Kháron ladikján

– A Kisasszonyékről is megint mit össze nem beszélnek a faluban.

– Mit megint, Juliska?

– Hogy a művész úr eszi a csigát.

– De az uram igazán eszi a csigát, kedves Juliska! Én is megeszem.

Csönd.

– Csak én nem eszem meg! – oldja meg a már-már hidegre merevülő szünetet egy hat-hétéves kislánynak élénken, mondhatni kihívóan, sőt már-már szemtelenül csendülő hangja.

De Juliskának – a hetvenéves Juliskának – épp csak a fejemelése és odapillantása fejez ki, de az is csak némi idő múlva, egy kérdő miértet.

– Mert nyálas, mert undorító! Meg nem enném, nem tudom miért se! Brrrr!

Végre, még mindig egy kis idő múlva, Juliska, a helytelenítés utánozhatatlan árnyalatú hangsúlyával:

– Ugyan már; ha a kedves mama megeszi.

Juliska a Kisasszonyt születésétől fogva ismeri. Maga sem tudja, mióta jár mosni, nagy ritkán főzni is – persze csak nyaranta – ehhez az igazán finom családhoz. A nagyságos urat csak azóta ismeri, amióta egyszer csak – egy júniusban, holmi ráadásként – ő is megjelent ebben a szép tóparti házban, mint a kisebbik Kisasszony férje.

Juliska az igazán finom emberek közé sorolta őt is, egészen addig, amíg egy vasárnapi nagy ebéd alatt meg nem hallotta – magától az új férjtől –, hogy volt idő annak életében, amikor hónapszámra nem evett – tányérból! Meleget sem!

Addigi egyöntetű véleményét a vőről azóta Juliska függőben tartja. Bár ilyenkor is szeretne jobb gondolattal lenni róla. Mintegy utat nyit neki a maga öreg szívébe, abba, amelyet ő egyszerűnek és alázatosnak érez.

Két nap múlva ismét a csigák kerülnek elő.

Az éjjel esett, a csigák ilyenkor bújnak ki; ilyenkor tudnak haladni a nedves füvön. A vő még a múlt héten lehozott a padlásról egy repedt demizsont; óvatos, szorgalmas munkával kitördelte a fonatból az üveget, s az üres fonat most a csigakosara; már jó félig megszedte csigával.

Most etetni akarja az állatait. Kísérletül rózsaszirmot dugdos nekik.

Juliska azon a hangon, mint aki nem állhatja meg szó nélkül valami badarság nézését:

– Azt nem eszik meg.

– Mit ehetnek ezek? Legszívesebben? Rabságban is?

– Tetszett ismerni a Kolozs igazgató urat?

– Az ki volt?

– Utazott pedig az is külföldön. Fehérváron egy egész ház banknak volt az igazgatója. Káposzta levelét vágatta apróra meg sárgarépa zöldjét; azzal hizlalta őket, egy nagy teknőben.

– Maga csak tud mindent, Juliska! Érti talán a csigasütést is? Kolozs úr hogy készítette?

– Tőlem kérdezhetik! Mihelyt bejött velük a konyhába, én már mentem is ki, de még az ő ajtónyitásában!

S megy most is tovább.

 

 

Juliska ifjabb veje jegyszedő s kötéldobó az egyik kis hajón.

Fején admirálisi szabású sapka, de ha a hőség nagy s a forgalom kicsi, s jóformán csak meghitt ismerősöket szed föl a hajó, a szolgálatot mezítláb teljesíti.

Ő mondja másnap:

– Hallom, mászócsigát akart főzetni a mamával az elvtárs!

– Azt a dicsőséget nem adom át neki. Mikor egy egész csigaszakácskönyvet hozattam!

– Pedig most azért szánalja magát a népekkel. Most azzal veri föl a falut.

– Tán csöndesíti. Elmondta a feleségemnek, mi a beszéd a csigavadászataimról.

– Na de ki kezdte azt is terjeszteni? Ki más láthatta, mit vadászik az elvtárs a saját barackfái alatt? – kérdi diadallal az admirális, miközben feltűri nadrágját, s belemártja lábát egy vödör vízbe, majd a vizet végigönti a néptelen födélzeten.

 

 

A csigák csak nem másznak le a napirendről.

Három hét is eltelt, s nagymosás folyik.

A fenyőfa árnyékában felállított teknő mellett két nő tevékenykedik, mély női egyetértésben már órák óta. Juliska, akinek munkája nem is mosáshoz hasonlít, hanem inkább dagasztáshoz. Hónaljig föltürkőzve gyúrja azt a rengeteg szappanbuborékot, amely púposra tölti a teknőt, sőt gazdagon kidagad belőle. És vele szemben az immár tíz éve férjhez ment Kisasszony lánykája. Egy csomóinál kiszúrt, hosszú nádszál segítségével azon buzgólkodik, hogy a szappanbuborékok egy-egy telepét még kövérebbre fújja, s a levegőbe röpítse.

Van pillanat, amikor Juliska a kislányt is némiképp betolakodottnak érzi. No de hát az úgy-ahogy vér szerint is a családhoz tartozik; hogy úgy mondjuk, tiszteletre méltó úton jutott a házba. Van úgy, hogy kettős szeretetet lehet érezni iránta. Hisz annak a szeme fénye, akiért Juliska is a szeme világát adná.

A teknő felé a Kisasszony férje közeledik.

Juliska azt mondja a kislánynak:

– Menjen csak most egy kicsit arrébb, húsom.

Juliska egy kicsit nagyothall, s így suttogásának lőhatára öt méter. A vő megáll a teknő mellett. Az előbbi mondatot úgy értelmezte, hogy Juliskának bizalmas közlendője van. Közben belefeledkezik a szappanhabok egymással versenyző Jungfrauiba.

Juliska nem az a teremtés, aki férfiembert elsőnek megszólít. Most mégis erre kényszerül.

– Igaz, hogy szakácskönyvet tetszett hozatni?

A vő a lélek finomabb rezdüléseinek iparszerű fölfogásából él. Egy pillanat alatt számot ad magának arról, mit jelent szakácskönyvet hozatni egy olyan házba, ahova egy volt kastélybeli szakácsnő jár el, ha csak kéthetente egyszer is, vagy csak mosni is.

De ezt mégsem várta.

Juliska szemében könny csillog!

 

 

A Kisasszony még a szívből támadt kérését sem szereti sajátjaként előadni. Épp azért így kezdi a szót, Juliskához:

– A férjem nem szereti hallani, hogy maga a kislányt magázza, Juliska.

Juliska hallgat.

– Tavaly még tegezte; a férjem azt szeretné, ha ezentúl is tegezné.

– A kis Kisasszony is magáz engem.

– Az úgy is van rendjén. Hisz az unokája lehetne! – mondja a kis Kisasszonynak, helyesebben a Kiskisasszonynak az édesanyja.

Aztán, hogy Juliskát megnyerje, áruba bocsátja még férjét és férje egész családját.

– Náluk ezt ő így szokta meg, még a pusztán, ahonnan való.

Odavillant Juliska szeme egy nyilat erre a „náluk”-ra. Ő tudja, mi a puszta. Volt pusztai kastélyban is szakácsnő. Nyilat küld a hangsúlya is.

– Ő megszokhatta. Én olyat nem szokok meg.

A Kisasszony segélykérően néz ide-oda, végre egyenest Juliska szemébe. Mosolyog, de ez a mosoly valóságos rimánkodás.

Hasztalan.

– Egyszóval tegezni fogja?

Juliskának van még egy rettenetes érve. Úgy veszi elő – oly szigorú, száraz tekintettel –, mint a tanult gyilkos a kést. Úgy is vágja be, tövig, öntudatlanul.

– A Kisasszonyt is tegeztem hétéves koráig.

 

 

Este a vő a Kisasszonyhoz:

– Egy hetvenesztendős mosónő legbelső idegdúcának legalsó sejtjében! Hogy herceg Festetich Tasziló lelke örökkévalóságot kereső útján odaszálljon, azt még én sem gondoltam. De jobb helyet igazán nem találhatott volna, azt is én mondom. A kutyaistenit! Ezt a világot igazán nem lehet megváltani!

– Haraggal mindenesetre nehezen.

– Haraggal! Hallottad, délután mit csinált Tasziló?

– Mit?

– Előtted tegezi, de maguk közt, titokban tovább magázza a lányod.

– Öreg.

– Az az égvilágon semmire se mentség.

 

 

A házban kora reggeltől késő estig mindenki dolgozik. Így a Kisasszonyon kívül most egy nagymama. Dolgozik egy nagynéni, aki egy személyben keresztanya is. Dolgozik egy személyében gyakran változó, de funkciójában mindig azonos sógornő. S dolgozik végül ugyancsak buzgón a Kisasszony kislánya.

Ennek az öt-hat nőnek az állandó serénykedése a köztük élő egyetlen férfi állandóan ellenőrizhető naplopását pontosan ötszörösére emeli Juliska szemében.

Mert mit is csinál az attól fogva, hogy lejön a szobájából?

Fájdalmasan elténfereg a ház körül, szomjas szemmel lesve, nincs-e valami javítanivaló a kilincsen, a villanyrezsón, a töltőtollán, valamelyik szerszám nyelén, a kávédarálón. Van? Fél nap elpiszmog vele. Nincs? Semmi sincs? Még fájdalmasabb képpel, a fogorvoshoz indulók tiblábolásával fölcammog a ház mögötti felső kertbe.

Lent, a ház előtt azon nyomban felcsattan a gyerekzsivaj. A Kisasszony ki-kiszól, a kislányához:

– Ne zavard apádat. Dolgozik!

Juliska nem sajnálja a fáradt lábait, a recsegő derekát, fölkapaszkodik a rézsőre, fölles a fölső kertbe.

Van négy-öt éve, amikor megkérdezte a Kisasszonytól, csaknem belepirulva a szégyenbe, a bizalmaskodás miatt:

– Mit dolgozik a nagyságos úr?

– Jegyzeteket ír.

– Hova?

– Egy nagy füzetbe, Juliska.

Ezt csak ez a mindenki jó bolondja, szegény Kisasszony hiszi el.

A füzet ott van egy fél tégla alatt a kőasztalon, a gazdája pedig – éppoly fogfájós arccal – a kertben csász-mász. Kapál (ott, ahol nem kellene); a kőbástyánál a cserhegyi Kántás Imrével bratyizik (kikalapálja neki a kaszáját); általában itt is csak olyan munkát csinál, amit jobb volna, ha nem csinálna. Nézi a szaletlija megereszkedett tetejét; nádat szerez, fél napig maga drótozza, ott a tetőn, az a nagydarab ember. Vagdalja bicskával a saruja szíját, a szaletli lépcsején, egy gatyában, a napon; fejét ingatja, s egy pici kis noteszba egy pici kis ceruzavéggel – újabb fejingatás meg spekulálás közben – valami összeadást csinál, azt volna jó tudni: mit? Ha egy kis harmat mutatkozik, a bástya köveit emelgeti: csigát szed.

A Kisasszony, szegény, nemcsak háztartási munkát végez. Napszámra gépel, mégpedig látnivalóan a ház körül tekergő boldogtalan keze alá, mert hozzá viszi, ha egy-egy csomóval elkészül.

Ha nem azt csinálja, akkor most is tanul, még főzés közben is: teszi még itt is a pesti foglalkozásával járó végeznivalókat.

A Kisasszonyt, amióta az csak beszélni tud, Juliska minden nyáron kifaggatta a maga óvatos és tüzetes kérdéseivel, s a Kisasszony a jól nevelt és szemérmes lányok bőbeszédűségével mindent el is mondott neki a tanulmányairól, a terveiről, a vizsgáiról; épp csak azokról a dolgokról nem, amire Juliska tán a legkíváncsibb lett volna.

Mint például, hogy szedte föl s miért tartja ezt a fájdalmas nyakforgású mihasznát. Egy ilyen szép és előkelő nő! Juliska későn ment férjhez (mint általában a jó szakácsnők), s így érett ésszel ismerte meg a szerelem és a szenvedély mélységeit. Szánalommal néz a látszólag jókedvű, jó egészségű Kisasszonyra, mint aki valami homályos, kibeszélhetetlen betegség rabja. De minél jobban szánja – becsületére legyen mondva –, annál jobban szereti.

Ám annál fürkészőbb szemmel figyeli, ahogy ez az egyszerre csak ide tévedt idegen keservesen föltápászkodik, boldogtalanul tesz-vesz, kiszolgáltatja magát. Drága személye körül forogtatja az egész házat. Vasárnap delente meg szemérmetlen történetekkel traktálja a magához hasonló léhűtő barátait.

 

 

Juliska a falu főutcáján megy, teli kosár a fején. Nem is kosár, hanem véka, s nem is teli, hanem púpozva csévés kukoricával.

Megállt, mert az utca csakhamar úgy emelkedik, akár a lajtorja. Fúj egyet Juliska, kezét a hetvenéves csípőjére teszi; pihen.

Megint megindul, megint megáll. Kerítéshez támaszkodva próbál – ha csak egy percre is – könnyíteni a terhén.

– Vegyük csak le egy kicsit! – hallja egyszerre a háta mögül.

A Vő, a Kisasszony férje áll mögötte. Már a földre is segítette a vékát.

– Haza? Haza?

– Egy kis darálnivalóul vinném; a csibéknek.

Elhangzik vagy egy-két ilyen-olyan mondat. A Vő indulna tovább, de aztán egyszerre ezt mondja:

– Fogja csak meg a másik fülét, Juliska. Úgyis arrafelé tartok!

Juliska tiltakozik; öreg arcán olyan szemérmeteskedő mozdulatok tévelyegnek, hogy az ember azt várná, még lányos pirosság is ömlik arra a megcserződött bőrre.

– Ne tessék már!

Végre mégiscsak megfogja a véka másik fülét.

De tíz-tizenöt lépés után már tenné is le. Nem a maga fáradtsága miatt! A nagyságos urat kímélné. A nagyságos úrnak nem való ez!

– Tessék csak rám hagyni! Jó volna, ha még ezzel se bírnék!

A meredek út fennsíkra kapaszkodik. A főutca itt lesz igazán a falu legelőkelőbb utcája. Jobbról-balról itt már sűrűn sorakoznak a házak. Több a nép is. Mindenfelé söprik a házak elejét, a gyalogjárót.

Épp szombat délután van.

– Köszönöm a szívességet, tessék most már visszasegíteni a fejemre.

– Már minek, ha úgyis egy az utunk!

– Nem illik ez a nagyságos úrnak!

– Miért? – kérdi a nagyságos úr, egyenest Juliska szembogarába tekintve.

Pír futotta el mégis ezt a munkában, gondban megcserződött arcot? Juliska olyasféleképp lélegzik egyet, mint aki valami nagyon nem kedvére való dologba egyezik bele. Pillantását ellenségesen suhantja végig az utcán, ahol egyre több ismerősnek kell visszaköszönnie.

Kedvesen szólal meg, de mégis úgy, mint aki nyelés után mond ki valamit.

– Na, én itt már meg is érkeztem.

Földre ereszti a vékát, készül be a kapun.

– Hát nem hazakészült, Juliska?

– Köszönöm a szívességét, köszönöm a hozzám való jóságot. Ide megyek be.

És húzza be maga után a vékát a kiskapun.

– Nincs mit, Juliska.

Amikor a Vő legközelebb hajóra száll, s a hajó már a tó közepe táján halad, az üres fedélzeten hozzálép a Vőhöz az admirális, ezúttal is csaknem térdig föltűrt nadrágban s mezétláb. A halászat s a permetezés időszerű kérdéseinek megbeszélése után ezt a meghökkentő kijelentést teszi:

– A mamából meg Szent Pétert csinált, de ugyancsak, az elvtárs.

– Hogyhogy?

– Ahogy behúzta a Cséplőékhez a vékát, kérdi tőle Cséplőné, ki segítette neked ezt a kukoricát? S a mama?! – Mit tudom én! – Úgy néztem, hogy ezekhez jársz te ki mosni, mert mintha a Kisasszony ura volt volna! – így a Cséplőné. – Nem az volt! – Hát ki volt? – Mondtam már, hogy egy vidéki!

– Ott volt maga is? A saját fülével hallotta?

– Úgy mondta: valami vidéki, mit tudom én, ki! – utánozza Juliska hangját nevetve az admirális. – Úgy mondta, hogy Szent Péter se másképp, amikor lehazudta a rendőrségen az Úrjézust. Mondtam is neki: hallja, mama, ez után épp már csak a kakaskukorékolás hibádzik!

 

 

 

 

 

– A pizsamák! Hol vannak?

A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor; vonathoz indulás előtt.

– Miféle pizsamák?

– A két ötliteres!

– Pizsamák?! – a mindig türelmes, kedves gyógypedagógus hangsúlyban csodálkozás csendül. Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, mellyel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.

– A demizsonok!

 

 

S nem sokkal ezután, az agy szinte azonos ficamával:

Egy könyv hátát kell megragasztani, így nem vihetem vissza a könyvtárba. Ez is kora reggel történik, ugyancsak sürgetetten:

– Akkor ide azt a szódabikarbónát!

– A ragasztáshoz?

Az előbbi ingerült benső legyintéssel:

– Gumiarábikumot!

 

 

Az írói értekezleten elém áll egy kartárs, ezt közli:

– H. azt mondta, hogy te haragszol rám. Szeretném megtudni: miért?

Nem emlékszem. De nem válaszolok, mert tapasztalni kezdem, hogy nem egy dolog nyomtalanul kimegy a fejemből.

A kartárs segítő jobbot nyújt:

– Amennyiben valóban azt mondtad.

Az ilyen botlások, ha csak engem illetnek, szórakoztatnak. Most halk ingerültség környékez. Tán annak búvópatakaként, hogy erre az emberre valóban nehezteltem.

– Nem emlékszem, mondtam-e, nem-e.

– Vagyis nem haragudtál?

– Dehogynem!

– S megmondhatnád, miért?

– Még azt is eszemben tartsam?!

 

 

K. D.-vel a füredi benzinkút előtt a tihanyi autóbuszra várva. Csak én utazom; társamat a séta és a beszélgetés befejezése hozta ide. Az autóbusz háromóránként közlekedik. Tíz-tizenöt perc múlva kell kibukkannia az állomás felőli alkonyodásból.

Ki is bukkan, meg is érkezik egy kocsi. Megáll, kicsapja erélyesen a gépre járó ajtaját, de aztán éppoly határozottan be is rántja, tekintve, hogy senki sem szállt föl.

Várunk tovább, változatlanul csak ketten a megállónál. Eltelik egy félóra. Még egy csaknem.

A benzinkutas régi ismerős, jogom van csak így, az úton átszólva, egy kicsit emeltebb hangon megkérdeni tőle, megváltozott talán megint a tihanyi menetrend?

– Dehogy. Épp ez az utolsó volt a tihanyi.

Valóban, hisz a fiatal kalauzra is emlékszem már, ugyancsak régi ismerős. Ahogy az erélyes kicsapódás-becsapódás pillanatnyi közében kihajolt az ajtón.

Miért nem szálltam hát föl? Most világosul meg, egy szemvillanás alatt, utólag.

Ellenségesnek találtam a kocsit. Már ahogy az útkereszteződés felé cammogott, az épp kigyúlt két vörös szemével; ahogy a piszkosszürke színével lustán idedülöngélt; még a sunyi megállási módja is ellenszenves volt. Aztán az az öntelt kicsapódás!

Nem; már válogatok, a lelkem mélyén.

 

 

A fogorvos csak egy ezredmilliméterrel nyomja oldalt a fúrót, de a fájdalom egy kéve villámmal válaszol, a szememig. Nem rándulok meg, de az orvosoknak erre már ösztönük lehet, mert ezt hallom: fáj? Azon veszem észre magam, hogy elgondolkodom. Noha fáj, és egyre jobban fáj, magam sem tudom, milyen élmények alapján a közöny mellett kötök ki, s már-már fölényes kézmozdulattal jelzem, csinálja csak, mindegy.

„Nem fájt?” – kérdi hitetlenkedve, csaknem gyanakodva az orvos a végén. Már használhatom a nyelvem, de csak nézek rá, ezzel a némasággal testemben: na és?

Nyelvemen van, hogy „ki lehetett bírni”; de csak legyintek ismét, magam sem tudom, miféle tapasztalat, illetve cinkosság grádusán, afféle farkasvigyorral. Mert hisz valójában ilyet még nem álltam ki; épp ezért is figyeltem, meddig bírom: magamban, magamnak.

 

 

Hogy az idő hűtlenül gyorsan halad, hogy nem köti magát a hajdani megállapodáshoz, tudomásul veszem. Unom, de ráhagyom a rigolyáit, a gyors számolási bűvészkedését; a fizetőpincérek ceruzavillámlásait sem ellenőrzöm. Megbízhatatlan ügyfélnek tartom az időt, de alkalmazkodom a gyanús algebrájához, hogy annál jobban megvethessem. Sőt. Merő dacból, finnyás függetlenségből még segítek is neki, hovatovább öntudatlanul. Már-már ösztönösen!

Azon veszem magam észre ugyanis, hogy ha éveim számát kérdik, nemegyszer tízzel-tizenöttel többet akarok mondani, mint amennyi vagyok. Nemcsak az évek végén, hanem az évszakok befejeződésekor azt hiszem, esztendő telt el. Aztán az ünnepek, a húsvétok, a névnapok. Ezek is valami kerek számolási egységek, ezekkel is villan egyet-egyet a szemkápráztató ceruza az ellenőrizhetetlen számolócédulán.

Ha nem volnék e tekintetben állandó ellenőrzés alatt – ha feleségem nem igazítana ki folyton, társaságban, de kettőnk közt is –, már rég százötven-kétszáz évesnek vallanám magam. Bizonyos vagyok, hogy az ótestámentumi öregek – a matuzsálemek – elképesztő magas életkora nem onnan fakad, hogy akkor másképp számították az éveket. Hanem onnan, hogy akkoriban nem volt szokás – de nem is igen volt lehetséges – oly kínosan számon tartani kinek-kinek a korát. Így hát, ha mégis megkérdezték, az aggastyánok önkényesen is, őszintén is mondhatták azokat a csillagászati számokat, olyasféleképp versenyezve összhangban egymással, mint a futó lovak a pálya célja felé.

Főképp, ha meghordozták szemüket a köröttük nyüzsgő sátortábornyi ivadékon. Akik közt már hosszú ősz szakállas öregek is voltak, a dédunokák nagyatyái!

Tiszteletben tartom, elismerem a nők területenkívüliségi jogát, amellyel éveik múlásán érzelmük szerint uralkodni akarnak. Érzelmüket helytelenítem. Azt, hogy túlbecsülik a naptári idők erejét, ahogy – eleve rettegve valamiféle lázadástól – eleve zsarnoki kordába fogják az éveket. Területenkívüliségi jogot én is igénylek. De én épp a másik pólusról. Nem megvetendő élmény kétszázhetven évesnek vallani és tudni magunkat, s közben fél vállfordulatot végezvén, egy ifjú hölgy lépésrakását szemlélni, ábrahámi szakértelemmel. Ki jár le négyszázhúsz éves korában hajnalonta egy tóhoz vagy egy medencéhez úszás céljából, mégpedig egy-egy nyitó fejes végzésével? Akinek nem az időhöz, hanem magához való esze van. Kell még szót pazarolni az előbbinek viszonylagos voltáról?

Mióta az orvostudomány testünk csaknem minden porcikáját ki tudja cserélni, a halhatatlanság elvben föl van találva: egyszerű alkatrészpótlás az egész. Főleg, mikor már majd a tudat, sőt az emlék is pótolható lesz. Fajtatörténetileg csak egyet kell aludnunk, hogy a csecsemők legalább háromszáz éves élettartalommal jöjjenek a világra. De mit nyernek, ha azokat az esztendőket is majd oly kínosan számolják? Hogy még több időt töltenek pánikban; még többet gyötrődnek a haláltól.

Az eltömődött szipka tehát nem erről a feléről fúvandó ki, hanem a másikról. Ne az idő velem, én rendelkezzem az idővel; minél tovább, természetesen.

 

 

Telepedjünk le igen alacsony ülőalkalmatosságba, csaknem földig eresztett nyugszékbe például, majd izmaink némi odafeledkezése után próbáljunk hirtelen talpra állni belőle. Miközben küszködünk, arcunkra mosoly röppen.

Alig másképpen, mintha hátunk mögött egy ismeretlen vissza-visszarántana bennünket. Egy kedves ismeretlen persze. Vagy mintha ugyanő befogná a szemünket: játékosan, egy pillanatra, megízleltetné velünk a vakságot.

Minél keservesebb a kapálódzásunk, hogy gyermeki frisseséggel fölszökkenjünk, mosolyunk annál élénkebb, virgoncabb. Mintha arcizmaink játéka olyanféle összeköttetésben volna láb- és derékizmainkkal, aminővel a néphit a tengerszemek és az óceánok habmozgását rokonította. Ami lent hajótörő vihar: fönt cserépcsillogás.

No, fölálltunk. Ha zihálunk is, arcunkon a derű diadala; néha még egy kis nevetést is buggyant. Mintegy mentségül. Nemcsak mások előtt. Magunkban is. Min mulatunk?

Az elmúlás humoros. A kamaszoknak egy beugrató oldalbavágás vagy váratlan gáncsvetés is szellemesség. A halál szellemi szintje ez; ilyenekkel kezd kerülgetni, settenkedve-bújócskázva jeleket adni. De mért megyünk bele ezekbe az iskolaudvari, óraszüneti tornajátékokba? A sír felé tánclépésekkel, bakugrásokkal közeledünk. Ideje, hogy tudatosítsuk.

Elmondom még egyszer ugyanezt a témát.

 

 

Debrecenben, még a nyitány-világháború alatt, még 1917-ben Szabó Lőrinc diákszerelmének, Dienes Katónak a nagymamája az emeleti lépcsőn haladtában ahány fokot hágott, annyit nyögött. Abban a hiszemben, hogy Dienes nagymama beteg, a Tücsökzene minden szenvedést már akkor boncolni vágyó szerzője megkérdezte tőle, miért nyög.

– Mert olyan jólesik, fiam!

S elnevette magát. Nyilván kettős ingerre. Az egyik a Zord Kaszás már ábrázolt cipésztanonc idétlenkedésére. A másik, a nagyobb, a színvonalasabb inger az lehetett, hogy milyen pompásan kimondott – a maga leleplezésével is – egy igazságot.

Ami a leghatékonyabb – tán egyetlen – védekezés az előbbi ellen.

Az elmúlás az első jelentkezéskor azért komikus, mert – mint minden, amin nevetünk – van és nincs; elménk egyidőben észleli és tagadja. Még érintetlen, józan agyunk azért fogadja pukkadozva a halál első jelentkezését, mert – hogy gondolatunkat az ő szintjén fejezzük ki – úgy jön, mintha menne. Mert ellentmondás. Mert a képtelenséget, amire vetemedik, cél- és föladatismerő fölnőttek közt mívelgeti, komoly dolgozók és alkotók között, akik logikusan élve, nemcsak bort és repülőgépet csinálnak, hanem terveket és gyermekeket is, időálló hidat, verset és kémiai képletet. Ezek felé közeledni úgy, hátat fordítva, magunk mögé rakott lépésekkel, mint Ugrósdi és Zavaros szokta a konviktuskertben? A méltó felelet erre: a sarka elé guggolni, essen a fenekére. Ha már mulatunk.

Valamiféle választás elé kerülünk tehát, amikor először ráébredünk, hogy nem betegség, nem is fáradtság akadályoz meg bennünket, de még csak valami nyakunkban felejtett hátizsák sem abban, hogy alacsony fekhelyünkből vagy mély kuporogtunkból a tegnapi fürgeséggel fölpattanjunk. Természetünk – mondhatjuk: testünk – első tanácsa az, hogy mosolyogjunk. Sőt kacagjunk, és csak annál állhatatosabban – mert hisz annál több az okunk rá –, minél tovább tart, sőt még fokozódik is ez a képtelenség.

Míg elménk hibátlanul közli e történteket, a dolog az első pillanatban nagyon is egyszerűnek tetszik. Valaki váratlanul idétlenkedni kezd velem, ezért nevetek. De hát az ilyen bakamókákon, főleg ha folyamatosak, nemigen szoktam én vigadni. Azért mosolygok mégis, mert ezt az útszéli tréfát én magam űzöm magammal? Ilyesmiből nem származik humor. Azt kell föltételeznem tehát, hogy én űzöm ugyan ezt az alacsonyrendű ungorkodást, de nem magammal. Hanem mással? Nem lehetetlen. Elképzelhető, hogy azt, akinek váratlanul olyan nehezen akaródzik talpra állni, azért mosolygom le, sőt nevetem ki, mert nem tartom azonosnak magammal. De hisz valóban nem azonos! Ha egyszer nem úgy viselkedik, ahogy megszoktam: ahogy elmém mindeddig ábrázolta. Sőt még most is ábrázolja, e különös ismerkedés első szakaszában.

Fakad persze majd abból a föltápászkodásból más hang is. De az ámulat azt most még visszanyomja.

Hogy vagyok, s közben mégse vagyok, mert hisz múlok, ez éppolyan primitív ellentmondás, mint hogy megyek, s mégis jövök. Hálásak lehetünk, ha természetünk erre a legősibb rangú – a társas kirándulások és a kecskeünnepélyek – humorával felel. Ami múlik, az megtagadja magát. De az ember ne tagadja meg magát. A férfi pedig igazán ne! Magára adó emberi ész ilyen folyamatot csak csinálmányok, gépek, dolgok életében, azaz működési idejében fogadhat el, tarthat logikusnak. Már az állatok, a növények létvége is megragadhatatlan. Akár létkezdetük. Természetünkből – közös természetünkből – következik.

A lélek, a „tudat” válasza persze más. De mi már nem tegnap óta nézzük gyanúval az úgynevezett lélek tanácsait. Ki is ez a híres valójában? Sokan valami eszményien tiszta szűznek festik: lényük jobb fele! De hogy minden stricivel együtt él, mégpedig tökéletes ringyóként, az is bizonyos.

A két tanácsadót így legalábbis egyenrangúként állítsuk szembe egymással, megőrizvén arcunkon, ha egyebet nem, a bírói fölényt s az érdeklődés derűjét. Várom a tanúvallomásokat, az adatokat.

Sorsunk nem ad mást. De ezt megadja. Nyomozni nyilván azért izgalmas, mert hisz magyarázattal kecsegtet, ítélkezési alappal, igazsággal.

 

 

 

 

 

Milyen régen nem találkoztam magammal. Ideje volna egy kis randevúnak. Hogy s mint lehetek? A szakállviselők bölcsessége, hogy nem kerülnek szemtől szembe naponta-kétnaponta legaggasztóbb ismerősükkel; azzal, aki egyszerre hitelezőjük és adósuk. Bölcsességre nevelt még a hajdani pengeborotva is, az, amelyet hosszúkás lakból húzott elő az ember, nyele végén hátrafordított, minden alkalommal gondosan megfent, majd még nagyabb gondossággal harántan arcbőréhez illesztett. Így kezdeni a napot fölér egy kis buddhista lélektisztítással: gondolat nélküli magunkba merüléssel. A veszélyes-élesre fent kés kezelői ugyanis a penge és a bőr találkozását figyelik a tükörben évtizedek múlva is, és nem a saját szemüket, tanú mondja. A még házról házra járó borbélyok lenézéssel emlegették, aki munkájuk után látni akarta magát; ellenőrzésül! A legtöbb ilyen borbély azért nem is hordott tükröt a kis táskájában.

A villanyborotvával borotválkozók tükre az ujjbögy; azt az ujjbögyöt pedig a teljes sötétség finomítja. Mióta villanykészülékkel borotválkozom, hónapszámra nem látom a halált. Gondtalanul öregszem, távol minden adóstól, hitelezőtől.

Hogy eltűnt-e már rólam a borosta, vagy nem: bal kezem ujjainak különösen kifinomult hegyével ellenőrzöm. Ennek hatása kettős. Egyrészt az ujjaim bögyében levő szem, noha a sörtéről pontosabban értesít, mint a homlokom alatti látóeszköz, a ráncokról udvariasan egy szót sem ejt. Másrészt valahányszor megjártatom hibakereső ujjaimat az arcomon, minden alkalommal kedvesen meg is simogatom, megvigasztalom magam, azt a szeretetet idézve életre, amelyben gyermekarcom részesült a felnőttek, legtöbbször persze anyám figyelméből.

Hogy ideje megnéznem magam a fényérzékeny szervemmel is, ez leginkább szombat közeledtével ötlik fejembe. Ehhez a randevúhoz azonban itt, ebben a magányos tihanyi házban, át kellene lépnem a másik szobába, illetve fel kellene mennem az emeletre, ahol a nők a szekrény egyik ajtajába – francia hatásra – tükröt vágattak.

Ám újra s újra megfeledkezem arról, hogy szemem elé kerüljek. Képmásom így hónapszámra azokban a világvárosi kirakatokban hever, amelyek mélyén az árut szemlélgető járókelő egyszerre csak a háttérben (a díszvirágvázák, az éjjeliszekrény-lámpák vagy a női kalapok mögött, mintegy érték dolgában is mögéjük helyezve) saját arcmására hökken.

Márciust írunk, s ebben az évben még alig láttam magamat. S az előző évben?

Hosszas keresésre kell indulnom, hol is váltunk el. A vacsorát Koppenhágában is otthon oldottuk meg, a missziószálloda remek kis szobájában; tejjel, a páratlan dán szövetkezeti tejjel. Egy hét múlva öröklött gavallériám lázadásra késztetett. Míg a takarékosság lelkes megszervezője a gyógyszertár tisztaságú tejcsarnokban időzött, a szomszédos csemegeüzlet klinikatiszta kirakata elé léptem. Itt halak, csigák, tengeri és folyami rákok sorakoztak nyersen, pácban, sóban, kocsonyában, porcelán és műanyag tálon, valamint nyitott és zárt dobozokban részint a kirakat alján, részint azokon az üvegpolcokon, melyek emeletesen a hátsó falra voltak erősítve. Ezt a hátsó falat – hogy még nagyobb legyen a tisztaság és a bőség – hatalmas tükör borította. Az alsó polcokon voltak az olcsóbb áruk, a savanyúságok; ezekhez azonban le kellett guggolnom, hogy lássam a kis táblácskákra írt árakat. Emlékezetemben ott van ma is az arcom; hol itt, hol ott tekintve ki kéjsóváran és krajcároskodón az olajbogyó és uborkás üvegek mögül.

Öregedve megnyúlik az orrunk. Erről még Kosztolányi tudatott; vigaszul rögtön megmosolyogtatva: mindnyájan lógó orral távozunk az életből.

De fülünk is megnő. Ezt sem anatómiai szakkönyvből tudom, hanem ezt meg az öngyilkosságra készülő Drieu La Rochelle naplójából. Ő sem állhatja meg, hogy a tényt ne kommentálja, fölénnyel, íróilag ő is. „L’homme montre, en prenant de l’âge qu’il n’est qu’un âne.” Idősödve tetszik ki az emberen, hogy szamár, nem más.

Csüggedten bandukolunk tehát az elkerülhetetlen úton? A vándort másképp is lehet látni, ugyanabban az ábrázolatban. Orra azért nyúlik meg, mert most kezd csak szimatolni valami nyomot; füle pedig azért nő, mert hegyeződik, hogy jobban halljon. Titkos suttogást is.

 

 

Arcunk legfegyelmezetlenebb alkatrésze kétségtelenül az orrunk. Fokozatos megnyúlását ekként még elnézéssel, sőt megnyugvással fogadhatnánk. Van ugyanis elmélet – vita inkább a jobbadán fitos angolok és a nagy többségükben konya orrú délfranciák közt –, hogy az orr a nagyobb értelem járuléka, illetve következménye. Eszerint az idősebb korban megnövekedett orr az idősebb kor megnövekedett értelmének kifejezője; vagy hát vehetjük úgy is, hogy okozata.

Bizonyos, hogy arcunk egyetlen része sem tükrözi úgy azt a küzdelmet, amit lelkünk az elmúlással folytat, mint az orr. A szájhoz és a szemhez viszonyítva viselkedése a legrakoncátlanabb. Elcsúnyulni legárulkodóbban ő tud; de nem anélkül, hogy bizonyos fölényt, sőt tréfásságot ne őrizne meg. Lehet összefüggés, méghozzá nem is csekély, hogy a bohócok, a farsangolók, a commedia dell’arte színészei álarcukon legjobban az orr eltorzítását hangsúlyozták; ha ugyan nem érték be pusztán a tragikum-komikum egyidejű érzékeltetése végett egy óriási papírmasé paprikának az orrukra való fölkötésével.

Jó érzékű nők épp ezért, ha már időt látott férfi iránt érzik szépérzéküket működésbe lépni, a rokonszenvesnek vélt arcon először is az orrt veszik szemügyre, s igyekeznek azt önmagában is megítélni. Az orr absztrahálásával az arc másik két része is – a száj környéke és a szemek völgyvidéke – többet tud mondani magáról; az önállósága révén tisztább szavakhoz jut.

A bohóc fájdalmas fintorain pusztán azért nevetünk, mert túl gyorsak. A fájdalomnak vagy kétségbeesésnek ugyanazok az arckifejezései kellő átmenettel könnyekre s nem kacajra késztetnének bennünket.

Az idő, mely korosodásunkkal eszelősen gyorsul – ilyenformán silányít bennünket bohóccá. Hajdani iskolatársunkhoz, akit hitünk szerint a múlt hónapban (igazánból öt éve) láttunk, legszívesebben ezt a kérdést intéznénk: mit csináltál már megint magadból? Oly pukkasztó – jajdító – fintort merevített arcára az öregség. Pusztán azáltal, hogy számunkra váratlanul.

Olcsó fogás a vígjátékba a vége felé sűríteni a nevetnivalót: „meghajtani” a cselekményt és a nézők rekeszizmait. Molière nem tudta, vagy csak keserűen tudta befejezni a komédiáit. Komolyan vette az embereket, az emberi sorsot. Sem a halál, sem gazdája, az isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.

