Csak az igazat

Régi dolog, hogy az igazságnak nem a fölfedezése a nehéz, hanem a kimondása; a fölfedése tehát. Hogy mi jár a valóság – a természettudományi igazság – kimondásáért: máglyákra és kínzókamrákba küldött tudósok példázzák. Hogy milyen veszedelem csak tudni is az igazságot – szólt erről is bőven az irodalom, a gúny hangján is.

De magyarul tán soha olyan alaposan, vagyis a szatíra olyan csontig maró erejével, mint Nagy Lajos a harmincas évek sötét ege alatt fölsziporkáztatott remekében, az Egyiptomi íródeák-ban.

Az itt következő írásmű első részében ezt a novellát dolgoztam át színpadra, majd használtam bevezetőjéül néhány olyan jelenetnek, mely nemcsak az igazság ilyen boldogtalan tudóját ábrázolná: hanem azokat, akik a tudatlanság gőgjével, a vakhit kegyetlenségével zárkóznak el végül magától az élettől éppoly boldogtalanul. Behatolni nemcsak a Kínzott, hanem a Kínzó – az örök inkvizítor – lelkébe: ez a félelmes cél kísértett. Hogy miként válhat ember is szörnyeteggé, oly önhittség útján, amely már embertelen. Megérteni azt, ami megérthetetlen, mert megbocsáthatatlan. És azt, hogy az áldozat akkor is világgá kiálthatja az igazságot, ha „elárulja”. Ha szégyenérzetünknél fogva ráz meg bennünket.

A második rész éppily mélyebb tragédiát követ. Hogy mi folyik le elítéltben, ha azért fogadja el a büntetést, mert igazat ad mindenképpen annak a közösségnek, melyből nem akar kiszakadni; ha szolgálni akar saját maga föláldozásával is.

Korunk százával adott erre példát. Lesznek tán, akik a hősben modellt vélnek fölismerni. Tévednek. Ez nem kulcsdráma. A kulcs itt, sajnos, oly félelmetesen sok zárat próbálgathatna, világszerte annyi sorsot nyitogathatna, hogy – bárcsak egyedi eset volna! De a keményebb, a nehezebben kimondható és befogadható igazság az, hogy nem is személy, akire ráillene, hogy de te fabula narratur. Hanem egy lelki jelenség; örök ragály, mely a föld minden részén leküzdendő: tudatosítással.

Egymástól különálló két darab ez. Mégis összetartozó. Hogy kiegészítsék, egyensúlyozzák egymást, mint a mérleg két tányérja: ez is föladatuk lenne. De csak úgy, hogy ezt az „összerímelés”-t, összefüggést csak hazamenet, vagy később visszaemlékezve észlelné magában a néző; vagyis hogy ő maga teremtené meg, a saját hozzáadásával.

Mindkét rész alapgondolata régóta mélyen foglalkoztatott. A pécsi színház buzdító együttese és főleg Czimer József ösztönző barátsága nélkül tán sosem írtam volna meg.

Nagy Lajos emlékének

 

Egyiptomi kolostor pincebörtöne. Középen oszlop, a mennyezetet tartja. Hátul, szűkebb benyílóban, nem látható ajtó.

Vasajtó csikorgása kövön. Nem látható őrök bepöndörítik az írnokot, majd behúzzák, bedörrentik a csikorgó ajtót.

Az írnok külsején hosszabb – tán több napi – vallatás nyoma. Botladozik, szinte tapogatózva éri el az oszlopot, hozzáveti hátát, verejtéket (tán vért) töröl csupasz tenyérrel, kézháttal.

Körülnéz, bólint. Lecsúszik az oszlop aljára.

Pihenőül lassanként abba az ülő testtartásba helyezkedik, ahogy a nevezetes szobor a Louvre-ban az Egyiptomi Írnokot ábrázolja. Szétvetett térdeire még az írótáblát is odaképzeli, megérinti a nyakában függő írónádat. De ráébred a teljes valóságra; bólint, majd fülel.

 

Egy, kettő, három, négy, öt – Fülel. – nyolc, kilenc… csöpp, csöpp, csöpp… Megindították a víziórát! Idehozták. Ideállították – számoljam, csak számolhassam! Tizenhét, tizennyolc… húsz…

 

Az óra hol halkabban, hol hangosabban működik.

 

Egy percben hatvan csöpp. Egy órában háromezer-hatszáz. Háromezer-hatszáz másodpercem van még hátra az életemből… azaz már csak háromezer-ötszázhetv… hatv… ötv… Mit akartok még ezzel is?! Hogy számolhassam: csöpp, csöpp, csöpp… Meddig: csöpp? Ez is már: kínzógép? Kínzógépnek állították már ide ezt is? Ezt a szörnyű  klepszidrát,  ezt a szörnyeteg mikénei találmányt! Gyötrelmesebb a nyújtópadnál, a csavaros gégeszorítónál, ahogy csak tépi-tépi belőlem egyenletesen, kiszabott, könyörtelen időközökben… Fülel.

 

Az óra most ráadásul hol lassabban, hol nagyon is gyorsan ver.

 

Végem. Megbuktam. Kezükben vagyok. Csöpp, csöpp, csöpp. Belőlem: a testemből, ebből a nyomorult börtönömből hullanak azok az átkozott percek. Egy óra múlva hirdetik ki az ítéletet. Az én halálos ítéletemet is, bizonyos. A kínhalálos ítéletet. Talán már ott kinn vár a többi kínzógép is. Mit szab ki rám az a baziliszkuszszemű főbíró?… főpap! Élve eltemettetés, az a büntetése a hamis eszmék terjesztőinek. De hát mit terjesztettem én? Hol ejtettem csak egy vétkes igét is? Hol? Kinek? Mikor? És mi van még az élve eltemetés előtt is!? Micsoda kínsorozat! A nagy Szi-Mán-Thi nyelvét kiéheztetett darazsakkal csípette a „dicső” Ramzesz, a tökfejűek által most már szintén istenné nyilvánított – Körülnéz, mélyet bókol. – „legdicsőbbé” magasztosított Ramzeszünk – Mélyen meghajol. Hogy ezt elfeledhettem, ezt a veszélyt. De hiszen egy pillanatra nem feledtem, hogy egy pici szóért mi érhet, milyen büntetés! Nem értem, nem értem, nem értem, nem értem. Másra se gondoltam. Egy egész életen át! Hogy tartsam a szám. Tartottam, tartottam, még akkor is, ha beszéltem. Bújtam még a szavak mögé is. Kisebb helyre húzva ezt a semmi kis életemet, mint a legkisebb ökörszem szárnya hónaljában a legkisebb madártetű legkisebb tojása. Ne vegyétek el! El fogják venni! El fogják venni! Elpattintanak, mint a tetvet. Még ha csak úgy végeznének velem! Egy óra múlva – Fülel. – ötvenöt perc múlva kezdődik csak a förtelem, míg ki nem megy belőlem a lélek. Milyen prédaéhesen villogott a főbíró szeme most az utolsó vallatásnál is. A többi is mestere a test megtörésének, de a főnökük, ahogy a horgas szemével az emeletes papi süvege alatt a lelkemért is nyúlkált… Pedig hogy siklottam, szökdeltem, most aztán igazán, akár a szöcske, a bolha, mint fény elől a poloska. Ha eddig elhárítottam is, most a tekintete tüzes dárdája helyett igazi rézdárdát pörköltet belém. Fölüvölt. Iszonyú! Pedig még az éjjel is milyen kellemes álmaim voltak! Azt álmodtam, hogy zebra voltam; frissen, fiatalon száguldtam az oroszlán elől; igaz, utolért, rám ugrott, berogyasztotta a gerincem, de egy pillanat alatt, észre se vettem, s már meghaltam. De még az előző éjszakai álmom is, amikor cikázó fecskeként sas karmai közt csipogtam ki a lelkem, alig több fájdalom után, mint egy foghúzás. De ami most vár rám, egy óra múlva, ötvenkét perc múlva! Fülel. A többi huszonegy? A vádlott-társaim? Hallgatnak. Nyugton vannak; beletörődtek? Vagy már kivégezték őket? Kínzás nélkül? Egyszerű vízbe fojtással? Eltikkadt, pihegő szájjal keresi a kancsót. Megleli, az előtérbe hozza, mellére öleli. Gyere, kóstoló! Kacag. Légy édes, ami majd oly keserű leszel, halál! Inna, de a korsó üres. Ez is már a kínzás tartozéka. Vagyis már meghozták a döntést! Így tudatják: ez a gyötrődés előadagja! Kóstolója! Egy csöpp ízelítő abból, amit majd belém töltenek, hogy aztán halálig üvöltsek a fájdalomtól én is! Mint szegény, jó barátom, a boldogtalan Then-Át-Ré. De hisz ő még jól járt. Az első kínzógépen örökre kinyúlt – Megriadva, hátha hallgatják. –, átszökkent lelke Ozirisz ölébe! Járj közbe értünk odaát! Azért persze a te összetört tagjaid fölött is kimondták a halálos ítéletet – Hangosabban. –, az igazságos ítéletet, és holtodban is az élőknek kijáró, gondosan lassított tűzön égettek el. Rettenetesen végezted, de tán szerencsésen mégis – a mi számunkra is! Tegnap azt suttogták itt a folyosón, hogy bennünket eddig csak azért nem állítottak fejzsugorítóba, se béltekerőbe, mert hátha mi sem bírjuk ki. Fölkapja a korsót. Talán csak elfelejtették. És a másik, a teli korsó ott van az ajtó előtt. A múltkor is két korsó volt. Volt, volt. De most nincs; kár a kísértésbe futtatni magam. Mégis az ajtóhoz megy. Dörömböl.

