Nem: magasabbról származtak, Bécsből. Kedvezőt mondhatott, hát nemigen rejtegette. Akadt bizony ember, akinek kezén elsikkadtak vagy ugyancsak megvámolódtak a nemzetközi gyűjtések küldeményei. – Téged egy kicsit szertelennek tartanak, de abban a dologban téged valaki nagyon beajánlott. – Kicsoda? – Pollák Dezső. – Egy ideig ő vezette a nemzetközi – s akkor még pártközi – akció bécsi irodáját.

Már másodszor vagy harmadszor kísért el Dembicz a Kislehelig (a Hungária körúti alkalmi piacig); a tébolyda előtti állomáson szállt volna villamosra. Valamelyik eszmecserénket épp a búcsúzkodás felé szűkítgettük, mikor a Winkler-mozi előtt Lajos integetett felém; négy-öt társával üldögélt a délutánra már letakarított kofapolcok valamelyikén.

Bemutattam nekik Dembiczet. Levette aranykeretű szemüvegét, megtörölte, de csak második-harmadik karemelése után illesztette a helyére.

– Sajnos vissza kell mennem. Most kevés az időm.

Arrébb léptünk. – De hisz az előbb még tovább jöttél volna velem!

– Nem vetted észre, milyen pokolian raccsolok még mindig?!

– Azt veszem észre, kezdesz belebetegedni. Ilyen butaságba! – mondtam, gorombaságba rejtve a baráti érzés boldogságát, hogy ily közel kerülhetek hozzá, viszonozhatom pajtáskodó tréfáit. Noha lett volna valóságos okom, hogy elűzzem váratlan kishitűségét. Ha nagyon rajta volt, csaknem folyamatosan el tudta kerülni az r hangokat. Főleg persze a külvárosi kifejezésekben, melyeket elég sűrűn használt.

Végül is elfogadtam Dembicz kézfogásában a búcsúzkodást. Akartam még mindig valami fontosat mondani neki. De csak az lett belőle, hogy a tekintetét kerestem. Így álltunk egy hosszú percig. Nagy lencséjű szemüvege tükörként villogott. Átúszott egy pótkocsis barna villamos, előbb az egyik lencsén, aztán a másikon. Hallatszott mögöttem az indulást jelző kettős csöngetés. Jó ürügy volt Dembicznek, hogy nekiiramodjon, s elkapja gördültében a villamost.

A Jani fiúkat nem fenyegette nélkülözés. A munkanélkülieket kínzó nincstelenségnek három lépcsőfoka van. A lakástalanság, a ruhátlanság, a kenyértelenség. Elkerülték.

Keresztanyám élettársa, a fiúknak tehát ez ideig – ahogy Pista egyszer tréfásan ki is mondta – törvénytelen (sőt zabi) mostohaapjuk most kezdett valamiképp hiteles családapává minősülni. Hang nélkül ezt is. Szokásai bármi megváltoztatása nélkül.

Agarász úr a Tanácsköztársaságot annyira a proletárok közvetlen művének vélte, hogy nem vette ki közülük a Gömb utcai szoba-konyha lakászugok proletárasszonyait sem; noha hallhatott részükről elég békétlen morgást, sőt hangos kifakadást.

Hogy magát az urak közé számítja, azt saját tudata sem könyvelte el. Ha ennek jelét adta, azt legkevésbé maga vette észre, akár nyakának és végtagjainak mondhatni önálló mozdulatait. Ahogy például a kofák helyét egy állemeléssel kijelölte, vagy a villamoskalauznak egy bólintással borravalót juttatott. Légnemű úri mivolta mélyen lappangó érzés volt. A falragaszoknak, az újságoknak (és nevelt fiainak) ez a szóhasználata, ahogyan azok az „urakat” emlegették, szított benne valami olyan, nem mindennapi osztályöntudatot, amely nagyon is mindennapi tud lenni a körülmények kellő összejátszásakor.

Az a mód, ahogy Agarász úr másfelé nézett, ha előtte a földesurak és gyárosok, de végül főurak és főpapok bitorláskodását becsmérelték, az fejezte ki, hogy lelkét azok sorában érzi. Némasága, ahogy a vitára véletlenül sem gondolt, valóban felsőbbrendű türelmet példázott.

Így lehetett részéről az is példa a türelemre, ahogy a leveretés után már-már uralkodói fensőbbséggel a bosszú minden indulatát távol tartotta magától. Nem megbocsátással – a fejedelmek elnézésével, feledni tudásával fogadta a tegnapi úrgyalázók köszönését.

Tekintélyét ez csak növelte. Ahogy úri kantárba fogott, méltósággal idomított peckességét végigvitte a bérház körfolyosójának üveges ajtai előtt: hamisítatlan hatalmat sugárzott. Azonközben akaratlan védelmet a lakás ifjabb lakóinak, majd azok odajáró barátainak.

Az élet – és napirend – nem változván, a lakás változatlanul eszményinek bizonyult. Agarász úr hajnalban távozott, sötéttel érkezett. Ekkor is, akkor is a konyhai kis tűzhelyen főnie kellett valaminek. Egész napra ott volt tehát a jó meleg; behatolt a szobába.

Oda pedig Agarász úr most sem lépett be. Csupa ágy volt ez a szoba. Tartózkodhatott tehát ott éjszakára is vendég, ha a szükség úgy kívánta, annyi, amennyi csak elfért; végül akár valamelyik ágy alatt. A gyárak leállása folytán elmaradtak az ágyrajárók. S keresztanyám egyéb külön pénzforrásai. És családbővítő hajlamának alanyai. Fiai baráti táborából toborzódtak; mosott, foltozott rájuk, kezelte a pénzüket.

Az Otthonban az igazi otthoni élet megszűnt, mégpedig egyik napról a másikra: az első esti igazoltatás után. A régiek előtt maga a gondnok mondta ki: nézzék meg, kivel miről beszélnek.

Az új tagok közt meg több volt tán a spicli, mint akik miatt odaküldték őket. S a legnagyobb baj: nem lehetett tudni, mivé alakul holnapra, kinek társává, aki tegnap még velünk volt társ. Nem volt meg az igazi ellenőrzés: az együttlét a gyárban. A többi szakszervezeti helyiség kezdetben a vadmentő odú képét mutatta. Ha csapzottan, ha megritkultan is, de gyülekezni kezdett a szétvert gárda. S kiderült – s ez volt a legvigasztalóbb –, van utánpótlás.

A termekben s főleg a folyosókon nagyrészt ismeretlen arcok. Nagyon öregek és nagyon fiatalok. Akik a letűnt időkben a szavukat sem hallatták: nem „sározódtak be”.

Egy este kiszállt a rendőrség. Látványos cécóval, pattogó vezényszavakkal folyt az épület bekerítése, az üres helyiségek megszállása a „meglepetésszerűség” hagyományos mutatványaival. Mutatványos sürgéssel hozták le a házkutatás eredményét, két ruháskosár iratot, nyalábszámra a könyvet.

„Listákat találtak” – keringett már másnap a hír.

Ez pezsdített újra vért a fiatalokban. Szokássá vált ismét a „tarnaizás”: az alkonyati összeverődés a Rákos-patak és a bolgárkertészetek közti üres telkeken.

A szántott területeken még kepében állt a kukoricaszár; a társalkodni vágyók a kévékből kör-ülőhelyet készítettek. Ott még a régi dolgokat lehetett énekelni. Főleg, ha leszállt a sötét.

De a ködben is.

Kéj volt kockáztatni. Úgy tetszett, volt miért. A percnyi biztonság kicsiholta a dacot. Ha csak addig elharsogni egy fél titkos strófát, amíg a villamos dübörgött. Keserű volt fölidézni, hogy annyi reménység hamvadt el, nem másképp, mint egy leégett asztag, de öröm volt tüntetni a meggyászolásával is.

Ha a Tarnairól kiszorult az élet, az eső és hideg elől a régi banda megmaradottjai a Gömb utcai lakásba szállingóztak. Nemcsak a melegre. Került valamicske zsíros kenyér, híg tea meg akár fazékszámra. Szemérmetlenségnek érezhette még az íny is cukrot kívánni hozzá, de az ezerédes dobozkája ki volt téve az asztalra.

Hogy miképp folyik az élet, vagyis hogy milyen szinten áll az a vízállás, ami egy nép standardja, azt Angyalföldön kezdettől fogva a vasárnapon lehetett mérni. A történelem a maga rossz vagy kevésbé rossz menetével itt ilyenkor mutatta meg magát.

A nép szívműködésének erről a kardiogramvonaláról félelmes képet adtak most különösen a vasárnap délelőttök. A konyhákból legföljebb veszekvés hallatszott ki. Alig valami fazékcsörömpölés, zsírsercegés. Hol voltak azok a hajdani illatok, melyeket a sütőből próbaképp kivett kalácsok, kőttes tészták, sőt negyed kacsák árasztottak ki egészen a körfolyosókra!

Angyalföld bennszülöttei, amikor kerestek, olyanformán táplálkoztak, mint sivatagi útjukon a tevék. Hétköznap jóformán nem ettek emberhez méltót; embernek valót is alig.

A vasárnapok voltak az oázisok.

Már hajnalban megindult a sürgés-forgás, aztán a pici tűzhelyek túlterhelt üzemeltetése: a vízforralás, a sütés-főzés oly bőségesen, sőt pazarlóan, akár a pusztai cselédasszonyok szabadkonyháján kommencióosztáskor.

Az igényességgel együtt takarékosságra nevelt egykori két bognárlány anyám és keresztanyám csak nézett egymásra annak láttán, mit vetnek itt ki a szemetesládába a cellamód sűrűn sorakozó üveges ajtókból. A friss hagymának három-négy burkát, a sárgarépának az egész hegyét, a salátának minden külső levelét, „mert az uram csak azt a ropogós szívét szereti”. A káposzta torzsáját nem aprították bele az ételbe, a krumplit vastagon hámozták! A levesben akkora darab hús főtt, hogy részletben egész héten ehették volna. Mert a leves legyen leves, ne csak lé!

Egy ebéd alatt elfogytak a kazalnyi fánkok csörögék, bukták! Mert az ital sem maradhatott el. A délelőtti gőzfürdőt követő spriccerezésből teli csatos üveggel tértek meg a férfiak. De szaladtak le nagy vizeskorsókkal gyerekek közvetlenül ebéd előtt már, mert csak a csapolt sör az igazi, frissiben. Mint a búvópatak, amikor épp a napvilágon van, így hatottak – úgy csillogtak, pezsegtek – itt a vasárnapok.

Mintha az emberi létből csak ezeket a napokat vélték volna érvényesnek a proletárnegyedek sivataglakói. Mintha csak ekkor lett volna élet.

Most hát a vasárnapok voltak az életszint legigazibb feszültségmérői: soha, még a háború alatt sem mutattak ilyen alacsony fokot. Az udvarok illata, mint a sírkamráké. Elmaradtak a keréken húzható gépzongorák, de még a kislánykák vagy kutyák vezette vak hegedűsök is: próbálkozhattak, olcsó, de megható zeneszámaik meghallgatására sem könyököltek ki az asszonyok a rácsra: nem volt mit jutalmul az udvar kövezetére hajítani.

Az egész ház valamennyi konyhája közül csak keresztanyáméban indult meg az élet.

És „normalizálódott” olyan mértékben, ahogy a Lehel téri árusítóhelyeken, főleg a „guggolósoron”.

A ledőlt városok vérkeringését mindig a feketepiac biztatja működésre. A kereskedelemnek az a maradék hősi korszaka, amikor az áruközvetítés még katonai tulajdonságot kívánt: veszélytudást és kockáztatást.

 

 

Budapest polgármesteri hivatala pecsétes leiratban ismerte el a Lehel piac szervezetének érdemét az árusítási rend helyreállítása terén. Ebben az iratban Agarász úr neve ritkított gépeléssel volt föltüntetve.

A fóti kofák, a mogyoródi szekeresek is megőrizték emlékezetükben. Úgy igaz, elsőként hagyták abba a házalást és a kapualji cserekalmárkodást és települtek le a szakszerűen kijelölt guggoló- és saroglyasarokba.

Nem feledték el az utat a Lehel tér és a Gömb utca között. A Gömb utcai ház függőfolyosóján az irányt egyenest keresztanyám konyhájába.

Hála vagy előrelátás vezette-e vajon őket – megesett hetente egyszer-kétszer is, hogy hátán háncskosárral fiatal menyecske vagy nekigömbölyödött özvegy libegett végig a színpadszerűen látványos folyosón; azokban a rövid szoknyákban, magas szárú csizmákban, hátrakötött tarka fejkendőkben, vastag berlinerekben, amely őket oly hasonlóvá teszi, hogy az életkort eltörli köztük.

Mindig csodálkozás fogadta őket a ház, azaz immár a konyha asszonyának részéről. S éppoly kézemelő tiltakozás, amikor lependerítették a „hátyit”, s rakni kezdték belőle a krumplit, a tojást, a csupor tejfölt, a jércét megkopasztva, kibelezve.

S a szertartás úgy folyt le, akár a háború alatt. A helyzet, azaz a viselkedés egy pillanat múltán fesztelenné vált. A megvesztegetés gyanúja tündér gyorsasággal elröppent. A friss látogatók régi ismerőssé varázsolódtak. Aki fogadta őket, személyüket láthatóan jobban megbecsülte, mint a nyújtványukat (ami különben a szertartások illendőségével azonnal az ajtó melletti sarokba helyeztetett).

Keresztanyám szívélyességében egy rangját tudó várúrnő és egy minden tereferétől boldog komaasszony modora vegyült. Kitüntető, leereszkedő jóakarattal ismerkedett a vendégek neki idegen népviseletével, ajkát elnéző mosolyra indító vallásoskodásával; de közben mennyire sorstársuk is volt, a paraszti asszonyügyek milyen ismerője!

Megkínálta őket; küldött még a gyerekeknek is valamit: almát, a kiürült bögrébe egy kis befőttet; nyilván az előző napok valamelyik figyelemkosarából.

Kell mondanom vajon, hogy mindezt most sem Dávid bátyánk tudtával? Még kevésbé tehát bárminemű cél irányításával. No de mégis céljukat érően. Vagyis rábízva kanyarjaikat a fonalaknak arra a rejtelmes munkájára, melyek az ilyenféle ajándékozók és megajándékozottak között telefonbiztonsággal tudatják a közlendőt.

Tételezi föl az emlékező kétely. Megtörténhetett, hogy Agarász úr valóban nem tudta, hogy személy szerint kik részesítik ilyen sous manteau figyelemben, hogy suba helyett is előzékenyet mondjunk.

Abban bizonyos vagyok – mert szemmel is bizonyságát láttam –, hogy Dávid bácsi kitartóan feddhetetlen jellem volt.

Ha pici nyugdíjas állásába valóban valaki familiárisan szerezte be, és aztán eszébe jutott esetleg tudakozódnia Agarász úr feletteseitől, hogy védence nem hozott-e szégyent rá: bizonyára elragadtatott jelzőkkel kapta a megnyugtatást.

Ez a közalkalmazotti állás mélyebbre pillantva az aranycsillogású „nyugdíjasságával” adminisztratilag abba a rangba tartozott, amelybe még tán a nyilvános illemhelyek kezelői és díjszedői. Fogadott keresztapámnak ezt az állását a nyugdíj elérése nélküli halála után utóda mélyebbre züllesztette (az ugyancsak hasonló kategóriájú) piaci kövezetlocsolók és hulladékhordók rendjénél.

Állásának ő, Agarász úr adott évtizedes tekintélyt. A tapintatos érdeklődés fél század múltán erről kapott véleményeket és adatokat.

Kínosan betartotta az összeférhetetlenség szabályait. A helyszínen érdes, esetenként goromba volt, ám egyaránt mindenkivel, lefelé persze, de hát ez is egy neme a demokráciának.

Megvesztegetni őt? Akárcsak borravalóval?

A borravaló másképp volt bedolgozva az ő reflexeibe. Tanúi lettünk, miképp osztott úri kegyet a villamoson.

Így fogadta ő még a hálálkodó kézfogásokat is a piacon.

Ahogy lépteit ott rakta: valóban, mintha Döbrögi a saját hajdúja lett volna a döbrögi vásárban. De ez a döbrögies tekintélyárasztás most mégiscsak jó ügyet szolgált.

Megsuhintotta ennek tudata bár csak álmában Agarász urat? Ha az az igazi érdem, mely soha el nem veszi jutalmát, Agarász úrnak ugyancsak kijár a hála, megkésetten bár, legalább a kései adatgyűjtő elismerésre görbülő mosolyában.

Agarász úr naponta mindössze kétszer tette meg nem sietős útját az udvar minden részéről jól látható folyosón a lépcsőháztól a saját ajtajáig. Pusztán ez a megjelenés olyanféle pártfogást sugárzott fölforgató hírű unokatestvéreimnek s barátaiknak, mintha valami égi hatalom őrzőszelleme végzett volna ott ügyeleti megmutatkozást.

Agarász úr ellépdelt a házmester ajtaja előtt, minden alkalommal nem kezdeményezve, hanem viszonozva a köszönést. A rendőrség és a többi ellenőrző hatóságok bizalmi emberei a bérházak kialakulásának ősi ideje óta a házmesterek voltak Európa-szerte. Magyar hivatalos nevük árulkodóan házfelügyelő volt; úgy hangzott, mint a rendőrfelügyelő.

Még egy intézmény, amely úgy eltűnik a társadalmi harcok történelméből, hogy méltó emléküket megrögzítse akár a szociológia, akár a histográfia vagy az irodalom; ez utóbbi hazánkban áldoz nekik még emléküknek legmaradandóbbat egy lírai költeményt (Weöres Sándor tollából); ám oknyomozó tudomány ezzel be nem érheti.

Az elnyomatás minden élő hálózata közül az a legfélelmetesebb, amely magából az elnyomott rétegből toborozza s képezi ki alanyait. A janicsárt, a zupás őrmestert, a detektívet, a csendőraltisztet, a néger portást. A kévekötelet a levágott búza legmegfelelőbb (a leghajlíthatóbb) szálaiból.

Elsőként, mint tudjuk, ama kiugrott kispap, Joseph Fouché adott példát, milyen haderő fölött rendelkezik, aki a házmestereket ilyenformán szervezi meg a maga számára. A „nem nélkülözhető” híres rendőrminiszter voltaképpen rájuk támaszkodva volt megingathatatlan hatalom a Konventtől fogva thermidoron, brumaire-en, Napóleon szolgálásán, majd többszöri elárulásán át a restaurációig; a szeminarista csuhától a hercegi palástig. Útja tehát egyenes volt: csak köpenyt cserélt, sohasem célt.

A házmesterek századunkban ébredtek rá, milyen – jó vagy rossz hatású – hatalmat markolhatnak magukhoz, külön a saját kontójukra, főleg a forradalmak és ellenforradalmak idején. Az író, aki a bolsevista veszélyből csinált elsőként világsikerű regényt, Francis Carco, ditirambikus lapokon tanítja ki a polgárság tehetősebbjeit, miként boruljanak le a vörös hadak esetleges közeledtének hírére először is a saját házmestereik előtt. A hitleri hadak megjelentekor Párizsnak az a része, amely nem menekült el, fokozódó rettenettel emlékezett a tanácsra. A levert forradalmak helyére nyomuló uralmak tápanyaga a közöny és a vér. Azokon a hajszálereken át szívják magukhoz (már a század eleji magyar nagyvárosokban is), amelyek a házmesterfülkék.

Hogy mi táplálja e házmesterfülkéket? Természetesen a házban kerengő rengeteg mendemonda, s kitűnőleg a körfolyosói pletyka. A proletár bérkaszárnyákban, ahol a sűrűn sorakozó konyhaajtók úgy néznek egymásra (s úgy is látnak egymásba), mint az erdei indián wigwamok körtelepei, mindenki mindenkiről minden órában mindent tud.

Hogy a Gömb utcai házmesterlakásban miképp működtek volna a korabeli hírfölvevők és susmogásközvetítők: ma már kideríthetetlen. Nem eredménnyel működtek. Legalábbis nem úgy, mint a városnegyed más házaiban.

A Gömb utcai házmesteri lakás rekedt szavú ura a magyar történelem e válságos átmenetei alatt sem volt egyedüli hatalom. Ha a lépcsőház alatti sötét lakásában őt afféle hajófűtőnek képzeljük, a körfolyosón egyenes tartással végighaladó Agarász urat valamiféle hajóskapitánynak kell látnunk. Hiányzó fél szeme miatt arcát itt feszesen mindig a világosság, vagyis az udvar felé fordította, s ez hatott annyira, mint egy csapatszemlén elvonuló generális, azaz admirális „fővetése”. A házmester fia pénzügyőr volt. Nem itt lakott, de mint hivatalos közeg érintkezett a Lehel piac hivatalos közegeivel. Áthordozhatta hát bőven a hírt, milyen tekintély Agarász úr a házon kívül is – nemcsak a piac páros rendőrellenőrei szemében, akik elsőül tisztelegtek neki, de tán föl egész a legfelsőbb hatalmi szervekig (melyek őt valamennyi hatalomváltozás után minden igazolás nélkül erősítették meg állásában).

A ház lakói látták persze a Jani fiúkat vöröskatona-egyenruhában (ritkán ugyan, mert hisz csapatszolgálatosok voltak,) sőt Pistát bőrkabátban, bőr katonasipkában (amikor Pogány József testőrségében gépkocsivezetőségig emelkedett). Láthatták e lakók annak idején feszesen viselt egyenruhában éppúgy a fiúk egyik-másik barátját.

Ugyanazokat, akik most a folyosó végi lakásba láthatóan melegedni jártak, szaporán szedve lábuk széljárta, vékony gönceikben. De hát ugyanabba a lakásba vitte nem sietős léptekkel Agarász úr a maga tekintélyének két ráadás járulékát: hátán a beszedett helypénzzel teli bőrtáskát s elöl az ismét éppoly képzeletmozgató jóktól kerekülő kappanháját. Volt még egy ilyen fensőbbségesen kerekülő pocakocska a házban? Az egész környéken sem.

S volt még egy külön véderő, amely azt a – többitől semmiben sem különböző – prolilakás üveges konyhaajtaját körüllebegte.

Senki előtt nem volt titok, hogy a néha-néha megjelenő, a szoknyájukat ide-oda libbentő, fényes csizmájú fóti, megyeri menyecskék nemcsak melegedni ültek meg keresztanyám csikótűzhelye mellett.

Maga keresztanyám fedte föl a titkot, melyről épp csak Agarász úrnak nem lehetett sejtelme. Hogy azok a tüntetően könnyedén viselt „hátyi”-kosarak nem üresen tették meg az utat a lépcsőház és a folyosóvégi üvegajtó közt.

Az emelet s a földszint üvegajtainak megviselt függönyei mögül kíváncsi szemek értékelgették tartalmukat, sóváran ugyan, de az irigységnek fölfigyelésre sem méltó minden rezzenetei nélkül.

 

 

A pusztán is igénnyel nevelt bognárkislányok ösztönébe plántáltatott, hogy akár házon kívüli útjaikon a parafadugókhoz hasonlóan a használható hosszúságú madzagdarabokat, kiegyenesíthető szögeket, kiforrázható üvegcséket is fölemeljék és „megtakarítsák”.

De ugyanakkor lelkületük fokozottan hajlamosíttatott a pusztai szegénységnek arra a dicséretes népszokására, hogy könnyű, sőt örvendező szívvel osszák meg, s nem is szűk körben, azt a kevés és ritka jót, amihez jutottak.

Főképp amit készíthettek: a frissen sült prószát, a lekváros buktát vagy kalácsot, azon tepsimelegen. Ha még disznóölés is véletlenült, az embernek csodálkoznia kellett, mi maradt abból a füstölőrúdra, a család női tagjai annyi „komatálat”, két tányér közt annyi kóstolót küldtek szét, annyi ablakukba állított „ágast” tűzdeltek tele, s nemcsak pörccel, hanem – ahogy illett – minden töltelékből egy darabocskával.

Nevelésének ezt az ellentmondását, a földi és az égi sugallatnak ezt az ütközését, mely tán még egy ősi hit hagyományaként izzott ki a hamuja alól, nagyanyám megpróbálta tompítani később – későn. Keresztszüleim cecei polgáriasodási kísérlete – a faluszéli kocsma – emiatt vallott kudarcot. Ez játszhatott közre szüleim házasságának ismétlődő zátonyra jutásában is, anyám tájékozatlanságában, majd finnyásságában, ahogy kivonta magát az ozorai jómódból, az elzárkózó – a már polgári erkölcsű –, sírig tartó, vagyis következetes gyűjtögethetnék világából.

A cecei kocsma fölszámolása után keresztanyám kimeríthetetlen ajándékozási forrást lelt Agarász úr oldalán. Vonzalmát iránta nem kis mértékben szenvedélyének – ösztönének – e kielégülése erősíthette. A Cece faluszélén fekvő szerény külsejű kocsma ott a Vajtára vezető út kezdetén, akár egy jó vízpartra emelt malom, olyan biztos jövedelmet őrölt minden eddigi tulajdonosának. Jövet-menet minden szekeres ott húzott egy vödör vizet a lova elé az udvaron, s legalább egy fröccsöt maga elé a kármentő polcán. S ráadásul a kocsma alatti lapályon feküdt Cecének az a nincstelen falurésze, amely mindenütt a legjobb pálinkafogyasztó.

A Jani fiúk ifjú édesapja helyes előrelátással akart magasabb társadalmi lépcsőfokra hágni, s még felelősségét is jól működtette, amidőn odahagyta a maguk pusztáját (a Vajta melletti Tápét). A korszak az önálló vállalkozások, kicsiben is az üzletalapítások bujameleg idejének ígérkezett. A fürge mozgású, gyors szavú csikósivadék jó irányt választva, hamar összeszedte a tápéi csikós számadó vérrokonságtól és a gyánti juhász számadó atyafiságtól szerény adagokban is azt a nem jelentéktelen summát, amivel azt a Sárvíz menti kurtakocsmát a század követelményeinek szintjére szándékozott emelni. A csöndesként, de biztos, jó eredménnyel működő „talponállót” körömközi falatozóvá fejlesztette. A kármentő szalonnát, sonkát, kolbászt, hurkát, pörcöt, svárklit, de még szajmókát is nyújthatott az igényesebb betérőknek.

Ezek elkészítését, vagyis a hetente leszúrt sertés ízes földolgozását még első, édes keresztapánk végezte. A kiszolgálás így őrá háramlott, a vállalkozást kezdettől lelkesen helyeslő, majd támogató keresztanyánkra. Eredetileg a maga részéről parasztpruszlikok szabását is tervbe vette. De a csikócsengő az ivó ajtaján már hajnaltól zengett-bongott, s éjfélig nem engedett időt más munkára. A lenti (a Sárvíz felé egyre terjedő) szegényfertály segítőül hívta a szemközti utca végén terülő, a temetőn túli putrivárost; spongyaként szívta a folyékony árut éppúgy, mint a szilárdat, a disznóságok kifogytán a puszta kenyeret; ez ugyancsak házi készítmény volt. A házaspár népszerű volt, a kocsma közkedvelt, el körben a harmadik lakott helyekig, főleg persze a pusztaiakig, a faluszéliekig.

Keresztanyám mindennek a lankadatlan lelke volt; helyére – már-már üdvére – lelt szellem. Ilyenféle helyet szerzett – szervezett öntudatlanul – magának itt Angyalföldön. Cecének még a tragédiája, a különben sokat emlegetett első férjnek, a pusztából oly merészen – mondhatni csikós eleinek vágtatásával – kitört fiatal férfinak halála így homályosult el mint fájdalom. A fiatal özvegy a jóval idősebb Agarász úr oldalán is megkapta azt a szerepet, ami – úgy tetszett – a boldogságához elsődlegesen kellett. Vagy ami a boldogság pótlásául kell a hozzá hasonló – a véltnél sokkal gyakoribb – asszonyi természetnek. A matriarchátus kései igazolóinak.

A házmesteri intézmény az uralkodásnak páros – király és királyné által egyenjogúan gyakorolt – formája volt. A kiabálástól rekedt házmesterek hangja reggel és este, valamint vasár- és ünnepnapokon tette a törvényt. Különben a házmesternék gyakorolták, nem ritkán Nagy Katalin-i eréllyel és szeszéllyel. Akár veszélyes fokig működtetve azt a hírszerző szomjat, amelyet még ez a kor jellegzetes női képességnek vélt.

A Gömb utcai házmesterné fülébe negyedannyi sem jutott el a házban kerengő hírekből, mint amennyit keresztanyám kapott cserébe azokért a kóstolókért és komatatákért, melyeket a fóti kosarakból állhatatosan készített, és gyerekkora szokásai szerint (vagyis igen tapintatosan) szétosztogatott; hozzá kell tennem, hogy nemcsak hívei közt, hanem épp akként az ellene pletykálkodó szűkölködők közt. A házmesternéval így afféle ellenkirálynői viszonyba került. De nem Stuart Mária és Erzsébet, hanem a kéttányérú (gondosan le-letörölt, s szemmel tartott) kültelki mérlegek módjára.

A korszak külvárosainak házmesterei fogantyús csengőt is használtak: lármát elfojtani, intézkedést kihirdetni. Ezt a felségjelvényt a nem fiatal házmesterné szükségtelenül is magánál hordozta. Övé volt a rang és a cím, de keresztanyámé a tekintély. S az alattvalók ragaszkodása.

Szokássá vált, hogy a dolguk után járó asszonyok lakásuk kulcsát nála tették le. Odacsapták vele egy-egy apróságukat. Nemcsak azért (gondolhatni), hogy legyen, aki megtörli orrukat, elcsitítsa bőgésüket; hanem hogy nyomjon egy-egy falatot a szájukba. Ez is pusztai szokás volt, s keresztanyám tán maga sem tudta, miért lop át a béressori cselédházak világából egy kis meleget a bérkaszárnyák világába. Kiabált a kisded korú és nagykorú védenceivel, de szívét nyilván gyermekkora emlékei puhítgatták-édesítgették; ahogy azt már az elveszett édenek kései sugarai mívelgetik.

Mindez a mindenkit csak jóban részesítő közszolgálat addig tartott, amíg Agarász úr föl nem merült a lépcsőház sötétjéből, s meg nem kezdte néma elvonulását a tiszteletére rögtön az ajtókba húzódó bennszülöttek efféle sorfala előtt.

Ennek szabott időrendje volt.

Még egy fél óra, s a folyosón megindulhatott unokatestvéreim barátainak jövés-menése. Agarász úr menetrendszerű gyorsasággal ette meg a kései (de frissen készített) ebédet, hajtotta föl utána egyetlen krigliemeléssel a sörét, s bocsátotta máris fejét álomra az asztalhoz rendezett ágyán; abban a különös melegben, mellyel nem a kályhák, hanem a konyhai tűzhelyek vigasztalják a fagyból érkezőket.

A konyha és a szoba közti ajtó egy résnyire már ezenközben nyitva felejtetett. Az érkezőket – a konyhán lábujjhegyen átlépdelőket – kellemesen langyos helyiség várta. Az asztalon pedig, nem vékony szeletekre vágva, az a fajta, cukor helyett némi mézzel, kenyér-, sőt kukoricalisztből is sikeresen süthető barnás sütemény, mely a cecei recept jóvoltából annál puhább lesz, minél tovább tartogatják.

 

 

Anyai nagyszüleim házassága azért lett a véletlen összekerülésből rögtön boldog összetartozás, majd az idők teltével eszményi életközösség, mert jellemük idő teltével úgy illett egymásba, mint kéz a kesztyűvel. Nagyanyám azért volt oly megszállottan gyűjtögető, mert tudhatott nem törődni azzal, hogy amit az őserdei nomád anyák szívósságával összekapart, azonmód füstbe megy. Örömet lelt abban, hogy eredményeit nagyapám osztogató kedvének áldozhatja: tisztelte azt az oltárt, amelyre munkájának gyümölcseit helyezte, s ekként lelkében mindvégig fáradhatatlanul. Ösztönével fölfogta hallgatag férje benső különbségtevését a pazarlás és az ajándékozás között. Mert hisz ez a nagyapánk is munkás volt és takarékos. De valamiképp magasabbra – vagy tán távolabbra – nézően.

Gyermekeikben ez a túlzott takarékosság és az anyagiak finnyás semmibevevése néha oly szemmel láthatóan párosult, mint mikor hegyi kékeszöld és síksági sáros folyó egyesül, és színét ez is, az is kilométerek hosszán megtartja. A pszichológusok ösztönnyomozó családfa-tábláit világhírük delén is a csodálkozás fejcsóválásával szemlélem. De a meggyőzetés mosolyával követtem a vonalat, amely e nagyapám felmenői közt csaknem szabályszerű lépcsőzetben tünteti föl mindazokat, akik ilyenféle jó minőségű pazarlással hagytak magukról kisilabizálható jellemképet.

Beleértve azokat, akik egyéb híján magukat pazarolják.

Megmosolyogtató élmény volt fölfedezni emberöltők távolságából a közös lelki vonást, mely a föld alatt igen messze futó gyökerek, az úgynevezett csihatagok módjára hol egy különösen türelmes, szűkszavú lápi földmívelő, vagy csak munkájával beszélgető iparos, hol egy hírhedetten lobogó igéjű prédikátor rég holt arcán mutatta ki ezt az üdvös (és üdvözítő) osztogathatnékot; lármás keresztanyámnak szinte szégyenlett, nyilván nem tudatos, már-már szemérmes jószívűségét. Csaknem gorombán hárított el minden hálálkodást. Suttyomban küldött ajándékait eggyel lehetett viszonozni. Ha pletykát hordtak neki.

Ezt a gyöngéjét persze a közfölfogás kívánalma szerint szintén röstellte s leplezgette. De hát lehetne fejezetet nyitni a nyomorgók pletykahajlamainak napfényre tárására, és, mondjuk ki a szót, éppoly esedékes tisztázására. Van vajon feneketlenebb pletyka-lerakodóhely a gyóntató pap fülénél? A Jani fiúk anyja ilyenformán volt pletykafészek. Hasonlítva azzal szintúgy az egyház erre rendelt szolgáihoz, hogy kérdést ő maga sose tett föl. Hallgatott, megértően bólintgatott, akár a bűnökre; a jó papokat idézve ezzel is.

Befogadó volt tehát, s nem kibocsátó. Amit magába gyűjtött, az belőle csitításként, sajnálkozásként, fejcsóválásként, már-már égi vigaszként került ki. Tudta minden titkát a háznak, az utcának.

Uralomváltozások idején ez a védelemnek, a védekezésnek a legbiztosabb módja; Fouché ebből a mindenlátásból csinált előrelátást, azaz mindentudást.

Az a kis kör, amely unokatestvéreim szerencsés lakásába testi, majd lelki megelégedésre járt, biztonságát Agarász úr folyosói őrjáratai mellett azoknak a keresztanyámhoz befutó pletykáknak köszönhette. Azoknak a mindig à jour, sőt à l’heure, sőt egy alkalommal à la minute értesüléseknek, melyek jóvoltából még a Tarnai-rét túlsó felén történtek gyors lakáscserék, estek eredménytelenül rendőrségi kiszállások.

Megestek ilyenek. S nemegyszer utcai igazoltatások megvadultan, érthetetlenül, azaz logikátlanul. A fiatalok sokszor teljességgel fölöslegesen kihívták a veszélyt. Ledőlt a végvár, le a nyugati és a huszadik századi haladásnak tán legmerészebb (mindenképpen egyik leglármásabb) keletre tolt hídfője, de egyre-másra jelentkeztek eladdig névtelen Dugovicsok, és meglelték a módot, levetni magukat a mélybe azzal a szenvedéllyel, hogy lerántsák akár haláluk árán az ellenséges lófarkos fölségjelvényt.

Hogy a lefojtott léleknek ekrazitfeszültséget ad, hogy épp a legtiltottabb szavakat bukja ki a torokból, arra nemcsak az volt kiáltó példa, mikor a Duna-parti korzón az a fiatalember éppen a fejére villogó rendőrkardok alatt kezdte éltetni a világforradalmat; vagy amikor az Internacionálé-t pontosan a grófi paloták előtt, és az akkor még kurzushelyeslő Török Sophie társaságában harsogta volna végig Szabó Lőrinc.

A külső Váci úton fülsiketítően csörömpöltek az itt is már ritkás megállók közt szabad rohanást kapott (a néha két pótkocsival dülöngő) agyonhasznált villamosok. Föl, vörösök, proletárok – beledalolni ezt abba a pokoli fémdörgésbe, volt olyan kéje a mégis kitörő ellenakaratnak, amilyen egy kézitusához képzelhető. A Gömb utcai lakás látogatói (egymást túlharsogva) mintha az ellenük fordult világot akarták volna a föld alá énekelni, olyanféle hittel, mint ellenfelét a Kalevala főhőse.

A meleg szobából távozó kis társaság néha csak azért gázolta a sarat a Tarnai-rét közepéig, hogy az első szótól az utolsóig kórusban elénekelhessék ezt a vörös frontról hozott katonadalt; valamelyikőjüknek ez volt a kedvelt menetelőnótája. Ha még köd lepte vagy eső verte is az ősz csupálta puszta rétet, hajdani gyülekezéseik terét, az volt az igazi; a néptelenség szabadságában az egekig küldték volna:

 

…csillagosok, katonák! Nagy munka vár tireátok: állnak még a paloták!

 

Lusztigék együttese vasárnaponta a budai erdőkbe járt egy kis szabad levegőt szívni. És egy kis szabad énekszóval fölfrissíteni a tüdőt. Alig hagytuk el a Nagyrétet, hangolódtak a hangszálak. Az erdei utat előre-hátra végig lehetett látni. A fák sűrűje biztonságot kínált; ahányan voltunk, annyifelé oszolhattunk volna véletlen igazoltatás esetén. De hisz egy-két okvetetlenkedővel magunk szembeszállhattunk volna; a bikajárású és nyakhordozású Imre tán ki sem tért volna egy kis erőpróba elől.

Nem sokkal az első kirándulásunk után az egyik hegy csúcsán már az elemózsiát bontogattuk. Alattunk a hegyoldalon dal csendült, a mienkhez hasonló dacos belevágással:

 

Fejét föl az égre, ki férfi, ki bá-átor, kit meg nem ijeszt, a jövőbe, ha lát…

 

A Lusztig lányok valamelyikének vőlegénye ismerte az éneket. Talpra állt, jókedvűen kieresztette a hangját.

Összeismerkedtünk. Annyiszor együtt fújtuk a közénk települőknek szintúgy isten szabad ege alá kívánkozó énekét, hogy dallamostul máig a nyelvem környékén őrzöm, remélem, nem sok szövegromlással:

 

…és zúgja, kiáltsa, üvöltse a tá-ábor az ifju zsidók nagy eskü-dalát. Mert esküvel s esküvel esküszünk hűséget a könnynek, a vérnek, mely századok óta hiába omolt: bárhova vessen és űzzön a vé-égzet, visszafizetjük a szolganyomort!

 

Az állam bajban van kezdetű dal, a galileisták alkalmi himnusza itt nem volt közismert. Veszélytelennek tetszett tehát. Jarnó mégis majdnem lebukott miatta. Más szöveget írt rá.

A Bánk bán híres betétjére, a Ha férfilelkedet egy hölgyre föltevéd… kezdetűre meg a háború vége felé gyártott valaki antimilitarista szöveget. Ünnepiesen volt gyarló. Ha hosszú harc után lakodba visszatérsz… Ez volt mégis a legmegfelelőbb. Ha gyanús fülek neszelődtek föl a hallatán, nyomban Vörösmarty szövegére lehetett visszakapcsolni.

 

 

Miért húzódoztam vajon attól, hogy Dembicz Gézát megismételt célzásai (és fokozódó rokonérzésem) ellenére se hozzam el ide a Gömb utcai lakásba, ebbe az egyedi együttesbe, melyet ő néhány elejtett szavam nyomán az elnyomhatatlan proletárerő valami tapintható magvának, kifüstölhetetlen fészkének képzelt s kezdett emlegetni? Nem azért vártam ezzel, mert raccsolt.

Robbantani akart, egyre türelmetlenebbül. Szentül hitte s hirdette, hogy a kettős nyomás: a gazdasági és szellemi – a „szociálmateriális” meg a „pszichospirituális” – oppresszió szükségszerűen oly töményre sűrűsíti a proletariátus átmenetileg meglazult, de elementárisan meglevő erejét, hogy már kötelesség, bár kísérletül, szikrát dobni bele. Okfejtése cáfolhatatlan lépcsőfokokon haladt. A logosz és az éthosz magas csigalépcsőzetén. Szavainak nem a kiejtése, hanem papos, templomos zengése miatt feszengtem volna a Tarnai-rét fiataljai közt, hogy másutt milyen barátaim vannak.

Mert különösképpen Dembicz ezeket a kifejezéseket legszenvedélyesebben és legsűrűbben a legproletáribb környezetben – szakszervezeti gyülekezéseink során – használta. Mint aki az ellenség legféltettebb arzenáljából lop ki és oszt szét hathatós, igen modern szerkezetű fegyvereket. Nem volt egyedüli ezzel a buzgó hiedelmével. Hatott rám is: köznapi igazságvágyat a tudomány tekintélyes kifejezéseibe öltöztetni. A ministrálásra annak idején a pálfai fiatal plébános (a céklaorrú Szántó bácsi fia) azzal, azért tudott rácsábítani engem, elszánt pápistafalók neveltjét, mert mindannyiszor azt éreztem, hogy a latin szöveg hadarásával valami túlvilági beszédet sajátítgatok.

Híre ment összetűzésemnek a rejtelmes-rejtelmeskedő Csonkával. Pillanatnyi helyzet hozta, hogy állást foglaltam. S most – én vettem észre utolsóul – álláspontom lett.

Ezt mosta, hozta homokként alám az a zavaros tenger, ami akkor az eszmék és hiedelmek habzó kavargása volt. Az az átláthatatlan eseményzajlás. Az emberek „fix pontra” vágytak a szédelgő fejükkel. A talajvesztett, s mégis véresre zúzott talpukkal.

Még Dembicz is azt hitte, holmi víz alatti sziklaszálon állok. Mellettem fogott pártot.

Annyira vágyott, hogy valami rendszert találjon. Annyira abban a tévfölfogásban leledzett, hogy az emberek csak valami rendszer alapján élhetnek (beleértve a táplálkozást, a szerelem módját). Üzent, beszélni akar velem.

Hamarosan szelet kaptam, mire vág az ő sok faggatódzása.

– Tehát fölfogásod az, hogy… Szerinted hát… A véleményed alapján… Mered állítani, hogy…

Kezdetben minden új tömörülés szektásság. Minden vallás eretnekségből bugyog elő, a világot elöntők is.

Ő – említettem – a tettek embere volt. Ezért tartottam ösztönösen attól, hogy a szintén „na, lássunk neki” természetű Jani Pistával összeeresszem.

De nekem tetszett alapjában ez az állandó cselekedhetnék. Azt éreztem mögötte: „szívemben, ami a számon”; erkölcsi telítettséget véltem tehát, a jó jellem aranyfedezetét. Háromszor-négyszer is találkoztunk. A bécsiek véleményét vártam tőle.

Emlékszem egy elég hosszú gyalogakadémiánkra. Volt hallgatónk is. Ő idézte – a kislányos Sziedversz Erzsébet – később emlékezetembe még a részleteket is! Érthető, gúnytól sem mentes csodálkozással, ha ugyan nem feddéssel szólt ránk: – Még itt is ilyesmi jár a fejükben?