 

 

 

 

 

Fordítom főm barátaim elől. Arcuk megannyi kéretlen tükör. Mosolyukból is iszonyodva látom, hogy ront felém törve-zúzva halálom!

 

De fegyelmezem magam. Nincs meg bennem a különben nem ritka hajlam, hogy az öregedés tüneteit másokon figyeljem. Magamon már-már édes, keserű kéjjel, gyanús kielégüléssel szemlélem. De másokon?! Embereket rajtakapni a halállal való viszonyuk beteljesülő perceiben alig kevésbé illendő s gusztusos – mint szerelmi viszonyuk célhoz jutásakor. Ez is, az is látványul is megválthatatlan magántulajdon. Ami azt a sejtelmet erősíti, szintén, hogy az elmúlásban nem is küzdelem folyik, hanem párosodás.

Mindazonáltal pusztán csak magamon figyelni a tüneteket, olyanféleképp, ahogy haldokló orvosok öntudatuk végső pillanatáig, mondjuk, a rák rombolását – igényes lírikusnak ez olcsó líra. S ahogy a Déli-sark kutatói jégkunyhóikban írták ujjuk végső gémberedéséig a naplót a fagy rohamairól? Ez meg hősiességnek túl hangos, magakelletően látványos számunkra, annyi halálbamenő látványa után!

De hát mi legyen a léptéke ennek a térképnek, amelyet mégis az én utamat járva készítek? Végső utamon! és – akárhogy forgatom is – testamentumként! bármint viszolyogtat a közhely, meg hogy a riszálás gyanújába ne essem egy kis sajnáltatást, kíméletet tányérozandó.

Simogatás ürügyével állunk hegyét kormos ujjal érinteni, ajkunk fölé ugyanígy tudtunkon kívül mongol bajuszt rajzolni: a szellemességnek ezt a szintjét már a gyermek duzzogva fogadja kis testvérnénjei részéről, a család vigadozásában pedig csak kelletlenül osztozik.

A torzító műveleteket tehát, melyeket megkérdezésünk nélkül arcbőrünkön az elmúlás végez, épp ezért még a bensőnkben – az izmokkal, az elmével – űzött tréfáknál is alacsonyabb rendűeknek kell tekintenünk.

Iktathassunk ide egy levelet. Némi kanyarral ugyanabba az utcába érkezik, a jogos méltatlankodásnak ugyanarra a területére, ahol mi forgunk igazunkkal.

„Amióta – másfél éve – nekem is villanyborotvám van, magam is ritkán kerülök tükör elé. El-elfeledem így én is az arcom. Illetve képem legutóbb megjegyzett mását összekeverem régebbről ismert képmásommal. Tudatom afféle középarányost készít külsőmről, s ezzel elég nyugodtan él: ez a kép ugyanis nem változik; festményszerű.

De tükör helyett, íme, a napokban váratlanul egy friss fényképen kellett szembenéznem magammal. A fölvétel tudtom nélkül készült, s nem is az én kedvemért. Egy illusztris társaság mellékalakjaként figyelem a vidám együttes előadóját, elképesztően bárgyú mosollyal arcomon.

A szem hagyján; az az enyém. A homlok is. Az ősz haj is, no az hitelesen.

De ez a vigyor, ez a már-már állati elbambultság szíven üt és fölháborít.

Ez lakik már bennem? Ilyen települhet ki a szám köré?

Nem értek egyet fejtegetéseiddel! Itt nyoma sincs már humornak, sem élcnek.

Megkeresem a hajdani borotválkozótükröt, az ablakhoz állok vele.

Milyen formán is nevethettem ott, amikor az a fölvétel készült? Így? S odamosolygok, ahogy mosolyogni szoktam.

S megjelenik a tükör üvegén is az a rettenetes lárva. Az a fényképbeli.

Átrendeződtek arcizmaim is?

Mosolygok óvatosan még egyet, mint aki rozsdás zárat próbál.

A válasz ugyanaz.

Elfordulok, úgy járatom meg mosolygási izmaimat. S meglepetésül fordulok vissza egy teljesen bejáratott mosollyal; egy igazán régi enyémmel.

S meg kell döbbennem a merénylettől. Átrendeződött az arcom. Ahol azelőtt éles vonal, most petyhüdt görbület; a feszes síkok helyén hepehupa.

Arcizmaim pedig idegen körmök közé kerültek. Valami bábszínházas rángatja őket felülről, pontosan úgy, mint figurái drótjait egy vásári gyüledék ízlése és a maga romlott komédiási erkölcse szerint.

Nevetnem kell. De nem nevetek; én nem. Ettől a látványtól – illetve a tudattól, hogy más is látja azt, amit én a tükörben – valóban ajkamra fagy a kacaj.”

Eddig a baráti levél, átírásunkban.

Így van; el kell ismernünk, az arcunk rovására nehezebben bírjuk a tréfát. Lábunk, derekunk romlásán lehet idétlenkedni. Képünkre mindennél hiúbbak vagyunk.

Nyilván azért, mert arcvonásaink lelkünk szolgálatában állnak. Változásukból tehát arra lehetne következtetni, hogy lelkületünk is megváltozott.

Ez azonban nincs így. Helyesebben nem így érezzük.

Hiúságunk ingerült fölpattanása tehát indokolt és jogos tiltakozás.

Mert valóban, micsoda ellentmondás a szem alatti száraz táskák, zacskók és szütyőcskék hidege a meleg pillantással, mely magából a lángdús szemből árad! Az ökörlebernyeghez hasonló üres tokák és alattuk a sóvár nyeldeklő, mely épp így: ekkor mozdul leghamarabban.

Hisz tudott dolog – ha csak szűkebb körben is –, hogy az akár évtizedek karcolta és sulykolta női arc alatt csaknem az ifjúkor üdeségében tudnak megmaradni a vállak, a keblek és különösen a csípő és a tompor. Az idő rohamait legtovább testünknek – a férfiak testének is – azok a részei verik vissza, melyeket lepellel borítunk, botorul, mert hiszen, ha embertársaink szemében fiatalnak kívánunk látszani, épp ezeket kellene tekintetük elé tárnunk.

Miért öregszik vajon legkorábban épp az arc? Erre ezernél több a magyarázat. Az a pajzs. A külvilággal való küzdelemben az kapja a legtöbb ütést és próbát. Nemcsak a széltől, a fagytól s a jégveréstől. A többi élőlény tekintetétől is, azaz lelki nyilától; valamint az eseményektől, a kis és nagy történelem nyilaitól.

A férfiarc áruló torzulásai és sebei védelmére, azaz elrejtésére sokan tartják kínálkozó eszköznek a szakálleresztést. Szóltunk róla, közel sem kimerítően. Az állunk alatti bőrleffentyű, az említett ökörnyaki lebernyeg eltüntetésére szolgált hajdan a nálunk Kossuthról elnevezett szakáll. Állunk kétoldali bulldoglógványának eltakarására a Bismarck-bajusz volt alkalmazható. Ideig-óráig ez is, az is, mert hisz a tünetek jelentkezésével a védelemnek ez az útja egykettőre a torzonborzulatnak ahhoz a bokorsűrűjéhez visz, melyet Tolsztoj, Shaw meg a próféták serege viselt, s melyek mélyén ismeretlenül ugyan, de az az érzésünk, hogy riadt partizánként lapul a jobb sorsot érdemlő arc. Mert hisz amivel álcázza magát, az is akkorra már kiáltóan vénülési jel.

A nők orcái védhetetlenek. A festék ilyenkorra éppoly áruló, bús őszi bozót. Nem művi úton, hanem természetivel – szívből eredővel – kell megóvnunk őket.

 

 

 

 

 

Közlés Londonból.

Hazájától évtizedek óta távol élő, méltán neves hazánkfia eszi neje főztjét hatvanadik életévében:

– Ez a halászlé is csupa hajszál!

– Hol?

– Akarom mondani halszáj!

– Ez?

– Vagyis hogy hal-szájka!

– Micsoda?

– Hal-szál-ka!

 

 

Mindez mulatságos, igen. Nem nevetséges. Az öregség efféle szóvétő, cselekvéstévesztő tünetein ugyanis elsőként, ahogy mondtuk, maga a tünetek elszenvedője mulat.

Bergson nevetéselméletéből az a rész állja az időt (ami már előtte is állta): kacagni való az a cselekedet, amelyet észlény akkor is gépiesen végez, amikor elméjét kellene használnia. Az öregség tüneteiben is, láttuk, ilyenféle gépiesség működik. Mégpedig oly módon, hogy a „gép” ki-kihagy. „Szórakozottak” vagyunk? Szabadjára hagytuk a bennünk működő reflex-szerkezetet, s az a maga kontójára vezet most – bennünket is.

Szaporítsam az adatokat? Mulassunk?

Fölkelek az asztaltól, hogy a feleségem helyett a faliszekrényből idehozzam a sótartót. A törkölyösüveget veszem ki, s teszem a vendég, a kis diáklány elé.

Igen, mert abból a szekrényből én esztendők óta csak üveget szoktam az asztalra vinni.

Derül mindenki persze; én is velük. Legbátrabban.

A bölcsesség, a latin fölény jóvoltából vajon, amelyet mostanában – épp e korszak ellenszeréül – annyit hangoztatok?

Nem; ezen mindenki méltán derülhet. A velem egyívásúak társaságában egynél több jellemző esetet alig tudok elmondani. A többiek úgy ontják a magukéit, versenyben, szavaikkal szinte egymást taszigálva, a fölharsanó hahota végén.

Nem igaz, hogy Kháron ladikjának egy-egy utazócsoportja némaságba fagyva siklik az árnyak honába. Ha csak egy kicsit is összehangolt az a csoport, hangos adomázás, térdcsapkodó jókedv közepette ringatóznak a biztos vég felé.

Hisz az elmúlás is olyan gépies! Hisz – jól meggondolva – élő embernek egyszer csak hidegen, mereven feküdni: halottnak lenni – ez aztán a fő nevetség! Amikor maga a gép is – gépszerű: észtelen.

(Ui. Mindezt tegnapelőtt írtam le. Nem állhattam meg, hogy tegnap egyik író kortársammal töltvén együtt a szürkületet, ne csöppenjen ki végül az agyamból valami ebből az irodalomszerű anyagból is. Egy tünetnél most sem jutottam tovább; a mosoly nyomában N. L. ajkai közül éppúgy az adomák vidámságával peregtek az akár tudományos vizsgálatra is alkalmas adatok. Csak ízelítőül: különálló kis házába ő maga hordja kannánként az ivó- és mosdóvizet, meglehetős távolságból, egy kerekes kútról. Télen pedig csaknem olyan messziről, szenet hord, szeneskannánként. Még egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy fölbosszankodott volna azon, ami újra és újra megesik, hogy a szeneskannával ballag el vízért. Sőt.)

Igazán – menthetetlenül – öreg az, aki az efféle félrevezetés tündérét ellöki magától. Ahelyett, hogy okos társalgásba kezdene vele. Olyasfajtába, ami aggastyánok és épp kerekedő keblű hajadonok közt lehetséges. Tréfára tréfát, azonos szesztartalmút, ha más minőségűt, más termésűt is. Az ősz hajú, a pillátlan halandóság és a száz gyémántkarátos szemű halhatatlanság e párbajában ez előbbinek kell megértőbbnek lennie.

De tágítsuk a kört, a szemhatárt.

 

 

Asztalomról néha orvul, mintegy lesből tüzelve felém is, fénykép, tagadhatatlanul rólam készült fölvétel villan. Nálunk járt ismerősök küldeménye szíveslátásunk emlékéül. Ezeket elhárítom, el a lencse hivatásszerű, sőt művészi kezelőiét is. A fényképezőlencse még vad, ragadozó, ezeddig a legügyesebb, legszívósabb próbálkozásokkal sem sikerült megszelídítenünk, szobatisztán hozzánk idomítanunk.

A fényképezőgép, köztünk él bár már második százada, embert látva még karmol, harap, mérget köp. Öreg házakat már lehet fényképezni; vén fákat is. Koros nők és férfiak fényképe megannyi becsületsértés.

Igaz, idős arcok vászonra örökítéséhez mindenkor is csak az ecset igen nagy mesterei értettek s ők is rendszerint hajlott korban, a tökély idején, mint Tintoretto, Tizian s nem egy képén Rembrandt. A szobrászat csak kerülgette ezt a fokot, s most már kérdéses, elérheti-e valaha. Éppúgy a naturalizmus béklyója köti – a fölszín és a lényeg beteges összenövése –, akár a fényképészetet.

Az utóbbi még le nem vetett – ki nem nőtt – szadizmusa a faragatlan kamaszokéhoz hasonlítható. Minek örül vajon a szabadjára hagyott fényképezőgép egy arcon, de szinte kézdörzsölve a kéjtől? Ráncnak, bibircsóknak, szempillátlan szemhéjnak; a fájdalom valami jó, hatásos, messzekiáltó – fintorának.

Ismerjük a festősüvölvény első rajzremeklését az aszott almára alakított nagymamafejről. Hogy hasonlít – tudatosan használjuk a germanizmust – mindazok lelkületére, akik ezt tartják csodálatosan hűnek. Hogy rávall a – szadizmusukra ugyancsak. Ilyenformán igaz a fényképezőgépek hűsége is.

Még akkor is, ha kezelőik – mintegy elnézést kérve – retusálnak. A naturalizmusból nem akkor lett impresszionizmus, amikor a festők kezdték ujjal elkenni az éles vonalat. Amikor az éles vonal mögé láttak.

Az öregek képe a világban – s így önmagukban is – nem kis mértékben azért lett oly döbbenetes az utóbbi évtizedekben, mert fényképezték őket. Már csak fényképezték.

Az ecsetet művész kezeli; alkotó, mélyrelátó. Ezt a gépet még csak ember. Pribékjelölt; hóhérgyakornok.

Az öregség nem a felhámon ábrázolandó.

 

 

Szembeötlő változást külsőnkön első ízben a nemi érés, a pubertás idején tapasztalunk. Ez még éppúgy mosolyt kelt bennünk – de környezetünkben is –, mint minden olyan változásunk, amely nem akaratunktól függ: amely gépies; amely tehát holmi óriási szerkezet egy kis billentyűjének ábrázol bennünket. Kiütköző kamaszbajszunk láttán év végi hazatértünkkor unokahúgaink azzal a pukkadozással csapják össze kezük, amellyel mi simítunk egyet azon a legénytollon, miközben mi meg az ő réklijük új – csillagközpontú – ráncvetéseit méregetjük.

Gyávaságunkat kell megfeddnünk, hogy orrunk alatt ugyanott az első ősz bajuszszálnak – vagyis az ugyanazon minőségű tréfának – láttán a mosoly mégsem ugyanolyan minőségű ajkunkon; mert hisz odafagy.

Szembeötlő változást külsőnkön másodízben a nemi túlérés idején észlelünk.

És vajon ez miért csak kivételes esetekben derít föl bennünket? S még akkor is miért jobbára csak kivételes szellemű halandókat?

Tréfára tréfát, azokat még csak ellegyintjük, a jancsibohóc idétlenségnek azokat a sorozatait, amelyeket a Mulandóság a bőrünk alatt végez: izmainkkal, tudatunkkal.

Külsőnkre – ahogy illik s ahogy észleltük már – érzékenyebbek vagyunk. Nem, arcunkkal ne – vagy ne idő előtt – alpáriaskodjék a halál.

Ülök a borbélynál szemközt a kétméteres tükörrel, és meg kell emberelnem magam, hogy ne álljak meg a fejcsóváló kacaghatnékban, mi került most meg már az állam alá is, farsangi elmaszkázásként. A kettős nyakizomnak ugyanaz a gyeplőszíjszerű kiütközése, ami miatt az ozorai esperest az iskolában „kantáros”-nak nevezte a banda, bosszúálló vihogással. Neveztetett még „tökholdas”-nak is, értelmetlenül, de annál nagyobb gyerekröhejek közepette; a tonzúrás kopaszodása miatt.

– Tegye csak a kézitükröt mögém – szólok a mesternek –, lássuk csak, mennyi a haj hátul.

– Hát… lehetne több is.

Vagyis ahhoz képest, amit emlékezetem őriz, mondhatni semmi sincs; a beleegyezésem, a külön megkérdezésem nélkül! Csak úgy, egy futószalagon egy gyermekkori esperessel.

Rázom művelt méltatlankodással a fejem; de attól fogva, hogy nevetésem a tükörben a mester nevetésébe ütközik, a magamét bizonyos fegyelemmel kell talpon tartanom.

 

 

Semmit sem értek meg jobban, mint a nők naponkénti katonás hétvágásait arcuk védelmében. Humorérzékük (tapasztalat hajlamosít a kimondására) idősödvén ellentétesen alakul a mienkkel. Sekélyesül, romlik. Tán ezért kapnak néhány évvel több kíméletet a haláltól; akinek magának is, mint láttuk, humorszintje eredendően, az öregedés elején alacsony; esztendeink érkeztével azé még nívótlanabbá válik, míg végül is… de tartsunk csak rendet.

Kár tehát már az elején a halálnak ezeket a parlagi fricskáit nem annak nézni, amik.

Előttem a kép, amidőn még másodikos korunkban Generzich végigment a folyosón. Dőltünk a röhejtől, mihelyt elhaladt mellettünk. Épp azért, mivel szemtől szembe fegyelmezett arcot vágtunk rá. Hátára ugyanis egy cédula volt tűzve ezzel az egyetlen, de bonyhádi galaktikákban atomerejűen tömör szellemességgel: majom.

Miért hat rovásunkra különös erővel, ha a már jellemzett színvonalú ötleteivel a halál hátulról lát el bennünket? Mert nem tudunk róla? Ezért tanácsos e téren is a tudatosítás. Generzich remekül lőtt vissza a tréfára. Végül is nem lehetett nem észrevennie, hogy köznevetség tárgya.

A röhej utolsó rohama ilyenkor az, hogy az áldozat maga szedi le a bélyegét, méltatlankodva; vagy együtt nevetve velünk. Generzich nem tette meg ezt a szívességet. Legyintett, ott hagyta a hátán a cédulát. A feszültség, a káröröm ragyogóra dagadt hólyagja ettől semmivé vált.

Ezeket a rossz világítású utcafordulókon arcunkba sercentett köpéseket is így kell viselnünk.

Megfigyelhető, hogy férfiak közül ezt azok törlik s hárítják, a női hétvágások pontos másával, akiket szakmájuk képtelenit arra, hogy a szellemük könnyed gimnasztikájával, a mosolyösztön rendszeres gondozásával frissítsék a petyhülő testi-lelki izomzatot.

A váteszi költők, az államférfiak állnak ezek élén.

A portréremekben, melyet Kemény Zsigmond Wesselényi Miklósról rajzolt s amely mai szemmel nézve szinte film, mert a hős szüntelenül oly elevenen mozog benne, a sorsával is tragikus erdélyi hős, a zsibói bölény két-két nagy honfitette között tükre elé áll, s egy kis csipesszel naponta gondosan kitépdesi kondor szakállából a fehéret.

Ez megrendít; mert az a csipesz semmivel sem más fegyver, mint az a víkard, mellyel Wesselényi a haladás ellenségeit meg-meghátráltatta, és a hon jobbjai számára a maga eleven szobrát, hogy így mondjuk, kifaragta.

Előttem a jerseyi sziklákon házilag készült fénykép (a szegény Charles csinálta), melyen a száműzött zord költő, Victor Hugo a saját nagy hasát levágta; sajnos, olyan rossz minőségű színehagyó tussal, amely alól az eredeti körvonal hiánytalanul előtűnt.

Ez is szívszorító. Az alázat folytán, hogy az olvasó még a bömbölő hullámok fölé a partfokra is versillusztrációt kapjon a pénzéért és a hevületéért és annak folytán, hogy a testi halandóság ellen a szellemi halhatatlanság sem ad vigaszt.

Hanem micsoda vajon?

A végleges válasz helyett egy élő választ; az idősödők fényképeinek további ürügye vonalán.

Ahogy emlékezetem dobozából kiveszem, az öregedő Kossuthról s az öregedő Aranyról egy évben készült dagerrotípia. Mielőtt egymás mellé teszem itt őket, szúrhassam ide gyorsan: mint költőnek persze Arany a fejedelem, de a kor magyar közéletének isteni székébe tiszteletem változatlanul Kossuthot ülteti. Kossuthot a fénykép – nyilván egy londoni mester műtermében – álmárvány könyöklő mellett talpon, megkínzott szép arcát magasba tartva láthatóan mint Kormányzót ábrázolja; talpig beletakarva holmi hamleti köpenybe, aminőt sem ő, de senki Európában soha nem hordott; ez alól csak a daccal előrenyújtott cipő orra vizslat ki. A kép csatatéri; színpadi csatatéri; az ábrázolt öreg férfi erőt és harckészséget akar árasztani, feledtetve – ezért eltakarva – az akkor már csúz görbítette térdeket. Hasztalanul, épp a nagy akarat folytán. A pillanatból épp az erő hiányzik; hisz még színpadiassága is gyenge.

Arany ül. Csizmásan, fáradtan, görnyedten. De mint vackában a vad, pedig, nini, az ő térdeit is begörbítette már a vénség. De görnyedtsége nyílt és így elszánt. És mivel közben álruhás, sőt komédiás – a ráncok és az ősz fürtök maszkjában, a bölcsesség és az esendőség szerepében –, ő igazán hamleties. Ha elbukik is, győz; ha meghal is, él.

 

 

 

 

 

Az öregedésnek testünk külsején jelentkező tüneteit a dolgok gyökeres összezavarása sorozhatja a betegség tünetei közé. Vajon azért, mert ezek is, azok is a halálra utalnak?

A betegségek alig egy százaléka utal a halálra. Az öregedés jelei közül annyi sem.

A halál, az külön birodalom. Fiatalok oda, amióta világ a világ, valóban elképesztően tömegesebben áradnak, mint öregek.

Jogunk van tehát az öregedés külső tüneteit a veszélyezettség szorongása nélkül szemlélni.

Újszerűségükkel e tünetek, nem tagadhatjuk, másképp hatnak ránk, mint az ifjúság szembeötlő változásai. Hogy humorérzékünket fogyatékosabban működtetik, abban nyilván közrejátszik, hogy – mint láttuk – hiúságunkat erősen érintik. És szeméremérzetünket.

A férfivá avatás kínos-kéjes ünnepeiről mi már csak vad törzsek szokásai révén kapunk képet. Holott mindazoknak a népeknek, amelyek vallása nem írja elő a körülmetélés rítusát, máig vannak efféle ünnepeik. Nem sok lehet serdülő kamasz Európában, aki nem valami kollégiumi kertvégbe vagy csordalegelői árokba összegyűlt banda közámulása vagy közvigadása, de mindenképpen közös élménye közepette élte meg a fityma hátrahúzhatóságának kísérleteit és sikerét, majd egész sorát annak, ami a nemiség édene-pokla kapujához elvezet.

Ez a gátlástalanság fokozottan csökken; öregkorra úgy illik, hogy egészen eltűnjék. Az a már ismert működésű humor, amelyet szavaink gépies – akaratunktól független – tettre készsége teremt, csak részben leli meg akkor, amidőn épp ily módon akaratunk ellenére a tettre készség elmarad, s a gép – szinte embermódra – meg-megmakacsodik.

 

 

Nem férfinak való hely azoknak a hármas tükröknek a közepe, amelyek a pipereasztalokat a szárnyas oltárokkal rokonítják. De képzeletben nagyon is helyénvaló minél többször odatelepednünk. Főleg a riasztó tünetek kezdő jelentkezésekor.

Mint annyi más baljós küzdelemben, a fő támasz a helyzetismeret az öregedés csatamezején is. A tudósítás. A visszavonulási terület mindenképpen ez.

Az öregkorról szóló irodalomban – a klasszikusban főleg – azért oly ritka az olvasható, mert a szerzők ugyan helyesen a tudathoz fellebbeznek, vagyis egy testi támadást a szellem fegyvereivel akarnak visszaverni, de e fegyvereket ósdin, rosszul forgatják. Hamisan érvelnek, bábukat döfnek át. Harsány és szikrázó vigaszuk olcsó, piaci. Mindig is azok dőltek be nekik, igen természetesen, akiknek nem volt szükségük rájuk; a fiatalok. De látható, hogy ezek a szerzők őnekik is akarnak tetszeni, nem minden riszálás nélkül. Örök helyzet, hogy a könyvek összehasonlíthatatlan zömét fiatalok olvassák.

Az öregek jobbadán csak írnak.

Fiatal ember ezerszerte több hal meg, mint öreg. Tartsanak hát a haláltól ők. Az öregeknek eszerint nem kell félniök a haláltól. Logikai ficamot, csillogó szó- és eszmejátékot ritkán hordtak össze annyit, még a tudás egyházatyák is – Szent Ágoston! Szent Tamás! – mint a halálról szólva.

Nem rettegsz hajóra szállni? Annyi ember veszett hajón! Így a polgár. S te nem rettegsz ágyba feküdni? Abban aztán még több veszett. Így a tengerész.

Üveget gyémántnak járó gonddal köszörülni, aztán még a sarkain külön is csiszolgatni, majd osztályozni, minősíteni – nem, semmi hiábavalóság-halmazról nem derült ki jobban, hogy úgy, ahogy van, kisöprendő. Mindez a szellemi „gyöngy és drágakő”, ahogy mondani szokás, legfeljebb csecsemők szem- és tyúkok lábgyakorlatául, szarkák ízlésének ösztönzéséül használható. A filozófia egy mukkot sem tud a halálról. A bizonyítás? Rég kimondta volna.

 

 

 

 

 

Az egész filozófiának egyetlen fogas kérdése van: az öngyilkosság. Ér-e annyit az élet, hogy elfogadjuk, már saját akaratunkból is?

Életünk öröklét igényű. A halál bármilyen elfogadása tehát öngyilkosság. Az öregség elfogadása is az. Holott mi a választás, ha nem fogadjuk el? Akkor is rajtunk. Hallgatólagos beleegyezésünkkel.

Az öregség voltaképpen az egyetlen kérdése minden elképzelhető filozófiának.

Ez a folyamatos ellentmondás.

Tridentben és Konstanzban a zsinat két tábora nemcsak a nagy tanácskozóteremben küzdött; a folyosókon, a cellákban, a kertben, a lebujokban, a bordélyokban. Akarjuk vagy nem akarjuk, bőrünk alatt egy percre nem szűnően – mert hisz még álmunkban is – még általánosabb az ádáz vita; nem elménk és szívünk, hanem vesénk, májunk, epénk, tüdőnk, minden szervünk minden kis zuga ettől hangos.

Elfogadjuk vagy nem – illetve: ne – fogadjuk el?

De hogyha túlkiabál, ha hódít? Végül szánkat befogva.

Amíg egy sziporkányi a tudatunkból a mienk: az érvet szögez.

Hisz maga a lét az érv.

A lét – amely tán szintén nem a miénk?

De a halál előtt nézelődjünk még csak az előszobájában, az öregségben.

Cicero az öregségről írt – De senectute néven ismert – gondolatait ő maga Cato Maior szájába adja. „Hogy nagyobb legyen a súlyuk.” Az idősebb Cato a nyolcvanban járó Cicerónál is korosabb volt. Így voltaképpen két matuzsálem két duójában kapjuk a klasszikus vigasz idevágó, immár kétezer éve ismételt szentenciáit és sziporkáit.

A sziporkák még hagyján. „Ki-ki vágyik elérni az öregséget, de elérve mégis panaszkodik ellene – mi fonák következetlenség ez?” – néz egymásra s tettet csodálkozást a két bölcs. Félni a haláltól? „Haha!” Hisz a halál vagy kioltja a lelket s vele a félelmet, vagy pedig olyan helyre viszi, ahol örök hazát lel viszont a lélek. Öröktől fogva boldogságot, tökéleteset, sőt műveltet. Aminek bizonyítéka, hogy az onnan frissen idejöttek, a gyermekek meghökkentően könnyebben megtanulják a geometriát és geográfiát, mint mi, nyilván odaát már bebiflázták egyszer, miként arra már a nagy Platón is rásejdített!

Szentenciáik is csak attól súlyosabbak, hogy nagyobb az alájuk kerekített fenék. Terjengősen terjedelmesek. Összerántva üdítőt villannak ezek is, más irányba bár, mint amerre a horgas-száraz, vén ujjak mutatnak.

Az öregkornak ugyanis e koturnusos duó szerint rengeteg az olyan áldása, amikről az ifjaknak fogalma sem lehet. Vénülvén, egyre kevesebb például a zavaró testi gyönyör. Különösen a legnyugtalanítóbbak, az alsótestiek. Ezek az alantas, mert csak a jó borok, jó pástétomok, jó nők révén elérhető élvezetek idő teltével mind eredményesebben pótolhatók felsőbbrendű, azaz a test felső szerveivel gyakorolható kéjek révén, jelesen a helyes gondolatokkal, épületes beszélgetésekkel. Gyomrunk bizonyos koron túl meggyengül a vadhúsra, a falernumira. Ám hangszálait és nyelvét Cyrus és vele minden nagy kort ért szónok szinte halála hetéig ernyedetlenül tudta működtetni, a szenátus teljes ülésén is. Így állván a dolog, vajon összehasonlítható-e a kéj, amit egy ágy, azaz egy másik altest s a kielégült hiúság kínál, azzal, amit a szószék, patríciustársaink bólintása: a megérdemelt tekintély nyújt?

Nem hasonlítható össze, ebben senki nem kételkedhet, aki megtapasztalta az életet, és józan ésszel ítél.

A tárgyilagos két vén könnyen végez az öregkor állítólagos hátrányaival. Csökken a szellemi képesség is? Csak ha nem gyakoroljuk. Püthagorasz, Xenokratész, Zénon, Diogenész – a legtöbb filozófus – ősz hajúan vagy kopaszon vágta ki a rezet.

És Homérosz, aki ráadásul még vak is volt?

Szophoklészt, igaz, a hirtelen rájött pazarolhatnék miatt gyámság alá akarták helyeztetni, de végül is mivel győzte meg tisztaelméjűségéről a bíróságot az öreg? Fölolvasta az épp akkor írt művét, az Oidiposz Kolónoszban-t! Szókratész az utolsó éveiben tanult meg hárfázni.

Hogy az izomerő is gyöngül? Annak egyrészt nem a vénülés az oka, hanem az egészségi és az alkati állapot; másrészt a törvények rég fölmentik az élemedett korúakat a megerőltető teendőktől. Mert mi vajon az öregek fő dolga a földön?

Az uralkodás.

Övéiken is, az államban is. Ehhez voltaképpen csak jellem kell, azt pedig éppenséggel az évek érlelik. Tudott és taglalt jelenség, hogy a leghatalmasabb államokat fiatalok forgatták föl, és öregek állították helyre. Márpedig helyreállítani bajosabb, mint lerontani.

Elégszer nem ismételhető s így itt is megemlítendő jelenség az is, hogy honárulásra, országvesztésre sem csábít semmi úgy, mint az ifjúkor, kiválólag annak fő veszedelme, a paráznaság. A két agg e tárgyhoz érve mindig az operai kettősök szenvedélyével versenyez fordulatosan, már-már kecsesen. Szó szerint idézek: „Mily dicső ajándéka a vénségnek, midőn elveszi tőlünk azt, ami az ifjúkorban a legrosszabb!” Így az egyik. S rá a másik: „Nem küldött a természet az emberekre pusztítóbb mirigyet a testi gyönyörnél!” „Ahol a buja kéj uralkodik, ott mérsékletnek helye nincs!” – mond ez. Az meg: „A gyönyör országában az erénynek teljességgel fönnállnia nem lehet!” Aztán már szinte táncütemre: „Aki kéjörömet élvez, semmivel lelkét nem foglalkoztathatja!” „Semmit ésszel, gondolattal végezni nem képes!” „Ennélfogva semmi sem oly utálandó és megölő, mint a testi gyönyör.” „Tartósan az elme egész világát kioltja!”

„Ezért nemcsak szégyenére nem, de sőt legnagyobb dicséretére válik az öregségnek, hogy semmi testi gyönyörre nem fölötte vágyik.” „Mert az sohasem bánt bennünket, amire nem vágyunk.” „Nincs a nyugodt öregségnél semmi kellemesebb.” Mert az igazi örömökre, a méltó gyönyörökre ez a kor neveli az embert.

Szerzőnk hosszú listában sorolja föl, példákkal eleveníti e gyönyöröket. Megbocsátható, hogy itt ismét a szónoklatot juttatja előtérbe.

Cethegus öregségét is ez aranyozta meg.

Gallusét pedig az ég és föld mérése – „mily öröme volt, ha nekünk a nap- és holdfogyatkozásokat jó előre meg tudta mondani”! Licinius Grassus a papi és polgárjoggal kéjelgette szívét. „Ki merné ez örömökkel a lakomák és kéjhölgyek gyönyöreit egybehasonlítani?” Senki.

Ezekhez csak a földmívelés adta boldogság mérhető. Hiszen „már Homérosz a fia miatt epedő Laertészt úgy hozza föl, mint aki a búfelejtésért földet mívelt, és trágyázta azt.” „Régente a szenátorok mind a mezőn foglalkoztak.” „Lám, L. Quinctius Cincinnatus is éppen szántott, mikor hírül vitték neki, hogy diktátorrá van választva.”

Ennyit ízelítőül abból, amit a klasszikus kor két olyan nagy öregje, mint Cato és Cicero az öregség állítólagos fogyatékosságainak pótlásául ajánl.

Amit az emberiség azóta is mint leghatékonyabb orvosságot szedett.

A jelenség figyelemreméltó. Abból a nézőpontból, milyen kevés vigasszal beéri az elme. Beéri a vigasz látszatával is.

Cicerót nem nehéz rajtakapni. Illegeti magát; aggkori kérkedhetnékbe esett. Törik-szakad, fiatalosnak akarja mutatni testét, lelkét, úgy retteg attól, hogy lekerül a porondról, az öregek közé (ahol a helye); úgy retteg az öregedéstől (ami már rajta van). Életrevalóságát, rendületlen szereplőképességeit olyan képességekkel véli bizonyítani, amelyek függetlenek az életkortól. Hogy akaratát változatlanul rá bírja másra erőszakolni: hangja mindenkit elnémít, tud uralkodni!

Ezt valóban tudjuk, már ötéves fővel is. De a férfikornak – az életben végzendő munka korának – eleje s vége azon mérődik, hogy szavunkkal mit érvényesítünk, hogy miképp s miért „uralkodunk”. Cicero erről hallgat. Ezt az ő fejében is – mint annyi társáéban – belepte a mész. Magakelletéséhez is egyre csüggedtebben bólintunk.

„Most én nyolcvannegyedik évemben járok – írja –, de nem érzik erőm hiányát sem a curia, sem a szószékek, sem jó barátaim, sem a védencek és idegenek.” Ejthetünk szót arról, hogy mi mit érzünk? Hogy vajon mi védi az öregség és a halál ellen legláthatóbban őt is és Catót is, akinek vén bőrét a nagyobb súly kedvéért magára öltötte?

Az, amit nem írt le, mert nem írhatott le. De ami a De senectute minden sorából angyali bájjal s biztonsággal árad. A suprema consolatio! Melyről ily című tanulmányok szólhatnak: De senilitate.

 

 

 

 

 

Az öregedésnek nem lélekre, hanem testre alkalmazható modern ellenszerei lényegükre rostálva két csoportra különülnek. Sokan azt ajánlják, hogy amilyen mértékben gyöngülnek izmaink, olyan mértékben csökkentsük terhüket. A hegymászás közben fokozatosan kifúló tüdőn egy segít: ha fokozatosan minél kevesebbet kell cipelnie. A másik ajánlott ellenszer az euthanasia, a szenvedést megelőző halál, magyarán szeretteink kellő idejű megölése, mégpedig értesítésük nélkül, mert hisz az a halál, melynek időpontját a távozandó is tudja, semmiképp nem lehet szenvedéstelen.

Irodalma mind a két eljárásnak terjedelmes. Az alapkülönbség a kettő közt, hogy míg az előbbi egy személyes, individuális eljárás, az utóbbi jellegzetesen kollektív: kisebb-nagyobb együttesek tökéletes szervezettségét kívánja. S főleg tökéletes erkölcsi működését. Embert ölni még bűne miatt is vitatható jog; az élet abszolútum, a bűn nem az. Ártatlant ölni: isteni felelősség; így is csak életadó istenségnek engedélyezhető. Valakit saját érdekében megölni: bármily kérdésmentesnek látszik némely esetben – így a reménytelenül szenvedő haldoklókéban –, voltaképp a bölcselet legnagyobb kérdéseit veti föl: mi az idő, mi az érzéklet, mi a viszonyulás.

Az euthanasiának Nyugaton lelkes hívei s ezeknek oly érveik vannak, hogy nem mutatkozik távolinak a nap, midőn alkalmazása megvalósul. Mégpedig az érvelők szerint fokozódó mértékben. Mi magunk azonban – mivel tárgyunk nem sajátosan a halál, hanem csak a vele mintegy földrajzilag határos öregedés – az euthanasia jogát pusztán az öregek agyonverhetésével kapcsolatban érintenők; vagyis csupán azt vizsgálva, tarthatnak-e jogot életben tartásra olyan öreg korosztályok, amelyek nem hoztak áldozatot, hogy a rájuk következő korosztályban számukra elég erő, vagyonérték és unokai hála: erkölcsi érzet tartalékolódjék.

Bármily tetszetős ajánlat, hogy az öregedésnek is legjobb ellenszere a halál, a tételt el kell utasítanunk, két alapigazság kényszerére. Az öregedés, ha nem érthető is, elfogadható. A halál úgy érthetetlen, hogy elfogadhatatlan. Az elmúlás valódlagos kapcsolata az öregséggel mellesleg alig más, mint akár a csecsemőkorral. Semmiképp nem szorul eszerint az sem bizonyításra, hogy az élet értelme nem a halál értelmétől, illetve értelmezhetőségétől függ.