 

Az ajtón csapódik valami keresztvas, csikordulás is hallik.

 

Vizet! Ozirisz, Anubisz, Ftáh irgalmára, csak egy csöpp vizet! Ha csak egy kanállal iszapot a Nílus áradásból. Akár trágyalevet!

 

Csikorgás, vasrúd csapódása. Az írnok visszavánszorog, leül az oszlop alá.

 

Nyugalom, nyugalom. És belátás. Hogy adhatnának bármi italt vagy ételt! Jogos elővigyázatosságból nem adnak. Főbenjáró pör vádlottainak! Egy csöppet se – én ne tudnám? Hisz ott ültem, épp én írtam a vallatási jegyzőkönyvet, amikor Hotpu-ptainak a rögtön ölő mérget áldozati tejben akarták becsempészni a bűntársai, hogy megmeneküljön a kínzástól, s így semmiképp el ne árulhassa őket. De fölsültek, és csak azt érték el, hogy a jajongásba nevetés is vegyült. Kacaj, göcögés, röhögés. Hogy mulattak a főbírák, hogy bizony kifogtak a rajtuk kifogni próbálókon! Dőltek egymásnak a röhej csuklásaitól a magas süveggel a fejükön. A disznók. Disznók! „Disznók!” Ki mer olyat mondani rájuk, hogy… Ennyire vagyok, hogy nem tudom, mikor gondolkodom és mikor beszélek. Vigyázat, hogy csak gondolkodjam, de szót se ejtsek. De gondolkodni kell, mert mi is forgott az imént a fejemben? Igen, hogy hogyan nevették túl annak a boldogtalannak az üvöltését is. Ah, reménysugár! Hirtelen föláll. Reménysugár! Gúnyosan. Hozzád esdeklek Unofri, találékonyság ura! Világosíts tovább! Hisz nevetett a bírák közül egy – nem –, kettő, tán három az én vallatásom közben is! És mosoly is volt! És végül, végeredményül, még a mindvégig fagyosképűek is nyelegették – Körülnéz. –, bevették rendre, amit eléjük tártam, őszintén, a szívem legeslegmélyéből. Utoljára még a főbíró is, szemében azzal a hideg, tűhegyesre élezett, már húron rezgő nyilakkal, szája körül azzal a már-már baljós türelemmel, szinte jóakaratú szívjósággal, amellyel egyik ember kiszívná a másik vérét. Föl-alá jár. Mint az a pók is, akit órákig figyeltem egyszer. Két magas fűszál közt fonala közepén hintázott. Jó kövér pók volt, de nem a tohonyák fajtájából. Úgy lengette magát, olyan ívben, jobbra-balra, ahogy a kötéltáncosok sem. Alatta kigúvadt szemmel egy izmos, erős gyík. Mozdulatlanul, de éppoly kitartóan. Hatalmas termete, ereje volt a hátránya. Nem kúszhatott föl egyik fűszálra sem. Csak figyelt, bűvölt – hasztalan. Amíg én el nem űztem. Térdre esik. Karvalyfejű isten: Horusz, te adj tanácsot, és te, Harmakhisz, oroszlánysörényű… Föláll. Nagy ég! Megbolondultam! Csak nem hiszem még magam is ezeket a bárgyú szajkóznivalókat?! Csak nem üt ki a babonakór rajtam?! Rajtam?! Józanság! Csak tiszta ésszel süthetek ki valamit. Alólam senki el nem űzi azt a gyíkot. Okosat kitalálni? De hisz okos voltam, okos, hányszor meggratuláltam magam, hogy milyen okos, eszes, elővigyázatos, amióta ráébredtem, hogy ostobák közt az egyetlen okosság a még nagyobb ostobaság. Az eltökélt hazugsággal szemben csak a még eltökéltebb hazugság a páncél és a fegyver. A legmélyebb aljasság ellen a még annál is mélyebb aljasság. Attól fogva, hogy elkövettem azt a végzetes ostobaságot azokkal a könyvekkel. Hogy akkor nem volt elég eszem. Az első lap után el kellett volna égetnem az egész halmazt, és még a hamujukra is rárogyasztani azt a sziklabarlangot, ahonnan a kamasz kíváncsiság kikapartatta velem őket. Nem pedig évekig odalopakodni, és nyelni belőlük a mérget, hogy okos, „okos” lehetek. Pedig beleborzadtam már az első tekercs kisilabizálásába is. Föllelkesül. A szentségtörő bizonygatásába, hogy – Fölemeli a korsót, leejti egy darabon, elkapja. – a szabadon elejtett tárgy – Súgva. – nem azért esik más-más gyorsasággal a föld felé, mert egy égi és egy földi isten küzdelmét példázza, hanem a tömeg-vonzási ereje miatt, a nehézségi törvény szerint, vagyis hogy a megtett út az eltelt idő négyzetével arányos… Átkozott perc, hogy nem bírtam legyőzni a kamasz kíváncsiságomat, noha rögtön belém nyilallt: nincs végzetesebb csapda, mint a tudás gödreibe ereszkedni…, mint… mint… hogy a villám se csak úgy az égből, hanem… meg hogy a testemben a vér nem úgy áll, mint a kutyatejben a lé, nem is úgy mozog, mint a délceg pálmafában, ahogy a költő Hfen-Nha-Eth megénekelte (amiért tigrisvacsora lett is az ő testéből), hanem a szív hajtja, és… Igen, berúgtam, mikor megértettem, hogy még ebben az én körmömben, a legpicibb darab is tovább bontható, de még az atomok is széthasíthatók, és gyorsító erejükkel gépjárat van az Andromédákra, mert hisz a billiós fényév is csak időkérdés, az idő pedig már… Igen, vak voltam, belevakultam, belekergültem a lehetőségekbe, birkaként. Szó szerint elvesztettem a fejemet, én! Én, akinek apja alligátoridomító volt a fáraói vadaskertben, és tudta, miért helyezett el engem a papi rend legalacsonyabb osztályába, az íródeákok közt is csak jegyzőkönyvi írnoknak – minél távolabb mindentől, aminek agyara van! Hogy nem kapartam ki a szememet, mert ez, ez nem tudott elszakadni azoktól az átkozott irkafirkáktól! Mi hasznom lett megtudnom, hogy volt valamikor egy másik civilizáció is!? Elembontással, atommaghasítással, a hátbőrhasítások után. Emberi hangok, látványok, de még kézfogások, testi érintkezések távolsági közvetítésével. Repülés túl a Marson, az Andromédákon! Nos, volt! Fog-, szív-, veseátültetéssel. Nagy eset! Agynak, fülnek, a test minden tagjának művi kicserélésével. Mert hát a civilizáció, a fejlődés, a progresszió! És ha százszor fejlettebb volt is, mint ez a mienk? Ez az én kíváncsi szemem és agyam! Etettem volna homokkal inkább a tudáséhséget. Volt, nahát volt a mostaninál magasabb, emberibb civilizáció, semmi sem bizonyítja jobban, minthogy elpusztult, lezuhant abból a dicső magasból. S ez ránt le, pusztít most el engem is. Hogy nem vesztem bele rögtön – nem kellett volna egész életemet alakoskodással töltenem, hiába! Hogy az ostobaság százfejű hidrája elől ezerszemű ostobaságra neveljem magam. Ha élni akarok. Akár tetűként.