A Markó utcai épülettömb Klotild utcai oldalán jártunk kora reggel óta föl-alá, le-lepillantva a rácsos pinceablakokba. Lent volt a börtön konyhája s mosodája, a szürke fegyencsapka alól néha ismerős arc emelte tekintetét felénk, sőt közölt valamit, puszta szájmozgással.

Nem csomagbeadás kezdését vártuk, hanem tárgyalásét. Noha – kedvező eshetőségre számítva – mindhármónknál volt valami átadnivaló. Ilyet az ablak rácsain át is le lehetett dobni, arra alkalmas adagban persze, s kellő pillanatban: kellő sapka alóli arc föltűntén, kellő kézügyességgel.

Őrzi még valami ennek a beszélgetésnek körülményeit, s így egy-két mozzanatát. Gyenge oldalam volt a felsőbb – a már algebrával társuló – geometria. A különbözeti érettséginek ez rejtette a legkeményebb magvát; csak a könyvre hagyatkozva bajosan bírtam vele. Dembicz fejében, mint minden, amit valaha megtanult, azon portalanul volt elraktározva a trigonometria, az integrálszámítás. Mióta egy elejtett szavamból megtudta ezt a hiányomat, az előzékenység olyan folyamatos udvariasságával, ahogy cigarettával szolgál az ember, meg-megkínált egy-egy magyarázattal, miután megkérdezte, van-e kedvem rá.

Hallgattam hát – szívtam a szíves mondatait. Alig véve észre, mikor kanyarodnak át gyakorlott szavai az egyik tananyagból a másikba. A trigonometriából az esztétikába. Vagy – legtöbbször – a minden tudnivalók afféle havasi fennsíkjára (ahova minden út vezet), az etikába. (Mert ezután már a cselekvés szférája kezdődik: az „aktív kategóriák” világa.)

Varjas Elemér bűnperének tárgyalására vártunk. Ibi már bent volt az épületben. Leüzen majd, ha megnyílik az ülés. Dembicz nem akart fölöslegesen hatósági szemek előtt forogni. Valami ok miatt Sziedversz Erzsi sem.

Akaratom ellenére kidomborodó álláspontom ott volt fölépítésében ingatag, hogy hiányzott belőle a konklúzió határozottsága, Dembicz szavával: az utasítás.

Jó eszmeboncoló volt, szerény; nem diadalmaskodni akart, hanem – megint csak az ő sajátos tartalmú szava: megnyugodni.

Csak mellékesen említette nézeteim ellentmondását a kínos jelenetben Csonkával. Igen, elutasítottad az önfeláldozás szükségszerűségét, noha ugyanakkor magad is az önfeláldozás fokával méred, hogy kiben-kiben mennyi az eszmei tartalom. A kategóriák megvalósulása! De hát az ember hol erre néz, hol arra néz, még biztos nézőpontról is! Három dimenziójuk van a kategóriáknak is. Értened kell magadtól!

A gyakorlatból kellett volna értenem. Ezt az egészet nem értettem.

– Majd folytatjuk!

Ibi jött szaladva.

Kezdődik a tárgyalás. A pörbeszédeké. Dembicz ezért jött ide, erre várt órák óta.

Kelletlenül indult, igazította lépteit a miénkhez, sietősre. Még a folyosón is gondolatai menetét folytatta volna. De a teremőrök már kinyitották az ajtót.

 

 

Varjas Elemért, Varjas Sándor testvéröccsét meglepően sok vádlott-társával együtt fenyegette szintén elég súlyosnak ígérkező ítélet. Bár az övé teljesen intellektuális pör volt, mentes minden erőszakos cselekménytől. Ez volt az úgynevezett, akkor sokat emlegetett „hajkefeügy”.

A korabeli ügyiratok alapján nyilván néhány sor lábjegyzet hiteles pontossága föltárná, mi volt ez igazában. A „bűncselekményről” magáról utólag sem tudtam meg valami hiteleset, noha szereplőit elég közelien megismertem, de már mint vádlottakat.

A diktatúra végnapjaiban valamelyik bank kommunista gárdája a páncélszekrény dollárkészletét – önhatalmúlag vagy mások utasítására – kivette, s a mozgalom esetleges későbbi céljaira megbízható személyeknél helyezte el. Mekkora volt az összeg, ki rendelkezett fölötte, ez a tárgyaláson sem derült ki világosan. Az utasítás föltehetően Bécsből jött. A fedőszerv valami külföldi fésűgyár vagy illatszercég hazai képviselete volt. A titkos megállapodás szerint a letét kezelőinek annyi dollárt kellett átadniok, amennyit a jelentkező befűzött ebbe a mondatba: „Ügyfelem hajlandó ennyi és ennyi tétel hajkefét bizományba átvenni”.

Varjas Elemér a kérdéses bank egyik vezetője volt. Ő adta át felsőbb utasításra az összegeket, s állította föl a földalatti szervezetet, titkárnőjeként Sziedversz Klárának a bevonásával. Ő is a vádlottak padján ült, fegyveres fegyőrök közt.

Ott ült, éppúgy fegyveresek közt, egy rendületlenül nagynénis mosolyú, szép, ősz kontyos asszony, a titkárnő nagynénje, Léderer Józsefné. Az összeg jelentékenyebb része az ő Szövetség utcai lakásában lapult, töméntelen, valóságos külföldi kereskedelmi levelezés halmaza alatt; férje ténylegesen egy külföldi cég pesti megbízottja volt évtizedek óta.

A nagykabátba öltözött vádlottak teletömött padjain, melyek így most úgy sorakoztak, mint fűtetlen falusi templom padjai, még a házmester is ott szorongott, drótkeretes pápaszeme mögött a „semmiről sem tudok” mindentől rettegő zavarodottságával.

„Monstre pörnek” ígérkezett tehát ez is. Fényképészek, gyorsrajzolók, újságírók – még külföldiek is – tolongtak az ügyészi szoba előtt, ahol a terembe szóló engedélyeket osztogatták.

Elég bőkezűen. A tárgyalást majdnem olyan látványosságnak szánták, akár a terroristákét. A tömegek bűnügyi képzeletét lehetett ismét úgy működtetni, hogy egyben kommunistaellenes legyen. Itt azt a legendát volt mód kelteni, hogy a menekülő népbiztosok magukkal vitték, maguk közt szétosztották az ország minden aranyát. Ahogy az Édes Anna első lapjain Kosztolányi érzékelteti a krisztinavárosi polgárok közt szétfutott értesülést: volt, aki szemmel látta s tanúsíthatta, ahogy Kun Béla az utolsó repülőn marokszámra gyömöszöli zsebébe az összeharácsolt ékszereket, oly mohón és oly sietve, hogy néhány darab a Vérmező közepére esett.

Rengeteg volt a tanú, vékaszám a perirat. Mert hisz az államkasszákban már a románok csak filléreket találtak.

E mexikói vonatrablások izgalmát ígérő pör horizontján nem lebegett kötél. A legsúlyosabb vádlott megúszhatónak vélte nyolc-tíz évvel. A különböző börtönökből összegyűjtött „terheltek” hosszú – iszonyatokkal hosszított – hónapok óta most látták egymást először. Régi ismerősök lévén, a hajótöröttek örömével üdvözölték, s mihelyt tehették, ölelgették egymást.

Janka képtelen volt mindkét bátyját ellátni. Varjas Elemérnek már az első tárgyalására azért mentem el én, ruhaneművel s két egész kenyérrel megrakodva, egyenest abba a szobába, ahol a vádlottakat őrizte elég nagy számú föltűzött szurony. A dombóvári illetőségű (hiteles) bizonyítvány és az ezúttal úgyszintén az Eötvös utcában gyártott családi levél az ajtót őrző fegyveresre is megtette a hatását. – Varjas – kiáltott be a fulladásig zsúfolt szobába –, rokonlátogatás!

Varjas Elemért eladdig világéletemben nem láttam, hírét sem tudtam. A Gellérthegy utcában biztonság okáért megnéztem néhány fényképét. A legsikerültebb képén sima arcú fiatalember, bátyja mellett ült, egy padon csaknem fő fő mellett. Itt a fogházban bozontos, fekete szakállú óriás tolakodott ki elém a szoros csoportból. Bensőre sem a bátyjára ütött. Végig sem olvasta a levelet, ölelt magához.

– Megvagytok?! És a nagymama? És a Leoni néni?!

Oda, a vádlottak közé a tárgyalások alatt akár naponta bemehettem. Kiváltságomat megtapasztalván – s gondolom, valódi kapcsolatomat Varjas Elemérhez – megjelenésemet hamarosan az egész vádlottegyüttes a színjátszók élénkségével fogadta. Végezhettem számukra apróbb szolgálatokat, üzenetvivést, cigarettacsempészést, némi bevásárlást.

Igazán akkor ismerkedtem velük össze, amikor a hatalmas tárgyalóterem zsúfolt padjaiban arányosan elosztva – egy fegyveres, egy vádlott – némán ültek, és csak így, szóejtés nélkül mutatták meg természetüket: egy-egy pillantással, fejmozdulattal, mosollyal vagy fintorral közölték véleményüket mindarról, ami köröttük folyt. Bőséges tápot adtak erre a bírák kérdései, az ügyész és a védők összecsapásai, no meg az ugyancsak változatos tanúvallomások.

Nem egy okos arc közölt lelkületet így velünk, a vádlottak közül. De még eszmét, árnyalt gondolatot is.

Köztük ült a fiatal Pátzay. Csak hogy őt ekként lássa, eljött egyszer-kétszer társaságunkból Szegi, és az ő külön köréből Genthon. Nemcsak az volt órák hosszat lankadatlanul szemlélhető, hogy az a nyurga – ugyancsak fekete szakállas – ifjú szobrász rajzolta a Ma minden kiadványának címerét (aminőt a Nyugat-nak Beck Ö. Fülöp csinált a Mikes-plakettjével), s így az aktivista modernek egyik vezéregyéniségének minősült. Valahányszor rá került akár a szó, akár a közvetlen kérdés, a terem hangulata megfeszült; Szegi barátja előrehajolva figyelt.

A jól ismert jelszóval nagyobb értékű dollárt vett át Révai József édesanyjától. Ez az összeg szolgált annak a még decemberben is Pesten rejtezkedő Sinkó Ervinnek a kiszöktetésére, aki arcának egy különös ismertetőjele – betört orrnyerge – miatt halált kockáztat, ha csak fél órára az utcára lép.

A hallgatag szobrász nem tagadta, hogy az akkor már sikeresen fölhasznált pénzt Sinkó Ervin megmentése végett vette át, de nem volt hajlandó megmondani, hogy kinek a révén juttatta el a különös gonddal elrejtett körözötthöz. Elfeledte! – Akinek olyan értéket a kezébe nyomott!? – Elfeledtem.

A nyomozó hatóság, ha csak harangozásnyi hallomásból konyít valamit a korszak művészetéhez, faggatás nélkül rájöhetett volna arra, ami már kávéházi – kávémérési – beszédtárgy volt. Puszta következtetés eredményeként. A fiatal Ferenczy Noémi senki előtt sem titkolta, hogy élete nagy (ideális) vonzalmának tárgya Sinkó Ervin. A halálra keresettet ő rejtegette, ő szervezte meg a kiszöktetését. A pénzt Pátzay Páltól tehát ő vette át, vagy ikertestvére, Ferenczy Béni: egy művésztársaság voltak. De Ferenczy Béni akkor már nem volt Magyarországon. Miért épp akkor ment el?

Noémi nevének kiejtése egy egész vonal fölgombolyítását adja tehát a nyomozók kezébe. A hallgatag szobrász ezt a fonalat őrizte a mozdulatlan szakálla mögött.

Mert erről a vádlott még társainak sem adott hangot.

Holott még én is sejtettem.

Annak a Dembicznek egy rövid megjegyzése után. Ezt mondta az egyik tárgyalás szünetében, ahogy kimentünk álldogálni egyet a nagy díszlépcsőn:

– Konspirációhoz tehetség kell; legmegbízhatóbb a művészi tehetség, meg a tudósi.

A pör fővádlottját rosszul szemelték ki. A tekintélynek még ide is elható ranglistája szerint. A bűnper tetejébe azt állították, aki a cselekmény idején a hivatalnoki létra legfelső fokán állt. Noha az épp csak hallott a bűntényről; jobbadán annak előkészítéséről.

Ez nem csökkentette a veszélyt, ami fenyegette. A vádlottak védekezésében a bírói pulpituson az aranykarátos valóság is hamis pénzként peng; tagadásnak, hazugságnak minősül.

Elő-elővezették tanúként Szamuely Lászlót. Tanúnak, vagy ebben az ügyben is vádlottnak? Másnap már a hallgatóság sorában ült az édesanyja. Kendőt tartott arca elé; folyton fényképezni, rajzolni akarták.

A fővádlott, Faragó (Artúr?) csak napok múlva fogta föl, hogy az ő számára a pör mégis főbenjáró lehet. Ha rábizonyul – szavukhihető tanúk révén –, hogy már előzően együttműködött Korvin Ottóval.

Gömbölyű termetéhez, arcához illően bőbeszédű, s beszédjét láthatóan maga is élvező, művelt szakember volt. Könyvet írt (Kossuth pénzügyi működéséről). De az élőszó használatában az a fajta, aki elvont fejtegetéseibe – megvilágító példázatul – szívesen fűzött túlságosan köznapi anekdotákat, a múlt század társalgási modora szerint. „Erről jut eszembe az a vicc…” – egyetemi előadásait élénkítgette ilyen fordulattal – köztudomásúan és közkedvelten – még Alexander Bernát is, még Lukács György is.

A gyorsított tanácsok tárgyalásai zord kimértségükben csaknem statáriális tárgyalások voltak. Az elnök megfelelően rendezte komorra arcvonásait és mondatait. Nem hatott rá gondolatvilágítóan a fővádlott stílusa; kedélyoldóan sem. A második ilyenféle kitérőnek már a kezdetén keményet kopogott a ceruzájával.

– Nem vigécvonaton ül!

A zsakett és fehér ing fölött forgó arc képtelen volt levetni azonmód a derűt, a deríthetnéket.

– Bár ott ülnék, és…

– Vasalják meg! Vezessék el!

S mert mormogás hallatszott: – Az ülést fölfüggesztem!

A hangsúly hozzá azt jelentette abban a teremben: halál.

Mégis halál. Az ügyész asztalán a papírköteg, mely eddig a hivatali fontoskodás üres jelképe volt, rémülettel telítődött. Olyan vádanyaggal, aminek elfogadásával a bíró mögött ott áll már a hóhér. A pénzekhez valahol vér tapadt.

Nem ez történt. Egy nyomott hét után most, a tárgyalás utolsó napján, az ügyvédek remekeltek. Annak minősítését kérték, hogy a bűnper egyszerű sikkasztás; nagyarányú ugyan, de mégiscsak közjogi és nem politikai – nem államfölforgatói – vonatkozású. És az ügyész már csak az ellen érvelt, hogy áttehető-e a közönséges perrendtartásba, azaz kivonandó-e a gyorsított tanácsok hatásköréből. Célzatosan semmi nem idézte egyikét sem az akkor oly félelmes tartalmú parafrázisoknak, hogy „legsúlyosabb megtorlás”, vagy „Istennél a kegyelem”.

A vádlottszobában az ítélethirdetés szünete alatt még a fegyőrök is mosolyogtak, de még a szuronyok is másképp csillogtak. Fölbomlott a rend, úgy értve: lazult a fegyelem. Ki lehetett bontani az élelmiszeres csomagokat. Faragónak valahonnan külföldről jókora tábla csokoládét küldtek. Ott helyben elővette. Nevetve darabolta szét a megrovátkált kis téglalapokat, egyre vidámabban osztogatta; végül még halk dal is lett a szájáról sorjázó mosolyokból.

 

Én, a hajkefék királya, Legeltetem nyájam –

 

A János vitéz, a messze háború előtti idők világának operettédessége áradt szét az annyi rettegést magukba szítt piszkos falak között.

Az ítéletek sora megint jégverés volt a túl hamar kiderült égből. Tíz év, nyolc év, a legenyhébb két és fél év.

A hallgatóságnak – a hozzátartozóknak – el kellett hagyniok a termet. De a folyosó két oldalán még fölsorakozhattak. Hosszú kettős sor volt, elnyúlt a hatalmas belső udvar túlsó sarkáig. Végre vezetni kezdték az elítélteket, most libasorban.

Az előttünk elvonuló arcokon a filmek folyamatosságával váltakozott a döbbenet, hogy lám, mégis!, és a megkönnyebbülés, hogy mégse lett igazi baj; de még a hetykeség, hogy nincs vége a játéknak. És ahogy a vigasztalás gyors arcrándulásai cserélődtek. Aszerint, hogy ki szorult rá inkább, az-e, aki elöl-hátul fegyőr között lépdelt, vagy az-e, aki a falnál állt, és búcsúzásra készítette vonásait, pillogta könnytelenre a szemét. Léderer Józsefné majdnem kilépett az őrök közül, s fölzokogott, megpillantva azt, aki őt köszönteni állt a falnál, magas termetét fegyelmezetten egyenesre igazítva. A négy Szamuely fiú anyja volt; kettőt közülük már elvitt az erőszakos halál, a másik kettőt akkor kezdte fenyegetni. A hozzátartozók követni akarták a menetet, de csak a folyosó fordulójáig mehettek. Egymás mögött fölágaskodva nézték, hogyan merülnek le családtagjaik a távoli lépcsőházban, most már ki tudja, mikori viszontlátásra; mert az elítélteket csak negyedévenként, félévenként lehetett látogatni valamelyik vidéki város fogházában.

Mi Dembiczcel nem mentünk az elítéltek után. A hosszú folyosó másik végéről néztük elvonulásukat, valóságos és egyben drámaian szimbolikus eltűnésüket a kanyarodóban a sötét lépcsők felé.

Megvártam volna a hozzátartozók visszaáradását. A tárgyalótermek előtt jobbra fordulva mentünk le mi, a főbejárati lépcsőházon. Dembicz karon fogott. Alig győzte türelemmel, hogy továbbmondja, amit idesiettünkben félbe kellett szakítania. Valóban úgy álltak fejében a tananyagok meg a maga keverte kisebb gondolatok, mint a patikák faliállványainak rengeteg fehér zománctáblás fiókocskájában a gyógyszerek. Csak ki kellett húzni azt, amelyet az imént a tárgyalás idejére betolt.

 

 

Kezdtem hálás lenni Dembicznek, már tudatosan.

Maga sem vélte, milyen jót tett velem, mikor alig törődve azzal, hogy követem-e elég bonyolult (és nemegyszer rosszul kifejezett) elmefuttatásait, magához illően kezelt. Vezetgetett ki a kamaszkor bozótosából. Hogy vak vezet világtalant? Mégiscsak a felnőttkort közelítgettem.

Ismerhettem meglehetősen Marx gazdasági tanait, Engels történelmi fejtegetéseit (Kautsky munkájából és Szabó Ervin gyűjteményéből); töltekezhettem Schopenhauerből, nyeldekelve hozzá már Nietzschéből: a pubertás vermeiből ilyesmi még nem segít ki. A zenei vagy matematikai zseni gyermekbőrben éppolyan gyermek, mint aki ugyanolyan korban zongorabillentyűzés helyett sárpogácsát sütöget.

Fő fogyatékosságom, mint annyi kamasznak, a méretek lassú fölismerésében és kezelésében mutatkozott. Pest távolsági arányai igencsak kijátszották a vidéki – ráadásul pusztai – szemmértékemet, tájékozódóképességemet. Az idő távlati arányai közt még több tévelygésem és kudarcom lett.

Fölingerlődvén – még tizennegyedik és tizenötödik évem táján –, hogy a német vers egyre csak nyithatatlan lakat a fölfogásomnak (hogy megérezzem a szöveg költőiségét), magamra szabtam: a következő két hét a német nyelv tökéletes elsajátításáé lesz. Naponta viszont jó, ha harminc szót magába vésett az én ólomagyam abból a hosszúkás füzetből, melyet utcán jártomban is szemem elé emelgettem. Az alapbaj az volt, hogy a magolásra sem tudtam ráfegyelmezni magam; szinte izmomban érezhetően a fizikumom rúgkapálózott ellene, mint a betörhetetlen csikóé. Azt hittem, az akaraterő fogyatékossága a fő hiba; az a faragatlan vadócság, amit vidékről hozok.

Nem sokkal az után, hogy már a város szívében egyedül is teljes tájékozottsággal kószáltam, s kedvemre nézelődtem, a Körút és a Király utca sarka táján a Galántai-féle lebujantikvárium kirakatában (órákat elálldogáltam a könyvkirakatok előtt) megpillantottam egy szinte nekem rendelt könyvet.

Fehér haskötője (amelyen szerény alkalmi árát olvashattam) félig eltakarta a címoldalt: Az akarat nevelése, írta… A szerző ismerete nélkül megvettem a könyvet. Némi szégyenkezéssel léptem be a boltba, mert a kirakat többi könyve házassági tanácsadást, nemi betegségek elleni védekezést, tenyérjóslást és házi horoszkópkészítést kínált.

Észak–dél irányában lazán, s ruha nélkül elhelyezkedve hanyatt bizonyos lélegzéseket kellett volna végeznem teljes csöndben és sötétben. Elvetettem a gondolatot, hogy anyám elalvását megvárva kikeljek az ágyból, s végigfeküdjek a padlón. Az ablakon különben is állandóan bevilágít az utcalámpa.

A könyv ára mégsem lett kidobott pénz. Művének egyik fejezetében a szerző – Alexy K. – adott egy akaratátvitelre megvalósíthatóbb gyakorlati tanácsot. Ez járhatóbb útnak bizonyult. A példaként fölkínált gyakorlás, hogy a villamosban szögezzük tekintetünket az előttünk ülő, velünk egykorú utas tarkójára mindaddig, amíg hátra nem fordul, eredményt hozott: a kísérletre kiszemelt harmadik vagy negyedik kis hajadon egyszerre csak valóban felém fordította a fejét. De oly ingerülten, hogy elröstelltem magam; mintha meglestem volna ocsmány kíváncsiságból.

A gondolatátvitel gyakorlati kikísérletezését fiúbarátaimmal osztottam meg, azokkal, akikkel az iskolából hazamenet néha órákat ellődörögtünk kifogyhatatlan peripatetikus gondolatcserében. Erre az időre, tizenötödik évem kezdetére esik, és erre az útvonalra – az Izabella és a Szondy utcára – szorosabb összeismerkedésem a vállalkozó szellemű, már Népszavá-t, Nyugat-ot böngésző Normaival.

Az ő ajánlatára vonultunk le a mindig rózsás arcú kis Braun édesapjának bádogosműhelyébe; utcai bejáratú pincehelyiség volt. Szombatonként zárva tartották. A polcokon javításra váró fazekak és bögrék sorakoztak. Egyikünk fölment az utcára, mi lentiek megállapodtunk, melyik lesz a bögrék közül a gyakorlat célpontja. Normai átkulcsolta a médium csuklóját, összevonta amúgy is csaknem összenőtt dús szemöldökét, mereven a földre nézett. Némi téblábolás után engedelmesen rámutatott a kellő bögrére a médium, a mindig mosolygó kis Braun; majd a mindnyájunk közt legmagasabb Tóth József.

Bepillantani a titkok világába, csak egy percig volt csodaélmény. Azonmód játékot csináltunk belőle hosszú időre. Normainak s nekem még Varjaséknál is mutatványunk volt. Ott a hatalmas könyvtár valamelyik kötete (sőt a kötetben valamelyik kép) volt az átadandó gondolat tárgya. Bemutattuk anyám előtt. Ördögszagot érzett. De állta: a hit kálvinista mosolyával bízott a világ ésszerű rendjében.

 

 

Ezen túl is volt nehezítő oka, hogy verseimet körünkben – ez persze már ismét jóval később történt – mások szeme elé bocsássam. De most feszélyezett az is, hogy a rögtönzéseimet akár magam másodszorra – pedig gyönyörűség csábított – átolvassam. Valamiféle szembesítéstől féltem. Még mindig azt hittem, hogy a versnek azonnal tökéletesnek kell sikerülnie, egy csapásra, egy lázas szuszra, a Múzsa meleg lehű súgására.

A század versrajongói szerint a költőnek illett egyebek közt elsőnek, vagy legalább párját ritkítónak lennie a pályán.

Tengeri utazó, hadvezér, gépföltaláló, orvostanár, de megyebeli bognár vagy kovács támadhatott akár teremnyi egyenrangú. Az igaz költőnek minden hazában valamiféle csúcson kellett állnia, a magasugrók mintájára. Prózaíró még így-úgy, több osztozhatott a hír dobogóján, de versírás tekintetében nem volt pardon: az első hely persze hogy Petőfi itt nálunk, amott Goethe, még arrébb Puskin és Dante.

Ezért nem volt vajon elég önbizalmam nekifutni semmiféle magassági mércének? Ennek szépítésére kettőt hozhattam föl. Menten elfogott a lelkifurdalás a mögöttem maradtak iránt, valahányszor elsőként kerültem be, ha csak egy iskolai távfutásban. Aztán meg azokon a megyei vagy járási mesterember-együttesekben azt találtam büszkélkednivalónak, hogy apámat vagy nagyapámat vele csupa egytekintélyű emberrel láttam boldogan kezet rázni. Aztán: engedelmeskedni egy embernek – azt nem. De egy banda közös céljának – azt bármikor kéjjel. Már kapiskáltam annyira a franciát, hogy a parvenir, az érvényesülni, beérkezni szó mögött ott érezzem a parvenüt.

De az sem volt természetem ellen való, hogy – épp azért, mert saját művemmel sosem álltam elő – a többi izgágán nagyra törőnek fölötte érezzem magamat, s vitáikba a kívülálló, hogyha nem a felülálló helyzetéből szóljak bele, mindinkább legyőzve vidékies félszegségemet.

Még összeismerkedésünk elején Szegi mindnyájunk elragadtatására, s valóban nem közönséges tehetséggel – expresszionista ritmusban – átköltötte Li Taj-pónak Klabund után Balázs Béla által magyarított híres versét a bánatról. Aztán – láthatóan ugyancsak Balázs, illetve Kodály nyomán – székely balladákból költött dallamos szabadverseket. Ekkor figyelt föl egy-egy véletlen tájszavamra és kiejtésemre, de már úgy, hogy megdicsérte. Testvérien megszerettem. Megszerettem volna, ha csak egy kicsit lejjebb száll hozzám.

Írtam (változatlanul) én is bőven, és épp ez a bő áradás kezdett leszoktatni az írásról. Elkészülésük napján – napszakán – jól hatottak kisebbrendűségi (Pesten ugyancsak nekieredt) érzésem némi csökkentésére. Tetszelegve nézdeltem bennük szabályosan szép érzelmeimet, árnyalt eszméimet. A mód, ahogy a verset most már mint élvező a szemem elé emeltem, alig különbözött attól, ahogy a növendék lányok nyeles kézitükrükben szépségüket keresik, s még oldalvást is megnézegetik magukat. Másnapra a tükrök rendre megcsúfoltak.

Nemcsak hogy ellenszenves volt a kép (a lelki), amit mutattak. Épp az volt bennük legkevesebb, amivel előző nap vigasztalódva a tükrükbe bólintottam: eredetiség. Petőfi, Berzsenyi tűnt elém szentségtörő másolatban.

És Ady és – Gyóni. És még ki-mi, olyan is, akinek neve baráti bandákban csak lefitymálva volt kiejthető. Csengey, a Fogoly lengyel szerzője! Lévay!

Ezt megint csak az akaraterő gyengeségének tulajdonítottam. Megriasztottak még az átvitt gondolatok is.

Mint megannyi bűnjel, hogy kinek az országában jártam valamelyikén az előző heteknek, sőt napoknak. Olyan születetten enyves ujjakkal, mint az, aki akkor is zsebre tesz valamit, ha nem szándékozza.

Dembiczcel azért tudtam irodalomról beszélni, mert ő nem az irodalmon át nézte a világot; noha benne úszott nyakig ő is abban a murci mód fortyogó-erjedő (veszélyes szesztartalmú, édes-keserű) lében, aminek a korszak szellemi, művészi eleme visszaemlékezve nevezhető.

Testvérbátyám 1917 nyarán került sor alá. Akkoriban már megcsappant a bicskásságukról híres ozorai legényekben, hogy szégyen, ha valaki nem dicsekedhetett: szagolt ömlő vért a fronton is.

Az orosz harctéren már nem tűzték puskavégre a nálunk oly legendás hírű bajnétot. Az olasz hegyekből megtérő szabadságosok beszéltek ugyan test test elleni harcokról, méghozzá e célra szakszerűen kifent kézbeli késekkel, és rendszerint sötétben s lövészárkok mélyén, de ezek már csak borzongatták, de nem gyújtották meg a képzeletet. Az olaszokat sem gyűlölte senki. A háborús szenvedélyszítás ellenükben annyit sem fogott, mint az oroszok ellenében. A mezőgazdasági munkára kapott hadifoglyaik, a digók éppoly jó komáknak bizonyultak, akár a ruszkik, azaz csujesek. A déli front próbája a sziklán százszoros veszedelemmel robbanó, mert a kődarabokat fröcskölő tömérdek gránát volt, meg az étlen-szomjan szorongás azokban az ugyancsak kőzuhanással fenyegető kavernákban, ahol a leghetykébb mellben előbb-utóbb egérlapulást dobogott a szív. No meg az albán malária.

De azért dekkoló legény nem mehetett végig vasárnap az utcán.

Feri bevált, bevonult. Dalolva ugyan, s összeölelkezve a velebeliekkel a pincehelyi állomásra induló szekereken, de már nem pántlikásan. A virtusból csak a kötelező szeszvedelés maradt, a részegség; a részeg hősködés túlzott megjátszása.

Meg se lehetett említeni neki, hogy a négy gimnáziumával beszerezze a család valami írnoknak (ritka jó írása volt) a községházára, Ozorán vagy másutt, nagybátyánk tekintélyének árnyékában.

A gimnáziumból azért maradt ki, mert meglepően fürge eszűnek, életrevalónak bizonyult, s a család neki is Ozorán akart „biztos szituációt” teremteni, az ottani jó alapokra. Valóban csak azért, hogy végül anyámat Ozorára vonják? Akkor már testvérnéném ott volt, onnan járt le a pincehelyi zárdába, az apácák polgárijába.

Hogy aztán egy katonai irat bátyámat Ozoráról egyszerre csak mint „tanult gépszerelőt” hadi munkára vonultatta át, annak hátterét már ő maga sem kérdezte, noha jól sejthette. Így is „szolgált”, s főleg messze Ozorától. Csepelen, a lőszergyárban.

Apám családjában akkor még ridegpásztori fokon állt a hazafiság: még nagyanyám szelleme uralkodott. Kímélni az életet, óvni a férfiakat minden veszélyes legénykedéstől. A beszármazott vők, sógorok, azok elmehettek vitézkedni a harctérre, csörögtethették otthon a kis- meg a nagyezüstöt. A család vérbelijeinek nagyanyám parancsolt. Nem csodálnám, ha akaratának hatósugarai Csepelig elértek volna, a szőlőskosarak és húsvéti szentelt sonkák révén.

Itt aztán bátyám a bicskás vitézkedés utolsó fattyúhajtásait elhullatta, tördelte már tán jómaga. Remekül érezte, azaz „föltalálta” magát a tágas, népes műhelyben. Azonkívül főleg itt is a velebeli fiúkkal és lányokkal. Szedett valami gépszerelői ismeretet a tóti uradalom műhelyeiben; itt tökéletesítette. Érvényesült, kitűnt. Először mint nem mindennapi lábú futballista, de nyomban a Munkásedző válogatottjában. Aztán mint ugyancsak remek lábú táncos és nem kevésbé fürge mosolyú bálszervező, most már a szakszervezetben. Egy mulatság szünetében a jól megpörgetett hálás lányok – a gyárban rengeteg fiatal lány dolgozott – a rendezői szalagot a kabátja hajtókájára a vörös kalapácsos jelvénnyel erősítették meg, mert meglazult. Báli emlékül tette el. S tűzte föl aztán minden mulatságon.

De egyszerre csak behívták a csapathoz.

Ám a szerencse csak nem hagyta el.

A pesti közlekedéshez még nem állt hozzá az ösztöne, a szemmértéke. Túlbecsülte a fürgeségét, a hajlékonyságát; a villamoslépcső nagy emberfürtjéhez úgy függesztette oda, nem tudni hányadiknak, magát, s ott legszélsőként úgy lengetőzött, hogy a Csepelről Pestre száguldó kocsi egy áramtartó vasoszlophoz csapta, homlokkal egyenest.

A mentők szedték föl véréből, s vitték gyors operációra.

Már mint menetszázadba osztott katonát. Néhány nappal a frontra indulás előtt.

Az ozorai tisztaszobák tükrének keretéhez odatűzettek – nemcsak egy házban – az őt ábrázoló fénykép-levelezőlapok is. Turbánnagy kötéssel a fején, ágyszélén ülve egy szobányi sebesült katona karéjában. Kisebb, de tán még hősibb kötéssel, s már talpon, vállra vetett huszárbekecsben, ezúttal egy sereg lábadozó harcos körében az I-es honvédkórház főlépcsőjén. Már csak sebtapaszos hősünk a díszőrségben, a szentendrei géppuskás kiképző iskola eskütételekor a köztársaság mellett.

Még egy szerencsét fialt az a szerencsétlenség. Ezt már nekem is.

A csepeli gyár a hadbavonultjai hozzátartozóinak továbbra folyósította fizetésük egy töredékét, a hadisegélyeknél nem magasabb fokon. Bátyám még frontra készülődése idején anyánkat jelentette be mint hadisegélyre jogosult hozzátartozóját. Ezt a segélyt kint a gyárban osztották. Vasárnap délelőtt, egy kis naptárszerű könyvecske fölmutatása ellenében; a pénztárosok minden alkalomkor négyszögletes, lila pecsétet ütöttek bele, miután a saját nagy könyveiket fölütötték.

Ha Pesten voltam, én villamosoztam ki Csepelre.

 

 

Fekete olajjal bekent, szúrós, de újszerűsége miatt nekem nem kellemetlen illatú, nagy teremben kellett várakozni, vasúti pénztárhoz hasonló kisablak előtt. Elég sokáig, mert noha rengeteg volt a nép, a hivatalnokok azt hitték, takarékoskodnak az idejükkel, ha pontosan csak tízkor kezdik a munkát; mert hisz tizenkettő után is csinálniok kellett, ha nem készültek el.

A nagyrészt csepeli várakozók viszont úgy használták föl mégis a drága vasárnap délelőtti időt, hogy fönntartatták egymással maguknak a helyüket. Vagyis megvárták, legyen nemcsak előttük, de éppúgy mögöttük egy-két igénylő, s azokkal rögzíttették a soron következést. Mindig természetes belátással, sőt barátsággal.

Vagyis egyre jobban összeismerkedve, beszédbe elegyedve. Arról elsősorban persze, ki ki után veszi föl – ahogy keserű humorral mondták – a „vérdíjat”.

Kiderült persze így egykettőre, hogy én kinek nevében nyújtogattam be azon a kisablakon a könyvecskét.

Sütkérezhettem eggyel többször a messze járó nap rejtelmesen itt maradt fényében; mint már a bonyhádi gimnáziumban, mint a béndególai kamaszbandákban, mint aztán még annyi helyen.

Bekószálhattam a gyárat. A pénzosztó iroda ugyan a telepen belül volt, de az egyes üzemekbe behatolni, ahhoz mégis kínálkozó csavargótárs kellett. Így jártam be mindig beszélő, hancúrozó társakkal magát a várost. Egyre többször helyettesíttettem magamat a pénztár előtti sorban.

A fiatal férfiakat a fölmentések ellenére rendre kiszívta a háború a gyárból, a városból. Így aztán a kószáló társaságban ugyancsak több volt a lány, mint a fiú. Úgy velünk tartottak, hogy körülállták még a biliárdozásunkat is a gyárkapuval szemközti kis csehóban, ahogy akkor az ötödrangú kávéméréseket nevezték ott is a kültelki nyelvújítók.

Mikor jelent meg először a magyar Vörös újság? Ennek időpontja jelzi, hogy bátyám még mindig katona lehetett (ha másutt nem, valami Tolna megyei nemzetőri alakulatban), mert a vérdíjért még egyre kijártam.

A helyiérdekű kocsi nyitott peronjába szemcséssé fagyott havat csapott az éles szél. Háttal a szorongóknak, a lebocsátható vasverőcéhez lapítva olvastam a rossz nyomású lapot, lehetőleg fél kézzel tartva, hogy a másikat meg-megmelegítsem a kabátzsebben. A gyár előtt árulták.

A cecei szép, kék vásznú, finom papírú könyvlelet legérthetőbb fejezete, A német parasztháborúk története akkor már jó ideje ott izzott-villogott az agyamban. Ennek a külsejével oly választékos, fejtegetéseivel oly tudományos igazsága testvérien támogatta a szegényes újságpapír fenyegetően hangos – szinte rekedt hangú – állításait és ajánlatait.

Amikor Buharin híres brosúráját először kézbe fogtam – annak körülményeiről emlékezetem éppilyen képeket őriz; gyárkapu előtti újságárus, téli villamosperon, meggémberedett ujjak, gyalázatosan rossz papiros, elsuhanó külvárosi házak és telkek – megtoldva alkonyi éggel. Soha alkalmasabb környezet forradalmi kiáltványok olvasására. Ha fölpillantottam a sarokból, dőltek fejembe megannyi könyvillusztrációként a valóság magyarázó ábrái. És följebb a kora est első csillagai.

Vagyis megtörtént, hogy töltöttem egész napot Csepelen? De kikkel, azaz kiknél, sőt kiknek az asztalánál, mert hisz akkor nyilván ott kinn ebédeltem – ilyen részleteket már nem mutatnak az emlékezet gyorsfölvételei. Így a többi részlet pontosságát ellenőrizni kellene. Éles téli szélben, villamosajtón kihajolva nem lehet fél kézzel újságot olvasni. Akkor hát az emlékezetem által oly tetszetősen mutatott újságot nem ott olvastam, hanem kezem ott a brosúrát cserélgette? Merthogy a villamosokon a kedvenc helyem mindig az a vasverőce volt, az bizonyos, és az is, hogy azok az olvasmányok Csepelen kerültek a zsebembe, meg hogy akkori örök olvasási lázamban ami betűhöz hozzájutottam, azt, mihelyt tehettem, a szemem elé vettem.

Az iskolában éppoly szomjasan olvastam. Hisz annak idején Varjasnak azzal adtam alkalmat, hogy ellenszenvét ellenem később oly istenigazából kiadja, hogy az ismételt rajtakapás után az ő óráin hasonlóképp olvastam, a gyorsírásin is. De a csepeli emlék rögzítése azt a hiedelmemet üti helyre, mintha a modern szocialista eszmékkel Varjas ismertetett volna meg. Nem; ezek ott a csepeli helyiérdekű hideg peronján érintettek meg, mint olyanok, melyek a százados igazságtalanságok ellen rögtön gyakorlatot ajánlottak.

 

 

Csepelre kellett mennem; izgalom kerülgetett – miért is? A Hébelt-iroda előszobájában legutóbb azt az – akár utasításnak vehető – tanácsot kaptam, hogy szokott megjelenéseimre (egyre ritkultak) valakivel mindig kísértessem el magam. Míg én fönt vagyok, maradjon az illető lent, némileg távolabb, de mégis a kapu látósugarában. És ne tudja ő sem, milyen ügyben, mi ellen nyújt fedező védelmet. Jobb, ha valami családi vagy érzelmi históriát sejt. (Mintha akadhatott volna köztük olyan gyermeteg.)

Előző nap Dembiczcel botlottam össze, a famunkásoknál. Jó ideje nem láttuk egymást. Épp érkeztem, ő meg rohant már el. – Beszélnék veled, mikor válthatunk egy kis világot? – Akár holnap.

De más volt az oka az izgalomnak. Jóleső izgalom volt. Homályosan bontakozó. Emlékek alatt szunnyadt.

Dembicz sose járt Csepelen.

Én nemegyszer; gondolatban még többet.

Dembicz soha nem járt Csepelen, s a villamosból, valahányszor az úgy kanyarodott, üvegre tapasztott homlokkal bámult a gyárkémények szálerdeje felé.

Egyetlen kéményről nem lebbent akár leheletnyi füst sem. A proletárerőnek még másfél éve oly félelmes citadellája? Bevéve, megtiporva.

Elesettebben még, mint a második fellegvár, Angyalföld. A román kivégzőosztagok itt ropogtatták sortüzeiket legsűrűbben s legkeményebben: a leglátványosabban. Okkal, azaz szándékkal. Innen kanyargott ki legtöbb olyan tehervonat, melyek fékezőfülkéjében puskás katona állt, a jellegzetes hosszú szuronnyal. A gyárból a vasúti sín a városon át vezetett. Az emberek – jobbadán az asszonyok – az ablakokból nézték a hosszú sorban eldöcögő nyitott teherkocsikat. Rajtuk tegnapi kenyérszerzőiket, a hatalmas szerszámgépeket, a jámbor elefántok módjára megláncoltakat.

Így mondta el a szemközt jövő fejkendős, akivel soká tartó kószálásunk egyik utcasarkán annyit pillantgattunk egymásra már messziről, de aztán hátrafordulva, míg egymásra nem ismertünk.

Bármennyire számra kívánkozott, tudtam annyi fegyelmet, hogy ne kérdezősködjem, mi történt azzal a kánikulai influenzától rákvörösen verejtékező, a fölösleges vezénylésektől már mutáló munkásezred-parancsnokkal, aki a szolnoki visszavonulástól fogva az embereit még Újpesten négyes rendben meneteltette.

És mit mondhattam volna vajon én, ha esetleg részleteket akar az ő érdeklődése a szinte vízözön előtti jó táncos, jó futballista felől? Hogy legénykedő egyenruha-imádatában valahol a Balaton környékén a rokoni tisztek nyomában fehér tollasan nyargalászva élvezi: lám, rátermett a lovaglásra is?

Dolgom végeztével azonnal tisztulhattunk, s tisztulnom kellett volna Csepelről. De csak nem fogyott ki Dembicz a megtapasztalnivalókból. S az én faggatásomból. Hogy mint, miért történt meg ez?

Mert Dembicznek azért elmondtam, mi fűzött Csepelhez még jóval az után, hogy személyesen már nem jártam ott. Hogy ide vonult vissza a tiszai frontról tán az utolsóként még ellenálló csoport. Mintha annak az ellenállásnak még mindig lehettek volna nyomai, olyan pillantásokkal jártuk az utcákat.

Az elesettség mérete – hogy az államhatalom, bukása után, milyen mélyre rántja egyedeiben is a föltörekvő proletariátust – oly látványosan erősítette az ő (akkor még csak alakulgató) fölfogását az osztályharcról, hogy szeme már csillogva szedett még több és több „döntő tényt” és „beszédes adatot”.

S fölpezsdült, ahogy ezeket ahelyt rendszerébe állította.

Nézetei, jobban mondva, ahogy azokat előadta, vagyis az érvelései a Tisza Kálmán téri első találkozásunktól fogva nemegyszer bólintásra bírtak. Még akkor is, ha mosolyogtam hozzá.