Elménk minél pallérozottabb, annál kevésbé értheti a halált. A halál könyörtelen ellenség, szemben vele az ösztön áll, még könyörtelenebben. Sommásan elutasítja az olcsó értelmezéseket. Műveltségünk arányában vagyunk képesek elnézni az elmúlás csárdai tréfálkozásait, ordináré bizalmaskodásait testünkkel.

A művészeten nevelt embernek olyanformán kell fogadnia az elmúlás fő értelmetlenkedését, a halált is.

Láttuk, hogy a nagy szónokok mit tudnak kivágni az öregedés elfogadására, vagyis okszerűségére. Ebben eszerint benne a halál okszerűsítése is.

Mert mit is mondanak az emberi értelem szakvizsgázott mívesei, a bölcselők a Legszörnyűbbről: a Legfontosabbról?

 

 

 

 

 

Ismerjük Epiktétosz híres megfogalmazását a halálról: „Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz.” Ennél máig nincs elmésebb; vigasztalóbb sem. A gondolat hibája épp a tökéletes leszűrtsége, elvonatkoztatottsága: logikánk befogadja, de testünk nem, az árnyékát sem, mert hisz e szép, éterien könnyű tánclépések közben ő maga a lehető legvaskosabban leszúratik. „A halál maga a nincs” – így a sztoikusok, ugyanabban a gondolatmenetben. Formulájuk helyes fordítása, erőszakot téve magyar nyelvünk gyors ítélkező hajlamán ez lenne: „a halál nem van”, vagy még tüzetesebben: „a halál van semmi”. Ezen a csapáson ért el Feuerbach a saját annyit citált leleményéhez: „A halál a halál halála.” A gondolatok e csillogó üresjárata ezzel vált olyanformán tökéletessé, mint a körhintán a faparipáké.

Marx, az óriási utakon, melyeket a filozófiában megtett, sose került szembe ilyenformán a halállal. Vajon vele jelentkezik az a bölcseleti, világnézeti szemlélet, amely a túlvilági üdv hite nélkül is vallani kezdi: van, amiért meghalni is érdemes; lehet tehát értelme a halálnak egy felsőbb „isteni értelem” bevonása nélkül? Bizonyos, hogy Hegel, annyi jó láng első gyújtója, idevágóan is csiholt néhány szikrát. Fölfogása szerint a halállal az egyén az emberi fajtának, az ezzel is fölmagasztaltnak hoz áldozatot. Volna már ebben is valami távlat, ha Hegel épp napja alkonyulata felé az emberi fajta helyett nem az államot magasztosítaná. Visszakanyarodunk majd ide is: hogy valóban a közösségben lehet föloldódni: hinni annak relatív halhatatlanságát; nézzük, bár madártávlatbál addig az átkelési kísérleteket, azokat az éppily törékeny hajócskákat, melyekkel a modern gondolkodás kísérelgette földeríteni a Sztüxen túli tartományokat. Az élet kormányozhatóságának s így a halál domesztikálhatóságának szintén gazdag, feneketlen kimerítésre alkalmas szakirodalma van. Legjobb tükröt nyújt erről, seregestül villogtatva önálló gondolatot is, a szellemes francia bölcselő-történésznek, Alfred Fabre-Luce-nek a Megváltozott Halál – La Mort à changée – című, 1966-ban Párizsban közzétett munkája. Szerinte még a legmaibb töprengők, az egzisztencialisták, akik pedig a megismerés dolgában a létet elébe teszik a lényegnek, e létnek magának a befejezéséről csak habogni tudnak. Nagy főnökük, Heidegger megkísérli ugyan, hogy a „halálért való létet” a beleegyezés mágikus eksztázisába torkolltassa, de ebből a tornagyakorlatból mindössze a „lenni” ige értelemváltogatása, néhány költőinek szánt szójáték sül ki és – fáradt elernyedés. A Mester szitáján végül is ezek maradnak zárómondatokként: „Az isteni: idegen az emberektől és idegen az egyestől. Több e tárgypontról alig mondható. Mindez szerfölött körülményes. A metafizika maga az eltűnés útján van.”

Olcsó szellemesség volna erre visszhangként bár csak azt sóhajtani: és az eltűnés maga milyen úton van?

Ismerjük a vallásos létfölfogás nyugat-európai, különösen franciaföldi újjáéledését. Ehhez – mivel isten létét eleve magyarázat nélkül föltételezi – nekünk nem lehet szavunk: aki hiszi, hiheti; de aki nem? Proustot – még mindig Fabre-Luce-t idézzük – a lélekvándorlás foglalkoztatta. De jámbor ábrándozásait – mond szó szerint a filozófus – „kár tüdőre szívni”. „Hisz Proust mindnyájunknál jobban tudhatta: ami nem éli túl emlékezetünk határát, nem számíthat semmit számunkra.” Ezzel szemben mások felfogása – Ferdinand Alquiré például – az, hogy az öröklétben való részesedés első föltétele az önmagunkról való teljes lemondás. Még mások, például Jean Rostand szerint az ember lényénél fogva képtelen az úgynevezett mennyei boldogságra; rögeszmés kíváncsiskodásunknál fogva, többek közt. Simone de Beauvoir regényben akart szerelmi viszonyt fűzni egy halandó és egy halhatatlan „lény” közt. Nem lehetséges viszony, semmiféle. A halandó fél föláldozhatja életét a közös szerelemnek, a halhatatlan csak kölcsönözheti. Maga az egész halhatatlanság elég unalmassá vált, amióta nem jár veszéllyel, pokollal. Ez hovatovább teljesen divatjamúlt lesz. „A zsidó hagyomány ősi bosszúálló istene már a kereszténységből csaknem teljesen eltűnt. A modern civilizációban az, aki tegnap még bűnösszámba ment, ma betegnek minősül. A halál nem azért félelmes, mert fenyeget; azért – s azáltal –, hogy semmi.”

Akár az öregség. Nem az döbbent meg bennünket, hogy rossz érzéseink lesznek. Az, hogy semmi érzésünk nem lesz.

 

 

Basch Lóránt meghalt – feleségem már nem tudta átadni neki a levelemet. Nyolcvanegy éves volt, agglegény; rákkal küzdött, évek óta. Fegyelmezett volt, az utolsó percig. Csak könnyei folytak föltarthatatlan párhuzamban végig a szívós arcon. „Szeretnék még élni” – mondta, mintegy mentségükül.

Még ebben az utolsó levelemben sem tudtam, hogyan is írja ő a keresztnevét: d-vel-e, vagy t-vel s hosszú vagy rövid ó-val-e. Nyugtalanított, hátha megbántom, ha véletlenül ízlése ellenére írtam. Most megnyugodhattam! Életem minden pontján szíves, szeretetreméltó volt hozzám. Még a halála érzete előtt, melyre mázsányi okom volt, a megkönnyebbülésnek ezt a hajszál súlyát észlelhettem ebben a soha elég gyanúval nem kezelhető szívben.

Az eltávozókkal pedig ilyen a viszonyunk alapja.

 

 

Ember mód születünk; de halnunk isten módra kellene. Ezt adja a föld nekünk. S ezzel köp az égbe; velünk. Külön-külön valamennyiünkkel. A nagy sorsú emberek csak ilyen fölfelé küldött nagy – legyalázások, sértegetések, hasztalanul.

On nait avec les hommes, on meurt inconsolé parmi les dieux. René Charnak ez a mondata – megszületünk az emberekkel, s meghalunk vigasztalanul az istenekkel – e kis elhajlítás irányában válhatna igazán halandópártivá. Lázadóvá: halhatatlanság igényűvé.

 

 

Nem igaz, hogy a halál közeledését csak pánikban lehet nézni. Csak megfelelően kell működtetni, s nemhogy a nyugalom nem hagy el bennünket, hanem a számvető bölcsesség derűje sem. Elég jó fogakat örököltem, de hát az évek múlásával mégiscsak töredeznek. Újra s újra előfordul, hogy mélázó ültömben ujjammal végigtapogatok rajtuk, s arányosítva számukat az elmúlt s még eljövendő évek számával, oly tárgyilagosan, akár egy állatkereskedő, állítom föl a valószínűséget, hogy megúszom a sírig műfogsor nélkül. Ez megnyugtat; mégpedig a takarékossági ösztönömnél fogva.

A múzeum látogatóinak vezetője idős volt. Sok-sok esztendőt töltött már el, nemcsak az életben, hanem a látogatók vezetésében; ez utóbbi is meglátszott rajta.

Jóakaratú lenézéssel fogadott bennünket birodalma kapujában. Annyi mutogatás, annyi használat után a csaknem ezeréves műemléket magántulajdonának tekintette, csoportunkat pedig, annak ellenére, hogy jócskán volt köztünk ősz hajú férfi és matróna, gyermekded kíváncsiskodóknak nézte.

Szóejtése, mozgása, a ruhájából áradó illat, paraszt eredetre és környezetre vallott. Társaságunk nem egy tagja legalábbis középiskolai végzettséget csillantott a szemüvegén, de volt egy-két egyetemi grádusú is. Ez semmit nem változtatott az eredendő viszonyon: mi voltunk a kíváncsiskodók, tehát a tudatlanok, ő, a múzeumkalauz viszont a tudatnivalók hivatalos letéteményese.

Már torokköszörülésében fölény volt.

Franciaországban vagyunk, itt a földrajzi és történelmi Franciaország szívében, a burgundiai Clunyben, a clunyi apátságban. Mi – feleségem és én – csaknem afféle érzéssel, mint a zarándokok. Egy nép háláját hoznánk, illetve adnánk át, ha ilyesmit egyáltalán elhozni és átadni lehetne.

Keresztény művelődésünket: a kereszténység megújult formáira való áttérést pogány őseink nem kis mértékben Clunynek köszönhették. Szent István szoros összeköttetésben – állandó levelezésben – állt az apátság akkori vezetőivel, Szent Odilonnal és annak tanítványaival. Első királyunk innen szívta a hitet, a fölvilágosultságot egyaránt. A tanácsokat és a barátokat – a szerzeteseket – előbb az égi, aztán a földi paradicsom megkísérlésére.

Azok vezérigéje pedig már akkor a ma is oly időszerű szent szó volt, hogy: Pax és Pax és harmadszor is Pax, a világ üdvére. Bármily körülmények közt.

A körülmények akkor sem voltak kedvezőek. A körülmények ritkán azok.

De mint a görög világnak az Akropolisz, olyanféle szellemi fellegvára volt ez az apátság a középkori Európának. Kalandos őseink kontinens-végignyargaló portyázásainak nagy dátumai erre 907, 910, 925, 933. A tartományok és városok közt, ahol közeledtükre fölhangzott a litánia, hogy De sagittis Hungarorum libera nos, Domine, vagyis hogy a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket, ott van a Champagne és a Pireneusok közt Burgundia is.

Clunybe magába azonban – néhány évtized múltán – már nem kopjavetést, hanem keresztvetést meg térdeplést meg prosternációt gyakorló hungarusok látogattak. A kolostor nagy dátumai: 927–942, az alapító Szent Odon apáti kormányzásának ideje, 942–954. Boldog Aimar, 954–994. Szent Maïenl, majd 994–1049 a már említett Szent Odilon apátkodásának évei.

A Benedekről elnevezett rendnek nem sokkal az ezredforduló után ezerkétszáznál is több monostora volt az Atlanti-óceán és a Kárpátok között. Milyen ígérettel szállta meg a földet az egyház, az égre kapott nagy jóslat szertefoszlása után? Az első keresztények számítgatása szerint a világ végének – Krisztus visszatértének – az 1000-ik évben kellett volna megtörténnie – ma is idegemben van annak a drámának a feszültsége, melyet a 999. év szilveszterének napjáról szándékoztam még diákfővel írni. E dráma macskajajos másnapján vetette meg lábát másodszor az Ember Hite Európában; akkor alakult – ettől fogva próbált alakulni – Emberiességgé. Csupa öreg vezetésével. Soká éltek, hosszan kormányoztak. A „Grands Abbés-k” egyik fiatalja, Tiszteletreméltó Péter egyhuzamban harmincnégy évig dirigálta a lelkek új állásfoglalását.

Szemben a nyilazó szittyáknál is veszélyesebb bárókkal, a feudális anarchia barbáraival. Korukat messze megelőzve a bölcs, a minden hitet megélt aggastyánok a mindent túlélők türelmével kezdték szőni a tébolyultan burjánzó határok fölé az értelem hálózatát. A jellembeli és ízlésbeli rút terjedésével szemben a nemes és a szép világát, a nyelvi – mondhatni faji – szétdaraboltsággal szemben az egy nyelv közvetítő erejét. A rablás és az önkényeskedés ellenében a könyörületet, a szegények és szenvedők védelmét. És a jólét fokozását. Pontos fogalmuk volt az alulépítmény és fölülépítmény szerves összefüggéséről. A szent vének, akiknek napjai meg voltak számlálva, maradék idejükben nemzedékeknek termő gyümölcsfákkal, máig álló kórházakkal és iskolákkal ültették tele a szellemük meghódította területeket. A konkolyt nemcsak a szószékről irtották. Kézzel szemelt, változatosan is tiszta gabonát küldtek Lisszabonba és Somogyvárra. Fő harcuk az volt, hogy az eszeveszetten küzdő felek közé vetették magukat; nem fegyverrel, hanem csitító szóval. Az ő találmányuk volt a Treuga Dei.

Isten akaratát a békével azonosították. A mindenki harcát mindenki ellen a mindenki igazságáért való szóértésre akarták átformálni… nem kemény várakat, hanem csinos templomokat, nem jól markolható fegyvereket, hanem szemgyönyörködtető használati – és művészeti – tárgyakat hagytak maguk után. Annyit, hogy alig sikerült azokat elpusztítani is.

Mindezt jómagam is tudom, főleg ha belepislogok a füzetbe, amelyet az imént vásároltam, a belépőjeggyel együtt, még a távoli irodában. E füzetet s főleg a belékukkantgatásomat vezetőnk, a múzeumőr, az aggok hosszas, de fagyos közönyével szemléli.

Megvárja, míg számunk tizenötre növekszik. Ekkor előveszi még mellényzsebben tanyázó, régi jó óráját. Elrendez bennünket, majdnemhogy kettős rendbe, majd némán élünkre áll, s egy kegyes hátrapillantással jelzi, hogy követhetjük.

Csak az első állomáson tudatja velünk, hogy olyan dolgokról fogunk értesülni, amikről még az itt álló falak láttán sem lehetne képzelmünk.

Ez az apátság valóságos város. Már olyan város, amelyben még malom forgott, s amelyben a lakosok maguk hizlalták a disznót, fejték a tehenet, nyírták a birkát, szüretelték és sajtolták a szőlőt. Maguk faragták az épületkövet; sőt a székesegyházat is a két kezük munkájával rakták föl.

Szent Hugues – Szent László kortársa – 1088. szeptember 30-án, déli tizenkét órakor helyezte el a már első említésekor is világhírű katedrális első kövét. Ez volt, ez a harangzúgásos pillanat az apátság fénykorának is csúcspontja. „Második Róma” – így emlegették. A pápák pápája, VII. Gergely zsinati ülésén nyilvánította ki róla: nincs hozzá fogható.

Végighaladunk a monostorváros főterén. Elkövetkeznek végre a látnivalók, melyekről nem lehetett képzelmünk.

Ez valóban megdöbbentő és szívszorító. Egy aggastyán tüzét vesztett szíve kell hozzá, hogy tárgyilagosan szóljon róla.

Tárgyilagosan, de nem ítélet nélkül.

A kőbe formált csodákból, melyek előtt nemcsak vallásos áhítatból, hanem művészi megrendültségből hajtott térdet a kereszténység, sőt az azon túli világ – csak nyomok vannak. A földből alig arasznyira kiemelkedő csonkok.

Azt mind elsöpörte a változtatni akarás; a tiszteletet nem tudó értetlenség, a nyerészkedő rombolhatnék. A nyerészkedési düh, mely magát a haladás lelkének merte hirdetni.

Ezt a hajdani székesegyház puszta helyén tudatja velünk a fegyelmezett öreg, miután itt is sorba állított, s szavai bevezetőjéül lehordásszerűen végig- s végigmért bennünket.

Ez az apátsági szentegyház 187 méter hosszú volt, hatalmas abszidját öt tündöklő kápolna kerítette. Hajójának boltíve eladdig ily módon soha el nem ért magasságig, harminc méterig emelkedett. Kiállított parányi rekonstrukcióján is látszik arányainak lenyűgöző volta. A középkori építészetnek ezt a koronáját hozzá méltó művészi munkák, pompázatos kivitelű színes freskók és gazdag faragású oszlopfők díszítették. Az utóbbiak törmelék voltukban is muzeális büszkeségek.

Ezt a részt 1811 tavaszán robbantották föl, több szekérnyi puskapor fölhasználásával.

Az öreg szünetet tart, ellenőrzi szavainak hatását. A hatással nincs megelégedve; kivéve tán az én részvevő, egyszeri főcsóválásomat.

A rombolás nem a vallásellenes türelmetlenség rémtette volt, miatta Voltaire jelentéktelen mértékben vádolható. A francia forradalom alatt rengeteg műemléket – kastélyt és kolostort – dúltak föl, de csak ritkán parasztok, helybeliek. Ez épületek sorsáról Párizs döntött, a berendezkedő polgárság. Az efféle „köztulajdonokat” – ahogy az arisztokráciától elkobzott földeket is – a városi nagypolgárság vette meg, árverésen licitálva egymás alá, még az assignatákban fizetendő összegeket is. Az egy darabban, egy tömegben megvásárolt objektumokat kicsiben aztán ők árusították a rászorulóknak, már napóleoni jó pénzben.

De ki vesz meg egy katedrálist? Ezeket a bennük levő kőanyag értéke szerint adták el, miután ezeket is fölrészletezték, puskaporral. Cluny évekig keresett kőbánya volt. A tíz-húsz méter magas gótikus ablakok és falak kifaragott köveit és márványszobrait még az országosan használt sajátos leleményükkel, az ökrök vonta kötéllel rántották földre. A magasabb és súlyosabb tornyokat bizony csak mérnökök vezette nagyobb vállalkozás keretében, csak puskaporral lehetett ledönteni. Azt se mind tökéletesen. Az oly elegáns burgund térpazarlás mesterművének, a croisillon-nak három egykor világhíres oltárából, egy kupola darabjaiból egy töredék ma is a helyén lebeg, harminchárom méterre a fejünk fölött. Áll hasonlóképp – mintegy annak jeleképp, hogy azért az égig a butaság sem nő – egy kő harangláb is, a Clocher de l’Eau-Bénite, nyilának hegyét hatvankét méterre villogtatva a talaj fölött.

Rom és rom, városnyi, példásan rendbe tett és sebkötésül még örökzölddel is befuttatott, virágágyásokkal megvigasztalt rom és rom. Az aggastyán már rég nem magyaráz, hanem véleményt mond. Ő már átélte legkisebb ízéig, mi történt itt: legalább negyven éve idézi föl a nagy békítők szellemét, és néz szembe az értetlen emberiséggel, amely, húzhatjuk nyakunkba a fejünk, mégiscsak mi vagyunk.

Megpróbáltam két alkalommal is az ítélkező öreg közelébe, nyomába sompolyogni. Magam sem vagyok süvölvény, az én pillantásom is kezd szigorodni, mintha belém is belém költözne néha az idő számonkérő szelleme.

Kínálkozott helyzet legalább néhány szavas tapasztalatcserére.

A csak részben megcsonkított Farimier – 1257–1275 közt épült, fönt gabona- és lisztraktárul, lent borospincéül szolgált – megtekintése után vezetőnk egy hajdani szökőkút mellé rendelt bennünket. Ő maga öreges járásával a piciny portásfülkéje felé sietett. Követtem. Csakhamar harangzúgásban. Dél volt.

A liliputi helyiségben a liliputi kályhán egy liliputi fazék pöfögött, s árasztotta magából a burgund konyha jellegzetes illatát, a fokhagyma és a kakukkfű egyvelegét, de olyan hatalmas buzgalommal, mintha az egész országrészért helyt kellett volna állnia. Az öreg azért igyekezett ide, hogy egy kis vízzel megcsitítsa a fazekacska már túl gyors dohogását. Elvégezte, megfordult. Ekkor lett volna egy percem közölni vele – mit is? Hogy az idő képviselőinek, esendő megtestesítőinek változatlanul a türelem a dolguk? Hogy a fajta, bármennyire is „sárkányfog-vetemény”, mégsem csupán arra üt? Hogy valamicske mégiscsak van remény? Hogy lám, még azok a hajdani vad nyilazók sem fejezték be a zarándoklást, a megkövetést… Sajnos, a dörgő-zengő harangszóban egy hangom sem lehetett. Maga az öreg is ezt a kényszerű szószünetet használta föl kis ebédje útbaigazítására. Vagyis a látogatásból is csak percek lehettek hátra; amíg a kapuhoz visszairányít bennünket. Mivel volt bejövet arra is figyelmeztető tábla, hogy tartózkodjunk a borravalóadástól, szerény, messziről hozott adományomat itt adtam át, más híján, az öregnek. A száműzött fejedelmek leereszkedésével fogadta.

 

 

 

 

 

– Merre jutok át az állomásra?

– Hát erre elég nagy kerülővel – felelem készséggel. – Amott kellett volna fölvágni.

– A fene egye meg! Menjek most vissza?!

– Ha sürgős, ne. Itt meredekebb, de hamarabb.

Valósággal örvendek, hogy felvilágosítással szolgálhatok.

– Egye a fene azt is, aki… Arra küldtek! Csupa hülye lakik erre?!

Sajnálkozva nézek az elügető idegen után. Aztán a sajnálkozás ámulattá alakul.

Milyen készségesen adtam – s adtam volna még több – fölvilágosítást ennek a bárdolatlan alaknak!

Én, aki – álljon elő, akitől világéletemben csak egy forint kölcsönt kértem! Aki mérföldeket tettem meg idegen városokban, csak ne kelljen ismeretleneket megszólítanom, hol van az utca, amit keresek.

Közelebb kerültem az emberekhez? Társaságban el-elnémulok; a vitába csak kötéllel lehet bevonni, vagy ösztökével beugratni. Ki hallotta valaha is a hangom akadémiai vagy írószövetségi vitaülésén? S lám, hogy megered rögtön a nyelvem, ha így az utcán kérik kölcsön az eszemet! A teljes igazság az, hogy azzal a goromba alakkal még az út végéig el is mentem volna, hogy eligazítsam. A tagjaimban benne van a beszélhetnék.

– Bácsi kérem, hány az óra?

A gyerekekkel meg éppenséggel nem tudtam barátkozni. Mégpedig fordított arányban éveik számával. A sajátunkon kívül kisdedet soha karomba nem vettem. Nem gügyögtem. Most mit kell hallanom ajkaimról?

– Fél kettő múlt nyolc, nem, már kilenc perccel! Miért kell úgy tudnod az időt? Elkéstél, mi? Hányadikba jársz? Vagy még óvodás vagy?

S azt hiszem, fölényesen várom a választ, hisz én tettem szívességet, s tetejébe, íme, még vigaszt is nyújtanék. De nem, valamiféle szomjúság diktálta azokat a ráadás szavakat. Csalódottságot érzek, igen; olyasmit, mintha telt poharat vontak volna vissza a számtól, ahogy a kis ipse faképnél hagy, iszkol át a kocsijárón féloldalasan, aránytalanul nagy irattáskájával.

 

 

Rosszul értettem az öreg G. egykori szavát: „Nincs óra, hogy ne jutna eszembe a korom.” Azt hittem, nincs óra, hogy ne gondolna a halálra. Napjában egyre többször ötlik valaminek kapcsán eszembe nekem is a korom, de ez nem jelenti, hogy szüntelen a halál foglalkoztat. Logikám segítségével, mint valami távollátó szemüveggel, világos előttem, hogy közel a vég, hogy már csak néhány évem van hátra. De valósággal erőt kell venni magamon, hogy a veszélyt tudatosítsam. Ez gyakran sikerül is.

De még gyakrabban azt az újdonságot sikerül ismét és ismét tudatosítanom: milyen nehezen is megy ennek a veszélynek a méltó fölfogása.

Megesik, hogy már-már körbe szeretnék pillantani, mosolyogva, hogy lássam: hol lapul az a falánk óriáskígyó, amely miközben torkát tátja, ilyen remekül megbűvöli az áldozatát, megbénítja abban a menekülésnek még a reflexmozdulatait is?

 

 

A köröm puhul. A zsebkést, melyet tavaly egyre kinyitottam, a pengére vésett kis félholdba akasztva hüvelykujjam körmét, most csak üggyel-bajjal tudom kifeszíteni.

Karmolni tehát már alig vagyok képes.

Korai volna persze ezt jelképesen is érteni.

Ennek mintha – nem kis meglepetésemre – ellenkezőjét tapasztalnám. Köröm és fegyver csorbul-puhul, de a lélek észrevehetően keményedik, élesedik. A szív nem lágyul olyan olcsón. Senki betegsége, öregsége nem állit meg, hogy ki ne mondjam rá az igazat. Egyenlők lettünk: beteg s öreg vagyok magam is. Halottakról jót vagy semmit? Gyorsan a rosszat, maradéktalanul, nehogy még odaát is finomkodnom kelljen.

Igen, az öregedés, a halál közelsége fölold bennünket az alól, hogy halottakról jót vagy semmit. Hisz rövidesen mi is köztük leszünk! Ne köntörfalazzunk hát, kevés az idő. Ne is udvariaskodjunk – a lényeg a sürgős. Ki hát mindenkiről, a holtakról is, szigorúan az igazságot. Emberek ők is! Törvényt és rendet, hisz az lesz a mienk is!

Ifjúkoromban meghökkentett, hogy Gide még a ravatalon fekvő Catulle Mendes-ről írta meg, hogy dobják rögtön sírjába a fércműveit is. Pofoztatok már halottat? – Aragon ilyen című cikkel hívta kortársait Anatole France temetésekor a végtisztesség tevésére.

A szigort a halottakkal, akár a tegnap elhunytakkal, most már nem kegyeletsértésnek érzem, hanem követelménynek. Nem elodázható tennivalónak, hanem sürgetőnek. Azon a mindenki számára nyitott kapun át, ami a sír szája, nem zsibvásár káoszába óhajtok érkezni. Nem, nem: semmi újrakezdés. Sem X.-nek, sem X. X.-nek nem kívánok kezet nyújtani. Élőknek megbocsátok, ők hasznát vehetik. Halottaknak ez nyilván közömbös. De nekem nem, haló poromban sem. Mint homokszem se akarok X. vagy X. X. társaságába keveredni. Nem ezért szenvedtem végig az életet; az életüket.

Az agg, az immár teljesen rosszra érett író, előzékenyen átkalauzolva lakosztályán, bevezetett abba a kör alakú szobába, hol élemedett, de hatályos műveit őrizte. Tökéletesre gyalult és fényesített tiszafa és cédrusi fenyő könyvállványon sorakoztak ezek díszben, aranyban.

A hármas tagolású állvány legfelső díszpolcán tündököltek, megkoronázva szinte ókori és újkori klasszikusok alattuk türelmesen szorongó – gonddal megválogatott – hadsorait.

A megvénült, de életerős művek egyforma finom bőrbe voltak kötve, hátgerincükön egyforma betűkkel a címük s persze nemzőjük neve.

Számuk meglepett. Megoldódott a rejtély.

Az ásatag, de népszerű Búvárharang-nak mind a nyolc fordítása ott volt; a poros, de változatlanul sikeres Ketten a szirten-nek mind a harmincnégy kiadása; a hasonlóképp szakállas, de kacér Őszi szenvedélyek több jubileumi díszpéldányban is. S az ifjúkori nem kevésbé penészes, de csákányálló művek, Az élmény reflexiója a mélytudatban, a Zuhatag hárfáján, továbbá az ósdi művekről írt ósdi, de tekintélyes tanulmányok; két idegen nyelvű, petyhüdt, de szívós életrajz a már virágkorában is klasszikusan ugyancsak ernyedt, de változatlanul termékeny íróról.

Kínos gondolattársításom támadt.

Századvégi líránk magányos óriása – Gina költője – aggkori betegségiszonyba esvén, emésztése kórházellenőrzését öntevékenyen, nyomorúságos otthonában is folytatta: polcain gondosan lekötött befőttesüvegekben sorakozott a naponkénti, de hétszámra megőrzött vizsgálati anyag. Ezt kései, hősies múzsájának, a csaknem írástudatlan Rozamundának kezdetlegesen megírt, de megrázó-remek emlékezéseiből tudjuk.

Az a kényszerképzet próbált eluralkodni rajtam, hogy az aranyozott gerincű díszkiadások helyén szagtalanra lekötőn uborkásüvegeket lássak. Majd az, hogy a csillárfényben zománcosan villogó bőrkötések évek óta ott álló tartalmát azoknak a hajdani üvegeknek anyagával rokonítsam.

A tragikus nagy lángelmének – a Húsz év múlva szerzőjének – e groteszk küzdelme a földi anyaggal semmit sem csökkentette szellemi művei iránti tiszteletemet. Sőt.

A vöröslő és aranyló, az oltárszerű könyvespolc fölött, a mennyezetig, tömöttre kötött babérkoszorúk függtek, csillagokként szinte az idejük múlt, rossz írások fölött. A polc két oldalán ugyancsak arany és sötétbíbor keretekben irodalmi díjak, akadémiai tagságok, belföldi és külföldi kitüntetések oklevelei villogtak, üveg alatt. Egy díszdoktorság diplomája. Szemben egy híres mozicsillag fényképe, az egyik legrosszabbra gárgyult regény zsákmányául, ahogy olvasható is volt az aránytalanul nagy betűkkel rótt dedikációban. Még egy, nem, még két fénykép, a filmdívák szokásos primitív betűvetésével. Majd egy kövér államférfi arcmása és kézjegye, de ez már gyakorlottan méltóságos kacskaringókkal. Mindezek is a rosszra emésztődött művek hajdani erejéről szóltak.

Gyengéd kézérintés karomon egy távolabbi képhez kormányzott.

A hetilapokból s a televízióból oly jól ismert havasi tuszkulánum várta ezen a bókot. A kővetkező egy jacht födélzetén három édes pufók gyermek, láthatóan édesanyjukkal. Valamivel arrébb természeti fölvételek sorakoztak, repülőgépről a Mont Blanc, a fjordok, a római Szent Péter-székesegyház – első tekintetre nem lehetett tudni, innen-e, vagy túl a birtoklási határon, amely a rosszra ráncosodott színdarabok és novellák képzeletelállító vonzóereje, mindent megejtő prédaszerző képessége révén terjedt.

Bejött az elvirult, s lám bűntelenül is öregre romlott feleség. Ősz haj, ám alig más arc, mint a fényképen, melyen már csecsemőként tartja az imént idegen nyelven bemutatkozott, már azóta diplomatává serdült fiát.

Az idős hölgy talpig vörös estélyi ruhában volt, fehér nyakán gyöngysorral. Mi talpig feketében, hófehér ingben, gallérban. Ennek megfelelően üdvözöltük egymást.

Mozdulataival a mindmáig díszes feleség azt is kifejezte: tudatában van, hova lépett be. Fejedelmien délcegen lépdelt a bűzlően rossz, de izmos-büszke prózai és költői művek gyönyörű polca előtt, amely a fényképekkel körülrakva egy távolabbról valóban ünnepi szentély mása volt. Nem csodálkozom, ha áhítatos tekintetét az asszony egy enyhe térdhajtással is megtoldja.

Vacsorázni hívott bennünket. A vendégsereg már az ebédlőben várt.

Ám látva érdeklődő szemlélődésemet, mégsem sürgette csatlakozásunkat. Ha tízezredszer is, pillantásom nyomában elégedetten hordozta meg szemét a teremben.

– Az alkotófészek – így nevezzük – mondta a hivatását jól végző múzsa meghitt s mégis nagyvilágias hangján.

A férj szerényen bólintott. A hölgy folytatta, most a háziasszony kedvességével:

– Ide vonul vissza ő, ebbe a háborítatlan zugolyba, mindannyiszor, hogy rájön az ihlet perce. Ezért is választottuk a lakásnak ezt a legfélreesőbb helyiségét. Ez a megszokott ülőhelye, itt a papirosa. Néha fél éjszakákat tölt itt.

Szeretettel vonta végig pillantását férje termetén, ujjait az értékes megmunkálású íróasztalon: jó fája, szép fényezése ennek ugyanaz volt, mint a pompás könyvespolcnak.

– Könnyen dolgozik? – kérdeztem.

A mester helyett a háziasszony felelt egy idegenvezető tárgyilagosságával, de egy édesanya büszkeségével:

– Olyan nincs, hogy valamit ne produkáljon! Addig nem kel föl, míg valami széppel el nem készül. Ifjúkori elve volt: nulla dies sine linea, s most is betartja.

És még nemesebbé, szinte délceggé válva Plinius hibátlanul megismételt mondatától, hódolóan, de mégis fejedelmien körbemutatott a polcokra, ahol az aranyozott üvegek sorakoztak:

– Íme, az eredmény.

Bólintottam.

– Ezt mind neki köszönhetjük. Ez mind az ő műve.

Ezt mind ő csúnyította tele, mondtam ki majdnem hangosan – idején beledöbbenve – az olvasó gondolatát. Ezt mind színültig csináltad, te disznó, kapott némán is pontosabb megfogalmazást bennem nyilván a hölgyolvasó gondolata is, tán először engedve utat tudatomban annak, hogy alacsonyrendű – népi – származék vagyok, s fogékony koromat kocsisok és ökrészek gyűlhelyein, tehát még csak nem is malomalján, hanem annál is lentebb, istállók és trágyadombok világában töltöttem.

 

 

 

 

 

Az öregkorról – így igaz – nincs irodalom. Az öregkornak sincs szépirodalma.

Készül olvasnivaló a gyermekeknek, a serdülő lányoknak, az ifjúságnak. Az öregeknek mindmáig nem készült.

A minden országban működő ifjúsági könyvkiadó és ifjúsági lap mintájára egyelőre elképzelhetetlen a lényegében éppannyira indokolt öregségi könyvkiadó vagy aggkori újság. Amiként a különböző irodalmi egyesülések ifjúsági szakosztálya mellé az ugyanannyi aggastyáni szakosztály is ma még mosolyt fakasztana.

Holott mindezek a szellemi szervek hiányt pótolnának. Egyre erősebben jelentkező hiányt. Az öregek száma világszerte évről évre nő. Semmi kétség, hogy az orvostudomány haladásával, a gyógyszeripar tömegtermelésre való átalakulásával s ugyanakkor annak a görög eredetű létszemléletnek térnyerésével, hogy éljünk csak mindenesetre addig ezen a földön, amíg lehet, közel az a kor, amidőn az öregek számának növekedése nem egy vonatkozásban „katasztrofális” lehet.

A társadalom kereteinek olyasféle megroppanása következhet be ennek folytán, mint amilyen például Franciaországot fenyegeti a születések számának – vagyis az ifjúkorúak tömegének – az utóbbi évtizedek alatt történt megduzzadása következtében. Amiként ott némely helyen négyszer annyi iskolára, óvodára, kaszárnyára, börtönre és futballpályára lett szinte az egyik napról a másikra szükség, nálunk például akként kell növelni hovatovább az aggok táplálására, gondozására, szórakoztatására való intézmények számát.

Annak mértékében, ahogy az életkor hosszabb lesz, válik még a klasszikus irodalom is fiatalkorúvá. Olyan társadalomban, amely a negyven évet is fiatalnak kezeli, Anna Karenina és Bovaryné ábécéskönyv.

 

 

 

 

 

Az öregség száműzetés. Egy korszakból, amely főleg délelőttből állt. Kiutasítás egy édenkertből; illetve kitévelyedés belőle merő figyelmetlenség folytán. Ezek az édenkertek – remek kerítéssel vagy sövénnyel, azokon belül gyönyörűen rendben tartott gyümölcsfákkal, virág szegélyezte ösvényekkel – a történelem minden korszakában ötven-hatvan esztendő távolsága fekszenek az elbeszélés idejétől.

Ha egy esztendőt mondjuk egy kilométernek számítunk át, a hon, amelyből számkivettettünk, minden időben legfeljebb egyórás, másfél órás gépkocsiút attól a helytől, ahol épp tartózkodunk. Itt ülök az asztalnál, nézem az ablakon az őszi eső gilisztatekerődzéseit – különösképpen nem felülről lefelé, hanem alulról fölfelé versenyeznek egymással –, és igazánból csak a szitáló eső és közismert paraszt fukarságom az akadály, hogy ne telefonáljak taxiért, és ne kocsizzam el másfél-két óra alatt abba a Rácegres-pusztába, mégpedig egy tavaszi, napsütötte Rácegres-pusztába, ahol apám épp elkészült a tömzsi cséplő lokomobilnak – a tüzesgépnek – zöldre festésével, és már nyitja a vörös festékes dobozt, hogy a gép gömbölyded hasán a széles vaspántot a püspökök bíbor cingulusává varázsolja.

A fösvénység lázadás. A fukarság fölkelés. Az öregek hírhedt kaparisága pedig… a magaslati szabadság, a fellegváraké a barbár bizonytalanság ellen. Afféle utolsó barikád.

A ceruzavégek kuporgatása még hagyján, azokat minden betűmániás a fogához veri; de az a rengeteg gemkapocs?! Ami újabban gyűlni kezd a fiókjaimban.

S az a sok, mindenünnen fölöslegesen hazacipelt ócska mezőgazdasági szerszám? Csak csoroszlya kettő van eddig, rakonca négy, patting ugyancsak négy, a saroglyabordákról, förhércvasalásokról nem is szólva. „Etimológiai tárgyak” (hogy a nevük emlékéül majd továbbajándékozom őket). Most, a falu átszervezése után valóban az utcán hevernek – de miért épp én szedek össze belőlük annyit, amennyit föltűnés nélkül összeszedhetek?