Vagy még mindig segítene az alakoskodás? Nem. Belefáradtam. Elég volt. Tessék, megadom magam. Végezzetek velem. Végezzetek ki. Gyorsan! Elnyúlik a földön. Némi idő után göcögni kezd, majd mind határozottabban röhintget. Azért én is nevettem. Kifelé képet vágtam, de belül: hehehe. Amíg csak torkomon nem akadt a nevetés. Hahaha – röhögtem volna szegény Amh-Tu, a te eretnekségi tárgyalásodon is, ha hirtelen nem a jaj meg a jaj buggyant volna a számra. Bocsásd meg holtodban is, hogy egy percre föl nem emeltem a tárgyalásodon a fejemet az írótábláról. Persze hogy éreztem, hogy legalább tőlem, az írnoktól vártál egy kis megértést, egy csipetnyi logikát, egy hajszál következtetést. Tudtam én, nálad is jobban, hogy összefüggés van a tisztátalanság és a mi szörnyű szembetegségünk között, hisz én a nevét is tudom, a trachoma között, de mit tehettem volna? Mikor a kínzóbizottság feje, már tüzes fogóval a kezében, tajtékozva az istengyalázás miatt rád üvöltötte, hogy kinek miféle tisztaságára gondoltál, szerettem volna odasúgni: „Naponta ima a szent krokodilokhoz, ezt értettem tisztaságon, helyesebben a lélek tisztaságán.” De nem súgtam, nem mertem; mit csinálok, ha velem is összekapsz ott a bírák előtt, ahogy már az eretnekek szokták? „Tisztaságon azt értettem – folytattad a szentségtörést –, mindennap mosdani, a szemhez nem nyúlni, különösen piszkos kézzel nem, és külön törülköző ruhát csinálni.” Láthattad, a bírák szeme-szája kitárult, volt, ki fogát csattogtatta, készen, hogy fejed leharapja. Csak a főbíró őrizte meg higgadt ölhetnékjét. „Mosdani, vízzel? Megzavarni, megsérteni Rá Napistent, hogy ne sújtsa szembetegséggel, akik odanéznek, ahova nem szabad? Vagyis a szembetegség nem égi büntetés, hanem valami földi következmény?!” Súgtam volna megint, de: „Igen, a betegség nem Rá büntetése!” – kiáltottad az öngyilkosok dühével. Nem hasztalan. Hogy bőgtek, tajtékoztak a bírák, de a hallgatóság is, úgy, hogy – mert a hallgatás tüntetés lett volna – magam is hadartam, halandzsát, azt, ami óegyiptomiul azt jelenti: kiszela méra bávatag.

De még ez sem volt elég elővigyázat: Ez sem elég, ez a régi lecke. S mind, ami még rákövetkezett. De hát mit is kellett volna még tennem? Kerültem az emberek társaságát, az okosokét persze meg kiváltképp. Egy elvétett szavamnak a szikrájával magamra robbantottam volna a butaság puskaporos hordóit. Letettem a nősülésről, de még arról is, hogy bárkit csak egy alkalomra az ágyamba fogadjak. Igen, nehogy álmomban kibeszéljek valamit. Szerelmi suttogásban, amikor vallani, vallani, az a boldogság. A barmok boldogsága, a mekegő kecskebaké. Hova verjem a fejemet, hogy mégis, mégis verembe estem?! Pedig megvolt rögtön a gyanú bennem, amikor most ezzel a nagy bajt hozó másik elátkozottal összevetett a véletlen. Aki miatt csak itt ma huszonegyen fogjuk úgy végezni, mint… Hogyan is kell végeznünk! Hányat csöppent még ez az óra?

Hogy én is, én is rajtavesztettem. Pusztán csak azért, mert ott sem köptem ki azonnal, mint gyanús gombát, a kíváncsiságomat. Mi dolgom lehetett nekem egy főpappal, még ha olyan tudós hírű is? Ösztönszerűleg messze kitértem előle azon a mezei ösvényen, de hát magasan fölöttem álló pap volt, s így megadtam az illő üdvözlést – Magasra emelt kézzel földig hajol. –, s már mentem is. De utánam kiáltott. – Megállj csak.

– Parancsoljon.

– Hallgass csak ide.

– Tessék.

Milyen izgatott lett azonnal, hogy beszélhet valakivel. Mert óriási dolgot fedezett föl. Épp most jutott a végére töprengéseinek. A világ szerkezetéről. Nem fért a bőrébe a boldogságtól. Olyan kincset lelt! A tudóstársaival nem is meri közölni. Nem azért, mert kiragadnák kezéből ezt a gyönyörű gyémántot. Föl sem ismernék! Mert azok úgy tele vannak ásatag hiedelmekkel, s attól oly márványkemény a fejük, hogy csákány se nyitja. Pedig a fölfedezése egyszerű. Épp azért bízik, hogy azt jobban megértik még az ilyen hozzám hasonló elmék, az egyszerűek, akár az együgyűek! Mint a híres „szakképzettek”. Hogy miért is nem tetettem rögtön agyalágyultnak magam? Egy pillanatra még meg is örültem, hogy valaki emberszámba vesz! Egy tudós főpap. Mert mit is mondott?

– Egész este figyeltem ma is a holdat. Most már bizonyos, a hold gömbölyű.

Elhűltem. Igen. Szemem-szám elállt, de szememben, sajnos, szinte szikrát vetett az öröm. Végre valaki!

– Gömbölyű? A hold? Honnan veszed?

– Gömbölyű! Amint nézem, hát már szemmel is látom, hogy gömbölyű.

– Értem, szóltam el magam. Majdnem ahelyett, hogy „nekem mondod”?

– Na látod, mégiscsak értelmes vagy te.

De rögtön megrémültem. Az igazság tud villámcsapásszerű lenni.

– Pardon, pardon, igenis, nem értem, szentséges uram.

Hogy nem rohantam el! Hogy nem fojtottam bele a szót! Nem fojtottam bele, sőt rettegve is vártam, mit mond még.

– A hold gömbölyű. És fényét a naptól kapja.

Az örömtől gyökeret vert a lábam, a boldogító gondolattól: nem vagyok egyedül! Van még észlény a kerek – gömbölyű – világon! Hogy valakivel szót cserélhetek az elme józan szabályai szerint már rögtön arról akár, hogyan jött rá erre a valóságra csak úgy, eszközök híján. Kivert a verejték attól, igen, attól, hogy mit kellett hallanom, de már képtelen voltam nem hallani. Itt kellett volna ellöknöm magamtól, és nemcsak kezemmel integetni, hogy ne, ne!

– A hold gömbölyű, és fényét a naptól kapja. A nap is gömbölyű, óriási, izzó tömeg.

Mintha én nem tudtam volna! És mégis, lám, a könnyeim is kijöttek.

– És nem a nap kereng a föld körül, hanem a föld kereng a nap körül, mert az áll. Csak a földhöz képest áll, ahogy még Galilei is hitte – igen, már számom volt, hogy kiigazítsam. Hogy továbbsegítsem a helyes úton. A pokolba vezető úton! Rohant ő amúgy is azon – a vesztébe.

– És bizony, hogy a föld is forog. És így – akárcsak a hold – a föld is gömbölyű, nem pedig…

Mentségemül tán azt hozhatom föl, hogy képtelen voltam megakadályozni; kézzel fogta a köpenyemet, úgy részletezte, hogy egy tengeri útján ébredt erre a gondolatra. A távoli vitorlásnak eleinte csak a felső részét látta, de ahogy közeledtek egymáshoz…

– Nem, nem, nem! – de már hasztalan ordítottam, kitépve magamat a karjaiból. Holott nem elfutnom kellett volna, nem magára hagynom, hogy fecsegje tovább a hiedelmét más együgyűeknek is. Még aznap este letartóztatták. És rajtam kívül rögtön valóban húsz embert? Ha tudtak is valamit, nem tőlem tudták! Mert hisz én rohantam, rohantam az iszonyú teherrel, míg csak földre nem rogytam… Lerogy a földre.