Hogy milyen szél fújta már akkor nála a malom kerekeit, akkor világosult meg előttem, amidőn ezek az áramlatok megborzolták az én tömény üstökömet is.

Az eoluszi viharbarlang, amelyből a Dembiczre ható eszmék előkerültek, Szabó Ervinnek az a nevezetes kis szobája volt, ahonnan a főváros közkönyvtárait igazgatta, és a szociáldemokrata párt mindenkori ellenzékét irányítgatta a marxizmus németes útjáról a franciásra.

Dembicz nem volt tételes szindikalista. Bajosan lehetett volna. Hisz irányát a magyarföldi szindikalizmus sose foglalta tételekbe.

Még kevésbé politikai programpontokba. Mit nem szabad, mit kell elkerülni, mitől szükséges óvakodni – nyugaton voltaképpen ezzel az elvhirdetéssel kísérte a Szabó Ervin-féle szindikalizmus kezdettől fogva a munkásmozgalmat, hol támogatva, hol gáncsolva. Gyakorlati ajánlatok helyett erkölcsi követelményekkel tehát. Szószólói semmit nem vetettek meg úgy, mint a politikai taktikát. Burzsoá csapdának tekintették a parlamentet: parlamenteket. Minden parlamentároskodást vagy bármiféle buzgólkodást az erőszakszervi hatalom megszerzésére. Egy fillérnyivel több bér kiharcolása közelebb hozza a forradalmat, mint száz szavazat megnyerése, ez volt akár gazdasági eszmerendszerüknek tápláló gyökérzete. Az ilyen irányú forradalmi szervezkedést kell ország-, majd világméretűvé tenni, mindenütt helyi erőből. Ez persze még több taktikát kívánt: a voksok helyett elméket kellett nyerni. Dembicz bízott az elme mindenhatóságában, felelősségérzet-működtetésében.

Úgy fejtegette mindezt Dembicz nekem, mintha ott a piszkos csepeli viskók és égbe nyúló kormos kémények közt (melyek az ő szavai közt még élesebben bizonyító ábrák, kiáltó illusztrációk lettek) vitatkoznia kellene velem. Oly szívósan, hogy felém fordulva néha megállt. Hamarosan kiderült, hogy volt barátaival vitatkozott, azokkal, akik még a háború alatt alakítottak valamiféle csoportot a jövő eltervezése végett, Szabó Ervin gondolatai jegyében, sőt Szabó Ervin élő szavaihoz igazodva. Mert ha az nem halt volna meg! Épp az új lehetőségek hajnalán!

A végeznivalóm Csepelen gyorsan és olyan módon folyt le (az anyám korú asszony, akinek a borítékot átadtam, átölelt, megcsókolt, tejeskávéra akart marasztalni), hogy regényes hangulat emelkedettségében léptem ki a rám várakozó Dembiczhez, s hallgattam az ő további üdvtanát; merészségében Bolyaiéval versenyezhetett volna. Fölpezsdülve követtem a szárnyalását.

Belém karolt újra s újra.

Hogy miben kellett mellettem ministrálnia, azt gondolom, Dembicz éppúgy sejtette, akár Szegi vagy mindazok, akiket erre, noha segédkezésüket fölöslegesnek éreztem, hellyel-közzel mégis megkértem.

Megálltunk a csúnyácska, stílustalan templom előtt, mely abban a hideg, csupa vas környezetben didergő-idegenül toporgott, és – fiatal emberek tán soha nem hittek oly lelkesen a jövőben, az emberi szenvedés elmulaszthatóságában. Pusztán azért, mert egymáshoz illeszthették még egymástól elütő gondolataikat is.

Fölbátorodtam. – Gyerünk be a Munkásotthonba. Ott csak megmondja valaki, mi történt azzal a Kovács nevű bizalmival, aki az egykori huszonkettes vasasezredet úgy vitte ki a vörös frontra, hogy aki megmaradt belőlük, azt visszahozta.

Dembicz hallani sem akart a dologról – ebből gondoltam, hogy sejti, mi ügyem lehetett itt. – Gyerünk csak, gyerünk, kerüljünk csak minél hamarabb ki innen.

S máris türelmetlenül vártuk a helyiérdekűt.

Igyekeztünk el a kockázat közeléből, mi, akik az imént oly szépen megegyeztünk az egyéni viselkedés – vagy a bátorság – erkölcsi mindenhatóságában. Nem beszéltünk; a némaságunk vádolt, beszédesen.

Dembicz sokszor hozott olyan híreket Bécsből, melyek jóval a közlésük után nem könnyű megemésztésük arányában voltak hatással rám, s melyek tárgyában így jóval később érlelődtek bennem kérdések további, további részletek végett.

Most újból ilyeneket mondott, bennfentesként; abban a meghittségben, melyet két embernek még zsúfolt vonaton is a közösen megkönyökölt ablak nyújt.

Csepelről hazatértünkben megint csak a villamos leereszthető vasajtajára támaszkodva beszélgettünk, szorosan összehajolva, ha a robogás zaja és szele érthetetlenre törte a már amúgy óvatosan ejtett mondatainkat.

Elsősorban mégsem ezekre az egyébként igencsak táguló szemmel és elmével hallott hírekre emlékszem, melyek részleteivel Dembicz ez alatt a hosszú út alatt ismertetett meg.

Talán, mert a gyakorlati szocializmus első agitációs iratát, azt a rossz papirosra nyomott brosúrát éppilyen helyzetben, a villamoskocsi nyitott peronjának vasverőcéjéhez szorulva olvastam, ezen a sivár kültelki úton robogva: nem csodálkoznék, ha emlékezetemben emiatt tolakszik első helyre, amit Dembicz ezen a keservesen végigállt, igencsak megdülöngéltető úton elmondott azokból a kusza gondolataiból, melyek inkább a lelkes, mintsem világos előadással lehettek rám hatással.

A mögöttünk hagyott kormos-piszkos gyárvárosnak és a szemünk előtt nyomasztó képet sorjáztató rideg perifériának mindezek után és mindazonáltal remélhető fölemelését hirdették – voltaképpen ezzel voltak meggyőzőek. Meg hozzá az itt lakók lelkiereje, jobb emberi minősége révén. Nem a fölemelés tehát a helyes kifejezés, hanem – s ez „döntően lényeges” különbség – a fölemelkedés.

Az első jól fúró gondolat, jól melegítő érv, mely Dembicz szavaiból belém hatolt: a fizikai munkások mindenkori bérénél az úgynevezett szellemi vezetők se kaphassanak egy fillérrel se többet a jövendő társadalmában! A legmagasabb rangú művész, tudós vagy államférfi se részesülhessen több javadalmazásban, mint a legnagyobb fizetésű szakmunkás. Mindenféle politikai döntésben szavazati joguk pedig csak a kétkezi dolgozóknak lehet! A bérmegállapításnál a munka termelékenysége fölé kell helyezni a munkával járó esetleges szenvedést! Így a csatornatisztítók például előnyösebben illetményezendők, mint a színésznők, vagy – pillantás rám – a juhászok.

Dembicz – bár az ilyen mondatok közben kihívóan el-elmosolyodott – mégsem volt ortodox szindikalista. Hisz ahol szavazat és államférfi van, ott szükségszerűen van már központi erőszerv. Annak szükségszerű megszüntetése, azaz megszűnése – mert ez is lényeges különbség – elhalasztható ugyan, de nem úgy, amiként még Hubert Lagardelle is föltételezi!

Citátumaiba (hosszú passzusokat tudott betéve) és fejtegetnivalóiba úgy belemerült Dembicz, hogy azt kell hinnem – már alig volt kíváncsi annak arcára, akihez beszélt. Elméje annyival forgott sebesebben, mint nyelve, amennyivel sebesebb és erősebb a hegyi patak annál a malomkeréknél, amelyet pörget.

Hozzám beszélt, megfogta baljával a kabátom hajtókáját, de jobb keze mutatóujjával mellemet ütögetve újra és újra így kezdte a mondatot (ha véletlenül félbeszakítottam): „Józsinak abban nem volt igaza…” „Jancsit ott nem igazolta az idő…” Egy pillanatnyi ajaknedvesítése alatt megemlítettem neki az alkotó művészek (s most már mindenféle alkotók) minden szempontból oly kívánatos névtelenségét. „Tökéletes igazság, egyenes út! De Jancsinak, de akár Ervinnek hiába magyaráznánk!”

Mintha én is azokkal a távollevő, vele egyívású barátaival cserélnék eszmét, ez csapott meg.

A forradalmak legszívósabban a legendájukkal alakítanak: hogy mit hagynak az utánuk következő nemzedékekre. Épp ezért afféle történelmi pedagógiai kívánalom, hogy a legendák hősei fiatalok legyenek. A gyerekember hős az igazi!

Az 1919-es események szereplői közül azok, akiknek feje körül Pestről (már az eseményekre visszapillantva) valamiféle sugárzást láttunk, csaknem mind kiskorúak voltak; akár Petőfi köre, akár a francia romantika Victor Hugo vezette gárdája, akár a Sturm und Drang vezérkara. Az 1919-es magyar szellemi újítómozgalmaknak azok az itthon gyülekező szereplői, akik még a diktatúra előtt, majd annak végső napjaiban kommunistának vallották magukat, éppen hogy túl voltak a középiskolán. Duczynska Ilona és Sugár Tivadar húsz-, Korvin Ottó huszonhárom évesen vezetői a zimmerwaldisták, a forradalmi szocialisták hazai mozgalmának; Lékai huszonegy évesen sütött volna pisztolyt Tiszára, ha tudja, hogyan kell fölhúzni; Révai és Lengyel húsz-huszonegy évesen írják s irányítják a Vörös Újság-ot; Sinkó Ervin húszéves fővel parancsnoka a szovjetháznak. Szemükben a huszonnyolc éves Szamuely tekintélyes, világtapasztalatú férfiú; a harminchárom-harmincnégy éves Kun és Lukács neve köztük: az öreg. Garami és Bőhm az idült koruk miatt nem értik – nem érthetik – az idő szavát: betöltötték a negyvenet.

Az emigráció mindezeket a legénytoll korúakat még külön magasságba emelte, a gyorsan tornyosuló legendák felhőibe: szerepet játszottak a történelemben, s a végszót még dehogy mondatták el. Jött is a hír, hogy noha visszakényszerültek a kulisszák mögé, nyelvükön a további szöveg.

Természetes, hogy a mi fülünkbe az ő szavaiknak lett volna legegyenesebb bejárásuk.

Dembicz innen Pestről is ezeknek beszélt, ezekkel váltott eszmét. Amit nekem először ott Csepelen s később másutt kifejtett, voltaképpen egykori fegyver- és vitatársaihoz intézte. Néha ugyancsak tágítanom kellett nehezen nyíló agyjárataimat, hogy tájékozódni tudjak e különös dialógusokban, melyek során az itteni beszélő félheves szavaiból kellett kihámoznom annak (és azoknak) a távoli vitatársaknak a tárgyilagos igazságát. Hiszen azok egymással szintén vitában voltak azon a távoli színpadon. Szenvedélyes vallomásokat, filippikákat készítettek egymás ellen már a kulisszák mögött, jóval jelenésük előtt.

Különös színpad volt ez. Mert hisz a szín, ahova a szereplők kilépni készültek, s hellyel-közzel már kiléptek, közös volt. A protagonisták ragaszkodtak egymáshoz. Dembicz, aki némely ponton Bakunyint se vetette el, s a „nevelő tettől” (a merénylettől sem idegenkedett, egyebek közt Lékai és Korvin közös akciójával érvelve), úgy jellemezte Sinkót, mint aki útkereső futkosásában rég nem a két lábán, hanem a két kezén jár. Éppily ég-föld távolságra került egymástól Révai és Sinkó, majd mindkettő Lukácstól, valamennyiüktől pedig mondjuk Barta, Kahána, György Mátyás. Mi fűzte mégis őket egymáshoz? És Kassákhoz? A közös nézőtér, amelyre számíthattak?

Az egykori cél vajon, amely mégis közös maradt, s amely vonzhatta őket még együttes szereplésre, ha nem másként, mint a tragédiákban az éppolyan szerepű kifejlet, a már felsőbb akaratú katarzis? Mindez akkor még a „mozgalom” volt. Bármily távolságra rugaszkodtak el egymástól ezek a küzdő felek, időről időre újra összeforrtak, vagy legalább összetalálkoztak. Működni – élni – csak azon a különös porondon tudtak.

Egy drámai szükségszerűség anyanyelvét beszélték, egyazon ananké neveltjei voltak, azazhogy szülöttei, mert hiszen az az isteni Ananké, a Végzet, az őshiedelem szerint nő volt.

Kállay Lajos azért bizonyult irányomban kitűnő pedagógusnak, mert léptenként fölnőttnek vett maga mellé. Dembicz, mint mondtam, kezdettől fogva. Így pajtáskodása pedagógiai elem lett. Szabadon cserélhettem vele gondolatot, ráadásul olyan dolgokban, melyekben a válláig sem értem. Bizalmasabban, mint nagybátyámmal, mert hisz vitázva.

Már amikor mégiscsak hozzám került a szó. De hisz így is összeillettünk. Ő beszélni szeretett, én kíváncsiskodni. Hovatovább lexikonként kezeltem.

Jómódú fiú volt, s ezért egy-két esetnél többször nem jártam náluk (már az előszobájukban festmények, stílbútorok), s őt sem hívtam soha magunkhoz.

De ülve alig lehetett volna oly lendületesen, oly változatosan oly rengeteg témát megtárgyalni. Olyan tömören, olyan szentenciaszerű lezárással. Ehhez az ő hosszú lábainak, széles karmozdulatainak is tér kellett. S főleg a hirtelen megállásainak, amikor egy-egy gondolatnak a végére ért, és az összefoglalást felém fordulva közölte, szemét szemembe, finom mutatóujját (a mindig gondosan nyesett körömmel) mellemnek szögezve.

A jóakaratúak, a rosszakaratúak egyaránt túloztak, ha Dembiczet úgy emlegették, mint Szabó Ervin másodpéldányú (esendőbb) testet öltött szellemét. Szabó Ervin hiteles szelleme megszakítatta volna a maga módján a néha már-már izgága Dembicz magyarázatait, de valamennyiük közt bizonyára őt vállalta volna legtürelmesebben. Szabó Ervin a magyar munkásmozgalom kibontakozása idején, a tényleges nagy harcok előtt állította föl a maga közismert tételeit. Dembicz most e tételeket elsöprő harcok után vette elő, s állítgatta föl ismét ezeket a szerinte mégiscsak szívósnak bizonyult elveket.

 

 

Túlságos leegyszerűsítés lenne: Szabó Ervin olyan mértékben szervezett (szellemi) ellenzéket a magyar munkásmozgalomban, amily mértékben annak vezetői a „német szocializmus” útjára tértek, azaz lényegében a parlamenti hatalmat akarták megszerezni – azaz megszereztetni – maguknak. Marx Károly országalapító hagyatéka nem olyanféleképpen oszolt Rajnán inneni és Rajnán túli részre, mint egykor Nagy Károly frank birodalma. A „nemzeti lelkület” sem volt oly elválasztó vonal, ahogyan a „lobogó” gall és a „hűvös” germán szellemiség túlértékelői vélték; Jaurès és Liebknecht mozgalmi taktikája nemigen különbözött egymástól.

Szabó Ervin voltaképpen az I. Internacionálé előtti – tehát még minden irányzatot egységben tartani akaró – alapelvet vallotta: a tömeg és a vezetés szerves, szimbiózisos együttműködését. A mindenkori forradalmak valamiféle klasszikus stratégiáját. Amely során, ha úgy fordulna, a szocialista erkölcsnek hatóerő dolgában meg kell előznie a szocialista gazdasági berendezkedést.

Dembicz szerint ez az „úgy fordulna” végzetesen elkövetkezett, alig fél évre Szabó Ervin halála után. Hogy az 1919-es esztendő a magyar proletariátusra olyan vereséget hozott, amelyben a győzelem föltételei is adva voltak, ezért Dembicz teljességgel a szociáldemokrata pártvezetőséget okolta. Vakon elszakadt a legnagyobb tanítómestere óvatos irányelveitől.

Sorozatosan belérohant a parlamentarizmus kínálta csapdába! Elcsodálkoztam ezen. De – igen! Nemcsak nem a tömegektől vezettette magát, hanem még a tömegek vezetése helyett is politikai tárgyalásokat vezetett, kulisszák mögötti alkudozásokat irányított, nem a munkások és parasztok tényleges, azaz helyszínen megvalósuló gazdasági előrejuttatása, hanem a „vezetőgárda” stallumba emelése érdekében. Minél több miniszteri, államtitkári, osztályvezetői és akár népbiztosi polc birtoklása végett. Igen, ők söpörték el a kezdetben vak, majd riadt hatalmi szomjukkal Kun Béláékat! Mindezt nemcsak Dembicz oly gyakori idegfeszültségének, hanem a leveretés utáni hónapok vitalégkörének ízelítőjéül. Kun Béla gárdája a világforradalom nyugatra irányzott rohamcsapata volt; előőrs-föladata: minél több átvetett hídfő, s a minél gyorsabb továbbtörés. Március 21-én, azon az emlékezetes gyűjtőfogházi tárgyaláson ő csak igent mondhatott (mert hogyan mondhatott volna nemet?) azokra az ajánlatokra, melyek eleve elfogadták az ő föltételeit. Olyanok segítették hatalomra, akik rettegtek a hatalmától.

Dembicz nyilván csak töredékeit szállítgatta Bécsből mindannak a kenyér- majd lándzsatörő érvcserének, amely a tragédia alapokainak kiásása körül hamarosan megindult. Körünkben, mondani sem kell, a Ma állásfoglalása keltett legmélyebb hatást, szaporított legtöbb szót.

 

 

Kassák haragra hajló vitázó volt, de igazsága lapjait a fegyelmezett kártyás módjára fedte. Már csak azért, mert azok nagyrészt érzelmi eredetűek voltak. Ő már csak igazán ismerte az okok és események forrását.

Merő véletlen folytán a Ma Visegrádi utcai helyisége épp akkor, átmenetileg, társbérletféleképp egy lakáson osztozott a pártmozgalom első helyiségével. Ennek első tollforgatói: Lengyel, Komját, Révai, Sinkó, de Sallai és Lékai nemkülönben, Kassák keze alatt kezdték a fogalmazást, mégpedig mint költők. És a munkásság ügyéről a sok iskolában tanult intellektuelek között ki szólhat illetékesebben, mint ő, a kitanult vasmunkás?

De amikor az újkori magyar történelemnek erről az igencsak sorsfordító napjáról már jómagam személyesen beszélhettem vele, a magát fegyelmezni tudó Kassákból leplezetlenül tört ki valamiféle személyes indulat. Az autodidakta munkás sértettsége vajon? A politika magas játékaiba be nem vett „tömegember” ingerültsége a „boncok” ellen, akik nagyképűsködésük csúcsán ráadásul csúfosan elvesztették a partit, odavetve felelőtlenül igazán minden apait és anyait?

Mondatai rövidek és szárazak voltak. De szeme mindegyik után nem is egy, hanem három fölkiáltójelet villantott. Akár a Ma nevezetes vezércikkében, amelyet a „végzetes kanyar” második évfordulóján tett közzé. Amely azt a napot nemcsak forradalom megszületésének, hanem egyben elbukásának „keserű dátumaként” ábrázolja. Olyannak, amely első percével a sírba tartott.

Mert mi volt akkor a történelmi helyzet? A szovjet és a spartakista modell, a fegyveres osztályharc helyett „egy abszolút irreális szituáció: a burzsoázia átengedi!!! a hatalmat, sőt ennek átvételére egyenesen fölkéri!!! a proletáriátust”. Kassák továbbra is ilyen hármas izzású szenvedéllyel fejtegeti, hogy a proletariátus vezetőitől a forradalom eszméje azt kívánta volna, hogy „a hatalom átvételét a leghatározottabban visszautasítsák”. Mert az a fordulat olyan kispolgároknak nyitott utat, akik, még ha kommunistának vélnék is magukat, „minden politikai forradalmiságuk mellett egy felélt, egy gyökeréig kiégett, egy burzsoáziától kapott – tehát ellenforradalmi!!! – érzés- és kultúrvilágot cipeltek magukban”.

Vagyis éppoly hévvel lőtte a szociáldemokrata pártvezetőséget, mint egykor Szabó Ervin. Sőt, úgyabbul. Szabó Ervin önszántából lépett ki a vezetők sorából, igazánból sosem kívánkozott oda. De Kassákot, aki úgy áhított oda, mint a fölnőtt fiú a családi asztalhoz, kiakolbólították, keresetlenül, sőt gúnnyal. S ki tette nevetségessé (a „proletárok előtt!!”)? Göndör Ferenc. – Göndör!!! – mondta szárazon Kassák, és törölt egyet az összekapott száján.

Nem mentette föl Kunt sem az alól, hogy ezekkel összeállt. Nem tágított megszűkített pilláin Kassák akkor sem, amikor nemegyszeri beszélgetésünk harmadik tagja, ha jól emlékszem, Déry, közbevetette, majd továbbfejlesztette a gondolatot, hogy abban a pillanatban mi mást tehetett a fejsebeit ápoló Kun, mint amit tett?

Kun Béla valóban úgy lépte át az országnak a már akkor fullasztóra szűkített határát, oly rohamosztagos merészséggel, a szabad cselekvés olyan célirányosságával, ahogy később a szabadlövész csapatok törtek megvívandó területekre. A hadüzenetként kinyilvánított világforradalom egyik partizánparancsnoka volt, körötte egy kis csapat éppoly elszántan merész, de Magyarországtól évek óta távol élő olyan emberrel, akik már nemcsak a forradalom győzelméért, hanem megtartásáért verekedtek. Feladatuk, hogy az ellenséges erők kellős közepén bár rögtön nyissanak tüzet; bekerítetten is szélesítsék a gyűrűt, mert e gyűrűk találkozása lesz a nemzetközi forradalomnak legalábbis a kontinentális megvalósulása.

Kun Bélának és a már ellenforradalmi harcot próbált gárdájának – és ezt az oknyomozó történész se láthatja másként – módjuk, azaz szabadságuk sem volt arra, hogy – amint Kassák abban a vezércikkben oly lendületesen írta – „a hatalom átvételét a leghatározottabban visszautasítsák”. Nem voltak szabadok: foglyok voltak. Lehet frontkatonának olyan álláspontja, hogy ő fogoly akar maradni? Mikor visszakaphatja kezébe a fegyvert? A taktika azt diktálta, hogy elfogadják.

A „szituációt” az tette, s azért „abszolút irreálissá”, mert akik úgy mutatták, hogy a fogolynak visszaadják a fegyvert, voltaképpen le akarták börtönön kívül is fegyverezni: a maguk védőcsapatává akarták szervezni; mentőcsapattá egy olyan, valóban nehéz helyzetükből, amelyet ők megoldhatatlannak láttak. Sőt katasztrofálisnak abban a pánikhangulatban, melyet Kassák (nem elsőként) a „burzsoáziától eredő érzés- és kultúrvilágukkal” magyaráz.

De amely elsősorban a tájékozatlanságukból és tapasztalatlanságukból eredt. Szemük nem szolgált jól sem a helyben, sem a helyzetben. Ők úgy taktikáztak, ahogy a képviselőházak folyosóin a mindenkori kormányalakítók. Víziószerűen igazolták, amit Szabó Ervin föltett róluk.

Így tartott már a katasztrófát elkerülő első lépés katasztrófába.

Ha hihetnénk, hogy a történelmi eseményeket mindig valóban azok vezetik, akik szerepet kapott protagonistákként nagy buzgólkodva irányítgatják, könnyű volna kikeresni a magyar proletariátusnak már nemcsak Kassák szerint menthetetlen kispolgári gyökerű vezetőit; azokat a szociáldemokrata pártembereket, illetve most már felelős államférfiakat, akik a Gyűjtőbe kikocsiztak, hogy a kommunistáknak afféle „kard vagy korona”-ajánlatot tegyenek. Akiknek jó része – mint kiderült – valóban annak tudatában írja alá az együttműködést a kommunistákkal, hogy nem kommunista forradalmat fognak csinálni. Menti vajon őket, hogy egyéb tájékozatlanságuk mellett arról sem volt képük, hogy milyen lehet voltaképpen egy kommunista forradalom? Vagy egyszerűen: egy forradalom Magyarországon.

Azon a baj kerítette helyen, abban a szerfölött bonyolult, de nagyon egy végeznivalót kívánó és kínáló helyzetben. Ahogy most már – bárhogy vesszük – felelősek nemcsak egy osztály, hanem egy nép történelme előtt.

 

 

Kassák fegyelmezetten is erőszakos közösségi érzése jellegzetesen hazai, magyarföldi volt, honi proletártalaj táplálta. Ahogy Ady a siratni való magyart, Petőfi az életerős népet, olyanféleképpen vélte ő azonban megtestesíteni a tudatos proletárt: kizárólagosan. Elhamarkodott lenne mégis túlfűtött szavaira azt mondani, hogy az volt most is a folyosókon kívüliek, a tömegek véleménye.

Nemcsak vele volt gondolatcserém azokról a napokról. A hiteles-nagy íróvá lett autodidakta proletárunk mondatai mellé bő idézet állhatna itt az éppoly hiteles-nagy íróvá lett autodidakta parasztunk akkori gondolataiból.

„Kiáltani, országon keresztül hangzóan kiáltani szerettem volna – írja erről a fordulatról a másik független tanú, Veres Péter –, hogy megértsék: ostobaság a háború! Elfogadni a Vyx-féle feltételeket, melyet az antant diktált, beszüntetni a harcot, békét és munkát hozni, mert csak a munka teremtheti meg a szocializmus világát. Félre a jelszavakkal, a világforradalmi romantikával! Ha a nyugati munkásság nem akarja a forradalmat, mi nem erőltetjük rá!” Így Veres Péter.

Mond ő még mélyrehatóbbakat megrendítő, minden lapján szívmeleg nagy beszámolójában, a kor közép-európai tömegmozgalmainak egyik tán legmesterművibb ábrázolásában. „A magyar munkásmozgalom még eddig nem termelte, nem termelhette ki magából sem a forradalmi vezér, sem az államférfi, de még csak a párthivatalnok típusát sem.” Vezetőit a nép nem ismerte, vallja tovább.

Nem ismerhette. Négyévi magyarországi távollét után az erdélyi neveltetésű Kun Béla novemberben érkezett meg Budapestre. Négy hónap múlva az ország hajóhídján állt, a közhiedelem szerint teljhatalommal a kezében. Azzal-e vajon, valóban? S ha nem, miként történt, ami történt?

Most, a százharminchárom napos vihar után, persze hogy közös nyugvópont meglelése nélkül folyt a szó, a néha ugyancsak kemény vita a hajótöröttek, az itt és ott, az így és úgy partra vetettek között.

Akinek idegzetében van az írni tudás (és a vele járó valóságtudás), az akkor is lényegeset mond, ha látszólag elszalad a tolla. „…Amikor kihirdették a proletárdiktatúrát – írja más mondanivalóval a tollában a magyar dolgozó osztályok eddigi legpontosabb (s egyben legművészibb, mert az eszköztelenséget már kezdettől oly magas fokon kezelő) krónikása, a balmazújvárosi gyepsori pályamunkás –, hamarjában összeállítottunk egy munkástanácsot, amelyben a földmunkások mellett kisgazdák, kisiparosok, tanítók, tisztviselők, sőt a vörösgárdává változott nemzetőrség és csendőrség is képviselve volt. Megválasztottuk a háromtagú direktóriumot.” Ennek ő, az akkor huszonkét éves, még mundérban járó zsellérfiú a jegyzője. A hatalmas falu vezetői: Czige István, Pokrócz Ferenc, Kis Tar Sándor, és a már évtizedek óta működött földmunkásegylet más veteránjai, akiket a szerző emlékezéseiben is bácsizva emleget. Példás rendet tartva vezetik a falut, a hajdani „várkonyista” agrárszocialista elvek érvényesítésével. Ez a Várkonyi (István) meg még Batthyány Ervin, majd Áchim András iskolájában-mozgalmában alakítgatta eszméit az új rendű világról.

A magyar szocializmus történelmének kincset osztó archeológiai végeznivalója volna föltárni, hogyan működött Balmazújvárosban a tanácsuralom. A tanács a nép uralma akart lenni. Néha tán nagyon jámbor jóhiszeműséggel, de azáltal tanulságosan. A fentről – a felhőmagas Pestről – özönlő rendeleteket ezek a nehéz markú lentiek talajhoz kezesítették.

„Az elhagyott nagybérletekből három kat. holdat a család nagysága szerint a legjobb fekete földből azonnal széjjelosztottunk.” Eltérve a központi rendelkezéstől és dehogynem néztek a távolibb jövőbe! „A nagyháti Fürst-uradalom gazdátlan cselédei (a bérlő itthagyta a birtokot) átvették a tanyát, a nekik járó tíz-tíz hold földdel, és Szép Szabó Sándor parádés kocsis vezetésével közösen akartak gazdálkodni.” Át-áthúz a balmazújvárosi új világon még az újtestamentum levegője; piruljon, aki mosolyog rajta. Esik ugyanis morranás, hogy a Debrecenbe rendelt tantestületnek kocsikat adott a tanács. A munkástanács ifjú jegyzője, „én, a község egyik vezetője, gyalog indultam Debrecenbe”. Nem azért, hogy holmi példát adjon. Hogy hű legyen magához. A türelemből ad példát. S a fönti központ, mely nem helyesli a földosztást? „… a nagybérlők fölmentek Pestre és letették a termelőbiztosi vizsgát, s pár nap múlva visszajöttek mint termelőbiztosok a saját birtokukra.”

Hova fordult volna vajon akár abból a kanyarból a történelem, ha az a lent és fönt még ilyen „adottságok” közepette is szót ért? Mert hisz különvéleménye ellenére Veres Péter éppoly híven szolgálta a tanácsuralmat, akár Kassák.

A balmazújvárosi kísérlet csak májusig tartott. A román hadsereg a legújabb demarkációs vonalat is megszegi. A fiatal gyalogtitkár nem térhet vissza frissen elvett feleségével a zsellérsorra napszámosnak, ahogy tervezték.

Szuronyok közé kerül, majd pincecellák, várbörtönök, fogházak több évi sorozatába. „De előbb a grófi kastélyban kihallgattak, ami körülbelül így folyt le: – Mi voltál? – kérdezi a tiszt magyarul, hiszen azelőtt a Habsburg-hadseregben szolgált. Az embernek az volt az érzése, mintha a saját tiszturaink előtt állna. – Bolsevik? Munkástanács? Direktórium? – Na, nesze munkástanács, nesze direktórium – és jobbról-balról hatalmas pofont adott, hogy innen oda buktam, s néha a másikat majd elütöttem. A többi elvtársat szintén ugyanígy. Azután elkísértek bennünket, de útközben a hátulsókat még puskatussal meg-megoldalgatták. Én szerencsés voltam, mert elül mentem s így nem érhettek az ütések.”

Még ilyen köznapian folyamatos előadásban is rajta lehet kapni a nagy írót, mitől nagy író. A karátjelző mondat itt: „Én szerencsés voltam.” Ne szégyellje, aki ezen úgy mosolyog, hogy könnyeit pillogja; a nagy tehetség és a hiteles jellem találkozása árasztja a hőt. Villan még ilyest a következő mondatokban is a született ábrázolóerő. Ért másokat is szerencse, van emberi könyörület. „Volt közöttünk három asszony is… De Bordás Istvánné Rokon Sárinak megkegyelmeztek, mert akkor is pici gyermeke volt… az öreg Pokrócz pedig internálás helyett huszonöt botot kapott.”

Kassáknak lírikus hévvel szárnyaló és Veres Péternek talajhoz tapadóan higgadt emlékezése közt rengeteg árnyalatú volt még az övékéhez hasonló vélemény, írásban és szóban; magánbeszédben és szónokiban. S maguk a beszédes számok: a húsz-harmincezer csatatéri halott, a kivégzettek s megöltek ezrei, a bebörtönzöttek tízezrei, a külföldre menekültek újabb százezrei, a munka nélküli milliók. Iszonyatos tét a hamarjában kihúzott lapra. Mégis azok közé tartoztam, akik az alapjában együttérző Kassáknak és Veresnek (és még hány és hány együttérzőnek) tanúságtétele ellenére sok tekintetben másképpen éreztek. Ekörül volt vitám Dembiczcel is.

Nekem megtágult a mennyboltozat, megemelődött a talaj 1919. március 22-ének délelőttjén. Hogy „fölemelő” megélni egy történelmi eseményt, testileg: valóságosan éreztem. Ugyanígy azt, hogy „szédítő” lehet egy fordulat a közösség életében. Hogy vannak magas és még magasabb csúcsai az időnek. Igaz, hogy a didergő télvégi esők után az ég ráadásul ténylegesen megtisztult; kisütött csattanva a nap, szétrobbanva siettek a felhők ugyancsak valóságosan, aranyos szegéllyel.

Az is fizikailag volt valóságos, hogy föllélegeztem. A lapok, a szónoklatok, a rémhírek már hetek óta fullasztóvá sűrítették, mérgesítették, ezt kell ismételnem: a tüdőre hatóan is a levegőt.

A határszélről áradtak a menekülők, egyik város a másik után szakadt le az országról; szűkült agy-vértolultatóan a demarkációs vonal. Minden este nyomasztóbb holnapot ígért. A szociáldemokraták (a szakszervezetek utcára vezénylésével) szinte szemmel láthatóan (a látványos menetelésükkel) „föld alá taposták” a kommunista mozgalmat, de az üzemek és kaszárnyák visszhangozták a kommunista agitáció jelszavait – a leszerelési segély mellé most már a munkanélküli segélyt követelve: mindennap kitörhetett a testvérharc.

S egyszerre minden megoldódott.

Nyüzsgött a nép az utcán. Mintha ott azonnal megtapasztalható lett volna a kibontakozás a rosszból; itt volt a dolgok már-már alig remélt megoldása. Még a nedves aszfalt és makadám is ragyogott, kéklett, sőt szivárványlott, nem csupán az ég.

A falakon már déltájban megjelentek – oly frissen, hirtelen, s oly bőségben, mintha azokat szintén a napfény hozta volna – az első plakátok. Lepedő nagyságúak voltak, a nyomdafestéktől még nedves betűk izzó hajnalpírossal kiáltották világgá: Éljen a magyar és orosz proletárság testvéri szövetsége! Éljen a Vörös Hadsereg!

Mintha védelmül az máris a város széléhez közeledett volna.

Mert mindaz a csodás hirtelenséggel elkövetkezett változás oly természetes volt. A két testvérpárt, a munkásosztály két kemény izmú fia összeölelkezett, egymáshoz vetette a vállát. Végre! Hisz rögtön ez kellett volna. A kezdetben mindent lebíró hősnek hitt Károlyi népszerűségét a sok megaláztatás és kudarc nem csökkentette; a reménység még mindig ő volt. S íme a megcsúfolt próféta utolszor még fölemelkedett: atyai áldását adta a testvérpártok frigyére; akár egy szép keretű, szentképszerűen színes mélynyomaton.

Mindez azt sugallta, hogy akik a múltból kivezető utat ily csodás ösztönnel meglelték, azok a jövőt éppoly helyesen látják: tudják, mit csinálnak.

Hinni lehet a szavuknak. Ez a robbanó változás már a világforradalom. Petőfi égi látomása lett való. Itt a világszabadság. Ez a szent szó legzengzetesebben először itt hangzott el nálunk. Nem lettünk méltatlanok a nagy igéhez. Annak a halhatatlan versnek ellenállhatatlan irama buzdított, hogy – legyünk büszkék, ha katonái lehetünk.

Úgy esett, hogy másnap Kaposvárott voltam. Ugyanaz a boldog, mámoros nyüzsgés. Végre! Talpon az ország!

Később épp akkora nagyságban és színben még egy vérbizsergető plakát, Bíró Mihályé. Hatalmas munkásököl (a jelképpé vált kalapácsos emberé), főúri teremnek földig üveges (franciás) ajtait bezúzva barokk diplomataasztalra csap oly erővel, hogy azt derékba roppantja, s körüle a cilinderes, kamásnis, frakkos, öreg uracskákat a levegőbe fröccsenti: Gazemberek, ezt akartátok? Nem kellett több szöveg: a magyar nép halálát?!

Alig van meghatóbb meseelem, mint amikor az egér megsegíti az oroszlánt, a kisbojtár megmenti az agg király országát. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása (a véletlenül is remekbe fogalmazó parasztíró jól meglelt szavával: „kihirdetése”) idején a nyugati imperializmus intervenciósai, a „kisantantot” megélénkülten fiadzó „nagyantant” stratégái már halálosnak vélték a hurkot, melyet az általa támogatott ellenforradalmi erők Moszkva és Pétervár köré vontak. Jól jött vajon, azaz hatékony volt-e az az egérerő, ami ezt a hálórendszert hátairól harapni merészelte? A haladó magyar történetírás ejtett erről hangot, egyre gyérebben; a közép-európai annyit se, de a világtörténet éppenséggel nem, hisz a megemlegetésével fölmerülhetett az a gondolat: mi hálára számíthatott a későbbi években az a kis erő azért az önfeláldozó merészségért? Kétségtelen, hogy ez a váratlan csatasorba állás jobbkor jött volna például egy év múlva, amikor a szovjet csapatok valóban napi járóföldre voltak a régi magyar határoktól, és egy magyar katonai ellenállás sikeresebben elébük törhetett volna, magával ragadva nemcsak a már elnyomást kóstolt milliós magyar „kisebbségeket”, hanem Kelet-Európának a nacionalista uszításból ki-kijózanodó „többségi” népeit ugyanúgy.

Duplázza persze mindez azok történelmi elmarasztalását, akik parlamentfolyosói önhittséggel és tájékozatlansággal ebbe a fordulatba az országot belevitték, a polgári politika játékszabályai szerint viselkedve épp azok iránt, akiknek őszintétlenül testvéri társulást kínáltak, s akiket hamis testvérként maguktól eltaszítottak. Az előbbiről elég kerek a vélemény. Az utóbbiról még tétova.

 

 

Károlyi tőrbe ejtése, az a csak útszélinek minősíthető gáncsvetés, ahogy tiszteletre méltó pályáján nemcsak elbuktatták, de arról nyomban le is rúgták: a „zárt ajtók”, a repedt kulisszák mögött szokásos aljapolgári politizálásnak oly rikító esete, hogy anatómiai, boncolandó képként lehetne iskolafalra akasztani.

Károlyi lemondó kiáltványa otromba hamisítvány. A frigyszentesítő atyai áldás fenti kitalálói még ráadásul tetézik: a tragédia pillanatában a bibliai jelenetet falvédőien giccses másolatban vetítik a lenézett tömegek, a lentiek képzeletébe.

Károlyi a német, az osztrák és más mintára a választások elkövetkeztéig szociáldemokrata túlsúlyú kormányt akart kinevezni, elszántan megtartva magának a köztársasági elnökséget. A szociáldemokraták közt legmeghittebb viszonyban ő Kunfival volt, néhány éve Amerikába is magával vitte; a hajóút nem egy napját közös kajütben töltötték. Eszméik összebarátkoztatásából személyes barátság lett. Kettős bizalommal bízta hát meg Károlyi éppen őt a kabinet megalakításával. Amikor ezt a tervét közölte vele, Kunfi már tudta, hogy kész Károlyi mögött a verem, hisz ásta maga is. Hallgatott róla.

Amivel később menti magát, hogy a pártfegyelem kötötte, azzal rántja a maga és döntést hozó valamennyi társa fejére egész súlyával a teljes vádat, a részleteiben máig föltáratlan összecinkoskodásét. A keserű fintort az mélyítheti a visszapillantó történész arcán, hogy mindezek közt Károlyi volt a legfejlődésképesebb szocialista, a legegyenesebben látó – s majd lépő – forradalmár.

Károlyi 1919. március 2-án szinte egy szál maga megy a már nem tudni hányadik szerződést szegő benyomulók elé. Rendezetlen még azok hada is: minél messzebbre jutnak, annál inkább. Szatmáron, a székely csapatok előtt Károlyi – oldalán pesti támaszul csak feleségével – ezt mondja: ha a békekonferencia a népek önrendelkezési joga ellen, vagyis a népszavazásos határok ellen döntene, „akkor mi végszükség esetén még fegyverrel is fölszabadítanánk ezt az országot”. Majd: „ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, amely Magyarország földarabolását jelentené, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy ezt a békét én nem fogom soha aláírni”.

Burgio pápai követ 1526-os budai jelentéseiből kellene stílust kölcsönözni, hogy Károlyi milyen országtanácsokból jött, s milyenekbe ment. Kik álltak mögötte valóságosan? Kiktől várhatott támaszt és férfias tanácsot abban a mohácsi pillanatban? Az iszákos után épp eszelős volt a honvédelmi miniszter? Vagy fordítva? Az egyik párt attól tartva nem akart olyan-amilyen hadsereget sem, mert hátha az ellenforradalmat csinál, a másik azért nem, mert hátha mégis forradalmat. A hazafiság – népgyilkolás, a néppártiság – hazaárulás – a néptömegek fülébe ez dörögtetett. S ez sem, az sem alaptalanul, kiáltó adatául, hova bomolhat egy nemzet tudata; hova vezet az irányító – az értelmiségi – rétegek műveletlensége, s ami ebből pusztítóan származik: felelőtlensége.

 

 

Mindez jó egyéves történelem volt, amikor Dembicz révén eljutott hozzánk a hír: Bécsben nemcsak a Ma kíván mindebben úgy tisztázást, hogy egyben felelősséget emleget. Előbb azt a tábort véltük egységesnek, mely az augusztusi vereség után volt kénytelen menekülni vagy rejtőzni. Azután az akkor még igen tág fogalmú munkásmozgalmat. Aztán: oszolt részekre maga az egykori őssejt is.

Dembicz – bizonyára a Bécsben meg-meglátogatott barátainak hatására – a parlamentároskodókat mindinkább már a diktatúra alatti magatartásuk miatt feleltette volna a maga egyéni kódexe szerint. Mi szava lett volna ehhez meg ahhoz, ekkor meg akkor Szabó Ervinnek? De magának Marxnak?!

Az én véleményem hamarosan kialakult, nemcsak Dembiczcel bocsátkozva vitába, hanem – szimultán sakkozók példájára – együtteseinknek csaknem minden tagjával. A felelősségre vonó mindig bűnt keres. De meddig lehet visszanyúlni a bűnért?

S ha megleled bár a bűnt, mi alól ment föl az – téged? Vagyis: mit vállalsz akkor cselekvésül te, híres aktivista?

Erről szólt volna második előadásom, ez már félreérthetetlenül az Eskü téren, a magántisztviselők egyre jobban megélénkülő szövetségében, a MOSZ-ban.

Csaknem összezördüléses baráti-pajtási vita végén vállaltam; kínlódva, keservesen fölkészültem rá, füzetnyi iskolalapot telefirkálva. Emlékezetem lapjaira is, úgy látszik, mert az előadást soha nem tartottam meg, s hatása csak az lett, hogy Dembicztől jó időre elhidegültem, oly csípős megjegyzésekben részesített.