Az igazság az, noha van otthon üllőm, majdnem szereztem még kettőt, igen olcsón. Fölvenném a rozsdás hordóabroncsot, a letört nagyobbacska száraz gallyat, ha nincs velem F.; ha velem van, megjegyzem, hol maradt, amit nem vettem föl, és sötéttel érte megyek; ha máshova nem vihetem, belökném egy kerti bokor alá.

S a pénz. A legkényesebb áradat.

Az infláció özönvize már a kéményeket érte, de nekem bokámat sem érinthette; nem én kezeltem a házi kasszát. A kétkeziek családjaiban, s ott, ahol ez örökségként áthat, ez az asszonyok dolga. Nálunk odáig ment, hogy legtöbbször azt sem sejtettem, zsebeimben mennyi a pénz. Vígjátékokból tudtam, vannak asszonyok, akik kiveszik alvó vagy mosdó férjük kabátjából a pénztárcát, belenyúlnak. A dolog eleje velem is megesett, a környezetem élő hölgyek valamelyike csöndesen kezébe emelte tárcámat, kinyitotta. Ekkor tette bele halkan a hétre vagy a hónapra valót; de akár a féléves távollétre valót. Ismerjük a vidéken még ma is gyakori jelenetet: a vendéglőben a fizetőpincér közeledtekor az asztallap alatt a feleség pénzt nyújt az alamuszi szemjárású férjnek. Nagyatyáim példájából tudom, hogy az abrosz árnyékában azt a pénzt királyok veszik át, kényúr törzsfők adják tovább, miután egy alázatos szempillantás arról is értesítette őket, hogy mennyit kell borravalóul szánniok.

Ez volt viszonyom a pénzzel, s egyszerre azt kell tapasztalnom, hogy a különböző nagyságú gemkapcsok, az örök szolgálatot ígérő, de hűtlenül kiszáradó golyóstollak, a papírtömbök, kis jegyzőfüzetek és ceruzavédők gondos félrerakása után alumínium forintjaim is vannak egy szolgálaton kívüli réz hamutartóban; egy könyv lapjai közt pedig tíz-húsz-, hovatovább százforintos bankjegyeim; szívemben pedig olyan érzelmek, hogy ezeket is szinte rejtegessem, olyasféle kuporisággal, mint az asztalomról folyton eltűnő borítékokat és borítékragasztókat. A fölfedezés riasztó, de pezsdítő is. Ifjúkorom légköre kísérti orrom, azé a nőuralom előtti időé, amikor még nem tettem át ezt a legsúlyosabb gondot gyenge vállakra, melyek ettől az igától is szépülnek, olyasféleképp, ahogy a menyecskék termete igenis attól volt nálunk királynői, hogy még a teli kannát is a fejükön hordták.

 

 

A forradalmon kívül a szabadság megszerzésének egyetlen módja a zsugoriság. A szegények és mindazok számára, akiket szegénység fenyeget. Kit ijeszt vajon legriasztóbban a zsarnokok e legkegyetlenebbje s ugyanakkor legmocskosabbja? Az élet kezdetén és végén állókat.

Édesen megmosolyogjuk, annyi együttérzéssel, hogy szánkban összefut a nyál, a csecsemők mohó kapariságát, az önzés angyali szem-, kar- és ajktárásait, hogy minden hozzám, nekem, belém, sőt még aztán is körém, rám, felém. Van elmélet, mely szerint még a megemésztetthez is annyira ragaszkodnak, hogy mintegy csak ajándékul adják ki magukból, remélt ellenszolgáltatás fejében.

Az öregkori önzés láttán a szájakban a nyál köpésre fut össze. Elsősorban természetesen azok szájában, akiknek önzése az öregekével ellentétes irányú: az örökösökében s azokéban, akiket valami fegyelem valami vonatkozásban öregek eltartására kötelez. Kik fordulnak el legösztönösebben – lelkük mélyén – Goriot bácsitól? Akik máris halottnak szeretnék látni, hogy megkapják, amit még megkaphatnak utána.

 

 

A szabadságvédés és a fukarság szívós szimbiózisát (a magántulajdonos társadalomban) semmi sem ábrázolja hitelesebben, mint a művészeknek – a függetlenség e szakma szerinti elkötelezettjeinek s megszállottjainak – közismert, avatatlanok szemében már-már beteges zsugorgathatnékja. Emlékezhetünk, hogy a Sirály ünnepelt, nagy művésznője melyik vonásával válik legemberibbé? Hogy negyvenezer rubeles takarékkönyvéből egy kopejkát sem képes adni a tulajdon – öngyilkosság felé tántorgó – fiának sem. A mellékalakok a mellett szólnak, hogy a gyönyörű alak e vonását Csehov – az alkotás villámcsapású és -fényű könyörtelenségével – saját magából kölcsönözte.

A magyar irodalomtörténet száz adattal szolgál a különben szertelen Petőfinek egy bankházat megszégyenítő pontosságáról, ritka adósságainak törlesztése dolgában! Zseni- és népfitársa, Arany, oly gondosan rakta a költeményeiért kapott filléreket egymás mellé, amíg – az éhínségtől való félelmében – ezerholdas birtok értéke össze nem gyűlt. Kupori a félnincstelen Vörösmarty éppúgy, mint a félmágnás Berzsenyi, az utóbbi annyira, hogy irodalmi munkásságát nem kis mértékben az sorvasztotta: drága volt a gyertya. Széchenyi ifjú buzgalmában huszonötezer forintot ajánlott föl ugyan az Akadémia megteremtésére, de egy forintot sem vett ki az erszényéből.

Murger megírta ugyan a Bohémélet-et, kora állítólagos alkotóinak közönyét az anyagiak iránt, de ő maga havi kétszázért tüzetes rendőri spiclijelentéseket körmölt, ahogy a cári archívum kommunista történészei fölfedhették. Baudelaire utolsó levelei arról szólnak, hány frankot keres Belgiumban: elboruló elméjének végső gondja az volt, mi marad neki, ha az előadások tiszteletdíjából levonja a vasútköltséget. A nagy családi örökség elherdálásából ez a tanulság maradt.

Szabó Lőrinc még akkor is, amidőn már naponta húst ehetett, s gépkocsin járhatott volna, úgy osztotta be jövedelmét, hogy főtt krumplin meddig lesz biztosíték. Lángelme kortársa – prózaíró társa – nem kisebb jövedelméből a maga havi ellátására csak havi ötszáz forintot engedélyezett. Minden valamirevaló művész attól szorong, hogy műve befejezése előtt éhen hal. Heltai Jenő aggodalma az volt, hogy öregkorára nem lesz elég kéziratpapírja; élete során egy papírkereskedés anyagát takarította össze.

A tétel igazságát legnyomósabban az ellenpéldák igazolják. Az ebül szerzett pénz sehol nem vész úgy ebül, mint a művészek kezén. Ady ötforintos borravalókat szórt; felszínes magyarázat: dolgozott benne a dzsentrivér. Mélyebb magyarázat a freudi világítású: valamivel nagyobb tételekben neki magának is borra vetettek oda pénzt. Kiáltó azok példája, akik úgynevezett mecénások pókhálózatának repültek. Ismeretes Kiss József agg költő esete kora nagy bankárával: a pénzeszsákból kivágott húsz forinton épp mecénása orra elől vásárolta meg a Pestre érkezett első primőr ananászt. Igen helyesen, mert hiszen már Maecenas sem volt mecénás, hanem szegődményes munkaadó, azt magának Horatiusnak művei tükrözik. A modern korok mecénásai közönséges pénzkölcsönzők, mégpedig a gyanúsabb eresztésből: lelki szolgáltatással veszik vissza, amit adtak, gyakran évtizedekig szedve az uzsorakamatot. Évtizedekig?

Ahány új életrajz megjelenik például Modiglianiról, mind élesebb bennük két egymással szemben álló adat, anélkül hogy az egymást ütő tényt bárki szemügyre venné: a művész éhen halt, de micsoda mecénásai voltak!

Költő, légy fösvény; Harpagon megszállottságával őrizd tehetséged ládikáját; senkitől ne rejtsd úgy, mint a halhatatlanság – az elíziumi mezők – telekspekulánsaitól. De még a költőnél is te védd óvatosabban szabadságodat, vén; ki ugyancsak a mulandósággal-halhatatlansággal küzdesz; mert hisz neked műved is ez az egy életed.

 

 

Az ingerlékenység, a híres vénkori, lám, ez is megérkezett. Üdvözlő mosolyt neki is.

Nem esemény: egy gondolat előidézi.

Egy emléktöredék, a legtökéletesebb nyugalom közepette. S még csak nem is engem illető emlék töredéke.

Kölcsey gyászbeszédének nevezetes mondata ötlik eszembe, minden észlelhető előzmény nélkül. Amit Berzsenyire mondott, ismeretes recenziója visszavonásául.

„Ez ifjú én valék.”

Micsoda farriszálás még a gyászdobogón is, micsoda tükör előtti kelleteskedés a töredelem pózában is. „Ez” és „valék”. Nem, fiatalember, az után, hogy egy férfi életét tönkretettük s egy zsenit elhallgattattunk, ide nem ez a mondat illik. A megfelelő elégtétel ünnepi mondata így hangzanék: „Az a szamár én voltam!”

– Azt mondja, hogy azért aztán ő maga is lett valaki? Épp annak bizonyítékául! Épp azért!

És percek múlnak, míg – mondat mondatra – lecsitítom magam.

Nemcsak a friss halottak nem számíthatnak tehát itt kíméletre; egy bizonyos koron túl a tekintélyes halottak is testközelbe kerülnek.

 

 

Századunk elűzte a költőket. Vagy sarokba parancsolta. A kétezerkétszáz éves hajsza – hogy a költőknek nincs helyük, még a bölcselők inasaiként sem, a köztársaságban – mára kulminált és hozott fura gazdagsággal a hajszolóknak győzelmet, a hajszoltaknak elégtételt: mindenhova pedig keserű termést. Mert kik is kerültek szembe egymással? Jellemezzük udvariasan. Azok, akik minden kérdést rögtön, dölyfösen, a megoldhatóság oldaláról néztek. S azok, akik mertek nézni kérdést a megoldhatatlanság felől is; az alázatosok, a türelmesek.

Hátrafülelve a múltba, honnan kapjuk az első nekünk – felnőtteknek – való válaszokat az emberi sorsról? Semmi kétség, a görög tájakról. S kik mondják ezeket a válaszokat, s az emberi közlés milyen eszközeivel mondják? Költők mondják; a tragédiák nyelvén.

S mit mondanak vajon a költők azon a sajátos nyelvükön, amely a bölcselőknek a gondolat közlési módjától oly távoli, hogy már-már idegen? Illetve, mi érkezik vajon el hozzánk ebből a sajátos válaszból a több mint két évezrednek azon a hangzavarán át, amely hovatovább egyenrangúvá keveri számunkra a filozófusok vitarikácsát, az egyházatyák pulpitusverését (persze Lutherét is), a dervisgajdot, a sámándobot (nemcsak mint gyógyító, hanem mint érvelő eszközt), de Mozart miséit és még fülhallgatós rádiónk napi hírmagyarázatait is?

Mit mondanak a kitessékelt költők?

Hogy szállj mégis szembe.

Hogy uralkodik bár a halál, nincs igaza; úgy értve, hogy nem az ő oldalán van az igazság; sem a szépség; sem a logika.

Ránk törhet szörnytüneteivel az öregség. Előőrseivel a halál. Mint a farkasfalka, kiszabadult őrültekháza, eszement diákbanda, részeg bakatársaság. Tűrd, ahogy illik, röhejük alatt is másra mosolyogva.

Bármily képtelenül hangzik, ne fogadd el a halált.

A megtestesült képtelenséget.

Egy öregember egy házban megnyugtató. Olyanféleképp, mint a jó fundamentum. Mint a jó hajóhorgony. Mintha az idő sodrába is lehetne vetni valamiféle megállító vasmacskát. Két aggastyán egy házban már nem növeli a béke érzését. És három aggastyán egy házban? Meghökkenünk, elmosolyodunk, de sután. És harminc aggastyán egy házban?

Olyan házból jövök, amelynek előcsarnokában, háló- és ebédlőszobáiban, de még a folyosóin is ötszáz – egész pontosan ötszázhatvannégy – aggastyán, illetve matróna sürgölődött, tipegett, álldogált tenyerével botra, mankóra vagy saját farcsontjára támaszkodva. Kint szállingált a hó; fagyott. Máskor nyilván a lakók jó része a ház körül, a szép kertben tartózkodik. Most azonban bent rajzottak mind; még az emelet közti lépcsőkön is álldogáltak és üldögéltek.

Az épület kellemesen fűtve volt. Kilincsei, ablakai, falai és padozatai mindenütt példás tisztaságot ragyogtattak. A hatalmas épület valamikor főúri kastélyul szolgált. A bútorokon és a kincseken faívül minden megmaradt, illetve helyreállíttatott benne, még a merő márványból készült imahely is, a több pap, de csak egy kis család fohászkodására alkalmas emeleti kápolna. Megmaradt hasonlóképp, sőt azóta gondosan tovább ápoltatik az ablakokból és erkélyekről élvezhető gyönyörű kilátás; az arborétumszámba menő park, a szép tó, túlsó oldalán a márvány gloriette, meg a nyesett franciás fasorok a rózsaligetekkel. Még pávákban is gyönyörködhetnek az öreg ókulák.

Noha az épület – ózondús tájon – kétszáz kilóméterre fekszik a fővárostól, az élelmezés példás, a kiszolgálás tökéletes. A szellemi és egészségügyi ellátás is. Van egy kis előadóterem, televízióval; betegterem, lelkes orvossal. Rádió minden helyiségben. Biliárdszoba is van.

Nem kis részben épp ezért az egész olyan, mint egy óriási vasútállomás, tele csupa első osztályú váróteremmel. Ötszáz utas ül és áll, olvas és falatozgat, ismerkedik és cseveg benne, az indulásra várva. Az ablakokhoz mindenütt percenként odatipeg valaki, és kifürkész.

De az indóház ellentéteihez, a helyben maradás gócaihoz éppúgy hasonlítható az üdítő sárgára frissen festett épület. Vagyis termeszvárhoz, hódtelephez, Gulliver-nagy hangyafészekhez. Mert hisz lakói ezt sem fogják soha elhagyni. Még a zsörtölődők sem kívánkoznak oda abba a szinte fölöttük folyó, más ütemű, más fényű világba.

Nem mindennapi élmény elnézni ezeket az apróra töpörödött kis lényeket, ahogy egymást kerülgetik, oly mélyre horgasztott fővel, mintha a négylábú állapotba akarnának visszaérkezni, ebben a főúri ízlésre készült palotában, a két méter magasságig nemes fával burkolt falak tövében.

A művészet lelki értői különös kéj: a ráadás kapatosságában járják azokat a remekbe készült városokat, Velencét, Brugge-t, Kőszeget, Prágát, melyek már megkönnyebbültek a lét vaskosságától, átlényegültek, attól szinte, hogy a hajdani élet, amely kiizzadta őket, mint a házát a csiga, eltűnt belőlük, tarka bogarak vándorlásának adva át a teret. Egyszerre érzi magát az ember közöttük a sors valami talaj alatti és az idő valami felhő fölötti rétegében.

Minden ember annyi, amennyi a tapasztalataiból megmarad, és tovább hat benne. Az épület lakóinak átlagos életkora hetven év. Ötszázhatvanszor ez, kiegészítve, negyvenezer év. Az alkalmazottakat nem számítva, ebben az egyemeletes – jobban odanézve nem is oly óriási, hanem nagyjából egy gimnáziumnak megfelelő – épületben annyi év van összezsúfolva, annyi tapasztalat, amennyi – ha sorba lehetne rakni az időben – visszafelé messzebb nyúlna, mint a legtávolabbi fáraók legtávolibb emlékezete. Históriája!

Sajnos, egy halomban vannak, ömlesztve, használhatatlanul.

Külön-külön minden ember élete egy-egy épület. Külön-külön omlik össze. Az emberi civilizációt, a közös nagy alkotást is mi építjük, régebb óta, mint negyvenezer év, de annak anyaga más. Abban a mi egyéni életünk csak olyanféleképp van benne, mint mondjuk a pesti Parlamentben vagy a párizsi Notre-Dame-ban a kubikosok és kőmívesek tízezreinek élete.

Az utazó, ha csak a szomszéd faluból jő, mindezen közben valami távoli országban is érzi magát: ismeretlen, de mégis ismerős földrészen. Valamerre a pigmeusok – nem a harcias, hanem a nyájas pigmeusok – földje felé. A kastélylakók közt feltűnően sok az önmagában mosolygó, sőt önmagában beszélő. Ha körbegyűlnek, eszmecseréjük s vigalmuk, mint a gyermekeké.

Helyzetükre véletlenül sem panaszkodnak. Nemcsak anyagi ellátottságuk gazdag. Gazdag érzelmi életük is. Vonzalmak keletkeznek s kereszteződnek; mátkaságok és válások fonódnak. A szerelem, így igaz, a sírig tart, váltott fogattal, ha kell. Elősegíti az együttélést, hogy ezen a fokon nemcsak a társadalmi különbségek, hanem a műveltségbeliek is elhalványulnak. Megélhetési alapjuk egyenlő; a kastély minden lakója havi 1400 forintjába kerül a társadalomnak.

Lírikus rója e sorokat, hivatása, hogy most számolásba kezdjen.

Noha ebben az összegben nincs benne az épület megalkotása – mert hisz az eleve megvolt –, ez az út az általános megoldás felé járhatónak tetszik. Ekkora összegű évjáradék előteremtése – nyugdíj, életbiztosítás, javaink értékesítése révén – tán nem is távoli jövő álma. A független, a nyugodalmas öregség képe nem ábránd. Se durva vő, se házsártos meny, se lármázó unoka. Se hálátlan gyermek. A látogató ritka. Nincs afféle nyüzsgés, mint a kórházakban vasárnap, vagy a temetőkben halottak napján. Afféle öregek napját az öregek sem helyeselnének. Megzavarná érzésüket abban, hogy az idő áll. Itt bent áll az idő. Őrült expresszként csak maga a kastély robog.

Izgalmasabb tájra, mint a Dürrenmatt, illetve Kafka vezette szerelvények. Hoppla, föl hát rá, öregek, így menet közben is. Ti nem maradtok az útfélen, árvák.

Hisz ott künn, a régi tájon leáldozóban már a dadául megtűrt nagymamák, a házitanítóként ingyenkosztos nagypapák korszakának napja is.

Nem úgy értve, hogy ők eltűnnek.

Matrónák, aggastyánok egyelőre egyre szaporodnak. Az unokák válfaja fogy úgy, mint ami el akar tűnni, örökre e tájról, a sötét sorsra hagyva azt a gondot is, hogy ki üzemeltesse céljáig az oly kifogástalanul zakatoló kastélyt.

De az attól csak annál líraibb hatást ad. A legmaibb impressziók szerintit.

 

 

 

 

 

Ha fújt, ha zápor vagy hó szakadt, ha egyiptomi sötétséggel jött a reggel, apai nagyanyám – legfeljebb csizmája szárát tömködve körül egy kis szalmával a szoknyája alatt – bal kezébe fogta az imakönyvét, ugyanarra a csuklójára rátekerte az olvasót, majd berlinerét fejére húzva, rendületlenül megindult a templomba. A halál ellen indította meg napi testi csatáját.

Csupán a lelke üdvéért otthon is imádkozhatott volna. Még többet is, mint így. A templom jó messze volt – Dombóváron, a Hunyadi tértől le a Koronáig –, s útközben az elkerülhetetlen pocsolyák nem ájtatosságra, hanem bizony még társaságomban is gyakori szitkozódásokra ingerelték. De nyilván ezek is a diadala érzetét növelték.

Eggyel több nap, amikor – hiába keltették félholt hírét – megint csak elérte, bevette azt a távoli templomot, ott volt, visszatért, zsákmánnyal mintegy. Előkelő dáma volt ő Dombóváron, paraszti rokolyájában is a főjegyző anyja. Fölmerülhetett volna az is: hátha csak a méltóságát sétáltatta meg? Nem, mert hisz a sötét téli hajnalokban is lerótta azt az utat. Az életnek. A halál ellen. Azzal vetett hámot az időre.

Valamikor a pusztáról nyilván lelki szomj, afféle ihlet – mert imádott szent énekeket énekelni – indította meg váratlan alkalmakkor is az anyaszentegyházba. Ezt a buzgásra való készségét öregségére pontosan úgy szabályozta, ahogy ihletüket az öregedő írók, akiket dús hajú, szeszélyes korukban a Múzsának háromszor is meg kellett környékeznie, míg papír elé ültek, de akik évek teltével szinte hivatalnoki pontossággal telepednek a nap bizonyos órájában az asztalhoz, s várják az időközben szintén rendhez szokott Múzsát.

Valami óra módjára ketyegő szerkezetet csinálni magunkból, semmi kétség, ez volna tán a legjobb módja versenyre kelni az elmúlás önkényével. Mérni a mérhetetlent! Sajnos, teljességgel nem valósítható meg. De megkísértése is gyakran eredményes. Kikezdett s védhetetlennek látszó emberi méltóságunkból visszaad valamit.

Mi lelki tartalom marad meg a bigottnak látszó parasztasszonyban, ha kiderítjük, nem vallásosság kormányozta el naponta jégen-havon át a színes Mária-szobrai közé? Enyhe eszelősség? Annak birtokában is emelt fővel, a nyugalom fejedelemasszonyi büszkeségével haladt végig a pocsolyák közt, önmaga előtt is elleplezve, hogy a fájdalom miatt áll meg, amikor néha-néha száját harapva, de fejét még magasabbra emelve megáll.

A vallás vigaszában nincs részem, de reggelente lemegyek, lecsúszkálok most télen is a Szemlő-hegyen a Lukács-fürdőbe, s ott, a nyitott medencében hóhullásban is kiúszom a magam napi adagját. Ez majdnem olyan, ahogy apám anyja, mihelyt faluba került, hajnalonta elcsoszogott a rorátéra. „Mert az úgy megnyugtatja az én lelkemet!” Mert az úgy megnyugtatta azt az ő szívós-inas jó testét neki.

Hogy a vallás mi vigaszt – vagyis mi praktikumot – tud nyújtani, azt majd a halállal szembenézve részletezhetjük. Az öregedés nehéz pillanatai ellen nem közönséges vigaszt nyújtanak a jól megrögzített szokások is. Mert ezek is valami állandóságot, valami időtlenséget sugallnak? Naponta leballagni a kávéházba egy játszma sakkra, ez pontosan az a forrás, ami nagyanyámnak a roráté és a napi litánia éneklése volt. Férje különben, nagyapám, éppily lélekkönnyebbülési szükségből naponta a hegyi présházba csoszogott föl.

Az öregség testi-lelki kényelmetlenségei ellen nem utolsó hatású védekezés tehát a tennivalók bizonyos ütemszerű beosztása és ismételtetése. Vagyis, hogy az időt mi fogjuk kordába. Mert különben ő táncoltat bennünket a maga bolond – embertelen – kedve szerint.

Semmit nem ajánlhatunk tehát melegebben a vénülőknek, mint a halál pillanatáig tartó tevékenységet. A halált eggyel szégyeníthetjük meg. Ha nem várjuk.

Napjaim megszámláltattak. Napjaimat nem számolom. Képtelenség is volna, hisz a meddig-et nem ismerem. Napjaimat valójában csak tudatosítom, érzékelem. Most itt van, itt ez a ragyogó szombat, de már most délelőtt is távolodik, távozik, el fog menni. Így fogom, így észlelem-érzékelem tűnő óráimat is, hógolyóként lappogatva-nyomkodva szinte a tenyeremben, csaknem kezem törölgetve; úgy olvadnak.

Ami úgy kevés, hogy hiányzik, az értékes. Sajnálom az üresen elfutó órákat. Azt hiszem, hoztak valamit számomra, de nem adták át, illetve én nem vettem át. Nem tökéletesen.

Holott valami mindig marad mégiscsak utánuk, de én ennek a kevésnek az értékét már nem becsülöm. Az olvasással eltöltött időt például csak időtöltésnek érzem, a naplopás úribb megfogalmazásának. Ha egy moziról kiderül – kijövetelkor csakis –, hogy buta: meglopott vagyok; erszényem legféltettebb rekeszéből lett légnemű néhány, csak egyszeri érvényű váltó! Társaságban egyre többször adom meg feleségemnek titkos szembeszédünkkel a jelet: találj ürügyet, és – levons l’ancre! Válogatós lettem; a világ egyre ritkábban tud megörvendeztetni.

Nem ma ébredtem rá arra a fején álló tényre: számomra az az óra értékes, melybe én töltöttem valami értéket; amelyet én tettem értékessé; amely alatt valami értékeset míveltem. Vagyis hát dolgoztam. Versben:

 

Húztam az átkos ember-igát.

 

Mégpedig minél maradandóbbnak tetszőt csináltam, annál kevésbé érzem az elfutott napot szomorúnak, magamat boldogtalannak. Megtetejezni a kerti szőlőt, ez is valami, de földbe rakni végre a ház mögöttre évek óta tervezett kőlépcsőt, az még több: bizonyos, hogy jó lesz az éjszakám. Befejezni egy költeményfélét vagy másfél lapnyi prózát úgy, hogy ha másnak nem, de X. X.-nek tetszésére lesz – ettől már az este, esetleg a délután is gondtalan lesz, még semmittevéssel töltve is.

Mindebből az következik, hogy az örökéletben való hitre – jó: hiedelemre! – nekünk már nem imával, nem hajnali misére járással kell szoktatnunk magunkat, hanem hasznos tevékenységgel. Minden pillanatunknak tartalmasításával, valamiféle maradandóságra való emelésével életünk legutolsó – legtartalmasabb vagy legüresebb – pillanatáig.

Modern életünk legemberibb vívmánya a társadalmasított nyugdíj: a robot posványából kimenekülni a szabad idő alpeseire. A napi szolgai úrdolga után mintegy új jobbágy-felszabadítással megismerni az önkéntes cselekvés – vagy nem cselekvés – szinte kropotkini jóslatú világát.

Modern életünk lelki pokla immár dantei méretekben a társadalmasított nyugdíj: a szabad idő havasi legű magaslataira fölvitt milliók letaszítása a mihasznaság posványaiba. Az önkéntes cselekvés szabad honában éppen csak cselekvésre nem adni ez önkénteseknek módot; szó szerint úgy, ahogy a demokratikusan fölszabadított jobbágyokat épp csak demokráciában nem részesítették.

A naptartalmasító munkától elütött öregek olyanféle védtelenségbe kerülnek a végső elmúlással szemben, mintha Csima Anna nagyanyánkat valami szörnyű erő nemcsak a hajnali misékre való eltörtetéstől, hanem magától az imától – a Máriával való napi eszmecseréjétől – fosztotta volna meg.

Bár groteszk, de az alapokig elgondolkodtató vívmánya hát modern életünknek, hogy a munka annyit vindikált örömét az egy kicsit is megszervezett társadalmak elsőül az öregeknek biztosítják. Ennek nyilvánvalóan kötelezettséggel kell járnia. Oly kötelezettséggel mégpedig, melynek elmaradása katasztrófához vezethet; az egész szervezettség egyensúlyának megbomlását indíthatja meg. Az élősdi, a túlszaporult öregek agyonveretésének már megpendített lehetőségét.

Öregkorban: a csökkent munkaképesség idején kapni meg a munka örömét, a szárazan csúfondáros elméket ez persze arra ingerli: szép, szép, de mennyiben más ez, mintha például a szerelem örömét is már csak a csökkent képesség vagy mondjuk ki: a teljes tehetetlenség idejére biztosítanánk? Annyiban mindössze, hogy a szerelem semmiféle fokán sem a tehetség vagy a tehetetlenség számít, hanem a társhoz való viszony. Örömet kapni minden szenvedélyben: örömet adni. A munkától a képesség minden grádusán örömadással – a világ derítésével – kaphatunk örömet.

Vagyis értelmes tevékenykedéssel.

Üdítő látvány a rózsafáit nyesegető aggastyán, a porcelánjait törölgető matróna. Ám ezek luxusörömök, afféle párolt kéjek. Holott lehetségesek tőrőlmetszettek, kenyér –, azaz életízűek is. Ezek tartják talpon a lelket, az utolsó bástya kőomlásakor is; ezek vetekednek az imákkal, még a túlvilág-hivők elméjében s idegzetében is.

Nyugdíjba szorulásukkal az öregek bizonyos előfutári föladatot is végeznek. A gépek termelékenységére szerveződő társadalom mind lejjebb szorítja a kelletlen munkába kényszerültek korhatárát: helyet a fiataloknak. De leszorítja a termelékeny kornak munkaidejét is. A szocialista tervezőhivatalok előre látják az időt, amidőn a kenyérkeresetre fordított munkaóra napi négy-öt lesz. Majd három-négy. Fölvázolható a társadalom, amely napi két órát kér tagjaitól a mindenteljesítő gépek kezelésére. A szabad idő egyre több lehetőséget nyújt. S egyre több eladdig ismeretlen problémát. Mert hisz elképzelhető, hogy az egyre korábban nyugdíjba menő s egyre tovább élő öregek nemcsak időtöltésből kezdenek ráadás munkába, hanem sajátos célzattal.

Munkakísérleteket végezhetnek.

Helyeslő bólintással nézzük a rózsafáit nyesegető öreget. És ha holnap az jutna eszébe, hogy ne rózsát nyesegessen, hanem egy kis búzát arasson, ugyanolyan lelki szükségből, ugyanolyan kéjjel? Ehhez persze azt a búzát el is kellene vetnie. A vetéshez előzőleg szántania kellene, azaz állatot is szükséges volna tartania. Tehenet, hogy friss teje és vaja legyen! Ami azt jelentené, hogy a luxus bizonyos felső fokán térne vissza – lenne tán már egyáltalán megvalósítható – az az életrecept, melyet az újkor egyik leghősibb lángelméje, Rousseau ajánlott az emberiségnek.

 

 

 

 

 

Montaigne, mivel magát a dolgot akarta nézni, elhárította – elsőként a kereszténységben – a halál (és az öregség) titka mellől a vallás úgynevezett vigaszát is. De ő maga minta keresztény halált halt. Utolsó órájában misét mondatott a szobájában. Úrfelmutatáskor összetette a kezét, föl akart térdelni, így adta ki a lelkét. Az egyik korabeli leírás szerint.

A másik szerint igen különösen csak arról panaszkodott, hogy miért nincs senki mellette, akinek kiönthette volna szíve utolsó érzelmeit.

Ez azért meglepő, mert hisz már korai írásaiban magának mindig magányos halált óhajtott. Eleve iszonyodott a zokogó nőktől, gyermekektől, szolgáktól, a haldokló körül foglalatoskodó papoktól, orvosoktól, a besötétített szobától, a lobogó gyertyáktól. Legkészségesebben még utazás közben adta volna ki a lelkét; lóháton. „Plutost à cheval que dans un lict, hors de ma maison et esloigné des miens.”

Magányt tanácsol az öregedés idejére is. Nem ért nagy kort – ötvenkilenc évesen ment el –, de harmincnyolcadik életévében már elég idősnek vélte magát arra, hogy csak a múzsákkal társalogva, békébe s nyugalomba vonuljon vissza. Bordeaux vidékén élt és halt, Toulouse közelében. Ha nem tudnám, hogy történelmileg képtelenség, azt mondanám: ama hajdani toulouse-iak, a kathárok szelleme élt benne tovább, úgy, ahogy titokban lehetett.

 

 

A protestánsnak gyanús a békés halál. A jó keresztyén csak szenvedve, rettenet közt hagyhatja el a földet. Ez az utolsó – és különösképpen a legfőbb – igazolása annak, hogy mégiscsak érdemesek lettünk az örök üdvösségre: megváltottuk magunkat még e földön a Bűntől. Mosolyogva az útszéli csavargó és a Szókratész hal meg: aki már eléggé kigyötrődte magát a conditions humaines-nel; a föltételekkel! A kereszten meghalt Krisztus követője, ha kegyet kap az igaz követésre, bömbölve és vicsorogva múl ki. És kételyek közt, akárcsak Ő, a Legigazabb. Hisz a Legfelső Bírót, az Atyát, az utolsó pillanatig rettegnünk kell. Így maradhatunk csak meg a helyes úton. Az övén!

Ez nem könnyű örökség. Nem kicsiny a része az európai öregek rossz lelkiállapotában; abban az őseredetű szorongásban, amely az öröklétben hivő civilizációk tagjait óhatatlanul meglepi.

Most pedig úgy vagyunk, hogy a gondűző halhatatlanság is, a békés – gondtalan – elmúlás is programunkban van. Képzeletünkben nincs határpontja annak: meddig is akarjuk egyéniségünket – szedett-vedett emlékeinket – megőrizni személyesen e földön? Örökre! Semmi képzelmünk arra, hogy öregségünket kínos vezeklésben töltsük, egy síron túli megkönnyebbülés végett. Hisz semmi bűnre nem emlékszünk. Azt a bizonyos almát, még ha Éva keblét jelenti is, legyőzhetetlenül kézbe vennénk, ajkunkhoz emelnénk. Oly eredendő éppen a szomj! A tudás megéri a kárhozatot; hisz üdvünk is már csak tudatunkba férne bele. Hogy a világ csak istennek jár? Képzeletzavaró, de erre az állomásra értünk. Vagy istenek leszünk, vagy elvisz bennünket az ördög.

 

 

Leginkább mégis az öregeknek nyílik valamiféle ösvény – kanyargókkal persze – e földi istenülés felé. Okos rendezéssel gyűjthetnek annyi emléket maguk mögé, hogy az már-már egy kis darab öröklét. A jó fölfogású öreg egy kis elmélázással nemcsak Napóleont érzi rosszul járt kortársának, hanem a Nabukodonozort is, a neander-völgyi nagybácsit is. Maradna az idő másik fele, az éppoly „örök” jövő. De hisz azt még az istenek sem mérték soha derült arccal. Félelmetes, de így van: a Végső Boldogság, az Örök Lét Urának, az Új Kinyilatkoztatás Istenének nincs egy nevető arcmása. Nincs, sose volt kéjes mosolyú sem. Szemöldöke az első megjelenése óta összevont, tekintete aggályos, mint aki maga is szorongva nézi, mit hoz a sors.

De a humor legpukkasztóbb forrása a megkettőződés. Nézze valaki magát úgy távolibb tükörben – vagy filmen –, hogy nem ismer magára, hanem csak ismerősnek tetszik neki az ipse, ez esetben vagy mélyen megsértődik, vagy – legyőzvén a meghökkenést – elmosolyodik, s olyan mértékben, ahogy ráébred, kivel is volt az imént dolga, kuncogni kezd; ez néha oly kacajba csap, hogy könnyünk is megered. Alig van vidítóbb az alapjában tragikus látványnál, mint a részeg, aki a kocsmaasztalon a kinyújtott bal kezét kíváncsian érintgeti, mint egy talált tárgyat a jobb kezével, majd föl-fölemeli: nini, még ez is én vagyok? A maga elé vetődő árnyékától meghátráló katona örök figurája volt már a mükénéi cirkuszoknak is. Vacsora utáni együttesben a jelenlevők tudtával megindítani egy hangfelvevőt, aztán félóra múlva mintegy az asztalra borítani, ami az önfeledt pletykálhatnékból akár egyetemi tanárok s tanárnék nyelvéről is összegyűlt: az ösztön itt is harsány kacajba fojtja az önismeretet, a magunkkal való szembenézést. Az életünkkel való rögtöni szembetekintést.

Életünkkel ugyanis – hogy így mondjuk – csak kellő idő múltával lehet szembenézni.

Erre szolgál az öregség; már a kezdeti is.

Az öregedés fő velejárója – mint láttuk – a megkettőződés. Ez a jámbor skizofrénia az első pozitív kórjele a bölccsé levésnek is. Mert ki is a bölcs?

Aki mindent tárgyilagosan lát. Saját magát is, egy harmadik szemével.

Aki elválasztja a bűnt és az elkövetőjét.

Sőt az erényt és a birtoklóját.

Igen, a tárgyilagos fölismerés – de mit köntörfalazzak –, bűneim segítettek elválni magamtól.

Ó, nem a bűnök megtagadása! Éppen a vállalásuk.

De ez aztán az igazi humor.

 

 

Igen, bohóca is vagyok ennenmagamnak. Saját szent személyem mulattatója.

Cirkuszi fokon.

Nem, ez az ordináré halál, ez csak ilyen szinten élvezi a szellemet.

Az emelkedett humorizálásban készséges társ vagyok; még levert állapotomban is; az alpári idétlenségnek elcsüggedve fordítok hátat, még jó hangulatban is. Az öregedés tüneteinek először is e más- és másfajta képtelenségei közt kell rendet tennünk.

A fiatalok – az aránylagosan ifjak – az öregek viselkedésében azt tartják a legképtelenebbnek, hogy noha tudniok kell éveik megszámlált, szűk voltát, se nem jajonganak, se öngyilkosok nem lesznek, hanem lapra fizetnek elő, új ruhát és kéziratpapírt vásárolnak, regényt terveznek és szőnek. A siralomházban! Hogy az öregek tébolyodottak, ez az ifjúkori szemlélet még negyvenéves koromban is hevenyen működött bennem, noha eredetileg a negyvenéveseket is siralomház menthetetlenjeinek néztem. Ez a szemlélet bennem ma, negyven évem negyedszázaddal való túlélése után is változatlan. Az öregek helyzete minél öregebbek, annál vigasztalanabb. Mivel pedig ez a ténymegállapítás az én helyzetemre is vonatkozik, ám én a tény tudtul vételével is úgy vagyok itt, mint a szemlélet kialakításakor, ez az ellentmondás akaratlanul is megmosolyogtat. Valamifajta finomabb humort vélek észlelni.