 

Csönd. Jár a vízióra. Kint kulcszörej, a csapóvasat leveszik. Az írnok fölül. Csikorog, kinyílik a nem látható ajtó. Az írnok fölugrik, futva eltűnik a kiszögellésben. Az ajtó csikorogva bezárul, a vasrúd lecsapódik. Az írnok visszavánszorog. A vízióra jár.

 

Csöpp, csöpp, csöpp. Mennyi van még hátra, hogy máris ellenőriznek, ép vagyok-e még az ítélet meghallgatására, nem tettem-e kárt magamban? Megveregetted még a vállamat is, bitang pribék! Kiált. Mit tudsz már? Felelj! Hallgatódzik. Fütyörészgetsz? Mert mindjárt letelik az időd – az időm! –, és mehetsz haza, a jó szagú feleségedhez, a tejszagú gyerekeidhez, a jó fűszerektől illatos konyhátokba, már előre készítve fogadat a jó ropogtatnivalókra, torkodat a jól behűtött mézsör kortyintgatására… Megáll, fölveszi a korsót, eldobja. Eredj csak, eredj boldogan, mint a barom, de a baromnál is butábban, mert annak eszébe se juthat, hogy van más körforgás is, mint hazulról ide, innen haza… Sötéteszű barmok!… És te, te itt, én ragyogó eszem?! Teveled én mire megyek? Hova innen? Akkor láttam nagyobb hasznodat, mikor estelente én is ilyen malomforgató baromként ballagtam haza, hónom alatt az írótáblával, fejemben meg csak olyan gondolatokkal, hogyan is süssem meg mára a bambuszbelet a pikkelytelen tengeri halhoz; meg hogy erjesztett gyömbért keverjek-e a sörbe? vagy… mennyit hagyjam még hűvösödni…? Megtörli a száját, kitör. Nem igaz, hogy nem voltak jók hozzám a főpapok, a főnökeim! Békém volt velük. Jövet-menet, ahogy szembetalálkozva megadtam nekik a tiszteletet – Bókol. –, még nekem is örömömre esett az a kis testmozgás, meg hogy a rabszolgák szemében mégiscsak voltam valaki: írástudó, papi rendbéli. Bármi baromi sötét volt agyukhoz méltóan a lelkük is társaimnak, de összetartoztunk. Bejöttek még a kolostori kis cellámba is. Becsalta őket a kellemes illat, s lám, megengedték, hogy főzzek külön is magamnak… Micsoda őzlapockát tudtam sütni, meg tárkányos gombával töltött folyami récét! Csak hallgatni is, ahogy a tűzhelyen serceg a serpenyő, lobog csöndesen a sarokban a mécs, és kint a hidegülő éj hűsíti a sört… Fölugrik. Nem! Ki kell találnom valamit! Nem vagyok barom! A vakok közt a félszemű is kalauz! A hülyék közt egy szemernyi ész is győz! Nevettek rajtam a nyomorultak! Utoljára is ők nevessenek? Éljek az utolsó szó jogával?… Abból is ők csináltak komédiát, azokkal a kötelező nyilatkozatokkal, hogy a vádlottal dicsértetik agyon a bíróságot az ítéletért. Gondolnak mindenre a főbitangok. De rajtam nem nevetnek utolsóul! A nagy nevetők! Igen, a „méltó végnyilatkozat” után másíthatnak az ítéleten, kegyet gyakorolhatnak: parázson pörkölés helyett mártogató vízhalál. Még azért is küzdeni kell. Azért, hogy csak egyszerű kenderkötelet kapjak! Egy pillanatnyi édes csigolyatörést! Csak azért, mert nem vigyáztam a nyelvemre! De hát hol is szólhattam el magam? Hol eshettem abba a végzetes hibába, aminek ezt a helyzetet köszönhetem? Ki kell nyomoznom az emlékezetemben, hogy kimászhassak belőle legalább a szokásos végső nyilatkozatban. Nevettek rajtam. Igen, kiröhögtek. Addig tehát nem csináltam hibát. Úgy nevettek rajtam, ahogy én akartam. Addig tehát kezemben voltak; mint színésznek a közönsége, akit „mulattat”. Csak a legvégén, ahol az ostor csattan, akkor is én mulassak, és ne ők! Hát hol is lehetett mégis a botlás? Vegyük csak pontról pontra, szedjük csak szemenként, mint zsákból a tavalyi diót: melyik csörren hibásan. Az első lépés részemről, hogy ösztönösen az ő oldalukra helyezkedtem, igen, az okos volt. Hogy helyén volt a fejem az ő fejükkel gondolkodni, azzal az agyalágyult tökfejükkel. Sőt rálicitálni az ő testületi agyalágyultságukra. Megjátszani a balek holdkórost, akinek nesze sincs arról, hogy vérpad – vágóhíd! – magaslatán sétál. De igazán sikerült-e? Bevették-e valóban a horgot? Amit az ő horgukra viszonzásul rögtön odavetettem. Mire is válaszul? Mit is kérdeztek?

– Beismered, hogy papi rendünk Nam-Mét-Ra nevű „tudósa” először veled közölt bizonyos új „fölfedezéseket”?

– Beismerem.

Nagy hazardéria volt, mert hiszen ezt addig minden vádlott-társam tagadta. Fölugrottak a meglepetéstől, de még inkább örömükben. A kéjes örömben, ahogy nyelték testületileg a horgot.

– Mondd el hát, miről beszélt.

– A holdról és a napról, és ha jól emlékszem, a földről is.

Most is kiver a verejték, ahogy erre rögtön rám is csaptak. Hogy, mi, mit? Azt hittem, máris a kínzókamrába löknek. Bevallom hát, hogy nekem kibeszélte? Bólintottam.

– Igen. Azt mondta, hogy ő rájött arra, hogy amikor a holdat nézi, akkor ő gömbölyű.

„Hehehe”, igen. Ment lejjebb a horog. Mind nevettek a komoly bírák! Csak a főpap nem enyhült egy mosolygásra sem. Már ekkor átvette a vallatást? Igen.

– Talán nem egészen így mondta – válaszolt; de milyen nyájas jóakarattal!

Olyan meleg érdeklődéssel, hogy megdermedtem.

– Pontosan így mondta.

Milyen mélyreható tekintettel vett szemügyre! Most is rajtam a nyál, amit kígyópillantásával rám kent.

– Nem úgy mondta, hogy ő fedezte föl, hogy a hold gömbölyű?

Igen, az is jó volt, ahogy visszanéztem rá. Egyenest a szeme közé irányítva a választ. – Azt nem fedezhette föl.

Megcélzott ő is, mint a mesteríjász a hiúz szembogarát. – Miért nem?

Dupla vagy semmi, ez villant a fejembe.

– Mert ami nincs, nem lehet fölfedezni.

Megborzong. Egyenest személyesen rám fordította a szót. Nyilván, hogy apróra megtudja, kivel-mivel van dolga.

– Hány éves vagy?

– Negyvenöt.

– Hol születtél?

– Apostagon.

Hehehe. Ez megakadt a torkán. De ezt is akartam. Beszéljünk már másról. Nem, nem eresztett a bitang.

– Olyan város nincs is.

– Kettő is van, kérem. Pest megye! Nagyapostag a Duna bal partján, Kisapostag meg a jobb parton. Tabáni-telek pusztán születtem. Kínai anyától. Ezért maradtam ilyen félküllős, mint félvér. Onnan mentett ide az izlandi pápa. – A főbíró nem akadt meg ilyen kicsinységen. Lenyelte ezt is, le a hasa fenekéig. Még ki is húzta magát. Nem akart az alantasai előtt szégyenben maradni a geográfiai értesülések terén. Visszatért ronda szívósan a tárgyra, azaz a kicsavarandó nyakamra.

– De ő, Nam-Met-Ra mégis azt állította, hogy ilyen fölfedezést tett. És megállapítást nyert az is, hogy te arra a kérdésére, érted-e ezt, azt felelted, hogy érted. Igaz ez?