A magyar forradalmak ritkán kérdezték azt (még vezéreiktől sem), hogy készülsz-e rá, viszed-e bele eltervelten a közösségedet? Hanem azt: vállalod-e, benne vagy-e, ami rátok szakadt? Az 1514-es tábort az urak gyűjtötték össze, s ingerelték tettre azzal, hogy aztán szét akarták verni. Dózsának a gyáva meghunyászkodás lett volna csak a választása, ha nem marad meg annak, ami volt: tisztességes katonának. Rákóczi már-már futott a szerep elől; a „nem tehetek másképp” tartotta meg a szerepében, s az, hogy a másik oldalon szégyenérzet várja. Örök vitatárgy a rosszul föltett kérdés is: 48 szeptemberében lehetett-e mást vállalni pirulás nélkül, mint amit a Petőfi–Kossuth–Teleki László-front vállalt, ellentétben a tisztességes nem kockáztatókkal, a jövőmentő Deák neveltjeivel.

Akik aztán épp a jövőt vesztették el, nagyobb távlatban! Ezzel telt az a füzet. Konklúzióul: ilyenféle volt a „választás” 19 nyarán; vagyis hogy akkor már nem volt „választás”, csak vállalás.

– Együtt, akiket személy szerint nem vállalnál?

Ezen kaptunk össze.

– A hamiskártyásokkal, a hazugokkal, az eszelősökkel, az enyves- és véreskezűekkel, a mindenfajta hatalmi mániás eszmeárulókkal, a… a…

Sziszegte, fröcsögte már csak a raccsolás tetejébe Dembicz azt, ami összetorlódott benne, s most haraggá forrósodva alig érthetőbben tört ki belőle, mint a macskából a kutyaellenség.

Nem ismertem rá. Hisz még a cinizmusa mögött is szellemességet sejtettem és becsültem (sőt bámultam). Úgy elsápadt, hogy megdöbbentem (s megsajnáltam).

– Azokkal soha, soha, soha – mondta olyan hadüzenetes szenvedéllyel, amely nyilván már nem nekem szólt, sem bécsi vitatársainak, hanem az egész emberi fajnak. Benyalta a piciny nyálhólyagocskákat, melyek szája sarkából úgy gyöngyöztek, noha már nem beszélt, akár a már üresen nyomkodott szódásüvegből.

– Hát akkor kikkel? – mondtam kisvártatva, s igen halkan, hogy észre térítsem.

Sokáig lépdeltünk egymás mellett némán. – És a forradalmárok? – nézett rám végül, amikor pillantásra méltatott (valakit az emberi fajból, mert oly zord volt az a pillantás), és legyintett.

A legyintés vágott mindenre, amit csak neki szántam, tapogatózásul. Nyelvészetre alapult bölcseletem némely meglátásából.

Forradalom szavunk sajátosan érzékletes. Olyan felhanggal idézi a tömegek fölkelését, majd egy rendszernek hirtelen átalakulását egy más rendszerré, amelyet idegeneknek voltaképp le sem fordíthatunk. Megmozdul a tűzre tett víz, kanyarog, buborékokat lök, aztán sebesen bugyogva addig forr, amíg teljességgel gőzzé nem válik, vagyis már nem víz – ezt a folyamatot idézi a forradalom. Kazinczy leleménye ez is.

Ezzel az emberi akaratból eredő forradalommal szemben a revolutio sorsszerűbb. Ez mintha égi eredet volna. De Revolutionibus Orbium Caelestum – Kopernikusz mondatában a revolutio a bolygók keringését jelenti; azok váratlan, de mégis törvényszerű helyváltoztatását.

Ilyesmivel kezdődtek a jegyzeteim az előadásra.

Magyarországon – évtizedek múlva is tartanám azt a fonalat – az 1918–1919-i változások a helyzeteket igen váratlanul és mélyrehatóan alakították, de mégsem gyökeresen. Az irányító hatalom előbb a magát radikálisnak hivő polgárság kezébe jutott, de nem a polgárság harcának, még kevésbé forradalmi – a hagyományos, a barikádot őrző – bajvívásnak révén. Ezt a hatalmat az égből hullajtotta egy, hogy így mondjuk, pokoli förgeteg, a háború.

E hatalom „megragadói” a néptömegeket nem tudták semmiféle közösséggé szervezni. Az idézőjel azt sugallja, hogy e megragadás anarchikusan egyéni irányzatú volt, a szervezés vásári (vásárvégi) kaparintás. A következő Kopernikusz-szemléletű fordulatra, a hatalom második cseréjére valóban mélyen jellemző a balmazújvárosi talajon álló ifjú forradalmárnak a született író ösztönével elejtett szava: „kihirdették”. De hogy sokak számára mégiscsak micsoda szent, vagyis egyedül üdvözítő szózatként, annak emlékét ezrek és ezrek füle őrzi. A föladat most már végzetesen az volt: kiket gyűjtsenek maguk köré, majd szervezzenek egységgé a további hatalom eszközeinek működtetői. S milyen legyen az az egység, azaz mit valósítson meg tömegei számára.

A két föladat eggyé lett. Megvalósítani azt az új társadalmat, kivívni valóságosra az alsó osztályok legújabb keletű jogait; és megvédeni egy anyanyelvű közösségnek azokat a jogait, melyeket ősieknek is mondhatunk, hiszen magának az ősiségben keletkezett tömegeknek keretét biztosították. A két föladat mélységesen összeforrt: izzó, a Duna-medencében lángolóan forró idő kohójában! Egyszerre megoldani mindkettőt? Ez hatalmas területű – nagy visszavonulásokat nyújtó – országban is képtelennek tetszett. Egyiket a másik után tehát?

Hogyha a történelemmel emberészszerűen lehetne beszélni.

Dembicz csak a legyintéseit ismételte. Mintha legyeket űzne. Mintha nem akarta volna érteni. Vagy valóban nem értette? Igaz, mint nemcsak rossz előadó, de tetejébe rossz vitatárs, mindezt kuszán „körvonalazhattam” neki. Elég kócos gomoly volt ott, akár a saját fejemben is.

A férfiak évekig formálódnak, hogy megfeleljenek egy hivatásnak, hogy megállják a helyüket, hogy felnőtté váljanak. A nőknek egy-két hét elég erre, ha ugyan nem egyetlen nap (s éj): egy szerencsés házasságnak, egy szerencsétlen családi eseménynek első huszonnégy órája. Janka tapasztalatlan, riadt bakfisként érkezett Pestre. Örvénylő helyzetbe csöppent bele. Ahogy korabeli más lány egy viharos házasságba. Minden gond rögtön az ő fejére zuhant.

Rossz tanuló volt és csúnyácska. Ami fölbuzdulhatott volna benne nemiség, az őt nyomban a tennivalók lelkes ellátására hajtotta. Vannak fiatal anyák, akik épp azért, mert testi szerelemben nem volt módjuk föloldódni, rögtön akár tíz gyerekre tudnának örökös szülői szeretetet osztani. Janka csúnyán is csinos volt, amikor Lusztiggal először rányitottunk.

Fokozódóan elhanyagolta magát. Szabályszerűen, mint a kedves menyecskék, akiknek épp az új helyzet miatt a legkisebb gondjuk nagyobb, mint a szeretkezés. Elöl kitört egy foga. Nem csináltatta meg.

Családjukat Dombóváron nem ismertem, de azt hiszem, a sok testvér között már ott kijutott neki, hogy föláldozza magát. Hogy egyéni sorsával alig törődve legyen egyéniség.

Hazulról jobbadán csak tanácsokat kapott; élelmiszert – csomagot – egyre ritkábban.

Aki tudta, még mindig batyuzás révén szerezte meg az ennivalót. Kézzel cipelt bőröndökben, úti kosarakban folyt a cserekereskedelem.

A gazdag lakás egy év múlva is aranybányának bizonyult. A szakácsnő jóvoltából. Elment, de aztán visszaszármazott, de már nem mint cseléd. Janka, nem rossz számítással, kiadta neki igen olcsón a volt szobáját, konyhahasználattal.

Ez a Teri elég erős és szívós volt, hogy vasárnaponként – hét közben mosni és takarítani járt – a két kezén kívül a fején is vékával térjen meg a Mór vidéki sváb falujából. Ragaszkodott nyilván inkább a lakáshoz, mint a világgá röppent családhoz. Megtalálta ő is a számítását. Hol tudott volna vajon akkor új helyet találni egy választékosan főző szakácsnő?

Ő állt ekként sarkára a próbálkozó lakásigénylőkkel szemben. De akár a háziúr ellenében. Az megpróbálkozott, hogy kiürítse a lakást, és új béren – ne a háborúban rögzített, hanem „szabad” béren adja ki másnak.

Most láttuk – összetekintve Lusztiggal és Normaival –, milyen gyökérkanyarjai lehetnek a felekezeti harcnak. A lakásnéző magával a háziúrnak fiával vagy vejével jelent meg terepszemlére. Németül beszéltek. Teri ebből állapította meg, hogy a rögtön követelődzők az eddig csak vallásként, de most már „fajként” kedvezőtlenül megkülönböztetettek közé tartoznak. Ő maga sváb akcentusú magyar szóejtésével, de hangos szittya kifejezésekkel közölte velük, milyen fórumhoz viszi a föllebbezést, ha azok krisztustalankodni mernek a védtelen maradt árválkodó Jankával és vele! Nekünk később külön megmutatta, hogyan rakta volt csípőre a kezét. A csata hírei – ha ugyan már nem a lármája – a házmester fülébe is eljutott. S az – még a régi idők jó emlékeivel – Terihez húzott, s tán még, mindennek ellenére, egykori, nem krajcároskodó gazdáihoz. Soha nem emelt szót a jövés-menésünkhöz; kapuzárás utáni csöngetéssel nemigen zavartuk.

Varjas elmenekült felesége Németországból adott hírt magáról. Nem volt tanácsos, hogy hazatérjen. Lett neki magának valami fölróható szerepe a tanácsuralom idején. Súlyosabbnak számíthatott, hogy együtt mutatkozott férjével, annak minden nagyobb szereplésénél.

Húgát küldte Jankához magyarázattal. S lelkiállapota föltárásával. Megértettük: hogyan viseli el, ha – mert úgy fordulhat – utolsó búcsúvételre sem ölelheti át férjét. Megnyugtattuk: kötelessége kint maradni, neki most ez a posztja, tartani az összeköttetést a filozófia és a matematika világhírességeivel, azokkal, akik Varjas érdekében éppen a legveszélyesebb pillanatban tehetnek mégis valamit, sorsfordítót.

Az üzenethozó, Kemény Irma húga (Helén, ha jól találgatom) velünk egykorú volt, a nagyon fehér bőrű, nagyon kék szemű szép lányok fajtájából. Éppen csak hatalmas testalkaton hordozta ezeket a jegyeket, s velük a jómód, a gazdag ifjúkor annyi tartozékát, hogy még azok is növelték a termetét. Ott hagyta az egyetemet; a vegyészet helyett kertészetet tanult, a Ménesi úti nagy faiskolába járt a gyakorlataira.

Világnézetet gyanítottam, hogy erre szánta magát. Szó sem volt róla. Remek izomzatát, a jól megszerkesztett csontozatát működtetni, ebbe lelte lelki örömét is, a pipetták emelgetése helyett. Elbámulva hallgattam: semmi politika, semmi közélet nem foglalkoztatta.

De azért eljárt közénk, s volt, amiben hozzánk illeszkedett.

A város batyuból táplálkozott, és hátizsákból fűtött-főzött. Az északi szénmedence átmenetileg ismét a cseheké volt, a déli a szerbeké, Erdély minden erdeje és bányája a románoké. A fa- és szénkereskedők 18 tele óta Pesten mintha örökre föltették volna pinceboltjaik vasajtainak keresztrúdjára a lakatot. Egykori vásárlóik a budai hegyekbe jártak, kabát alá függesztett baltával, sőt kézifűrésszel.

Ha a hőmérő a zérust kerülgette, illendőség volt, hogy a Gellérthegy utca vendégei hozzanak valami tüzelnivalót legalább az irattáskájukban. Hogy látogatásuk előtt fölkanyarodjanak a közeli Gellérthegy úgy-ahogy még cserjés meredekeire. Említettem már a nélkülözésnek azt a tapasztalati rendfokozatát: éhezés, rongyosság, lakástalanság? Valamennyit megelőzi a fagyoskodás.

A magányos didergés főleg. A börtönökben a foglyok most nem panaszkodtak, ha méhkasként sűrűre tömött cellába nyomták be őket. Olyanba vágytak. Híre járt, hogy az egyik terrorista, halálra gémberedve a siralomházi éjszakában, maga sürgette a kivégzését.

A kiskorú Janka koravén háziasszonykodásával a Gellérthegy utcai lakásban már-már szertartásosra alakult ki egy majdnem társadalminak mondható életforma. És ha mégis nagyon fáztunk, éltünk mi is azzal, amit a kor kínált.

Dembicz Géza már vitaelőadás, ha ugyan nem kinyomtatás igényével készítgette tanulmánnyá szociológiai megfigyelését (és adatfölvevését) a zugkávéházak és a zugmozik mértéktelen elszaporodásáról Közép-Európában.

S a gazdasági világválság minden országában! Egyidőben volt ez tünete egyfelől egy olyan gazdasági bomlásnak, mely már a család elemi kereteit szétrombolja, másfelől egy új közösségteremtés vágyának, amely akképpen keresi a sok külön-külön összeállását, akár a tőkekoncentráció! Hogy az emberek a fűtetlen kis kávéházakba és kávémérésekbe csupán a konyhából kiáradó gőz (és vigasztaló ételszag) miatt mennek? Az éppúgy fűtetlen zugmozikba meg azért, mert már negyedórai talpjáratás, karmozgatás után saját leheletükkel úgy bemelegítik a helyiséget, hogy végül még a nagykabátot, a sipkát letehetik?

Hisz épp ez igazolja a tételnek Proudhon szerint való megalapozottságát!

Ragályszerűen elszaporodtak a tenyérnyi kávézók és alig nagyobb mozik Pesten (is), az valóban szemmel látható volt. Nemcsak szenespincék álltak üresen. Nem kellett, csak két üzlethelyiség közt betörni a falat, belökni egy sor padot, falra szögezni egy lepedőt, és már pöröghetett a film. A templomokat nem fűtötték. Itt meg az olcsó jeggyel kétszer, háromszor végig lehetett ülni ugyanazt a műsort. A helyek nem voltak számozva. Csak az egy Szondy utca proli részén két mozi működött: a Szív utca sarkán, az Eötvös utca sarkán. S tőlük egysaroknyira egy az Aradi és Csengery utca találkozásánál.

A Gellérthegy utcához legközelebb volt a Krisztina körúton egy csőszerűen hosszú helyiség; ott van még ma is. Ez néha hetente két műsort adott. Ide jártunk, a harmadik, negyedik sorba: az olcsó helyek közt is csak azért nem a legolcsóbba, mert onnan nyakmerevedéssel távoztak a városrész prolisrácai is. Itt szívtunk egy kis elfeledkezést; ópium módjára némi nyugati szellemet, vadnyugati életerőt. Vagyis úgy fogadtunk el egy életformát, hogy ne kelljen foglalkoznunk vele; csaknem beletörődve a folyamatába.

Dembicz megállapítása szerint. Még rajtunk is végzett volna vizsgálatot, listába foglalva az anamnéziseit. Legjobban Kemény Helén „reagálása” foglalkoztatta. Ha tehette, melléje ült.

 

 

Varjas Sándor pöre úgy folyt le, hogy mire a végzetesnek ígérkező veszedelmétől megijedhettünk volna, már túlestünk rajta.

A Markó utcai ebédbeadások után a hozzátartozók találkozóhelye előbb a Seemann-kávéház volt, aztán az olcsóbb és elhanyagoltabb London kávéház (csaknem szemben a Nyugati pályaudvarral). Hárman-négyen itt kuporogtunk a szokásos sarokban aznap is, mikor pihegve hozzánk sietett az ügyvéd, mindenekelőtt a maga fájdalmát lamentálva. Dolgozhat egész éjjel! Még semmit nem készített elő!

A közös cellából reggel Varjast fölkísértették az ügyészségi folyosókra: kéressen be magának fekete ruhát, fehér inget, holnap reggel már a tárgyalóteremben fog ülni; fölkészülhet arra is, mit mond az utolsó szó jogán.

Varjas úgy készült föl – maga találta meg később a hasonlatot –, mint a beteg, akit egy hirtelen konzílium egy perc késedelem nélkül a műtőasztalra, a kések alá küld.

Kitűnően viselkedett, tán épp azért, mert nem volt ideje kidolgozni magának bármi szerepet, bármi tőle idegen magatartást.

Tanár volt, hitelesen tanárias, ott a főbenjáró megfeleltetés alatt is. Görnyedten is emelt fejű, amikor magyarázatba kezdett.

Csíptetős szemüvegét hol föltette, hol levette: nem kellett a jegyzeteibe néznie. Történelmet adott elő, tárgyilagosan, saját ügyét csak mintegy példázati ábraként említve.

A tanács tagjai hovatovább látható érdeklődéssel hallgatták. Agyukat nyilván nem kellett azzal foglalkoztatniok, hogy milyen döntést hozzanak. Az ítélet ezúttal bizonyára már kész volt: itt azt csak megfelelő mondatokba kellett öltöztetni; azt meg tán a gépíró-kisasszony ujjai elvégezhették.

Mint a sikerült operáció hírére, a föllélegzés is olyan volt, amikor az indoklások bonyolult szóhalmazából kiviláglott, hogy nem halál.

Hogy nagyon is fenyegető volt a halálveszedelem, mi csak később értettük meg. Az ügyész és az ügyvéd jó félórát vívott, és később megint össze-összecsapott. Egy látszólag nem odatartozó minősítés miatt.

Hogy a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztosságának tudományos és propagandaosztálya kinek volt alárendelve, egy népbiztosnak-e, vagy a Népbiztosok Tanácsának-e? Az utóbbi eset jelentette a halált. Varjas így maga is népbiztosnak minősül.

A másik esetben csak annak az Országos Ismeretterjesztő Bizottságnak vezetőjeképp vádoltathatott, ahol már a Tanácsköztársaság előtt tevékenykedett.

Volt egy pillanat, amikor az ügyvéd szünetet kért. Sápadtan – teli pohár vizeket egy hajtásra ürítgetve – lapozta a hamarjában fölhozatott törvénytárakat. Orvosságot vett be, nyugtatót, majd idegfrissítőt.

Ebből láttuk, hogy valóban végzetesek lehetnek azok a citátumok, melyek helyét az ügyész a maga vaskos kézikönyvében papírszeletkékkel jelölte meg, készen az ismételt fölolvasásra.

Varjas szobormereven ült. Barnás bőrének fokozódó átszíneződése mutatta, hogy belül azért nagyon emberi anyagú az a márvány.

Tizenkét évet kapott.

Oldalról néztem. Szájsarka nagyot rándult; aztán gúnyosan elmosolyodott.

Leült.

– Álljon föl! – kiáltott rá az egyik bíró. Maga az elnök úgy tartotta maga elé az olvasmányát, hogy nem látott ki mögüle. Leeresztette most egy pillanatra a lapjait.

– Várjon még a vigyorgással – mondta.

Még egy utórémület. Mit kell még hallanunk azokból a papirosokból?

Az ügyész súlyosbításért föllebbezett. De ahogy az ügyvéd nagy légvételei közepette a homlokát, a kopasz fejét törölgette, világos lett: a csata meg van nyerve. Tizenkét év után a súlyosbítás mostani gyakorlata az életfogytiglani, s nem a halál.

Varjas csak most – az ügyvédre tekintve – ocsúdott a legorombítottságából. Hátrafordulva, a teremben hunyorin széttekintve fogta föl, hogy a levegőből végleg eltűnt a kötél.

A nagy ablakon besütött a téli nap. Igen, csak most vettük észre. Mintha azon az ablakon suhant volna ki a halál.

A bírák változatlan zordsága ránk is fegyelmet parancsolt. De mihelyt kivonultak, egybetódultunk, már ott a pulpitus előtt összecsókolództunk.

Volt könnyezés is persze. Varjas úgy viszonozta a kézszorításokat, mintha tudta volna, hogy Csonka is csak gratulálhatott volna neki. A tudat, hogy megállta a helyét, fiatalos elégedettséget kevert különben biz elég koravénné gyötrött vonásai közé.

Nekem magamnak is nagy volt a megkönnyebbülésem. Már a London kávéházban a másnapi tárgyalás hírére bennem a riadalomhoz bűntudat lelkifurdalása társult, múlta azt fölül hamarost. Lefeküdtem, de nyomban kikeltem az ágyból. Elindultam Lusztig Imréhez. De mégsem csöngettem be az Eötvös utcai kapun. Mit tudhatna ő többet kisütni, mint jómagam? Vagyis azt, hogy – reggel majd meglátjuk. Milyen lesz az ítélet. S milyen Varjas testi-lelki állapota.

A kivégzendőket vagy a Margit körúti fogházba vagy a Gyűjtőbe szállították, rendszerint még az ítélet napján. Ott hevertek a raktárban az akasztócölöpök, ott volt a siralomház, várószoba a papnak, hálóhely a hóhérnak és segédjeinek,

Az Eötvös utcában annak idején nagyjából elképzelődött több módozattal is a terv, hogyan sikerülhetne a fogolyszabadítás az átszállítás alatt. Indult tapogatódzás a rabszállító kocsi egyik lehetséges sofőrje irányában. Mindez lassúdan, a körülményeskedésbe öltöző húzódozással. S most egyszerre tenni kellett. Valóságosan cselekedni vagy bevallani: kamaszos locsogás tellett csak ki a fejünkből.

Az akaraterőnkből.

Felelőtlen meseszövés, a férfias szembenézés helyett a valósággal. Kihívás – mert mi más volt az a sok halogatás? Krajcáros detektívhistóriák, ifjúsági regények hatása! Az még a mi világunk. Kérkedés volt, rogyásig, hogy még a lányok előtt is ejtegettünk szót, mire készülünk.

Magammal vitázva fordultam vissza Lusztig kapujától, s baktattam egyre lassúbb léptekkel az Andrássy úton a Liget felé.

Kihez fordulhatnék?

Magam sem vettem észre: abba az utcába vitt a lábam, ahol Dembicz lakott.

Ott sem csöngettem be. Mire odaértem, olyan vontatottan jártam, mint aki terhet húz. Egyre nehezebbre rakott hámos kézikocsit, maga után. Mintha a testi erő fogyott volna ki belőlem, hogy kezemet fölemeljem a kapucsengőhöz.

Mi értelme lett volna? Miben segíthetett volna akár ő? Akkor már, s olyan hirtelen? Varjas sorsán már semmit, az nyilvánvaló. Legfeljebb rajtam könnyíthetett volna. Én könynyíthettem volna lelkileg magamon azzal, hogy megosztom a tehetetlenségemet. A tehetetlenségemet, a gyávaságomat, a magam becsapását, hogy elmondhassam: mindent megpróbáltam. Hogy moshassam a kezemet. Hogy bűntudatom se legyen!

Aztán az lett úrrá bennem, ha másért nem, azért megyek föl hozzá, hogy mindezt a gyötrődésemet elmondhassam neki.

De azt meg végképp gyerekesnek találtam.

Hazaindultam hát, kimerülten a fáradtságtól, de így is csüggedetlenül gyűjtve fejemre az önvád és a szégyen parazsát. Öntetszelgő kamasz vagyok, szájaló és felelőtlen kölyök, aki olyanféleképpen ad képet a felnőttes cselekvésről, mint a férfias szeretkezésről az önkielégítők.

Reggel mégis megnyomtam a csengőt Dembicznek már a lakásajtaján azzal, hogy éppen csak tájékoztatom, anélkül hogy bármi segítségét kérjem, mert hisz mindenhogyan hasztalan. Hogy őt állítsam tett elé, magam helyett. Az fogott el, ami ugyancsak ritkán környékezett meg: a teljes nyíltság készsége valaki iránt.

Nem volt otthon. Hetek óta ismét Bécsben tartózkodott.

Ítélethirdetés után Varjas lakására vonultunk. Növekvő jó hangulatban. Korogtak nyilván már a bírósági gyomrok is, mire az elnök a hosszú indokolás utolsó papírlapját maga elé ejtette, majd csíptetőjét orráról levéve, merően Varjasra nézett, alaposabban tán most először véve szemügyre.

Ahogy szokás volt, a hosszú folyosó túlsó lépcsőházáig Varjast is elkísértük. Örvendezve! Viszonzásul a mosolyaira végre nyugodtnak láttuk! Jobbra-balra tekingetve két őre közt is úgy lépkedett, mint óra végén a tanár az utána rajzó diákjai uszályával.

A Gellérthegy utcai ház lakói bajosan tudták volna elképzelni, mi az ok az ünneplésre, hogy valakit tizenkét évi (súlyosbított) fegyházra ítélnek.

Csaknem vidám ricsaj hallatszott fülükbe az addig ránézni már szomorú lakásból.

Reggel óta közülünk sem evett senki; az otthoni ebédről már mindenki elkésett.

Jövet szedtünk magunkhoz ezt-azt, ami a Krisztina téri templom mögötti kispiacon bukszáinkkal vásárló viszonyba kerülhetett. A konyha felől szétterjengett a lakásban az egyszerű főzelékekből az éhségnövelő illat. Az étel kevésnek ígérkezett. Újra és újra leszaladt valaki még egy kis olcsó pótlékért. Még akkor is, amidőn már folyt az ebéd: a margarinos főtt krumpli, a hevenyében szétosztott tányérokon.

Föl-alá járva ettünk: az asztaloknál nem volt elég hely.

Végehosszatlanul tartott a cigánylakoma. A tárgyalóterem közönsége széthordta az ítélet hírét a fogház előtti sort állók között. Szállingóztak az ismerős arcok.

Csaknem mind fiatalok. Végre egy alkalom az örvendezésre! Valami házi karnevál se teremtett volna élénkebb forgást-nyüzsgést a tágas szobákban.

Megjelent Jarnó, Normai. Majd csaknem mind a nagyhajúak közül, akiket a fásotthonban vagy az Almássy téren mindenki kész művésznek tartott az ing- és nyakkendőviseletük miatt, vagy már csak azért, mert nem hordtak kalapot esőben sem.

Vártam, hogy Csonka beállít. Lehetetlen, hogy ne tudott volna a pörről. Bármily váratlanul írták ki, a tárgyalás napokig tartott, s persze a lapok írtak róla. Valahányszor megszólalt az előszobában a csengő, kikészítettem újra s újra arcomra a szótlanul beszélő fölényt, ha Csonka lép be az ajtón. Ez a diadalmaskodhatnék persze ajtónyitástól ajtónyitásig vesztett a választékos udvariasságából. Végül nem állhattam meg, hogy a frissen habzó-zajló társalgás egy hullámszünete alatt Csonkát ne fektessem két vállra, akár távollétében, in effigie.

Most derült ki, hogy Csonka azt a vitánkat elég sok helyen megemlítette. De ahogy a töredékes visszhangból összerakhattam, nem kapott mindenütt helyeslést.

Itt, Varjas körberakott karosszékeiben alig emlékezett valaki, hogy lényegében mi körül folyt a mi szócserénk. Még kevésbé arra, hogy melyőnk milyen nézetek képviseletében feszítette pattanásig a húrt. Janka fejében még olyan képet is kapott az a jelenet, hogy nem kellett volna olyan kíméletlennek lennem. Mert mégiscsak az én rántásomtól pattant el a húr, távozott sértetten a vendég.

A könyvtárszobából szavalás hallatszott. Végig akartam mondani az akkori nézetemet, már csak azért, hogy a tények, lám, engem igazoltak. Igyekeztem hát ezúttal tökéletesen megfelelni az udvariasságnak, utólag csaknem visszatéríteni az ajtóból, amely felé akkor oly sértetten lépdelt. Valószínűnek tartottam, hogy ezek a távollétében ejtett szavak is a fülébe jutnak. Bántott volna, ha ezek olyan színezetet kapnak: a háta mögött beszéltem.

A társaságot más érdekelte.

A figyelem a kis fekete Frankl Sándort fogta körbe. Zsebében volt az útlevél, abban az olasz vízum: kivándorol!

Az lett a közbeszédtárgy – a fiatalok s már nemcsak a fiatalok annyi körében akkor –: kivándorolni, legálisan is, tehát nemcsak a „politikai helyzet” miatt. A „gazdasági helyzet” miatt? Egyszerűen a helyzet miatt.

Frankl Sándor xilofont csinált két talpas pohárból. Vízzel telitöltötte őket, s ujja bögyét addig köröztette a peremükön, míg meg nem szólaltak.

– A búcsúdalom – mondta fanyar mosollyal.

A poharak hol kölyökmacskák, hol kandúrok hangján nyávogtak.

Az Iparművészeti Főiskola esti szakán elvégzett – még a háború alatt – egy művészi könyvkötészeti tanfolyamot. A díszes oklevél mellé éppoly díszes ajánlólevelet kapott Bolognába.

Sokan irigyelték. Mennyi ötletesség, szívósság abban a csenevész fiúban, aki a társaságban eddig jóformán a hatalmas lencséjű szemüvegével volt jelen.

Abba a tanfolyamba annak idején Szegi is beiratkozott. De nem járta ki a díszoklevélig. Viszont a házi kis műhelyében többet gyakorolta a mesterséget, mint Frankl. A szárnyai tehát neki is megvoltak, ha kirepülni akart. A sok előnyös adottságához még egy.

A szavalók szobájából taps hallatszott.

Varjasék megbecsülték a könyveiket. Szép, tiszta állapotban voltak azok is, melyeket láthatóan sokat forgattak. Verset is jócskán olvashattak. A könyvlapok közé vékony papírszeletkéket tettek. Mert ott hagyták abba az olvasást? Egy-egy könyvben – főképp a verskötetekben – annyi volt a papírszelet, s a papírszeleten némi jegyzet (gyorsírással), hogy filoszi munkára utalt. Nyilván azon a lapon volt valami tetszésükre vagy tanulmányírói figyelmükre való. Ezeket persze mi is nagyobb érdeklődéssel silabizáltuk. Nemegyszer azzal szórakoztunk, hogy ezeket társasági élvezetnyújtásul hangosan fölolvastuk. Találgatva, mi tetszhetett nekik. Mi a férfinak, mi az asszonynak.

Hogy újra összeverődtek a tenyerek, mindnyájan odagyűltünk a könyvtárszobába, már akik befértek. Álltunk jócskán kívül az ajtón is.

Igencsak összezsúfólódva, testtel testet érintve, fiúk és nagyrészt lányok (fiatal, de társtalan asszonyok).

Diamant Ady merész verseit szavalta, azokat, amelyekből akkor még túlfűtött erotika áradt. Megmelegedett a levegő. Nemcsak attól, hogy egészséges bőr szorosan és tartósan éppoly egészséges bőrrel érintkezett. Találkoztak, s nemcsak lopva, az egészséges pillantások is.

– Fölolvasom A szerelem Eposzá-t – mondta Diamant.

Nem először szavalta el az egész hosszú költeményt. Ez tetszett Ady (s a korszak) legérzékkavaróbb alkotásának. Jelképek helyett kíméletlenül napvilágra tárta azon meztelenül a dolgok velejét.

 

Akarom, hogy végre valaki meg merje Mondani: nem a szív a csók fejedelme…

 

Vagyis a szerelem gyakorlásához nem kell érzelem. Mindnyájan ismertük. Volt, aki kelleténél többször idézgette, bár sohasem a költői teljesítményért. Azzal a szókimondásával győzött, amivel Az én menyasszonyom is.

 

Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző, Omló, habos szoknya, vérünket fölűző, Parfümős kis nadrág, finom batiszt-játék, De mindig az a cél, mindig az a szándék.

 

A szalonirodalmosított pikantéria el-elragadott engem is; Az én menyasszonyom rekedtesen dörgő (már Reviczkynél művi) romantizmusával ezt állítgattam szembe; benne fülelgettem azt a baudelaire-i, még inkább verlaine-i pihegést, amely a maga módján a Hortobágyig elhatott.

– Mondja meg neki, hogy ne ezt mondja – szólt hozzám a kis Sziedversz Erzsi, a verdeső pillájáig elpirulva.

Különös érzés. Az imént még boldogan vettem volna, hogy összetömörülésünk ott az ajtó előtt az ő iskoláslányosan finom termetét szorítja a mellemhez. Most az tett éppoly boldoggá, hogy udvariasan, s amennyire lehetett, eltávolodtam tőle. Fölemelt csuklómat elforgatva intettem Diamantnak, hogy ne.

– Miért ne? Miért ne?! – nevettek a nők, a mindig örvendeni kész Ibit követve.

Árulásnak éreztem volna, de miért ugyan? Bizonyos voltam, hogy nem álszenteskedésből. Bármily lutheri karlendítéssel s lábvetéssel hirdeti világgá igazabb hitét a lírai szókimondás dolgában a kor Európájának tán a legnagyobb – tán még Baudelaire-rel is vetélkedő – mestere: ez a vers, mint annyi más a kitárulkozók közül, szavalhatatlan, hacsak nem kettesben. A hangosság az igazuk titkát töri össze.

Később mi mutattunk be egy-kettőt szokásos számainkból. Normai kiment a konyhába, majd visszajött. Jobb tenyeremet bal csuklója ütőereire kulcsoltam. Nem hosszú idő múlva, ahogy Braunék pinceműhelyében a távolléte alatt kijelölt lábast vagy bögrét, itt Varjas könyvtárából emelt ki ismét könyvet. Ha megerőltettük magunkat, végezetül még arra a helyre is rálapozott, amelyet azonközben jelölt ki a társaság, amíg a konyhában bekapott Teri jóvoltából egy-egy ráadás falatot.

A nap a Krisztina moziban végződött, most öröm tetőzéséül. Az élet – ahogy a költő hirdette – élni akar, mélyebbről; jogosan, minden örök vagy időleges joggal szemben. S nincs oly tengermély, ahol nem lelik meg elemüket a halak, elevenen nyüzsögve, ha kell, papír-laposan.

A főváros börtönei, de még azok dépendance-ai is (ahogy az akasztófahumorunk nevezte) oly tömöttek voltak, hogy az ügykezelés akadozott. A kimerült hivatalnokok akit tudtak, elítélt rabot, rögtön vidékre küldtek.

Legrosszabb híre a szegedi csillagbörtönnek volt, a legjobb a váci fegyháznak.

Varjas alig kezdte vitatni cellatársaival, hogy a tárgyaláson a látszat, az „enyhe ítélet” ellenére „rendesen” viselkedett, máris beszóltak neki, csomagoljon, holnap utazik. „Vácra!”

Az ügyvéd hozta a hírt. S vele a vonat indulásának valószínű idejét. Vonaton viszik Varjast, nem rabkocsiban?!

Már látatlanban jót ígért Vác. Előzően Ibi férjét már odaszállították. Méghozzá őt sem rabkocsiban, nem is külön vonatfülkében, hanem olyanban, ahol sok más utas volt. Akár maga Ibi oda szállhatott volna, ha előre tudja.

Varjasért még csak nem is csendőröket küldtek; mindössze egy fegyőrt és egy detektívet.

Ez az utóbbi ugyan úgy tette rá Varjas jobb kezére a kettős bilincset, hogy a másik karikát a saját bal csuklójára kattintotta volt, de aztán oly békésen ültette maga mellé a foglyát, hogy mindketten közönséges utasoknak látszottak. Sőt ismerősöknek, mert néha-néha szót váltottak. Főleg, mikor a fegyőr fölkelt az ablakhoz tessékelt Varjas mellől, s föl-alá járt a nagy termes kocsiban.

Simán ment, hogy az utasok váltakozásával a Varjassal szemközti padra kerüljünk.

Nem Lusztigot vittem magammal. Az ő kirobbanó természete erre sem kínálkozott jónak. Simulékonyabb útitársat kerestem arra a szerepre, ha majd Varjas közelébe juthatunk. A valódilag legkedvesebb tanítványára gondoltam, arra a mindig egy kicsit álmos, de mindig minden tanári kérdésre tüzetesen és folyékonyan megfelelő osztályelsőre, aki annak idején Varjas kezéből a dolgozatfüzeteket kivette, s nemcsak a tanáriba, hanem a lakására gyakran fölkísérte. Elhárította már a puhatolódzásnál az ajánlatomat: szintén különbözetire s egyetemre készült, szegény szülők gyermeke volt; nem kockáztathatta a bizonyítványa makulátlanságát.

De olyan diák kellett, aki Varjas elé járt, akit arcról ő rögtön fölismerjen, bizalommal legyen iránta. Kiderült, hogy mi, mostani hűségesei, valamennyien rakoncátlan tanítványai voltunk. Kaparnom kellene emlékezetem matricáját, végül kit kértem társul magamhoz.

Akár Normai, akár Schlézinger volt, remekül oldotta meg azt a végeznivalót, aminek én csupán szerfölött vázlatos szinopszisát képzeltem el. A darabírással, mint jó kereseti iparral akkor már mind behatóbban foglalkozó Schlézinger lett volna? Beavattam őt is a további tervekbe? Tisztelettel játszottam a másodszerepet a szellemes rögtönzésben, s így elsőül én magam élveztem annak kifogyhatatlan fordulatait.

Magunkkal vittük az iskoláskönyveinket: két, vidékről bejáró diák, aki tanítás után hazautazik, olyanformán beszélgettünk egymással. Úgy mégis, hogy azt tudassuk Varjassal, amit akartunk. A napi leckét tárgyaltuk meg, a tanárok viselkedését, belefűzve azok közelmúltbeli átalakulását, erre-arra kitérve úgy, hogy Varjas még azt is megtudhatta: kézirata (A börtönélet pszichológiája) kint van már Bécsben, mégpedig az Izabella utcai iskola volt franciatanáránál, vagyis Fogarasinál. Nagyon jónak találják, készül már az angol fordítás. Még pénz is lesz belőle. Kiöltözködhet az aggódó hitves! A gyermek!

Dunakeszinél szálltunk le. Oly sikeresen végigcsinálva a komédiát, hogy még oda is köszöntünk diákos meghajlással Varjasnak és őreinek. Visszabólintottak.

– Szerencsés utazást! – mondta színjátszásunk főszereplője visszafordulva az ajtóból, s már az egész kocsihoz intézve a szót. S még a földről is szívélyes viszontlátást integettünk az induló vonat ablakának. Varjas az egyik ablak mögött ült. Nem intett vissza, csak eresztgette a nagy szemére a nagy szemhéját; látszott, meleget kapott a pillái mögé. Végre egy szívbeli perc a jó mester és a hű tanítványok hagyományos viszonyából.

Kezünket dörzsöltük a vonat elpöfögése után. Ez a siker nekem azt ígérte, minden sikerülhet. Nem olyan kanyargós, szakadékszegélyes az út, melyet Jankáék szűkebb együttesében magunk elé annyiszor fölvázolgattunk. Amely útra viszont most már „ténylegesen” rá kell tenni a lábunk! Éreztük, hálával viseltetik irányunkban Varjas. Hálával és bizalommal. Ettől valóban diákok lettünk; a viszonthálaérzet oly romantikus hangulatba ringatott bennünket, mintha egy rabságba vetett királykisasszony megszabadítása lett volna a sürgető föladat. Bajvívó próbánk, hogy férfi- – lovagi! – sorba léphetünk-e. Egymásra néztünk, egymás vállára csaptunk.

Jó hírére Vác a továbbiakban sem cáfolt rá. Azt rebesgették, hogy magának a börtönigazgatónak jóvoltából.

Még a békeidőknek, a Ferenc József-i korszaknak az embere volt, s nyugdíjazása felé tartott – ezt terjesztették róla a fogolyvilág íratlan hírközpontjai; úgy tartott nyugdíjazásának kikötője felé, mint mikor a kormányos már leállított gépezettel viszi a hajót a rég várt part irányába.

Vácott töltötték le valamikor az államfogházasok az egy-két havi büntetésüket, adoma emlegette körülmények között. A párbajvétségért elítélt arisztokraták és hivatásos politikusok a bútoraikat, sőt volt eset, hogy inasukat magukkal vitték. A sajtóbűnperesek összeültek kártyázni, muzsikálni, maguk közé invitálva hallgatónak magát a börtönigazgatót.

Ennek légkörére emlékezhetett – a „tanult” politikusok kezelése során – akkor is, amikor már pályafutása végéhez közelgett.

A majd elmondandó botrány megtörténte után szállingózott olyan – mindenképpen ellenőrizhetetlen – értesülés, hogy a hajdani viselkedésének folytatására a börtönigazgatót a saját alantasai késztették. A helyére áhítoztak. Mert azt meg rokoni szálak védelme tartotta azon a helyen a liberális, sőt szabadkőmíves múltja ellenére.

Tartósult valami ebből a levegőből a komor falak között.

De már a falak sem voltak olyan börtönhagyományosan komorak. Csaknem irigylésre méltó volt a kép, ami az odakerült rabok hozzátartozói révén terjedt, nyilván túlszínezetten. A cellák ablakai emeletek hosszat a Dunára nyíltak. Szemüket legalább a rabok nemcsak a föl-le haladó hajókon frissíthették. A fogház és a Duna-part között gyepes, itt-ott bokros szabad sáv terült. Beszélő- vagy csomagbeadási napon a hozzátartozók ide telepedtek, a napos gyepre: fekhelyt csináltak, elemózsiát bontottak. Fejük alatt a karjuk, úgy figyelték az ablakokat, sejtve (helyesen), hogy onnan ők figyelik őket.

Nyárra fordulva a foglyokat dolgozni vitték a fogház kertgazdaságába. Csoportban vonultak ki, szuronyos fegyőrök között. A daróc rabruha, mely bent a falak közt természetesnek, itt a napfényben még ez is kedvderítően hatott.

A rabmenet hajnalban indult ki a városon kívülre, a szögesdróttal bekerített kertészetbe, s alkonyatkor tért vissza. Ki lehetett számítani, hogy nagyjából mikor. Bizonytalan volt, hogy kit mikor rendelnek (engedélyeznek) kinti munkára. A hozzátartozók közül jó egynéhányan nem sajnálták a fáradságot: többszörte kiutaztak Vácra, hogy az utcai járókelők közé vegyülve legalább csak egy percre pillantást válthassanak egy-egy darócruhással. Már akire jutott rabruha. Sokan a magukéban jártak, és csak a szürke sapka jelezte, hogy rabok.

Varjast, mihelyt megérkezett, a börtönigazgató maga elé vezettette – hallott róla. Megfeddte, de olyanféle atyai szigorral, mint egy kolostori rendfőnök. Elítélően említette a dermesztő vérengzést, amit a megszálló csapatok Vácott is míveltek: a város egész polgári vezetőségét kivégezték két kukoricaföld között. Ezek az idők elmúltak. Jó magaviseletükkel a rabok megrövidíthetik büntetésük idejét. A kihallgatás végén Varjas papír és íróeszköz használatát kérte. – Meggondoljuk – mondta az igazgató –, bár a maga sápadtságának egy kis műhelymunka vagy kerti munka tenne jót. – Varjast csaknem megszidta, amiért sajnos nem kapott az alkalmon. Azaz mégsem sajnálatosan, mert később ez a húzódozása könnyítette meg, hogy mégis mezőgazdasági munkára eresszék.

 

 

Vác nekünk eleve fölszabadulás lett.

Azok a vasárnapi váci kirándulások!

Azok a még komor (kora reggel kezdődő), de aztán egyre hangulatosabb együtt utazások a különös Vácra! Rabság helyére, de mégis szabad levegőre. A csupa nyűg és sirám lakásokból, a hajnali félsötét városból. A tiszta ég alá!