 

 

Három idézet:

„Fölfedeztem, milyen édes az, hogy hosszú múlt van mögöttem” – Simone de Beauvoir.

Öregedve „egyes helyeken megkeményedik az ember, másutt megrothad, de sehol és sohasem érik meg” – Sainte-Beuve.

„A halál nem a mi dolgunk!” – Borisz Paszternak.

Az albigensek szerint – Sinkó Ervin jegyzeteiben olvasom – ölni azért bűn, mert „a lélek Isten, a test az ördög teremtménye, és a léleknek idő kell, hogy jóvá válhasson a testbe zárva. Ehhez pedig öreg kort kell megérni.” – „A modern ember nem tud az öregségnek ehhez hasonló grandiózus értelmet adni.”

Az öregedő Juliska, miután legyilkolta és kibelezte a kacsát, bemegy a nap és por ellen gondosan lefüggönyözött, ablakazárt szobába, hogy további utasítást kérjen. Azon nyomban kifordul. A konyhában sem áll meg. Úgy siet az udvarba, mint aki hányni akar. Valóban, hányás ingerli.

A kis Kisasszony egy szál liliomot tett oda – még két nap előtt – egy vázába. Juliska ennek illatát nem bírja.

A jázminillatot se bírja egy ideje.

– Így júniustól ezért nem tudok misére se menni.

Litániára se.

Úrfelmutatás előtt már húzódik még karácsonykor is az ajtó felé.

A tömjén szagát se bírja.

– Belzebub virágoskertje… – kezd valami szellemességbe a Kisasszony férje, de egy pedagógiatartalmú szempillantás elhallgattatja.

Így hát csak az iránt érdeklődik, hogy a bodza illatát bírja-e Juliska.

Azt bírja.

– A bürökét?

A bürökét is. A gyomokét mind. Pedig közülök egyik-másik – mondhatni védekezésül – ugyancsak bebüdösíti a tenyeret.

– Szépen is volnánk, ha kényeskedhetnénk! – mondja Juliska, de csak lenyelte a kezébe erőszakolt pohárka rumot.

– És a hársfa? – állhatatoskodik a férj. Minden ürügy jó neki, hogy ne csinálja a maga dolgát.

Juliska már az egész könnyű pedagógiatartalmú pillantásokból is megérzi a sérelmet, illetve az esetleges sérelem előrevetődő árnyékét. Leteszi a pohárkát. Az enyhítő italt tüntetően csak a Kisasszonynak köszöni meg, és megy: őt várja a dolog.

– Az illatszótárakat is koronként újra kellene írni. Változnak annyira, s ráadásul még osztályonként és életkoronként is, mint a filozófiai szótárak… – kezdi és folytatja nyilván még igen hosszan a Kisasszony férje, de Juliska csak az első egy-két szóig érdemesítette arra, hogy meghallgatására az ajtón kívül megálljon. Úgy ment tovább, ahogy meginduló gőzfűrész, vagy mögöttünk újra fölzendült verébcsiripolás zajától eltávolodik az ember, eleve lemondva, hogy elméje abból csak morzsányi tápot is kaphasson.

 

 

 

 

 

A hajnal vége az alkony, a tavasz őszbe torkollik, a lomb lehull, a virág elfonnyad: bele kell tehát nyugodni az emberi élet végébe, a halálba is, ezt hirdeti – a gondolat muzsikáltatásának micsoda szép futamaival a buddhizmusban például – a világ minden vallása és létszemlélete.

Kivéve a kereszténységet. Öregedve ámulok el a kereszténységnek azon az elszánt forradalmiságán, amellyel megvetette sarkát mindennek ellenében. Mintegy visszapillantva eszmélek rá a kihívó – már-már meggondolatlan – bátorságára, ahogy kesztyűt dobott a valóságnak, a tohonya látszatnak! Hisz ez volt, ez a tiltakozás és kielégíthetetlenség kezdettől fogva – már öntudatlanul – az én hitem is.

A Biblia embere örök életre teremtődött. Ádám faja halhatatlannak indult; eszmélésekor az első emberpár nem ismerte a halált. Álnok, idegen erők lopták be az addig hibátlan világukba. De azok sem végérvényesen. Maga a teremtő megrettent az aljasságtól; egyszülött fiát bízta meg a forradalom utólagos megmentésével.

Hogy egy olyan vívmányt, mint az örök élet, el lehessen játszani egy almáért, erre még a híres mélytudati magyarázatok is ügyefogyottak. Azt a mesét nem lehet elfogadni. Abból a forradalomból – hogy az élet jogos! – nem lehet kiiratkozni. Az a mondat, hogy „amely napon eszel a gyümölcsből, halálnak halálával halsz” – illetve régiessége folytán szinte édenkertien hiteles kiejtéssel: „isa ki napun eendül az gyimilcstüül halálnak haláláal halsz” –, afféle vásári beugratás, mert hisz Ádám nem tudhatta, mit jelent meghalni. Ha tudja, nyilván nem fogadja el az almát. (Évát sem, ha a mélytudati magyarázat fölemelné a szavát, hogy az alma több volt, mint éhcsitító gyümölcs.)

Mindazáltal az öregedés boldogtalan tüneteinek előidézésében nem kis része van a kereszténységnek, épp azáltal, hogy az embert örök életre jogosítja, illetve kötelezi. Az öregkor az a végső időszak, amely alatt halhatatlannak deklarált lelkünket az üdvösség felé irányíthatjuk; ami nélkül annak része az örök kárhozat.

A görögök öregkora idillikusabb volt. A nyugodt szemlélődés, a teljes pihenés éveit hozta. Az élet platonisztikus folytatása, illetve visszafordulása az ideák honába nem volt általános kényszer. A test megsemmisülése után a lélekre nem föltétlenül a halhatatlanság várt; megsemmisülhetett maga is. Mi félnivalója lehetett tehát az öregnek? „Quid igitur timeam si aut non miser post mortem aut beatus etiam futurus sum” – vallotta még elégedetten Cicero is. Vagy beüt a halhatatlanság, és akkor (mindenképpen) boldog leszek, vagy elmarad, akkor meg nyomorúság sincs – ez üzletileg is tökéletesen megfelelt a szónoki agynak.

A kereszténynek azonban az örök üdvösségbe jutni egy kicsit olyan módon zajlott le, mint az ipi-apacsban a várként szolgáló fa elérése és megtapsikolása egy utolsó irammal.

Valamennyi túlvilágra épülő vallás közül az albigenseké tanácsol leglogikusabban és legemberségesebben utat az örök boldogság elnyeréséhez és ezáltal a boldog öregség megszerzéséhez. Ez a hit teljesen a lélek uralmára épül, de csak a test tapintatos legyőzése – inkább meggyőzése – után. Aki a kathár keresztséget – a Consolamentumot – fölveszi, annak minden földi megkísértéstől oly távol kell élnie, mint Krisztusnak; ám erre a szentségre csak szinte halála előtt ajánltatik áhítania. Miután kellő töprengés és mérlegelés után önmaga lemondott a világ hívságairól, környezetének imádásáig menő tisztelete közepette. Trubadúrként kezdeni, epikureusként élni és szentként végezni: erre az egységre adott nem egy példát a toulouse-i tiszták lét- és emberszemlélete.

 

 

 

 

 

Megeshet, hogy ismétlésbe bocsátkozom. Dátum nélkül írom ezeket a mégiscsak naplószerű jegyzeteket. Még csak nem is füzetbe. Asztalon hányódó papírlapra, zsebben gyűrődő levél borítékjára. Keretük egy régi irattartó, amelyben aztán kedvükre keveredhetnek, valahányszor hozzájuk nyúlok.

Fölmerült, igen, bennem is, hogy valami jól megszerkesztett művet szegezzek szembe korunk e legégetőbben előretörő kérdésével. Előttem álltak a jól taglalt fejezetek, a nagy tárgy méltó összefoglalása. Erre azonban nincs időm. Nem azért, mert napjaimból nem futja. Azért nem, mert ehhez álláspontomnak, hadaimnak rendezéséhez nyugalom kellene. Ezt azonban az ellenség nem engedi meg. Percenként közeledik, percenként más helyzetbe, más védekező pontba kényszerít. Küzdelmem így olyan, mint a magányos utánvédé a már föladott városban. E szaggatott jegyzetek mindegyike tehát megannyi kézifegyverlövés egy ablakból, egy omló kémény mögül. De minden hátraszorítás után csak szívósabban, ádázabban; mondhatnám jobb kedvűen. Mert hisz sikeresebben.

Az öregedés idétlenkedéseinek megszüntetésére, illetve visszanyomására kettő az út, nem mától fogva… Az egyik a halál; a természet kéretlen – hozzá illő – megoldása. A másik a beletörődés, az elviselés, a szembenézés, a türelem s ezek rengeteg szinonimája, amit a bölcselet még több köntörfalazással kínál.

Vegyük elsőül az elsőt, s aztán majd a másodikat, ha az előbbi nem adna megnyugtató választ, már nekünk, manapság.

De ehhez is, ahhoz is mindenekelőtt magát az öregedést kellene elfogadható kritériumok közé szorítanunk.

Ez egyre bajosabb, az idők teltével. Nemcsak a saját életidőnk, hanem a történelmi idő teltével is. Hatvanéves ember szemében a nyolcvanéves öreg. A lovagkorban a harminc-harmincöt év – az első ősz hajszál vagy szőrzet megjelenése – jelezte mintegy zászlóként a más, a zordabb létterület határát.

Az életérzés örök múltjához mérten az öregedés érzése modern fogalom. Meghatározása, így ez is, kétes, és semmiképp sem végleges.

Az életerők gyengülése az öregség? De hisz rengeteg az életgyenge fiatal, sőt kisded is. A halálhoz való közeledés foka szabja meg tehát a korosodás állapotát. És egy csupa újoncból álló ezred állapota egy kézitusa pillanatának közeledtekor? Fogadjuk el tehát a magából eredő, azaz a végelgyengüléses halálhoz való távot az öregedés mérőeszközéül.

De hisz maga a halál is modern fogalom. Illetve ez a fogalom még ma sem fér bele agyunkba. Saját halálunk mindnyájunk számára elképzelhetetlen; s ez a képtelenségünk, úgy látszik, előfeltétele, hogy végigcsináljuk a másik, az élet nevű képtelenséget.

A magatartás mármost mindennel szemben? Amíg az elmúlás idétlenkedései csak az egymás közé szabadult kamaszok és bakák csínytevéseinek területén mozognak, a választ az odavágó gyakorlat kínálja: legyintsünk, keljünk föl, poroljuk le öltönyünket, menjünk fegyelmezetten tovább. Amennyiben hiszünk a nevelés hatékonyságában, annyiban elégítsük ki pedagógiai ösztönünket, s intézzünk néhány épületes mondatot a merénylet elkövetőihöz vagy szemlélőihez.

Ha a játék vaskos, a válasz csöndes megvetés. Ha a játék még vaskosabb, a válasza még csöndesebb megvetés. Ha a játék aljas, a válasz a nemes megvetés. Ha a játék csontot tör, s erőnk a továbbvánszorgásra sincs, fektessük arcunkat a földre, vonjuk rá köpenyünket, s ha válasznak, hangosnak is, szükségét érezzük, adjuk meg magunknak a montaigne-i jajongás jogát. Ha köpenyünktől megfosztatunk, földre lapultunkban két tenyerünkkel takarjuk a tarkónk. Ha arcunk egyenes tartásra üttetik, mégpedig úgy, hogy a jajongás montaigne-i jogától is megfosztatunk, a válasz a néma, a csak szemünkbe központosított megvetés legyen. Ha a tilalom a megvetést szemünkből és szájunk sarkából is száműzné, mentsük a megvetést a szívbe, ez alá a melegíteni tudó konokság alá: nem adom meg magam; nem így alkudtunk; nem ez az igazság; nem lehet, hogy ne legyen megváltás.

 

 

 

 

 

A szálloda öreg volt, legalább százéves, de tiszta, akár egy óceánjáró. A tó és a tölgyes dombhajlat közt nyúlt el hosszan. Több épületből állott. Ezeket födött folyosócskák és ugyancsak födött hidacskák kötötték össze. Mindenütt minden ragyogott; a sok réz a kőportól, az ajtólapok a friss olajfestéktől; pihétlen volt minden szőnyeg; ujjnyomtalanok az ablakok. Tehát nem is egy hajó haladt ott az időben, hanem egy hajókaraván.

Ódon épületeknek ilyen fiatalos tisztasága, ez a látszólagos ellentét, jótékonyan hat mindenütt. Avatag holmikból áradó üdítő illat nemcsak orrunkat lepi meg kellemesen; elménket is. Itt volt egyéb kellemes meglepetés, üde elmeserkentő is ebben a szállodában.

Mindnyájan léptünk már olyanfajta, elárvult, vén házaspárok lakta szobába, ahol talpunk alatt finoman meghajolt a padló, és enyhe – mondhatni éppoly finom – bókolásra bírta a széket, melyhez a háziak vezettek, helyet kínálva benne.

Berakása mintái szerint ítélve, a szálloda parkettázása még az osztrák önkényuralom idején készülhetett. Semmi meglepő nem lehetett abban, hogy e parkettát tartó, nyilván fenyőfából ácsolt alapzat megszuvasodott és megrokkant. Mégis meglepő volt, midőn ez a keményfából faragott parketta is a hajladozás olyan játékába kezdett lábunk alatt, mint a korcsolyázó alatt a még vékony jég végez. Miért lepett meg, s miért inkább mosolyra, mintsem homlokráncolásra késztetve? Mert egy folt piszok nem volt rajta, a csontosra száradt fát azóta nyilván többször is lekaparták, viasszal gazdagon bevonták, naponta kifényesítették, s láthatóan épp belépésünk előtt is gondosan letörölték. Talpunk érintésére itt nemcsak a szék bókolt egy udvariasat. Főt hajtott a túlsó falnál a karcsú sarokszekrény, vele szemben az álló tükör. Mégpedig kiszámíthatatlanul, csaknem függetlenül, mert a parketta a maga hálórendszerén másként közvetíti az erő hatását, mint az egyenes szálú deszkapadló. Mosoly volt erre is a felelet, fokozottan. Megbocsátottuk az elaggott szerkezet rokkantságát a tisztasága miatt.

Csak a kamasszá érés cserél akkorát az ember lényén, mint az öreggé érés. Hogy valóban érés legyen belőle, ne pedig a férfivá keveredésnek-keményedésnek a folytatása, ahhoz alig kell egyéb, mint külső és belső lelki részeinek megfelelő tisztán tartása, ha kell, naponkénti lesikálása, kőporral és viasszal való kifényesítése. Ahogy a kamaszkornak a homályos gyermekkor, olyanféle sötét előszobája az öregkornak a férfiévek utója. Fölpattanás, kapkodás, riadt érdeklődés, hogy mi is van a nőkben, a szeszekben, a verseskönyvekben, éjszakai fölriadás, hogy várható-e segítés jövőtől, istentől, ér-e valamit a becsület.

Az egy kicsit is szabályosan, vagyis idejére érlelődő öregkor úgy megváltoztatja az embert, hogy igen sokaknak még a nevük megváltoztatása is eszükbe jut, főleg a nagyobb képzelőerővel megáldottaknak. Kosztolányi az öregedés útjára térve hordta mind gyakrabban Esti Kornél húsköntösét; a már férfifővel Szindbádként bolygó Krúdy ekkor bújt át szinte hetente múltjából egy-egy új novellája hősének bőrébe. Köztudomású, hogy a halála előtti években Szép Ernő így mutatkozott be: Szép Ernő voltam. Egy alkalommal, a mondat elhangzása után kettesben maradván, megkérdeztem tőle, ki szándékszik lenni ezután. „Üjünk le egy pohárra, s beszéljük meg” – mondta.

Közjelenség, hogy a serdülésből kilépők tovább viselhetetlennek érzik a keresztnevüket. Sokan ilyen viszkettető kígyóbőrnek szenvedik magukon családi nevüket is, azaz apjukét (mert anyjukét még úgy-ahogy vállalnák). Az élet során ehhez hasonló lelki siklótekerődzést, benső vedlési ingert csak az öregkori nagy évszak klímája sugall. Felületi tünetként persze. Hisz lám, az ifjú sem a nevéből, hanem atyjából törekszik kibújni.

Ennyit bevezetőjéül annak, hogy e sorok hőse miért épp e régi szállodában töltött első éje hajnalán kapott most már sürgető vakaródzhatnékot arra, hogy kitépje magát – miből is? De akkor is, ha pucéran marad! De ha nem vedlést, hanem megnyúzást kell vállalnia!

 

 

Igen, az építészet az öregek műfaja. Ahogy a faültetés – a kertépítészet – is öregkori műfaj, tökéletesen függetlenül attól, hogy van-e unokánk, vagy nincs, és szeretjük-e a diót és a duránci barackot, vagy nem. Az építészet is, a kertészet is a távlat művészete, illetve világfölfogása. Az öregek messze pillantanak. Rendet és harmóniát nagy kiterjedésben kívánnak.

Egyrészt a mögöttük fekvő tér terjedelme folytán.

Másrészt, mert – mi a maradandóság?

Ugyancsak a rend. A mézes lép sejtjeiben, ahol megmerevedett, csakúgy, mint a bolygók szép körtáncában, amely állandóan változik, terjed.

Egyre több űrt von rendbe?

 

 

Az otromba álmélkodással, hogy mért ültet fát olyan, aki nem szedheti, csak az a másik kérdés vetekedik: hogy Európa legszebb-legnagyobb arányú katedrálisait vajon miért épp aggastyán pápák, legerősebb várait pedig uralmuk végére ért fejedelmek tervezték meg s rendelték el? Mert addigra tanulták meg vajon azt is, mit kíván a lét, s azt is, hogyan kell megcsinálni? Mert az idő kívánalmának megértéséhez idő kell, ilyen értelemben is? Az ok bentebb van.

Ahány családtag, annyi csendkuckó, hajdan mi is így képzeltük el a családban élést, a magányra való ősemberi jog civilizációbeli, ha csak óvóhelynyi biztosítását. Feleségem igénye ma is ez. Én azonban ismét figyelhettem magamban egy árulkodó buzgást, amidőn lányunk, hogy diákbandáikat ő is bulira láthassa, kikönyörögte két szobánk közt a válaszfal lebontását. A tágasságra való buzgás, a tér szomjúhozása, majd mámora kapott el, hovatovább úgy, hogy az egész lakást akár egyetlen teremmé alakítottam volna át. És a magányhoz való történelmi jog? Annak teljes fönntartásával, természetesen. Vagyis annyi terem, ahány családtag? Illetve ahány öreg, ha mindnek csűrnyi csönd kell is? Nem vagyok hajlandó tűrni gáncsvetést saját ellentmondásaimtól sem, ha a gondolat maga jó úton halad. Szeretteimtől övezve, egyre táguló terem csöndjében óhajtok föl-alá járva terveket érlelni, hogy mint terjesszem ki mind nagyobb körre fejedelmien gazdag s ugyanakkor hadsereg módjára is használható tapasztalataimat a nálam annyira alacsonyabb korú, hogy már-már alattvalóimnak tekinthető halandók boldogítására.

 

 

Hogy mért lelik kedvük lakhelyépítésben épp azok, akik már nem soká lakoznak e földön, ezt az ellentmondást is az oldja meg: az öregek hisznek a múlhatatlanságban, voltaképpen emlékműveket építenek, afféle modern sírkamrákat, a szellemüknek, korszerűsödött fáraói gúlát.

Hogy mért lelik kedvüket éppígy kertrendezésben, városrendezésben, társadalomrendezésben, az ugyancsak idevág. Hisznek a jövőben. Hisznek az emberi fajban. Hisznek a jövő és a faj alakíthatóságában. Hisznek még az idő megfékezhetőségében is. A rossz – a Legfő Rossz – elleni harcban. És mert műveket – eszközt s fegyvert – is teremtenek ehhöz, eredményesebb az ő hitük, akik az élet végén járnak, mint azoké, akik úgynevezetten az élet előtt állnak. Az öregek a jól lázadók, a nagyot akarók. Az öregek a fiatalok.

Délelőtt tizenegy óra, Szilveszter napján. De az égen semmi borulat.

Ahogy pedig az esztendő alkonyatához illenék.

Ellenkezőleg, égen s földön olyan ragyogás, hogy kucsmáját az ősz hajú férfi a homloka aljára igazítja, pontosan a két szemöldökére. Életében most először, s mégis azzal a mozdulattal teszi ezt, ahogy gyermekkorában a lóháton járó pusztai legényektől látta, amikor azok induláskor szétnéztek: merre is?

A vakító ragyogás oka, hogy ameddig a szem ellát, hó borít most hegyet-völgyet. Olyan hó mégpedig, amely tegnapelőtt esett le, s tegnap fagyott meg; gyémánttündöklőre.

Szemközt és kétoldalt végtelen messze ellátni. Messzebb, mint ameddig ellőttek a még lovak vontatta régi tömzsi ágyúk. Átlátni a széles vízen is, amely ettől a fehér és kék fényességtől szinte tiszta fekete.

De nagy gyönyörűséget arathat a tekintet hátrakaszálva is. Jobbra-balra magasabban hegyek, alacsonyabban dombok sorakoznak. Nem egy dombsor vagy hegyvonulat. Mintha különben különálló dombok és hegyek nyomódtak volna oly szorosan egymás mellé, mint a városokban a házak.

A hegyeket erdő borítja. A csúcsokon üdezöld fenyvesek, lentebb rozsdavörös makkos. Mert az télen is megtartja a lombját.

A fátlan dombokon a téli temetők ünnepiessége. Erre is, arra is, ameddig a tekintet elhord: temető és temető. Kápolnákkal, szinte egyenletes távolokban.

Ez ugyanis itt mind szőlőskert. A párhuzamosan nyúló bakhátak így behavazva teljesen a téli sírhalmokat idézik. Még a fejfa, a kopjadúc sem hiányzik. Szőlőkarók merednek, gyászosan; százezernyi.

Egy bejárhatatlan hősi temető.

Sehol egy élő lélek benne.

Csak az ősz hajú férfi töri előre magát, házügynöki minőségben. Most már botja is van. Egy tövében kiroppantott szőlőkaróval csökkenti a fáradságát.

Körül-körülnéz. Találkája van.

A faluban csak nagyjából mutatták meg az irányt.

Nem először jár erre.

Ha elér ahhoz a zsúpjavesztett, kéményedőlt présházhoz, amelynek árát és vételkörülményeit épp tudakolni akarja, „figyelje csak – ezt mondták neki –, honnan emelkedik füst, egy másik, arrafelé eső présházból”.

Itt hát az alku jövendő tárgya, a romos, de valamikor módosan szép présház. Megvan jó harminc méter is a hossza. A lecsupaszított tetőszerkezetével – a füstös szarufáival, szelemengerendájával – úgy hever ott óriási halcsontvázként, mintha a lenti víz vetette volna ki valamikor.

Hol vagyon hát most már a füst, amely odaigazítja az őskori cet tulajdonosához?

Ott van. Abban a kis völgyben.

Nem kéményből, nem is épületből emelkedik dugóhúzónak a kék égbe az az égkék füst (jeléül, hogy gyümölcsfatűzből származik). A szabadban rakja egy barátságtalan – mert még csak vissza sem köszönő – aggastyán.

Ez a présház távoli kisöccse sem lehet az előbbinek. Eredetileg sem lehetett több a domb partjába ásott voltaképpeni pincénél. Előtte csak akkora helyiséget építettek, ami a szerszámoknak, a permetezőnek, a borsajtolónak kellett.

De most ez is rom; oly alaposan, hogy terméskőből rakott egykori falai térdig ha érnek. Így a tulajdonképpeni pince ajtaja lett az egész helyiség bejárati ajtaja.

Ez előtt, vagyis hát a szabad ég alatt ég, a hajdani kis kamrában a gyümölcsfatűz; innen száll az a füst, melynek szép egyenességében mintha valamiképp köze volna az aggastyán némaságával, mozdulatlanságával is.

Mert első szava ez:

– Nem eladó.

Házinyúlszeme van: piros. Pedig csak a pillátlan szemhéja piros. Az a pirossága tükröződik a másként világoskék szemekben úgy, ahogy az ég pirossága a tavakban.

Az ősz hajú férfi türelmesen azt feleli, hogy akkor miért gyalogoltatták ki őt ilyen messze, ilyen hóban.

Az aggastyán végigméri az idegent. Csak aztán érdemesíti válaszra, ugyancsak türelmesen:

– Senkinek se mondtam, hogy utánam jöjjön. Csak azt mondtam: itt leszek. Csak a vőmnek hagytam meg, kijöhet a demizsonjával, ha akar.

De azért fölállni készül, a térdére nyomott tenyereivel. Darabonként egyenesíti ki, mint egy colsotokot, azt a hórihorgas deszkaszál termetét. Tudja az illemet:

– Üljön le, ha már itt van.

És befordul a pincébe.

Addig matat bent, hogy mire kihozza a csorba cserépkancsót, az ősz hajú férfi összebarátkozott a tűzzel olyanformán, mint egy kutyával: ágakat tör s nyújt a hálás lángok szájába.

– Ez a pince is a magáé?

Ezt ő csak bérli, évi fél akó borért tavaly óta.

A vendég nem kérdi, miért, mert az kérdezetlen is tudható.

Nyilván amott már az épület alatti pince se biztonságos; az is beázik. Mert ott a hordóknak szánt pincét nem a ház farában fúrták a földbe, hanem a ház alatt. Amitől az csaknem emeletes háznak látszik a nyitott tűzhelyű préstermével, a melegedőszobájával, amelynek kályhácskáját kívülről lehet fűteni, a tűzhely fölös parazsával.

– Meg akarja csináltatni? – kérdi a vendég.

– Miből?

A dolognak ezt a részét a vendég jobban ismeri a gazdánál is. Kellene a helyreállításhoz harminc-negyvenezer forint is.

– Nem bír ki az a présház még egy telet. Most még pénzt kapna érte.

– Minek?

Vagyis: mire neki a pénz? A válaszok közti szünet ebbe a szóba ezt sűrítette. És még mi mindent vele! Mire neki már ez az egész élet?

A vendég igazat ad ebben. Annak a pusztuló háznak az értéke nyolc-tízezer forint. Nem oszt, nem szoroz.

Igaz, hogy jövőre – az összerogyása után – még a telek értékét is csökkenti majd. Azzal a költséggel, amit a semmire se jó terméskőnek elhordása, a talaj elsimítás kívánna.

– Mennyi a szőlő hozzá?

– Ez a bor itt lőre ahhoz, ami abban termett, jó évben harminc hektó is! Azt a darabot megvették tőlem három éve, ezer forintért. Most legalább nincs már gond.

– Ezer forintért adta oda?

– Nem adtam, érthette; vették.

Ebből az érthető, hogy hál’ istennek, végül elvette, mindegy, hogy a téesz vagy az állami gazdaság-e. Arra már nincs adó.

Azóta se műveli senki. Nem érdemes. Ide már nincs gép, ide már nem jöhet föl a traktor.

Ezek a szőlők itt az erdő alatt halott szőlők. Ha a hó eltakarodik róluk, kitűnik, hogy azok a bakhátak négy-öt éve érintetlen bakhátak; ha nem tíz-tizenöt éve. Ez a talaj csak annak ad valamit, aki cserébe beleadja a vérét is. Igaz, hogy akkor folyó aranyat kap.

A vendég mindezt jól tudta. A fény felé tartja poharát, s a közelebbi szőlősorokra tekint.

– Ezt maga kapálta?

– Én; még az idén. Ez még az én vérem.

– És azután?

– Nekem már ide kigyalogolni is elég.

Szünetet tartott, így azt sem kellett szavakba foglalni, hogy aztán már nem lesz olyan jó bolond, aki azért fárad ide kapálni, hogy a magáét kapálhassa.

A vendég kiitta a poharát, de csak háromnegyedig. Ahogy az illendőség az ilyen alkalmi pinceszeren elvárja attól, akinek nem álltában nyomják kezébe az italt, hanem ültében, meginvitált vendégnek tekintve.

A gazda – tudván az illemet magára nézve is – tölteni akart. A korsó oly könnyen engedte emelni magát, hogy az aggastyán vitte be azonmód a pincébe újra tölteni.

A vendég utána.

A megkezdett hordó a pince mélyén volt. Gyertyát kellett gyújtani. Ezt a vendég vitte, majd tartotta magasra, amíg az aggastyán a lopóval bajlódott. A gyertya fényébe egy öreg szőlőkés is belekerült. A vendég leemelte a polcról. A sarló alakú nagy pengének belső része is, a baltácskául szolgáló része is csupa rozsda. A vendég mindkettőn végighúzta a hüvelykujját.

– Ezt is régen fenték.

– Pedig azt még én is fentem. Borotvaélesre.

– Dolgozott is még ilyen késsel?

– Amíg ezek az újfajta nyesőollók nem jöttek, csakis ezzel. Mert a régibb, a kisfejű ollónál ez még mindig többet ér. Maga honnan tudta, hogy valamikor az mire szolgált?

A vendég nem tagadta, hogy igazánból könyvből ismeri ezt a hűséges, de már rég nyugdíjba küldött szerszámot. Benn van a rajza már a hajdani rómaiak történetéről szóló könyvekben is. Pontosan ilyen késsel metszették, kacsozták, tetejezték már azok is a szőlőt. Ha ugyan már nem Noé apánk is.

Amire a szűkszavú aggastyán válasza az, hogy visszaereszti a hordóba az üveglopóval fölszívott bort, s a hosszú csövet egy másik – kisebb – hordó szádjába mélyeszti, miután abból a fadugót egy rövid nyelű kalapáccsal kiütögette.

– Ezt kóstolja meg.

A vendég visszaballag az ajtóhoz; poharát ezzel a borral is a világosságba tartja.

S íme, mellette áll az aggastyán, s poharát arca elé emeli ő is. De nem vizsgálásra, hanem koccintásra.

S mivel poharát az fenékig üríti, úgy illik, hogy a vendég a magáét is most fenékig ürítse.

Visszatelepednek a tűz mellé, amely türelmesen kushadt ugyan, de változatlan étvággyal kapkodja a most már kétfelől is felé nyújtott falatokat.

Másféle együttlétben ülnek most egymás mellett, mint az imént. Miért is a vendég így válaszol a gazda ezúttal való hosszabb hallgatására:

– Egy jeles napon sem tódult nálunk annyi nép a szőlőbeli présházakba, mint Szilveszter napján. Az ürügy persze megvolt. Ha más ünnep előtt nem is, ez előtt mindenki fölballagott a hegyre, hogy az új esztendőt borral köszönthessék, amikor majd benyit. Ilyenkor aztán rajzott a szőlőhegy, csaknem úgy, mint szüretkor. Rajzott, s ezt jobbadán a hangokból lehetett tudni. A köd megerősítette, szinte megsokszorozta a szót, főképp a nótaszót. Mert ritkán esett, hogy szilveszterkor napsütés volt.

– Itt soha.

– Hát törekedtek föl a meredekeken a polgárok, de a napszámosok is. Bot a kézben, tarisznya a nyakban, úgy, hogy a szíj a jobb vállon, maga a tarisznya a bal csánkhoz illeszkedve, tartalma szerint. Bár én láttam csutorát és fatallért vállon is; ennek szíja átalvetés nélkül függött, de csakis az egyik vállon. Magunknál se volt szokás hordó bort az otthoni pincében tartani?

– Csak amit egy tragacson letolok.

– Lagzira, paszitára, névnapra. Ami egy, legfeljebb két nap alatt elfogy. Mert a törvény az volt, hogy a jó gazda legalább kétnaponta menjen föl a hegyre, és tarisznyában, így apránként hozza le a bort. Az volt ugyanis a hiedelem, hogy a mi boraink nem bírják a szállítást. Hogy azokat itt helyben kell, a forrásukhoz mentől közelebb, elfogyasztani. Helyesebben a tengelyt nem tűrik azok a borok. Ezért jártak hozzánk borvételre a síksági kocsmárosok csakis szánon.

– Ide is.

– Merthogy az a bor, a mienk, főképp a jó minőségű, legfeljebb a szántalpat viseli el tükre vesztése nélkül; meg hát persze az emberi talpat, pintesüvegben, tarisznyában kuporogva. Ami nyilvánvaló babona.

A vendég elhallgat, önkéntelen, de ez a kis csönd teszt-nek bizonyul. Első alkalom, hogy a gazda kérdezés nélkül megszólal. Ő kérdez:

– Hogyhogy?

– Az emberek, de megye hosszat, nem azért kapaszkodtak föl csúszva-mászva azokra a hegyekre, mert olyan finnyás, olyan helyhez hű volt a boruk. Hanem azért, hogy ott fenn egymással találkozzanak. Ők maguk igyák meg kellemes társaságban azt a jó bort.

Csönd. A vendég csöndet kínál; hogy szóra bírja a társát.

– Beszélgetve, meghányva-vetve a község meg az ország dolgait! Nótázgatva is. Messze a csak maguk portája gondjaitól, az asszonyoktól.

Csönd. Eredménytelen most is.

– A babona meg csak okos védekezés volt, fifika. Mert hisz azokat a jó borokat mégiscsak lehetett szállítani. Mihelyt a nagyobb muszáj akarta. Anélkül hogy a bor a színét-tükrét elvesztette volna.

A csöndre most már tett a válasz. Tölt az aggastyán, mégpedig úgy, hogy a vendég pohara majdnem túlcsordul, aminek szintén megvan a maga kis jelentése.

– Hát ilyenkor itt is több volt a nép.

A vendég föláll, végigmegy a levegővé vált szobácskán, amelyben azért megvan az ágynak, az asztalnak s így az ablaknak-ajtónak is a helye, és kiáll a levegővé vált ajtó elé. Hosszan nézi a fekete karók, a fehér bakhátak hatalmas világát.

– Egy lélek sincs itt.

– Hacsak a vőm nem tiporog már valahol.

A csönd most a vendéget nógatja:

– Egyszóval ritkán volt úgy tele férfinéppel a falu fölött való hegyi világ, mint Szilveszter napján. Mivel pedig azon a napon mindig tejfehér ködgomolyok járták a tájat, ereszkedtek le szinte a kémények vonaláig, az ember azt hihette, hogy azok a felhőkbe tűnt hegyek nem emberi, hanem égbeli szótól, nótától és muzsikától hangosak. Mert Szent Szilveszter jeles napja volt a vándorlásra mindig oly hajlamos zenészeknek is. Országos szokás volt akkor Magyarországon, hogy a faluvégi hangászok újév napján is végigjárták a portákat, hogy jöjjön végre boldogabb esztendő. A szőlőtermő vidékeken már szilveszterkor megkezdték ezt a járkálást, a hegyekben, présháztól présházhoz.

– Így volt.

– Igen; a Szilveszter napi ködben csak férfiak, meg hát a magamszerű legények csúszkálták meg a hegyet. De újév napján, amely minden jó múltú ember emlékezetében napfényben ragyog, tarkították már színes szoknyák és kendők is a följelé igyekvő gyalogutakat. Mégpedig rögtön ebéd után, amikorra az éjféli misét kialudhatta már mindenki. Bordópiros, rozsdabarna, gálickék és pázsitzöld színben ragyogtak ezek a kendők és szoknyák a szinte lepedőként hófehérbe vont tájon. Mert a jó nevelésű emlékezet újév napját havasnak is őrzi. A szomszéd faluba csengős szánon illett menni sógort, nászasszonyt köszönteni. Sajnálni lehet valósággal, hogy elmúlott az a helyes időjárású világ.

– De mért kellett elmúlni annak? – néz először szemtől szembe a vendéggel az aggastyán. Mégpedig olyan hosszan, hogy a vendég megfigyelheti az öregség nedvesítette kék szemekben az alkohol pici halvillanásait.

– Tudja bátyám jól, hogy csak tréfából raktam össze ilyen mutatósra az emlékeket.

– Meg tudja még szűrni az eszem, mi a tréfa a maga szavában és mi igaz. Tudom én, hogy változik a világ, laktam magam is várost és nemcsak kaszárnyában, hanem…

– Hanem? Nocsak.

– Még segítettem is a világ változását. Amit én kérdezek, csak az, miért képes úgy megváltozni a jó is, amikor mindenki csak a rossz változását óhajtja? Amikor mindenki annyira jópárti, hogy még a rosszból is csak jót meg jót csinálna?

– De mégiscsak a jó szaporodik.

– Ha! Tréfából-nem tréfából muzsikáltatott maga angyalokat a szilveszteri faluja fölött, de az újév valósággal itt is úgy volt, ahogy maga mondta. Kint volt itt a szőlőben az egész falu. Mert itt meg az volt a ráadás szokás, hogy akkor kóstolta meg mindenki legkésőbb a másika új borát. Ha előbb nem kóstolta meg persze!

– Szép hangulat lehetett.

– Hát abban maga nagyon téved, hogy annak a kóstolásnak az italozás volt a nyomója. Pálfordulásig még lehet javítani a boron; a fejtéssel. Az a pincejárás olyan volt, mint a kórházi vizit. Tanácsadás, bajmegelőzés. A bor gyógyítása.

– Dicséretes szokás.

– Most meg tudja, ki lesz kint holnap ezekben a végtelen mezőkben? Senki. Mert én se jövök ki többet. Az lesz, hogy tán soha életemben nem jövök ki többet.

A vendég a két megszomorító közül a kevésbé fájdalmas fonalát veszi föl. Hogy a másiktól eltávolodjanak.

– Hány présház van még itt „működésben”?

Csönd. De ezúttal a számolgatásé.

Az aggastyán azzal segíti az agyát, hogy föláll, kimegy a rossz pince elé. Csontos mutatóujja olyan hosszú, mintha sárga bambuszpálcikát tartana a kezében. Meghordja tekintetét a kétoldalt szinte festményként feszülő vidéken. S mint a földrajztanár a térkép előtt, úgy bökdös szabályos közökben. Apró kereszteket rángat a levegőbe.