Igen, akkor majdnem elbuktam, szinte valóságosan is összeesve. Itt tényről volt szó. Nam-Met-Ra-val akkor sima, gyepes téren álltunk, sehol még csak egy bokor sem. Miféle besúgó szervezetük lehetett, vagy – készülékük már nekik is, miféle hajdani találmány titkát ismerhették ők, hogy mégis tudták, mit mondtam?

Most se tagadhattam.

– Hogyne kérem. Persze hogy igaz. Ezt könnyű megérteni.

Halálugrás volt, szaltó mortále, de megcsináltam. Hogy fölmorajlott az egész terem!

– Akkor mondd meg nekünk, mit értettél és hogyan értetted, amit értettél. – Nem eresztett el. Most se fog elereszteni. Végezhetem a szaltókat olyan feszült idegzettel, mint repülése alatt az artista.

– Hát úgy értettem, ahogy ő mondta. Hogy ő gömbölyű, amikor a holdat nézi. Biztosan lekuporodik, gondoltam, és egész gömbölyűre zsugorodik.

„Hahaha!” Bár még jobban röhögtek volna rajtam. Javamra röhögtek! Melyikőjük is nevetett legharsányabban? Amelyiknek leesett belé a csúcsos süvege? Vagy amelyiknek a könnyei is kicsordultak – elmosták a szeme alá festett zöld csíkokat? Igen, ez mondta, a könnyeit törlő, hirtelen abbahagyva a nevetést.

– Hagyjuk, hisz ez tisztára hülye.

Sikerült hát! Igen, a légibukfenc. És mégse sikerült. Mert ez a süveges hiéna csak nem engedte el a gödölyét, engem.

– A napról mit mondott Nam-Met-Ra? – S nézett megint, ahogy a kígyó a nyulacskát.

– A napról, a napról, a napról. Hogy a nap világít. – Hagyott el egy percre a jó eszem. Talán ez volt a hiba. Talán itt.

– Azt tudjuk, de nem azt mondta. Illetve másképp mondta, ennél többet mondott.

Itt veszítettem el a csatát? Itt kell hát korrigálni? Meggémberedtem, ez volt a hiba; meg, valósággal, mint a boa konsztriktortól a nyúl.

– Hát mit mondott a hold fényéről?

– Ja, igaz! Tudom már. A napot is tudom. Azt mondta, hogy a hold éjszakára kölcsönkéri a fényt a naptól. Este kölcsönkéri, reggel aztán visszaadja.

„Hahahaha!” Erre volt csak szívbeli röhej, de olyan, hogy kis híja rám is átragadt. De itt volt mégis a csata bibije, hogy a főpapot, őt mégse tudtam nevetésre bírni, őt most sem. A főpap csendre intette a bírákat, s a termet kiüríttetéssel fenyegette meg. Neki még volt szava, lasszóvetésre. A nyomorultnak. Idedobta, ide, a torkomra. Alulról, a legaljasabb kérdését. Ezt is nyájas mosollyal. Mint aki többet is tud, mint mond. Túllőttem a célon? Vagyis ide kell visszamenni a kiigazítással? De hova is pontosan? Iszonyú, ha – Fülel az órára. – nem találom meg még idejében. Meg kell találnom, add ki már te nyomorult fejem! Mert mi lesz, ha megint olyant kérdez azzal a vérfagyasztó édességgel? Mert most vetette, igen, a legdermesztőbb csapdát.

– És arról mit beszélt neked, arról a tervéről, hogy meleg füsttel teli léggömbön fölszáll a földről a csillagokba?

Igen, mert erről valóban nem beszélt szegény, de én most letagadjam, vagy erre is süssek ki valami mentő bárgyúságot. Mert hátha valóban beszélt a többi vádlottnak? Kimeresztettem a szemem. Ő megrántotta a lasszót.

– És neked arról mit mondott, hogy meleg gőzzel még kocsit is lehet hajtani? Hogy a szén melegével egyszer még ő kereket is hajt, gépet?

Ilyet az a szegény töprengő senkinek se mondhatott. Hacsak nem kerültek a kezébe olyasféle tekercsek, amilyenekbe én akadtam. De hiszen akkor nem kellett volna töprengenie! És ha – iszonyú gondolat – maga ez a gyalázatos pribékpap, ez tud valamit azokról a tekercsekről? Az emberiségnek arról a hajdanvolt, eget ostromló, gyönyörű korszakáról?

Elájultam. Ekkor? Vagy már előbb? Itt véthettem a legnagyobbat, itt, amikor vizet öntöttek rám, vödörszámra vizet. És ő maga a főpap térdelt mellettem, amikor magamhoz tértem. Az ájulás alatt árultam volna el magam? Van, aki ilyenkor is beszél. Még tovább is csukva kellett volna tartanom a szemem. Tűrni, hogy az arcom simogassa, hajam törölgesse az a disznó, és susogja, csak susogja a fülembe a meleg leheletével.

– Jó, no, jó. Térjünk vissza szépen a földre. Arról viszont most már igazán végre igazat akarok hallani. Nem tagadhatod úgysem. A földről még sok mindent beszélt neked az a gaz eretnek Nam-Met-Ra.

De még akkor sem kellett volna kinyitnom a szemem. Hagynom kellett még azt is, ahogy a fejem simogatta.

– Nem tagadom. Sokat beszélt a földről.

– Többet mint a napról és a holdról?

– Többet. Vagyis hogy csakis a földről beszélt.

– Az imént azt mondtad, a holdról és a napról is beszélt.

Belém látott, bizonyos, hogy belém látott! De hát tehettem-e mást? Végig kellett játszanom.

– Nem, kérem, alázatos tisztelettel, csakis a földről beszélt, mert ott álltunk, tetszik tudni, azon a gyepes földön, a szabad réten. Vagyis a kiszikkadt tevelegelőn. – Hát ez megint merész volt, de még mindig nem vesztette el a türelmét. Úgy szorgoskodott érdekemben, mint a beteg körül az orvos. Még meg is paskolgatott, és milyen halkan ismételte:

– Nem értetted a kérdést, fiam. A földről, erről az egészről, amelyen élünk, arról mit mondott?

Fiúi szeretettel feleltem:

– Értem. Azt mondta, a föld a naptól kapja a világosságot.

– Ezt tudjuk. De mást is mondott. Mit mondott a föld alakjáról?

Melegen a szemébe néztem.

– Hogy egész szép alakja van.

– Szóval hogy olyan gömbölyű, ugye?

– Nem, hanem tányér alakú.

– Ezt mondta?

– Mondani nem mondta, de én mondom.

– Helyes. A föld valóban tányér alakú. És mozog?

Nyert! A kötél most már nem áttételesen, hanem közvetlenül az én személyes gégémen rándult.

– Hogy mozog-e? Erről még nem gondolkodtam.

– És mit gondolsz most?

– Hogy mozog-e? Hát ha Ámon, aki a földet a hasán tartja, mozog, akkor a föld is mozog.

Ez megint kitűnő volt, olyan kitűnő, hogy vissza kellett fojtanom az üvöltésemet, azt a diadalüvöltést, amire egyszer álmomban fakadtam, amikor brontoszaurusz voltam, és a tigris már bekapta a fejemet, de én mégis kirántottam. Akkorát rántottam rajta, hogy nyomban fölébredtem. A boldog valóságra. De vajon nem az lett a baj, hogy a főbíró ilyen megkönnyebbülést látott rajtam? De hát rajtam ott, a született és gyógyíthatatlan hülyén, olyan önhitten röhögtek a többiek, a szakképzett és így még gyógyíthatatlanabb hülyék, olyan lenézően legyintgettek, hogy már-már bizonyosra vehettem a fölmentésemet, amikor a végén fölálltak. Mosolyogni mertem, mosolyogni, én szerencsétlen! A főbíró tán épp ettől döntött úgy, hogy a tárgyalást csak – félbeszakítja. Hogy pihenjenek. Ők! Meg ő, a főbuzgólkodó! Nem én – ők, ő! De nem bírom, én nem bírom tovább! Csak egy percnyi nyugalmat! Hanyatt fekszik. Valóban pihenni akar, de – egyre feszültebben az óra járására figyel. Fölugrik, az ajtóhoz rohan.

– Vigyétek el innen ezt az ördögi masinát. Vizet, csak egy korty vizet! Csak egy emberi hangot! Jöjjön be már valaki!