Az utazás – már a vonatkattogás – könnyíti a gondot, mintha szitálná.

De hát volt tény is, nemcsak benyomás.

Elmaradt a halál birodalma. Hisz már az életfogytiglani ítélet is – élet!

Akinek része volt benne, tudja: a bujkálás feszültsége után a letartóztatás egyfajta megpihenés. Bármily nagy rosszban az a tudat, hogy rosszabb már nem lehet: megnyugtat. A váci fegyház határozottan jót tett az elítélteknek – azzal a bizonyos arcátlan akasztófahumorral emlegettük ezt is – de úgy igaz, hogy túllenni valamin mindig jót is hoz; és ők túlvoltak! Új, másfajta várakozás kezdődhetett. A jelennél mindenképpen jobb.

És Vác valóban tündérváros lett.

A hozzátartozóknak, csakis.

Már az összeverődés a Nyugati pályaudvarban. A kényszerű – de aztán már nem kényszerű – mosolyok, ahogy az előbbi környezetben összeismerkedett csomagcipelők ebben az új környezetben üdvözölték egymást. Megvidámodva egy kicsit már attól: hol nem kell találkoznunk!

Meghittebb lett az összebarátkozás.

És – demokratikusabb.

A pesti fogház előtt sort álló várakozók (az alkalmi nyelv szerint „csomagosok”, akkor is, ha beszélőre vártak) csak azzal ismerkedtek, melegedtek össze, akik mellé a sorállásban kerültek, s így azzal kötöttek barátságot, akikkel rokonszenveztek.

A terem nagyságú vasúti kocsiban mindenki mindenkivel beszédbe elegyedett – annyi volt a közös tárgy, főleg a közös megtudandó –, és igencsak megtágult, hogy kik kikkel oldódtak közelibb viszonyba. Beszélő csoportocskák alakultak; az egymással szembe helyezett padok „páholyában” a fejek úgy hajoltak össze, mint a többi vagonokban a kártyázóké; lapok helyett addig titkolt értesüléseket raktak össze, suttogva és izgatottan.

Bármennyi közös körülmény fűzte egy sorba a „csomagosokat”, Pesten élesen elhatárolt két rendre oszoltak: a politikaiakra és a közbűntettesekre.

A vonat ezeket az elválasztó kereteket szétrázta.

A csoportokból itt is, ott is kivált valaki, s egy másik csoporthoz csatlakozott. Hát még azok, akiknek nem jutott ülőhely (bár Göd után jóformán felére ritkult – mondhatni tisztult – az utasok száma), vagy akik mindenképpen állva cserélték ki – mert úgy gyorsabban ment – a közérdekű tudnivalót, a rémhírt, és persze az elfojthatatlan pletykát.

Akik nem fértek egymáshoz, távolról szólítgatták egymást, függetlenül attól, politikaiak voltak-e vagy közbűntettesek. A hírek szerint tömörültek külön körbe. Ezekből már közösen csapott föl persze néha még-még a nevetés is. Aki valami cukorkás zacskót bontott, végigkínálta. Fényképek jártak kézből kézbe. Egyre fesztelenebbül, majd meghittebben, ahogy akár a főúrian exkluzív – a népesen is zártkörű – szalonokban. Miközben elsuhantak jobbról Alsógöd után Felsőgöd kertes házai, balról pedig a Duna-parti nyaralók, Szentendre tornyai, a Pilis erdős csúcsai.

Ibi elemében lehetett. Volt szalon az ő lakásukban is, tágas, társadalmi rendeltetésre való. Ebben és az énekiskola termében nyüzsgött néha annyi szmoking és kivágott estélyi ruha, mint bárhol, ahol a szendvicseket nem maga a mama keni. Ibi, az egykori házikisasszony, megelevenülve (visszagyerekesedve) utánozta (sikeresen) a háziasszony szerepét ebben a vágtató szalonban, mely akár a következő órákat, akár a következő éveket nézve igencsak kétes jövő felé robogott nem mindennapi összetételű vendégseregével.

Párizsi parfümjével, finomra manikűrözött ujjacskáival Ibi abban a kapadohányszagú nagy vasúti kocsiban külön „gutírozta” (amely szóval újra s újra fülembe súgta), hogy hol tölthette be egy „echt” szalondáma föladatkörét: humorérzéke a groteszk irányában működött legszikrázóbban. Szakmai nyelvükön a kasszafúrást akkortájt kezdte az azt gyakorlók meghittebb köre mackódöntésnek nevezni. Ibi, megismerkedvén közelebbről az egyik mackódöntőnek hatévi szalmaözvegységet vállalt „csomagosával”, kikereste – igazán a mintaháziasszony figyelmével – van-e még más mackódöntőhitves a „megjelentek” közt; merő „hangulatteremtésből” tapintatosan egymás mellé ültette őket.

A vonat szétrázott bizonyos elválasztó kereteket. Viszont hamarosan újakat teremtett. A Vácra utazó hozzátartozók közül nem mindenki szállt be abba – volt eset, hogy azokba – a harmadosztályú tágas kocsikba, amelyekbe mi gyülekeztünk, tudva azt az illendőséget, hogy odaillünk. Sokaknak még a harmadosztályú jegy ára is heti kuporgatásból állt össze.

Mindjárt az első kirándulások egyikén túl szépen öltözött házaspár rótta a Nyugati indulási peronját olyan csomagokkal, melyek rendeltetését a „csomagosok” szeme első tekintetre fölismerte.

Ismeretlenek voltak. De gondoltuk, végül csak beszélgetésbe zötyköl majd velük a vonat. Első osztályú kupéba szálltak. Segítette föl őket a hordár.

Megjelent egy dáma. Ringó járással, de olyannal, hogy Ibinek csak többszörös próbálkozás után sikerült utánoznia. Ridikülje csaknem bokájáig lógott. Élelmiszercsomagjai, bármily finomak voltak, csak elárulták.

Ő másodosztályú kocsiba emelte a selyemharisnyás lábát, de a vonat elején, vagyis vagonokkal eltávolodva tőlünk. Nagyúri prostituáltat szimatoltak benne a mi asszonyaink már pusztán abból, ahogy távolodó rövid lépteinek, tomporának kecses működtetésével fölöslegesen kifejezett.

Vác mindig ünnepiesen fogadott bennünket, bongtak-kongtak a harangok. A beszélők ideje hagyományosan a vasárnapok délelőttje volt. Az utcák tisztára söpörve, a boltok bezárva, a parasztok a díszes népviseletben.

A vonatok persze nem a csomagbeadások és beszélők órájához igazodtak. Változott a börtönkapu kinyitásának ideje is. Megesett, hogy délig halasztották. Az esedékes vonat pedig már kora reggel befutott.

Varjast az első beszélőn nem olyan állapotban találtuk, mint ahogy a magunk hangulata nyomán vártuk. A nyaka teljesen behúzódott a törzsébe. Azt kellett képzelni, szíve is valami bányamélybe kuporodva didereg. Ha bármiről kérdeztük, nyelt. Hármat, négyet nyelt, mire egy szót kieresztett magából: abból a feneketlen sötétségből.

Kettős cellába helyezték, és társa már megtört, aggastyán bűnöző volt. A forradalmak kiürítették a börtönöket, s a régi rabokból kevés került vissza. Ez az öreg el se ment, egy napra sem. Úgy törődött bele régtől a rab mivoltába, hogy beletört, testileg-lelkileg.

Varjas a saját jövőjét látta benne. Úgy elvesztette hitét, hogy valaha kiszabadul: valósággal belebambult; magamagát zárta be abba a fajta reménytelenségbe, amely már panasztalan, kataton módon hangtalan.

Szerencsére átmeneti idegkimerültség volt. A megpróbáltatásokról most derült ki, amikor megcsitultak, hogy mennyi életerőt fogyasztottak. Varjast az agya állította talpra. A jó érveket az nyomban befogadta, valóságos táplálékként adta át a néma testnek, amelybe már csak hálni se járt addig a lélek, mert hisz az idegkimerültség legkeservesebb velejárója az álmatlanság volt.

Első beszélőnkön, amikor szóra bírtam, száját harapdálta, hogy ura legyen magának. A halálnál szörnyűbbnek tekintette: tizenkét évet cellában! Harminchat éves volt. Most „realizálta” (az ő szava), mit mulaszt el, s így mihez kezdhet negyvennyolc évesen; ha ugyan megéri a gyönge tüdejével, túl érzékeny idegzetével. Tartott valami gerincferdüléstől is: megpúposodástól.

Ez már abban az időben történt, amikor a vonatozás úgy egybemosott politikai és közbűntettes csomagost, hogy az állomásról kiáradva sem oszoltunk szét.

Dehogy akartuk tudatosan, de aztán mégse bántuk, sőt valamiképp még tetszésünkre esett, hogy az állomást elhagyva a kézben, vállon, sőt fejen hordott csomagjainkkal előbb a járdán, majd a járda mellett a kocsijárón olyanféle hosszan elnyúló karavánná alakultunk, aminőnek az egykori Szibériába gyalogló száműzöttek rabmeneteit ábrázolta a könyvillusztrációk nyomán a képzelet. Persze hogy eszünkbe jutott. Nem esett szomorúságunkra.

Nem nyújtottunk amúgy sem bánatos képet. Nemcsak azért nem, mert hiányzott jobbról-balról a kucsmás-pikás kozák. Némi kihívás áradhatott rólunk, mint azokról az asszonycsapatokról, akik azokon a könyvillusztrációkon a cári idők fogolyoszlopait követték. Feleletül a járókelők szánakozó vagy megvető pillantásaira, valamiféle tüntethetnék kívánkozott a tagjainkba, legjobban – ezt mondhatom – az asszonyokéba. (Ibiébe kiváltképp.)

Útjavítás miatt, ha ugyan nem rendészeti okból, az állomásról a fogházhoz vezető utca el volt zárva. Így a Szent István tértől az Erzsébet utcán át a Rákóczi tér felé kellett haladnunk. Onnan balra a Füredi utcán az akkor még városon kívül díszelgő hatalmas diadalív elé. A még Mária Terézia ünnepi fogadására császárian óriás díszkapu klasszikus boltozata alatt, a boltozat utcaszéles márványtáblájának arasznyi nagy betűs latin fölirata alatt vonultunk a fogház északi sarkához. Ez sem hatott ránk nyomasztólag.

Jót tett ez a különös búcsújárás a foglyoknak is. A szokásos csüggedt, sőt siránkozó arcok helyett szélfútta, dac keményítette képpel tárták karjukat feléjük a látogatók (akkor még nem volt drótsövény a rabok és családtagok között).

Varjas tenyere csupa víz lett, csodálkozva emelte maga elé. Most már jobb állapotban volt.

Első ízben ölelkeztünk össze. Megsimogatta a még mindig nedves, agyonázott hajamat. – Ennyire esik odakint? – kérdezte, hogy rögtön másról beszéljen; mindenképp fölösleges volt a szava, mert ott künn épp akkor dörrent egy kivételesen nagyot az ég. – Ki fog derülni – mondtam, s most ennek kettős értelme volt abban a helyzetben. Kettős hitele. Varjas még egyszer magához ölelt, bevizezve most már arcát is a csupa lucsok bekecsemtől. Nem öleltem vissza. Eddigre alakult ki bennem az a különös – annyi forrásból tanulmányozható – tisztelet, amelyet tanáraik iránt sokan késő aggkorukig táplálnak, de amelyre nekem megfelelő alkalmat nem adott a sors. Ami sose voltam: a megilletődött tanítványoknak klasszikus tiszteletével néztem Varjasra, sőt azoknak – lélektanilag annyiszor tisztázott – apakereső szeretetével; már csak azért, mert oly törékeny és kicsi termetű volt. Kihúzta magát, mintegy a remény vállalásául, annyi súlyos – hozzá nem illő – teher után.

Listát, azaz bemagolandó és fejben megtartandó névsort a segélyközvetítés dolgában néha hónapokig nem kaptam; aztán meg oly sűrűn, hogy győzhettem a végeznivalót.

A megállapodás szerint minden hónap első szerdáján a mindenkori irodazárás előtt fél órával kellett a Hébelt-előszobába fölmennem. Megesett már, hogy hiába mentem. A listák egyre kurtultak, a pénzcsomók meg púposodtak; fokozódott a devalválódás. A kiosztást a levélhordók gyakorlatával tudtam már csinálni. Olyan hivatalos rövidséggel, hogy az érintettek csak távozásom után ocsúdhattak rá, ki-mi járhatott náluk.

Kisebbfajta zökkenők a most már jól kitervelt utaimon azért adódtak néha. Semmi kockázatot nem éreztem. Kelletlenül – merő kötelességből – számoltam be a Hébelt-iroda előszobájában annak a fiatalembernek, aki a találkozóra, ha megjelent, mindig pillanatnyi pontossággal jelent meg. Pillanatok alatt végzett velem, s már távozott, különös módon vegyítve mozgásában a sürgetettséget és – a föltűnés elkerülése végett – azt, hogy már-már nagypolgári kényelmességgel ráér. Utasításait az nyomósította, hogy kimért gyorsasággal ejtette a mondatokat.

Egyik zökkenőm abból a felületességemből származott, hogy a segélyösszeg (összegecske) borítékját rosszul készítettem el. Már a boríték átnyújtása közben fogott el az a kétely: tán rossz helyre kerül az a pénz, egy fillér nem jut el belőle a fogoly családtag segélyezéséig. Ahelyett, hogy mindenképpen otthagytam volna, ahogy az óvatossági szabályzat kívánta, visszatettem a borítékot, másnapra halasztottam az átadást, szerintem tökéletes magyarázattal; tetejébe szívélyes, kézfogásos elköszönéssel.

Megrovást kaptam érte.

Az óvatossági szabályzatnak (ellentmondást kizáró gyorsasággal közölt) pontjai közé tartozott, hogy az ilyen „zökkenők” után legalább két-három napig ne legyek megtalálható a lakásomon. Kivárandó az esetleges jeleket: nem járt-e mégoly apró következménnyel bár ez a zökkenő.

Nem álltam semmiféle szervezet vagy párt fegyelme alatt. Hisz, ahogy később megtudtam, erre a végeznivalóra azért tartottak megfelelőnek, mert pártnak (még kevésbé frakciónak) semmifélének tagja nem voltam. Sőt sokan úgy könyveltek el, Csonka például, a szakszervezeti viták kiértékelése során, mint aki túl szabadon hangoskodik mindenféle megkötöttség (még „eszmei keret”) ellen is. Fejet hajtottam a helytelenítésnek – a megrovásnak – épp azért, mert nem fegyelem kötött, hanem valamiféle kölcsönösség: rászolgálni a bizalomra.

Már iskoláskorom előttről fülembe ragadt anyám gyakori feddése, aztán másoknak tett panaszkodása természetem egyik fogyatékossága miatt. Falra hányt borsó volt minden figyelmeztetés, ha a tűzhöz közel mentem, az állatok hátára fölkapaszkodtam, nekifutottam olyan pocsolya átugrásához, aminek szemmel láthatóan csak a közepére pottyanhattam. Rosszul szolgált a veszélyérzetem. Ahogy más gyereknek esetleg a füle vagy a látása.

Arra az esetre, hogy hol húzódjam meg, ha „egy-két napig” tanácsos lesz nem otthon tartózkodnom, némi töprengés után remek helyet találtam; jobbadán még a gyerekkori kioktatások hatása alatt, mintsem a jó szimatommal. Le Tolnába, Cecére nem mehetek: ha komolyan verik a nyomom, már a házmesterné megmondja, hol szoktam – hol szoktunk anyámmal – lenni, ha a kopogásra nem nyílik az ajtó.

De itt Pesten, a város másik felében úgy megülhetek, mint bokorban a nyúl, a Ráday utcában; a Ráday utcai református papnöveldében! Olyan embernél, aki előtt tán alakoskodnom sem kell. Noha alapjában véve igen szertelennek, sőt már-már kelekótyának tartom az illetőt. És mégis – megbízhatónak? De azt meg milyen alapon? Mert a mai rendet éppúgy semmibe veszi, mint mi? Igaz, más nézőpontból, de most még ez is a fedezék előnyének látszott: utánam oda semmiképp nem vezet nyom. És – őneki még azt sem kell megmondanom, mi vezet hozzá. Törődik is azzal, ha egyszer a védelmét kérem, „diszkrét” helyzetben? Nem fogja megtagadni, sőt bizonyos, hogy még kockázattól sem fél. Pusztán azért, mert – előttem is kimondta – rendes fiúnak tartott: érdemesnek az ő nevelésére.

 

 

Egy-két levélváltás után annak idején megszűnt minden kapcsolatom dombóvári és bonyhádi osztálytársaimmal. Meg-meghívtak, akár azelőtt, most is magukhoz, szüleik otthonába egy-két szünidei napra, ahogy vidéki diákok közt szokás volt. De viszonzásul vajon én hova hívhattam őket most? A pesti bérkaszárnyai lakásba? Amelynek nemcsak kopottsága mutatta igazán – anyám végül csak a maga pusztai bútorait hozta magával –, milyen űr hasadt közénk.

A dombóváriak közül Bencze Jánossal és Weicherz Ödönnel még az egykori szoros barátság szakadozó fonalán cserélődött egy-egy karácsonyi kártya. Benczéék portája az egyetlen parasztgazdaság volt az Erzsébet utcában, ferdén szembe a nagybátyámékkal. Ide át-átjártam. Az udvarban még ló- és tehénistálló terjesztett falusi illatot; János – az első eminens – szénát gyűjteni is ki-kikocsizott. Három-négy házzal lejjebb a városi tisztiorvosékhoz – Riesékhez – Weicherz Dönci (ugyancsak eminens) olyanféle unokaöccsként került le valahonnan a Turóc megyei rokonságból, mint jómagam a pusztáról.

A tolnai diákvilágból egyetlenegy merült föl a pesti világomban, de az aztán annál kitartóbban.

Fonó Aladár (vagy Elemér; emlékezetem később tán kitisztázza) voltaképpen nem nekem volt diáktársam, hanem bátyámnak. De tán még nála is följebb járt valamivel. A konviktusban asztalszomszédok voltak, s egy ideig egy „castrumban” laktak a svábsoron (az akkori Budai utcában). A bonyhádi gimnázium rossz iskolának számított, hírneve azonban jó volt: az alsóvárosban még ritkán hangzott a magyar szó, a diákokra az utcán ráragadt Goethe és a közös hadsereg nyelve. A tájékozottabb szülők szívesen vettek fiaiknak parasztgazdáknál szállást: tanulják egyben első forrásból a németet. A gazdák pedig néha két-három helyiséget bérbe adtak. Ezek voltak a castrumok, ahol az egy bandában élő magyar fiúk legfeljebb egymás dialektusát sajátították el; egyházi intézményű evangélikus gimnázium ritkaság lévén, az ország legtávolibb tájáról gyűltek ide a diákok, főleg persze a stipendiumos helyekre.

Fonó (vagy Fonyó?) Aladár ilyen messzi országrész fiaként került abba a déldunántúli gimnáziumba. A rövidebb iskolaszünetekre haza sem utazott; megesett, hogy karácsonyra sem. Ilyenkor hozzánk jött. Talpraesett, madárszemjárású fiú volt, nagy csereberélő; nagy verseny- és kiegészítő társa hát testvérbátyámnak.

Az ő nyomán talált ránk Pesten. Hogy bátyám nem volt velünk, az egy rezzenetig nem zavarta. Kivárta a vacsoraidőt, bizalmasan kiszimatolva, hogy milyen illatok jönnek a konyhából. Vágott kenyeret mindnyájunknak, kibontotta a befőttes üveget.

Pestet főleg a csoportosulásokért kedvelte. A pestiek – gondolom, a városiak mindenütt a világon – akkor még szerették látni egymást: ismeretlenek nagy hirtelen tömegbe gyűltek; óraszám élvezték, hogy együtt nyüzsöghetnek. A Duna bal partján a nagy szállodák és a víz között már reggel tízkor megkezdődött a korzó, s este tizenegyig tartott. A jobb parton – a királyi vár kertje alatt – délután öttől. Ali (tehát mégis Aladár!) az Andrássy út és a József körút föl-le hullámzó boldog népsűrűjét látogatta (öttől kilencig) akként, hogy váltogatta is. Ha az egyik terület nem elégítette ki, sietett át a másikra.

Kék színe ellenére rigószerű (virgonc) szemével, róka mód firtató, de mégis gyermekien megnyerő arcával nőt keresett magának. Helyesebben női testet. Helyesebben női nemi szervet.

Ez volt a híre, jobban mondva a legendája. Ezt a legendát, mihelyt értesült róla, maga éppúgy ápolta és tökéletesítette. Sem elveit nem tartotta véka alatt, sem az ezek révén elért eredményeket.

Szegény volt – kis eklézsiájuk foltozott talárú papjának hetedik vagy nyolcadik gyermeke – de takarékos, céltudatos és ötletes. Ahány percnek csak lehetett valami édes leve, azt kifacsarta, de frissiben, hogy rögtön a másikhoz nyúlhasson. Imádott gyalogolni. Rögtön az első látogatása után magával vitt a lakására.

– Szárnyam alá veszlek, fióka! Repülni fogsz, téveteg bárány!

Anyám gyanútlanul eresztett el vele, sőt bizalommal.

Végiggyalogoltuk a sáros-nyálkás várost. De hideg ködben a ritka utcalámpák a Heszperidák kertjének almáiként aranylóan sárgálltak.

Ez még a háború előtt volt, a vége felé. Ali akkor a Ráday utcában lakott, a református teológiának valamiféle hadiintézménnyé átalakított kollégiumában. Igen alkalmatos kis szobája volt. Földig érő katonaköpenybe öltöztetve, fejükbe fülvédős közlegénysapkát nyomva hordta föl a nőismerőseit.

Naponta többet. Ha hinni lehetett neki.

Hinni lehetett, azt hiszem. Elvszerűen a lényegre tört, mégpedig azonnal megragadhatóan. Félrevezető volna úgy mondani (az ő szavát követve), hogy beérte az „anatómiai minimummal”.

Az „anatómiai minimumot” tekintette a női lét központjának. Ez a körközpont lebegett a szeme előtt, s az asszonyi test részét cirkulárisan olyan módon helyezte értékrendbe, ahogyan ennek a központnak az értékességét jelezték. Lévén hogy az én tekintetem számára akkoriban a nők – a lányok – teste a nyaktól fölfelé nyújtott részletezni- és minősítenivalót, mindezt nem álszeméremből hallgattam sajnálkozón. A száj és a szem ígért nekem kincset: a mosoly, a pillantás. Ha kellő a fölfogásom, esztétikai tankönyvre valót sajátíthattam volna el, hogy milyen szépségrendbe oszthatók a női lábak csak bokától a térdig (ameddig akkor az utcán láthatók voltak), s mit fejez ki a női lépésrakás, mégpedig hátulról. Általában a haladó nők testmozgása. Ugyancsak főleg hátulról tekintve, huzamosabb megfigyeléssel. Mert hisz huzamosabban csakis akként, nyomukba szegődve kaphatunk kellő mennyiségű részletet.

Ali – vagy mégis Eli? – szerint a nők ijesztően elhanyagolták – a háború hatása alatt – sajátos kifejezőeszközeik tudományát. És hagyományait! Hogy tudtak lépdelni Rimaszombaton még a zárdista lányok, még kettesével a templomba vonulva is! Manapság az ajkukon megfuttatott mosolyaikkal sem képesek kifejezni annyi lelki tartalmat, mint valaha a finoman mozgatott far nyelvtanával. Nézd a kis durcást! – ilyeneket mondott Aladár-Elemér tizenöt méter távolságból, elölről soha nem látott ifjú hölgyre vagy cselédlányra.

A Tanácsköztársaság háborúját tüzérüteg-parancsnokként harcolta végig. Mezőtúron végül vízszintesen irányzott ágyúkból tüzeltek a spáhikra vagy dzsidásokra. De most ismét a Ráday utcában a teológusok közt lakott, bár ő maga orvosnövendéknek iratkozott. Valami pénzt – zsoldot – az alakuló egyetemi zászlóaljtól remélve. Ahhoz az ugyancsak kevéshez, amit szülei a határon túlról el-el tudtak juttatni hozzá.

Nem volt nőbolond, tán fölösleges indokolni. A női testhez vezető útjain a nőket csak a cél elérése után vette emberszámba. Ahogy mondani szokás, lerohanta a kiszemeltjeit.

De aztán okos hódítónak, tehetséges gyarmatosítónak bizonyult. Azokat, akiktől megkapta a jelet, hogy lehetséges velük a lényegre térni, nem előzően vitte cukrászdába, a Ligetbe és (főképp) moziba, hanem utólag. A nők ezért, érthetően, hálásak voltak neki, rajongtak érte. Noha megtörtént, hogy egyiktől-másiktól a meleg búcsúcsókkor kérdezte meg a nevét. Ilyenkorra vált emberi emberré. Addig egy hentes szakszerűségével, a farkas éhségével „dolgozott” – a saját kifejezése szerint. Jóllakottan társadalmiasodott, ahogy maga az emberiség; ösztönös civilizátor volt.

Hogy azonközben, ha goromba bár nem, de közönséges volt, arra abból következtettem, hogy noha felvidékiesen beszélt, a nemiség testrészeiről és aktusairól emlékezve ontotta magából a pesti utcanyelvnek féltrágár, idevágó, burkoltan szellemes, sőt költőien célzatos szavait.

Ilyen kettősség áradt belőle aszerint is, hogy a szobában voltam vele, vagy a szabadban.

Értelmes volt, művelt. Már érettségi előtt hol a papi, hol az orvosi pálya felé tekingetve elég sok szakkönyvbe belenézett; a teológia és a természettudomány adatainak különös vegyüléke pezsdítette a fejtegetéseit. Szívesen hallgattam, szívesen beszélt.

Szabadban ahelyt szavát vesztette. Nyelve helyett az a kéken is csókaszem, a róka szimata mozgott. Hát még az utcán! Elnémult. „En garde”, ahogy a vizsláikra mondták az ozorai vadászok.

Megindult benne, mint egy sugárbehatásra az az utódlási tartozék, s ő vitte éberen, mint egy rábízott, valójában eredetileg tán tőle is idegen műszert. Azazhogy vezettette vele magát, kényszernek engedve, ahogy a megfeszült póráznak a kutya gazdája. Valóban, mintha valami egészségügyi sétára kellett volna vinnie azt a vele is zsarnokoskodó istencsapását, végezzen az csak minél hamarabb, térhessenek csak vissza gyorsan, de gyorsan a szobatisztaságba.

Vagyis nemcsak nőbolond, de igazánból saját férfi voltának sem volt bolondja. Noha pazarolta arra éppúgy a találékony csibésznyelv beceszavait, hogy: ölbeli babám, hűséges ismétlőpisztolyom, sógorocskám, okos hölgymenyétem, mártírom, megkönnyítőm, törhetetlen dárdám, sőt…

De gyalázta közben, le-lebecsmérelve ugyancsak, leggyakrabban azért, hogy nem elég nagy terjedelmű. Mert ha az lett volna, micsoda karriert nyitna gazdája elé, megtámogatva annak egyéb készségétől. Fölismerésétől!

Mindezt persze már szintén csak födél alatt, megpihent, megtisztult állapotban.

Meg-megnevettetve más hallgatói közt jómagamat. Még vitára is csábítva. A kétségbevonhatatlanul jól kilőtt szellemességeivel és ilyesmikkel:

– Hát te hol tartasz, eleid méltatlan nyájkosa? Azaz bűnöket elvevő báránya?!

Úgy kezelt, mintha még mindig a bátyámnak az a hajdani kisöccse volnék. Akinek annak idején a kerekülő szeme még báránybámulattal hódolt az ő fölnőttes tárgyalásainak a nőbeliekkel.

Elkövettem azt az ostobaságot, hogy – tudván persze, kinek beszélek – még Beatricéről is ejtettem célzást előtte. Távoli példázatául annak, hogy miként nézem én a „nőt mint olyant”, vagyis mint kiegészítő embertársat (a munkában) és eszményt (a vágyban).

Együgyűségem mentsége pedig az volt, hogy még ezt a Fonyót is meg akartam nyerni a jó ügy számára. Helyesebben meg akartam menteni az általam is jónak csak elég hiányos körvonalazottsággal ítélt ügy számára. Hisz megvolt benne az ép csíra! És… kötelezettségfélét éreztem, elég furcsa mód, erre, tán azért, mert még Bonyhádról ismertem. Ilyesmitől indíttatva írtam utoljára Dombóvárra Benczének az én Pesten bontakozó új gondolataimról. Mintha részesíteni akartam volna abban az előnyben, amihez én itt a civilizáció e központi helyén jutottam. Mintha kötelességem lett volna sugártörésben továbbirányítani valamiféle üdvös fényt oda, abba a tájba, melyet innen sötétnek éreztem.

Ezúttal hosszan írtam Jánosnak. Jóval később tudtam meg, azért nem jött meg rá a várt, post scriptum-ban is elvárt válasz, mert épp az időtt halt meg.

Fonyó internátusi szobájában egyszer-kétszer jártam. Most azon töprengve, hol aludhatnék esetleg házon kívül, mintha súgást hallottam volna, úgy ugrott eszembe Fonyó szobájáról a legfontosabb.

A diákok maguk végezték a takarítást, hetekig nem lépett be senki a vezetőség részéről a szobájukba. Akármennyi ideig jó nyúlfészkem lehet tehát.

Elmentem a Ráday utcába.

Semmi változás nem esett; a szobácska eszményinek bizonyult. A folyosó félsötét végéből nyílt, a mellékhelyiségek közvetlen szomszédságában.

Tapogatódzó kérdéseimnek már az elején Fonyó öleléssel felelt.

– Ütköznek a szarvaid, végre! gödölyöcském!

Azt hitte, futó légyottokra kérem a szobát.

– Éjszakára!? Természetesen. Elrendezzük!

Ő majd átmegy valamelyik kolléga díványára. Csak szívességet viszonoz!

Büszke voltam az eredményemre. Lehet annál biztosabb fedezék Pesten, mint az a ház, ahol a vidékről följövő püspökök megszállnak?

Egy ponton akadt még fönn a körültekintésem. És azok a káposztapilleként lebegő nők, akik Fonyó körül állandóan rajzottak a maguk csillapíthatatlan, mert nagyrészt immár lelki szomjukkal? A kollégiumba közülük csak az juthatott be, akit Fonyó a portásfülke előtt a katonaköpenye alatt becsempészett.

De hát rendet tartott ő köztük. Nagy mozirajongó volt szintén; minden heti műsort megnézett, az első nap délutánján, a Ferenc körúti törzsmozijában. Megesett, hogy az előcsarnokban egyszerre három-négy nővel várakozott; annyival, ahány odajött, tudva, hogy olyankor ott található. Valóságos cercle-t, kegyúri fogadást tartott, vagy még inkább családi ünnepecskét. Változatlan és kifogyhatatlan udvariassággal, a védenceknek kijáró közvetlen kegyességgel, áradó tréfaszóval (amihez még szódavizet és málnaszörpöt társított), de még vigasztaló tanácsokkal is tartotta jó hangulatú pezsgésben a korra és szellemi szintre eléggé vegyes társaságot. Az újon érkezőket bemutatta a már ott levőknek; ha még nem ismerték egymást. Sőt összebarátkoztatta őket. Az együtt fölcsattanó kacagásokból erre lehetett következtetni. Nem idegenkedett hozzájuk csatlakozni a teológia egy-egy filmkedvelő növendéke sem. Osztoztak a nevetésben.

Alig vártam, hogy szerencsés helyválasztásomról beszámolót adjak a legközelebbi találkozón a Hébelt-iroda szüntelenül népes előszobájában.

– Olyan helyet találtam…

A rebbenő szemű, sőt akkoriban már néha arcrángású fiatalember kezét vállmagasságban emelte közénk. Ne ejtsem ki őelőtte sem azt a címet.

– De hát miért?

– Mi magunkban sem bízhatunk – fordulhat úgy, hogy ő maga sem bízhat saját ellenálló erejében.

S egy kisebb sorozat rángás vette birtokba a bal szeme alját.

Megrendített a vallomása. Először ment át a fejemen, hogy valami veszélyt közelítgetek, holmi bokaharapó csapdákat kerülgetek. Csak bonyolultan lehetne megértetnem, hogy az első pillanatban ez egyfajta önelégültséggel, csaknem kedvpezsdítő biztonsággal töltött el; a felnőttség előtudatával: azzal a homályos – ám a nagyképűségtől még mindig nem mentes – sugallattal, hogy hihetek magamban.

A Közoktatásügyi Népbiztosság tanfolyamának végén kettős volt a vizsga. Ahogy voltaképpen a tananyag: társadalomtudomány és – így kell mondanom – cselekvéstudomány; közgazdaságtan és eszmetan. Marxizmus és ettől valósággal függetlenül olyanféle erkölcsisme, amely a forradalmárnak cselekvési és magatartási katekizmust kínál.

A vizsgáztató bizottság közepén – a cirádás, de mázsanehéz, pénzfőúri hosszú díszasztal mögött – Rothbart Irma. Fiatal, de máris tekintélyes hírű medika. Részt vett a Duczynskáék antimilitarista szervezkedésében; a front összeomlása omlasztotta le körötte a börtönfalakat.

A tananyag „egzakt” részéből (ha jól emlékszem) Lengyel József vizsgáztatott. Erre biztonsággal föl lehetett készülnünk, a tankönyvek népszerű, sőt népszerűsítő nyelven voltak írva: Kautsky összefoglalója, Bebel és Lafargue agitációs iratai, a Népszava egykori Tudás Könyvtára című sorozatának füzetei. És természetesen a Marx–Engels-i Kiáltvány.

A másik részre, amit „ideológiának” hívtunk, jobbadán csak jegyzeteinkbe bízva tudtunk fölkészülni. Jegyzeteinkben és emlékezőképességünkben. A legtöbb meg- s följegyeznivaló A Nagy Inkvizítor taglalásából gyűlhetett a füzetekbe s a fejekbe.

Az 1919. május elsejei nagy ünnepen hatalmas gipsz- és papírmasé szobrok, táblán hordható, hirtelenében megrajzolt nagyméretű képek ábrázolták az ügy előfutárait, mindazokat, akikre a vonuló tömegek hálával tekinthettek.

A Bűn és bűnhődés szerzője nem volt köztük. Holott az akkori szellemi élet forradalmárjainak képzeletvilágában a múltból két arc foglalta le az első helyet, ma nyilván meghökkentő, de akkor igen természetes párosításban: Marx és Dosztojevszkij.

Fújtam Bebelt, akár szó szerint idézve A nő és a szocializmus egyik-másik klasszikussá kalapálódott meghatározását. Lengyel a saját teljesítményükkel büszkélkedő tanárok és állatszelídítők ráadásaképp megprodukáltatott éppúgy Engels Német parasztháborúk-jának történetéből. Hősöm volt – ifjúkori olvasmányként – Münzer Tamás. Szerénységből vontam össze vezérszavakká, amiről óra hosszat beszélhettem volna, ugyancsak citátumokkal és évszámokkal.

Nyilván ennek hatása alatt tette föl a kérdéseit Rothbart Irma – miközben egy röpke pillantást vetett csizmámra –, hogy miként értelmezem a proletárok diktatúrájának erkölcsi jogosultságát. Nem azt tudakolta, olvastam-e A Nagy Inkvizítor-t; hanem hogy foglalkoztam-e A Nagy Inkvizítor-ral.

Felelhettem volna igennel, mert bár nem olvastam az akkor még általam külön műnek hitt A Nagy Inkvizítor-t, de Litván József jó két hétig foglalkoztatott bennünket vele, s a többiek példáját követve jegyzeteltem ugyancsak bőven, bár nem olyan bólingató buzgalommal, mint társaim.

Már a magyarázatok alapját sem értettem eléggé. Még kevésbé a szavak használatát. A cecei Kállay ház – hatása alatt a rokoni ág minden fészke – oly természetesen volt ateista, hogy Isten neve (mert nagyapánk a káromkodást is megvetette s megvettette) még ilyen formában sem hangzott el: a kutyaúristenét, vagy jóistenét. De még (a vők ajkán) az is csak halkan s lehetőleg félrevonulva: az istenit neki. Nem tudtam hova helyezni agyamba a sok megváltást, megválthatóságot, hit adta bűntelenséget, illetve bűnbocsánatot.

Igyekeztem mégis most sem méltatlan lenni tanfolyamunk előadóihoz. Fiatal embereket különösen fogékonnyá tesz, ha náluk csak néhány évvel idősebb tanárokra figyelhetnek, ilyeneket ismerhetnek el tekintélynek, útmutatónak.

Rothbart Irmának még ráadás tekintélye is volt az eszme ránk osztogatott magyarázói közt. Méltán ült az elnöki székben.

A Bácska egyik leggazdagabb gabonakereskedőjének lánya volt, egyetlen gyermek. Pesti diákoskodása idejére apja nemcsak külön lakást: külön villát bérelt s rendeztetett be számára; tán az anyai gondoskodás pótlásául – a szülők különváltan éltek.

Mikor a háború vége felé a Ma radikálosodó csoportja – Komját, Sinkó, Lengyel, Révai – megtagadva Kassák vezérlő elveit megalapította az Internacionalé-t, a folyóirat s a mozgalom költségeit Rothbart Irma szerezte meg. Névházasságot kötött egy fiatal, de máris olyan „nagy jövőjű” (mert már akkor tanulmányokat publikáló) elektromérnökkel, hogy az apát az elgondolhatóan gazdag hozomány tetejébe még lányának anyai öröksége kiadására is könnyűszerrel hajlamosítani lehetett. Hogy a házasság mennyire névleges volt, március 21-én vált nyilvánossá. A nagy jövőjű mérnök ekkor vette el a maga tényleges menyasszonyát, már mint az új gazdasági tervek legtekintélyesebb szakembere s népbiztosa. Nemcsak tanáraim előtt, nem akartam fölsülni Rothbart Irma előtt sem. Az olasz futurista irányzatnak Komját Aladár tudott legreményeltetőbben sajátos magyar – s egyben szocialista – utat nyitni. A kis termetű Rothbart Irma évek óta a daliás alkatú Komját Aladárnak volt ideálja s tán titkos szerelme – keringett köztünk.

A vizsgáztatás ünnepi hangulatú volt. A mázsás, hatalmas asztaltól két-három méterre ültem, egy magas támlás, olyan karosszékben, amely ügyszintén súlyával és cirádáival volt hivatva képviselni egykori birtoklóinak társadalmi tekintélyét. Ma jómagam elismeréssel hallgatnám, ha valami hangfölvevő megőrizte volna, hogy mi mindent tudtam előadni – főleg az után, hogy a bájos komolysággal elnöklő kis medika, bár igen tapintatosan, csizmáimra pillantott – Zoscsima sztarec és a rajongó szerzetesjelölt, a Litván szavai után úgy megszeretett Aljosa gondolataiból. Társaimhoz hasonlóan hosszan tudtam értekezni a bűnös bűntelenségéről s megválthatóságáról, visszafojtva magamba a nagyapai ház tisztaszobájának azt a rideg levegőjét, hol még Kálvin félelmes arcmása is könyörtelen fölvilágosultságot lehelt.

Szerencsére abból a hajdani, valóban nem rövid, mert kérdésekkel megszakított (s nyilván irányított) előadásomból egyet mégis megőrzött más hangfelvevő: nem gépben, hanem eleven emberi elmében működő. Rothbart Irma kitűnő szerkezetű feje, oly hosszú éveken át, eladdig az időig, amikor azt a főt nem rozsdabarna, göndör, hanem egyenesen simuló, őszes fürtök borították.

Amikor már kerek húsz év óta volt Sinkó Ervinnek tűzön-vízen – az emigráció minden anyagi s eszmei hanyatlásain át – példás feleségként mindenkori eszmetársa, s legtöbbször egyben kenyérkereső társa.

Emigrációjának egy idején sűrű levélváltásom volt Sinkó Ervinnel. Csak kismértékben irodalmi dolgokban (hogy írásai Osvát elé kerüljenek); igazánból mélyen magánjellegű dolgokban, szobrászművész testvérhúga sorsát érintően. Ennek kapcsán sokat közölt, majd üzent kettejük történetének meghittebb fordulatairól.

Végre szemtől szembe, személyesen láthattuk egymást. Sajnos, igen rövid időre. Egy túlzsúfolt párizsi hetem alatt.

A város déli határszélén az annyiak bánatára lerombolt szép erődítmények helyére terpeszkedett boulevard Lefèbvre-n vagy folytatásán, a boulevard Brune-on laktak. Maguk bútorozta albérletben, legfelső emeleten egy szigorú rendű bérházban, de elvtársilag jóakaratú házfelügyelő uralma alatt. Elnézte, hogy a szobában főzzenek. A családfenntartó változatlanul a feleség volt.

Itt most nem mint orvos, mert a franciák nem ismerték el a Bécsben szerzett diplomáját, hanem mint – jórészt csak alkalmi – gépírónő.

A boulevard és a rue de Vaugirard sarkán levő kávéházban adtunk Sinkó Ervinnel találkozót egymásnak. Ismertetőjel? Az a fényképein is kiáltó volt: a csonttöréses, mély horpadás az orrnyeregben, mint a bokszolóknak; gyermekkori baleset emléke. – De különben, a megszólításnál se szégyelljük a magyar akcentusunkat. – Összeölelkeztünk, a lépcsőkön az utat föl a hetedik emeletig újra s újra egymásba karolva tettük meg.

Nem nyertem meg a szememben most még jobban megmagasztosult Rothbart Irma rokonszenvét, noha legendás neve rég Micire egyszerűsödött számomra is (a levelezés folytán). Mintha már az meghökkentette volna, a helytelenítésig, hogy az ajtón kar karban, olyan vidám arccal (még mindig a személyes összeismerkedés örömével) léptünk be.

Ezt a helytelenítő hidegséget véltem leolvasni arcáról, valahányszor felénk fordult a sarokból, a moszkvai szerkezetű petróleumfőzőn végzett konyháskodásából. Végre beleszólt a beszélgetésünkbe: kölcsönös beszámolónkba, hogy mi minden történt velünk, mióta megszűnt köztünk a levélváltás. Megvédte – a bibliát, az ótestamentumot.

Mégpedig nem valamely ott köztünk elejtett szavam miatt, hanem valahol, már alig emlékeztem, milyen írásomnak egy mellékmondatában „csípősen” elhelyezett „szempontomért”.

S erre jóval később ismételten visszatért, mikor a lábasból elénk tálalt paradicsomos spagettivel végeztünk, s tényárunk szélét – francia szokás szerint – kenyérbéllel mi magunk törölgettük a vacsoravégző camembert számára.

Erre Friedrich Hebbel – Sinkó (és Lukács György) kedvelt drámaírójának – híres, az akkori irodalomban olyan axiómaként emlegetett mondata adott alkalmat; az, melyből a forradalmak morálja akkor egyenest levezethető volt. „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez elől magamat kivonhatnám?” Hasonló című tragédiájában Hebbel Judittal mondatja ezt, lelkiismereti megnyugtatásul: hőstett volt, mikor a lerészegített Holofernész nyakát lemetszette.

Az addigra rongyosra nyűtt vitában már-már unalomból nem szálltam szembe Sinkónak még mindig lukácsi szemléletével.

De miért nem hagytam rá a szót Rothbart Micire? A különös protestantizmus, mely Cecen s annyi hasonló gyülekezetben a kételyt az ateizmusig vitte, tovább végezte sejtbomlását bennem. S meglepő oldalról kapott támogatást.

Babits Mihály, amikor én már eszmeváltásig megismertem, kusza divatolvasmánynak tartotta a bibliát; még híres régies fordítását is álmagyarosnak, mert hisz épp ott szolgaian latinosnak, ahol legízesebben „ősi”. Nietzsche görögösségéből ő meg vajon ezt örökölte a maga eredendően hellászivá alakult világképéhez? Betegsége komolyodásakor jó barátja, a tudós Leopold kanonok a kezébe adta ismételten a szent könyvet. De kiben nem merülhetett föl vajon, hogy a Jónás könyvé-t Babits nem keserű gúnyiratnak kezdte-e? Arcán kínnal küzdő mosolyoghatnék játszott, valahányszor a torkába vágott nyílást ujjal befogva, egy-egy részlet fölolvasására szánta el magát. A bibliából neki a humanizmus kellett; azt pedig ő csak az újtestamentumban találta meg (a maga módján), s társította gyermekkora katolikus emlékei mellé.

A kálvinizmus ótestamentumi alapzatú; de a reform előtti eretnekséget rendre megtagadja. A bogumilok még csak megvetik, de az albigensek, a toulouse-i tiszták már átkozzák és gyalázzák a Krisztus előtti kinyilatkozásokat; a Sátán diktálta szerintük azokat. Félig-meddig már kathár olvasmányaim hatására szálltam szembe egykori vizsgáztatómmal.

– Maga már akkor rosszul értelmezte Kierkegaard-t!

Fél évvel tizenhetedik évem betöltése előtt? A Vagy-vagy és A szorongás mibenléte (s a kétségbeesés taglalása) szerzőjét éppúgy csak Litván József nyomán értelmezhettem, akár A Nagy Inkvizítor-ét.

Ők, a nálam négy-öt évvel idősebbek vele voltak telítve, az egzisztencializmus alapító apostolával, már akkor, 1918–19-ben, évtizedekkel megelőzve Sartre iskoláját, ha ugyan nem Gabriel Marcelét. Lévén az előbbi racionalista ateizmusával szemben az utóbbi valamiféle (általa kereszténynek vélt) hitvallásra hajló.

Hogy az ifjú erkölcskeresők annak idején merre hajoltak, arról az este nem kerekedhetett vita. Látogatásom voltaképpeni célja, hogy a művet, amelyet Sinkó az élete főművének tartott, lakásomra vigyem, s még elutazásom előtt elolvassam. A könyv még csak kéziratban volt meg, s nekem egyetlen éjszakám maradt a megismerésére, a kért bírálatra.

Drága lévén minden óra, fölkerekedtem hamarosan. A csaknem ezerlapnyi kézirat vastag papírra volt gépelve, Mici kezemunkájaként persze. Mint az ágy alá tolt hatalmas bőrönd egész tartalma. Már keserűségmentes nevetéssel húzták ki, s mutatták meg, mennyi benne az irattömbökbe rendezett, kiadásra kész mű. Koporsónak nevezték azt a bőröndöt.

Sinkó elkísért a földalatti-állomásig. De mégsem váltunk el. Mondat közepén lévén, elgyalogoltunk a következő állomásig. Aztán az arra következőig. Az öreg rue de Vaugirard nemcsak egyik legöregebb, de leghosszabb utcája Párizsnak.

Gyalogoltunk jó másfél órát az elnéptelenedett éjszakában, fölváltva cipelve a regényt, melyhez – rögtönzött előszóként – oly beható magyarázatot kaptam, hogy fölbontva a kemény táblájú irattartót, egy-egy részletet már ott egy utcalámpa fényénél megismerhettem. Még szállodám, a rue de la Sorbonne 8. előtt is egyre halasztottuk, hogy csengessek.

Fölzaklatottan azonnal belekezdtem az olvasásba. Csak azért feküdtem le, hogy erőt gyűjtsek a figyelemhez.

Sinkó Ervinnek ugyanúgy megvolt a forradalmi legendája. Bácskai volt szintén, csaknem olyanféle család gyermeke, mint Rothbart Irma. Húszévesen Kecskemétnek – s a Héjjasok tanyavilágának – parancsnoka, már akkor krisztusi elvekkel. A júniusi ellenforradalom után rábeszéli Korvin Ottót, hogy a fegyverrel harcoló másfél száz ludovikást ne haditörvényszékre bízzák, hanem az ő kezére – új lelket önt beléjük, szép szóval, mert hisz kiskorúak, s az ember alapjában jó: üdvösségképes.

Bármennyi volt bennem a figyelhetnék, s hozzá a baráti jóakarat, az olvasást olyan agy végezte, melynek hátterében zsibongnak az egyéb gondok, s így az épp előtte levő munkát csak előterével képes ellátni, felületesen.

A regény színtere az 1918–19-es évek Budapestje. Szereplője rengeteg. Sok közülük csak annak köszönheti létét, hogy egy-egy eszmét képviseljen. De engem épp a korabeli eszmék foglalkoztattak. Számomra ezek önmagukban elevenek voltak. Izgalmasan küzdöttek egymással, az angyalok testnélküliségével is valóságosan, véresen.

A könyv vége felé megjelenik Kierkegaard neve. Mint aki holmi Grál-lovagként a legerősebb fegyvert forgatja, a jövőbíró kardot.

Túlvoltam már akkor a Traité du désespoir-on? Akár közvetlenül, akár tanulmányok közvetítésével, kellően ismerni véltem a rokonszenvet keltő koppenhágai boldogtalan oly termékeny öngyötrődéseit.

Ha Rothbart Irma még most ezekből vizsgáztatna, mire jutott vajon ő is, Sinkó is az önemésztéssel?

Ha mást nem, a könyvnek ezt a részét agyamba vésően olvastam újra. Mert jövet az utcai lámpák fényénél éppen ezt a részletet lapozta elém Sinkó Ervin.

Arról faggattam ugyanis a tán hat kilométernél hosszabb éjszakai sétánkon: hogyan képzelték el ők, a magyar forradalmaknak (már érettebb) fiataljai a jövőt? Mi késztette őket annyi önzetlen, önfeláldozó, tehát csaknem romantikusan „ideális”, s ugyanakkor érdesen kegyetlen, mert véres nyomokat hagyó tettre? Mi oldatta meg velük ezt az ellentmondást?

– Maga Kecskeméten épp a későbbi tömeggyilkos Héjjas Iván családját is kihozta a halállal fenyegető csávából. Nem adta át az „ügyintézést” a kiszállt terroristáknak. De június végén, az országos tanácskongresszust megelőző pártnapon, amikor a pártszakadás már nyilvánvaló, mert Weltner a demokratikus szabadság, Kunfi pedig a humanizmus nevében az egész termet Szamuely ellen zúdítja, tapsviharban ítélik el Cserny „végzetes őrjöngését”. Ez a tüntetés igazánból Szamuely ellen irányult. Maga ekkor elsőként ugrik föl azzal, hogy „Éljen Szamuely!”, s nyit tapsot a szélsőbaloldaliak, a Kun szárnyánál még „következetesebbek” mellett.

– Akkor jött meg a hír: Kalocsánál megyékre terjedő a fölkelés. A tanácskongresszusra érkezők táskájában Korvin emberei pogromra uszító röplapokat találtak.

– S az elég egy Jaspers-tanítványnak. Helyesen. De mivel tesz különbséget Cserny és Héjjas tette közt? Hacsak erkölcs van, s nem szociológia?

A második vacsora éppoly egyszerű volt, mint az előző. Előkészítője-kimérője tán még fanyarabb-csípősebb kedvű. De most bor is volt. Vastag, „prix unit” áruházi poharakban állt előttünk.

– De hisz a levelekben tegeztük egymást – emelte föl a magáét Sinkó a káposztával föladott első darab straszburgi (debreceni) kolbász elfogyasztása után.

Rothbart Irma úgy koccintott, mint akire nem érvényes a pertu.

Később valamelyest fölengedett.

Ezt már mosolyogva hallgatta.

– Egy árva kukkot sem értettem Kierkegaard-ból!

– Én sem sokkal többet.

De összeraktuk, mit kellett – lehetett – volna értenünk.

Rothbart Mici eredetileg nyelvésznek készült, magyar–német szakosnak. Egyik évközi vakációra hazautazva valamelyik bácskai városka állomásán elakadt a vonatja. Az előttük veszteglő szerelvényből sebesülteket raktak ki. Hogy minél hamarabb végezzenek, megkérték a civil vonat utasait, segédkezzenek a hordágyak kihordásánál. Otthon a fiatal diáklány félretette a finnugor jegyzeteit, úgy eltöltötte a gyógyító hivatás. Ugyanakkor a pacifizmus: küzdeni minden vérontás, erőszakos halál ellen, a polgári halálbüntetés ellen is.

A háborúellenes mozgalomban annyi hittel vett részt, hogy életét kockáztatta, mert hisz ez halállal büntetendő cselekménynek számított.

Egy nemzedéket indított ez a szenvedélyes békevágy – az örök béke vallása – a forradalomhoz, a társadalom erőszakos átalakításának hitvallásához.

A mindenfajta emberölés, a bárminemű fegyverhasználat hirdetői szinte egyik napról a másikra röpirataikban, s ahol lehetett, nyilvános szónoklataikban a tömegek fölfegyverzését, majd a fegyverek minél hathatósabb használatát hirdették, s végül – mert a kongó szót tettel illett hitelesre tölteni – ők maguk fegyvert fogtak. S közben a lelkes igehirdetés, sőt az elszánt cselekvés szüneteiben legelmélyedtebb eszmecseréjük ennek az ellentétnek a föloldása volt. Mivel a lelki alakulásnak ezt a gyors útját közülük épp a legkülönbek tették meg, a legkülönbnek gondja lett ez a nem könnyű eszmetisztázás. Látni fogjuk, hányan forogtak életük – nem egyszer hosszú életük – végéig a történelemnek ebben az oly gyakran megnyílt nemesvadcsapda-vermében.

A végehosszatlan rue de Vaugirard-on Sinkó Ervin a testes kézirattal azért állt meg egy-egy utcai lámpánál, hogy ahhoz keressen ki némely passzust, miként akarta az ő nemzedékük annak idején ezt a parazsat és jeget használhatóan egyeztetni.

A könyv hőse magával a legműveltebb népbiztossal közli azt a köztöprengést, mely benne már lelkifurdalás: meg lehet-e kívánni egy-egy munkástól, hogy az ügy érdekében – osztálya jövendő győzelméért – teljes személyes érdekét, vagyis életét föláldozza? Nyújt-e erre elég erőt az osztályöntudat?

A népbiztos válasza nem mindennapi.

Az osztályöntudat minden elemében racionális. Önként halált vállalni azonban bármi ügyért, az emberi ész – a ráció – felől nézve: illogikus. Ilyet vállalni tehát a tudatnál több kell. – Micsoda? – Hit.

– Miféle hit? – ámult el a tanítvány.

A tragédiák hőseinek hite.

A mester az esztétikából húz ki tehát erkölcsi érveket. Nem tragédiai mű az, amely nem lépi túl az ész határát. Shakespeare színpada fölé azt az elvet lehetett volna fölírni, melyet Fichte erkölcstana vallott a filozófiának eddigi legbátrabb mondatával: Umso schlimmer für die Tatsachen. Lássanak kárt a tények! A tények vessenek magukra! Nézze meg magát a valóság.

Hogy olyan eredendően racionalista tan is termett önfeláldozó hősöket, mint a marxizmus? Nem a tudás hatására! A tudás kételyt szül, a gondolat betegre halványítja az elhatározást. A nagy példa, Hamlet, azért képtelen a tettre, mert csak tudni akar, vagyis kételkedik. A cselekvéshez hit kell. Nem vakhit persze, nem is gyermeki. Nem jutalmat váró sem, legyen az a hit bár túlvilági. Nem krisztusi hit tehát. Hanem prométheuszi? Azaz sziszüphoszi? Nekifeszülni a milliomodik kudarc után a kőnek? Ellopni a lángot, nem kíváncsiskodva, mire lesz hasznos! Ilyen hit nélkül egy ügy sem kívánhatja, hogy érte eldobjuk azt, ami minden észszerűségünk alapja, az életünket! Bár az erkölcs igazi megrágnivalója nem az, hogy magunkat megölessük-e valamiért, hanem hogy mi magunk öljünk-e.

A háború alatt a katonák utcán jártukban is hordhattak fegyvert; ha mást nem, oldalfegyvert: kardot, szuronyt, pisztolyt. Így volt ez a tanácsuralom idején is. De szaporodott, hogy egy-egy tanácskozás asztalához ülve polgári ruhás férfiak kabátjuk alól olyan derékszíjat oldtak le, melyhez beszédes függelékként katonai pisztoly tartozott. Érthető, hogy a fiatalok közt ilyenféle övet viselni egy kicsit divatként terjedt. Az elszántság jelképe volt, s ugyanakkor a hatalom köreihez való tartozásé. Akinek katonai zubbonya vagy ilyenfajta szabású kabátja volt, az kívülre kötve viselte. Nem volt ritka fiatalabb nőkön sem. Akik fiúsra nyíratták a hajukat, azokon szinte kereste a szem.

A második vacsora végén, melyet Rothbart Irma elénk tálalt, éppoly közvetlenül, mint az előző napit, eltoltuk egy kicsit székeinket az asztaltól, hogy kényelmesebben – kinyújtott lábbal -, féloldalasan az asztalra könyökölve hörpintgessük a kávét. Rothbart Irma tekintete már enyhült valamelyest irányomban. Váratlanul, nem tudom miért – hacsak nem azért, mert pillantását olyannak éreztem, mint mikor a csizmámon akadt meg a szeme –, ezt mondtam neki:

– Nem hordott maga bőrövet és revolvertáskát akkor ott, a vizsgáztató bizottság közepén?

– Revolverem nem volt.

– De valamelyik vizsgakérdés közben elhangzott Kierkegaard neve, úgy volt?

– Nem emlékszem.

– Hebbelre sem? Hogy abból mi volt a tantétel?

– Azt Ervin ma is fölmondja magának, úgy ahogy füzetbe lejegyzetelte, még az Anna-kápolna előtti szabad szemináriumon. Az isten szabad ege alatt tartott szemináriumban! A mosolygó bölcsek körakadémiáján!

Az emlék megmosolyogtatta. A Szellemtudományi Társaság fiataljai jó időben a rózsadombi Anna-kápolna előtt verődtek össze, a fűbe telepedve törökülésben. Megjelent köztük Balázs Béla is, Lukács, Mannheim.

Sinkó Ervin rákapcsolt a tréfás hangra. Behunyta a szemét, úgy recitált, ahogy a diák a könyvnélkülit hadarja.

Gyilkolni megbocsáthatatlan; mentő körülmény nélküli bűn; de elkerülhetetlenül szükséges. Úgy tilos, hogy kötelező. Vagyis tragikusan mégis erkölcsöt követ, aki tudja, hogy ölni semmi körülmények közt sem szabad.

De pillái közül azért kitekintett, hogyan hallgatom.

– Ez volt a ti hitetek?

– Nincs köze az etikához annak, aki megfut a cselekvés elől; ha az emberiség java tragikus, azaz ésszel megoldhatatlan konfliktus elé állítja.

– Ezt most mondod, vagy akkor mondtad?

– A ti jegyzetetekben nem volt benn? A történelem is kínál olyan konfliktust; amikor a cselekvést sápasztó gondolatból, a túlságos töprengésből származhat bűn: mulasztás. Méltán óvta Lenin Kautskyékat, hogy ne mérlegeljék agyon – vagyis halálra – a német proletárforradalmat. Itt még a lelkiismeret is hamletien fordul. Egy elmulasztott tett is lehet gaztett. Hebbel cselekedteti hősét, azaz hősnőjét! Judit azért beszédes példa. Egy népet mentett meg az életnek azzal, hogy ölt.

Sinkó Ervint a forradalmi idők egyik legjobb szónokának tartották. Társalgónak éppoly remek volt. Gyújtóanyagként közölt elvont gondolatokat. Rothbart Irma büszkén nézett rá. Majd elismerést váróan rám.

– Maga megölte volna Holofernészt? Tudott volna vért ontani? – kérdeztem Rothbart Irmát.

– Az akkori hitemmel igen.

– De csalárdan? Magát prostituálva? Mert ha egyszer a bűn birodalmába lépünk! Levágva azt a fejet, melyet előzően a keblei között babusgatott?

Sinkó Ervin fölnevetett:

– Ha szerelmes volt bele, az volt volna csak az igazi példa! Ha számára Nabukodonozor fővezére lett volna az egyetlen férfi!

A háziasszony forralt a primuszon még egy láboska vizet. Lefőzte vele az egyszer már fölforralt kávét, mosollyal magyarázva, hogy más nincs a háznál.

– Arra a vizsgáztatásra annak idején maga egy rézvörös hajú, magas fiatalemberrel jött be. Annak a derekán a széles bőrövén egy jókora steyer függött. Dembicz Gézának hívták. Emlékszik rá? Szájában megtorlott a szó, olyan szapora beszédű volt.

Rothbart Irma most megint a férjére nézett.

– Átment Spanyolországba – mondta az, némi szünet után; de akkor úgy, hogy ültéből fölkelt, s föl-alá járt. – Nincs róla hír, nem tudjuk, mi történt vele.

Bocsánatot kértem: – Nem tudtam, hogy ilyen fájdalmasan közel állt hozzátok.

– Hívott bennünket – mondta némi csönd után Sinkó Ervin. És ismét jó időre elhallgatott: mintha nyálát nyelte volna.

– Nemrégiben üzent Malraux – mondta megint némi várakozás után –, hogy Mici a szakmájában dolgozhatna akármelyik madridi kórházban. Ott elismernék a diplomáját.

Némi csönd után Rothbart Irma szólalt meg.

– Hogy volt voltaképpen Varjasnak az a megszöktetése?

– Maga honnan tud róla?

Ő maga készített róla följegyzést, már Moszkvában.

Lejövet csak egy metróállomásig gyalogoltunk el; a Convention lejáratánál váltunk el.

– Te beszélted rá Korvint, hogy a ludovikásokat még csak meg se tizedeljék. Elmaradt egy tett. A történelem esze minek minősítené? Mulasztásnak? Van már róla véleményed? Vagy ha nem, mikor lesz?

Szó szerint emlékszem a mondatára. Mert előzően akkorát nevetett, hogy meg is állt:

– Majd, ha örökké éltem!

Hajón mentem ki Vácra. Megállást nem ígérőn szemetelt az eső. Nem volt sok utas; még közülük is fölvitt a magány vágya a födélzetre. Ott ültem le, az egyre hűségesebb társnak bizonyult bőrkabát és kucsma sátoroltalmában; a nedvesség még otthonibban párologtatta éveik illatát. A magányt szolgálta ez is. Hetek óta nem voltam egyedül.

Zsongtak, zsibongtak fejemben a gondok. Mégpedig nemcsak közönségesek, hanem emelkedettek. Azt hittem, ha egyedül maradok velük, gondolataim megteszik azt a szívességet, hogy önszántukból valamiféle rendbe sorakoznak elém. A kéklő ég permeteg fátylat lengetett a visegrádi hegyek előtt; a Dobogókő szelíd Vezúvként füstölt.

Gondolataim nem tisztultak jobban, mint a tájak, melyek jobbról-balról elmaradtak mögöttem. Vagy mint azok a történelmi események, melyekkel ugyanúgy szemközt haladtam, pusztán azzal, hogy éltem.

Újra egy kikelet, egy időkezdés állt előttem, azaz közelgett felém: 1921 tavasza, a nevem napja volt. A tizennyolcadik évemben! Már a tizennyolcadikban! A vízválasztó csúcs, ahol, így képzeltem mindig, szembe kell néznem – önmagammal.

Ment előre küszködve, habot zubogtatva a hajó; sorakoztak fürgén hátam mögé kétoldalt az iménti, fátylasan szép látnivalók. Élveztem a puszta haladást: az erőfeszítés nélküli mozgást előre, szemben az ellenséges hullámokkal.

Az elmúlt másfél év alatt ugyancsak bőven jöttek szembe velem s vonultak mögém jobbról-balról kemény események; „történelmiek”, világtörténelmiek!

Ha egy kicsit bár azok közé a kezdő versíráshoz értők közé tartozom, akik „hisznek magukban”, máris szedhettem volna elő a ceruzát. Hogy rímek keretébe foglaljak egy költői képet: ahogy itt a nagy Dunán, akként utazom a történelem nevezetes folyamán! A hegyek vonulata, akár az események láncolata. S szemközt megyünk!

Hajón az út Vácra jóval tovább tartott, mint vasúton. De olcsóbb volt. Igen korán kellett kelni. Rengeteg időt kellett tehát pazarolni rá. A beszélőre járók és csomagosok közül igen kevesen választották.

Így hát ismerőssel sem kellett számolnom.

Tágas tájban szabadon mozogtam (a hajóval), s mégis helyhez voltam kötve; az efféle rabság kellemesen működteti az agyat, a képzeletet. Együvé voltam zárva a gondolataimmal, holmi kis menazsériaként vettek körül.

A nevezetes hajóút Párizs és Rouen között gyönyörű tájképek sorjáztatásával ringatta Flaubert ifjú hősét az élet felé. A gondos író könyvlapok hosszán át festi a szelíd halmok világát. Mert hisz azzal korszakot is fest. Jobbról-balról a láthatár alján békésen elnyúlva piheg Franciaország.

A Pest és Vác közt sorjázó tájak elgyönyörködtették a szemet. De a láthatár alján itt a történelemnek nem szelíd, hanem szörny eseményei henteregtek, s a szemlélőnek ezeket a nem látható képeket is magába kellett fogadnia. Ha másnak nem, olyan emlékképnek, amely majd idővel világosul meg.

Emlékezetesek voltak számomra ezek a hajóutak. Később is mentem egynéhányszor hajón Vácra. Mindannyiszor gondolataimat s terveimet rendezgetve úsztam a régi gyártmányú gőzösön, amely oly különösen egyesítette a rabságot és a szabadságot. Betelhetetlenül gyönyörködtem a tisztító tájban: jobbról-balról a friss füzesek és berkek valósággal a testemen úsztak át.

És az események? Ezek éppoly valóságosan húztak el két oldalamon, és nyilván tudatomban – de mit láttam akkor, ott helyben belőlük? Főleg összefüggésükből?

Megint egy francia íróval példálódzom: Stendhalt az idő tájt kezdtem lapozni, már nemcsak szórakozásból. Persze hogy nagy élmény volt nekem is az ágyúk, a rohanó szekerek és hadsorok közt hol nyeregben, hol – lova elvesztése után – gyalog törtető ifjú Fabrice del Dongo, aki maga is csak később tudja meg, hogy korának legsorsdöntőbb csatájában vett részt, a waterlooiban.

És a köröttem – köröttünk – tobzódó, világméretű csatavesztés?

Éppoly gyors láncolatban, akár az erdős hegyek és ködgörgető lapok, úgy suhantak és gomolyogtak ott el mellettem – néha ugyancsak hatalmas, színes tablókként – a népek sorsát alakító események. Még azt sem mondhatom, hogy nem csodálkoztam rájuk. S magam is csak később tudhattam meg, mi volt a stratégiájuk – a rendjük! Nem egyedül szenvedtem ebben a rövidlátásban, amelyet nagy általánosan állapíthatunk meg akár a legéberebbeknél, mint történelmi perspektívahiányt. Nem ítélhetjük el. Sőt. Aki forró szívvel-lélekkel benne él egy korszakban, annak átforrósodik elkerülhetetlenül az agya is. Hát még a pillája! Sorozatos lehűlések hosszú ideje kell, hogy épp saját sorsuk döntő erejű eseményeit, a szörnyeket főképp, higgadt tekintettel szemléljük; a tárgyilagosság tudományos szabályai szerint ábrázoljuk.

Így terítsük ki magunk elé annak a világméretű utóharcnak akkori haditérképét. S idézzük föl egy pillanatra azok alakját, akik körötte tolongtak.

 

 

A magyar anyanyelvű népegység eladdig legvégzetesebb szétdarabolásának békeszerződését – a trianonit –, amikor végre elkövetkezett, mindenki örömmel üdvözölte a lelke alján. Már azok, akik a népek ügyének intézésére szerepet kaptak, vagy erre hivatást éreztek.

Nem véve ki közülük a magyar anyanyelvűeket sem. A „törvényességért” mindaddig veszélyek közt küzdő pesti kormányrendszer ezzel kapott világelismerésű hivatalosságot. Megindulhattak, meg is indultak a nemzetközi banktárgyalások, az immár „utód”-államokban maradt magyar tulajdonosú nagybirtokok, nagyüzemek jogi és jövedelmi helyzetének szabályozása. A pesti rendszer legradikálisabb, s már emiatt külföldre szorult ellenzéke elsősorban az ellenforradalmi rezsimet ért csapásként mérlegelte ezt a már történelmi csapást; mint olyat, amitől az a rendszer most végleg összeomlik.

Mert abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ország így gazdaságilag is végzetesen életképtelen.

E Duna-menti méretű guelf-ghibellin viszály ekkori fordulópontjait néhány dátum puszta kiejtése kiáltóan érzékelteti.

A fegyveresei őrtállásával kormányzóvá ütött Horthy 1920. április 1-én költözik át a Gellért-szállóból a királyi várba. Visszaütésként a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség május 27-én teljesíti az emigráció sürgetését: minden ország szakszervezetével bojkottot mondat ki Magyarországra.

A magyar békeküldöttség halasztáskérés nélkül június 4-én írja alá Trianonban a békét. Június 20.: a szállítómunkások világbojkottja. A pesti bíróság világszenzációs látványossággal július 5-én kezdi meg a népbiztosok pörét. A szovjet Vörös Hadsereg most tör Lembergig. A még mindig megbízhatatlannak denunciált Magyarországnak most már kettős indokú bekerítésére és megbénítására sebtiben csehszlovák–jugoszláv, majd csehszlovák–román szövetségi tárgyalások indulnak; megszerkesztődik az úgynevezett kisantant.

Bécsben a Kommunisták Magyarországi Pártja végre külön emigráns folyóiratot ad ki, az egyetlent, mely élesen elítéli a békediktátumot. Megteremtődik ugyanakkor a „Vera akció”, a polgári emigráció napilapját elindító pénzalap, melybe nem jelentéktelen összegek Prágából és Belgrádból érkeznek, azzal a flastrommal, hogy „kölcsönként” (melyet majd egy nyilvánvalóan kisantantbarát pesti kormány fog visszafizetni); Károlyi rááll, hogy ő legyen a kezes.

Csupa remény és ellenremény tehát. Minden inog még. Az események hatására az elvek is cseppfolyósak. Folyhat még tinta, milyen természetű volt a radikális polgári ellenzéknek az a hiedelme, hogy Trianon lesz az a hurok, amely a valóban tántorgó bikacsökös pesti rezsimet lerántja a lábáról. Tábor és ellentábor az egész néppel azonosította magát, s mivel politikájuk teljesen a mához volt kötve, háttal fordultak az ország jövője felé.

Valószínű a baloldal vádja: ha Trianonban a Dunántúlról is le kellett volna mondani, Horthyék éppúgy aláírják. Aláírván azt a békét, melyet Károlyi nem írt alá. Éppígy valószínű azonban: ha ugyanazt a Dunántúlt a szerbek igénylik, az emigráció, mint már Pécs esetében, melléjük áll.

S ha az ország teljes fölosztását kérik tőlük? Föltéve, hogy saját uralmuknak legalább akkora területet megkapnak, mint a tihanyi félsziget, ezek is, azok is végül – kellő mérlegelés után – ráállnak. A haza nem olyan dolog, amit rá lehet bízni csak a politikusokra. A nemzeti tudat ellenőrzése nélkül. Az pedig Ady hűdéses erőlködése óta, hogy kimondja azt: Erdély, addig akadozott, mígnem teljesen elnémult.

Más-más minőségű volt eszerint az a trianoni határozat sugallta, de a mélytudatilag valószínűsített öröm, lelki alapjaiban egy eredőjű lehetett: ki-ki a maga múltbeli és eljövendő igazolását látta benne, azzal a nehezen gyógyítható vaksággal, melyet annyi esetben okoz már kisfokú erkölcsi vitaminhiány.

Minderről Dembiczcel tudtam legtanulékonyabban beszélni. Hozta válogatás nélkül – a tárgyilagosság hűvösségével – az anyagot. De kínálta hozzá azonnal a rostát is.

Ellenségem ellensége szükségszerűen a barátom: ez a szemlélőpont is okozhat legalább átmeneti farkasvakságot. De nem árt tán – a pör oly óriási arányú lévén – fölidézni más hagyományos magyarázatát sem. A gyűlölet és megvetés mérlegjátékát.

Ezt nemcsak a hagyomány tanítja. A bűntettek elkövetésének oknyomozó lélektana annak idején (amikor én ifjan több időt szentelhettem neki) például a gyilkosság közvetlen kipattanó szikráját a sűrűsödő gyűlölet egyféle rövidzárlatával magyarázta. Ez akár az előre megfontolt ölésben fölfedezhető volt. Az utolsó pillanatban a tudat – ez a meghatározás – elvakul, „eszét veszti”. Nincs erkölcspróbálóbb történeti korszak, mint amikor a gyűlölet elszabadul, sőt tüzesítést kap. Le Bon szociálpszichológiája inkább lektűr, mint tudomány. De tetszetős képe, hogy a tömeg szemmértéke s így ítélőképessége a gyermekekével egytörvényű, nemegyszer elgondolkodtat. Valahányszor a tömegeket tudatosan túl primitív, gyermekeknek való izgató anyaggal táplálják. Ez történt világméretben az első világháború kezdetén, történelmileg eladdig páratlanul. Mert hisz alig-alig megállíthatóan.

 

 

Dembicz megnyugtatott.

Inkább fölényes, féloldalas mosolyaival, mintsem érveivel. Meg ahogy vízszintesen és ugyanúgy féloldalasan lelegyintett: megvetően maga mögé vetett még hatalmasan gyászos eseményt is.

Minél rosszabb, annál jobb!

Mert annál hamarabb jóra fordul! Ha nem is a világ, de egy-egy szomorú ténysorozat.

Azok közé a kevesek közé tartozott, akik Hegelt magából Hegelből ismerték. Ha ő kimondta, hogy dialektika: bennem a szent figyelem csöndjét teremtette.

A bármily bősz eseményeknek, de az eszük vesztett imperialistáknak pedig végül a dialektikával lesz dolguk! A történelem könyörtelen dialektikájával!

Dembicz nem hitte, hogy ez a Dialektika egyik napról a másikra a maga Szent György-i pallosával levágja a Sárkány minden fejét.

Fölényét ez növelte; a féloldalas elhessentéseinek biztosságát.

Az események folyama fölött hitte magát Dembicz Géza. Valamiféle magas kőhídon, melynek bazaltszilárd pilléreit hasztalan csapdossák bármily vad lökésű hullámok.

Magáról az őrjöngő folyóról az volt a nem kevésbé lefitymáló véleménye, hogy szigorúan kiszabott mederben tajtékzik; kezdve a rég földerített forrásvidékétől egész az előrelátható deltájáig! Mégoly szeszélyes áradásait, apadásait is szabályok határozzák meg: már-már a természeti törvényeknél erősebb gazdasági szükségletek. Azokra érdemes csak gondolatot pazarolni; ám csak olyan mértékben, amilyenben a mi cselekvésünk is szükséglet lesz! De addig – csak látvány, ami folyik.

Szerettem volna elsajátítani ezt a szemléletet. Időről időre magamévá tettem. Hellyel-közzel még Dembicz világlekezelő – színészies – kézmozdulatait is.

Ott buktam meg a rám-rám ragadó szereppel, ahova legtöbb vigaszt akartam vinni, Cecén. Anyám öccse föl-fölemelte szemét a sakkfigurákról. Gondolhatta, nem a saját agyam termelte eszméket mondom; nyilván ezért szitálgatta-szűrögette oly hosszasan fejében őket. Másfél év óta nem mozdult ki a faluból.

Szerettem volna nemcsak gondolataikkal, hanem személyükben is szembesíteni ezt a két, egymástól oly különböző, de valamiképp mégis egymáshoz illő – rám egyformán ható – „betűértőt”.

Megfordult a fejemben, leviszem egyszer Dembiczet olyan környezetbe, ahol mindenki tudja, mikor vetik a mákot: milyen a „talajmenti élet”, ahogy ő (nem lebecsülően) emlegette.

Nagybátyám meghallgatta a reményeket, melyeket a Pécs–Baranyai Köztársaság kikiáltásához fűztem: ha a Balatonig kiterjedhet, még mi is beleesünk! Medinán töltött esztendei alatt nagyon összebarátkozott az ottani szerbekkel; a pópa lányával mendemondákra okot adó érzelmi kapcsolatba került. Volt súlya tehát, mikor az egyik bábut ezzel tette le: a valamirevaló szerbek szemében még lejjebb esünk. Híre terjedt, hogy a még mindig megfékezhetetlen fehér különítményesek betörnek az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarországra, népszavazást akarnak kikényszeríteni. A háború alatt elegendő fronton szolgált ahhoz, hogy képe legyen a széthullt Monarchia népeinek tényleges haderejéről, harci hangulatáról. Így még stratégiailag sem tartotta lehetetlennek, hogy ha Károlyi a sok képessége és esélye mellé még egy Kemál pasa alkatát kapja: teremthetett volna olyan egységet, amely más területeken is kiküzd valamiféle népszavazást.

Esztike testvérbátyja sárbogárdi volt, állomásfőnök. Pályafelügyelet ürügyén be-beállított Cecére, hozogatta a többi Babayt, a velük rokon Zarubayakat, Szarkákat. Megkedvelték a sógort, vonták volna a vadászataikba. Toborzott volna még messzibb körű beszélő társaságot a maga feketehajú, antracitszemű atyafiságából az ifjú Kállay Lajosné. Ráeszmélt s elég hamar, hogy férje köré gondolkodásban hozzá hasonlókat szekereztessen össze a névnapi vacsorákra. Akadt volna a Séd–Sárvíz közben is nemcsak négy-öt összehajló magyar. De a „miért is, miért is, miért is?” – már annyi volt, hogy sóhajtásra sem adott kedvet. Folyt hát a társas ivászat. De nagybátyám nem szerette már a bort sem.

Anyám öccse tökéletesen olvasott németül. Első gimnazista éveit Gyönkön cseregyerekként töltötte egy olyan német ács családjában, ahol még valamicske könyvtár is volt.

Dembicz hóna alól egyszer egy vaskos német könyvet emeltem ki: a pedagógiai forradalomról. Azon frissiben hozta Bécsből. Kölcsönkértem, levittem Cecére. Azon fölvágatlanul leltem a következő látogatásomkor. Megszoktam, hogy valahányszor az alsóvégi kiskapun benyitok, azt füleljem, honnan hallatszik fűrészelés: a színből-e vagy a (télen melegebb) fáskamrából. Alig volt eset (akár alkonyodás után), hogy a konyhában foglalatoskodó Esztikétől ne ezt a választ kapjam: igen, fűrészel. Szívességből ipának, szomszédjának fűrészelt. Szekszárdon a régi barátai föl akarták éleszteni a selyemhernyó-tenyésztést. Írtak neki, megbeszélésre hívták: hisz értette az olasz könyveket is. Azt válaszolta, hogy már nincs ideje, a házi teendők miatt.

Hogy Dembicz gondolatai közt eléggé eligazodtam, azt nem kis részben a váci hajóutaknak köszönhettem. Így tudtam úgy-ahogy tájékozódni azoknak a bécsi barátainak az eszmealakulásaiban, akikkel ő oly csüggedetlenül folytatta innen Pestről árnyékbokszoló vitáit.

Rendszerint a hajóútra maradt némi idevágó olvasás is. Varjas (és új cellatársai) szomjasan várták a külföldi híreket; nem kevésbé a kint folyó elvi disputákról az akár tudományos beszámolókat. Az indulás előestéjére Dembicz végül csak a kezembe nyomta az ígért anyagot. Ha frissiben olvastam el, azon frissiben tudtam elmondani, mintegy leckeként fölmondani, hamarosan rátérek, hogy milyen körülmények között.

Magyarországról kitiltott illegális kiadványok voltak. Leltem jó helyet, hova rejtsem őket, amíg a fogházépületben – azaz később már a fogház külső területén – vagyok. Eljutott egyszer hozzám az Humanité három száma. Nekifeküdtem a franciának, éjszakán át szótároztam a politikai és mozgalmi kifejezéseket.

Az olvasmányok jó része az eseményeket festegette és magyarázta.

Láncolatuk változatlanul olyan távoli ködben lebegett, akár azok a börzsönyi és pilisi hegyek, melyek közt az erőlködve pöfögő hajó vitt. A közvetlenül mellettünk folyó történelmi tényeket ezek a lapok hol tomboló átkozódással, hol kifürkészhetetlenül magas (érthetetlenül hűvös) nézőpontból tárták az olvasó elé. Minél közelebbről tapasztalta (és szenvedte meg) őket az ember, annál szédültebben támolygott a maga waterlooi csataterén. Van már róla hadtörténetileg hiteles harcmozgási térkép: tárgyilagosan távlati beszámoló? Már a levertek, a menekülők okulására, utólagos megnyugtatására, hogy minden úgy volt elkerülhetetlen és – tragédiaként akár – szükségszerű?

 

 

Könnyű dolguk volt tehát azoknak a területhabzsoló térképszabdalóknak, akik már-már eszelős ceruzahúzásaikkal Közép-Európa eladdig egyik legszívósabb néptestét szabad – mert hisz senki által nem védett, vagy védeni rosszul próbált – zsákmánynak tekintették. S akik ezt a szabdalást az áldozat állandó becsmérlésével, majd sikereik arányában annak elég alacsonyrendű nevetségessé tételével végezték – még a diplomáciai jegyzékekben is.

A napi sajtó a tömegek irányában teljesítette mesterien hivatásának azt a részét, amit a francia szaknyelv oly érzékletesen „bourrage de crâne”-nak, agygyömöszölésnek nevez. Folyt a sulykok sportverseny méretű elhajigálása még az igényes külsejű sajtótermékekben, az irodalmi, sőt tudományos folyóiratukban éppúgy. Alig adva valamit a tárgyilagosságra, még a látszat kedvéért sem.

A történetírás és a lélekvizsgálás okfejtése egyként hűvös fogalmazást kíván. A fentieknek immár tüzetes ismeretében szoktassa vajon tollát továbbra is az író ehhez a tárgyilagosnak hirdetett hűvösséghez? Szorítsa tehát hátra a valóságnak azokat a kifejezési formáit, melyeket épp e tudományokkal való ismerkedésének elején sajátítgatott el, valahányszor jó szerencséje elvezette a barátai által szerkesztett egykori Surréalisme au Service de la Revolution szerkesztőségi megbeszéléseire? Fontolást kíván. Az Aragan–Eluard-i stílus gyakorlata szerint semmi nem reccsenti elő úgy a valóságot a szenteskedés felülete alól, mint a helyénvaló szentségtörés. Semmi nem időszerűsít úgy egy klasszikus történelmi tablót, mintha Picasso újrafesti, bár csak néhány ecsetvonással.

Groteszkségükkel bármily agymozgatók mindazok a most már nemcsak napvilágra, hanem műtői reflektorok fényébe került körülmények – érvek és szempontok –, melyek Trianont előkészítették, kimerítően hosszú volna csak vázlatot nyújtani róluk. Nos, kettőt mégis, a helyzetábrázolók két klasszikus rajzhalandzsáját.

Az egyik stratégiai: Európa csak úgy tudja visszaverni a (lovasságával már akkor) gyors mozgású Vörös Hadsereget, ha gyors hadianyag-szállításra Románia megkapja a Szatmár–Nagyvárad–Arad vasútvonalat, a nyílegyenes cseh–jugoszláv összeköttetést. Ha a vasútvonal annak idején nem oda épül, mind a város, és velük az irodalmilag külön is sajnált Szalonta tán ideát marad.

Bár az a másik babona, hogy a folyók torkolatvidékére jogot tarthat az az ország, ahol azok erednek, s így a szemnyugtató határ a Tisza volna; de ez csak északon érvényesült, Beneš többszöri szorgalmazására. Azt ő is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Garamot, Nyitrát, Vágot országhatár vágja át, mielőtt a Dunához ér. Az ő tekintete különben Vácig kívánta volna a határt: a Duna ott amúgy is délnek fordul.

Mindezt, a látványnak cáfolhatatlanul keserves humorú valóságot úgy-ahogy mégis tárgyilagosan – beletörődően – ábrázolni? Az állapotában megszilárdult ellenforradalom nem késett vállalni a nemzeti panaszt. A harsány nacionalizmus szógépezetét kapcsolta be. Ez elég kongó, majd később nem egy lejtésében hamis hangon keltette a szenvedélyeket. A határon túl maradt-rekedt tömegek anyagi és erkölcsi megnyomorítását dobolta, miközben az uralma alatt maradt tömegeket éppoly mélyre taposta. Az ellenzék, mint láttuk, meg sem kísérelte, hogy tárgyilagosan bemutassa, mi ment végbe, s miként, a trianoni asztaloknál. S mi azokból vállalható. Az erkölcs és a népérdek védelmében.

S a pártatlannak tekinthető külföldiek? A nyugati szellemnek elfogulatlan, az igaz hírközlésre annyiszor fölesküdött hang- és véleményadói? A magyar érvek szónoka az öreg Apponyi volt. A rajzolók még fölfigyeltek rá: hosszú szakálla remek karikatúrát kínált. Teljesítményére, hogy beszédét a francia után angolul is ő mondta el, ez röppent föl: a tolmácsok kenyerére pályázik.

A magyar delegációt a torzrajzok a Feszty-körkép honfogialóinak kacagányaiba öltöztették. A görbe kardos, sarkantyús, szőrmekucsmás diplomaták a francia parketten! A magyar érvek éppily ábrázolást kaptak. Mi egyensúlyozhatta a közröhejt, amely egy lehetetlen helyzet lehetetlen alakjait eleve fogadta? Mi ellensúlyozhatná, akár ma? Tán ha a nevetésre fakasztó bábuk körhintáját megpörgetnénk egy kicsit úgy, hogy minden figura szem elé kerüljön?

A nyugati szellemnek egy-egy kitűnő képviselője mégiscsak ott álldogált s járdogált a termekben s a folyosókon. Közülük egy a megfigyelőképességével, tényrögzítő tollával világirodalmi rangjához, s egyben a legjobbak hódolatához még Nobel-díjat is kapott. A Duna menti viszályokról vajmi keveset tudhatott. Tekinthetjük hát mégis tárgyilagos tanúnak? Benyomásait rögzítette.

Pusztán a páros mérlegelés céljából vessünk pillantást többszöri beszámolójának néhány sorára. Ernest Hemingway mondatait olvassuk: „Mire ezek a beszélők befejezték a szót és a békeszerződések alá voltak írva, kiderült, hogy Romániának odaadtak minden világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol akármelyik román.” Ő, Az öreg halász későbbi szerzője veszélyesnek tartja ezt a területi mohóságot, noha: „Mária királynő, aki elsőrendű bridzsjátékos, másodrendű költőnő, és egészen magas fokú bogozója az európai politika szálainak, s aki egymaga több kendőzőszert fogyaszt, mint a többi királyi család tagjai együttvéve, minden erőfeszítést megpróbál, hogy olyan európai szövetséget hozzon létre, ami majd megakadályozza ezt a fenyegető széthullást.” Megemlékezik a királynő férjéről is, mert eközben: „Ferdinánd király olyan gondterhelt ábrázatú, mint aki a választékos bajor-württembergi pofaszakálla mögé rejti a valódi arckifejezését.”

Az író szerint van ok az aggodalomra, mert királyi uralmuk oszlopa, a hadsereg különös képet nyújt; ezt Hemingway így írja le: „…tisztjeik ajakrúzst és arcpirosítót használnak, és fűzőt viselnek. Ez nem túlzás. A magam két szemével láttam egy kávéházban román tiszteket, gyalogos tiszteket, a szájukat rúzsozni. Láttam lovas tiszteket rózsaszínre rizsporozva, mint zenés színpadon a férfikórus. A fűzőre nem mernék esküt tenni. A látszat megtéveszti az embert.” De ne citáljunk többet – mert hisz ez a világ letűnt – mindezekből az ízlést borzoló mondatokból. Azokból sem, amelyek kedvezőtlen megvilágításba egész uralkodó osztályokat helyeznek, önszépítésüket és tetszeni vágyásukat, s így még múltjuk ábrázolási módját is ilyen görögösnek minősítve.

Károlyi jóval később, amikor ráeszmél a magyarellenes indulatok féktelenségére, méltán veti föl (akkor még csak önmagának): de hát miért nem darabolták föl teljesen az országot? Valóban, miért nem valósult meg az a másik terv, amelynek elmaradását a kisantant némely megálmodói újra s újra megsirattak: hogy Magyarországot nyugat felől is gúzsba kössék, közös cseh–jugoszláv határt teremtve ott is? A legtöbb – s legizzóbb – gyűlölet motorja a félelem. A torz humorú látványok közt díszkeretet érdemel, ha négyen-öten azon tüsténkednek, hogy csuklóján, bokáján, térdén, derekán egy vérző hullát kötözzenek meg, szájába pecket erőszakolva. Szoríthatták pedig ez esetben akár csonttörésig a hurkot, azzal a logikával: ha Bugyonnij az ország területére ér, ez a magatehetetlen tetem szökik majd melléje a világforradalom veszélyesen izmos bajnokaként! A magyar nép hullakábultan hevert a földön; nem öntudatnak, ösztönnek sem adhatta jelét. Tán legjelesebb történetszemlélőnk ezt a képet vetítette föl a helyzetről: mint mikor gyerekek lekváros bödönre szabadulnak, s addig tömik magukat, míg csömört nem kapnak, és meg nem röstellik az összemaszatolt képüket, nem egymás előtt, hanem, hátha mégis odanéz a világ. Magyarországot az emberiség szemében egy pacsirta, egy egér nem védte, még csak riadt fölröppenésével, elszaladásával sem.

Hogy minden visszafizetésnek fogható s fogandó föl, az csak azok nyelvén tehetett érv, akik sem a történelemmagyarázat, sem a lélekvizsgálás mélyebb járataiba nem bocsátkoztak. Hogy nem hatás-visszahatásról van szó, nem valamiféle ingalengésről, arra a bizonyíték, hogy ez a fölgyűlt szenvedély hatvan év után sem csitult: a visszahatás, a visszalengés növekvően egyirányú; a tisztázatlan indulat kielégítetlen, hasonlóan mindenféle genocídium pszichózisához. Ennek meg az a törvénye, hogy a félelem szülte gyűlölet nem nyerhet kielégülést utolsó áldozata utolsó csöpp vérétől sem. Hitler azért volt oly vitéz a zsidókkal szemben, mert rettegett tőlük. Az „értsük meg”-féle érvelés tehát (hogy legyen mégis nyugalom és csönd) a földre tepert áldozat ez esetében sem a halálos, hanem különös tapintatosságból csupán a kéjes hörgést akarja nem hallhatóvá tenni.

Túlzás lenne egy nép bármily éles politikai kettéhasadásából holmi nemzeti tudathasadásra következtetni. Az a viselkedés mégis, amelybe az Adyék eszmehagyományát vállaló magyar ellenzék szorult, mélységesen megzavarta ezeken az alapokon mozgó – új harcba sorakozó – nemzedék eszmei alakulását. Mintha aközt kellett volna választania – amit Ady és Babits s velük a Nyugat és a Huszadik Század „legkiműveltebb fői” oly szilárdan egyesítettek magukban –, hogy európai vagy magyar voltukhoz legyenek-e hűségesek. A polgári külső s belső emigráció már megoldhatatlan példát adott. Visszaszerezni kormányzási uralmát a környező államok kormányainak segítségével – önmagában már a nemzeti erőről való lemondás útja lehetett. A környező államok egyik-másikáról (s olykor-olykor) föl lehet tenni, hogy a magyar nép társadalmi előrejutását támogatja, segíti. Mialatt azonban nemzetileg oly pusztítóan gáncsolja, gyöngíti?

Túlzás lenne ennek az ellenzéknek magatartását az egyénre érvényes lelki működés szabályaival világítgatni. Noha a hangadók itt is megkülönböztethetően egyének voltak; itt-ott még egyéniségek is.

Nemigen szállhattak vitába leendőnek elképzelt szövetségeseiknek azzal a szemléletével, amely a magyarság gúzsba kötését világszerte azzal indokolta: bűnösnek kijáró intézkedés.

A gyermeknevelésnek is vannak született eszelősei. Ezeknek ábrázolást kívánó példamintái azok, akik az igazságtalan megtérdepeltetés miatt szipogó gyermeket pofozással akarják elnémítani. S ha nem megy: „most legalább lesz okod a bömbölésre!”

Idegfeszültségi állapotában a magyar polgári ellenzék bele-beleesett ebbe a nevelési hibába. Bele a nem polgáriak némely szárnya hasonlóképp.

Ady legtorokszorítóbb jóslatú verse a magyar nép olyan arányú hontalanná válásáról beszél, aminő a zsidó népet sújtotta. Mert „népét Hadúr is szétszórja”. Nem, az ő megűzése még végzetesebb lesz, még szétkorbácsolóbb. Mert „a templomot sem építettük föl”. Vagyis a lélek szerinti egységet. Ezt minden nép számára a szellemi élet végzi. A magyar szellemi élet – a tudatalakító – Ady halála után, a nép legsúlyosabb megpróbáltatása idején nem felelt meg hivatásának.

Későbbi megvilágosodásra így suhantak el mellettem a tablók azokon a már nem tudom, hányszor megtett hajóutakon. A korszak annyi ifjú hősével, majd áldozatával egyetemben így dobálództam a félig sem értett és az oly sokszor egészen félreértett események közt, mert azért hoztak azok bőven veszélyt is.

 

 

Gyerekjátéknak tetszett – mikor szükséges lett –, hogy Varjassal Vácott akár órákat együtt tölthessek. Akár naponta, akár meghitt beszélgetésben.

A mezőgazdasági munkára rendelt rabokat szigorú fegyveres kíséret vezette ki a fogház kertészetébe. Akkoriban mindig a kora déli zupa után, ha jó idő jött, ha rossz. A legzordabb intézkedés az volt, hogy a fogházkapun kisorjáztatott rabokat megszámlálták. Éppily tüzetesen vették számba őket kint a kertészetben a visszaindításuk előtt.

A szigor lazult, mihelyt a csoport elhagyta a várost. Az őrök szemmel tartották, hogy a foglyok sorából senki ne lépjen ki. De el-elnézték, hogy a már néptelen dűlőúton a rabokat bárki üdvözölhesse, egy-két percig akár szóval tartsa, hozzájuk csatlakozzék. Nem sok csomag cigaretta kellett, hogy egy-egy őr egy-egy hozzátartozónak hosszabb együtt lépegetést engedett.

Varjas, mihelyt meglátott, a menet szélére lépett. A kertkapunál falusi napszámosok, iparosok is várakoztak a bebocsátásra. A kétféle csoport már itt összetorlódott. Az emberek ismerték, köszöntötték egymást. Varjas mellé furakodtam, helyet adott a sorukban.

A kijutás fogása – és kényelmetlensége –, hogy meg kellett várnom, amíg a munkacsoport és az őrség vissza nem tér, üresen nem hagyja a terepet. Egyetlen kockázat: s ha nem egyezik a létszám? Akkor átkutatják a bokrokat, az én kezdetleges rejtezőhelyemmel együtt. A területet övező kerítés nem volt akadály egy fiatal, a katonai sorozásra megfelelően izmosodó testnek. A foglyok visszakísérése után a kerítés őrszemeit is bevonták.

Varjas vidám volt itt a szabad ég alatt. Csoda esett még a szomorú csókaszemével is, ott a rezgő szemüvege alatt; nem győzte kapkodni s nyelni (a gyors hunyorgatásaival) a napfényt a zöldellő lombokról. Azt hittem, a friss levegő, a másféle környezet újította meg.

Megújulásának igazi forrása: ragyogó kedvű s szellemű cellatársat kapott. Még matematikai tudásban is olyan partnert, hogy rossz óráikban az éjszakákon át sakkozni tudtak, tábla nélkül, a sötétben.

Új cellatársa külsőre merő ellentéte volt. Karcsú, fürge, olyan vékony csípővel s olyan triangulumian széles vállal, amilyen az egyiptomi reliefek harcosaié; s olyan arcéllel.

Mauthner István gépészménök volt, a Műegyetemnek abból az évjáratából, amely az atomfizikának világhírességű magyar tudósokat nevelt; egy rajzasztalnál ült Szilárd Leóval; másokkal az egyetemi versenycsónak gurulópadján, mert sportolónak éppoly kitűnő volt. Életkorban Varjasnak így ugyancsak öccse lehetett volna; életrevalóságban, elhatározás dolgában a tapasztalt idősebb testvér módjára irányítgatta már akkor, amikor én megismertem ott, a kertészet üvegháza mögött.

Mauthner István műve volt, hogy rögtön félrehúzódhattunk.

Életfogytiglanos volt, az utolsó órában kapott kegyelemből. Abban az ügyben ítélték bitófára, amelyben a két Vadas testvért halálra kínozták. Bécsből jöttek haza, hogy a már siralomházban őrzött Korvin Ottót kiszabadítsák, külföldre szöktessék; fegyverük volt, s kilencezer dolláruk. A pénz miatt buktak le; azt akarta megkaparintani, aki elárulta őket a hírhedt Csuvara.

Amikor Mauthner engem jóindulatába fogadott (képességeivel engem hasonlóképp rögtön elkápráztatva), akkor Varjas már megemlítette neki a mi kezdeti tervünket az ő kiszabadítására. Mauthner ezeket egyáltalán nem tartotta diákosnak.

Forgatott ő is ilyesmit a csillapíthatatlan képzeletében. Nem a rabok szokásos álmodozásai vonalán. Már készítgette, hogyan használhatja ezúttal a szakmája fegyvereit.

Lángelméjű iskolatársainak kísérleteit melegítette föl, s alkalmazta célja megközelítésére. Rendkívüli találékonysággal.

Ráérezve a fogházigazgató érdeklődő természetére, fokozatosan olyan engedélyt kért: folytathassa itt arra irányuló elektroenergetikai számításait, majd kutatásait, hogy pusztán mágneses kisugárzással nagy távolságból robbanthasson dinamitot és puskaport. A találmány korszakalkotónak ígérkezett: minden csöpp dinamit és puskapor, minden ágyúban és lőfegyverben tíz, száz, de tán tízezer méter távolságban fölrobban egy gombnyomásra, innen Pestről, azaz Vácról. Új harci föltételek elé állítva az egész hadászatot. Az egész világon.

A bemutatott kísérletekben a zsenialitás az volt, ahogy a villogó elméjű ifjú gépészmérnök el tudta hitetni, hogy az akkor még kisebb távolságra elhelyezett gyűszűnyi robbanóanyag pusztán az ő kis készülékének sugárlövellésére gyullad meg.

Én magam ezt a Mauthner voltaképpeni céljában mellékes körülményt csak évek múlva tudtam meg.

A remek előadóképességű, megnyerő külsejű mérnök olyan iramban munkált rajzban, majd gyakorlatilag a kísérlet részletein, hogy aki csak negyedórát hallgatta, beleszédült. A kísérletek során nem lehetett nélkülözni a Műegyetem laboratóriumi berendezését. Terepet kellett kiszemelni a nagyobb távolságú próbákra. Mindezt egy Szende nevű, ugyancsak súlyosan elítélt matematikus igénybevételével. Ezt a matematikust később Varjas helyettesítette.

A részletezés itt tán elmaradhat. Mauthner István első, ekként sikeres kísérlete magának a fogházigazgatónak jelenlétében folyt le a kertészet kaszálóján. A kaszáló túlsó oldalán egy kis vakondtúrás a levegőbe röpült. Aztán a Duna kellős közepén egy kis tutaj. Már katonai szakértő jelenlétében.

Mauthner István akkor állhatott ki a kerti munkából, amikor akart: amikor az a fontosabb föladata úgy kívánta. Órákig üldögélhetett Varjassal a számítgatásokba, vázlatrajzokba merülve.

Szerencsés eredménnyel végződött a műegyetemi kísérlet is: kiengedték; igaz, két fegyőr kíséretével, de bilincselés nélkül. Szakmabeli professzorokkal tanácskozott, míg az őrök a folyosón ültek, elfogadva a számukra kiküldött szivart és üveg sört. Az egyik tudós tanársegéd tisztelte meg őket, nem illett volna visszautasítani.

A terv elég egyszerű láncolatán a következő szem az volt: találni olyan ürügyet, hogy Mauthnerrel együtt engedjék ki ilyen tudományos célra egyszer Varjast is. Lehetőleg a saját matematikai könyvei, jegyzetei közé, a saját könyvtárába.

Ezt a tekintetével is lenyűgöző képességű Mauthner annyira elérhetőnek látta, hogy már az ezt követő teendők tervét készítgette: miként hagyhatja el két rab minél gyorsabban és biztonságosabban az országot.

Evégett volt szükséges, hogy hármasban össze-összeüljünk megbeszélni a körülményeket és lehetőségeket.

Menetrend kellett; térkép a határsávnak arról a területéről, ahol az átjutás akkor legmegfelelőbbnek mutatkozott; és igazolványok és turistaruha. Ezt az utóbbi kettőt Mauthner ötletesen egymásba kapcsolta.

Turistaigazolványt kell nyomatni. Tenyérnyi kartonlap is megfelel erre. Valódi fényképet bele. Valódi körpecséttel. Volt mit fontolgatnom hazatérő hajóutaimon. Szerencsére apróbb betűszedési munkát bármelyik kis nyomda elvállal, ilyen pecsétet bármelyik vésnök elkészít.

Megérdeklődtem ezt is, azt is. Az igazolvány elkészítésére az első kis nyomda főnöke igent mondott; mindössze két segéddel dolgozott a Csengery utcai pincehelyiségben. Annyira nem csodálkozott, hogy egyelőre csak száz darabot kell majd szállítani, hogy takarékosságból majdnem csak ötvenre kértem árajánlatot. Akadt vésnök is.

Az igazolvány és a pecsét alakját, szövegét teljes komótossággal törökülésben ülve, az üvegház mögötti orgonabokrok alatt beszéltük meg. Mauthner még skiccet is készített. Az összehajtható kartonlap külső oldalán az országcímer (az angyalokkal, mert a nyomdának van ilyenre is kliséje), alatta ez a szöveg:

Gyopár

M. Kir. Belügymin: Tisztv. Turista és Tájvizsgáló Club

A felső sarokba a tüzetes Mauthner István jónak látta, ha lehetséges, színessel a közismert jelmondatot: Mens sana in corpore sano – Horatius.

Oda is írta, rajzolta inkább, tetszetősen elrendezve.

– Juvenalis írta – szólalt meg Varjasban a tanár, s ezen mindhárman jót nevettünk. A helyzet komikusságának hatására kapta meg a mottó a híres citátum teljes hexametersorát: Orandum est ut sit mens sana in corpore sano.

– Így még imponálóbb lesz! – emelte szépen ívelt szemöldökét Mauthner.

Jókedvűen, a siker előlegül kapott elégedettségével tettem el a tervezetet. S vele azt a géppel megírandó levelet, melyben Magyar Károly és Vajda Ferenc urak fölkéretnek, hogy a Börzsöny-hegyvidék területén a minisztérium T. E./c osztálya megbízásából csoportos sátorozásra alkalmas helyet keressenek és készíttessenek.

Varjasnak volt olyan fényképe a régebbiek között, amelyet be lehet majd ragasztani az igazolványába. Mauthner írt néhány sort a szülei számára, engedjenek válogatni az ő fényképei között.

Már másnap az ajtóhoz csengettem egy kis cselédlányt a Rottenbiller utcai lakásból.

Falra akasztott és falhoz támasztott festményekkel teli szobákba bejónapotozva leltem meg Mauthner igen öreg apját. Képkereskedő volt; szakmányban festett képeket közvetített. A keret nélküli vásznakon ugyanaz a jó alakú Jézus merengett Jeruzsálem holdsütötte, lapos tetejű házain. Másutt több példányban ugyanaz a kisdedes Mária bájos és oly friss ragyogású mosollyal, hogy még szaglott róla az olaj.

A bácsi sehogy sem akarta megérteni, hogy mit akarok. Az éppoly öregesen tipegő felesége még kevésbé. Behívtak egy fiatal lányt, akinek az arcából a visszatükröző, nagy lencséjű szemüvege miatt szinte semmit sem láttam. Nem készítettem ürügyet, hogy mi végre kellene nekem Mauthner fényképei közt válogatnom, s ezért megmondtam: nemrég beszéltem vele a börtönben. A lány elvezetett, ezúttal pamutgombolyaggal játszó cicák friss festményei közt, egy következő szobába.

Fiatal nő fogadott, túl elegáns, főleg otthoni tartózkodásra, abban a környezetben.

Idegenül – hovatovább gyanakodva – nézett rám. Azonnal ráismertem. Az a járásával is fokozott választékosságot mutató nő volt, aki Vácott a csomagosok vonatának első osztályú kocsijából lépett ki, s tőlünk, azt éreztük, tüntetőleg elkülönülve ment végig a peronon, s keresett magának bérkocsit az állomás előtt.

 

 

A nyomdában két mintát is készítettek az igazolványról. Maga a főnök szedte ki: beleszeretett a megtervezésébe. A corpore és a sano nagyobb betűtípust kapott, ellentétük s mégis összetartozásuk kiemelésére. Elkészült időre a körpecsét is. Ütöttem néhány mintát a pecsétről a nyomtatványokra. Vittem Vácra, megmutatni, megfelelnek-e.

Még egyszerűbb volt már bejutnom a kertgazdaságba. Biztonságosabbnak tetszett már a menet kiérkezése előtt bejutnom az addig csaknem néptelen gyümölcsösbe. Addig a drótkerítés hosszában sem sétált őr. A drót alján rókák is feszítettek maguknak bejáratot (rengeteg volt belőlük akkor azon a környéken, puskázták őket az őrszemélyzet altisztjei is).

Gyümölcstolvajnak minősülök, vagy kíváncsiskodó kirándulónak, ha esetleg ott lepnek. Ez volt a legsúlyosabb kockázat. Kilétem kellő fedezéséül levéltárcámban megfelelő hitelű dombóvári, megyeszékhelyi irat.

Volt már nekünk is valóságos vadvackunk a gyümölcsös sövénysarkában.

Átadtam a próbanyomatokat. Mauthnerban rekedt annyi humor és játékosság: még javított is a betűtípuson. A siker előlegéül élvezte, hogy a nyomdafőnök teljesen tüdőre szívta: a minisztérium valami szervétől nyert munkát – mit kaphat még ennek folytatásául!

Odáig terjedt a biztonságérzet, hogy még egy német nyelvű filozófiai–pszichológiai folyóiratot is magammal vittem; Dembicz révén jött Bécsből – tán Fogarasitól; terjedelmes tanulmányt közölt a fogolyélet klausztrofóbiájáról.

Varjas óvatos volt. Nem kívánta magánál tartani a gót betűs fedelű Monatschriftet. Vaskos volt, és ha meglelik nála, hogyan került hozzá? A fogházi könyvcenzúra megkerülésével? Ott helyben kezdte olvasni, úgy belemerülve, mintha az Akadémia olvasótermében igazgatná s törölgetné hozzá a szemüvegét.

Ekkor dörrent el az első lövés.

A frontot járt Mauthner szerint: vadászpuska. Rókát lőnek tehát? Megint? De hol? Kint a határban a parasztok?

A második dörrenésre Mauthner is elbizonytalanodott.

Fölkelt, elmentek. Egy darabon kétrét görnyedve a sövény mellett. Aztán fölegyenesedve, a sövényhez dűlő kerti úton pedig már vállra vetve a kapákat.

Zsebre gyűrtem a gót betűs folyóiratot, s hosszantában begurítottam magam a sövény alá.

Ilyenkor az emberi fül a Diesel-motor pöffenéseit is fegyverropogásnak hallja.

De valóban: csónak csak a Dunán?

Ráadásul az ég is dörögni kezdett. Kékre zsúfolódott felhők ontották egyelőre csak a villámokat.

Tisztáztam magamban, mi legyen mégis a mondandóm. Az éhező gyümölcstolvajt nem valószínűsíti a külsőm. Még kevésbé személyi papírjaim. A kíváncsiskodó természetbarát tehát? S ha mégsem enged el az őrség, hanem bevisznek? Hova is? Először nyilván a fogházirodába. S ha onnan továbbadnak? A csendőrségre? A városi rendőrségre? Vidéki kiránduló! Erre jó igazolás már a külsőm. No meg a vidéki papírok! Megnéztem, köztük van-e a legnyomósabb. Az az egyben illetőségi-erkölcsi, amelyben van egy-két szó a megbízhatóságomról is, apai nagybátyám aláírásával. Az igazolt és az igazoló neve ugyanaz: ezzel már értem el – igaz, jelentéktelen ügyben – hatást. Úgy megnyugodtam, hogy már állítgattam össze további nyomós neveket Dombóvár és Szekszárd abból a régióiból, amely mentesít, még ha telefonáltatok is oda.

De – miért fekszem itt a bokrok alatt? Nem ésszerűbb, ha fölkelek, s magam megyek a lárma irányába, mint aki igazánból ide tévedt?

Kutyacsaholás közeledett-távolodott, s megint az a füllel sokféleképpen magyarázható pattogás.

Aztán csend lett. És még estig se kellett várnom.

Sípszó hangzott, többszörös.

A rabokat ezzel szokták a telep minden részéből összegyűjteni, fölsorakoztatni, hazameneteltetni.

Megkerestem szépen, nem is túlságosan óvatoskodva a sövény mentén a drótkerítésnek azt az átbúvóhelyét, amit a rókák vagy tán a kóbor kutyák kapartak. Ha úgy fordul, lazítok magam olyat.

Ültem aztán valamelyes időt az árok partján, mely a kerítést kívülről övezte. Leporoltam ruhámat, hajamat; megindultam, amerre jöttem volt, a hajóállomás felé.

Az Irgalmasok kórháza után a Városház téren bementem egy kvargliszagú kis borozóba. Fehér köpenyes ápolókat itattak a pultnál kórházi ruhás betegek, felöltőjük alól kilátszott a csíkos pizsama.

Ott künn most kezdett zuhogni a zápor. A helyiség hirtelen bemelegedett.

 

 

A hajóindulásig bőven volt időm. Rántottát rendeltem, s a békés-homályos sarokban, ahova letelepedtem, rendezni kezdtem, mi történhetett, s van-e még teendő.

És most, itt kezdett kerülgetni veszélyérzet. A próbanyomtatványok árasztották; a levéltárcám, a belső kabátzsebem felől. Mi történt volna, ha azokat nálam lelik? Arra miféle kimagyarázkodást kellett volna hirtelenében gyártanom?

Odanyúltam a kabátomhoz, az igazolványok helyéhez, már akkor mint valami sebhez. A turistaigazolványok nem voltak ott.

Az volt az emlékezetemben, Mauthner a fölállása előtt mindkettőt a kezembe nyomta. Nála maradtak mégis?

És ha nála találják meg őket?

Képtelenség. Mauthner Istvánnak volt annyi illegális tapasztalata, hogy ilyen nyomravezető jeleket tüstént megsemmisítsen.

De ha csak eldobta őket? Számítva az én eszemre, rám hagyva a megsemmisítést.

És hátha csak széttépte őket? S összeszedik, összeillesztik a darabkákat?

Hasztalanul tapogattam, nyomkodtam már kétoldalt is a kabátomat, a testemet.

Legyömöszöltem a rántottát, leerőszakoltam a mellé adott sört a meg-megszűkülő gégémen. Aztán kértem rögtön még egy pohárral, próbául, hogy könnyebben megy-e már az.

Fizettem. Kimentem – a némileg lesüllyesztett helyiség rossz lépesein fölmentem – az utcára. A városi főúton igyekeztem a hajóállomás felé. Iparkodtam, noha még mindig rengeteg időm volt.

Az utcán kevésbé éreztem oltalomban magam, mint a borivó sarkában.

Most már sütött a nap. A nedves kövekről, de egy-egy levélről is olyan vakítóan, mint a villám.

És ha az a próbanyomat mégis bajt hozott ránk? Ha Varjast és Mauthnert máris vallatják, sőt már megvallatták, és most keresik azt, aki vitte nekik azokat az igazolványmintákat?

A bekecs fölöltése közben többször hozzám ütődött a külső zsebébe nyomott nagy német folyóirat. Miatta nem tudtam kezemet zsebre dugni.

Kivettem a gót betűs Monatschriftet, hogy nekivalóbb helyre tegyem, a bal mellem fölé, a belső zsebbe, ahonnan az imént az a szorongató éterhullám csapott ki.

A próbanyomású kartonok a folyóiratban lapultak. Majdnem elém buktak a földre, ahogy merő kísérletül a könyvet végigpörgettem a hüvelykem alatt.

Megzavarodtam, ugyancsak.

Meg kell szabadulnom mielőbb ezektől a bűnjelektől. Nemcsak a próbanyomtatványoktól, hanem a folyóirattól is. Méghozzá úgy kell megszabadulnom tőlük, hogy nyomtalanul elpusztítom őket. Egy papírdarabka nem maradhat meg belőlük; akként is bizonyítékok lehetnek, összeragasztva bizonyítékot csinálhatnak belőlük.

Éreztem, hogy mindez már nem logikus.

„Túlzás, túlzás!” – erőltettem az agyamra. De az csak forgott, forgatta a rémképet. Mi lesz, ha bajba kerülünk? Az kezdett kísértgetni, hogy Varjas és Mauthner máris bajban van.

Megtalálták náluk mégis a kartonlapokat.

Melyek ott voltak a kezemben.

A kezemben szorongatott gót betűs folyóirat lapjai közt.

Nem voltam még ilyen állapotban. Tán egyszer mégis, gyerekkoromban. Mikor Simontornyán az utolsó percben kaptam el azt a lecsüngő fűzfagallyat, és noha sodort volna magával a Sió, végül fönntartottam magam a víz fölött.

Megálltam a kórház piszkosan vedlő fala mellett. Pontosan éreztem: nem vagyok a magam ura. Ettől zavarodtam meg igazán. Félek; a bőröm is azt tudatta velem, hogy félek.

S már-már a lélegzetem akadozott a gondolattól, hogyan is hevertem ott a sövény aljában. A kutyák is rám bukkanhattak volna. Visszavetítve igazában most attól a veszélytől kezdtem szorongani, ami már elmúlt; amit akkor, ott, a kerítés tövén még elháríthatónak véltem.

Forgást kezdett lassanként a gyomrom, nyál gyűlt a számba. Mi lesz – most meg ez jutott az eszembe –, ha itt az utcán elhányom magam; ha fulladni kezdek, kezemben ezekkel a bűnjelekkel? Ha véletlenül megbotlok, elvágódom a földön.

Dolgozott, amit addig lebecsültem bennem, a képzeleterő.

Arrébb, a Városház téren nyilvános padot láttam. Összeszedtem magam, nyílegyenest oda tartottam. A padon jó néhányan ültek. De hisz az első pillantással láttam, hogy ülnek rajta. Mégis odamentem, holott tudtam, hogy nem ülhetek oda az idegenek közé. Ez volt tán a legriasztóbb perc, a legnehezebb legyűrnivaló.

A tér túlsó sarkán terjedelmesebb kocsma állt, a nagyvendéglő. Átmentem a téren, s megálltam, nem messze a kocsma ajtajától. Ha itt fog el az öklendezés, de ha még leterít is a fulladás, részegnek néznek – ez ötlött az eszembe, a tudat elég szánalmas maradékából.

De a kezemben még mindig ott volt a nedvesre fogdosott folyóirat.

Harangoztak, iszonyúan ismétlődő dörejjel.

A sör meg a rántotta csak szagát-bűzét küldte föl a számba a nyálömlésekkel. Hovatovább csitítóan. A járókelők meg-megnéztek ott az ajtó közelében, a fiatal italosoknak kijáró lesajnálással.

 

 

Elmentem a székesegyház elé. Nem istentiszteletre harangoztak, hanem temetésre.

A székesegyház üres volt. Beültem egy hátsó padba, s ott tépdestem gyorsan apró darabokra a turistaigazolványokat úgy, hogy letérdeltem; jól előregörnyedve fedeztem a kezeim munkáját.

Fáradtság lepett el; akkora súllyal úrhodott el a tagjaimon, hogy fájt, testileg. Mintegy a tagjaim pihentetéséül maradtam ülve a padban.

A pihenés a szégyenkezésnek adott teret. Megbuktam, csúfosan megbuktam. Hasonlított a keserűség az iskolai bukáséhoz, de ez csonttörő volt. Az élet első feleltetésén buktam meg. Híres! – idegzeted kapcsolórendszere az első terhelésre kiégeti a biztosítékot.

Az önbizalom, amelyet a hazai környezet nemegyszer hetykélkedéssé forrósított, pesti időm alatt erősen meglappadt; most mintha utolsó lángocskáját ellobbantotta volna. Nincs akaraterőm? Eddig csak homlokom ráncoltam, szájam fintorgattam, most fogam szorítottam. Sose kerülhetek Dembicz szeme elé. Én vágtam az ő szavába arról, ki az igazi aktivista! Mi a nevelő tett, a szerintem valóan tartalmas?!

Közben az agyamban még mindig nem kaptam vissza az uralmat. Ültő helyemben is majdnem fölálltam a gondolatra: – és a térkép? Ha azt megtalálták náluk? Az annyi utánjárással megszerzett, nem kirándulói, hanem katonai térkép a Börzsöny keleti részeiről?

Hiába rémlett, hogy el sem hoztam hazulról magammal, s így át sem adhattam: újra és újra kiforgattam a zsebeimet, nincs-e mégis nálam? De hisz, ha nálam lenne, mi baj volna az is? Épp azzal háríthatnék el minden veszélyt: beteszem az egyik pad reteszébe, vagy széttépem, s ki bizonyítja rám, hogy tőlem való?! És megint belém csapódott egy hullámfutásnyi szorongattatás. Magam elé idéztem, most már hunyt szemmel, hogy a Mauthnernak szánt térkép otthon az iskolai földrajzatlaszomban van. Egy pillanatnyi nyugalom volt. Futott felém megint a hullám.

Csontom se volt, mikor végre kiléptem a padból. Kifele menet jártattam meg szememet a megsötétült oltárképeken, a gondosan újrafestett szobrokon. Volt Mária több is: aranykoronás, kisdeddel, bíborköntösös, piros szívvel és ezüst tőrrel. Szent Antal kávébarna csuhában, a fehér kötéllel.

Megálltam az ajtóban, hátranéztem. Valamiféle kapaszkodókat kapott a szemem. Elálldogáltam némi időt az előcsarnokban. Áhítatomba belekeverve végül ezúttal is a már kifejlett cinizmusomat: íme, ők emelgetnek vissza a valóság talajára, a hiedelem árnyak, akiknek megsegítő erejéről még apai nagyanyámnak is gúnyosan mertem példálózni.

Szent Antal csuhája, derékkötő zsinege, fapapucsos meztelen lába a simontornyai ferenceseket idézte; sem az ő beszédmódjuk velem, a megtérítendő félprotestánssal, sem a klastrom sekrestyéjének miseruhaszaga nem hagyott bennem kellemetlen emléket. Még Munkácsy utcai gimnazista koromban Hajnal Dezső osztálytársam a Regnum Marianum vasárnapi miséje után megkért, menjek be vele a Zászlónk ugyanott működő szerkesztőségébe. Még Erdélyben fizetett elő a lapra, megkaphatja-e itt a menekülés alatt elkallódott példányokat. Még én is kaptam lapokat. A jól fűtött szobában – a gyermek Jézus színes képe alatt – Izsóf Alajos maga mellé ültetett bennünket. Még egy fiatal pap forgott a szobában, föltehetően segédszerkesztőként; jó emlékként őrizném, ha valóban Sík Sándor lett volna. Megdicsérték irodalmi érdeklődésünket, engem se hagyva ki a menekültnek járó vigaszokból. Más szentkép is függött a falon. Ezeket nézegettem.

S ott, a székesegyház szenteltvíztartója mellett, hogy fejemben nyugalmat teremtsek, már-már egy kis imádkozással is próbát akartam tenni.

Afféle agymosásként; a gépiesen ismételt szöveg, tudtam, már keleti olvasmányaimból, hipnotikumként zsongítja a tudatot, s így csitítja a benső gyötrelmet. Ismertem épp apai nagyanyám buzgalmából – a Fájdalmas Úrangyalá-tól a Boldogságos Rózsafüzér-ig – a katolikus rítusnak mindazt az imáját, amivel a pusztai öregasszonyok üdvösséget ízleltek. „Immár ezen a földön!” – nyegléskedtem persze akkor még – nagyanyám füle hallatára is. De azért a tény előtt csak fejet hajtottam (hogy ne lássák arcomon azt a fölényt, amely az ozorai magánprédikációk hallatán már-már gépiesen jelent meg a szájam körül, s amely a család asszony tagjait fájdalmas sóhajokig, sőt egyszer-máskor könnytörlésig keserítette).

Úgy-ahogy rendbeszedtem magam belsőleg-külsőleg, ott a szenteltvíztartó mellett.

Végigtekintettem még egyszer a ruhámon, mielőtt kiléptem. Szokásból-e, dacból-e, a babona formájában továbbélő hitből-e, ujjamat a vízbe mártottam; a vizet mégsem homlokomhoz, hanem közvetlenül kabátomhoz törölve (no, mégis baloldalt, a szív fölött). A Székesegyház téren volt még egy templom.

Hogy minél előbb minél messzebb kerüljek Váctól: logikus volt, természetes ösztön. De most, az utcán, megint bekerített a páni szorongás (az összetépett papírdarabkákkal zsebemben). Menjek az állomásra? Vonat gyakrabban indult Pest felé. De ha figyelnek, ott jobban rám akadnak: hamarabb „kiszűrnek”.

A hajó mellett döntöttem. Ott tágabb területet tudok szemmel tartani, van-e, aki miattam figyeli az odaszállongó – mindig kisebb számú – utasnépet. Még mindig „babonából”, de most még inkább mosolyogva rajta. Valóban, elég messziről találgathattam, kik-mik azok, akik hajóvárni érkezgettek. A püspöki palota előtt valami kőlépcsőre ültem le, miután átvágtam az ugyancsak elhanyagolt téren.

 

 

A hitbuzgó költők közt sem igen akadt, aki Mária nevét annyiszor versbe idézte, mint Kassák. Éppily sűrűn a modern költészetbe Ady meg már az Uram, az Uramisten szót hozta vissza; ez ótestamentum-szerűbben, reformátusabban csengett. Így hát benne voltak ezek a mi körünk költőinasainak műveiben is; Szegi versei közül akkor csaknem valamennyiben. Soha egy percre nem juthatott egyikőnk eszébe megkérdezni Szegitől (ahogy Kassáktól, Rozványitól, Sinkótól sem), mit akarnak mondani ezekkel a templomba illő szavakkal. Hisz közben legalábbis marxistának vallották magukat.

Szavuk nem Isten fényes dicsőségét hirdette tehát, hanem csak az ember sötét nyomorúságát. Minden szép és szívfacsaró zengésükkel az emberpusztító földről szálltak föl, siralomvölgyből, gyehennából, de irányuk nem az ég volt (legkevésbé az Ozora fölötti); legmagasabb röptük sem túlvilági üdvösséget közelítgetve, hanem – mit is hát? A jézusi tragédia freudi időszerűsítése (s oly népszerűsítése) nálunk akkor már kávéházi (s megint csak kávémérési) társalgásokban bogozta volna az összegubancolódott fogalmakat. Elsőül, hogy más egy helyzet ábrázolása és más egy cél elérhetése.

Ezt már megint a hajó födélzetén szálazgattam magamban. Beleszórva a papírdarabkákat a vízbe, behúzódtam a kémény tövén már megszokott helyemre. A víz egyenletes hullámzása a világ józansága felé lebegtette – ringatta szinte – a testet is, a lelket is.

Föllélegeztem. Azt éreztem, túl vagyok a próbán. Már-már megnyugodtam. S akkor kezdődött a vizsgáztatás – annak a váratlan idegpróbának – igazibb része. A keservesebb, noha már nyugodtabb. Az a magasabb szintű megérettségiztetés, amelyre még kevésbé voltam fölkészülve. Noha tananyagból eleget magamba szedtem.

„Mélységből kiáltok Hozzád!” – erre mozdult volna persze az én fiúi nyelvem, abban az elkamaszosodott állapotban is, még ott a székesegyház padtérdeplőjén. „De profundis clamavi!” – ennek ősélményét forgatták itt a hajón imamalom-szerűen az én gondolataim annál leverőbben, minél jobban megcsitultan; annál kevesebb hittel. Már magamban is.

Mert ha mégis elfognak (ami még mindig nem lehetetlen), és ha csak a szokásos (akkor szinte előírásos) módon megkínoznak: hogyan uralkodtam volna akkor – milyen akaraterő birtokában – magamon? Az „idegösszeomlás” bármi kis tünete nélkül, beleértve a legkisebb „köpést”? Képes lettem volna tehát (képes lennék-e) beváltani mindazt, amit megkíván legkisebb rangú katonájától az illegális munka?

Volt a váci tömegkivégzéseknek egy idegborzongatóan legendás alakja, a bölcsészhallgató Matejka János.

A második sortűz után sem halt meg, sőt a sebesülteket végigjáró, s lábbal meg-megpöccintő román tiszt kegyelemlövése után is – noha arcába kapta a golyót – csak eszméletét vesztette el. Éjjel elkúszott (a kertek felől) a menyasszonyáék lakására. „Szerencsére” azokat a gyávaságuk heve – az ő idegpróbájuk – rögtön a rendőrségre szalasztotta: az őrszobán pedig a rendőrorvos úgy bekötözte Matejkát, hogy rövidesen az ügyészségre, majd bíróság elé vitték – majd végül ismét ide Vácra, „enyhítésül” tizenöt évi ítélettel.

Mivé alakítaná az én „lelkületemet” csak egy töredéke annak, amin ő átment? Oly érintetlenül, hogy mikor én láttam, már darócban, némi távolságból, s nyilván nem kellőképp titkolt rémülettel rámeredtem (mert szót nem intézhettem hozzá), ő diákos félszegséggel csak elmosolyodott, szinte mentegetődzve, hogy ilyen országos hírbe keveredett. Ez a legenda számomra épp ettől lett kettősen is norma, szabványkövetelmény, amin alul nincs vállalás. Olyanféle „vállalkozás” sem, amit én Dembiczcel vitázva írtam elő.

A Kassáktól elváló bécsi fiatalok egy csoportja már lapot is alapított. A Ma új tétele, a már erkölcsi követelményként emlegetett kollektív individuummal szemben a Testvér köre a vallásos hit valami új fölkeltésével akarta talpra állítani az individuumot, s ezen át a kollektívumot. Egyformán hivatkozva Nietzschére, Adyra és Lukács Györgyre.

Matejka arcán távolról is fölfedeztem (mert hisz kerestem) a kegyelemlövés-golyó nyomát. A pofacsontot törte át, meglehetős lukat hagyva a seb beforradása után. Az a félszeg, diákos mosoly szinte elnézést kérő is volt a különös jegy miatt. Valamiféle hittevő mosoly volt: szerény, de annál beszédesebb.

Az elmúlt órák izgalma még bennem remegett, de már alig nyugtalanított. Mióta a hajó haladt, üldöző nem léphetett a közelembe, nem tehette vállamra a kezét; a mozgó börtön – az út idejére legalább – a tapintható szabadság volt; először éreztem ilyen mellre szívható szabadságot. Az eget néztem egyre-másra, olyanokat lélegezve, hogy az már fohász volt: hála és szívbeli köszönet! Ritka gyerekbetegségeim idején először anyai nagyanyám tapasztalta meg azt a testi fogyatékosságomat, hogy a házi és a patikai gyógyszerek jóval később hatnak rám, mint például testvéreimre. A fejfájást múlasztó gyökeret órákkal tovább rághattam, mint ők. Az este beadott mákfőzettől másnap délelőtt az iskolában hunyorgattam bóbiskolásra a pillám. Megmosolyogtatott, hogy nyilván ez a fajta késleltetettség árasztotta el bennem azt, amit közönségesen a templomok illata, a térdeplési helyzet párologtat föl érzésvilágunkba a gyermekkor televényéből. „És ha most imádkoznék egy kis pótlólagost?” – ment át fejemen egy gondolatfintor.

Az épp kedvencévé avatott Ady verseit Szegi az utcán szokta kettős kószálásaink alatt szavalgatni: lépteinket is frissítették. Nem egyet az ő élő szavaiból tanultam meg betéve. Ezt például, az Imádság háború után címűt:

 

Uram, háborúból jövök én Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke.

 

Oly hitelesen szép volt, hogy eszembe se jutott nem tényként fogadni, hogy Isten valóban a béke. De mi hitelesítette földönvalóan, emberien is a létét? A panasz hitelessége a szépségnek abban az aranykarátos anyagában?

 

Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most nézd Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem.

 

Volt elég merészségem – és úgy látszik, esztétikai érzékem –, hogy a félelmes arányú költői látomást személyemben is befogadjam

 

Lecsukódtak bús nagy szemeim Számára a világnak, Nincs már nekik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak.

 

Soha hihetőbbet nem olvastam arról, hogy Isten valóságos személy, meglátható atya.

Én azonban soha látomásként sem tudtam elképzelni személyes istent. Még most a hajón sem, abban a mélységben, az én – oly csúfosan végződő – ütközetem után sem. De láthatja bárki élő személy voltában Őt?

Megrendítettek engem is Ady istenes versei, de mind csak Adyt hozták közelebb hozzám, nem azt, akit ő is Mindenhatónak vallott. Fogyatékosságomnak éreztem ezt is; egy tünettel több az elvont gondolkodásra, a szellemi szárnyalásra való képtelenségemnek, a földön járó nehézfejűségemnek. De mit tehettem? Erőltessem magamra (e téren is) a közízlést olyanféleképp, ahogy azokat a művészi „mélységeket”, melyeket – szégyelltem volna nem érteni? Ady istenes verseit – a század legjobb vallásos líráját – egy nemzedék fogadta magába. De vele vajon Istent is – azaz miféle istent?

Hiába küzdöttem, ezek a megrendítő üzenetű versek nekem csak a kibocsátójukat ábrázolták, nem a címzettjüket. Nem másként, mint azok a zsoltárok és dicséretek, amelyeket a cecei templomban a prémgalléros gazdák, és azok a litániák és könyörgések, melyeket az ozorai búcsún a cselédasszonyok fújtak. Hátráltam attól, hogy hazudjak, hogy áhítatot mímeljek; ezzel a belső nyakassággal ragaszkodtam az én eredendő, személyes, tehát szemmel látható istenemhez.

Izsóf Alajos kellemes és világos szobájában ugyanazok a szentképek függtek, mint amelyek alatt apai nagyanyám ivópohárnyi kis örökmécsese pislákolt az öregek mindig behomályosított hálóhelyén. Azt a szép arcú Jézust, szép arcú Máriát és mind a kopaszságukkal, fehér szakállukkal is kivétel nélkül szép arcú szentet nagyanyám aztán igazánból valóságos személyeknek képzelte; azaz dehogy csak képzelte: érezte és látta. S milyen szikrázó szemmel vallotta s hirdette ő is! Hogy a mennyország csupa ilyen szép arc (és szép ruha), arról olyan valóságos kép élt benne, mint egy nyüzsgően gazdag vásárról, amit a két szemével látott.

Barátságos, tanult embertől utoljára Izsóf Alajostól mertem volna megkérdezni abban a világos, kellemesen meleg és illatos szobában, hogy ő is olyannak – olyképpen valóságosnak – látja-e Jézus és Mária arcát, mint az én (különben igen éles eszű) nagyanyám, és mind a pusztai öreg barátnéja, akikkel téli estelenként rózsafüzérezett. Illetlennek tartottam a kérdést, ez vette el a bátorságomat, hogy előhozakodjam vele, utoljára életemben.

Holott jól éreztem – tán szintén utoljára –, hogy számomra ezen fordul meg minden. Az én talajhoz kötött, nehézkes agyam számára. Azért maradtam vajon néma, mert tudtam, hogy mit válaszolhat a Zászlónk szerkesztője, már akár sorozatos faggatásomra? Hogy azt mégse teljesen úgy kell elképzelni? Hanem hogyan? Úgy, ahogy valósággá – tapintható ténnyé – idézni számomra Heidegger sem tudta? Világszellem! Ősjóság! Végső ok! Ezeknél a féltudományos kifejezéseknél számomra a ministrálás rejtelmes szövege többet mondott. Igen, képtelen voltam a gyermekkori istenigényt föladni.

Még egy tünet, ismét, amiért absztrakciókra „lomha” agyamat átkozhattam. De a valóságnak nem megtagadását, hanem csak a kendőzését éppoly árulásnak éreztem, akár annak a vaskos mélyparaszti környezetét, amelynek látása elmémet formálta. Egyensúlyomat hovatovább mégis helyreállította, hogy az alpári ateizmus önhittsége a hit – még inkább a hívők – pártjára állított. Ösztönösen vajon? A ceceieknek volt egy hit- és istenpótló alapszava: a tisztességtudás; ez „tisztesség dolga”, az „messze van a tisztességtől”. Ezzel fedezték a becsaphatóságukat éppúgy, mint a finnyásságukat. Homályos, de megrendíthetetlen alapprincípium volt, mint ami a szent látomások boldogjait támogatta gyakorlati tevékenységükben.

A cecei házban Kálvin csontsovány (nekem: mindig ellenszenves, mert szinte kéjelgően szigorú) arca annyira a kételyt hirdette, hogy annak hatása alatt az olyan következetes reformer, amilyen nagyapánk volt, Isten személyében is kételkedett, mintegy a hittételek alapján.

 

 

Lefelé, Pest irányában jóval kevesebb ideig tartott a hajóút. Elringatóztam volna ott a kémény tövében akár a Fekete-tengerig. Mintha szitálódni kezdett volna a rengeteg zavar bennem. Ez volt az utolsó vízi utam Vácra és Vácról.

Emlékezetünk minél messzebbre nyúlik vissza, annál készségesebben rakná egységes mozaikképpé azt a rengeteg színes követ, amit ömlesztett állapotban hordunk magunkban, mint megannyi tarka, véletlen adta élményt. Nyilván túlzás: szemlélethez juttattak. Világszemlélethez! De – mintegy pihenőül a sok bukdácsolás, sőt kínos bukás után – mégis valamiféle magasabb nézőponthoz vergődtem föl, már-már valóban állásponthoz. Álláspontokhoz, melyek távol estek egymástól, de egymáshoz kívánkoztak, egységet ígértek.

Semmi túlvilági erőtől nem várhatom, hogy rendet teremtsen bennem: biztonságot adjon. Átmentem a próbán; ezentúl nem esek le a lábamról, nem öklendeztet meg a félelem. A gyávaság! Magam vagyok tehát, csak magamra számíthatok. És éppily hiú remény volna, hogy bármi isteni akarat rendet fog teremteni az emberi gyűlölködés vakjai és megszállottjai, dühöngő bohócai közt, abban a véres őrültekházában, amivé a Duna menti népek telepei váltak. A józan, a magára adó ember ezek közt csak magából meríthet erőt. Akármilyen formátumú az isten, nekem nem arra kell, hogy sajnáltathassam magam.

Bármily arculatú vagy lényegű az a messzi Úr, nem azzal teszek szolgálatot neki, hogy csak uramozzam; de úgy, hogy nem tőle várom el a teendőket; hanem úgy, ha segítem a dolgát, a dolgot, a dolgunkat. Ahogy Cecén mondtuk.

A cecei sakkozások bábuemelés közti gondolatmormogásokra volt mindez határozottabb szó. Mikor arról faggattam volna anyám öccsét: milyen törvényhez igazíthatja viselkedését az, aki sem az isteni büntető jogrendszert nem fogadhatja el, sem az egymásra zsarnokul települt társadalmi osztályok és nemzetek (azok által sem betartott) jogszabályait? Én akkor elég kihívóan úgy érveltem: határozott erkölcsi iránymutatás híján azt követem, cselekedeteimmel is, amit ízlésem helyesel; pontosabban: azt nem cselekszem, amitől undorom tilt.

Ezen most mintha továbbléptem volna. Ahhoz, hogy helyesen ítélkezni tudjak, mindenekelőtt a bennünk – bennem – lakozó gyávaságot kell legyőzni. A velünk született félelem a fő cinkosa a velünk született rossznak. Az igazsággal az a baj, hogy millió van belőle. Az egészért képtelen vagyok kiállni, hisz be sem láthatom: s oly magas nézőpontra vajon ki juthat föl? De lépésről lépésre tudhatom a tennivalómat: segíthetek hát abban a közös teendőben is. Ha percről percre először is magamon leszek úrrá.

A Gellérthegy utcában negyedét sem mondtam el a fogházkerti kalandnak. Azt is csak azért, ne érje váratlanul Jankát és Ibit, ha már a következményekről éri őket hír. S megindokoljam, miért tartom helyénvalónak, hogy ne mutatkozzam nemcsak a fogházban, de Vácott a városban sem.

De mikor Janka és Ibi a soron következő beszélgetőről azzal jött meg, hogy a riasztás a kertészetben nem miattunk történt, s abból Varjasnak és Mauthnernak egy mondatnyi kellemetlensége nem származott – megindult bennem a mérlegjáték, hogy mégis ott legyek a legközelebbi szabályos beszélőn, vagyis bent, a fogház épületében.

Saját magamnak lett erre szükségem, egyre sürgetőbben. Gombócként hordtam torkomban eszem vesztésének azt az emlékét. Le kell nyelnem ezt a szégyent, ezt éreztem, le, gyorsan, mégpedig ott a helyszínen. Már Raszkolnyikov szelleme vezetett. Visszaódalgott ő is a tetthelyre! Mintha mégis leltem volna valami fénysugarat. Vezető Szellemet. Olyan értelemben véve a szót, ahogy azt Fülep Lajos és Lukács György a Firenzében szerkesztett folyóiratuk címlapjára írták, mintegy kihívásul.

A kaland izgalma a fogházkertészetben s a rá következő megzavarodottság hamar kimúlt belőlem. Oly gyors égéssel gyúlt föl s lobbant el, hogy röstelkedtem miatta: még egy bizonyság, milyen fegyelmezhetetlen még mindig a természetem.

Janka és Ibi hozta a hírt Vácról: nyugodtan kimehetek akár a következő havi beszélgetésre. Valóban volt lövöldözés, kutyás riasztás azon a szerdai napon; megszigorították a telep munkarendjét, de – szerencsés véletlenek szinte mosolyt keltő láncolata folytán – Varjas és Mauthner, ők ketten már ismét kijárhatnak a kertészetbe. Azt azonban, hogy engem ott „fogadjanak”, halasszuk csak el egyelőre! Hisz már nem is fontos. Amihez együttes értekezés kellett: tisztázva elégségesen.

Mauthner nem tett le a tervéről.

Mikéntjeit hármasban már a szokásos, a hivatalosan engedélyezett beszélőkön sem taglalhattuk. A rabokat a fogház társalgójába – a „szalonba” – csak külön lehetett lehívatni, és csakis a családtagoknak. Hogy Varjasnak milyen szoros kapcsolatú földije vagyok, az itt a váci adminisztrációban csaknem rokoni kapoccsá alakult. De Mauthnerrel ott a fogházban csak egyszer tudtam szót váltani a kiszabott negyed óra alatt; akkor meg apja és az elegáns lánytestvére társaságában. Általuk hívatott ki, velük mentem ki Vácra.

Áhítattal bámulták a darócban éppoly finoman jó testű, jó arcú, jó beszédű Mauthnert. Boldogan figyelték, meg-megbólogatták a mi kettőnk szócseréjét, bár egy kukkot nem érthettek belőle. A fegyőr még annak a felét sem. Így tisztáztuk, azaz adta értésemre Mauthner végül azt, hogy a vállalkozásához rajtam kívül még egy emberre lesz szükség (mert hátha el kell válniok), és hogy egy fölvidéki bányászfalu fölött nézzünk átjutásra alkalmas terepet. Az egészet úgy mondta el, mintha a történet rég – tán évek előtt – megesett volna, s most velem csak az emlékét frissítgetné valami pótéletrajz (vagy valami hivatalos jegyzőkönyv) számára.

Lánytestvére (az idősebbik) már előbb valamiből arra következtetett, hogy Mauthnernak egykori rabtársa lehetek, mégpedig közbüntetéses. A látogatás után úgy döntöttek, itt ebédelnek, Vácott.

A Városház téri nagyvendéglőbe mentünk, oda, amely előtt a hányingeremet fegyelmeztem. Átmentünk a söntésen, aztán azon a helyiségen, ahol a vendégek az abrosztalan zöld asztaloknál a nagy darab kenyerek mellé a vidéki kocsmák hagyományos egytálétel gulyását kanalazták.

– Jöjjön csak velünk – mondta Mauthner idősebbik lánytestvére, s válaszom se várva ment tovább a fehér abroszos terembe. Az öregúr, nyilván már az öregség tüneteként, csak dadogta a magyart; német szavakkal próbálkozott, ha elakadt. Hamarosan áttértek a németre. Volt ürügyem, hogy hallgassak.

Nem tetszett nehéznek, hogy magam mellé a vállalkozáshoz társat találjak.

Dembicz a tettek embere volt. Jani Pistának nem lehetett olyan tennivalót említeni, hogy ne azt felelje: gyerünk! Volt választékom. De magamnál jóval idősebbet akartam. Felnőtt arcot, ha esetleg igazoltatásra fordul a dolog.

Fölöslegesnek véltem addig szólni bárkinek, amíg pontos napot s helyet nem mondhatok, hogy mikor jöjjenek velem, s hova.

Lusztigot – akit termete miatt megfelelőnek tartottam – ki kellett hagynom a számításból. Amerikába készült. Régebben emlegette már, nyílhat valami (rokoni) lehetőség, hogy áthajózzon az óceánon. Mostanában már csak valami pótpapírost várt, s ha az megjön, indul azonnal. Dobja az érettségit: nem veszteget miatta egy hetet sem. Tisztelettel néztem rá: a korlátot nem ismerő szabad amerikai szellem, túl van máris az európai agyak tisztelnivalóin, előnybabonáin.

 

 

Hogy számomra mi volt a matúra, erről nekem alig van kezelhető – kézbe vehető – emlékem. Abban az esztendőben – 1921-ben – már tavasz végétől fogva egymással folyamatosan és párhuzamosan annyi történés indult meg köröttem, hogy szálaznom kell, hogyan fonódtak egybe.

Majdnem oly gyorsan, ahogy a kötélverőnek ujjai közé azok a távolról sorjázó kendersodormányok, melyek varázslatos frissen, észrevétlenül alakulnak át megbonthatatlan hajókötéllé. Miképp mentem át vajon már az osztályvizsgákon? Rejtelem. Áruismereti vegytanból, üzleti német levelezésből lettem megfelelő, szaldókontó-vezetésre, kereskedelmi számvitelre nyertem képesítést. S miből is még? Annyi érdeklődés se maradt bennem mindezek iránt, hogy az érettségi bizonyítványt akár csak kíváncsiságból előkeressem, ha ugyan még megvan. Mindez akkor sem foglalkoztatott; legalábbis nem annyira, ahogy más körülmények közt történt volna. A tanyai iskola hibájából soha az egyszeregyet sem sajátítottam el jól, és el kell hinnem, hogy matematikából éppúgy megfeleltem.

Az egymást keresztező események legemlékezetesebbje – a kötélfonódás főszála – Vácról eredt.

Egyik napról a másikra a szöktetés ködterve megmagvasodott: megvalósításként jelentkezett. A kamaszos könnyedséggel vállalt föladatnak meg kellett felelni, felnőtt helytállással. Ez volt számomra érettségemnek ugyancsak sorozatos megvizsgáztatása. Vajon idő dolgában is ténylegesen egybeesett azzal a másikkal? Erről szólva sem ez foglalkoztat; fölöslegesnek érzem erről szólva is a papírok előkotorását. Az emlékezet szétszakíthatatlanul összefűzte, ami lényegében összetartozott. A hetek vagy akár hónapok rendjénél fontosabbnak ítélve azt a rendet, amelyet múltunkban a visszanézésnél igényesebben a visszaérzés teremt.

Ha nagyon megerőltetem magam, hogy az iskolában lefolyt próbatevésekből valamit mégis fölidézzek, helyszínek ugranak elém. A hatalmas ablakok, szemben az igazgatói és tanári szobákkal. A széles folyosó, melyen az aznapra berendelt diákok járkáltak, várva, hogy sorra kerüljenek, utoljára még egyszer át- s átlapozva egy-egy jegyzetfüzetet vagy tankönyvet.

Már a szóbelik folytak; ott jártam föl-alá hát én is azon a széles folyosón. Igazi elmemunkám az volt, hogy egyelőre ez a folyosó, ez az iskola a legbiztosabb hely, ahol tartózkodhatom: a rendőrség legutoljára itt az iskolában fog keresni, s ha még innen vezetnek is el, ez a legjobb alibi, legalább az első napokban, visszavetni mindazt, amit rám olvashatnak. Hisz már az előző napokban itt láthattak a diáktársaim.

Szemmel tarthattam a lépcsőház felőli bejáratot. Ha felnőtt lép be, bíztam ösztönömben: fölismerem már messziről a detektíveket, s akkor hátul, az udvaron át tán még mindig kimehetek. Volt már ilyen fölkészülésem, még tavaly.

Kornis Gyula volt az érettségi biztos. A tornaterem végén néhány hosszú asztalt állítottak egyvégtébe, friss zöld posztóterítő emelte az ünnepiességét. Kornis a középen ült, kétoldalon a vizsgáztató tanárok. A vizsgázó néhány méternyire szemben velük, magányos széken. A terem másik végén, aki épp be akart jönni.

Kornis kérdéseire – úgy ködlik – jelesen feleltem. Hogyan, miből? – annyira más volt a gondom, hogy ottani lényem maga ködben lebeghetett.

Az emlékezetes valóság nyitánya az volt, hogy Mauthner kisebbik lánytestvére – a vastag szemüveges – előző este, kapuzárás ideje felé, fel-alá sietgetve várt rám a Bajza utcai lakásunk előtt.

Bátyja üzenetét közvetítette. „A kirándulás holnap. Vagy holnapután. Dél felé.” Ennyit mondott s már ment.

De még megkért, ha lehet, ne említsem senkinek, hogy ő hozta a szót. Ez is a bátyja üzenete.

Karon fogtam, haza akartam kísérni, a Rottenbiller utcába. Csak a Rózsák teréig engedte.

Nem beszéltünk. Nem volt mit kérdeznem. Tudtam pontról pontra a dolgom.

Magamon kívül most kell tehát még valakit beszerveznem a vállalkozásba – jól a fejemben volt Mauthnernek már összefoglaló rendelkezése, a legutóbbi (szabályos) beszélgető virágnyelvén. Négyesben fogunk menni, de mégsem együtt. Távolról fedezve a voltaképpeni vállalkozókat. Lehetőleg mi is turistabakancsban, turistabottal.

A kellékek előre elkészítve nálunk.

Az üzenet túlságosan gyorsan jött; a harmadik személyt kiszemeltem már, de még csak tapogatózva vontam be a dologba.

Jani Pistának nem lehetett olyan kalandot kínálni, amire ne csillant volna föl a folyton mozgó szeme. Egyelőre csak valami útlevél nélküli határátlépésről alakult a sejtelme, gondolhatott illegális kiadványok csempészésére is.

Hiába mentem most este rögtön a Gömb utcába. Elüldögéltem jó időt náluk, csak nem jöttek meg. Olyannyira, már idő se maradt, hogy majd valami ürüggyel lehívjam az utcára, elmagyarázni neki, miféle szívességet kérek tőle.

Hazamentem, azzal enyhítgetve a mulasztásomat, egymagamban még jobban el tudom látni azt, hogy földerítőül s egyben fedezetül szolgáljak. Nyugodt voltam. Az a váci kaland – mint a kamasznak az első szerelmi eset. Fölényt adott.

Voltak elképesztően merész és mégis gördülékenyen sikeres szöktetések. A Rákosrendező pályaudvar egyik mozdonyvezetője az egyik raktárépület pajtájában rejtegette a halálra keresett fiát, majd mind többet annak barátai közül. A fegyveres ellenállásra határozták el magukat – számuk naponta emelkedett. Mihelyt Pozsony felé megnyílt ismét a pálya, a mozdonyvezető loppal egy marhakocsiba vezette a már negyven-ötven főnyi csoportot, befűttette a mozdonyát, mögéje kapcsolta a kocsit. Aztán – akár az akkor divatos robogó vonatok kalandfilmjeiben – megjátszotta, hogy egy ismeretlen őrült lelökte őt a mozdonyról, hatalmába kerítette a gépet, és most nyilván katasztrófát keresve száguld vele – adjanak hát neki mindenütt szabad sínt, amíg ki nem fogy a kazánból a gőz. Szobnál sem állt meg; a pozsonyi külső vasútállomásig vitte a gőz a szerelvényt és a szökevényeket.

 

 

Mauthner egymaga jelentkezett a Bajza utcai lakásban. A régebbi megállapodás szerint először az utcai ablakon koccantgatott.

Kinéztem, jobbra-balra, amennyire az ablaküveg engedte: Varjast nem láttam. Beállt a kapu alá, gondoltam még akkor is, mikor Mauthner után nem csuktam be azonnal az ajtót. – Majd később – mondta kérdő tekintetemre Mauthner. Úgy is érthettem, hogy később felel a néma kérdésre, s úgy is, hogy Varjas később jön. Mi történt? Erről hadd iktassak ide mégis, hadd keressek elő írásos adatot.

Ibi ránk maradt életrajzából. Táncosnő nem lett, a pályát, amelyre készült, kirántotta lábai alól a történelem. De a bokájában feszülő művészi készség megszorultában az írni kész csuklója felé is utat keresett. Kitűnt, hogy Ibi ujjai közt frissen szökdelt a toll azon a néhány száz lapon, amely már a Munkásmozgalmi Múzeum polcain is a korszak egyik leghitelesebben emberi – és asszonyi – szemmel ábrázolt (felületén gyöngyösen csillogó, mélyében sötéten örvénylő) képe.

Ibi aznap előbb látta Mauthnert, mint én. Járt a Gellérthegy utcában.

„…Jankával ketten voltunk a lakásban, mikor becsengetett egy fegyőr kíséretében egy fegyenc Vácról. Azt mondta, Varjas Sándorral van együtt, ő adta a címet. Engedéllyel jött Pestre. Megbeszélte a fegyőrrel, hogy este nyolc órakor jöjjön érte, ő addig itt lesz Varjas lakásán, a menyasszonya is idejön. A fegyőr elment, mi persze elárasztottuk kérdéssel a fegyházi életről, a hozzánk tartozókról. Egy ideig készségesen felelt a kérdéseinkre, majd mind szórakozottabban. Végül azt mondta, nem jön ide a menyasszonya, máshol találkoznak. Megígérte, hogy nyolc órára pontosan visszajön. Mi Jankával a lehető legrosszabb hangulatban maradtunk. Hátha nem jön vissza? Mi lesz velünk?… Hosszú volt ez a délután. Este nyolc előtt becsengetett a fegyőr. A foglya még nem volt ott. Következett az idegfeszültséggel telített várakozás. Az eredménytelen várás. A fegyőr megparancsolta, hogy maradjunk a lakásban. Elrohant, és nemsokára két detektívvel jött vissza, és bennünket Jankával elvittek a rendőrségre. Két napig ütöttek-vertek bennünket, de mivel látták, hogy semmit nem tudunk, hazaengedtek.”

Ibinek és Jankának tudnia kellett Mauthner menyasszonyáról; kidöcögött egyszer-kétszer ő is velünk Vácra, hogy legalább távolról láthassa jövendőbelijét. Ibi ösztönösen volt kitűnő jellem; azt kell vélnem, idegzetébe rögződött fegyelemből nem mondta meg a detektívnek, kihez mehetett Mauthner. Ha ugyan azok egyáltalán kérdezték efelől, abban a – nem logikátlan – föltevésben, hogy Mauthner szavaiban a menyasszony említése is csak egy szeme volt a félrevezetés láncolatának.

Mauthner valóban Varjaséktól először a menyasszonyához ment; vele minden percben föltűnés nélkül beszélhetett. Naphosszat az ott dolgozott a szülei mellett a Sugár-féle fűszerkereskedés pultja vagy pénztárasztala mögött; abban a nem kicsi boltban, amely már a Duczynskáék mozgalma idején röpiratosztásra is igen alkalmas találkozóhelyül szolgált. A menyasszony Sugár Tivadar húga volt. A bolt pedig, mint említettem, a Bajza utcában működött, a lakásunkkal szemközti iskolától a második házban.

Később, már párizsi beszélgetéseinkből azt az eredményt szitálhattam ki, hogy Mauthner igazánból ott, a fűszerüzlet mögötti lakásban határozta el magát arra, amit aztán rögtön végrehajtott; megfeledkezve, mibe keveri ezáltal a Gellérthegy utcában félig-meddig túszként hagyott Ibit és Jankát. – A menyasszony hatására! Mert ha ő egyszer egy menyasszony közelébe jut! – szúrta közbe mentségül is, tréfálkozó gúnyból is (már Párizsban) Mauthner későbbi felesége, Bagossy Mara.

Való igaz, hogy mikor a fűszerüzletből hozzánk átsietett, Mauthner olyanféleképp volt egyszerre lázasan túlfűtött s mégis fegyelmezetten vezénylést váró, akár izgatószert nyelt versenyparipák a pályakorlát előtt.

A kiránduláshoz szánt holmi össze volt készítve. Mauthner már fölpróbálta a turistabakancsot, de aztán egy szavamra mégis a hátizsákba tette. Itt a városban föltűnő lenne.

Megvizsgálta, magához vette a személyére szóló igazolványt. Aláírta, miután külön is begyakorolta folyékonyra, hogy Magyar Károly. Olvasatlanul zsebrevágta azt a csekély összeget, ami nagyrészt kölcsönből gyűjtődött össze.

– Ezeket elégetheted – mondta a Varjas fényképével készült igazolványra.

Mert Varjas úgy döntött, mégsem jön.

Hitelt ad a Csicserin-jegyzékről kerengő mendemondáknak, hogy az oroszok ki fogják cserélni a súlyosan elítélt kommunista forradalmárokat a náluk éppoly súlyosan elítélhető ellenforradalmár magyar hadifogoly tisztek ellenében. A fegyházmorzén még a listákat is lekopogták. Már az első listán ott van a neve.

Mauthner minél előbb kint akart lenni a lakásból; rövid mondatokban beszélt, nyelve helyett legkifejezőbben a szeme, a keze mozgott. Aprózva közölte a lényeget.

Ő – a halálraítélt, azaz életfogytiglanos – nem volt rajta a listán. Már csak ezért minél előbb Bécsben kell lennie, tisztázandó, micsoda frakciózások gáncsvetése ez megint. Moszkváig megy, ahol amúgy is már állása van az elektrotrösztben.

Nem villamoson, nem is bérkocsin, hanem gyalog akart kijutni az állomáshoz, mellékutcákon.

Menjek mögötte harminc méter távolságra; de csak tíz percig.

Széles lépésre nyújtotta a jó izmú lábait.

Követtem, meg-megnézve az órámat. Befordult egy utcasarkon, hátratekintés helyett csak karját lebbentve föl, előbb búcsúzásul, majd, hogy maradjak el.

Amit Bécsben tisztázni akart, mindmáig zavaros; a kinyomtatott emlékiratokban is. Ezek egyikének szerzője odáig csapdos, hogy kalandornak nevezi: nem számolt el azzal a kilencezer dollárral, amivel Korvint ki kellett volna szabadítania! Az egyik szekta lapja éles célzásokkal zárta ki az emigrációból; egy másik állítólag még a pártból való kizárását is nyilvánosságra hozta. De akkor miképp törekedett és jutott is ki ő maga Moszkvába? Párizs után évekig ott mérnökösködött, s élt a kísérleteinek, jó házasságban az időközben meghalt Bagossy Marának húgával, Bagossy Karolával, míg ezt is elveszítvén, át nem hajózott az óceánon, nagyhírű osztálytársai meghívására, egy újabb házasság révébe.

Az utcasarokról kapott búcsúintés után hazamentem. Végrehajtottam Mauthner előbbi utasítását, eltüzeltem a fölöslegessé vált „anyagot”. Volt bőven rá időm, zavartalanságom is: anyámat néhány napra épp akkor hívta tennivaló szüleihez. Aztán tettem én is a dolgom, folyamatosan, kerülve minden föltűnést. Érettségiztem tovább, ha valóban épp érettségiztem.

Nyugodt voltam Mauthner felől; elvetettem a gondját.

Másnap délután Szegiék kis szobájában – a mindig véletlen adta – összegyülekezésünkre valamelyikünk a frissen megjelent esti lapot tette az asztalra, ezzel: no, megint!

Rikácsolta szinte a címlap is, amit a belépő szerint odakint a rikkancsok: „Halálra ítélt kommunista szökése! Lemond a váci fegyház igazgatója?”

Egy hanggal sem vettem részt a kamaszosan lármás közörvendezésben. Mauthner már Bécsben nyilatkozott, maga a szökés ott kapott először sajtót. Ez az itteni lap cikke egyre inkább a hazai börtönviszonyokat (azok polgári demokrata lazaságát) támadta. A váci, vétkesen liberális igazgató azonnali eltávolítását, az eddigi börtönvezetőség megfeleltetését követelte. A „lapzárta előtt érkezett” hír már megnyugtatásul közölte, mintegy az ügy lezárásaképpen, hogy az igazgató lemondott. Ez bennem is valamiféle nyugalmat keltett: mintha ezzel a szökés ügye valamiképp szintén lezárult volna.

Szegiéktől eljövet mégis kerülgetni kezdett a szűkölés. Hazafelé haladtamban, a Szondy utcában, sarkonként nőtt.

Nem fordultam be a Bajza utcába; az Epreskert végéről tekintgettem a házunk felé. A Sugár-féle kereskedéshez tartozó lakás ablakaiból függönytelenül sütött ki a villany az utcára. A szobában mozgók árnyéka az úttestre vetült. Aztán gyorsan lehúzták a tekercsre szaladó függönyöket.

Elmegyek, ha csak kis időre, a Ráday utcába. Ha Aladár (Fonyó) otthon van, nála alszom. Ha nem, visszajövök. Mintha addig tisztázódhatott volna valami a ház körül is, bennem is.

 

 

Ritka fiatalember, akit nem pezsdít örömre, ha nála fiatalabbak légyottját patronálhatja.

Az életre teremtődött papfiú a jó szándékú cinkosok vidámságával fogadott. – Hol a nő, hol hagytad a nőt? – Átölelt, leültetett, s máris az övé volt a szó, meghallván, hogy nála szeretném tölteni az éjszakát. Miképp hozzuk föl vajon azt a nőt, akit hiedelme szerint az utcán hagytam? – Menjünk le érte rögtön mind a ketten! – fűzte atyaian a karját a karomba.

Válaszonként bonyolódtam a hazugságba. Nincs kiért lemennünk (a katonaköpennyel), mert a lány az utolsó pillanatban meggondolta magát. De azért én most már itt maradnék.

– Az a kis ártatlanság volt?

Ami kapcsolatban volt a szerelemmel, az mind megragadt az ő fejében; a mások históriái nemkülönben.

Azt hitte, azt a kis vasutaslányt akartam fölhozni. Meglepődtem, mi mindent elmondtam neki róla. Illetve arról, amit én képzelegtem arról; az eszményi élettársról! Visszahallottam röstelkedve sok mindent abból, amit a vasutaslány sógornőjéről s annak környezetéről – az Aréna úti kávéház vendégeiről – elfecsegtem ennek az ilyesmikben rókakielégíthetetlenséggel és szimattal turkáló örök diáknak.

Megvigasztalt. Nem is olyan hetescsibe való a magamféle kezdőknek.

– De hát nem őróla volt szó – mondtam még nagyobb szégyenkezéssel, hogy bár csak így, hírbe kerülhetett miattam valaki.

Éppen ő, „Beatrice”.

Az intézeti vaságy elég kemény volt. Majd külön-külön becsavarjuk magunkat a takaróba. Mert álmában ő forgolódni szokott.

De feküdjem én le akár azonnal. Mert ő lenéz még a Ferenc körúti korzóra, az itteni fiúkkal. Esetleg vissza sem jön ide hozzám. Ha talál valamelyik kollégiumi szobában üres pótágyat vagy díványt.

S kitett egy hálóinget.

Nem volt mély álmom. Ahány láb végigment a folyosón, szendergő agyamon végigkopogott. Ilyenféle éber alvásban hallottam jóval később azt is, amikor nyílt az ajtó, majd a vaksötétben megnyikordult az ágy vasszerkezete a mellém helyezkedő test súlya alatt. Elfordultam, elhúzódtam a fal felé, hogy helyet adjak; inkább ösztönösen már, mintsem tudatos udvariasságból.

Aztán arra volt félszendergési észleletem, hogy egy kéz bontani kezdi a magamra csavart takarót, s egy test finom mozgással mellém szorul; puhán, melegen, tehát ingben csak, akár jómagam.

A tenyér, amely aztán hátulról arcon simított, illatos volt. Még jellegzetesebb illat áradt a hajból, melyet a kéz szándékosan a nyakamba borított. Egy nő feküdt mellettem, fészkelődött a hátamhoz. Nálam nagyobb termetű, ez volt a bőröm észlelése. Hosszabb és testesebb. A talpamtól a tarkómig éreztem a langyosan puha – a kalácsszerű – jelenlétét.

– Psszt, psszt – hallottam, ahogy megpróbáltam feléje fordulni. Aztán mégis feléje fordultam.

– Sss, sss – mondta némi keresgélés után szájamra tapasztva a szagosszappan illatú tenyerét.

Ez volt minden, amit összeismerkedésül kaptam tőle, a fülemmel. Szememmel annyit sem. Pincesötét volt. Maradt még akkor is, amikor második – már tartósabb – elszunnyadásomból fölrévedeztem, s már csak az összegyűrt takarót tapinthattam ott, ahol feküdt.

 

 

Felöltöztem, vártam, hogy Fonyó rám nyisson, s legalább a csíny utóélvezetéül mondjon valamit, hogyan csinálta. De a kapunyitás idején túl mégse vártam.

Lementem az utcára; mentem esetlenkedni tovább, éretté válásomnak ezeken a homályba törlődött útszakaszain.

No, vannak világos emlékképvillogások is.

Elcsapott tanáraink helyére elég szedett-vedett együttes került. Félig kész filozopterek, nyugállományból előkapart aggastyánok váltották egymást.

Az utolsó évben a magyart ilyen tanította. Taníthatta volna, ha lett volna fegyelmezőképessége s az első padokon túl elhat vénesen rekedt hangja. Roncs volt akként is, hogy a háborús menekülés dobta rokonai nyakába, keserves lengyelkedésre.

Siránkozott és kérkedett. Hogy ő, a régi, neves mintaprofesszor miként áll itt nyáron a kalucsniban, talpahagyott cipőben.

Maga költötte rigmusokat idézett. A rossz feleleteket végül csaknem minden esetben így írta be, hamiskás mosollyal, számítva a hajdani hatásra:

 

Én, Balásy Dénes, mit rovok be? Négyes!

 

A kis versike nemzedékek fejében őrizte a nevét. Jelentek meg költeményei csíkszeredai lapokban.

Rá háramlott az érettségi díszünnep előkészítése. Még folytak az írásbelik, mikor megállított a folyosón.

A diákdíszbeszéd az önképzőkör elnökére vár; nekem mint alelnöknek a műsorvégző szavalatot osztotta ki. Vörösmartytól Az élő szobor-t.

Betessékelt egy üres tanterembe; fölolvasva, mintát adva, hogyan kell azt előadni, milyen érzéssel.

 

Szobor vagyok, de fáj minden tagom; Eremben a vér forró kínja dúl; Tompán sajognak dermedt izmaim; Idegzetem küzd mozdulhatlanúl.

 

Nyűtt hangszálai csüggedetlenül rezegtették a hosszú verset.

 

Agyamban egyik őrült gondolat A másikat viharként kergeti: Szent honfitűz, mely áldozatra kész, S rút hitszegés, mely nyomban követi: S a bal szerencse minden ostora, Mely népem érte annyi vér után; Magas dicsőség a harc reggelén; Inség, halál, gyalázat alkonyán.

 

Tömör nehézkessége ellenére régebbről becsültem a verset; nem az iskola révén. Babits tanulmánya szerzett Szegiék ultramodern vitaköreiben is jó, már-már divatos csengést Vörösmarty nevének.

 

Nem szólhatok; nyögésem néma jaj; Szó és fohász kihalnak ajkimon. A gondolat s az érzés ölyvei Csak benn tenyésznek gyötrő lángimon.

 

Értette vajon még az öreg a verset? A különös, már-már rimbaud-i képeit? Hogy az ölyvek lángon – tenyésznek? Tüzet esznek!

Kicsöppent arcára a könny. Orra csöppjét épp jó időben törölte el gombóccá gyúrt, igencsak cserére érett zsebkendőjével.

Volt abban is iskolán és irodalmon kívüli számítás, hogy megtanultam (elég könnyen, az utcán jártomban) a verset.

De a megígért szavalópróbát éppoly elhanyagolhatónak véltem, mint általában minden tanári kívánalmat. Braun Józsefet eresztette a nyomomba az öreg, hogy legalább az ünnepély előtt jelentkezzem nála.

Az ő esetében is más okból fakadt, hogy a Ráday utcát magam mögött hagyva, néma kószálás és egy kávémérésben való hosszas műteakortyolás után lépteimet mégis az iskola felé irányítottam.

A tornateremben már gyűltek a fiúk.

Tekeregtem föl-alá a folyosón, szemlélődve, még mindig főleg a bejárat felé. Jöttek már felnőttek is, egyre megnyugtatóbb számban: szülők, a takarítószemélyzet, valamennyi tanár. Ezek egy kis csoportjában maga Kornis, döcögve a testes zömökségével.

Félig-meddig fedezékül arcom elé tartottam a papirost, amelyre a verset kimásoltam. Ismételgettem, amikor épp volt figyelmem rá. Már csak azért, hogy senki meg ne szólítson.

Valaki mégis elém állt.

– Drukkolsz te is?

A műsorban volt még egy szavalat, a közepén. Ennek elvállalója szólított meg. Az egyik párhuzamos osztályba járt: abba, amelybe Fenyő László is. Csak látásból ismertem, akár Fenyőt.

A szereplési szorongást legjobban a szesz oldja. És már volt ideát, a szemközti söntésben; hajtsunk le még egy-egy féldeci rumot.

– Ebben a kabátban akarsz kiállni a pódiumra?

Feketében volt. Megsétáltatta rajtam a tekintetét, s fölkínálta, mihelyt ő végez, kabátot cserélhetünk. Egyforma termetűek voltunk. De akár nadrágot, itt a söntés mellékhelyiségében.

Nem egy, nem kettő, de tán három féldeci bennem volt, mikor a pódiumra léptem.

Az első körbepillantással az öreg nyugdíjason állt meg a szemem. Feddően, de ugyanakkor megbocsátó biztatással csóválta a fejét.

A vers közepe táján vettem észre, hogy – mintha csak megengesztelésül – az ő első szavalása szerint jönnek ki belőlem a sorok.

Afféle tisztelgés volt – az ő könnyeinek –, amikor csak fölemeltem a hangom. Öntudatlanul az ő modorában.

A szavalásnak ezt a fajtáját én nem helyeseltem azelőtt sem. Nem különösen hát azon a rövid próbán sem. Neki szavaltam, személy szerint neki. Vállaltam, de szinte harcosan, hogy igenis, tenyészhetnek lángokon ölyvek, a gondolat és érzés ölyvei bennünk. Nem az öregnek, hanem az öreg helyett kiáltottam most már (az ő modorában), fejemet az égnek vetve.

 

Emelten függ a harcra szomju kard, De nem mozdúlnak a feszűlt karok; Dermedten állnak lépő lábaim, S nagy kínjaimtól el nem futhatok.

 

Hatalmas vers. A magam szájából hallva futott át rajtam, milyen hatalmas ez a vers.

 

S te elnyomott szó hagyd el börtönöd, Törj át a fásult nemzedék szivén, Hogy megcsendűljön minden gyáva fül Mennydörgésedtől a föld kerekén.

 

Nem; verset csak ilyet érdemes írni.

Az öreg pislogva bólogatott. Éreztem, hogy a hallgatóság holmi produkciót élvez. Abban, amit jómagam – az ízlésem mélyén – ripacskodásnak ítéltem. Barátaim előtt semmiféle verset nem mertem volna így szavalni. De itt belerészegedtem; segített hozzá nyilván a rum is: valóban föloldott.

 

Kevés, de nagy, mit szólni akarok: „Ember, világ, természet, nemzetek! Ha van jog földön, égben irgalom, Reám és kínaimra nézzetek!”

 

A magam nevében harsogtam. Nem hiszem, hogy a diákok ünneplőbe öltözött hozzátartozói közt, a voltaképpeni közönség soraiban értették bár csak ketten-hárman a verset, kezdve azon már, hogy miről szól. Miről beszél benne az a különös szobor. Egy ifjú tehetetlen panaszkitörésének tapsoltak.

De hisz az volt.

Igyekeztem ki a teremből, hogy visszacseréljem a kabátot.

Hautzinger elém került. Megkérdezte, mi akarok lenni érettségi után. Aztán bizonytalan vállvonogatásomra: nem gondoltam-e arra, hogy színésznek menjek. Nyeljek le reggelente éhgyomorra egy tojássárgáját, egy hónap alatt megércesíti a hangom. Néztem rá, kérdéssel a fejemben. Ég s föld választott el kettőnket egymástól, és mégis: ez a vers, amelyet az elmondása után valósággal a tulajdonomnak éreztem, az ő verse is? Azt hittem, az irodalom szétoszt. Egyesíthet is, bárkivel?

Ha komolyan eszembe venném, amit mondott, keressem meg, ismeretségben van Márkus Emíliával.

Aztán Schlézinger Imre lépett hozzám, nyújtotta nagy ívben fölülről lefelé a gratulációit. Nemcsak ez volt a közlendője. – Várnak rád a kapualjban.

Ibi volt. A szokás szerint nekik is meghagyták, kellő ujjrázással, a rendőrségen, hogy kihallgatásukról sehol senki előtt fél szavuk se legyen. Olyan könnyed vállrándítással, amely lábai táncosnői tehetségét idézték, tette túl ezen magát Ibi itt előttem is.

A fiúktól tudta meg, hol találhat rám. Már otthon is keresett. Arcán a festék, testén a lenge nyári ruha élénkebb volt, mint valaha, tüntetésként nyilván, a belső tiltakozás kisugárzásaképpen.

A szavak olyan könnyed szökdeltetésével mondta el rémült óráikat a Gellérthegy utcában, hogy már-már kiadtam, lett azoknak folytatása nálam is.

Vidám volt. A rendőrségen – azaz később az ügyészségen – a vizsgálóbírótól nagy ajándékot kapott, kaptak mindketten. A kihallgatók egymás közti elszólásából bizonyosra vehették, hogy a csereakció során kettejüket, őt és Jankát – sok hozzátartozóval egyetemben – szintén kiviszik Oroszországba. Varjas valóban az elsők közt van a listán.

Karon fogott, menjek el vele bőröndöket nézni.

– Ráérsz? Leérettségiztél már?

Olyan mellékes lett, hogy felelni sem hagyott rá a fontosabb dolog:

– Mikor lesz meg a csere?

– Azt mondják, még ebben az évben! Nem mindegy most már?

Régi jó bőröndöket akart, mert viszi magával a lánykori ruháit, a táncosnői gardróbját; nem fog röstelkedni, ha majd az orosz balettnél jelentkezik.

Annyira pörgött a nyelve, hogy gyalog indultunk a jó régi holmik piaca felé.

A Népszínház utca felől kanyarodtunk ki a Teleki térre.

Ibi bekukkantgatott az alkalmi árusok bódéiba. A bódék közti szűk utcácskákon kinéztem a köztemető irányába. A magas téglafal hosszán előmosta, nap szárította plakátok sarkait emelgette a szél. Az virított azon a helyen is, amely mögött Vörösmarty feküdt. Eszembe jutott: odajárulhatnék, mintegy engesztelő koszorúként fitogtatva azt, hogy az imént az ő versét szavaltam. De elröstelltem magamat, hogy ilyen olcsó békítgetéssel szerezzek bocsánatot, akár csak a magam számára. Bár megindultam, visszaléptem, hallgattam Ibi csevegő alkudozását. Saját szórakoztatására rögtönzött mutatványt, hogy úri neveltetésű hölgy létére milyen tökéletesen bírja, mint közeli városrész lakója, a csibészek nyelvét.

Az egyik bőröndöt a másikba illesztettük, hogy gyalog hazavihessük őket a Rottenbiller utcai, jó külsejű sarokházba. Tele lett velük a folyosóra nyíló cselédszoba, ahova Ibi máris száműzte magát a hatalmas lakásból s a társadalomból. Úgy nyitogatta a szerzeményeket, mint akinek sürgős a csomagolás.