– Az is üres. Az is üres. Az is. Az is.

Nagy ritkán megáll.

– Az jövőre lesz üres.

De az is üres. Az is; az is; az is.

Huszonnyolcból huszonhat.

És legyint, noha még volna számlálnivaló.

A saját présházát nem keresztezte meg.

De most rajta pihenteti szemét.

– S az mind eladó?

– Abból maga egyet se vehet meg, de soha.

– Miért? Kinek kellenek?

Elfutja arcát hirtelen a vörösség.

– Mert az már mind az ördögé. Mert azt maguk már mind a poklok keserves fenekére hajigálták!

A vendég nem érti. Oly komolyan nem érti, s ez, úgy látszik, a vendég arcára is úgy kiül, hogy az aggastyán csillapultan magyarázza, egy nyelés után:

– Nincs gazdájuk. Eligényelték mindet. De gazdája egyiknek sincs.

– Hát az hogy lehet? – tetteti magát a vendég.

– A gazda az, aki bekapálja a szőlőt. Van gazda ott, ahol a szél elhordja a tetőt? Elhordták a hordókat, a csántérfákat, de még a puttonyokat is – tüzelni, és még csak az ajtót se zárták be. Ha ugyan nem vitték el az ajtókat is! Senkié az mind, a gyehennáé, de már örökösen.

A vendégen most már látszik, hogy ismeri az ügyeket. Kérdése szakszerűen hangzik:

– A tsz-ek nem adhatják el a föl nem használt ingatlant?

– Csak a minisztériumnak meg még az ördögök karának nem tudom milyen engedelmével. Ami sose jön meg, ha maga Szent József kérné is, Jézus Krisztus protekciós aláírásával.

– A magáé mért eladható?

– Mert én nem adtam be.

– Nem írt alá?

– …Nemm!

Csönd következik. De a vendég csak belevág, ha rajta a sor.

– Bántották?

Főrázás; lapos pillantás.

– Csak a kályha mellett állattak.

Most pedig a vendég jól teszi, hogy hallgat. Hogy elképzeli, a csöndes bólintgatása közben, hogy mi lehet amögött, ha egy nyolcvan körüli öreg addig vall, hogy azokban a napokban a kályha mellett állatták.

Végül mégis ezt mondja, miután megjáratta szemét az öreg arcán, úgyhogy tekintetük is találkozott, egy villanatra.

– Volt egyszer egy teória. Hogy az országok vezetése előbb-utóbb azok kezébe jut, azok „uralkodnak”, akiké a termelés, akiktől az ország ellátása függ. Mióta világ a világ, az országokat a parasztok látták el. De soha egy fél napig nem uralkodtak. Óriási félreértések voltak.

– Értek én mindent.

– Elmúlhatnak a félreértések.

– Amit a sátán súg?

– Istenhivő, bátyám?

– Sátánhivő! Pokolhivő!

– Az ugyanaz. Aki a poklot hiszi, az eget is kell hogy higgye. És végül is valami jó célban hisz.

– Már csak a sátán súg.

– Tán csak azt halljuk. Mink, öregek. Mert megkeményedett a fülünk. A fiatalok tán jobb hangokat is hallanak. Egész bizonyos, hogy hallanak.

– Ha volnának.

– Kik?

– Fiatalok! Hol vannak még fiatalok? Fiatalok már nincsenek. Rádió van; televízió; mozi.

– Hol?

– Mikor én fiatal voltam, vasárnap mindig táncok voltak, azokon mindenki ott volt, mert három helyen is volt muzsika. Még a réten is, ott táncoltak meg játszottak a fiatalok; a gyerekség meg kergetősdit játszott. Az öregek meg nézték. Nekik az volt a szórakozás, nem az a mozi. Meg a színház, mert már azok is járnak.

– S az baj?

– Játsszanak csak maguknak, az nem az én szememnek, fülemnek való, az a sok álruha. Mert az mind álruha. Álbeszéd.

– Hát mi volt való?

– Tudja maga azt nálam is jobban. Hogy az ember csinálja, aminek örül. Meg amit a családja csinál neki. Az a sok komáskodó összejárás, fölköszöntés, szíveslátás. Nemcsak vasárnap. Az a sok jó ünnep.

– Már ünnep sincs?

– Hol vannak? Már ünnepek sincsenek. Mit pihenjen ki az ember? Mire?

– A fáradságát; az csak van. A munkáját.

– Ha a dolog olyan volna! A dolog is más. Dolog sincs.

– Nekünk, öregeknek. De a fiataloknak!

– Kereset van! Meg a nagy számítgatás. Térképezés. Szaladgálás, dobolás. Aztán egyszerre puff, cserépben az egész; mint itten is; szemmel láthatja. És utóján ember sincs. Én mondom magának, nem lesz utójában eleven élet se más, mint amit az ürgék meg csókák tesznek. Nyáron ürgék, télen csókák.

– Túlzás.

– Járdigál majd ott a völgyben a pöfögő masináján egy lakatos. De itt az emelkedőben még ürge és pocok se lesz, azt is fölfalják a rókák. Soha ebben a létezésben nem volt annyi róka, mint most. Csak csókák lesznek meg varjak. Eleszik innen azok még a lakatost is.

– Ez már igazán túlzás.

– Gépek lesznek, ameddig lesznek.

– Hogyhogy ameddig? Meddig?

– Úgy értse, ameddig a meredeken fölhatolnak. Ahogy itt például sose lehetnek. Meg ameddig a művelnivalóhoz ők is odaférnek. Mert ugye, a cseresznyefához nem tudtak odaférni, mi? Na? A cseresznyefa, ugye, az kibabrált velük, haha!

– Mit csinált a cseresznyefa?

– Nézzen itt végig. Csak itt, ahol a szemét végigviszi, van legalább félezer cseresznyefa meg meggyfa. Az mind szedetlen lesz a világ végéig már. Tűzrevaló! Azokról ebben a most múlt esztendőben egy marék eladásra való meggyet vagy cseresznyét le nem szedtek. De tavaly sem. Tudja, miért? Én tudományosan is megmondom magának.

– Világszerte így van. Cseresznyét szedni nem fizetődik ki.

– És meggyet se?

– Úgy látszik, azt se. Aprólékos munka. Egy órának a munkabére több, mint amit a szedeményért adnak a piacon.

– És a ribizli? Lát maga már a piacon ribizlit? Az én gyerekségemben még somot is árultak.

– Kökényt!

– Itt már a szilvát is a földön hagyják.

– Pedig azzal még szekereztek is! Lisztért cserélték.

– Jöjjön ide nyáron, s majd látni fogja, mi van rohadóban csak sárgabarack a fa alatt, de még a duránci is!

– Ha egyszer nincs, aki fölszedje.

– És az sincs, aki megegye? Az se, az a sok kis aszott gyerek, mint az én egy szem unokám is, a városban?

– Minden gyereket nem lehet idevonatoztatni Pestről, hogy szedjétek magatok!

– Pedig az aztán az igazi. Evett maga már úgy cseresznyét, hogy ágközben ült, és kampóval húzogatta magához a hegyit?

– S az embert az anyja tette föl?

– Vagy mi nyomtunk le egy-egy jó teli ágat a lent álldigáló jegybelinknek, mi? De már az ojtott barack is a földön rohad, majd megmutathatnám azt is, hány helyen itten!

– Mindenütt a világon, mondtam már. Hallott maga már termő olajfákról? A spanyoloknak, a franciáknak az a disznó, arról csorog nekik a zsír, vagyis az olaj – ingyen! Mert azt még kapálni se kell; szedni se. Akkor jó, akkor jó érett, amikor magától lepotyog. Hát azt se érdemes már fölszedni. Sajtolni, szűrni, kannázni, szállítani. Olcsóbb az import.

– A margarén. Hát lehet jó vége annak, ha Isten nyújtott ajándékával így bánik az ember, maga nagytudó?

– Az ősök ajándéka az, nem az istené. Azoké, akik a szemzést meg az ojtást meg mind a többit kitalálták. Akik aztán azt apáról fiúra továbbadták, észrevétlen szép örökségül a fejünkbe rakták.

– S amit onnan a sátán most kifú! Szőlő sem lesz. Bor se.

– Nono.

– És ha szőlőt szedni se lesz kifizetődő? Kacsozni, tetejezni!

– Azt meg fogják oldani, ne féljen.

– Kitalálják a szőlőszedő gépet? Forgattam én a fejemben. Több csínja-bínja lenne annak a gépnek, mint amivel majd fölmennek a holdra. Csak menjenek! Ott tán más lesz az élet.

– Én nem is azért hagynám el azt a szőlőszedő gépet. Hanem a szüretekért. Azok voltak csak a jó vigalmak.

– A szüretek! Mikor látott maga szüretet? Csak messziről is olyat, amilyet még az én apám is rendezett, birkagulyással, puskadurrogtatással, nótával a sötétben ilyen egy tűz körül, mint ez is? Nem is fog már maga sose látni igazi szőlőszedést. Szüret sincs már. Semmi sincs. Nem is lesz már soha.

– Bor mindig lesz. Az lesz, bizonyosan.

– Kinek? Meg tudja maga majd azt fizetni? Pálinka lesz. Az lesz. De gyárból az is, nem körtéből meg szilvából. Lesz élet. De kinek? Mi öröm lesz? Élni se érdemes.

– Hát azon mérve, mi az öröm benne.

– És mi máson méri, maga nagyokos, aki messziről jött? Csak nézem ezeket, akik ilyen csúnyára csupaszították az ennekelőttieknek ezt a szép tündérkertjét, itt az erdő alatt. Megtudhatják ezek valaha, hogy mi volt az élet, ha ilyet bírtak mívelni?

– Az érdeküket követték.

– A sátánt követték, csakis. A moziba. Az sürgette őket, hogy el minél előbb a munkától. Még csak nem is a kocsmába, hanem a moziba. Elhagyja a nép a falut. El. Egy alagúton át! Aki járni kezdett abba a büdös sötétbe, arról én előre megmondtam, de mindről, egyszer csak nem jön ki belőle, azon át egyszerre csak Pestre esik ki.

– Ezt már nem írom alá. Van mozidarab, amit kétszer is megnézek. És ki nem szeret minél előbb túllenni a munkán?

– Az állat. Így, ahogy hallja, ha megorrol is. A buta állat, akit hajtanak a dologra, aki nem ésszel dolgozik, aki nem kedvvel, akarom mondani, nem kedvire csinálja.

– Értem, értem.

– Akkor mit repetáltatja? Mért teszi butának magát maga is, aki pedig megkapta velem együtt ezüstben a nyugdíjat oda, ahol nem kopasz a fej.

– Ki dolgozhat kedvére? Mikor lesz az?

– Hát akkor mire tör az emberiség? Mért vallották annyian, de még én is, hangos szóval is, hogy lehet jobb világ? Hogy nem vagyunk világ fogytáig ökör mód járomra ítélve, a nehéz kín meg a buta munka jármára?

– A munka, az mindig kín. Az elől mindenki húzódik. Elmenne, de vígan, mindenki a munka temetésére. De senki a lakodalmára. A szaporítására. Örök törvény ez.

– Itt meri ezt mondani, ezen a szent helyen? Hát valósággal csoda, hogy nem nyílik a lába alatt meg a föld, ez a tisztességes, jó föld ilyen legyalázásra! Nézzen körül! Tudja, milyen paradicsom volt ez a legmesszebb ántivilág óta, amire a mi öregjeink öregjei csak visszaemlékeztek? A dolognak igenis milyen lakodalma? Mert ide mindenki úgy jött dolgozni, mint a táncba, kedvvel előre! Na már most mondja meg, száz éve egy kétkilós kapa nem volt éppúgy két kiló, mint ma?

– Valószínű.

– Könnyebb volt azt akkor emelni, mint ma?

– Nem lehetett könnyebb.

– Hát akkor mégis mért volt könnyebb? Úgy értem, a kapálás. Mert az volt, én mondom magának.

– Hogy száz évvel ezelőtt hogy volt?

– Ahogy még az én gyerekségemben is volt, ne mutassa magát itt megint butának. Azért, mert az emberiség még ésszel élt. Meg tudta csinálni, hogy a nehéz munkát is könnyen csinálta. Megmondjam, hogy hogyan? Hogy úgy csinálta, hogy kedvvel csinálja.

– És most már nem csinálja?

– Mért nem csinálja? Itt van ez a vőm. Pesti állása van. Ez az én lányomat még a földért vette el. Na, jól fogja föl. Azért, mert szerette a földet, s látta, hogy az én lányom is szereti, hát összeegyezett a természetük másképpen is.

– Mennyi földet adhatott még neki vele?

– Még most sem érti. Nem a föld kellett annak, hanem a földdel való dolog. Köllött is annak föld! Több volt neki, mármint az apjának, mint nekem. De az még egy vasárnapra is lejárt, hogy kijöhessen a szőlőbe – a magukéba akkor még –, hogy kötözzön, messen, tetejezzen, de itt volt az már a pirkálásnál. „Ez az én pihenésem, apa” – mondta, amikor már az enyémbe is bejárt, a lányommal együtt.

– S most mért nem jön ki?

– Mert már a lányom sem jár le. Így van. Így van ez az egész világon, tudom. A nép elhúzódik a falukból.

– A világon ugyan már egyáltalán nem úgy van, de azért maga csak mondja, hogy maguknál hogy lett.

– Hogy mi jó nekik abban a savanyú pesti lakásukban, nem tudom. De most már nyárára sem igen vannak itt. Moziba járnak, csakis, színházba, ha van idejük.

– Végezzünk már egyszer azzal a híres pesti mozival meg színházzal. Hisz moziba itt is járhatnának, színházba pedig ők Pesten se járnak, az illetékesebbek, a színigazgatók jajsiralmai szerint. Az igazság, hogy sehova se járnak. Elmennek az irodájukba morogni, aztán hazamennek zsörtölődni, s álmuk az, hogy a két hely között az utat ne villamoson tegyék meg, állandó dörmöghetnék közben, hanem a saját autójukon, ahol is az ablakon át szidhatják az előlük nem elég gyorsan félreugró gyalogosokat, vagy a mindig szabálytalanul előző többi autóst. Illetve autót. Mert ott is már a gépet látják, nem az embert.

– Ezt én is szó szerint így aláírom. De azért ide már senki sem jár le egy kis örömkapálásra. Annak a pincének sincs már gazdája – mutatott az öreg egy az imént kihagyott házdüledékre.

– Mindenfelé így van ez?

– Itt mindenfelé.

– Mert másfelé is.

– Pedig kár érte.

– Nemcsak kár, hanem fölháborító. De ha egyszer ez igazán nem fizetődik ki!

– Az se igaz.

– Nem igaz?

– Akkor mért csináltak annyi intézkedést és rendeletet a mesterséges megnyomorításukra? Mért nem hagyták rá a parasztokra, hogy maguk rájöjjenek, nem éri meg a leves a húst? A kapálás a bort.

És a vendég egyszerre megint nekivörösödött. Úgyhogy föl is állt; olyan mozdulattal, mintha a fejébe szökkent vér rántotta volna a magasba.

– És a házak előtt a virágoskertek „kifizetődők”? Hát még az állomáson, ahol napszámos kell a gondozásukhoz? Meg a városokban a parkok, azok a valóságos kis rózsakertek? Azoknak megvan a pénzre váltható hasznuk? Azok illatáért meg a szép színeikért talán fizet valaki?

A házigazda csak nézte a nekibuzdult vendégét. Az föl-alá járt, úgy mondta.

– Mintha a munkában – hányadszor kezdjem újra?! – csak az számítana, hogy kifizetődik. Mintha más aztán nem is serkentené az embert! Kifizetődik, amikor az a szegény, agyonhajszolt asszony is félórákat eltölt, hogy a gyereke haját szép sávosra fésülje? Ott hol a haszon? De mi voltaképpen az a híres haszon itten miközöttünk? Megiszom örömest ezt a jó kis bort itt magával ennél a tűznél. Ez a haszna annak, hogy kapáltam. De én örömest kapáltam is, ha nem kellett nagyon megfájdítanom a derekamat bele. Azt pedig én parancsoltam magamnak, kapálok-e derékropogással is, vagy már elég. Vagyis, ha csak addig csináltam, amíg örömest csináltam, nekem már abban a minutumban haszon is volt a dolog. Az nekem már akkor kifizetődött. Nemcsak akkor, amikor pénzt is számoltak a markomba a boromért. Így van?

– Így, így! De mennyire. Szó szerint ezt mondom én is a vőmnek. Mondtam tavalyig.

– És most már miért nem mondja?

– Mert lemondtam. Lemondtam én már az egész emberi nemzetről, uram. Ez már menthetetlen. Ebbe már beleesett kikúrálhatatlanul a rossz.

– Ezt meg mitől mondja olyan biztosan?

– Mert így van ez az egész világon. A parasztot már sehol se hívják senkinek se. Annak már bealkonyodott, mindenütt. Olvasó embernek nézem magát. Olvashatta eleget. A világon mindenhol kihalnak a faluk.

– Olvasni olvastam, de látni ezt a dolgot ilyenformán nem láttam sehol. A falvak már sehol se néptelenednek. Tisztulnak, egészségesednek, virulnak.

– Hol?

– Amerre én csak a világban jártam, értelmes népek közt. Akik az eszüket is használták.

– Mikor látta ezt? Az antivilágban. Azóta történt a katasztrófa!

– Épp azóta történt a javulás. A századforduló körül valóban volt egypár vidéke a világnak, ahol bajba kerültek a falvak, a parasztok. De aztán hozzányúltak a bajhoz, kézbe vették egy kicsit a sorsukat.

– Hol?

– Épp ahol nagyon égetett az a szerencsétlen helyzet.

– Én erről most hallok először.

– Mert erről nem beszélnek, akiknek csak a rontáshoz van képzelmük meg indulatuk. Mert hát bizonyos, hogy kényelmes. Rontani, rontani, ma ezt rúgni szét, holnap azt, és szájalni, hogy mi minden fog jó fakadni mindannak a helyén. Szemmel láthatja, mi fakad. Egész megyényi területen nincs egy tizednyi szőlő, mint száz éve volt. Bojtorján van, bodza, sőt gyalognád, várva a szüretet a régi szép vágókban. Legalább kijönnének, és megnéznék a „munkájuk” eredményét. De minél hamarabb.

– S mire volna jó?

– Hogy abbahagyják végre. Hogy azt csinálják, amit kell. Telepítsenek a tágas hajlatokban, ahova odafér a gép, de ezeket a szép emelkedőket, ahova az ember is zihálva jut föl a kanyarokban, hagyják meg azoknak, akik ezt tudják csinálni.

– Most már hiába hagynák.

– A rosszat sose késő abbahagyni.

– Most már ide senki se volna jó bolondnak visszajönni. Itt már sose lesz élet. Látja, még az az élhetetlen vőm se jön már ki ide.

Ezt pedig nem másért mondta, hanem azért, mert egy demizsonos ember épp abban a pillanatban állt meg a hajdani küszöbön.

A vő. Az öreg házigazda olyan öreg volt, hogy veje láttán is először az ellene való indulata jutott a fejébe, s nem a valóságos alak.

Jó kiállású, de a nyurga termetén behúzott fejet s szép varjúorrot viselő ember volt a vő. Nem lehetett kedélytelen természet, mert köszönés helyett is mindjárt a barátkozást nyújtotta az idegennek egy tág vigyorban.

– Hallom már innen a dombélről a nagy igazságtevést! Még álldogáltam is itt egy kicsit a ház sarkánál, hogy mentől jobban okosodjak. Tíz év óta összesen nem tett ennyi beszédet a papa. Csak nem régi harcostársak?

A házigazda nem válaszolt. És szája környékére egyszeriben az a némaság hidegedett vissza, melyet a vendégnek sikerült megtörnie. Olyan pillantást vetett, mint akit lelepleztek, s aki további leleplezéstől tart.

De a vendégben nem csitult le a beszélhetnék. Elmondta ittléte célját a vőnek is. De mi mindent nem keverve ezúttal már hozzá!

Igen, úgy van, pincenézésben járja ezeket a dombokat. Valami présházat szeretne a használatból kicsöppentek közül. Nem baj, ha egy kicsit már megroggyant is, csak a tetejét lehessen olcsón rendbe hozni, hogy az épület maga megmentődjék. És úgy-ahogy lakni lehessen benne. Meghálni legalább, ha csak a padlásán is! Mibe kerülhet az most errefele, amikor ilyen százával is van? Lehet hozzá egy kis darab elhagyott szőlő is. Nem baj, ha akár öt éve nem látott kapát meg csípőollót.

Ahogy a présházat, lassanként tán azt is rendbe tennék a fiatalok.

Mert nem magának keresi azt a megjavítható pincét ő. Hanem valamelyik unokájának. Maga se tudja még, melyiknek. De valamelyik csak kapna rajta, ha egyszer a horgot elébe vetné.

Van köztük, az unokák közt olyan, aki épp most készül férjhez menni. A vőlegénynek minden álma egy motorbicikli vagy egy kis autó. Legelőször tán azok előtt lehetne megcsillantani, micsoda örök kirándulási cél Veszprémből szombatonként ideszaladni, itt tölteni a hétvéget erdő alatt, tó fölött! Ő aztán, a nagyapa, maga is ki-kijönne velük, esetleg egy-két hétköznapra is itt ragadna, rendbe tenni az elhanyagolt fákat, a tőkéket… Újrakezdeni, ami egyszer az ősök gondja és öröme volt.

Nem, nem a saját őseiről van szó! Valamelyik nagyanyja ugyanerről a környékről származott el, de nem azok emlékezetére képzeli ő el ezt a visszatérést.

Mert ha azt a Kati nevű unokáját nyárára ide tudná ő telepíteni egy ilyen öreg, de gyönyörűséges présházba, bizonyos, hogy a többi unoka is ki-kijönne ide. Lassanként ki-kijárnának. Valóságos kis kirándulóközpont alakulhatna itt. Mert pénze ugyan neki csak egy ilyen pincére van, de ha az meglenne, mások számára is lehetne amellé még egy-két ilyen romhalmazt szerezni. Azoknak a rendbetevése már igazán gyerekjáték lenne. Maguk az unokák is megcsinálhatnák a barátaikkal szombatonként, vasárnaponként, szórakozásból. Vagy a szabadságuk alatt. Mert hisz ennek az első kijavítottnak átmenetileg akár a padlásán is ellakhatnának.

És ha az ő telepük sikerül, micsoda példa az mindenkinek!

– Micsoda példa?

– Hogy kicsiben is újra lehet kezdeni, amit nagyban, akármilyen nagyban, elrontottak.

– Hogy az unokák települjenek ide vincellérnek a régiek helyébe?

– Azt nem mondom. Csak a maguk módján népesítsék be ezt a gyönyörű, de látni is siralom tájat. Hozzák ide az eltölteni való idejüket. Akkor talán a falusiak is visszahozzák ide a magukét. Megindul valami élet. Ahol egyszer valami élet jókedvűen fészket ver, onnan még csodák is kirepülhetnek.

– Hány pohárral ittak meg eddig? – kérdezte erre a vő.

– Mert olyan badarság, amit beszélek?

– Álom! – mondta jóakaratú megvetéssel a vő.

A házigazda teletöltötte az ő kettejük poharát.

– Ha te is akarsz, hozz magadnak.

A vő bement a pincébe, s tartotta a maga poharát is az öreg elé.

– Az álom a legjobb kalauz – mondta a vendég. – Nem az éjszakai álom. Hanem amit ültében-jártában csinál magának az ember. Magának meg a világnak.

 

 

 

 

 

Túlszámlálni éveinket, vagyis hovatovább nemcsak minden emlékezetes ünnepet újévvé ütni, hanem minden emlékezetes élményt valóságos esztendőként raktározni el a fejünkbe: ez tán a leghasználhatóbb módja, hogy összetörjük a naptár bilincseit. Hogy valamiféle szabadságot, illetve autonómiát vívjunk ki határainknak ezzel a legbarbárabb – legműveletlenebb, s mint láttuk, legízléstelenebb – sértegetőjével, az idővel szemben.

A kedves személynek, aki mosolyogva kiigazít, valahányszor többet mondok a tényleges koromnál, csak társaságban adok igazat; otthon s magunk közt odavetem a gyeplőt, s szabad futást engedek magamban annak az ösztönnek, amelyet helyesen nevezhetünk matuzsáleminek, s az ismétlődő figyelmeztetésre csak fölényes legyintés a válasz: bízd csak rám, én tudom jobban, miről van szó, hogy hova visz ez az út! Valóban megesik, hogy kellő replikák esetén egy délután elteltével legalább kétszáz évesnek érzem magam, vacsora utánra hat-hétszáznak. Hova vezet ez? Azaz, már útközben is mivel jár ez? Először is, hogy ebből a hétszáz éves szemből húsz-harminc éves korom tekintete árad s szedi a látnivalót, elevenen, vívásra készen, az idő otromba tréfáit ugyancsak tréfával ütve el, de jobb minőségűvel, tehát sikeresen.

A másik, hogy úrrá lenni az időn közelebb visz felebarátaimhoz, nemcsak a maiakhoz, akikre magasabbról mindenképpen elnézőbben tekintünk, hanem a hajdan voltakhoz is. Az örökös emberihez, tehát a sajátosan emberihez kerülök közelebb, mondhatom testileg is.

Azokban az években, mikor a bogumilok – az albigensek – mozgalmának tüzetes megismerése volt a teendőm, semmi sem volt könnyebb, mint éppen személyesen visszaszállnom ebbe a korszakba. Egy-két lépés az ablakhoz, aztán az íróasztalhoz, s máris a szomszéd szobában folyt a tanácskozás, amely Béziers életre-halálra való védelmét tárgyalta. Még egy fordulat az ablak és az asztal közt, s már magam is fölszólaltam a tanácskozásban.

 

 

Ifjúság bálványának lenni, akarják, nem akarják, félszeg helyzet, már csak azért is, mert szükségszerűen átmeneti. A bálványoknak éppúgy nőniök kell, akár az ifjaknak. A bálványok fejlődési útja – a primitív társadalomban éppúgy, mint a még kezdetlegesen gondolkodók együttesében –, hogy végül is istenek legyenek. Mert ha nem: porrá omlanak. Márpedig istenek nem lehetnek.

Akiket ifjúkoromban bálványként tiszteltem, azoktól elmém erősödésével előbb azt kívántam, hogy mennyei segítséget nyújtsanak, aztán pedig, hogy – midőn ez nem következett be – takarodjanak az utamból, de minél előbb, hogy magam tegyem a dolgom. Csaknem valamennyit nietzschei – illetve hát voltaire-i – ingerültséggel kellett darabokra törnöm, hogy aztán jóval később, valamilyen visszafordulás alkalmából kíváncsian ismét összerakjam őket, végre tárgyilagos vizsgálatra; tiszteletre, csodálatra.

A babonát, hogy a történelem folyton ismétlődik, vagyis hogy az emberiség nem változik, azaz nem fejlődik, az kelti újra s újra életre, hogy az emberi indulatok s ösztönök közül valóban ugyanazok próbálnak érvényesülni az úgynevezett történelemben is; hogy Nabukodonozor éppúgy volt hatalmi tébolyos, akár Napóleon; Dávid király éppúgy szedte el egy hű katonája feleségét is, akár XIV. Lajos. Ez nem igaz.

Az újkori zsarnokok sokkal kisebbek, mint a régiek. Csak azért látszanak akkorának, sőt néha nagyobbnak, mert jobban fölháborítanak bennünket. Mert már unjuk őket. Mert már még csak nem is érdekesek; létük annyira idejét múlta. A fejlődést legjobban az ízlés változása mutatja.

Ezek az újkori cézárok s félistenek, sőt átmeneti egész istenek először is ízléstelenek. Fülig véresen is nevetségesek. Igen, bitófánk alatt is nevetnünk kell rajtuk.

 

 

Egy életen át oly mohón nyújtotta karját a rögtöni tennivaló, s nyakát a távolibb, a további végeznivaló iránt, hogy távolról csak külsejét nézve a legnemesebb versenyparipává alakult. Meg akart előzni – egy életen át! – kit? Saját magát. Ez a maga elé tolt arc a hátát persze meggörbítette. Soha ilyen lelkesítő púpot! Aki nem látja meg az örökké fürge parasztanyókák és munkásnagymamák görnyedtségében a tündéri vonalat, az sose értett a női szépséghez. Orgazda volt a forró ágyon az alabástrom bőr és a halhatatlanságba dudáló kemény keblek érintésével, a szűzi derekak égbe röppenő egyenességével.

 

 

„Most vallja meg magát” – mondja a dunántúli tájnyelv az első ízben termő gyümölcsfáról. Ez a megvallás semmit sem különbözik a bíróság előtt teendő vallomásoktól. Ítélet vár a fákra is. Ha jó a vallomás, megtartatnak, életre bocsáttatnak. Ha nem, a következő év vallatása után kivágatnak, s tűzre vettetnek, a hegyi beszéd szigora szerint.

Bizalmat érdemlő körték és almák gyanánt érünk egyszeri életünkkel fajunk fáján. Sőt még azután is, szemelt árpába vagy almárium tetőszegélyére rakva. Mert cukrosodásunk az év fordultával következik el; téli gyümölcsök vagyunk, nem déliek, még délen sem. Ezekhez hasonlóan kell tehát vizsgálgatnunk és tapogatnunk magunkat, kettős figyelemmel. Vagyis egyidőben az érlelő és érlelendő érdeke szerint. Hogy ez is megoszlást jelent: az alany és a tárgy szétválását? Alig másként, mint midőn keblünkre szorított kezünkkel szívünkben füleljük valami idegen hatás robbanássorozatát, az öröm vagy a rémület kanócsistergése végén.

Mindeszerint sorsunk eredendő tartalma életünk őszén tud csak megmutatkozni. Semmi sem valószínűsíti az eleve elrendelés elmegyötrő – mert hisz emberi elmével mindmáig fölfoghatatlan – tanát, mint az érés ténye.

Gyümölcsnek az leszünk, ami virágnak voltunk. Igen, van valami szemzés, ojtás, némi tenyésztés – állandó őrállással. Mert hisz ennek a felügyeletnek csak egy szakasznyi kihagyása a termőt az eredeti alany barbárságába löki vissza. Ha nyomban el nem pusztítja, bosszúból, szinte az emberi beavatkozás miatt. Az érés törvénye így még leginkább az efféle beavatkozástól mentes eseteken figyelhető meg a maga függetlenségében. Ahogy például még nagyapáink markában is a tajtékpipák értek, egy anyagból, azaz egy predesztinációval, épp csak a tenyér simogatásától és a szipákolás ütemétől kapott szabad akarat szerint különbözve.

Van egy hatvanéves felesége, egy negyvenéves lánya meg egy húszéves unokája; lány szintén.

Ezek mind egy szobában laktak, ollóikkal, a vasalóikkal, két divatbábujukkal. Tele cérnával. Mint az ökörnyál az őszi cserjésben, úgy lengett, hullt, csavarodott mindenre rá ott a sok fehér meg fekete fonál.

Ő, a férfi, a másik szobában élt. Egyre nagyobb óvatosságban. Hogy minél kevesebb jöjjön be hozzá kintről, hideg, macska, gépzörej; de most már ételszag se.

Csak a puskáját szerette; évtizedek óta már.

Kétcsövű, kézbe kívánkozó, mert annyi kézérintéstől barátságosra koptatott-fényesített vadászfegyver volt. Még apjától örökölte. Még gyermekkorában szívébe zárta, ahogy itt függött, ugyanebben a szobában, azon az egy puskára méretezett, zöldposztós kis vadásztáblán.

Nem sokat használta. Nem volt nagy vadász. S ha vadászott is – kezdetben, amikor apja halála után megnősült –, voltaképpen a puska kedvéért tette. Meg-megjáratta. Szeretett vele lenni a szabadban is.

De voltaképpen a szobában is beérte vele. Leemelte, szétszedte, megolajozta: összerakás után szépen megtörölgette, a helyére akasztotta. Pontosan, mint az apja.

Mindezt a feleségétől tudtam.

Ahogy öregedett, egyre többször elfoglalatoskodott a puskával. Több ideje akadt rá. Elszakadt a barátaitól: unta a pinceszerrel járó hegymászást, a fölösleges locsogásokat.

S rá is ébredt valamire; akár egy-egy délutánja ürült meg, akár a szíve: betöltötte mindkettőt ez a szöszmötölés a fegyverrel. Elűzte a szürkeséget; a gyermekkort idézte vissza, nem minden édesség nélkül.

 

 

Jött a háború, be kellett adni a puskákat.

Be ezt az öreg flintát is, ami tán már a nyulaknak sem árthatott; oly rég elszokott mindenféle lövéstől.

De annyi izgalom, annyi gond töltötte meg akkor a szíveket is, hogy még ő is csak évek múlva érezte meg a hiányt. Hogy nincs fegyvere.

Hol lehet az a puska? Kinek kellhet az a puska?

Elment végül aztán a tanácsházába.

– No de ha egyet se lőne, akkor se adnák vissza azt már, bátyám; de amúgy is, ha semmire se kellene, akkor igazán minek kellene mégis?

Én megértettem, amikor végül hozzám is elkommendálódott. S várt egy nagyot, miután az öregek gyermekes ügyeskedésével körültapogatott, hogy mit lehetne mégis tenni, akár egy kis áldozatvállalással.

Nem lehetett semmit tenni, világos volt. No, egyelőre semmit. Persze hogy megváltozhat ez a rendelet is.

Ez elég volt, hogy ismét beállítson. Nem is ez; az pusztán, hogy valahol úgy hallgatták meg, hogy meg is értették.

Azóta minden évszakban fölkeres. Gondolom úgy, ahogy más ebben a korban a temetőbe ballagdál.

Néha az utcán találkoztunkban is megállunk, bólintgatunk egyet, anélkül hogy a megboldogultat szóba hoznánk. Néha felesége, lánya s vidám tekintetű unokája társaságában is látom. „Az özvegy” fut át fejemen mégis, mielőtt neve eszembe jutna.

 

 

 

 

 

Szívből jövő göcögésre igazán akkor fakadnak az öregek – akár a csecsemők –, amikor puncikájuk, illetve bögyörőjük táján csiklandozza meg őket a halál. Hogy az elmúlás ellentmondásosságának humora mennyire alacsony, az legkiáltóbban ilyenkor mutatkozik meg. Kiválólag pedig az ilyen élmények előadásában. Nem, a gyakorlótér gyepén heverő legénység nem hallat olyan derékhajlítgató hahotát, aminővel egy sarokasztal aggastyánjai honorálják egy-egy társuk efféle beszámolóját.

– Szemembe néz az ünnep végén az édes kis menyecske, s úgy mondja, lyukat gömbölyítve kétfelől a szép arcába: ha ilyen férfitól kaphatnék gyereket, mint Sanyi bácsi, évente szülnék! Már számon volt, hogy azon ne múljék, de visszanyeltem, a tanári kar közepén álltunk, mellettem a fiam: az igazgató; a menyem, gyerekek.

– És?

– Könnyek csillogtak a szemekben. Úgy érezték ők, hogy ez volt a legszebb gratuláció.

– Hahaha! De az is! Hahahaha!

A Szovjetunióban a legutóbbi népszámláláskor 21 708 embert jegyeztek be mint százévesnél idősebbet. A következő népszámláláskor számuk legalább huszonötezer lesz; aztán még több. Képzeljük, ha fokozatosan mind egy helyre gyűjtik. Nem is egy városba, egy járásba.

Huszonötezer ember élhetett azon a nyolc-tíz községre terjedő területen, mely gyermekkorom bejárhatatlan birodalma volt. Elképzelem, hogy ezek a százévesek ott élnek. Mégpedig úgy, hogy vagyonukat – nyugdíjjogosultságukat – is odavitték, s mivel ők vannak túlnyomó többségben, afféle önkormányzatuk van. Teljesen ők dirigálják ápolóikat, kiszolgálóikat és ezek kiszolgálóit. Elképzelem a százévesek társadalmát.

Hasznos – mondhatnám gyakorlati – elképzelés. Mert hisz nem azon dolgozunk-e és képzelgünk áhítozva, hogy valamennyien legalábbis száz évet éljünk? Hogy megvalósuljon a százévesek, sőt a százévesnél fokozatosan mind idősebbek világa? Ami a dolgok rendjén előbb-utóbb az ő uralmukat jelentené.

Nem képzelhető ennél zsarnokibb rémuralom. Mert hisz bizonyos, hogy százévesen óhajtanánk csak igazán igényesen élni; jogosan: ekkor szorulnánk legtöbb kényelemre és – szeretetre! Arra is, sőt főleg arra a szeretetre, melyet nem kiérdemelni szokás, hanem megszerezni, erőszakkal, zsarolással. Mert hisz mi lenne az örök érv? „Meghalunk! Segítség a veszendőknek!”

Igen, egyre több az öregember, és egyre több lesz. Amilyen mértékben az emberiség elveszti a lelkét, olyan mértékben ragaszkodik a testéhez. Ma tízszer annyi az aggastyán, mint száz év előtt. Száz év múlva ezer annyi lesz. Közeleg a kor, amidőn csak vének élnek a földön. Ők fognak uralkodni, igen.

A regények dandárja a házassággal fejeződik be: a hősök kiskorúak, huszonnégy év alattiak. A versek tenger többsége jóval házasság előtti lelkületet fest, átlag húsz év körülit. Az irodalomnak ez az ifjúsági jellege meg fog szűnni. Az öregek fénykévébe kerülnek. Lesz művészet róluk, nekik, általuk.

Ezek a lapok nem afféle első fecskék. Céljuk nem az öregek ünneplése; ellenkezőleg, figyelmeztetése, az óvása.

Az öregség uralmát elfogadni más, mint az öregek uralmának helyeslése.

A fiatalt arra neveljük, legyen férfi. Arra neveljük azonban a véneket is.

 

 

„Ahogy öregszem, annál készebb vagyok élni.”