Visszavánszorog az oszlop alá, a kezdeti testtartásba. Elaludna, el is bóbiskol. De fülel, hirtelen fölugrik. Az ajtóhoz rohan. Pihenni? Mintha a farkas pihenőt adna az őznek! Pihenés? De hisz ez volt a bukás számomra! Visszahátrál az ellenkező sarokba. Gondolhattam, mit készít! Igen, ő jött be. Ő, a szent főpap, ebbe a cellába. Ott állt, mereven, szikáran. A kegyessége meg a könyörtelensége mint a kétélű kés, mindkét felén tündöklőre köszörülve. A szemében is, a szavaiban is.

– Nyugtalan vagyok. Mert lelkiismeretes vagyok. Veled is az akarok lenni. Nyugodt szívű, nyugodt lelkű. „Vidd innen ezt a mocskos-szúrós tekintetedet, ne érints még azzal a nyájas-édes vigyoroddal se!” – ezt akartam kiáltani. Szerencsére csak itt bent harsogott bennem a kiáltozás. „Én nem leszek pók. Nem én az a rémült pók, ahogy a két fűszál között órákig ide-oda hintált a gyík fölmeredt nyaka fölött, a ki-kilökődő nyelve elől. Annak az oly szívósan vérszomjas kis dögnek még szeretetre is éhes förtelmes pillantása a tied!” Mintha csak megértett volna.

– Tanácsodat akarom kérni. Így hát voltaképp szívességkérni vagyok itt.

– Parancsolj velem.

– Meghálálnám. Kegyembe fogadnálak.

„Kegyelem!” Végre! Erre a szóra vártunk mindannyian napok óta. Elöntött a boldogság. És közben a reszketés. Mert mégse kegyelmet mondott? Már emlékezni se tudok! Mit? Hogy kinyitja ezt a börtönajtót?! Azt mondta? Azért kíván hálát? Nem, nem. Hanem csak azért, ha:

– Ha te is kinyitnád irántam a szíved.

Erre feleltem én neki azt, hogy… Mit is feleltem? Hogy kinyitom, atyám, bár a számon az volt, hogy taposs el, döfj le.

– Kinyitom, atyám.

– Úgy lesz neked is jobb. Nem hagy el a kétely, hogy többet tudsz a világ szerkezetéről, mint amit vállalsz. Sejtek én is egyet-mást például a földről is, de csak homályosan, tétován sejtek. Azt leküzdhetetlenül sejtem, hogy neked tisztább képed van a földről.

– Esküszöm a karvalyfejű Hórusra, hogy a föld nem gömbölyű.

Igen, itt helyén volt a tagadás. Ez nekem is erőt adott.

– A többieket falhoz állíthattad. Van benned ész. Rögtön megláttam. Beléd láttam. S még mélyebbre kell látnom. Ne légy velem kétszínű.

Kétszínű?! Jó szót mondott. Ezerszínűnek kell lennem, oly frissen, ahogy a kaméleon sem.

– Ozirisz tündöklő tükre! Ne fáradj. Bennem csak sötétséget láthatsz. Mindenkinél, a buta kőnél butább vagyok. Kínpadon se mondhatok mást, mint hogy a föld…

– Mit nekem, hogy gömb-e, vagy tányér. Honnan jött, mi tartja, mi végre? Ez nyugtalanít.

– Amon, a hétszer szent hozta, és tartja a hasán!

– Ne élj vissza jóakaratommal meg a türelmemmel. Sarokba szoríthatlak!

Mit sejthet ez?

– Szavadon foghatlak, rajtakaphatlak!

Mit tudhat ez, honnan? Eljutott hozzá is valami tudás? Azokból a tekercsekből. Mert – hogyan is folytatta? Egyszerre megint, édesen:

– Hasonlítunk mi egymáshoz! Édes testvér a sejtelem és a tudás. Már mikor először megláttalak, kapcsot éreztem közöttünk.

Aztán még nyálkásabban:

– Te nem éreztél ilyesmit? Én idegen voltam a szívednek? Mondd, idegen?

– Nem voltál idegen.

– Egyedül vagyok a világon.

Nyögött szinte a szenvedéstől a nyomorult. De nem, nem adhattam meg magam annak sem, hogy szenved; hogy tán valóban testvérem a nyomorúságban.

– Didergek, egyedül vagyok ezen a lapos vagy gömbölyű világon. És csak te segíthetsz rajtam, te!

– Én?

– Sosem éreztem úgy, hogy van szabadulás, mint mikor összeakadt a tekintetünk. Veled együtt ki tudnék szállni a végtelenbe, ezt éreztem. Fölmenni az egekbe, a mennyekbe! Hogyan, hol? Mi annak a kapuja?

Hehehe! Tehát így akart megfogni. Szerencsére most ő ment túl a határon. Most ő vetett hálót. De nem számolt a hallal!

– Mi annak a kapuja? A Nílus. A Nílus az egekből ered, hozza termékenyítő áldásul évről évre Hápi isten bőséges ürülékét, vegyítvén Tafnut istennő vizeletével, amelyből az illat származik.

– Hagyd ezt a gyerekeknek! Szóbeszéd járja, gyermekem, hogy a szemvakító szent zuhatagot, mely az egekből Hápi és Tefnut kettős áldását ontja, ott, Asszuánon is túl, bizonyos rabszolgakereskedők megkerülték, és azt tapasztalták, hogy azon túl is volt a folyó, fák és mezők közt, emberekkel és nyájakkal a partján.

Tehát apránként akarod kiszedni a titkot, mi? Előbb a kisujjamat, aztán a kezet, a kart. De az én fejemen kicsorbul az agyad is!

– És hol forgatják most a nyelvüket azok a kereskedők, atyám, hogy az én fülem is hallja lázálmaikat? Bruhaha és ujjajajaja, mert szinte láttam is, hogyan forogtak azok a nyelvek, ha valóban ezt mondták, a szentély oroszlánainak agyarai közt.

– De mi legyen már erről is a véleményünk nekünk, kettőnknek, akik egy anyaölben ülünk?

– Hol, hogyan?

– Egy anya páros emlőjéből szívjuk, te a tudás, én a sejtelem tejét.

Belelátott, ha nem is a titkaimba – a kártyáimba?! Igen, most húzta csak meg a torkomon a hurkot.

– Mit tegyünk, mi, akik továbblátunk az orrunknál? – Igen, azt kellett volna tennem, amit ösztönöm súgott, hogy vessem térdre magam, nem előtte, hanem itt, oldalt, hogy ott zsolozsmázzam el a rituális nyögésekkel és üvöltésekkel – vagy valóságosan is leborultam? Leborul az oszlop bal oldalára. Ó, mindnyájunknak egy személyben szülőanyja és nemző atyja, isteni Hápi, te minden kertek öntözője, halak ura, búza termője, igavonó barmok hizlalója és izmosítója, aki két oldaladon hű társisteneiddel, a kenyérgyúró Szibbal, a gabonaőrlő Naprival, te, aki áradásaiddal és apadásaiddal forgatod a naptárt, te végy karjaidba, neked adom meg áldozatul magam! Hanyatt veti magát; észrevétlenül az oszlop mögé kúszik. Némi idő múlva az oszlop jobb oldaláról lép elő. A „főpapi” hang ettől fogva sziszegően kegyetlen és fuvolázóan esdeklő.

– Kértelek, légy őszinte hozzám. Én is az leszek. És a szeretet örökre összefűz.

 

Letérdel, majd lefekszik a bal oldali helyre. Onnan is emelkedik föl, de most már az írnok hangjával.

 

– Lehetségesnek tartom, hogy az asszuáni zuhatag után is a földön folyik a folyó.

– Emberek közt? Hápi tündöklő teste?

– Ezt nem sejtetted?

– Meg is álmodtam. Köszönöm. S azután?

– A következő vízesés valóban az égből esik, atyám.

– Tem-Szoul-nál? Amit meg az etiópi katonák kerültek meg pigmeusi törzsbeliek nyomán?

– Mit kérded, ha magad is tudod?

– Nem tudom. Továbbmenekült azokból is jó néhány, föl a folyó mentén. Beszélj.

Most is forog velem a világ. És ha mégis megkockáztatnám, hogy hiszek neki? Hátha nem árult volna el mégsem? És így én árulom el őt? Most is így, kettesben is? Őt, a jobbra törőt, a társamat? A testvéremet, hogy én se legyek egyedül. Már hörögtem:

– Ne csavard a csuklóm! Menj le a mellemről. Tán van zuhatag még azon is túl! Hápi hátrább tette talán a lejövetele helyét. És most ott van a szent lépcső.

– Ne hazudj.

– Nyugodj meg. Összenyomsz.

– Hullákat is hozott az a vízesés. Tetovált férfihullákat, koromfeketéket!

– Mit tudom én.

– Lehetséges, hogy az eget szerecsenek lakják?

– Nem jártam ott.

Már magam se tudom, miket feleltem.

– Hápi, a fehér arcú Hápi is hát fekete? És Ozirisz és Ízisz és Nepri s mind az églakók? Te mit gondolsz felőlük?

– Én nem láttam őket. Én nem jártam ott.

Csak ezt hajtogattam. De ő sem hagyta a magáét:

– Legalább odáig el kell mennünk. Együtt. Egymást segítve.

– Ne dőlj rám. Vidd innen a szádat.

– Ne titkolóddz. Összefogunk, mint a testvérek. A testvéreknél is nagyobb szeretetben. A házastársaknál nagyobb bizalomban. Ne rejts, ne zárj el semmit előlem.

– Eressz. Csupa víz vagy.

– Semmidet, ha mondom. Ott jártál! Legyen enyém, ami a tied. Elmegyünk innen! Elengedlek!

– Elmehetek?

– Elengedem a nyilatkozatodat. És elmehetsz. És velem jössz el. Csak legyünk teljesen egyek.

– Ne verj!

– Ott jártál! Mindent tudsz. S nekem semmim sincs.

– Csak hatalmad!

– Hatalmam sincs, ha rajtad nincs. Segíts nekem. Benned van az én megváltásom. Minden titkot tudnom kell. Szabadíts ki. Veremben vagyok, csapdában.

– Ne fojts meg. Hogy mondhatom így, amit még mondhatok?

– De gyorsan!

– Az etiópiai után is van még vízesés. S azután még egy. De a Nílus mégis a felhőkből ered. Hogy ott fölmehetsz-e az égbe? Eredj, próbáld meg. Mit rázol? Megfojtasz! Micsoda? Hogy én vagyok a Nílus? Ez megőrült. Mintha együtt hemperegnének a földön. De már csak az írnok beszél.

– Hagyj! A véremet akarod inni? Semmit se tudok! Hogy én a mennybe vivő Nílus? A Nílus?! Vidd innen azt az alligátorszádat. Megveszett csúszómászó, mit akarsz?! Ember vagyok, én is csak ember! Semmi titkom! Én sem tudom a titkot. Dögölj meg, tigris. Engedj ki, kígyó, én fojtalak meg, emberevő gyík! Fölugrik, zihál, magához tér. Megdöglött. Megöltem? Vagy csak kimenekült? Mit tettem? Elvesztettem a fejem, az életem. Fejét veri. De nem. Ha már földön gurulna ez a fej, akkor is helyére kellene tennem a saját két kezemmel! Megállítani agyamban ezt a tébolydai zsinatot. Hogy ne összevissza gajdoljanak benne a gondolatok, hanem megszavazhassuk végre a tennivalót, a sok fölidézésből kiszűrjük a dolog nyitját, azaz most, hogy minden a forrpontra jutott, leszűrjem a bugyborékoló forrongásból azt az Ariadnè-fonalat… Teljesen megbolondultam. Hogyan is, miket is mondtam? Végleg külön jár a nyelvem az eszemtől. Félrebeszélek. Azaz nem én, hanem… Nem az agyam végzi ezt a kerge pörgést, hanem maga a világ. De akármilyen az örvény, ami forgat, meg kell vetnem a lábam. Szemem elé kell rögzítenem a hibát, vagyis hogy a kijavítását. Mert ha nem tudom, ha nem bírom… Nem bírom tovább! Mert ha gondolkodom is…, magam tekerem már magamra a lasszót, a hínárt, a kígyó ronda nyálát. Tiporjatok rám, röhögjetek rajtam. Oda az erőm. Pihenni, pihenni. Gyűjteni legalább annyi energiát, lelki jelenlétet, hogy azt a végső nyilatkozatot, ha mégis meg kell tennem, s igen, ha odavisznek megint a tanács elé, a szentséges főbíró elé, tudjam megfelelően hajlékonnyá görbíteni minden csontomat, s mikor ő majd felém int, hogy beszélj, találjam meg a kellő szavakat arra, hogy… Hogyan is? Próbáljuk hideg ésszel csak… Mélyen meghajol. Atyám, atyáim, ti… Kitör. Ti dögök, ti barmok! Lehettek elefántsúlyosak, oroszlánizmosak, tigrisagyarúak, kígyószemmel nem aláztok meg, ha lezuhanok is a gyíktorkotokba, én maradok fölül, visszapattan a földig lehajtott fa, nem töritek meg szívósságomat, nem, sírbogarak, ti, vérszopó menyétek, parázna viperák, röpülni fogok, föl közületek, igenis az égbe, én leszek az isten. Hallod, tökfejű, fölmegyek a huszadik zuhatagon is, nincs olyan vízesés, amelyen föl ne ússzak. Mert amit én őrzök, megkötözhetetlen, ami bennem él, bemocskolhatatlan, tovább tündököl, tisztábban, mint a te napfényarcú Amonod, mint maga a valóságos nap fölöttem! Köpök a kegyelmetekre. A bokámig se értek! A tevetrágyás talpamig se. Én vagyok a fény. Itt ragyog az ész. De még a hit is. A tudás ereje, de még a vallásé is, a hitvallásé. Világítótorony bár örök éjszakában. És büszke vagyok rá. És adok is, adok is magamra. A bűnbánó nyilatkozat helyett, tudod, mit dobok eléd? Ezt, ezt a nyomorult időtömlőt, a tulajdon hullámat, üresen! Magam végzek magammal. Fölveszi a korsót. Kiüvölt. Csak egy kortyot adj, és mérget! Mérget nekem is, hallod?! Csönd. Azt se mersz adni?! Áruló! Nem mered megajándékozni embertársadat halállal sem! Sakál, beírom ezt is, téged is beírlak a végrendeletembe. Kerüljetek csak egyszer a kezembe, majd megtapasztaljátok, hogyan kell húzni a torokra apránként a hurkot, meg orsóra tekerni a nyelvet, a belet, a hajat, a szemet, a szíveteket, bitangok! Hol a jegyzőtáblám? Sehol? A festékestégely? Nem találja. Az írónádam? Rajtam felejtették! Elég hegyes? Kifeni a kövön. Ha máshova nincs, ide a bőrömre írom, azt az egy mondatot, azt az egy szót… Festék pedig csurog innen is. Csuklóját tapogatja. Nem, itt a legpuhább, tőletek tanultuk. Nyakát tapogatja. Semmit sem írok! Egy jajt sem érdemeltek!

Magasra emeli a nádat, hogy torkába döfje, de megáll, megtántorodik, eldobja a nádat. Nem merem. Gyáva! Gyáva az ember: én is. Sír. És milyen rossz üzletember! Fülel a víziórára. Azért a harminc-egynéhány percért is odaadom az emberi méltóságomat. Az utolsó, piszkos, nyavalyás, csupa jaj percért is egy egész élet emberi tisztaságát! Lerogy, elterül, hasra fekszik. Aludni, nem lenni, meghalni addig is, míg élek! Visszafordul, fölül. Zuhanhat ember ennél alacsonyabbra? Ez a mélypont. És ha mégse volna késő meghallgatni őt, azt a szörnyeteget? Ha visszahívhatnám?! Azt az ördögöt? Hisz… ember csak ő is! Föláll. Tétovázik, zörgessen-e valóban. Fülel. Fölveszi a korsót. Ezt vágom oda.

 

Kint fölcsapódik a vasrúd. Csikordul az ajtó.

 

Az írnok feszülten fülel. Az óra csöpögő másodpercei hallatszanak, mind hangosabban, majd mind ritkábban. Csönd.

 

Megállt az óra! Itt a perc. Kicsöppent az utolsó csöpp! A végső percem. Járj még, csöpögj még! Kegyelmezz, iszonyú szerkezet. Legalább benned legyen még egy kis emberi érzelem, irántunk érző szív!