Vagyis annál természetesebbnek érzem, hogy élek.

Hogy: van élet. Úgy, hogy lesz is, mindig.

Olyan öregember mondta, aki már fiatalon is komoly bölcs volt. Annak bizonyítására mondta, hagy lelkünk már életünkben is úton van az örök élet felé. Természetesnek érzi. Már itt otthonos ott. Van tehát kapcsolat.

Nyilván tréfául mondta. Vagy legalábbis mosollyal az ajkán. De nekem ez a mosoly is elég kapu. Hogy benézhessek annak az áthatolhatatlan falnak a túlsó felére.

Mert ezenkívül aztán nincs is más.

 

 

Beszélni egy katicabogárnak, aki ebből egy árva kukkot sem ért, ezen senki sem csóválja a fejét. Verset szavalni egy éticsigának az ős népi, azaz középkori latin prozódia négy-három szótagos ütemében, erre sem fordulunk hátra. Megrovóan nézünk az aggastyán felé, ha fönnhangon – végre! – élete legfontosabb személyiségével, önmagával társalog.

Legtöbbször vigasztalja magát. „Egye fene, ha eltörött!” – halljuk a konyhából, némi időre a csörömpölés után. „Hazudtam, hát hazudtam!” – mond egy másik, az őszi napsütésben kuporogva. Ki az engedélyezett hallgató? A halál. Ki fülel valóban minderre? A halál sem.

 

 

A házhoz fölvezető lépcsősor egy helyt – épp a ház előtt – föltöltött terasz bástyafala alatt vezet el. Akik ott jönnek, azoknak épp csak a feje látszik.

A ház előtt olvasok, tekintetem a betűkön; de azért látóterembe jut: a terasz tetején egy fej úszik – jön valaki. Asszony mégpedig: fehér fejkendős. Fölpillantok.

Csak egy lepke lebeg ott.

Aztán megint föl kell pillantanom.

Nem, csak egy madár ugrál ott végig.

Aztán naponként ötször-hatszor is megkapom ezt a játékot a szemem és a világ cinkosságából. Jobbra nézek, s a látótér bal sarka szélén a fák mögött egy férfi lépdel. Nem, csak egy gally hajlong – elég különösen – egymagában.

Nem nehéz a tünetek megoldása. A retina közvetítette képet már nem a régi frissességgel és pontossággal fogadja magába az elme. Lehetséges itt is valamiféle messzelátás, illetve rövidlátás.

Ebédezünk, a tányérból fölemelkedő szem előtt a szoba túlsó fala tövében egy egér siet, elég kényelmesen. Már nem is siet, sétál. Mögötte egy másik, ugyanígy. S ugyancsak fekete az is. Fekete egerek? S itt ebéd közben, ebben a naponta fölmosott szobában? Félrefordítom a fejem, próbálok oldalról is odanézni, mintegy a jelenség háta mögé.

Nem négy-öt méterre a fal tövében két egér, hanem itt egy méterre az asztallap szélén két légy halad, hol gyorsabban, hol lassabban.

Így nézem hovatovább a történelmet is. Így uralkodom, kis időm trónusában.

– Hogyan határoznád meg a forradalmárt? Ki forradalmár? Szerintem az, aki logikus és könyörtelenül levonja önmagára is a következtetést.

– Attól függ, milyen forradalmárról van szó. Minden időben, minden helyen voltak forradalmak.

– A lelki jegyeket szeretném meghatározni. Valamennyiét. Odáig visszamenve, hogy a forradalom maga a tűrhetetlenség pillanata. Amikor az elnyomottak már nem bírják viselni, és az elnyomók már nem tudják tartani a helyzetet, hogy Lenin szavával éljek, emlékezetből. A forradalmár első ismertetője tehát: aki nem bírja tovább. Aki mindenáron mást akar.

– Ezzel még nem mondtál sokat.

– Máris a leglényegesebbet! Annak az embernek az arcát keresem, aki az égvilágon minden áron mást akar. A saját élete árán is. Érted, hova indulok? Aki valamit a saját életénél is többre tart. Szabadság vagy halál! Ez illenék minden forradalom zászlajára. Kivétel nélkül minden forradalom a zászlain a céljával szemben – célja kockáztatásával – a halált vállalja.

– Ez így van. De mi következik ebből?

– Szembenállás minden bölcselettel épp a bölcselet bástyáin. Aki meg tud halni valamiért, az életen fölüli dologban hisz. Az öröklétben tehát? Szeretném megrajzolni a modern öröklétben hivők arcát.

– Mert régiek már vannak?

– A szentek.

– Értem. A forradalmárokat szeretnéd afféle modern szenteknek kinevezni.

– Semmiképp. Csak a hasonlóságot keresem. Ezek is, azok is olyan erkölcsi telítettségűek, hogy a saját létüket is csak eszköznek használják. Illetve nyújtják oda.

– Boldogan.

– Azt nem mondtam. Odanyújtják. Gyávának éreznék magukat, ha nem nyújtanák oda.

– Ebből akarsz következtetni arra, hogy van öröklét? Mert hisz van cél, amely oda mutat?

– Azt sem mondtam. Csak arra mutat. Tekintve, hogy az egy-egy körülhatárolt – időbe határolt – életen túlmutat.

– Mindenki életén tehát, aki oda tudja dobni az életet?

– Ezt se mondom. Az öngyilkosok is odadobják. Csak azokról beszélek, akik valamiért meg tudnak halni.

– A szerelmesek, akik egymásért meghalnak.

– Az öngyilkos szerelmesek nem egymásért, hanem egymás miatt, egymás hiánya folytán halnak meg.

– Vannak, akik dühükben egy bolondériáért vágják oda a korsót.

– Még azok is negatív halált halnak. A pozitív halálraszántak lelki okát keresem.

– Ariadné-fonálnak.

– Annak. A megfontolt önfeláldozók foglalkoztatnak.

– Dugovics Titusz.

– Igen. Dühében rántotta le a kontyost. De az megalapozott düh volt. Elképzelem, hogy Dugovics a leghidegebb számítással is föláldozta volna magát. Nem hiszed?

– Egy percre az ő kezében volt a vár sorsa. Ami akkor az egész haza, tán az egész kereszténység sorsa volt. Ő meg hivatásos katona volt.

– Zalai kisnemes volt. Nem hivatásos katona, csak hivatásos honvédő. De tudta a dolgát. Mit gondolsz, miért?

– Látom, mit akarsz bizonyítani. Dugovics és Hektor és mind a hősök azért tudtak önszántukból – s így a dolgok rendjén valamiképp józanon, sőt jó üzleti alapon is – meghalni, mert öröknek érezték az ügyet, amelyért meghaltak. Amelybe tehát szinte belehaltak, úgy értve, hogy életük abban folytatódott.

– Így van.

– De az már nincs úgy, hogy ez akármiféle öröklét mellett is bizonyítana. Legkiáltóbban épp Hektor igazolja; amiért meghalt. Trója nem lett öröklét. De nem is kell oly messzi és magasztos példa. Rengeteg az anya, aki odaadná életét, oda a lehető legmegfontoltabban, hogy a gyermekét megmentse. Aki nyilvánvalóan nem lesz örök életű.

– A továbbadott élet örök.

– S hogy maga az élet akar élni? De hisz az egész emberi faj léte nem örök biztonságú. Sőt.

– Mi sőt?

– Ami kezdődött, befejeződik. Ne áltassuk magunk.

– Majd ha megmondod, mi mikor kezdődött, odafigyelek, hogy mi mikor fejeződik be. Addig kitartok a függetlenségem, illetve az önérzetem mellett. Hogy jogtalanságot, igazságtalanságot nem fogadok el.

– Tűrhetetlenséget.

– Ami a forradalom pillanata. Itt az ideje, hogy komoly fölkelést szervezzünk a halál ellen. A legpiszkosabb zsarnokság ellen, a legaljasabb elnyomás ellen.

– Itt a földön.

– Csakis.

– Odaáti segítség nélkül?

– Mit nyújthatnak? Nekünk?!

– Tehát teljesen önellátóan. Benne vagyok. Rám számíthatsz.

– Nem ok nélkül kezdtem épp veled ezt a vitát, illetve bevezetőt. Emlékszem egy régebbi vitánkra.

– Erről?

– Pontosan. Huszonkét évesek voltunk, az én szobámban történt, a Szent Lajos szigetén, Párizsban. Veszélyes körülmények közül, valami sztrájkbizottságból jöttél, nem egyedül. Azt a sztrájkot okvetlenül meg kellett nyerni. Bármi áron! Erről a bármi áron-ról beszélgetve átmentünk azon a gondolaton, hogy mit is jelentett valamikor a sátáni megkísértés: tedd a köveket kenyerekké! S mit jelent – mennyivel más – ma? Végül azt kérdeztem tőled, mit felelnél erre a megkísértésre: másfél százalékkal emelkedik a francia gépkocsiipari munkások reálbére, de a tüntető sztrájkolókra vezényelt sortűz első golyója a te szívedbe csapódik.

– Gondolom, mit feleltem. Csak azt felelhettem.

– Hogy „ide azt a golyót”! De hogyan felelted?

– Nyilván nyugodtan. Tudva, hogy úgysem felelhetek mást.

– És most hogy gondolsz rá? Büszkén?

– Megelégedetten, hogy volt pillanatom, amikor az életem nemcsak az enyém volt. Mintha ettől több közöm volna még most is a földhöz.

 

 

 

 

 

Nem bánnám, ha olyan volna a halál, mint amilyen a festményeken: lepedős, tudatos, listával járó. Így meg-megállhatna az ajtó előtt, melyen belépni készül. Legtöbbször persze nyögést, fogcsikorgatást fülelhetne és szipogást; a hozzátartozók orrából.

De közben hányszor göcögést, sőt hahotát. Amidőn áldozatainak még nem a lesújtására jön, hanem azért, hogy alkalmassá tegye őket a lesújtásra. Azaz legyőzze az ellenállásukat, olyanféleképp, mint a kígyó a lenyelendő madarat.

Megszégyenülhetne a híres Kaszás, a nevetséges fehér tógájában. Ritkán tölt be szobát folyamatosan olyan hangos derű, mint amidőn a már az elmúlás útján lépdelő férfiak néha összeülnek, mintegy pihenőül, s egy pohár bor mellett beszámolnak egymásnak, hogy s mint értékelik is ők a kígyóbűvölést. Miként a szúmunkát a még élő törzsben.

Adtunk már ebből szemelvényt. Nem lehet elég belőle a példa. Hisz tán ez a visszahatás az egyetlen elégtételünk.

Lelki alapunk, valami elmebeli vigaszra: filozófiára.

Mi volt vajon a legutóbbi följegyeznivaló, amely térdcsapkodásig menő kacajra fakasztotta az én egyik ifjú együttesemet?

– Indultam hazulról, de az utolsó percben, már felöltőmbe bújtan, kezet mostam. A kert végén elkap a szél, bele, egyenest a nyakamba, az érzékeny manduláimhoz. Szorosabbra igazítom hát a sálamat. A szőlők végén még egyszer, mert csak jön a hideg.

– A harmadszori körberendezésnél veszem észre, hogy otthon, a fürdőszobában a kézmosás után nem a sálamat kötöttem a nyakamba, hanem a kéztörlő kendőt.

– Eddig rendben van! Kivel nem esik meg ilyesmi? De nekem ott a szőlősorok közt, már visszafordultomban az gyökerezteti földbe a lábam, hogy nem, ez a törülköző mégsem lehet a törülköző, hanem mégiscsak ez a sál, mert hisz no, emlékszem, a törülközőt visszaakasztottam a helyére – kínpadvállaló határozottsággal emlékszem rá –, mert hisz még a karizmaimban is benne a mozdulat, most is, ahogy – rend rögeszmése, főleg kis dolgokban – a törülközőt egész hosszában eligazgattam a fogason. Most már csak ezért is visszaindultam, lépéseimet egyre türelmetlenebbül, ingerültebben rakva: egyre világosabban látva a képet, a kendő gondos visszarendezését a fogasra.

– A fogason, valóban példás szárítási kiterítésben, finom gyapjúsálam fogadott.

– Ez még nem a teljes magyarázat.

– Még ez alatt is van egy réteg.

– Annak külön oka van, mért terítettem ki oly gondosan épp azt a sálat a törülköző helyett.

– Azt a sálat én ajándékul kaptam. De nem újonnan, nem is valami alkalomra, hanem azért, mert a magamét aznap elhagytam valahol. Egy zimankós, szeles párizsi alkonyon hosszabbra szóló elválás – hazaindulásom – előtt, az utcán tekerte a fájós torkomra egy francia barátom, mégpedig úgy, hogy a saját nyakáról vette le; most már meg is nevezhetem a szamaritánust: André Frénaud volt. Nem akartam elfogadni a sálat, bár ugyancsak krákogtam és köhögtem, de neki is volt érve: én útra indulok, ő meg rögtön a lakásába tér. Ez gyöngítette a tukmálását. A sál ugyancsak viseltes volt. Meg kellett ígérnem, hogy otthon vagy eldobom, vagy megfoldatom s kimosatom. Elmémből kiesett ez az ígéret. De lám, nem az ösztönömből.

Van tehát szórakozottság, melynek forrása nem a feledékenység, hanem éppenséggel a szívós emlékezet.

 

 

Mi a teljes magány? Jégmező közepén sem tökéletes az egyedüllét; még akkor sem, ha a kunyhóban rajtam kívül akár csak egy kanári is tartózkodik. Ha csak egy ébresztőóra!

Már ezek társaságában sem gyakorolom a területenkívüliségnek ugyanazokat a jogait, mint velük. Miféle területenkívüliségnek? Mivel kezdek egy távoli föld uralmához, szokásaihoz kapcsolódni?

Ösztönöm jelzi, mikor teljes a magány. Mikor használhatom annak a távoli – de közelgő – birodalomnak szavait, jelképrendszerét.

Olvasok, bal kezemben tartom a könyvet, s azon kapom rajta magam, hogy jobb kezemmel már harmadszor azt a legyintést végzem: várj sorodra, most ne zavarj.

Nem olvasmányomnak szól. A Koppány nevű dunántúli folyócskán, egy hovatovább fél évszázad előtti pünkösdkor, át volt vetve egy jegenyefa. Nem gyaloghídul, mert hisz nem faragták le, azon henger alakú volt. Tán át akarták vinni, vagy rádőlt a víz fölé, egyik partról a másikra. A társaságombeli többiek elkerültek a híd felé, nekem úgy, ahogy voltam, ünneplőben, azon kellett megkísérelnem az átkelést, imponálandó a lányoknak. De egy-két lépés után mégse mentem át, hanem – okosan – visszafordultam. Nem tudom, hogy miért, de ez életem egyik legcsúfosabb fölsülése; mint ilyen, egyre gyakoribb látogatóm. Neki szól az ingerült lelegyintés. Bújjon csak vissza a betűsorok vagy agytekervényeim sötétjébe, ahonnan ördög tudja, milyen jelre előtűnt. Az utóbbi időkben ő vezeti be a rossz emlékek sarabande-ját.

Nem elég a zajtalan, szagtalan magány. Nem elég a hidegtől és általában minden fölületi fájdalomtól mentes egyedüllét, vagyis a tapintószervekre is kiterjedő magány. Nem elég a gond, sőt gondolat nélküli magány. Lám, emlékeim reflexműködése is sok már. A csönd, illetve a háborítatlanság miféle igénye készül itt? Bennem! Hívatlanul, loppal. Oldalról, egészen oldalt, a szemünk legszélső sarkából először nézni úgy a halál szöszmötölésére, hogy nincs érvünk ellene: itt kezdődik valami, egy új életszakasz.

 

 

Az öregedés adományai: a jó, amit pusztán ő adhat.

A remekművek nemcsak a falon s a polcon érlelődnek. Elménkben is, anélkül hogy újra kellene látnunk, olvasnunk őket. Az igazi Musée Imaginaire állandóan velünk van, az agyunkban; képzeletünk szünetlenül retusálja őket, ők viszont – mintegy viszonzásul – egyrészt most fedik csak föl természetüket s titkaikat, másrészt méltóan csak most jutalmaznak meg bennünket, egyidőben, olyan formán is, mint a módos betegek az orvosaikat.

Esztendők óta nem láttam egy Le Nain-képet, nem olvastam újra a Faust-ot, sose fogom újra hallani Bartók pesti búcsúhangversenyét. De íme, karszékemet, amely oly kedvesen enyhíti fáradtságomat, az öregség fölemeli, és olyan jó látóhelyre igazgatja, hogy a hajdani élvezetekhez csak most tudom hozzákapcsolni az igazi ítélet kéjét. Le Nain a fogyatékosságaival is óriási, a Faust annak, aminek készült – színdarabnak – nem jó; Bartók azon a zeneakadémiai esten „töltötte be” úgy a sorsát, hogy az valamiféle alpesi völgyben maradt, míg ő maga olyanféle Mont Blanc-tetőn állt, áll ma is, aminőt Vajda verse ragyogtat.

 

 

 

 

 

A földszintesen is hatalmas, szép falusi nagykocsmát úgy építették, még a hercegség számára, még a kiegyezés előtt, akár az éppoly hatalmas göbölyistállókat: egy hosszú-hosszú folyosó, s kétoldalt a szobák. (Mint az istállóban az ökörállások.)

Mivel a falusi órás iszákos volt – s idejét a kocsmában töltötte –, azokban a szobákban jobbra is, balra is, mindben ütőóra járt. Indokoltan mellesleg, mert a szobákat egy-egy világ választotta el. Egyik a gazdatisztek ivója volt, a másik az iparosoké, a harmadik – amelyben abrosztalan zöld asztalok álltak – a parasztoké. A pusztaiak a kármentő előtt ihattak, kézből, lócán. Az órák nagysága arányban volt persze a helyiségekével. Nagyobb az úgynevezett kaszinóban, melynek rangját biliárd emelte, még nagyobb a táncteremben, ahol az előfizetéses kosztosok étkeztek. Egész kicsi a konyhában.

Az órák, mint a háziállatok, várták az etetés idejét. Délben, pontosan tizenkét órakor aranyozott szegélyű csákójában az agglegény forgalmista hozta át az utca túlsó oldaláról az időt, az állomásról. Vonat csak reggel és délután futott el egy-egy az állomás előtt, s azok se mindig késés nélkül, de a forgalmi iroda sárgaréz sétálójú órája, együttműködésben a sárgaréz morzekészülékkel, vagyis a világgal, illetve a világrendszerrel, maga volt a kétségbevonhatatlan pontosság. Az állomás ajtajának nyílása pillanatában szólalt meg a toronyban a harang. A nagykocsma ajtajának nyílása pillanatában kezdtek verni kétfelől a faliórák olyan mértékben, ahogy a forgalmista a hosszú folyosón a távoli táncterem felé haladt, vagyis egyre zengőbben, lelkesebben, helyeslőbben, éljenezve szinte, mint katonák a vezérük közeledtekor.

Másnapig aztán nem is jelentkezett az idő, legalábbis nem ilyen tüntetésszerűen. Ha onnan fútt a szél, messze a fővonalon – mert a mienk csak szárnyvonal volt – el-elsistergett egy gyorsvonat. Idegenül, a maga idejével.

Az idő nagyobb egységeinek órái a kutyák voltak. Szultán nevű kuvaszunk születése és halála iskoláskoromat fogja keretbe. Rá Vitéz számrendszere következett. A juhászok komondorainak és pulijainak kalendáriumát csak nagyapánk tudta forgatni. Járt ilyen hónapóra és évóra persze a baromfiakban, a malacokban, birkákban – hisz adtunk nekik is nevet (főleg a kakasoknak), de ezeket nem a halál járatta le, azaz ölte meg, hanem mi, s egyszerűen megettük bennük az időt.

A holtak birodalma nem szükségszerűen szomorú. A halál papnőinek – Perszephonénak s udvarhölgyeinek – ajka rájár a mosolyra; szemük még a kacérságra is.

Ilyen mód fogadnak bennünket is ebben a hatalmas nekropoliszban a halottkultusz itteni papnői. Szíves kalauzolásukkal nagyokat sétálunk, kocsikázunk – társas gépkocsin –, sőt csónakázunk.

A két-három napra tervezett tanulmányi kirándulás nem kis részben e papnők jóvoltából sikerült eddig remekül. Még remekebbnek ígérkezik. Ahol eddig éltünk, a köznapi, a 20. századi, az tetszik – rémlik – álomszerűnek. Oly távol kerültünk tőle!

Oly pompásan érezzük magunkat itt, mélyen a mi időnk alatt, majdnem az került ki tollam alól: a föld alatt.

Stratfordban oly kellemesen szolgálja és tartósítja minden a múltat, oly előzékenyen – tapintatosan, de mégis célirányosan – vezet vissza Shakespeare irigylendő napjaiba, hogy ez az idő-, azaz jelenalattiság: ez a lelki földalattiság nem nyomasztó, hanem fölemelő. Washington Irving telitalálattal nevezte az egész várost egyetlen mauzóleumnak.

A város – az eredetileg is szorgos és jó kedélyű, és azóta is változatlanul tevékeny és vidám vidéki város – a halállal jegyezte el magát. A frigy mindkét félnek nyereség.

Az Árnyak Országa nem minden megvalósulásában mord és fénytelen.

A kirakatokban itt is rengeteg a virág és a gyertya, valamint a gyertyatartó. A távoljötteket ez ravatalra, elhantolásra emlékezteti, de láthatóan csak őket. A bennszülöttek mint hajdani kovácsiparuk műtárgyait árulják. Különben sehol semmi feketeség; a színek tarkák.

A bennszülöttek nem érzik – illetve, mint látni fogjuk, másfajta érzésre váltották át – azt, hogy szépen kövezett utcácskáikon lépdelve mégiscsak cinteremben, sírkerti allékon közlekednek.

Az ápolt allék két oldalán fehér házacskák; kettős oszlopuk közt koporsófödélszerűen kidolgozott barna tölgyajtók, hibátlan fényezettségű rézfogantyúkkal és réz névtáblákkal, évszám nélkül, annak jeléül, hogy e kapukon még eleven bennszülöttek járnak ki-be. Az Örök Nyugalom e helye elégedettség, kedvező üzletmenet jeleit mutatja. Itt valami jól alakul, jó irányba fordult.

A kapuív fölirata után, hogy Föltámadunk, Európában legtöbb nép fölkiáltójelet illeszt. Ez a fölkiáltójeles Föltámadunk! kétféleképp értelmezhető. Szólhat vigaszul, önbiztatásul, ekként mintegy az elevenek szájából. S lehet fenyegetés, a bosszú hadüzenete, koponyák fogvicsorgató üregéből. E stratfordi kriptaváros azért érdemes a földrajzi s ugyanekkor szellemi föltérképezésre, mert a híres föliratot harmadik jelentéssel tölti.

Falai közt föltámadás, illetve föltámasztás folyik, de békésen, vagyis mindkét fél részéről alkotmányosan szinte. Egy Kísértetek Völgye, amely az odatévedt élőt így nem sikolyra, nem szemkerekülésre és hajmeredésre várja. Ahol ehelyett, lám, valamiféle összebékülés, tehát frigy készül aközt is, hogy igaz, fél életem adnám, ha viszontláthatnám halott anyámat, de belehalnék, ha kiszállna a sírból.

A halandók itt egy nagy Árny uralma alatt élnek emberi életet, és munkálnak közben valamiféle örökléten, ma még öntudatlanul, de máris tudatfrissítő ízelítőt adva belőle.

 

 

Tutenkhamen vállalkozása nem sikerült. Mauzóleumát arannyal rakta tele, abban a hiszemben, hogy mivel az ellenáll az időnek, valamiképp majd őt is tartósítja. Az aranylapokat a fáraók jegyeivel s ábrázolataival is szétszórta az idő. A délszaki nagy sírkamratelepet hidegre fújta a szél; a nagy király öröklétéből egy morzsát sem hagyott benne. De hisz nem is talált benne. Az arany nem élet, akárhány életet lehet is kapni vagy kell adni érte.

Ebben az angol kivitelezésű óriás piramisban sikerült a tartósítás. Minden eleven itt; még az arany is.

Előnye és újdonsága e megvalósításnak az, hogy ez az óriási kiterjedésű mauzóleum a maga rengeteg kamrarendszerével, folyosólabirintusával úgy van a föld fölszínére szerkesztve, hogy nem födi burok. Van piramis, de merőben elméleti.

Négy oldalának háromszögélei valahol a Nap közelében találkoznak, ha ugyan nem a Napban, mert az átlátszó, azaz láthatatlan falak tágíthatók. Semmi szürkeség tehát, semmi homály. Léten túli helynek ez máris kedvünkre való; korunk stílusába illő. Esőben is világos van. Este nyilván neonfény ragyog.

Ezt csak gondolom, mert – a tegnapi estet kitűnő vacsora után édeni alvással a szállodában töltvén – éjszaka még nem jártam e talaj fölötti katakombarendszerben.

Most délelőtt van; a kegyhely megtekintésének, a kegytárgyak kiválasztásának legalkalmasabb ideje, ahogy a több nyelvű, de minden nyelven egyaránt ódon betűvel nyomott zarándokvezető füzetecske is tanácsolja.

 

 

A temetők sem szükségszerűen a könnyfakasztásra valók, kérdezzük csak meg az idősödő hölgyeket, főleg Közép-Európában. A temetők alatti honok sem törvényszerűen dideregtetők.

A holtak birodalma tehát világviszonylatban is fölfedezésre és újabb, tüzetesebb leírásra vár.

Nem állítjuk, hogy ez, amelyet itt szemlélünk, a modern túlvilág közepe, azaz mintaképe. Egyik szépen sikerült állomása; ígéretes lóváltó, illetve benzinfölvevő állomása annak az útnak, amely – ha jól építjük – valóban egy új édenbe vezethet.

A városka csinosan korabelire alakított utcáin a nézelődő idegen valóban az emberi fajta tán legkomolyabb – legmélyebb – érzelmeinek előcsarnokában érzi magát. További útra készen.

A limbus biztató. Valóságosat mond, elménkhez szól. Ezért szinte tudósi figyelmet is érdemel, majd bölcseleti elmélyedésre késztethet.

Csalódik tehát az az olvasó, és még inkább csalódni fog, aki beszámolónknak e nagy tárgyhoz képest egyszerű hangja mögött holmi ellentét megjátszó szellemeskedést neszel, s a rendkívülinek s a természetesnek vegyítését tréfának veszi. Nem, az aránytalanság a tényekben van. Abban a mindennapos örök ellentétben, amidőn orrunkkal súrolunk valamit, anélkül hogy észrevennénk; áhítatos vággyal függesztjük szemeinket emeleti ablakára a kedves lénynek, aki régóta már oldalunkhoz dől, s kezünket fogja. A halál is csak addig képtelen, míg ellentmondás.

 

 

Meg kell lepődnünk ugyanis, hogy milyen keveset tudunk a túlvilágról. Adatszerűen megnézve a közleményeket, pontosat és határozottat semmit nem ismerünk.

Az egyházfők, akik a festőknek oly tüzetesen tárgyias utasításokat adnak, a köznapibb érdeklődés előtt ötölnek-hatolnak; századonként és földrészenként más magyarázatot nyújtanak, saját előbbi magyarázatukról is. Az alvilág már a bölcselet számára homályos. Annál nagyobb tisztelettel kell üdvözölni, ha néhol és végre – mint itt, valahára! – szemmel látható körvonalakat mutat.

A görög alvilág nem azonos a gyehennával.

Milyen is a Hádész? Az európai szellem topográfiai kívánalmának még leginkább ez felel meg, ez a Léthén túli táj. Félhomály dereng itt is, de a szomszédságban közvetlenül ott van, azaz ugyancsak a föld alatt az Elüszion, s onnan – az aszfodéloszmezőkről – át-átsüt a fény. Átjárás is van – elég kényelmes – a kettő között.

Az igazságszolgáltatás is itt mindenképpen elnézőbb, emberibb; a görög végrehajtásból hiányzik az a tobzódó szadizmus, az elítélteknek az a beteg ösztönű ráadás megkínzása, amivel a katedrálisok faragványai a keresztény képzeletet alakítgatják.

Csak másfél napos kószálás, fagylaltozás és sörözés is Stratford halotti fejedelemségében már üdítően szellőzteti agyunkból – Dante rémuralmát.

Bámulnunk kell a nagy firenzei lángelméjét, már csak azért is, hogy egyetlen szál tollal ilyen – mai napig robbanthatatlan – akadályt gördített a túlvilág felé vezető mai útra. Ám értesüléseit – a lélektaniakat is – fenntartással kell fogadnunk; túl nagy művészi tehetség és túl nagy szenvedély közvetíti őket, sajnálatos költői és nemzeti elfogultság. Ez bennünket, más szenvedély neveltjeit, tévösvényre vezethet, a nekünk való túlvilág mielőbbi föllelésében. Alighieri pokla szinte kizárólag olasz elméknek készült.

Bármennyire megnyugtató, s így ad némi ellenszolgáltatást ez a részrehajlás a világ többi katolikusának azért a másik részrehajlásért, aminek következtében – a francia II. Szilveszter elhunyta, az 1003. esztendő óta – minden pápa is olasz: útkeresésünkben nem az izzó szemű Firenzeire támaszkodunk. Így fő adatforrására sem, az ugyancsak délvidéki és költői formációjú Vergiliusra. Közösnek tekinthető tudósításukból örök izzású tűzzel ugyanaz a pokol lobog hitelesen át az időkön: a sovinizmus fűtötte pártdüh. Ám nekünk elég minden lírai képzeletből.

A valóság, a föld fiai vagyunk; azok lettünk, költészetünkben is. Úgy van: istentagadók! Annyira a valóság hívei, hogy számunkra túlvilágnak sem túlvilág az, amelyhez nem e világhoz szokott léptekkel és gondolatokkal érkezünk el. Így vezetőt is másfélét óhajtunk. Nyugodtabbat, azaz humorismerőbbet.

Meglepő, de így igaz: délen, ahol még a fű is mosolyog, a költők arcán újabban alig van mosoly, hanem csak görcs és fintor. Ajánlatos olyan vidéken keresni le-, illetve átjárót korunk Hádészébe, ahol a kínálkozó cicerónék arca eleve nem tragédiát tükröz. Az út komoly. Ezt járjuk.

 

 

Öreg házak közt bolyongni kellemes. A múlt megnyugtat. Ez természetes: a múlt mindnyájunk otthona, szülőháza. Az a szülőház mégpedig, mely egyszerre forrás és delta.

Az öreg házak – főleg ha tisztára vannak restaurálva – reményt árasztanak, és magyarázatot ígérnek. A világ törvényeit a szülőházban tanuljuk meg. Minden öreg ház tehát valamiféle kőtáblákat őriz. Ki írt rájuk többet: nehéz kezű fölnevelő apánk vagy Mózes? Analfabéta pásztor ősapánk vagy maga az Isten, legfőbb atyánk, aki még szintén betű nélkül írt?

Akik az ősmúlt föltárására a szófejtéstant forgatják, már házi használatban is, mint legjobb ásót, szinte szemmel követhetik a nyomot, hogy a legendák istenei is miként mentek föl igenis innen a földről az égbe, totyakos dédszülőink személyében. Ritkán éreztem ezt oly bizonyosan – s megnyugtatóan –, mint éppen itt. Ahol pedig nem a nyelvészet az eszközöm. S nem is a legendák isteneinek hona érdekel. Több annál!

A halálkultusz papnői, miként jeleztem volt, itt Stratford upon Avonban is kedvesen mosolyognak kápolnaszerű kis boltjaikban, miközben átnyújtják a kért levelezőlapot vagy porcelán bögrét, a levélnehezéket vagy az öngyújtót, illetve a nyak-, fej- és zsebkendőt.

Ezeket a tárgyakat mind ugyanaz a pufók képű, színkopasz homlokú, rokonszenves fő díszíti, amelyet már a csontpapírú füzetekben is fölismertem, de amelyben a Nagy Halott, mint tudjuk, nem ismerhetne magára.

A szappanba is ez a képmás van nyomva, ez még a whiskys palack üvegébe, a tartósított gyümölcslé bádogdobozába is. Másutt aranyozott táblácskákon a Költőnek, e Holt Birodalom fejedelmének műveiből vett idézetek függnek, figyelmesen a helyiség rendeltetése szerint kiválasztva. Más tehát az illatszerboltban, más a virágkereskedésben, más megint a patikában, a hentesnél, a városi könyvtárban, a templomban, az iskolában és mindazokban az épületekben, amelyekben egykor maga a Halhatatlan Országnak az ura is megfordult.

Melyekben most mi is megfordulhattunk, a szünetlenül áradó zarándokok libasorában.

A magános zarándokokat az utcasarkokra állított magas mutató rendőrök karjai terelik helyes irányba. Ezek jóvoltából mi magunk is kézzel érintettük az anyakönyv lapját, melybe az országfő születését A. D. 1564 bejegyezték; fölmentünk mi is a falépcsőn, melyen ő egykor kisdedként totyogott; körülálltuk születésének és nemeztetésének ágyát, melyben aztán ő maga nemzett gyermeket.

A legfontosabb tünet, hogy ez a hatalmas nekropolisz tehát jókedvűen és gondatlanul éli ennek a nem tegnap keletkezett mátkaságnak a napjait. Úgy gondatlanul, hogy már nem is gondol arra, hogyan is, milyen kézfogóval kezdődőtt ez a mindmáig sem mindennapi frigy, és mi lesz belőle. Ez csak a távoli földekről és szokásokból idejötteknek jut eszébe; ettől ők sem szomorúságra hajlanak, hanem inkább derűre.

A városka, jó hitvesként, tökéletes odaadással keresi ura kedvét.

Vannak települések, melyeknek értelme, hogy vasúti gócok, bányaközpontok, vásárhelyi vagy megyei székhelyek. Stratford upon Avon láthatólag attól virul, hogy egy személynek áldozza magát.

Ezt sok városka megtette már. A városok általában, a vidékiek különösen, szeretnek egy-egy Halhatatlan oldalához simulni.

Ebből nem mindig származik jó viszony. Weimarban feszengve jár a messziről érkezett: a rosszul konzervált város a rosszul öregedő nők bosszús oldalpillantásaival arra célozgat, kajánul, hogy az emelt fejű, hódító tekintetű Óriás, akinek egykor lábánál hevert, nemcsak termetre volt százhatvanöt centiméter. Stratfordban a jegyesség más viszonyt teremtett.

A város – öreg vagy nem öreg – fiatalos természetességgel – örök derűvel – viseli azt, amit a sors rárótt. Mert hisz nagy választottját nem választotta, hanem kapta, a történelemtől. Az emberiségtől! Annak egyetlen hiteles megtestesítőjétől, a Költészettől! Vannak szerencsés érdekházasságok is. A királykisasszonyok is megízlelhetik a szerelmet.

 

 

A szolgálat nem szolgaság. Mitől lesz a zsarnokból alkotmányos uralkodó, s a szerelmesből hitestárs? A viszontszolgálattól.

 

 

A Nagy Halott kamatostul visszaadja a szolgálatot, amit a város reá áldoz a remek társasgépkocsi-járatokkal, a szárazföldi- és vízitaxi-állomásokkal; az e célra megcsinált vasúti szárnyvonallal, a nyilvános telefonfülkékkel, a pompás csapszékekkel és teázóhelyiségekkel.

Ritka helyen kap annyit az utazó csak valamicske irodalmi műveltségéért is, mint az Avon partjain.

Az anyag ráadás csodáját, a villamos energiát két erő indukálásából csiholta ki a halhatatlan Faraday. Itt három tényező indukálódik: a Nagy Halott, a Város és a halandóságában tévelygő Utas. A legelső – a kezdeményező, a megindító – mindmáig a legerősebb.

Jelenlétének érzete fölüdít. Ez azért is meglepő, mert a történeti személyek nagy általánosságban inkább nyomasztóak, mint vidítóak. Az esztendők nagyobb száma nemcsak a halandókat teszi zorddá, hanem a halhatatlanokat is.

Shakespeare fiatal a szülőhelyén.

Ez azonban kivétel. Az Othello szerzője a Léthén túl sem korosodik. Fölénk nő, de nem afféle komor bírává, mint a Commedia költője. Csintalan is tud lenni.

Azon veszem észre magam meghatva s megilletődve, hogy nekem útikalauzul is ő kezd szolgálni. Nemcsak e gondosan 16. századivá visszarekonstruált utcák szövevényében, ahol nyomdokait követjük, hanem egy sereg oly régibb, de mindez által tán megújításra érdemes gondolatban is, melyeket eddig magam sem térképzetem föl.

Társaságban vagyok. Nem válhatok külön szíves vezetőimtől. Változatlanul részt vévén emezek eszmecseréjében, mégis egy benső, mondhatni harmadik füllel az ő, a nagy Szülött oktató, irányító szavaira figyelek; a bennszülöttéire a jöttment; sőt faggatom őt, nem kisebb hálával, mint a Firenzei – igazán toute proportion gardée – a Mantovait.

De az én leckém is, értesülésem is merőben más.

Szerencsére egy alkalommal több, hogy megbámuljuk az asszonyok gyors hely- és helyzetfelfogó képességét. Négyen vannak nők kis társaságunkban, mind a négyen más-más alakulással ugyan, de egyaránt igényre nevelődve. Ám – Bözsi, Flóra, Ika, Judit – mind egykettőre túltekint azon, ami zavaró: szívvel-lélekkel élvezik ezt a két szabad napot, tanulékonyan és otthonosan, szünetlen fejösszedugásban lépdelnek előttünk ennek a valóban nem komor nekropolisznak az utcáin. De László, Zoltán s én, fontolt járású férfiak, nehezebben megyünk bele a játékba; abba a vigaszba, hogy van mégis másvilág.

 

 

Az ősök tisztelete, igen – valamennyi vallás közül ma ez kerülhet legközelebb a szívünkhöz. Azazhogy végül ez maradt még úgy-ahogy a közelében.