 

Csönd. A csöpögés helyett lépések. Az írnok rémülten a falhoz lapul. Észleli, hogy valaki bejött a cellába. Három botütés a kövezeten. Az írnok sikoltva a földre rogy. Aztán kutyaként szűkölve a benyílóba, az ajtóhoz kúszik. Ott már kiáltoz is, zavarosan, amiből csak az érthető:

 

Ne még! Ne így!

 

Csönd. Az ajtó csikorog, a vaspánt lecsapódik. Lépések el. Csönd. Az írnok visszatámolyog. Kezében papirusztekercs, reszkető ujjal tartja távol magától. Végre elolvassa annak külső felén az írást:

 

„Másold le, s írd alá.” Suttog. „Az ítéletet.” Olvassa. „És hozzá bocsánatesdő töredelmet.”

 

Nincs ereje kibontani. Fülelné az órakattogást.

 

Lejárt az idő. Megnézi ismét a tekercset.

„Másold le” – Magára mutat. –, másoló. Még most is. Ezt is. Ezt is? Épp ezt, ezt – épp te a saját halálod elvégzését –, a kivégzésed körülményeit? Nem! Hogy a saját pribékjeim között legyek?! Örök metódus! Megásatni a sírt magával azzal, akit beletemettek majd elevenen! Rád ismerek, rád, baziliszkuszszemű, rettenetes gyík! Megkaptad a pókot! Kiszívhatod a vérét, de – Eldobja a tekercset. – tudom, ki vagy, Szemedbe mondom, mi lakozik benned! Állatok voltunk valaha mindnyájan, mindig éhező, mindent befaló ragadozók, őzet, galambot de férget és tetvet is rögtön s fölösen is megölők. Ahogy a gyerek rátapos ahelyt ami csak mozog a lába előtt! Emberfaj szörnye, tigriscsökevény! De én kisiklok, akár a halálba, a körmeid közül. Nem másolom le. Darabokra tépem, úgy vágom a képetekbe vissza. Fölemeli a tekercset. Huszonegy halál! Más-más kínzással. Találékony elmék! Főztjéről a szakácsod nem nyújt olyan változatos étlapot, mint ahányféle vérivást ez a tekercs kínál; a legszenvedélyesebb szeretők között sincs annyi szeretési forma, mint amennyit az élet minél kínosabb kioltására kigondol. Nézzem legalább azt, mit szabtál ki rám. Kibontja a tekercset, remegő ujjal, de képtelen olvasni, mert keze egyre jobban reszket. Nem! De mégis! Meglapulj bennem, te nyüszítő eb, fogvacogó szolga! Megembereli magát. Szilárdan tartja a tekercset, megrázza. És ha mégis az élet kotyog benned, a kegyelmet hozod? S ez a másolás is, amit reám bíznak, hátha azt jelenti…? Egy sornyit maga elé teker az iratból, olvassa: A mindent látó Ozirisztól, s a mindent halló Neflisztoltól megvilágíttatván az Igazság és Tévedhetetlenség székében ülő legfőbb földi bíróság a mai napon az eretnekséggel, vallásgyalázással, hazaárulással, istenkáromlással, Egyiptom hitelének rontásával, szeméremsértéssel, rágalmazással, közbotrányokozással és kihágással vádolt Nam-Met-Ra huszonegy társának ügyében egyenként és személy szerint a következő ítéleteket hozta, úgy mint…

Az írnok szünetet tart, fölfelé tekint. Élő Isten. Egy igaz Isten. És ti mind valamennyien akár három, akár negyvenkét személyben. Nekilélegzik, s ahogy a kártyások a lapot lassan a szemük elé tolják, fordít a tekercsen, s kisilabizálja:

1. Ti-Hro-Thun: kínhalál, végén hogy cápa falja.

2. Thut-Hi-Mosz: kínhalál, végül fullasztás trágyafüsttel. Szegény.

3. Ah-Szo-Khi: Melyik is ez? Kínhalál. Orrba darazsakkal.

Arcát törli. Mi itt a sorrend? Ábécé? Súlyosság?

4. Nun-Rih-Pah: Az a testes, szép szakállú? Kínhalál. Skorpió végbélbe.

 

Aztán jobbadán csak mormogja:

 

5. …Ez megérdemelte. És én? Az én nevem?!

6. …Iszonyú! Azt a kedves kamaszt!

7. Ihn-Szu-Nou…

Hirtelen fölegyenesedik: De rám mi vár? …Körömtépés? Fogak kitörése?!

Tudjam meg minél előbb! Én hányadik leszek? Még izgatottabban forgatja tovább a tekercset. Thor-Tha-Kisz… „Szemápolás.” És az én nevem? Kihagytam?

Ptu-Hoh-Ptha… alligátorok.

Ez a kedvenc módszere, a fő látványossága. Mert most is… végignézed persze valamennyit, nyomorult! Még közel is hajolsz…

Mosz-Tha-Husz… De én szembeköplek, a zöldre festett főpapi szemeid közé!

Kimaradtam?

Ihi-Ften-Khe: Kínhalál… Mivel? Nem tudja elolvasni. Kínhalál, válogatott kínhalál, igazságtalan, szörnyű kínhalál. Igaz, ez a huszadik is. Húsz közül egyetlent sem mentett föl az a vámpír…, aki maga érdemelne ezer kínhalált. De hol, hol vagyok én? Vagy már voltam is. Mi is a nevem? Elfeledtem a saját nevem? Visszaforgatja a tekercset. És az utolsó?! Nincs erőm, hogy ráfordítsak, nincs, nincs. De arra lesz erőm, hogy arcodba vágjam, hogy egy hang végre az elfajzott viperaképedbe vágja emberül, hogy…

 

El akarja dobni a tekercset. Aztán hirtelen kicsavarja, végig. Belenéz, beledermed egész testében. Reszkető ujjai közül kiesik a tekercs. Lábai megrogynak, leül. Gyűjt annyi erőt, hogy rettegve-reménykedve elolvassa még egyszer a szöveget.

 

21. Az Igazság és Tévedhetetlenség székében ülő legfőbb bíróság Atla-Fa-Hresz vádlottat az eretnekség, vallásgyalázás, hazaárulás és… te-te-te-te… vádja alól fölmenti. Fölmenti?! Kit? Ki az az Atla-Fa-Hresz? De hisz az én… Megtapogatja magát… én vagyok az. Elveti magát, síró-, majd nevetőgörcsökben rángva. Fölül, tovább olvas: Fölmenti, megállapítván, hogy nevezett vádlott az eretnek zagyva fejtegetéseit és esztelen teóriáit csupán együgyűségből hallgatta végig, azokat a maga elmefogyatékosságával is megtagadta, följelentette, amit is a kegyes ítélet hálás köszöneteképp ő maga ünnepélyesen írásban is megismétel, tántoríthatatlan hűséget fogadva mind a negyvenkét isten égből földre küldött szolgáinak.

 

Föláll. Egyre méltóságosabb lesz. Előrelép, kitárja karját az ég felé.

 

Úgy legyen, Ozirisz, Ízisz, Neftu, Rá, Anhuri, Ámon, valamint Háthor, Nit, Nekhab és mind a negyvenkét, valamint hetvennyolc uralkodó istenek dicsőségére, és…

A nézők felé tárva karját …a mi földi nyugalmunkra, mennyei üdvünkre.

 

Leül a Louvre szobrának helyzetébe, ölébe veszi a táblát, s írni kezd, meg-megfenve nádtollát a földön.

 

…A porból én hozzátok, legdicsőbbek, és hozzád, a legdicsőbbek közt a legdicsőbb: Főírástudó s ihlet ihlető! Igen, zengjen is feléd hát költeményben a hála! Inspiráltan föltekintve. Édes a tenyér, ha vele anya csal szívünkből mosolyt. Még édesebb az atya talpa, ha szőlőből tapos ki bort. Fürtök vagyunk, vágyunk hogy volna más? mint sajtolás és sajtolás!… És ha megkomponálnám a dallamát is? Az esetre, ha velem adatják elő személyesen.

 

Az óegyiptomi sirámok hangján, a végén zokogva.

 

Oktassatok tovább, tovább, űzzétek elménk nyomorát.