Méltók lenni atyáinkhoz, akik számunkra ezt a világot, ezt az életet megteremtették: ez még földönjáró gondolat, nem felhőbeli, nem transzcendens. Követni az ő munkájukat, majd megtérni ezáltal az ő körükbe, az ő emlékezetük országába: ez is még ésszel követhető láncszem. Ez a vallás – a létnek ez az értelmezése – leginkább a Távol-Keleten dívott, az idők elején. Nyomai másutt is meglelhetők, közelibb évezredekben, földrészeken. Ábrahám kebelébe megtérni, ez is az ősök világába való emelkedést sejteti.

Méltó lenni Avon szülöttjéhez – hattyújához! –, nyomasztó vallás. Szerencsére csak a beavatottak érzik. Azok, akik már szembenéztek a kísértéssel: megírom a kor Hamlet-jét!

És van még egy szerencse. Az Ősök Nagyja, a Felekezet Feje, de mit kerülgessük, hisz annyian nevezték már istennek, egyszóval ez a mi Atyánk ismeri a vidám ugratást. Hány újabb idejű istenről mondhatjuk el ezt? Még nem szakadt el a világtól.

Ismeri az embert.

Ma már nyugodtan, nyíltan összegezhetjük, hogy korunk, mely nem tud mit mondani a halálról, minden vallást, régit és újat, aszerint vizsgáztat: mit nyújt túlvilágként; létünk utómagyarázataként.

Nem soroljuk föl a mintakészleteket, az árajánlatokat. A fejlődést, illetve visszakanyarodást. Élni a puszta létért, a ránk szabott ideig vagy többért annál, s így túl azon: ezzel különböztetjük meg magunkat az állatoktól.

A világ legnagyobb sorsismerőjének – drámaszerkesztőjének – szellemi birodalmában sétálni: idegünknek való síron túli lét. Ne legyünk rögtön túlságosan követelődzőek. Így kaphatunk még többet.

Mindent – ki tudhatná? A művészeti túlvilág időben s térben mindig is a határtalanság igényével indult. Mire jutottak versenytársai?

A Bibliában sok a figyelemreméltó; az ide mutató is. Mária kötényéhez, Jézus szívéhez az út, úgy igaz, nyilvánvalóan Ábrahám kebelén át vezet. Ezen át indult meghódítani a valóságot a Korán szemlélete is, mely épp ezért fenntartással nézi az újszövetséget. De innen ugyancsak az albigensek szemlélete, amely viszont az ószövetséget nézte, majd vetette el fönntartás nélküli borzalommal.

Itt Stratfordban mintha – az egész Vállalkozás – újrakezdődnék. Az Atyát mintha személyesen ismertük volna. Szavai fülünkben csengenek; olyan eleven a ritmusuk; oly ötletes a rímük; életből való apró hasonlata is. Mindenre tud kádenciát!

 

 

Ez az élettől nyüzsgő, hatalmas kripta nem eltervelt mű. Az időben keletkezett Sponte sua! Tanulságos volna részletes történetét megírni.

Eredetileg ez a városka is a napi, a halandó lét edénye volt; tímárok, vargák, posztókereskedők otthona. Észrevétlenül alakult át az öröklét tartályává; anélkül hogy azt az előbbi napi életet megszüntette volna. Nagyon is megtartotta; épp csak átkapcsolta egy másik működésre.

Ehhez hasonlóan lenne szerfölött tanulságos megírni oknyomozó történetét magának e vallásnak is. Ez ugyancsak, mint a történelem minden nagy hitmozgalma, sponte sua keletkezett; természetesen egy csíra hatására.

A szülőház nagyjából-egészéből hitelesnek mondható. Már a költő halála századában műemlékként kezelték.

Aztán az ipáét, lányáét, illetve vejéét is. Így föltehetően keveset alakítottak rajtuk.

A helyzet és kor ismerői szerint Stratford polgárai mindazonáltal, ahol tehették, egy árnyalattal kényelmesebbé formálták át a már halott költő szobáit s bútorait. Az a bírálat érte őket, hogy a nagy költőt utólag legalább a nagypolgárok sorába akarták iktatni; a középmódúak soraiból, ahol ténylegesen volt.

Nekünk azt kell mondanunk, hogy ez a szépítgetés nem polgári korlátoltságból eredt. Hanem ez is már a kultuszból. Nem térdepelnek-e vajon a legtöbb Crucification-on is Jézus női hozzátartozói olyan értékű selymekben és bársonyokban, amelyeket Jeruzsálem leggazdagabb divathölgyei sóvár szemmel néztek volna, s melyek révén így tán a keresztrefeszítést is el lehetett volna kerülni, Kajafásné és Pilátusné megkörnyékezésével?

Érthető volna, ha ez a mai Stratford úgy volna 16. századi, ahogyan egy főoltári Tintoretto-kép Augustus-korabeli. Minden csak malmunkra hajtja a vizet; tételünk és kedélyünk malmáéra. Kultusz működik itt, és mi elégedetten, csaknem kézdörzsölve járunk ebben a kultuszban; Shakespeare – az isteni! – kultuszában.

A kis együttes tagjai, akik sorában lépdelek, véletlenül mind jó művészi képzettségűek, nem itt fedezték föl a Költő demiurgoszi erejét. Így alig kell részleteznem – fél szóból is megértik – érzelmeimet.

Európa katedrálisaiban nincs vallási élményem; csak esztétikai. Az eszköz, íme, fölfalta a célt. A kultusznak e szentélyeiből épp az hiányzik, amiért létesültek: a kultusz.

Ebben a napvilágra szerkesztett katakombatelepen eleven, hatékony, szinte tüdővel lélegezhető a kultusz. Pezsdítő, könnyítő; igen: fölemelő; mert alulról száll fölfelé, vagyis közakaratú. A kultusz alapismérve az, ami mindenfajta melegé. A felülről lefelé irányuló imádás, azaz imádtatás neve nem kultusz, hanem más. Hitlernek és Sardanapalnak nem kultusza volt; rémuralma.

Miért fogadja másképp a szem Shakespeare arcmásait a bögréken és a közhelyiségek falán, mint egy-egy Benitóét? Mert nem maga Shakespeare vésette oda őket. Mert ezeket a képmásokat voltaképpen nem is tisztelni kell. Ennek a nemzetvezetőnek bárki kunkori bajuszt rajzolhat, bodor fürtöt a tar homlokára.

Ezzel az istennel még játszani is lehet; ennek képe még alakítható.

Nem vallás az, amely nem gyermekes.

A halál e székvárosát így minden megilletődés ellenére is gyermekes könnyedséggel járja az ember; főleg persze a távolról jött.

 

 

Fokozza a túlvilági hatást számunkra, idegen földiek számára, hogy köröttünk minden idegen nyelven folyik; akár a misében. A késő középkorig élénk volt az a nagyon indokolt vita: melyik a hivatalos nyelv vagy az anyanyelv a paradicsomban? A latin, a héber? Még Jeanne d’Arc pörében is vizsgálóbírói kérdés volt – az eretnek Shaw szerint –, hogy a Vitéz Szűz milyen nyelven hallotta az angyali hangokat.

Az idegen földről jött utas erősebben érzi Stratfordban az eljövendő túlvilág atmoszféráját, mint a szigetbeli. Héttagú kis csoportunk minden tagja magyar. De egyikünknek mégsem volt alkalma megtanulni ősei nyelvét. A társalgás köztünk harmadik napja immár így mégsem anyanyelvünkön folyik, hanem egy olyanon, amelyet mindannyian könyvből sajátítottunk el.

A nyelv okozta hatás számunkra így kettős.

Mert a távoli haza mégis összefűz bennünket. Annál inkább, merthogy annak a távoli kis népnek minden rétege képviselve van köztünk.

A szeret-nem szeret sziromtépdeső játék párjaként ragadt meg emlékezetemben a pusztai mondóka arra, hogy mire viheti az ember az életben: pap, katona, kondás, kutyapecér, lócsiszár. Ebből mindből van köztünk, férfiak közt származék, de van – nőink közt – báróvér is, akinek eredetéről csak én tudok, sőt grófvér is, olyan, aki tudni sem akar eredetének erről a jellegéről.

Miről alakul mármost társalgás e túlvilágian művelt asszonyok között? Érdemes odafigyelni. Két emlékmű közti gyaloglás szünetében az eszmecsere újra és újra a gyógypedagógia legújabb eredményeiről folyik. Különbről mesterségbeli védangyalok sem társaloghatnának.

A történelemnek nemcsak fintorai vannak, hanem mosolyai is. A szenvedő nép tényleges megsegítésének ügyéhez véletlenül a kis együttes két legfentibb tagja áll legközelebb, gyakorlatilag, mesterségileg. Az egyik Pesten áldozza életét a sérült gyermekek ügyének, a másik Londonban. Nincs éteribb, mint mikor két szép nő szakmaszerű hozzáértéssel a fájdalom megkönnyítéséről – a végzet ocsmányságainak megjavításáról – cserél ki tapasztalatot és gondolatot.

Oly nőiesen – oly hévvel s mégis aprólékosan – mívelik, hogy a másik két nőt is belevonják, mondhatni annál fogva, hogy azok is okosak és szépek. És gyakorlatiak.

Eredetére bármennyire más, valamiképp ez a tény is túlvilági: beleillik egy túlvilágba. Mert mit is várunk attól? Hogy más legyen, mint az itteni. De mégis annak természetes folytatása legyen.

Van még ezenkívül is egy túlvilági járuléka ennek az idegen nyelven való beszélgetésnek. Épp általa idéződnek ide, körénk, az annyit emlegetett ősök közül a Tisza mentiek, az ide legmesszebb s most mégis legközelebb esők. Aki miatt anyanyelvünket nem használhatjuk – szülei emigrációs hányattatása folytán –, arcán épp annak a legtöbb a Tisza menti vonás, épp az ő pedigrélevele sorakoztathat legtöbb magyar őst, el ama híres Kaplony lovagig, II. Andrásunk jeruzsálemi hadseregparancsnokáig. Itt, ezeken az utcákon valamiképp így van rendjén; hogy az idő és a tér és mindenféle földi kötelék ily könnyedén táguljon.

 

 

Kínálkozó volna, hogy befejezésül mindezek után tüzetes leírást nyújtsunk mi is a helyekről, melyeket bejártunk, amiként erre a nagy déliek módszere csábít.

Minden valamirevaló Commedia-kiadás végén ott a térkép, melyet a Firenzei és Mantovai látogatásai, topográfiai beszámolói nyomán a szakértők mérnöki pontossággal megszerkesztettek. A Pokol függélyes keresztmetszete például tölcsérszerű kutat ábrázol, a meleg fölülről lefele fokozódik, és igazánból a nyolcadik rétegtől, az úgynevezett Rondabugyrodtól gyullad be igazán. A Purgatórium olyan, mint egy termeszvár. A Paradicsom, mint a céllövöldék koncentrikus körökkel ékes papír céltáblája.

Ilyet nyújtani írói erőfeszítéssel Stratfordról azért fölösleges, mert hisz a városka minden papír-, dohány- és kegytárgykereskedésében százával vásárolható képeslap a városka csaknem minden utcájáról; az összképet pedig a Költő minden életrajza több változatban is közli.

Mi értelme volna a betűk erejével is elénk idézni azt a Henley streeti fagerendás, zegzugos házat, amelynek egyik első emeleti szobácskájában a költő megpillantotta a nap világosságát?

Egy-két kockája még annak az ablaknak is korabeli – hangsúlyozza az itteni papnő, a szülőház szíves gondnoknője –, amelyen a nap világossága először a nagy költő szeméhez jutott. (Minek nevezzük azt a buzgalmat, amely némely látogatót arra ösztökélt, hogy az ablakkockák üvegére gyémántgyűrűvel a saját nevét – tehát nem a költőét – karcolja oda: tisztelgésnek, tolakodásnak? A sok ismeretlen név között ráadás élményeként megbámulható az üveg és a fény tartósító üdeségében még Walter Scott neve is! Az alacsony mennyezeten Robert Browning és Thackeray kézjegye – ez utóbbi eltörlődve, ceruzával – szolgálja a szomjat, hogy Shakespeare szellemét minél hitelesebben ízlelhessük. Íme, ministránsai is vannak.)

Ezt szolgálja a szülőház közvetlen szomszédságában berendezett kis múzeum is, ugyancsak egy korabeli házban. Ez a ház John Shakespeare-nek, a költő atyjának idejében gyapjúfonó műhely, azután pedig sokáig jó hírű kocsma volt. A látogató itt két dolgon ámulhat, méltán.

Egy vitrin alig kétarasznyi területén ott vannak mind, de mind azok a munkák, amelyekből a költő összes ihletét merítette; ott van tehát a Forrás; akár kézzel tapinthatóan.

A ház Guild streeti oldalán pedig ott van az a néhány lépésnyi kertecske, amelyben élő tenyészetben szemmel látható mindaz a növény, amelyről a költő műveiben szó esik.

Az a gyönyörű ház, sajnos, amelyben londoni sikere után a költő élt, már csak rajzban tanulmányozható. Kétemeletes volt, kilenc ablakkal erre a Church streetre. (Épp a kíváncsi látogatók számának állandó növekedése miatt bontatta le még 1759-ben, s ő vágatta ki még a költő által ültetett szederfát is, az akkori tulajdonosa, a békességre vágyó Francis Gastelle főtisztelendő úr, maga részéről ezzel írván be nevét a halhatatlanságba, ahol eszerint mindenkinek van helye.)

Nem messze esik ide az, ami a Guild Hallból, illetve a Grammar Schoolból megmaradt. A költőin végezte iskoláit. Szerettünk volna belépni a terembe, ahonnan már ő tekintett ki fürkészően a napfénybe. Nem sikerült. Azon a helyen azóta is tanítás folyik. Itt ez a korabeliség volt a legüdítőbb.

De végigjártuk – mert oda beléphettünk – a költő lányának, Susannának, illetve a költő vejének, John Hall orvosnak házát. Elsétáltunk feleségének, Anne Hathaway szüleinek tanyájához, Shotteryba. Ennek távolsága a városkától ma is korabeli. Gyalog illik megtenni. Korabeliek a rétek, a sövények, az ösvények, melyeken az a nagy Szellem tizennyolc éves tagokkal a nála nyolc évvel idősebb Anne-hez járt, éjjelente is, miként az a tény sejteti, hogy első gyermeküket a házasságkötés után hat hónappal tartották keresztvíz alá.

Áhítattal ténferegtünk a szép kertben, majd vettünk föl egy-egy almát a pázsitról, a fa alól, amely oly öreg volt, hogy szintén korabeli lehetett.

Hogy fokozzuk a vallásos élményt? Az alma íze is korabeli volt, enyhén savanykás. A házban megbámultuk a szép rézkondérokat, áhítattal rekonstruálva, hogy miképpen is ment végbe itt egy nagymosás. Volt még egy lelkesítően szép s nagy gondolatokat ihlető különleges rézedény, amely kizárólag lábmosásra szolgált abban az oly irigylésre méltó nagy korszakban. Mi volt még élmény? Igen, a gyertyatartó, az önkritikára buzdító.

Ifjú fővel leszóltam – elvontsága miatt képtelennek bélyegeztem – azt a híres, a pazarlás megbélyegzésére használt nyugati közmondást, hogy két végén égeti a gyertyát. Magyar gyertyát ugyanis, ha egyszer felül ég, alul nincs tűzszerszám, ami meggyújtaná. Anne Hathaway gyertyája, amellyel a kamasz istent is nyilván bebocsátotta, majd a szűk lépcsőkön az emeletre vezette, meggyújtható volt mind a két végén, valóságosan is. A vas gyertyatartó, amelyet a hálószobában megszemlélhettünk, olyan gyertya rögzítésére szolgált, amelyet U alakúra öntöttek, melyet tehát valóban mindkét végén vígan lehetett égetni.

 

 

Elősegítette mindez a behatolást és a tájékozódást a költő műveinek birodalmába? Nem biztathatjuk az utazót azzal, hogy egy stratfordi társasutazás után jobban megismeri Desdemona lelkületét, vagy hamarabban belát Jago tudatalattijába, mint az utazás előtt. De az a másik természetű behatolás és orientálódás számára annál több élményt szerezhet éppen itt. A túlvilágok lejáratához elménk mai járása cerberusokat, tisztátalan révészeket, szöges kapukat, fekete folyókat társít, a legjobb esetben lángkardú angyalokat.

A stratfordi lejárat első nagy érdeme, hogy mindazt a sötét képet már a vasútállomáson kifújja az érkező fejéből. Már a vonat ablakából kitekingetve, már London való országát elhagyva, észlel ugyan olyan jeleket, hogy valami más rendbe érkezik, de ezek a jelek nem kellemetlenül nyugtalanítják. Említsünk csak egyet. Sehol nincs annyi futballpálya, mint errefelé. A töltés közelében néhol tíz-tizenkettő is sorakozott, szépen megrajzolt tizenhatos vonalakkal és taccsszegélyekkel, de lelátók s általában nézőhelyek nélkül, szorosan egymás mellett, csakúgy, ahogy a teniszpályák. A testedzésnek e formáját az itteniek tehát nem nézik, hanem gyakorolják, azon sportszerűen, mint századokkal előbb, vagyis ezt is korszerűen. Ez tehát némileg áruló jel a természetükre. Ahogy a korszerűt általában kezelik és hasznosítják.

Ha elismerjük, hogy a mi korunknak egyik legkorszerűbb igénye a túlvilág kérdésének s ezen át valóságának megközelítése, a stratfordi kaput mindenkinek őszintén ajánlhatjuk. Ahogy említettük, mélyebbre hatolhatunk rajta át, mint akár mi magunk is sejthetnénk, akár maguk a szorgalmas és előzékeny bennszülöttek tudatában volnának.

Isten meghalt! – ne itt tisztázzuk, hogy Nietzsche e kiáltásában a diadal vagy a vereség üvöltése volt-e nagyobb. S így annak a bizonyos emberfölötti embernek a fogalma dölyf vagy alázat szüleménye-e? Azaz a magunk istenülését készíti-e elő, ami valóban csak ördögülésre vezethet, vagy pedig az egykor egy isten lényének millió részecskéből való újra fölrakását?

A tisztázást az odázhatja el, hogy túlvilág és isten, mint láttuk, egymástól függetlenek is lehetnek. Shakespeare nem hitt Istenben, abban persze, amiben még nekünk is kellett volna hinnünk mai igénnyel. Semmi sem lehet ma megnyugtatóbb, mint ha egy öröklét birodalmának gazdája istentagadó. Biztos talajon legmesszebbre ő vezethet bennünket, még Isten irányában is.

Stratfordban a Költő egyetlen darabját írta meg, az utolsót, A vihar-t. Ha elképzeljük, hogy Hely belophatja magát a Műbe, ezt a darabot kell hangulati útikalauznak tekintenünk. Nem kétséges, hogy minden lehető korabeliség közt ez a leghitelesebben korabeli.

Ebben lakott legmegcáfolhatatlanabbul; ebben ma is benne lakik.

A darab, mint tudjuk, a Pokol és a Menny összeütközéséről szól. A Rossz és a Jó ádáz küzdelmét ábrázolja, mégpedig úgy, hogy a Jó győzedelmeskedik.

Igen, a költő ezek közt a házak közt járkálva fogalmazta meg evangéliumszerűen egyszerű tanácsait arról, mint kell a Tudásnak és Hatalomnak, a Szabadságnak és Szolgálatnak egyesülnie a Jog és Öröm tartósítására.

Úgy volna valóban, ahogy Prospero szavaival e túlvilág Jóhíre sugallja, hogy a bosszúnál is édesebb a – megbocsátás?

Alkonyodott. Végigsiklattam a szentségtörés enyhe érzetével még egyszer tekintetemet azokon a házormokon, melyeken egykor ő is végigsiklatta tekintetét. Visszatértem a szállodába, ez ugyancsak az ő nevét viselte. Végigmentem a korabelien zegzugos folyosókon, hogy még vacsora előtt elolvashassak néhány oldalt ebből az oly rég esedékes kinyilatkoztatásból, nem törődve azzal, hogy ezt, hála istennek, hála az ő immár mindenütt jelenvaló erejének, akár szülőpusztámon is megtehetném.

 

 

 

 

Aki veszt, nyer:

Qui perd, gagne! Nincs hét, hogy Sartre le ne írná mostanában ezt a mondatot. Mintha ezt tanulta volna, ezt a résumé-t a francia agyával Hegeltől, sőt Marxtól.

Az egész dialektikából.

Nem sok az ilyen megvesztegető mondat, bizonyos. Vesztünk, vesztünk, de mivel Hérakleitosz nagy becsületszava szerint az egész át fog fordulni ellenkező irányba – nem sok van ilyen szép vigasztalás.

Őszülő főnek, főleg.

El-elkap engem is csaknem valami önhittség: mennyi mindenhez is jutottam, mennyit szereztem, nyertem, hódítottam, szellemiekben, amióta vesztek, vesztek! – lényegem egy része csak ezt jajonganá.

Legújabb tanulmánya közepén itt van Sartre legújabb fényképe is, mintegy a sorsnak közismerten karikatúrára hajlamos ábrázolásában. Biz látható a vesztés hajzatban, arcszínben, de még az oly rokonszenvesen kancsal – azaz bandzsi, mert kifelé szétálló – szemek fényében is. És mennyire a nyaktartásban, ahhoz a férfias-büszke főhordozáshoz képest, ahogy még harminc évvel ezelőtt is az ifjú filozófus át-átsietett a Szent Ármin körúton a Flore-ból a Lippbe, aprótermetűen ugyan, de egy szemgyönyörködtető hölgyet kalauzolva. Együtt bontották ki, együtt vitték, de szinte így az utcán is az akkor még sok redőzetű, sokfelé libbenő egzisztencializmust.

Qui perd, gagne! – igen, halálig. Varrd meg azt a zászlót, feleségem! – szólt oda verscímben is Petőfi a maga nagy ütközete előtt a foldozgató Júliának.

Qui perd, gagne! – a maga elég sok szelet látott lobogójára is egész filozófiájának, egész életművének harci szavaként Sartre ezt hímezhetné, illetve ennek odahímzésére kérhetné föl szerencsésen megválasztott élet- és eszmetársát. Minden filozófiai – s minden költői – lobogó elszántan és következetesen a halál – a biztos vesztés – ellenében lobog.

Oly kitartóan, hogy már-már reménnyel.

 

 

Senectus ipse morbus, ez a tétel – hogy az öregség maga betegség – már csak azért is ingatag, mert megfordítható: a betegség maga öregség.

Az öregség „önmagában” a megpihenés, a karszékben való kényelmes elhelyezkedés, a bólintgató hátrapillantás. Voltaképpeni baj vele, hogy nem állítható meg. De hisz az ifjúság sem állítható meg.

A halál a magzatunk. Voltaképpen akkor esünk teherbe vele, amikor megszületünk. Az öregség pedig akkor kezdődik, amikor ennek a másállapotnak testi-lelki jegyei már kiütköznek rajtunk. Amikor közeledik a vajúdás kora. Amelynek végén – éppoly keservesen, mint bennünket az anyánk – világra hozzuk a végünket; megteremtjük a megsemmisülésünket.

A gerontológusok – az öregedés szaktudósai – megegyező véleménye szerint a testi öregedés nem egyéb, mint növekvő alkalmazkodóképtelenség. Közvetlen előidézője az agysejtben föllelhető dezoxi-ribonukleinsav, hogy néven is nevezhessük végre. Vannak a szervezetben nem oszló sejtek, mint az idegrendszer ganglionsejtjei is. Ahol nincs oszlás, nincs alkalmazkodás, onnan jön az öregség. A látás, a szaglás, az ízlés tompulása ad hírt róla az érintettnek. Öregség jeleit mutatják a kalcium-anyagcsere zavarai is. Ha ehhez hozzátesszük, hogy lehet értekezni a kolloidális öregedésről is, mert a kötőszövet alapállománya a kollagén, a kérdésről mondhatni mindent tudunk, mert lényegében a tudósok sem mondanak többet. Legfeljebb még azt, hogy a testi megöregedés vészes előjel, ilyenkor tehát tanácsos vigyázni magunkra.

Ezt szolgálják ezek a sorok.

Nem mondhatjuk ugyanezt a lelki megidősödésről. A lelki öregedés – vagyis az igazi vénülés – nem kis részben az új adottságok visszautasítása. Ha az alkalmazkodóképtelenség a testi vénülés elkerülhetetlen előidézője, a lelki vénülés ellenszere épp az alkalmazkodóképesség lehetséges megújítása, az új adottságok révén. Ez az öregedés tehát sohasem jön akaratunk ellenére. S mégis kivédhetetlen? Csak akként, ahogy a fáradtság. Helyesebben a belefáradás valamibe, mert megtörténhet kellemes és lelkesítő dolog mívelése közben is.

Rengetegen tudnak lelkileg fiatalok maradni. A gerontológiának legsürgősebb feladata e szellemükben fiatalnak maradt véneknek testi működését tanulmányozni. A százötven évesek, ha csak vegetálnak, nem érdekelnek. De ezek jobban, mintha Mars-lakók érkeznének a Földre. A sors tán velük akar – vagy képes még – valamit tudatni.

 

 

Zeusz nem volt erkölcsbíró. Periklész alatt istenben hinni nem járt semmiféle tízparancsolat betartásával. Az istenek, a kicsik főleg, nem afféle jóra vezető kalauzok voltak, mint a szentek együttese. Sőt. Legtöbbször csínyre oktatták a bennük hivőket. Még be is csapták.

A túlvilágot úgy fölfogni, mint a helyes és erkölcsös magaviseletnek valami eszményi birodalmát – egyik fő akadálya, hogy ma a túlvilágban hihessünk. A keresztény világkép – már Platón nevű előfutárában – hamisan alapozza a jó és igaz világát valami isteni rendre; isteni – jutalmazó és büntető – szándékra. A túlvilág csak olyan lehet, mint mi. Meghosszabbított élet. Az öregek előőrsként bandukolnak feléje.

 

 

A Szigeti veszedelme-t egy huszonhat éves ifjú írta. A Zalán futásá-t egy huszonkét éves gyerekember. A János Vitéz-t egy kamasz.

De még irodalmunk legbölcsebb, leg-mindenentúlibb remekét, Az ember tragédiájá-t is egy harmincnégy éves, kezdő ember.

A iuvenes elnevezés Rómában Servius Tullius király rendelete értelmében negyvenöt éves korig illette a férfiakat.

De azon túl rögtön a seniores járt ki nekik.

Öreg, vén, agg – ez a rendhagyó fokozás a megállapodott kornak osztályozására. Az aggnak további felsőfoka az aggastyán.

Férfikor nincs. Illetve nincs figyelem rá. A bölcső és koporsó közti rohanatban az villan el leghamarabb. Igazánból csak eleve elképzelni s utólag fölidézni lehet. Az állítólag az élet.

Lukács Györgynél Charaire-ékkel. A meghívásra, hogy tartson előadást a Sorbonne-on: sajnos, ideje nincs; nyolcvanhárom éves, még három terjedelmesebb könyvet tervez, s azok után az önéletrajzát. Ő tart szóval bennünket; minden kérdésre fejezetnyi a mondanivalója, frissen, könnyedén, nem akadva meg sem a gondolatfűzésben, sem a francia nyelvben. „Mi tartott meg ilyen elevenségben, ilyen hitben?” Ce qui me conserve c’est que je n’ai pas de vie intérieur. Je m’occupe de tout, mais je ne m’occupe jamais de mon âme – mondja. „Az tart meg, hogy nincs benső életem. Mindennel foglalkozom, csak a lelkemmel nem foglalkozom soha.” Aztán később: „Mihelyt egy pillanatom van, merülök a munkába.”

Igen, ezt még egy filozófus is megteheti, hogy csak az elméjét működteti, és nem a lelkét. Ámulva és irigyelve fürkészem, hogyan tanulhatnám el a módszerét: az életmódját.

Átadom Frénaud könyvét, úgy megörül neki – majd külön a dedikációnak is –, mint egy gyermek. És már az Ész Istennőjé-t emlegeti, azt a verset, melynek magyar fordításán át megismerte Frénaud nevét – három évvel ezelőtt!

Éppúgy megörül a pénteki premierjegynek, F. üdvözletének. Az időben él!

Kicsiny dolgozószobájában ülünk, a nap kánikulai hőséggel dől éppen rá a Gellérthegy tetejéről. Föl se veszi; egyik kezében a feketéscsésze, a másikban az agyonrágott szivar.

Minden pillanata reagálás. Felelet az életre. Ez távolítja el tőle a halál árnyékát. Minden porcikájával működik, mégpedig belülről kifelé; igen, ez a „titka”. Hinni pedig abban hisz, hogy a szocializmus fölépíthető, megmenthető. Jól érzi magát: érzi a fejlődést.

Holott semmiféle egyéni jövőben nem hisz. A célzásra, hogy máris szoborként áll a nagy filozófusok közt, legyint, anekdotát mond, majd végső például – Maeterlincket említi. Tizennyolc éves korában micsoda halhatatlan alkotónak képzelte ő Maeterlincket, s ki beszél ma róla? S ki fog beszélni legnagyobbjainkról is ezer év múlva?

– És így is jó dolgozni?

– Csak így jó.

Aztán éppolyan hévvel – tán még nagyobbal – megint a részleteket fejtegeti. A szocializmus kompromittált szavait nem eldobnunk kell, hanem megtisztítanunk. A szocialista realizmust például ismét használható fogalommá kell tenni. Tartalma nem az, amit Zsdanov adott neki.

– Hanem?

– Amit Gorkij, a példájával. Önbírálatot gyakorolni, ezt sem szabad a karrierista és a pribék eszmekörében hagyni.

Igen. Semmihez sem kell élesebb ész és szilárdabb jellem, mint saját magunk győztes vitatársának lenni, érdekünk ellenében is.

Nem lehet bizonyos fajta hódolat nélkül szemlélni nagy karosszékében a kis termetű embert. A beszéd heve verejtéket csal arcára. Nem törli le, nem észleli. Háta mögött közvetlenül a nagy könyvespolc, napszítta vászon- és bőrkötésű kötetekkel, előtte az íróasztal úgy telerakva iratköteggel s friss folyóirattal, hogy írásra alig tenyérnyi a hely; hogy a kávéscsésze is egy könyvoszlopon áll.

 

 

 

 

 

Éreztem a ceruza illatait. Külön-külön valamennyit; a festék illatát, a megfaragott fáét, a porló grafitét. A bicsak illatait is éreztem; egyenként ezen is a penge vasáét, a nyél szarujáét, és hogy előzően mit vágtam vele.

És éppen így voltak telítve a percek is. Az időt éppígy élveztem; így éheztem-szomjaztam minden darabkájára, s nemcsak azzal az egy szagló érzékszervemmel, hanem mind a húszezerrel.

S föl is tudtam fogni az időt. És értékét is tudtam. Minden órájának? Minden pillanatának.

A téli vakáció minden perce külön-külön édenien édes volt Cecén, de főképp a délutániak. A – velem egykorú – Béry-Balogh lányok a szekszárdi polgári élményeit hozták, bátyjuk a fehérvári gimnáziumét. Itthon az árvák boldog anarchiájában éltek a rájuk maradt nagy házban, még anyjuk dajkájával. A ház (mert sarokház volt) egyik szárnyában a falu rőfösboltja; az ide le-legyűlt korunkbeliek Pest tündérlevegőjét szállították a világhódításra akkor indult Csárdáskirálynő ma is dúdolásra csábító dallamaival. Cecén minden ebéd harangozáskor kezdődött. Rá negyedórára a Béry-Balogh házban már rántották le az asztalról az abroszt a dominónak, szólt a citera, sőt Sommer Márti hegedűje. Gyűlt a társaság ifjú szellemeskedésem és lódításaim paradicsomi közönsége, és nekem otthon törölgetnem kellett a csetrest!

Már az ebédet folytonos fölállhatnékkal ettem végig. Anyai nagyanyám megértette türelmetlenségemet, az utolsó falat után ment mosogatni, de pedagógiai elvéből nem engedett: ereje arányában mindenkinek kellett valamit végeznie a ház üzemeltetésében. Vágtam volna falhoz egyenként mind a hat tányért, mert noha csak hárman voltunk, de a dupla tányérbél való ebédezés is hozzátartozott ahhoz az igényesebb életvitelhez, melyet nagyanyánk szolgálólány korában a kőbányai sörgyárigazgatóéknál elsajátított, s melyből aztán jöhetett bármi, soha el nem tántorult. Sírni tudtam volna dühömben. Agyamat el-elöntötte a vér még nagyapámék ellen is, akiket pedig igen szerettem: meglopják az életemet! Nem engednek lélegzeni! Itt töltetik velem, itt mulasztatják az időt!

Három mély és három „sikér” tányér meg három pár evőeszköz eltörlése legfeljebb öt perc – most utólag számolom ki. A Béry-Balogh házban este hétig, nemegyszer tízig maradtunk, a vacsoráról is megfeledkezve. Hányszor öt percet tölthettem tehát ott az itt elvesztegetett öt perc után?

De ez is hiányzott. S ennek a fullasztóan fájdalmas hiányán mérem ma, hogy mit is tudtam én akkor öt perc alatt kapni – milyen hatalmas űrmérték volt akkor öt perc.

Pedig a bilincsrázás ez öt perce alatt is félig az eljövendő délutánban éltem, előkészítve, hogy egy pillanatot se veszítsek. Már ebéd előtt a szélső rózsafára készítettem a nedves rongyot, mellyel majd a rövidebb úton, a Madarász közben óhatatlanul besározódó csizmám sarkát és talpszegélyét a vendéglátó ház gangján letörlöm.

Igen, ha végig idős korunkig úgy telne az idő – vagyis annyit hozna, annyival etetne, mielőtt elmenne –, mint gyermekkorunkban, valóban matuzsálemi kort érnénk, hetven helyett legalább hétszázat! Csecsemőkori fölvevőképességünk megtartásával hétezret.

Megvalósítani ezt elvben éppoly lehetséges, akár – romló szerveink fokozatos kicserélésével – magát az öröklétet.

A nyugtalan ifjúkor nem azért megnyugtató, vagyis biztonságos, a nyugodt öregkor pedig nem azért nyugtalanító, azaz veszélyt jelző, mert távol, azaz közel van a halál. A kettő közti különbség alapjában nem külsődleges, hanem belsődleges. Azaz akaratunktól úgy függ, mint föltételeinktől.

Ne az időt hosszítsátok. Adjátok ide azt az idegfrissítőt, ami úgy izgatja, hogy finomítja az érzékszerveimet: kitárja kapuimat, ablakaimat újra a pillanatoknak. Ide az excitáns-t, ami lemossa agyam eszközeiről a fáradt olajat. A kávé, a tea hatásának ezerszeresét nekem, egyfolytában, egy szemhunyásnyi kihagyás nélkül. Igen, van életelixír. Mert én voltam ifjú, én, én, és nem a korom.

 

 

Meghalni udvariatlanság. A jó halálra való fölkészülés első leckéje, hogy meghalni neveletlenség. Még az életből kinézettek halála is önmagában merő ízléstelenség: hörgés hallik, tikácsolás, az asszonyok lavórral szaladgálnak, a férfiak fejcsóválva jönnek ki a pitvarra, a szomszédok a kerítéshez gyűlnek. Meghalni visszaélés, afféle paraszti önzés. Soha nem okozunk annyi kényelmetlenséget szeretteinknek, mint midőn kimúlunk. Az öregedéssel járó veszélyek elhárításának egyik sarkalatos föladata tehát halálunknak a körülményekhez képest való emberiesítése, azaz elviselhetővé tétele. Halálunkkal mindnyájan a zsarolás bűnébe esünk, mégpedig e bűn afféle vidéki válfajába: ötven kilométernyi távolságból kényszerítünk rokonszenves sógorokat és kedves ángyokat arra, hogy napi munkájukat abbahagyva vonatra üljenek, méregdrága koszorút vásároljanak, s órákszámra álljanak a napon, kihízott fekete öltönyükben, verejtéküket törölgetve. Ha még könnytörlést is kicsikarunk, az a zsarolás mély foka.

Jól meghalni, hozzátartozóink oldaláról nézve a dolgot, semmiképp sem lehet. Holtában még a király és a tegnap még körülrajongott filmdíva se más, mint egy rakás gyorsan eltakarítandó, bűzlő szemét.

Mindezen enyhíteni csak azoknak van némi módjuk, akiknek napjaira, mint mondani szokás, a halál előreveti árnyékát. Vagyis legnagyobbrészt az öregeknek. A magára adó öreg egyik legszebb elégtétele az elmúlás megaláztatásával szemben, ha távozása rettenetét környezete számára tompítani képes.

Ezt szolgálják ezek a sorok.

Jól közeledni tehát végnapjainkhoz – udvariasság. A megöregedés illemtanának fővizsgája, hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót. Miképp tűnünk el a függöny mögött, mely groteszk komédiánkat befejezi. Erre azzal a meggondolással kell fölkészülnünk, hogy még egy pillangó halála is botrányos ellentmondás.

 

 

Különösképpen itt Párizsban röstellnék most meghalni. Beteg vagyok (a Csatornán való viharos átkelés egy sereg lappangó bajt hozott elő), de vendégségben vagyok. Vendégként meghalni ötszörös neveletlenség. Magunkra adó társadalmi lényeknek voltaképpen a Góbi-sivatag valamely sziklás völgyébe illenék visszavonulnunk meghalni. Olyanformán, ahogy az elefántok eltűnnek meghalni. Ahogy az énekes madarak elbúnak meghalni. Emberek között legfeljebb megtorlásként lehet meghalni. Úgy, ahogy Gulyás Pál érzékeltette ebben a düh és fölény kattogtatta remek két sorában, tán a legmagyarabb hetesekben:

 

Főbelövőm magamat Hajdúhadház közepén!

 

Annak pedig, aki csinált valami megjegyzésre méltót az életben, elöregedvén így kell beszélnie:

Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be; ne kapassatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartón, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk.