Csak az igazat
Régi dolog, hogy az igazságnak nem a fölfedezése a nehéz, hanem a kimondása; a fölfedése tehát. Hogy mi jár a valóság – a természettudományi igazság – kimondásáért: máglyákra és kínzókamrákba küldött tudósok példázzák. Hogy milyen veszedelem csak tudni is az igazságot – szólt erről is bőven az irodalom, a gúny hangján is.
De magyarul tán soha olyan alaposan, vagyis a szatíra olyan csontig maró erejével, mint Nagy Lajos a harmincas évek sötét ege alatt fölsziporkáztatott remekében, az Egyiptomi íródeák-ban.
Az itt következő írásmű első részében ezt a novellát dolgoztam át színpadra, majd használtam bevezetőjéül néhány olyan jelenetnek, mely nemcsak az igazság ilyen boldogtalan tudóját ábrázolná: hanem azokat, akik a tudatlanság gőgjével, a vakhit kegyetlenségével zárkóznak el végül magától az élettől éppoly boldogtalanul. Behatolni nemcsak a Kínzott, hanem a Kínzó – az örök inkvizítor – lelkébe: ez a félelmes cél kísértett. Hogy miként válhat ember is szörnyeteggé, oly önhittség útján, amely már embertelen. Megérteni azt, ami megérthetetlen, mert megbocsáthatatlan. És azt, hogy az áldozat akkor is világgá kiálthatja az igazságot, ha „elárulja”. Ha szégyenérzetünknél fogva ráz meg bennünket.
A második rész éppily mélyebb tragédiát követ. Hogy mi folyik le elítéltben, ha azért fogadja el a büntetést, mert igazat ad mindenképpen annak a közösségnek, melyből nem akar kiszakadni; ha szolgálni akar saját maga föláldozásával is.
Korunk százával adott erre példát. Lesznek tán, akik a hősben modellt vélnek fölismerni. Tévednek. Ez nem kulcsdráma. A kulcs itt, sajnos, oly félelmetesen sok zárat próbálgathatna, világszerte annyi sorsot nyitogathatna, hogy – bárcsak egyedi eset volna! De a keményebb, a nehezebben kimondható és befogadható igazság az, hogy nem is személy, akire ráillene, hogy de te fabula narratur. Hanem egy lelki jelenség; örök ragály, mely a föld minden részén leküzdendő: tudatosítással.
Egymástól különálló két darab ez. Mégis összetartozó. Hogy kiegészítsék, egyensúlyozzák egymást, mint a mérleg két tányérja: ez is föladatuk lenne. De csak úgy, hogy ezt az „összerímelés”-t, összefüggést csak hazamenet, vagy később visszaemlékezve észlelné magában a néző; vagyis hogy ő maga teremtené meg, a saját hozzáadásával.
Mindkét rész alapgondolata régóta mélyen foglalkoztatott. A pécsi színház buzdító együttese és főleg Czimer József ösztönző barátsága nélkül tán sosem írtam volna meg.
Nagy Lajos emlékének
Egyiptomi kolostor pincebörtöne. Középen oszlop, a mennyezetet tartja. Hátul, szűkebb benyílóban, nem látható ajtó.
Vasajtó csikorgása kövön. Nem látható őrök bepöndörítik az írnokot, majd behúzzák, bedörrentik a csikorgó ajtót.
Az írnok külsején hosszabb – tán több napi – vallatás nyoma. Botladozik, szinte tapogatózva éri el az oszlopot, hozzáveti hátát, verejtéket (tán vért) töröl csupasz tenyérrel, kézháttal.
Körülnéz, bólint. Lecsúszik az oszlop aljára.
Pihenőül lassanként abba az ülő testtartásba helyezkedik, ahogy a nevezetes szobor a Louvre-ban az Egyiptomi Írnokot ábrázolja. Szétvetett térdeire még az írótáblát is odaképzeli, megérinti a nyakában függő írónádat. De ráébred a teljes valóságra; bólint, majd fülel.
Egy, kettő, három, négy, öt – Fülel. – nyolc, kilenc… csöpp, csöpp, csöpp… Megindították a víziórát! Idehozták. Ideállították – számoljam, csak számolhassam! Tizenhét, tizennyolc… húsz…
Az óra hol halkabban, hol hangosabban működik.
Egy percben hatvan csöpp. Egy órában háromezer-hatszáz. Háromezer-hatszáz másodpercem van még hátra az életemből… azaz már csak háromezer-ötszázhetv… hatv… ötv… Mit akartok még ezzel is?! Hogy számolhassam: csöpp, csöpp, csöpp… Meddig: csöpp? Ez is már: kínzógép? Kínzógépnek állították már ide ezt is? Ezt a szörnyű klepszidrát, ezt a szörnyeteg mikénei találmányt! Gyötrelmesebb a nyújtópadnál, a csavaros gégeszorítónál, ahogy csak tépi-tépi belőlem egyenletesen, kiszabott, könyörtelen időközökben… Fülel.
Az óra most ráadásul hol lassabban, hol nagyon is gyorsan ver.
Végem. Megbuktam. Kezükben vagyok. Csöpp, csöpp, csöpp. Belőlem: a testemből, ebből a nyomorult börtönömből hullanak azok az átkozott percek. Egy óra múlva hirdetik ki az ítéletet. Az én halálos ítéletemet is, bizonyos. A kínhalálos ítéletet. Talán már ott kinn vár a többi kínzógép is. Mit szab ki rám az a baziliszkuszszemű főbíró?… főpap! Élve eltemettetés, az a büntetése a hamis eszmék terjesztőinek. De hát mit terjesztettem én? Hol ejtettem csak egy vétkes igét is? Hol? Kinek? Mikor? És mi van még az élve eltemetés előtt is!? Micsoda kínsorozat! A nagy Szi-Mán-Thi nyelvét kiéheztetett darazsakkal csípette a „dicső” Ramzesz, a tökfejűek által most már szintén istenné nyilvánított – Körülnéz, mélyet bókol. – „legdicsőbbé” magasztosított Ramzeszünk – Mélyen meghajol. Hogy ezt elfeledhettem, ezt a veszélyt. De hiszen egy pillanatra nem feledtem, hogy egy pici szóért mi érhet, milyen büntetés! Nem értem, nem értem, nem értem, nem értem. Másra se gondoltam. Egy egész életen át! Hogy tartsam a szám. Tartottam, tartottam, még akkor is, ha beszéltem. Bújtam még a szavak mögé is. Kisebb helyre húzva ezt a semmi kis életemet, mint a legkisebb ökörszem szárnya hónaljában a
legkisebb madártetű legkisebb tojása. Ne vegyétek el! El fogják venni! El fogják venni! Elpattintanak, mint a tetvet. Még ha csak úgy végeznének velem! Egy óra múlva – Fülel. – ötvenöt perc múlva kezdődik csak a förtelem, míg ki nem megy belőlem a lélek. Milyen prédaéhesen villogott a főbíró szeme most az utolsó vallatásnál is. A többi is mestere a test megtörésének, de a főnökük, ahogy a horgas szemével az emeletes papi süvege alatt a lelkemért is nyúlkált… Pedig hogy siklottam, szökdeltem, most aztán igazán, akár a szöcske, a bolha, mint fény elől a poloska. Ha eddig elhárítottam is, most a tekintete tüzes dárdája helyett igazi rézdárdát pörköltet belém. Fölüvölt. Iszonyú! Pedig még az éjjel is milyen kellemes álmaim voltak! Azt álmodtam, hogy zebra voltam; frissen, fiatalon száguldtam az oroszlán elől; igaz, utolért, rám ugrott, berogyasztotta a gerincem, de egy pillanat alatt, észre se vettem, s már meghaltam. De még az előző éjszakai álmom is, amikor cikázó fecskeként sas karmai közt csipogtam ki a lelkem, alig több fájdalom után, mint egy foghúzás. De ami most vár rám, egy óra múlva, ötvenkét perc múlva! Fülel. A többi huszonegy? A vádlott-társaim? Hallgatnak. Nyugton vannak; beletörődtek? Vagy már kivégezték őket? Kínzás
nélkül? Egyszerű vízbe fojtással? Eltikkadt, pihegő szájjal keresi a kancsót. Megleli, az előtérbe hozza, mellére öleli. Gyere, kóstoló! Kacag. Légy édes, ami majd oly keserű leszel, halál! Inna, de a korsó üres. Ez is már a kínzás tartozéka. Vagyis már meghozták a döntést! Így tudatják: ez a gyötrődés előadagja! Kóstolója! Egy csöpp ízelítő abból, amit majd belém töltenek, hogy aztán halálig üvöltsek a fájdalomtól én is! Mint szegény, jó barátom, a boldogtalan Then-Át-Ré. De hisz ő még jól járt. Az első kínzógépen örökre kinyúlt – Megriadva, hátha hallgatják. –, átszökkent lelke Ozirisz ölébe! Járj közbe értünk odaát! Azért persze a te összetört tagjaid fölött is kimondták a halálos ítéletet – Hangosabban. –, az igazságos ítéletet, és holtodban is az élőknek kijáró, gondosan lassított tűzön égettek el. Rettenetesen végezted, de tán szerencsésen mégis – a mi számunkra is! Tegnap azt suttogták itt a folyosón, hogy bennünket eddig csak azért nem állítottak fejzsugorítóba, se béltekerőbe, mert hátha mi sem bírjuk ki. Fölkapja a korsót. Talán csak elfelejtették. És a másik, a
teli korsó ott van az ajtó előtt. A múltkor is két korsó volt. Volt, volt. De most nincs; kár a kísértésbe futtatni magam. Mégis az ajtóhoz megy. Dörömböl.
Az ajtón csapódik valami keresztvas, csikordulás is hallik.
Vizet! Ozirisz, Anubisz, Ftáh irgalmára, csak egy csöpp vizet! Ha csak egy kanállal iszapot a Nílus áradásból. Akár trágyalevet!
Csikorgás, vasrúd csapódása. Az írnok visszavánszorog, leül az oszlop alá.
Nyugalom, nyugalom. És belátás. Hogy adhatnának bármi italt vagy ételt! Jogos elővigyázatosságból nem adnak. Főbenjáró pör vádlottainak! Egy csöppet se – én ne tudnám? Hisz ott ültem, épp én írtam a vallatási jegyzőkönyvet, amikor Hotpu-ptainak a rögtön ölő mérget áldozati tejben akarták becsempészni a bűntársai, hogy megmeneküljön a kínzástól, s így semmiképp el ne árulhassa őket. De fölsültek, és csak azt érték el, hogy a jajongásba nevetés is vegyült. Kacaj, göcögés, röhögés. Hogy mulattak a főbírák, hogy bizony kifogtak a rajtuk kifogni próbálókon! Dőltek egymásnak a röhej csuklásaitól a magas süveggel a fejükön. A disznók. Disznók! „Disznók!” Ki mer olyat mondani rájuk, hogy… Ennyire vagyok, hogy nem tudom, mikor gondolkodom és mikor beszélek. Vigyázat, hogy csak gondolkodjam, de szót se ejtsek. De gondolkodni kell, mert mi is forgott az imént a fejemben? Igen, hogy hogyan nevették túl annak a boldogtalannak az üvöltését is. Ah, reménysugár! Hirtelen föláll. Reménysugár! Gúnyosan. Hozzád esdeklek Unofri, találékonyság ura! Világosíts tovább! Hisz nevetett a bírák közül egy – nem –, kettő, tán három az én vallatásom közben is! És mosoly is volt!
És végül, végeredményül, még a mindvégig fagyosképűek is nyelegették – Körülnéz. –, bevették rendre, amit eléjük tártam, őszintén, a szívem legeslegmélyéből. Utoljára még a főbíró is, szemében azzal a hideg, tűhegyesre élezett, már húron rezgő nyilakkal, szája körül azzal a már-már baljós türelemmel, szinte jóakaratú szívjósággal, amellyel egyik ember kiszívná a másik vérét. Föl-alá jár. Mint az a pók is, akit órákig figyeltem egyszer. Két magas fűszál közt fonala közepén hintázott. Jó kövér pók volt, de nem a tohonyák fajtájából. Úgy lengette magát, olyan ívben, jobbra-balra, ahogy a kötéltáncosok sem. Alatta kigúvadt szemmel egy izmos, erős gyík. Mozdulatlanul, de éppoly kitartóan. Hatalmas termete, ereje volt a hátránya. Nem kúszhatott föl egyik fűszálra sem. Csak figyelt, bűvölt – hasztalan. Amíg én el nem űztem. Térdre esik. Karvalyfejű isten: Horusz, te adj tanácsot, és te, Harmakhisz, oroszlánysörényű… Föláll. Nagy ég! Megbolondultam! Csak nem hiszem még magam is ezeket a bárgyú szajkóznivalókat?! Csak nem üt ki a babonakór rajtam?! Rajtam?! Józanság! Csak tiszta ésszel süthetek ki valamit. Alólam senki el nem űzi
azt a gyíkot. Okosat kitalálni? De hisz okos voltam, okos, hányszor meggratuláltam magam, hogy milyen okos, eszes, elővigyázatos, amióta ráébredtem, hogy ostobák közt az egyetlen okosság a még nagyobb ostobaság. Az eltökélt hazugsággal szemben csak a még eltökéltebb hazugság a páncél és a fegyver. A legmélyebb aljasság ellen a még annál is mélyebb aljasság. Attól fogva, hogy elkövettem azt a végzetes ostobaságot azokkal a könyvekkel. Hogy akkor nem volt elég eszem. Az első lap után el kellett volna égetnem az egész halmazt, és még a hamujukra is rárogyasztani azt a sziklabarlangot, ahonnan a kamasz kíváncsiság kikapartatta velem őket. Nem pedig évekig odalopakodni, és nyelni belőlük a mérget, hogy okos, „okos” lehetek. Pedig beleborzadtam már az első tekercs kisilabizálásába is. Föllelkesül. A szentségtörő bizonygatásába, hogy – Fölemeli a korsót, leejti egy darabon, elkapja. – a szabadon elejtett tárgy – Súgva. – nem azért esik más-más gyorsasággal a föld felé, mert egy égi és egy földi isten küzdelmét példázza, hanem a tömeg-vonzási ereje miatt, a nehézségi törvény szerint, vagyis hogy a megtett út az eltelt idő négyzetével arányos… Átkozott perc, hogy nem bírtam legyőzni a kamasz kíváncsiságomat, noha rögtön belém nyilallt: nincs
végzetesebb csapda, mint a tudás gödreibe ereszkedni…, mint… mint… hogy a villám se csak úgy az égből, hanem… meg hogy a testemben a vér nem úgy áll, mint a kutyatejben a lé, nem is úgy mozog, mint a délceg pálmafában, ahogy a költő Hfen-Nha-Eth megénekelte (amiért tigrisvacsora lett is az ő testéből), hanem a szív hajtja, és… Igen, berúgtam, mikor megértettem, hogy még ebben az én körmömben, a legpicibb darab is tovább bontható, de még az atomok is széthasíthatók, és gyorsító erejükkel gépjárat van az Andromédákra, mert hisz a billiós fényév is csak időkérdés, az idő pedig már… Igen, vak voltam, belevakultam, belekergültem a lehetőségekbe, birkaként. Szó szerint elvesztettem a fejemet, én! Én, akinek apja alligátoridomító volt a fáraói vadaskertben, és tudta, miért helyezett el engem a papi rend legalacsonyabb osztályába, az íródeákok közt is csak jegyzőkönyvi írnoknak – minél távolabb mindentől, aminek agyara van! Hogy nem kapartam ki a szememet, mert ez, ez nem tudott elszakadni azoktól az átkozott irkafirkáktól! Mi hasznom lett megtudnom, hogy volt valamikor egy másik civilizáció is!? Elembontással, atommaghasítással, a hátbőrhasítások után. Emberi hangok, látványok, de még kézfogások, testi érintkezések távolsági közvetítésével. Repülés túl
a Marson, az Andromédákon! Nos, volt! Fog-, szív-, veseátültetéssel. Nagy eset! Agynak, fülnek, a test minden tagjának művi kicserélésével. Mert hát a civilizáció, a fejlődés, a progresszió! És ha százszor fejlettebb volt is, mint ez a mienk? Ez az én kíváncsi szemem és agyam! Etettem volna homokkal inkább a tudáséhséget. Volt, nahát volt a mostaninál magasabb, emberibb civilizáció, semmi sem bizonyítja jobban, minthogy elpusztult, lezuhant abból a dicső magasból. S ez ránt le, pusztít most el engem is. Hogy nem vesztem bele rögtön – nem kellett volna egész életemet alakoskodással töltenem, hiába! Hogy az ostobaság százfejű hidrája elől ezerszemű ostobaságra neveljem magam. Ha élni akarok. Akár tetűként.
Vagy még mindig segítene az alakoskodás? Nem. Belefáradtam. Elég volt. Tessék, megadom magam. Végezzetek velem. Végezzetek ki. Gyorsan! Elnyúlik a földön. Némi idő után göcögni kezd, majd mind határozottabban röhintget. Azért én is nevettem. Kifelé képet vágtam, de belül: hehehe. Amíg csak torkomon nem akadt a nevetés. Hahaha – röhögtem volna szegény Amh-Tu, a te eretnekségi tárgyalásodon is, ha hirtelen nem a jaj meg a jaj buggyant volna a számra. Bocsásd meg holtodban is, hogy egy percre föl nem emeltem a tárgyalásodon a fejemet az írótábláról. Persze hogy éreztem, hogy legalább tőlem, az írnoktól vártál egy kis megértést, egy csipetnyi logikát, egy hajszál következtetést. Tudtam én, nálad is jobban, hogy összefüggés van a tisztátalanság és a mi szörnyű szembetegségünk között, hisz én a nevét is tudom, a trachoma között, de mit tehettem volna? Mikor a kínzóbizottság feje, már tüzes fogóval a kezében, tajtékozva az istengyalázás miatt rád üvöltötte, hogy kinek miféle tisztaságára gondoltál, szerettem volna odasúgni: „Naponta ima a szent krokodilokhoz, ezt értettem tisztaságon, helyesebben a lélek tisztaságán.” De nem súgtam, nem mertem; mit csinálok, ha velem is összekapsz ott a bírák előtt, ahogy már az eretnekek szokták?
„Tisztaságon azt értettem – folytattad a szentségtörést –, mindennap mosdani, a szemhez nem nyúlni, különösen piszkos kézzel nem, és külön törülköző ruhát csinálni.” Láthattad, a bírák szeme-szája kitárult, volt, ki fogát csattogtatta, készen, hogy fejed leharapja. Csak a főbíró őrizte meg higgadt ölhetnékjét. „Mosdani, vízzel? Megzavarni, megsérteni Rá Napistent, hogy ne sújtsa szembetegséggel, akik odanéznek, ahova nem szabad? Vagyis a szembetegség nem égi büntetés, hanem valami földi következmény?!” Súgtam volna megint, de: „Igen, a betegség nem Rá büntetése!” – kiáltottad az öngyilkosok dühével. Nem hasztalan. Hogy bőgtek, tajtékoztak a bírák, de a hallgatóság is, úgy, hogy – mert a hallgatás tüntetés lett volna – magam is hadartam, halandzsát, azt, ami óegyiptomiul azt jelenti: kiszela méra bávatag.
De még ez sem volt elég elővigyázat: Ez sem elég, ez a régi lecke. S mind, ami még rákövetkezett. De hát mit is kellett volna még tennem? Kerültem az emberek társaságát, az okosokét persze meg kiváltképp. Egy elvétett szavamnak a szikrájával magamra robbantottam volna a butaság puskaporos hordóit. Letettem a nősülésről, de még arról is, hogy bárkit csak egy alkalomra az ágyamba fogadjak. Igen, nehogy álmomban kibeszéljek valamit. Szerelmi suttogásban, amikor vallani, vallani, az a boldogság. A barmok boldogsága, a mekegő kecskebaké. Hova verjem a fejemet, hogy mégis, mégis verembe estem?! Pedig megvolt rögtön a gyanú bennem, amikor most ezzel a nagy bajt hozó másik elátkozottal összevetett a véletlen. Aki miatt csak itt ma huszonegyen fogjuk úgy végezni, mint… Hogyan is kell végeznünk! Hányat csöppent még ez az óra?
Hogy én is, én is rajtavesztettem. Pusztán csak azért, mert ott sem köptem ki azonnal, mint gyanús gombát, a kíváncsiságomat. Mi dolgom lehetett nekem egy főpappal, még ha olyan tudós hírű is? Ösztönszerűleg messze kitértem előle azon a mezei ösvényen, de hát magasan fölöttem álló pap volt, s így megadtam az illő üdvözlést – Magasra emelt kézzel földig hajol. –, s már mentem is. De utánam kiáltott. – Megállj csak.
– Parancsoljon.
– Hallgass csak ide.
– Tessék.
Milyen izgatott lett azonnal, hogy beszélhet valakivel. Mert óriási dolgot fedezett föl. Épp most jutott a végére töprengéseinek. A világ szerkezetéről. Nem fért a bőrébe a boldogságtól. Olyan kincset lelt! A tudóstársaival nem is meri közölni. Nem azért, mert kiragadnák kezéből ezt a gyönyörű gyémántot. Föl sem ismernék! Mert azok úgy tele vannak ásatag hiedelmekkel, s attól oly márványkemény a fejük, hogy csákány se nyitja. Pedig a fölfedezése egyszerű. Épp azért bízik, hogy azt jobban megértik még az ilyen hozzám hasonló elmék, az egyszerűek, akár az együgyűek! Mint a híres „szakképzettek”. Hogy miért is nem tetettem rögtön agyalágyultnak magam? Egy pillanatra még meg is örültem, hogy valaki emberszámba vesz! Egy tudós főpap. Mert mit is mondott?
– Egész este figyeltem ma is a holdat. Most már bizonyos, a hold gömbölyű.
Elhűltem. Igen. Szemem-szám elállt, de szememben, sajnos, szinte szikrát vetett az öröm. Végre valaki!
– Gömbölyű? A hold? Honnan veszed?
– Gömbölyű! Amint nézem, hát már szemmel is látom, hogy gömbölyű.
– Értem, szóltam el magam. Majdnem ahelyett, hogy „nekem mondod”?
– Na látod, mégiscsak értelmes vagy te.
De rögtön megrémültem. Az igazság tud villámcsapásszerű lenni.
– Pardon, pardon, igenis, nem értem, szentséges uram.
Hogy nem rohantam el! Hogy nem fojtottam bele a szót! Nem fojtottam bele, sőt rettegve is vártam, mit mond még.
– A hold gömbölyű. És fényét a naptól kapja.
Az örömtől gyökeret vert a lábam, a boldogító gondolattól: nem vagyok egyedül! Van még észlény a kerek – gömbölyű – világon! Hogy valakivel szót cserélhetek az elme józan szabályai szerint már rögtön arról akár, hogyan jött rá erre a valóságra csak úgy, eszközök híján. Kivert a verejték attól, igen, attól, hogy mit kellett hallanom, de már képtelen voltam nem hallani. Itt kellett volna ellöknöm magamtól, és nemcsak kezemmel integetni, hogy ne, ne!
– A hold gömbölyű, és fényét a naptól kapja. A nap is gömbölyű, óriási, izzó tömeg.
Mintha én nem tudtam volna! És mégis, lám, a könnyeim is kijöttek.
– És nem a nap kereng a föld körül, hanem a föld kereng a nap körül, mert az áll. Csak a földhöz képest áll, ahogy még Galilei is hitte – igen, már számom volt, hogy kiigazítsam. Hogy továbbsegítsem a helyes úton. A pokolba vezető úton! Rohant ő amúgy is azon – a vesztébe.
– És bizony, hogy a föld is forog. És így – akárcsak a hold – a föld is gömbölyű, nem pedig…
Mentségemül tán azt hozhatom föl, hogy képtelen voltam megakadályozni; kézzel fogta a köpenyemet, úgy részletezte, hogy egy tengeri útján ébredt erre a gondolatra. A távoli vitorlásnak eleinte csak a felső részét látta, de ahogy közeledtek egymáshoz…
– Nem, nem, nem! – de már hasztalan ordítottam, kitépve magamat a karjaiból. Holott nem elfutnom kellett volna, nem magára hagynom, hogy fecsegje tovább a hiedelmét más együgyűeknek is. Még aznap este letartóztatták. És rajtam kívül rögtön valóban húsz embert? Ha tudtak is valamit, nem tőlem tudták! Mert hisz én rohantam, rohantam az iszonyú teherrel, míg csak földre nem rogytam… Lerogy a földre.
Csönd. Jár a vízióra. Kint kulcszörej, a csapóvasat leveszik. Az írnok fölül. Csikorog, kinyílik a nem látható ajtó. Az írnok fölugrik, futva eltűnik a kiszögellésben. Az ajtó csikorogva bezárul, a vasrúd lecsapódik. Az írnok visszavánszorog. A vízióra jár.
Csöpp, csöpp, csöpp. Mennyi van még hátra, hogy máris ellenőriznek, ép vagyok-e még az ítélet meghallgatására, nem tettem-e kárt magamban? Megveregetted még a vállamat is, bitang pribék! Kiált. Mit tudsz már? Felelj! Hallgatódzik. Fütyörészgetsz? Mert mindjárt letelik az időd – az időm! –, és mehetsz haza, a jó szagú feleségedhez, a tejszagú gyerekeidhez, a jó fűszerektől illatos konyhátokba, már előre készítve fogadat a jó ropogtatnivalókra, torkodat a jól behűtött mézsör kortyintgatására… Megáll, fölveszi a korsót, eldobja. Eredj csak, eredj boldogan, mint a barom, de a baromnál is butábban, mert annak eszébe se juthat, hogy van más körforgás is, mint hazulról ide, innen haza… Sötéteszű barmok!… És te, te itt, én ragyogó eszem?! Teveled én mire megyek? Hova innen? Akkor láttam nagyobb hasznodat, mikor estelente én is ilyen malomforgató baromként ballagtam haza, hónom alatt az írótáblával, fejemben meg csak olyan gondolatokkal, hogyan is süssem meg mára a bambuszbelet a pikkelytelen tengeri halhoz; meg hogy erjesztett gyömbért keverjek-e a sörbe? vagy… mennyit hagyjam még hűvösödni…? Megtörli a száját, kitör. Nem igaz, hogy nem voltak jók hozzám a főpapok, a főnökeim! Békém volt velük. Jövet-menet,
ahogy szembetalálkozva megadtam nekik a tiszteletet – Bókol. –, még nekem is örömömre esett az a kis testmozgás, meg hogy a rabszolgák szemében mégiscsak voltam valaki: írástudó, papi rendbéli. Bármi baromi sötét volt agyukhoz méltóan a lelkük is társaimnak, de összetartoztunk. Bejöttek még a kolostori kis cellámba is. Becsalta őket a kellemes illat, s lám, megengedték, hogy főzzek külön is magamnak… Micsoda őzlapockát tudtam sütni, meg tárkányos gombával töltött folyami récét! Csak hallgatni is, ahogy a tűzhelyen serceg a serpenyő, lobog csöndesen a sarokban a mécs, és kint a hidegülő éj hűsíti a sört… Fölugrik. Nem! Ki kell találnom valamit! Nem vagyok barom! A vakok közt a félszemű is kalauz! A hülyék közt egy szemernyi ész is győz! Nevettek rajtam a nyomorultak! Utoljára is ők nevessenek? Éljek az utolsó szó jogával?… Abból is ők csináltak komédiát, azokkal a kötelező nyilatkozatokkal, hogy a vádlottal dicsértetik agyon a bíróságot az ítéletért. Gondolnak mindenre a főbitangok. De rajtam nem nevetnek utolsóul! A nagy nevetők! Igen, a „méltó végnyilatkozat” után másíthatnak az ítéleten, kegyet gyakorolhatnak: parázson pörkölés helyett mártogató vízhalál. Még azért is küzdeni kell. Azért, hogy csak egyszerű kenderkötelet
kapjak! Egy pillanatnyi édes csigolyatörést! Csak azért, mert nem vigyáztam a nyelvemre! De hát hol is szólhattam el magam? Hol eshettem abba a végzetes hibába, aminek ezt a helyzetet köszönhetem? Ki kell nyomoznom az emlékezetemben, hogy kimászhassak belőle legalább a szokásos végső nyilatkozatban. Nevettek rajtam. Igen, kiröhögtek. Addig tehát nem csináltam hibát. Úgy nevettek rajtam, ahogy én akartam. Addig tehát kezemben voltak; mint színésznek a közönsége, akit „mulattat”. Csak a legvégén, ahol az ostor csattan, akkor is én mulassak, és ne ők! Hát hol is lehetett mégis a botlás? Vegyük csak pontról pontra, szedjük csak szemenként, mint zsákból a tavalyi diót: melyik csörren hibásan. Az első lépés részemről, hogy ösztönösen az ő oldalukra helyezkedtem, igen, az okos volt. Hogy helyén volt a fejem az ő fejükkel gondolkodni, azzal az agyalágyult tökfejükkel. Sőt rálicitálni az ő testületi agyalágyultságukra. Megjátszani a balek holdkórost, akinek nesze sincs arról, hogy vérpad – vágóhíd! – magaslatán sétál. De igazán sikerült-e? Bevették-e valóban a horgot? Amit az ő horgukra viszonzásul rögtön odavetettem. Mire is válaszul? Mit is kérdeztek?
– Beismered, hogy papi rendünk Nam-Mét-Ra nevű „tudósa” először veled közölt bizonyos új „fölfedezéseket”?
– Beismerem.
Nagy hazardéria volt, mert hiszen ezt addig minden vádlott-társam tagadta. Fölugrottak a meglepetéstől, de még inkább örömükben. A kéjes örömben, ahogy nyelték testületileg a horgot.
– Mondd el hát, miről beszélt.
– A holdról és a napról, és ha jól emlékszem, a földről is.
Most is kiver a verejték, ahogy erre rögtön rám is csaptak. Hogy, mi, mit? Azt hittem, máris a kínzókamrába löknek. Bevallom hát, hogy nekem kibeszélte? Bólintottam.
– Igen. Azt mondta, hogy ő rájött arra, hogy amikor a holdat nézi, akkor ő gömbölyű.
„Hehehe”, igen. Ment lejjebb a horog. Mind nevettek a komoly bírák! Csak a főpap nem enyhült egy mosolygásra sem. Már ekkor átvette a vallatást? Igen.
– Talán nem egészen így mondta – válaszolt; de milyen nyájas jóakarattal!
Olyan meleg érdeklődéssel, hogy megdermedtem.
– Pontosan így mondta.
Milyen mélyreható tekintettel vett szemügyre! Most is rajtam a nyál, amit kígyópillantásával rám kent.
– Nem úgy mondta, hogy ő fedezte föl, hogy a hold gömbölyű?
Igen, az is jó volt, ahogy visszanéztem rá. Egyenest a szeme közé irányítva a választ. – Azt nem fedezhette föl.
Megcélzott ő is, mint a mesteríjász a hiúz szembogarát. – Miért nem?
Dupla vagy semmi, ez villant a fejembe.
– Mert ami nincs, nem lehet fölfedezni.
Megborzong. Egyenest személyesen rám fordította a szót. Nyilván, hogy apróra megtudja, kivel-mivel van dolga.
– Hány éves vagy?
– Negyvenöt.
– Hol születtél?
– Apostagon.
Hehehe. Ez megakadt a torkán. De ezt is akartam. Beszéljünk már másról. Nem, nem eresztett a bitang.
– Olyan város nincs is.
– Kettő is van, kérem. Pest megye! Nagyapostag a Duna bal partján, Kisapostag meg a jobb parton. Tabáni-telek pusztán születtem. Kínai anyától. Ezért maradtam ilyen félküllős, mint félvér. Onnan mentett ide az izlandi pápa. – A főbíró nem akadt meg ilyen kicsinységen. Lenyelte ezt is, le a hasa fenekéig. Még ki is húzta magát. Nem akart az alantasai előtt szégyenben maradni a geográfiai értesülések terén. Visszatért ronda szívósan a tárgyra, azaz a kicsavarandó nyakamra.
– De ő, Nam-Met-Ra mégis azt állította, hogy ilyen fölfedezést tett. És megállapítást nyert az is, hogy te arra a kérdésére, érted-e ezt, azt felelted, hogy érted. Igaz ez?
Igen, akkor majdnem elbuktam, szinte valóságosan is összeesve. Itt tényről volt szó. Nam-Met-Ra-val akkor sima, gyepes téren álltunk, sehol még csak egy bokor sem. Miféle besúgó szervezetük lehetett, vagy – készülékük már nekik is, miféle hajdani találmány titkát ismerhették ők, hogy mégis tudták, mit mondtam?
Most se tagadhattam.
– Hogyne kérem. Persze hogy igaz. Ezt könnyű megérteni.
Halálugrás volt, szaltó mortále, de megcsináltam. Hogy fölmorajlott az egész terem!
– Akkor mondd meg nekünk, mit értettél és hogyan értetted, amit értettél. – Nem eresztett el. Most se fog elereszteni. Végezhetem a szaltókat olyan feszült idegzettel, mint repülése alatt az artista.
– Hát úgy értettem, ahogy ő mondta. Hogy ő gömbölyű, amikor a holdat nézi. Biztosan lekuporodik, gondoltam, és egész gömbölyűre zsugorodik.
„Hahaha!” Bár még jobban röhögtek volna rajtam. Javamra röhögtek! Melyikőjük is nevetett legharsányabban? Amelyiknek leesett belé a csúcsos süvege? Vagy amelyiknek a könnyei is kicsordultak – elmosták a szeme alá festett zöld csíkokat? Igen, ez mondta, a könnyeit törlő, hirtelen abbahagyva a nevetést.
– Hagyjuk, hisz ez tisztára hülye.
Sikerült hát! Igen, a légibukfenc. És mégse sikerült. Mert ez a süveges hiéna csak nem engedte el a gödölyét, engem.
– A napról mit mondott Nam-Met-Ra? – S nézett megint, ahogy a kígyó a nyulacskát.
– A napról, a napról, a napról. Hogy a nap világít. – Hagyott el egy percre a jó eszem. Talán ez volt a hiba. Talán itt.
– Azt tudjuk, de nem azt mondta. Illetve másképp mondta, ennél többet mondott.
Itt veszítettem el a csatát? Itt kell hát korrigálni? Meggémberedtem, ez volt a hiba; meg, valósággal, mint a boa konsztriktortól a nyúl.
– Hát mit mondott a hold fényéről?
– Ja, igaz! Tudom már. A napot is tudom. Azt mondta, hogy a hold éjszakára kölcsönkéri a fényt a naptól. Este kölcsönkéri, reggel aztán visszaadja.
„Hahahaha!” Erre volt csak szívbeli röhej, de olyan, hogy kis híja rám is átragadt. De itt volt mégis a csata bibije, hogy a főpapot, őt mégse tudtam nevetésre bírni, őt most sem. A főpap csendre intette a bírákat, s a termet kiüríttetéssel fenyegette meg. Neki még volt szava, lasszóvetésre. A nyomorultnak. Idedobta, ide, a torkomra. Alulról, a legaljasabb kérdését. Ezt is nyájas mosollyal. Mint aki többet is tud, mint mond. Túllőttem a célon? Vagyis ide kell visszamenni a kiigazítással? De hova is pontosan? Iszonyú, ha – Fülel az órára. – nem találom meg még idejében. Meg kell találnom, add ki már te nyomorult fejem! Mert mi lesz, ha megint olyant kérdez azzal a vérfagyasztó édességgel? Mert most vetette, igen, a legdermesztőbb csapdát.
– És arról mit beszélt neked, arról a tervéről, hogy meleg füsttel teli léggömbön fölszáll a földről a csillagokba?
Igen, mert erről valóban nem beszélt szegény, de én most letagadjam, vagy erre is süssek ki valami mentő bárgyúságot. Mert hátha valóban beszélt a többi vádlottnak? Kimeresztettem a szemem. Ő megrántotta a lasszót.
– És neked arról mit mondott, hogy meleg gőzzel még kocsit is lehet hajtani? Hogy a szén melegével egyszer még ő kereket is hajt, gépet?
Ilyet az a szegény töprengő senkinek se mondhatott. Hacsak nem kerültek a kezébe olyasféle tekercsek, amilyenekbe én akadtam. De hiszen akkor nem kellett volna töprengenie! És ha – iszonyú gondolat – maga ez a gyalázatos pribékpap, ez tud valamit azokról a tekercsekről? Az emberiségnek arról a hajdanvolt, eget ostromló, gyönyörű korszakáról?
Elájultam. Ekkor? Vagy már előbb? Itt véthettem a legnagyobbat, itt, amikor vizet öntöttek rám, vödörszámra vizet. És ő maga a főpap térdelt mellettem, amikor magamhoz tértem. Az ájulás alatt árultam volna el magam? Van, aki ilyenkor is beszél. Még tovább is csukva kellett volna tartanom a szemem. Tűrni, hogy az arcom simogassa, hajam törölgesse az a disznó, és susogja, csak susogja a fülembe a meleg leheletével.
– Jó, no, jó. Térjünk vissza szépen a földre. Arról viszont most már igazán végre igazat akarok hallani. Nem tagadhatod úgysem. A földről még sok mindent beszélt neked az a gaz eretnek Nam-Met-Ra.
De még akkor sem kellett volna kinyitnom a szemem. Hagynom kellett még azt is, ahogy a fejem simogatta.
– Nem tagadom. Sokat beszélt a földről.
– Többet mint a napról és a holdról?
– Többet. Vagyis hogy csakis a földről beszélt.
– Az imént azt mondtad, a holdról és a napról is beszélt.
Belém látott, bizonyos, hogy belém látott! De hát tehettem-e mást? Végig kellett játszanom.
– Nem, kérem, alázatos tisztelettel, csakis a földről beszélt, mert ott álltunk, tetszik tudni, azon a gyepes földön, a szabad réten. Vagyis a kiszikkadt tevelegelőn. – Hát ez megint merész volt, de még mindig nem vesztette el a türelmét. Úgy szorgoskodott érdekemben, mint a beteg körül az orvos. Még meg is paskolgatott, és milyen halkan ismételte:
– Nem értetted a kérdést, fiam. A földről, erről az egészről, amelyen élünk, arról mit mondott?
Fiúi szeretettel feleltem:
– Értem. Azt mondta, a föld a naptól kapja a világosságot.
– Ezt tudjuk. De mást is mondott. Mit mondott a föld alakjáról?
Melegen a szemébe néztem.
– Hogy egész szép alakja van.
– Szóval hogy olyan gömbölyű, ugye?
– Nem, hanem tányér alakú.
– Ezt mondta?
– Mondani nem mondta, de én mondom.
– Helyes. A föld valóban tányér alakú. És mozog?
Nyert! A kötél most már nem áttételesen, hanem közvetlenül az én személyes gégémen rándult.
– Hogy mozog-e? Erről még nem gondolkodtam.
– És mit gondolsz most?
– Hogy mozog-e? Hát ha Ámon, aki a földet a hasán tartja, mozog, akkor a föld is mozog.
Ez megint kitűnő volt, olyan kitűnő, hogy vissza kellett fojtanom az üvöltésemet, azt a diadalüvöltést, amire egyszer álmomban fakadtam, amikor brontoszaurusz voltam, és a tigris már bekapta a fejemet, de én mégis kirántottam. Akkorát rántottam rajta, hogy nyomban fölébredtem. A boldog valóságra. De vajon nem az lett a baj, hogy a főbíró ilyen megkönnyebbülést látott rajtam? De hát rajtam ott, a született és gyógyíthatatlan hülyén, olyan önhitten röhögtek a többiek, a szakképzett és így még gyógyíthatatlanabb hülyék, olyan lenézően legyintgettek, hogy már-már bizonyosra vehettem a fölmentésemet, amikor a végén fölálltak. Mosolyogni mertem, mosolyogni, én szerencsétlen! A főbíró tán épp ettől döntött úgy, hogy a tárgyalást csak – félbeszakítja. Hogy pihenjenek. Ők! Meg ő, a főbuzgólkodó! Nem én – ők, ő! De nem bírom, én nem bírom tovább! Csak egy percnyi nyugalmat! Hanyatt fekszik. Valóban pihenni akar, de – egyre feszültebben az óra járására figyel. Fölugrik, az ajtóhoz rohan.
– Vigyétek el innen ezt az ördögi masinát. Vizet, csak egy korty vizet! Csak egy emberi hangot! Jöjjön be már valaki!
Visszavánszorog az oszlop alá, a kezdeti testtartásba. Elaludna, el is bóbiskol. De fülel, hirtelen fölugrik. Az ajtóhoz rohan. Pihenni? Mintha a farkas pihenőt adna az őznek! Pihenés? De hisz ez volt a bukás számomra! Visszahátrál az ellenkező sarokba. Gondolhattam, mit készít! Igen, ő jött be. Ő, a szent főpap, ebbe a cellába. Ott állt, mereven, szikáran. A kegyessége meg a könyörtelensége mint a kétélű kés, mindkét felén tündöklőre köszörülve. A szemében is, a szavaiban is.
– Nyugtalan vagyok. Mert lelkiismeretes vagyok. Veled is az akarok lenni. Nyugodt szívű, nyugodt lelkű. „Vidd innen ezt a mocskos-szúrós tekintetedet, ne érints még azzal a nyájas-édes vigyoroddal se!” – ezt akartam kiáltani. Szerencsére csak itt bent harsogott bennem a kiáltozás. „Én nem leszek pók. Nem én az a rémült pók, ahogy a két fűszál között órákig ide-oda hintált a gyík fölmeredt nyaka fölött, a ki-kilökődő nyelve elől. Annak az oly szívósan vérszomjas kis dögnek még szeretetre is éhes förtelmes pillantása a tied!” Mintha csak megértett volna.
– Tanácsodat akarom kérni. Így hát voltaképp szívességkérni vagyok itt.
– Parancsolj velem.
– Meghálálnám. Kegyembe fogadnálak.
„Kegyelem!” Végre! Erre a szóra vártunk mindannyian napok óta. Elöntött a boldogság. És közben a reszketés. Mert mégse kegyelmet mondott? Már emlékezni se tudok! Mit? Hogy kinyitja ezt a börtönajtót?! Azt mondta? Azért kíván hálát? Nem, nem. Hanem csak azért, ha:
– Ha te is kinyitnád irántam a szíved.
Erre feleltem én neki azt, hogy… Mit is feleltem? Hogy kinyitom, atyám, bár a számon az volt, hogy taposs el, döfj le.
– Kinyitom, atyám.
– Úgy lesz neked is jobb. Nem hagy el a kétely, hogy többet tudsz a világ szerkezetéről, mint amit vállalsz. Sejtek én is egyet-mást például a földről is, de csak homályosan, tétován sejtek. Azt leküzdhetetlenül sejtem, hogy neked tisztább képed van a földről.
– Esküszöm a karvalyfejű Hórusra, hogy a föld nem gömbölyű.
Igen, itt helyén volt a tagadás. Ez nekem is erőt adott.
– A többieket falhoz állíthattad. Van benned ész. Rögtön megláttam. Beléd láttam. S még mélyebbre kell látnom. Ne légy velem kétszínű.
Kétszínű?! Jó szót mondott. Ezerszínűnek kell lennem, oly frissen, ahogy a kaméleon sem.
– Ozirisz tündöklő tükre! Ne fáradj. Bennem csak sötétséget láthatsz. Mindenkinél, a buta kőnél butább vagyok. Kínpadon se mondhatok mást, mint hogy a föld…
– Mit nekem, hogy gömb-e, vagy tányér. Honnan jött, mi tartja, mi végre? Ez nyugtalanít.
– Amon, a hétszer szent hozta, és tartja a hasán!
– Ne élj vissza jóakaratommal meg a türelmemmel. Sarokba szoríthatlak!
Mit sejthet ez?
– Szavadon foghatlak, rajtakaphatlak!
Mit tudhat ez, honnan? Eljutott hozzá is valami tudás? Azokból a tekercsekből. Mert – hogyan is folytatta? Egyszerre megint, édesen:
– Hasonlítunk mi egymáshoz! Édes testvér a sejtelem és a tudás. Már mikor először megláttalak, kapcsot éreztem közöttünk.
Aztán még nyálkásabban:
– Te nem éreztél ilyesmit? Én idegen voltam a szívednek? Mondd, idegen?
– Nem voltál idegen.
– Egyedül vagyok a világon.
Nyögött szinte a szenvedéstől a nyomorult. De nem, nem adhattam meg magam annak sem, hogy szenved; hogy tán valóban testvérem a nyomorúságban.
– Didergek, egyedül vagyok ezen a lapos vagy gömbölyű világon. És csak te segíthetsz rajtam, te!
– Én?
– Sosem éreztem úgy, hogy van szabadulás, mint mikor összeakadt a tekintetünk. Veled együtt ki tudnék szállni a végtelenbe, ezt éreztem. Fölmenni az egekbe, a mennyekbe! Hogyan, hol? Mi annak a kapuja?
Hehehe! Tehát így akart megfogni. Szerencsére most ő ment túl a határon. Most ő vetett hálót. De nem számolt a hallal!
– Mi annak a kapuja? A Nílus. A Nílus az egekből ered, hozza termékenyítő áldásul évről évre Hápi isten bőséges ürülékét, vegyítvén Tafnut istennő vizeletével, amelyből az illat származik.
– Hagyd ezt a gyerekeknek! Szóbeszéd járja, gyermekem, hogy a szemvakító szent zuhatagot, mely az egekből Hápi és Tefnut kettős áldását ontja, ott, Asszuánon is túl, bizonyos rabszolgakereskedők megkerülték, és azt tapasztalták, hogy azon túl is volt a folyó, fák és mezők közt, emberekkel és nyájakkal a partján.
Tehát apránként akarod kiszedni a titkot, mi? Előbb a kisujjamat, aztán a kezet, a kart. De az én fejemen kicsorbul az agyad is!
– És hol forgatják most a nyelvüket azok a kereskedők, atyám, hogy az én fülem is hallja lázálmaikat? Bruhaha és ujjajajaja, mert szinte láttam is, hogyan forogtak azok a nyelvek, ha valóban ezt mondták, a szentély oroszlánainak agyarai közt.
– De mi legyen már erről is a véleményünk nekünk, kettőnknek, akik egy anyaölben ülünk?
– Hol, hogyan?
– Egy anya páros emlőjéből szívjuk, te a tudás, én a sejtelem tejét.
Belelátott, ha nem is a titkaimba – a kártyáimba?! Igen, most húzta csak meg a torkomon a hurkot.
– Mit tegyünk, mi, akik továbblátunk az orrunknál? – Igen, azt kellett volna tennem, amit ösztönöm súgott, hogy vessem térdre magam, nem előtte, hanem itt, oldalt, hogy ott zsolozsmázzam el a rituális nyögésekkel és üvöltésekkel – vagy valóságosan is leborultam? Leborul az oszlop bal oldalára. Ó, mindnyájunknak egy személyben szülőanyja és nemző atyja, isteni Hápi, te minden kertek öntözője, halak ura, búza termője, igavonó barmok hizlalója és izmosítója, aki két oldaladon hű társisteneiddel, a kenyérgyúró Szibbal, a gabonaőrlő Naprival, te, aki áradásaiddal és apadásaiddal forgatod a naptárt, te végy karjaidba, neked adom meg áldozatul magam! Hanyatt veti magát; észrevétlenül az oszlop mögé kúszik. Némi idő múlva az oszlop jobb oldaláról lép elő. A „főpapi” hang ettől fogva sziszegően kegyetlen és fuvolázóan esdeklő.
– Kértelek, légy őszinte hozzám. Én is az leszek. És a szeretet örökre összefűz.
Letérdel, majd lefekszik a bal oldali helyre. Onnan is emelkedik föl, de most már az írnok hangjával.
– Lehetségesnek tartom, hogy az asszuáni zuhatag után is a földön folyik a folyó.
– Emberek közt? Hápi tündöklő teste?
– Ezt nem sejtetted?
– Meg is álmodtam. Köszönöm. S azután?
– A következő vízesés valóban az égből esik, atyám.
– Tem-Szoul-nál? Amit meg az etiópi katonák kerültek meg pigmeusi törzsbeliek nyomán?
– Mit kérded, ha magad is tudod?
– Nem tudom. Továbbmenekült azokból is jó néhány, föl a folyó mentén. Beszélj.
Most is forog velem a világ. És ha mégis megkockáztatnám, hogy hiszek neki? Hátha nem árult volna el mégsem? És így én árulom el őt? Most is így, kettesben is? Őt, a jobbra törőt, a társamat? A testvéremet, hogy én se legyek egyedül. Már hörögtem:
– Ne csavard a csuklóm! Menj le a mellemről. Tán van zuhatag még azon is túl! Hápi hátrább tette talán a lejövetele helyét. És most ott van a szent lépcső.
– Ne hazudj.
– Nyugodj meg. Összenyomsz.
– Hullákat is hozott az a vízesés. Tetovált férfihullákat, koromfeketéket!
– Mit tudom én.
– Lehetséges, hogy az eget szerecsenek lakják?
– Nem jártam ott.
Már magam se tudom, miket feleltem.
– Hápi, a fehér arcú Hápi is hát fekete? És Ozirisz és Ízisz és Nepri s mind az églakók? Te mit gondolsz felőlük?
– Én nem láttam őket. Én nem jártam ott.
Csak ezt hajtogattam. De ő sem hagyta a magáét:
– Legalább odáig el kell mennünk. Együtt. Egymást segítve.
– Ne dőlj rám. Vidd innen a szádat.
– Ne titkolóddz. Összefogunk, mint a testvérek. A testvéreknél is nagyobb szeretetben. A házastársaknál nagyobb bizalomban. Ne rejts, ne zárj el semmit előlem.
– Eressz. Csupa víz vagy.
– Semmidet, ha mondom. Ott jártál! Legyen enyém, ami a tied. Elmegyünk innen! Elengedlek!
– Elmehetek?
– Elengedem a nyilatkozatodat. És elmehetsz. És velem jössz el. Csak legyünk teljesen egyek.
– Ne verj!
– Ott jártál! Mindent tudsz. S nekem semmim sincs.
– Csak hatalmad!
– Hatalmam sincs, ha rajtad nincs. Segíts nekem. Benned van az én megváltásom. Minden titkot tudnom kell. Szabadíts ki. Veremben vagyok, csapdában.
– Ne fojts meg. Hogy mondhatom így, amit még mondhatok?
– De gyorsan!
– Az etiópiai után is van még vízesés. S azután még egy. De a Nílus mégis a felhőkből ered. Hogy ott fölmehetsz-e az égbe? Eredj, próbáld meg. Mit rázol? Megfojtasz! Micsoda? Hogy én vagyok a Nílus? Ez megőrült. Mintha együtt hemperegnének a földön. De már csak az írnok beszél.
– Hagyj! A véremet akarod inni? Semmit se tudok! Hogy én a mennybe vivő Nílus? A Nílus?! Vidd innen azt az alligátorszádat. Megveszett csúszómászó, mit akarsz?! Ember vagyok, én is csak ember! Semmi titkom! Én sem tudom a titkot. Dögölj meg, tigris. Engedj ki, kígyó, én fojtalak meg, emberevő gyík! Fölugrik, zihál, magához tér. Megdöglött. Megöltem? Vagy csak kimenekült? Mit tettem? Elvesztettem a fejem, az életem. Fejét veri. De nem. Ha már földön gurulna ez a fej, akkor is helyére kellene tennem a saját két kezemmel! Megállítani agyamban ezt a tébolydai zsinatot. Hogy ne összevissza gajdoljanak benne a gondolatok, hanem megszavazhassuk végre a tennivalót, a sok fölidézésből kiszűrjük a dolog nyitját, azaz most, hogy minden a forrpontra jutott, leszűrjem a bugyborékoló forrongásból azt az Ariadnè-fonalat… Teljesen megbolondultam. Hogyan is, miket is mondtam? Végleg külön jár a nyelvem az eszemtől. Félrebeszélek. Azaz nem én, hanem… Nem az agyam végzi ezt a kerge pörgést, hanem maga a világ. De akármilyen az örvény, ami forgat, meg kell vetnem a lábam. Szemem elé kell rögzítenem a hibát, vagyis hogy a kijavítását. Mert ha nem tudom, ha nem bírom… Nem bírom tovább! Mert ha gondolkodom is…, magam tekerem már magamra a lasszót, a hínárt, a kígyó ronda nyálát. Tiporjatok rám, röhögjetek
rajtam. Oda az erőm. Pihenni, pihenni. Gyűjteni legalább annyi energiát, lelki jelenlétet, hogy azt a végső nyilatkozatot, ha mégis meg kell tennem, s igen, ha odavisznek megint a tanács elé, a szentséges főbíró elé, tudjam megfelelően hajlékonnyá görbíteni minden csontomat, s mikor ő majd felém int, hogy beszélj, találjam meg a kellő szavakat arra, hogy… Hogyan is? Próbáljuk hideg ésszel csak… Mélyen meghajol. Atyám, atyáim, ti… Kitör. Ti dögök, ti barmok! Lehettek elefántsúlyosak, oroszlánizmosak, tigrisagyarúak, kígyószemmel nem aláztok meg, ha lezuhanok is a gyíktorkotokba, én maradok fölül, visszapattan a földig lehajtott fa, nem töritek meg szívósságomat, nem, sírbogarak, ti, vérszopó menyétek, parázna viperák, röpülni fogok, föl közületek, igenis az égbe, én leszek az isten. Hallod, tökfejű, fölmegyek a huszadik zuhatagon is, nincs olyan vízesés, amelyen föl ne ússzak. Mert amit én őrzök, megkötözhetetlen, ami bennem él, bemocskolhatatlan, tovább tündököl, tisztábban, mint a te napfényarcú Amonod, mint maga a valóságos nap fölöttem! Köpök a kegyelmetekre. A bokámig se értek! A tevetrágyás talpamig se. Én vagyok a fény. Itt ragyog az ész. De még a hit is. A tudás ereje, de még a vallásé is, a hitvallásé. Világítótorony bár örök
éjszakában. És büszke vagyok rá. És adok is, adok is magamra. A bűnbánó nyilatkozat helyett, tudod, mit dobok eléd? Ezt, ezt a nyomorult időtömlőt, a tulajdon hullámat, üresen! Magam végzek magammal. Fölveszi a korsót. Kiüvölt. Csak egy kortyot adj, és mérget! Mérget nekem is, hallod?! Csönd. Azt se mersz adni?! Áruló! Nem mered megajándékozni embertársadat halállal sem! Sakál, beírom ezt is, téged is beírlak a végrendeletembe. Kerüljetek csak egyszer a kezembe, majd megtapasztaljátok, hogyan kell húzni a torokra apránként a hurkot, meg orsóra tekerni a nyelvet, a belet, a hajat, a szemet, a szíveteket, bitangok! Hol a jegyzőtáblám? Sehol? A festékestégely? Nem találja. Az írónádam? Rajtam felejtették! Elég hegyes? Kifeni a kövön. Ha máshova nincs, ide a bőrömre írom, azt az egy mondatot, azt az egy szót… Festék pedig csurog innen is. Csuklóját tapogatja. Nem, itt a legpuhább, tőletek tanultuk. Nyakát tapogatja. Semmit sem írok! Egy jajt sem érdemeltek!
Magasra emeli a nádat, hogy torkába döfje, de megáll, megtántorodik, eldobja a nádat. Nem merem. Gyáva! Gyáva az ember: én is. Sír. És milyen rossz üzletember! Fülel a víziórára. Azért a harminc-egynéhány percért is odaadom az emberi méltóságomat. Az utolsó, piszkos, nyavalyás, csupa jaj percért is egy egész élet emberi tisztaságát! Lerogy, elterül, hasra fekszik. Aludni, nem lenni, meghalni addig is, míg élek! Visszafordul, fölül. Zuhanhat ember ennél alacsonyabbra? Ez a mélypont. És ha mégse volna késő meghallgatni őt, azt a szörnyeteget? Ha visszahívhatnám?! Azt az ördögöt? Hisz… ember csak ő is! Föláll. Tétovázik, zörgessen-e valóban. Fülel. Fölveszi a korsót. Ezt vágom oda.
Kint fölcsapódik a vasrúd. Csikordul az ajtó.
Az írnok feszülten fülel. Az óra csöpögő másodpercei hallatszanak, mind hangosabban, majd mind ritkábban. Csönd.
Megállt az óra! Itt a perc. Kicsöppent az utolsó csöpp! A végső percem. Járj még, csöpögj még! Kegyelmezz, iszonyú szerkezet. Legalább benned legyen még egy kis emberi érzelem, irántunk érző szív!
Csönd. A csöpögés helyett lépések. Az írnok rémülten a falhoz lapul. Észleli, hogy valaki bejött a cellába. Három botütés a kövezeten. Az írnok sikoltva a földre rogy. Aztán kutyaként szűkölve a benyílóba, az ajtóhoz kúszik. Ott már kiáltoz is, zavarosan, amiből csak az érthető:
Ne még! Ne így!
Csönd. Az ajtó csikorog, a vaspánt lecsapódik. Lépések el. Csönd. Az írnok visszatámolyog. Kezében papirusztekercs, reszkető ujjal tartja távol magától. Végre elolvassa annak külső felén az írást:
„Másold le, s írd alá.” Suttog. „Az ítéletet.” Olvassa. „És hozzá bocsánatesdő töredelmet.”
Nincs ereje kibontani. Fülelné az órakattogást.
Lejárt az idő. Megnézi ismét a tekercset.
„Másold le” – Magára mutat. –, másoló. Még most is. Ezt is. Ezt is? Épp ezt, ezt – épp te a saját halálod elvégzését –, a kivégzésed körülményeit? Nem! Hogy a saját pribékjeim között legyek?! Örök metódus! Megásatni a sírt magával azzal, akit beletemettek majd elevenen! Rád ismerek, rád, baziliszkuszszemű, rettenetes gyík! Megkaptad a pókot! Kiszívhatod a vérét, de – Eldobja a tekercset. – tudom, ki vagy, Szemedbe mondom, mi lakozik benned! Állatok voltunk valaha mindnyájan, mindig éhező, mindent befaló ragadozók, őzet, galambot de férget és tetvet is rögtön s fölösen is megölők. Ahogy a gyerek rátapos ahelyt ami csak mozog a lába előtt! Emberfaj szörnye, tigriscsökevény! De én kisiklok, akár a halálba, a körmeid közül. Nem másolom le. Darabokra tépem, úgy vágom a képetekbe vissza. Fölemeli a tekercset. Huszonegy halál! Más-más kínzással. Találékony elmék! Főztjéről a szakácsod nem nyújt olyan változatos étlapot, mint ahányféle vérivást ez a tekercs kínál; a legszenvedélyesebb szeretők között sincs annyi szeretési forma, mint amennyit az élet minél kínosabb kioltására kigondol. Nézzem legalább azt, mit szabtál ki rám. Kibontja a tekercset, remegő ujjal,
de képtelen olvasni, mert keze egyre jobban reszket. Nem! De mégis! Meglapulj bennem, te nyüszítő eb, fogvacogó szolga! Megembereli magát. Szilárdan tartja a tekercset, megrázza. És ha mégis az élet kotyog benned, a kegyelmet hozod? S ez a másolás is, amit reám bíznak, hátha azt jelenti…? Egy sornyit maga elé teker az iratból, olvassa: A mindent látó Ozirisztól, s a mindent halló Neflisztoltól megvilágíttatván az Igazság és Tévedhetetlenség székében ülő legfőbb földi bíróság a mai napon az eretnekséggel, vallásgyalázással, hazaárulással, istenkáromlással, Egyiptom hitelének rontásával, szeméremsértéssel, rágalmazással, közbotrányokozással és kihágással vádolt Nam-Met-Ra huszonegy társának ügyében egyenként és személy szerint a következő ítéleteket hozta, úgy mint…
Az írnok szünetet tart, fölfelé tekint. Élő Isten. Egy igaz Isten. És ti mind valamennyien akár három, akár negyvenkét személyben. Nekilélegzik, s ahogy a kártyások a lapot lassan a szemük elé tolják, fordít a tekercsen, s kisilabizálja:
1. Ti-Hro-Thun: kínhalál, végén hogy cápa falja.
2. Thut-Hi-Mosz: kínhalál, végül fullasztás trágyafüsttel. Szegény.
3. Ah-Szo-Khi: Melyik is ez? Kínhalál. Orrba darazsakkal.
Arcát törli. Mi itt a sorrend? Ábécé? Súlyosság?
4. Nun-Rih-Pah: Az a testes, szép szakállú? Kínhalál. Skorpió végbélbe.
Aztán jobbadán csak mormogja:
5. …Ez megérdemelte. És én? Az én nevem?!
6. …Iszonyú! Azt a kedves kamaszt!
7. Ihn-Szu-Nou…
Hirtelen fölegyenesedik: De rám mi vár? …Körömtépés? Fogak kitörése?!
Tudjam meg minél előbb! Én hányadik leszek? Még izgatottabban forgatja tovább a tekercset. Thor-Tha-Kisz… „Szemápolás.” És az én nevem? Kihagytam?
Ptu-Hoh-Ptha… alligátorok.
Ez a kedvenc módszere, a fő látványossága. Mert most is… végignézed persze valamennyit, nyomorult! Még közel is hajolsz…
Mosz-Tha-Husz… De én szembeköplek, a zöldre festett főpapi szemeid közé!
Kimaradtam?
Ihi-Ften-Khe: Kínhalál… Mivel? Nem tudja elolvasni. Kínhalál, válogatott kínhalál, igazságtalan, szörnyű kínhalál. Igaz, ez a huszadik is. Húsz közül egyetlent sem mentett föl az a vámpír…, aki maga érdemelne ezer kínhalált. De hol, hol vagyok én? Vagy már voltam is. Mi is a nevem? Elfeledtem a saját nevem? Visszaforgatja a tekercset. És az utolsó?! Nincs erőm, hogy ráfordítsak, nincs, nincs. De arra lesz erőm, hogy arcodba vágjam, hogy egy hang végre az elfajzott viperaképedbe vágja emberül, hogy…
El akarja dobni a tekercset. Aztán hirtelen kicsavarja, végig. Belenéz, beledermed egész testében. Reszkető ujjai közül kiesik a tekercs. Lábai megrogynak, leül. Gyűjt annyi erőt, hogy rettegve-reménykedve elolvassa még egyszer a szöveget.
21. Az Igazság és Tévedhetetlenség székében ülő legfőbb bíróság Atla-Fa-Hresz vádlottat az eretnekség, vallásgyalázás, hazaárulás és… te-te-te-te… vádja alól fölmenti. Fölmenti?! Kit? Ki az az Atla-Fa-Hresz? De hisz az én… Megtapogatja magát… én vagyok az. Elveti magát, síró-, majd nevetőgörcsökben rángva. Fölül, tovább olvas: Fölmenti, megállapítván, hogy nevezett vádlott az eretnek zagyva fejtegetéseit és esztelen teóriáit csupán együgyűségből hallgatta végig, azokat a maga elmefogyatékosságával is megtagadta, följelentette, amit is a kegyes ítélet hálás köszöneteképp ő maga ünnepélyesen írásban is megismétel, tántoríthatatlan hűséget fogadva mind a negyvenkét isten égből földre küldött szolgáinak.
Föláll. Egyre méltóságosabb lesz. Előrelép, kitárja karját az ég felé.
Úgy legyen, Ozirisz, Ízisz, Neftu, Rá, Anhuri, Ámon, valamint Háthor, Nit, Nekhab és mind a negyvenkét, valamint hetvennyolc uralkodó istenek dicsőségére, és…
A nézők felé tárva karját …a mi földi nyugalmunkra, mennyei üdvünkre.
Leül a Louvre szobrának helyzetébe, ölébe veszi a táblát, s írni kezd, meg-megfenve nádtollát a földön.
…A porból én hozzátok, legdicsőbbek, és hozzád, a legdicsőbbek közt a legdicsőbb: Főírástudó s ihlet ihlető! Igen, zengjen is feléd hát költeményben a hála! Inspiráltan föltekintve. Édes a tenyér, ha vele anya csal szívünkből mosolyt. Még édesebb az atya talpa, ha szőlőből tapos ki bort. Fürtök vagyunk, vágyunk hogy volna más? mint sajtolás és sajtolás!… És ha megkomponálnám a dallamát is? Az esetre, ha velem adatják elő személyesen.
Az óegyiptomi sirámok hangján, a végén zokogva.
Oktassatok tovább, tovább, űzzétek elménk nyomorát.
Középmódú író dolgozószobája. Az író fogalmaz, nem rosszkedvűen. Előbb a karosszékben a térdén ír, aztán leemel egy könyvet és egy nagy szótárt; ezekkel már az asztalon foglalatoskodik. De végül visszatelepszik a fotelba. Ír.
ÍRÓ.
Nem. Ezt az árnyalatot nem lehet elhagyni. Ha Shakespeare sikátort mond, legyen sikátor. Még a rím rovására is. Kilábol? Telefon. Kelletlenül pillant a készülékre, fölkel, de a megkezdett mondatot még leírja. Igen, igen! Kicsoda? Bella? Bella?! Mondd még egyszer! Te, igazán? Hát, hát, hát… Engedd meg, hogy örömömben a régi szenvedéllyel hápogjak. Torkomra futott! A nyál? A régi vagy! A szívem futott a gigámba, drágám. Londonból beszélsz? Bécsből? Pestről?! Hát erre csakis nyelnem kell! Mióta? Mikor érkeztetek? Egyedül? Meghívás? De hova nem divagálok, még képes leszek azt kérdezgetni, hogyan, merre utaztál, a legfontosabb helyett: mikor láthatlak?! Hol vagy megszállva? Ejha! Lakosztályban?! Hányas a szobád? Értem, értem. Akkor – ismered hozzánk a járást. Egyedül vagyok, az egész háznép vidéken, egy kis föltáplálásra. Igen, ebben az évben mindnyájan megkarcsúsodtunk egy kicsit, hogy csak a legsúlyosabbat mondjam, hehe. Már azok, akik életben maradtunk. Nyugodtan idejöhetnél, de hát megértlek, értlek, drágám. Valami nyilvános helyen tehát. Sajnos a Pannónia romban van… a Zöldfának is tán ha a gyökerei vannak meg… a New York üvegtermében egyelőre lovak abrakolnak… Igen, az üzemel, de csak a hátsó két helyiség. Kívülről csupa deszka, de csak nyiss be, és
gyere át a téglákon, ott várlak. Jó, öt órakor hát a Gerbeaud-ban! Most két óra, kapj be valamit, pihenj le, szépítsd ki magad, ne az én kedvemért, mert hát… hát, hát, megint itt hápog a torkomban a szívem, és jó, nem folytatom, nem rablom máris az időd, ha még ki sem vagy csomagolva. Öt órakor hát – nekem is jó! Azaz mégis valamivel később. Fél hatkor, mondjuk. Addigra okvetlenül befejezem én is valami elintézendőmet. Egy kis tárgyalás. Nem színházi emberekkel. Majd elmondom. Lényegtelen kis újrafölvételi vagy tagságmegújítási megjelenés; háromra van kitűzve; puszta formaság! Néhány perc, de mégis elhúzódhatik. Az örvendező dumák miatt. Hogy kik-mik láthatjuk viszont egymást a nagy próbák után. Hogy összeölelkezzünk. Megtapogassuk és igazoljuk egymást. Igen, ez mostanában mindenütt folyik, még lírai költők között is. Dehogy! Az egész értelme és célja egy szép körpecsét, egy elnöki meg két főtitkári aláírás valami kis kartonon, ezt mutatod föl, ha közöltetni akarsz, vagy könyvet kiadni. Édes vagy, drágám. Köszönöm. Nem is tudom elmondani most így dróton át, mennyire örülök, hogy viszontlátjuk egymást. Hány éve? – Négy? Nem lehet igaz. Tegnap volt, hogy… itt van most is azonmód minden porcikámban! Jó. Ötkor, fél hatkor
hát, hát, hát. De bizonyos, hogy előbb ott leszek. Leteszi a hallgatót, visszaül a karosszékbe, bódultan szinte a boldogságtól.
Van Isten. Ez az ajándék! Így, a zsinórpadlásról! Mégis hát, mégis. Nem végleg ment el akkor. Visszajött. Csönd; elégedettségében fejét csóválja. Folytatni akarja a munkát, de visszadobja a könyvet, a papírt. Mesterem, példaképem, atyám, isteni Shakespeare-em, ha nem halhatatlan szellemed, de akár hús-vér alakod lépne ki ebből a könyvből, hogy édes magyarjaim közé vezesselek, akkor is azt mondanám: később! Gondolni se tudok rád! Gondolni se másra, mint: Ipolyi Bella! itt van! Ugyanazt a Dunát látja, amit én. Ezt a levegőt szívja! Visszajött mégis. Visszasietett! Szégyen, szégyen, hova merüljek szégyenemben, hogy már nem is gondoltam volna. Hogy én, gyalázatos, mélyebbre eltemettem ezt a „régi ügyet”, mint ő. Mintha a megnyílt földből egy pillanat alatt egy gyönyörű gyümölcsfa szökkenne ki azon virágosan; mit virágosan? termőben! Egyedül! Vagyis az a tündökletes Jupiter, aki elrabolta, az a világhír szárnyaival röpdöső zeuszi sas, a milliomos kolléga kiengedte a puha fészkéből, a díszdoktorságokkal és csekkfüzetekkel bélelt fülemileotthonból? De hisz mintha gyermekük is született volna! Az irigység vagy az örvendezés hírszolgálata szerint. Annál váratlanabb: angyalibb a jelenés! Hogy ilyen nagy sietve, egyszerre csak ideröppent, hozzám, érettem, a legelsők
közt… Elmosolyodik. „Nagy sietve”, igen, de nem az „elsők közt”. Nem is olyan váratlanul – csak ne szaladjon el velem a ló! Hogy nem gondoltam rá, hogy nem vártam! Persze hogy átsuhant rajtam rögtön, amikor az első külföldiek szállingóztak: és ő, aki azzal ment el, hogy „elveszíteni talán, de elfeledni sohasem foglak”? – Elfeledte mégis azokat az órákat, amikor még a zeneakadémiai előadások közt is kiszökött hozzám – hozzám? Kettőnk édes rejtekhelyére, a Fiume-szálló olcsó dependance-ában. Azt is lebombázták!… Jártam arra…, lám, mégiscsak húzott az agyamnál is jobban emlékező szívem engem is! Nem gondoltam rá? Most vallja be a bőröm, a fogam, a tíz ujjbögyöm, hogy mással sem voltam tele, csak vele. A vágy az igazi emlékezet, a leghívebb mnemotechnika! Nevet. Ezt tán még föl is írhatnám. Papírt keres, de lelegyinti. Majd bolond leszek a „költőnek” adni át bennem a helyet, amikor… hús-vér férfi is lehetek. Ismét úgy, mint azóta sem senkivel! Olyannak találom megint?! Olyanná varázsolom vissza. Amilyen, lám, én máris vagyok. A hangja az imént egy kicsit tartózkodó volt. De hát – férjes asszony; ha ugyan még mindig az. De hisz így is, úgy is van oka, hogy most már ne kerüljön hírbe. Az újságírók meg a
fényképészek a háborús romok közt heverő hullák helyett ismét a szeretkező testek, a béke édes pletykái felé fordulnak. Akadhat fürge riporter, aki már ilyen „nagy” énekesnő telefonjainak kihallgatását is megszervezi. A látszat! Az iszonyatok látványa helyett hogy végre ez lett a gondunk! Majd az orrukra köti, hogy a szerelem hozta vissza! Okos volt, hogy arra a célzást is elhárította. Pedig az az édes kis kettős farsangolás abban a kölcsönkapott balatoni nyári házban! „Nem az emlék hozta vissza!” Hanem pusztán az „aggodalom”! Emiatt a mai tárgyalás miatt! Hogy félt, félt, változatlanul félt! Nagyot nevet. Féltsél csak, édesem. Legyen meg a látszat. Ha még saját szégyenlős szép szívednek is álarc kell! Amíg csak nem simul össze az arcunk azon melegen, minden lepel nélkül. És ha őszintén hiszed, hogy baj fenyeget, annál édesebb vagy. Egyszerre annál szűzibb és anyásabb. Hogy ilyen érzékenyen fogadtad az esetleges kósza hírt is. Hogy micsoda vésztörvényszékek lehetnek ezek az egyletesdi igazoló bizottságok – a külföldiek képzeletében! A háború középkorinál szörnyebb iszonyatai után holmi középkori inkvizíciós vallatásnak vizionálják már az efféle megidézést is! Ahol még a költőt is vészbírák faggatják rohamkéssel a szájukban, spanyol
kínzókamrákban, nyársat, máglyát, dózsai tüzes koronát készítve a szerelmi dalnoknak is. Hívjam vissza, nyugtassam meg, hogy mindez adminisztrációs folyamat, akár az adóbevallás, vagy a népszámlálás, melyen mindenkinek át kell esnie?… De az asszonyok tán még szeretik is az aggódást. Milyen szépen, mélyen megdolgozza, meglágyítja a szívet, hogy fölszabadítson aztán, milyen mély gyönyörökre. A szerelem, az igazi szerelem minden taktikát megenged. Aggódj csak, édesem; lágyulj csak, készülj arra, amit magadnak se mersz bevallani. Mennyi ideig kell még így puhítani magunkat a legszebb önfeláldozásra? Megnézi az óráját. Ejha! Máris indulnom kell. Ha előbb érkezem, előbb is végzek. Előbb kettőnké lesz aztán ez a sors ajándékozta este, ha nem éjszaka. Fölöltözik, irattáskájába holmit rak; kiindul. Visszatér. Kiveszi a vázából a virágot, irattáskájába teszi.
Az író ingujjban a benyílóból jön be, azaz vissza. Kikísért valakit.
– Szervusz! Nem! Nagyon hálás vagyok.
Bejön. Kint ajtócsapódás. Az író ismét a benyílóba siet, ajtót nyit, a lépcsőházba kiált le.
– Karcsi! Köszönöm, hogy eljöttél!
Némi csönd után.
Jobban is megköszönhettem volna. Nem röstellt rögtön idesietni. Hogy kettőnk közt nincs vége a régi barátságnak. De miért „kettőnk közt”, olyan hangsúlyozottan? Meg hogy „rá mindig számíthatok, akárhogy fordul is”. Persze én írtam róla az első nagy ismertetést. De mi az, hogy „fordul”, meg „akárhogy”? Eh, marhaság! Az ember füle mellett annyi golyó meg repesz röpült, hogy minden hangban veszély sziszeg. A hallóidegzet riadoz még mindig. A légyzümmögéstől is. De… mért kellene akárkinek is mellém állni? Az eltávozott után. Mindig ilyen túlbuzgó volt. Eh, gondolni se rá többet. Elmebaj. Hol is az a kávé? Ide készítettem. Fölveszi. Bella, ő tudja, mi kell nekem. Mi hiányzott évekig. Megszagolja. De hisz ilyet főzött akkor is. Meinl. Hacienda-keverék. Valódi. Ez a valóság. Meg is daráltatta. Fölteszi a kávét. Arra számítva, hogy megint együtt ihatjuk, legalább az első csészét. És a kedvenc konyakunk, a Hennessy… De azért mégis miért jobb, hogy nem jött velem ide rögtön a tárgyalás után? A nyilvánosság, persze. No de hisz magam sem erőltettem nagyon. Nemcsak a miatt a két ronda fényképész miatt. Egy kicsit azért megzavart ez, ami – no most már igazán kimehetne a fejemből. Tiszta a
második csésze is? Megnézi, leteszi. De minek ez a második csésze, mikor…? Egyik kezem nem tudja, mit csinál a másik! Az egyik fejem nem emlékszik, mit akart a másik! Persze hogy Kürtös Karcsinak tettem ki. Semmi baj, megfeledkeztem róla! Szerencse, hogy legalább még a lépcsőházba utánaszóltam, hogy visszahívjam. De hisz… nos, arról is megfeledkeztem: nem hívtam vissza. Bahh! Egy adattal több Freud mesternek, hogy zsugori vagyok. Hát fukar vagyok, önző vagyok, irigy, azt rám mondhatják; azt is, hogy túlzottan egocentrikus vagyok, de hogy bűnös? Jó, féltékeny is! Engem nem kell kioktatni, hogy vájkáljak magamban, napvilágra rángassam a fogyatékosságaimat. De hogy… hogyan, hol lehetnék – bűnös? „Szellemi vétkes”! „Háborús bűnös is?!” Folyékony téboly! Cseppfolyós őrület. Kiszellőztetni, kiszellőztetni a fejemből. Úgy, úgy, ezt beszívni majd, ezt az aromát. Miért nem bugyog már ez a szép fekete víz? Már az idő is visszaél a türelmemmel! Moccanj már, mit csinálsz? Na végre! Fakadtok, kis fekete bimbócskák? A kinyílt rózsa nem áraszt vigasztalóbb illatot, mint ti, szétpattanó kis hólyagocskák. Mennyi finom tapintat lakik is egy nőben! Ezt még meg is inni?! Teljék be illatával az egész szoba. Mi is hiányzik belőle? Igen, Bella parfümje. Meg az a legbódítóbb illat, amit az ő teste árasztott…, és most nem
áraszt. Mégis ostoba voltam, hogy nem beszéltem rá – ide. És most… a várakoztatással csak drágábbá teszi a sors, amit végül most már bizonyosan megad. Holnap! Mert hisz az az ajándék, az itt van. Kézzel foghattam, számhoz emelhettem a kezét. Káprázat elgondolni még most is, hogy Bella itt… Nevet, boldogan. Ez sem közönséges önmegfigyelés: minél tovább tart az olyan boldogító váratlanság, mely már várható: annál csodásabb! Föl akarja jegyezni, de mivel nem talál ceruzát, eldobja a papírt. A jót nem lehet megszokni. Az mindig mesebeli. Persze a fafejűek, a faidegzetűek! De én örömre vagyok teremtve. Ahogy ő is. És köztünk, lám, ez a rejtelmes korrespondencia, ezer meg ezer kilométer távolságból. A megérzésnek ez a telefonhuzala, ez a vágytelepátia. De honnan kapta, hogy épp ezen a napon legyen itt? Csak nem ez a Barkács? Barkács úr itt is, megint? Eh! Azért, mert elsőül annak a nevét említette; mint akivel szüntessem meg a túlzott őszintéskedést? Az excesszív lirico-pszichogén kitárulkozásaimat. Barkács révén jutott volna még Londonba is hír, rémhír ezekről a képtelenségekről? Vagy közvetlenül ő tudósította Bellát? Barkács… Hova nem botlik már az eszem? Hisz a kövér Barkácsot szinte világcsúfjára dobta ki Bella – udvarlása? – önhitt
ajánlkozásai után! „Valósággal körömmel kellett lekaparnom” – igen, szó szerint ezt mondta Bella, s nem csak nekem, nem csak bizalmasan. És ha levakarhatatlannak bizonyulna Barkács Ede ügyvezető igazgató úr szenvedélye? Mármint az önhittségi szenvedélye, hogy ellenállhatatlan? Vele legyek óvatos? Én? Világéletemben utáltam; legfeljebb ő legyen óvatos. Hogy ne én vegyek kézbe vakarókést, megböködni egy kicsit azt a hájas fenekét. Azt a zsíros nagyravoltságát. A kacsázó menését se bírom. A gúnáros fejforgatását azzal a rövid nyakával… No de ezt aztán igazán bírni kell. Legjobb idegmosás a munka. Aztán meg… Mosolyog. Penzum, penzum, hasznosítsuk az időt, hogy minden percem aztán kettőnké legyen. Lapoz, írni készül. Sikátor? Dohos már, sajna, a szó is. Utcaköz? Igen – de zsákutca! De hát a sikátor is lehet kijáró nélkül! Kutyaszorító? Falusias. Sikátor hát, de a rím mégse kilábol, mert sikátorból nem kilábol az ember, hanem… Fölhajtja a maradék kávét, de a munka így se megy. Föláll. Mégiscsak át kellene gondolnom ezt a holnapi egyletesdit. Hogy legrövidebben hogyan húzzam ki a lábam abból a várható dumálási pocsolyából. Idejük az van! Még a jó írók is boldogok, ha az erőfeszítés helyett
ellocsoghatják a drága időt, de hogy a sült tehetségtelenek milyen zsinatot képesek tartani hétszámra akár! Vizsgára, engem! Akinek óránként Shakespeare elnök úr tekintete előtt kell vizsgáznom. Nem szólva, hogy engem nem azért futtattak már kölyökként az iparosné nagyanyáim állandó végeznivalókra a ház körül, hogy idegzetem legyen az ilyen fontoskodó naplopásokra! Hogy majd még tervet is dolgozzak ki a holnapi közlefetyelésre – mit nem süt ki ez a Kürtös Karcsi!? Netán még írásos elaborátumot, hogy legyen min cuppogva rágódniok! Nem. Hogy előbb nem eszméltem rá az egyetlen helyes megoldásra. Nem fogom szerencséltetni őket: a képem sem dugom oda közéjük. Várhatnak rá. Várjanak. Üljenek föl szép sorjában a szent pulpitusukra. Tiszta nyereség, hogy amíg ott feszítenek, nem írnak egy fél napig, egy hónapig. Bár egy évig, az öröklétig feszítenének ott a karba tett kezükkel! Mit tehetnek a fecsegésen kívül? Tehetnek egy pályatársi szolgálatot, úgy, ahogy vannak. De úgy, hogy közben én is tehessem a dolgom. Teszem is. Mert engem nem Kricsák kolléga és Lombi Viola kartársnő vár értekezletre, hanem Shakespeare Vilmos kartárs után Goethe Farkas és Puskin Sándor egy-egy föladványára kell még ezen a héten megfelelnem. Leül, fölhajtja az üres csészét. Csönd. Telefon. Fölveszi a kagylót,
egy ideig hallgatja. – Fulladj meg! Teljes egészséggel! Leteszi a telefont. Földúltan áll.
A telefon ismét cseng, nyilván az előbbi telefonáló jelentkezik. Fölvegye? Ne vegye? Fölveszi.
– Nem szétkapcsolás volt. Én tettem le. Mert végleg arra az elhatározásra jutottam, hogy el se megyek!
A másik beszél.
– Akkor legföljebb elmarasztalnak! El leszek marasztalva! Nem állok le velük vitázni. Hogy álljam a – csatát? Azzal állom, hogy kiállok. Nekik magyarázd, hogy a magyar költészet nem némulhat el! Karcsi is mondta: fütyüljek rájuk. Kiveszik a kirakatokból a könyveimet? Azt is, ami Barkács igazgató úrnak volt akkor üzlet? Miféle élelmiszerjegy? Lakásjegy? Hordóban fogok alkotni. Lakni is! Az egész pereputtyommal. Én féltsem a tollamat? Utánukvágom, egyék meg, ha az kell nekik! A másik beszél. Igen. Máris belefáradtam. Jó: belebódultam. Helyes, majd átgondolom a te fejeddel. A kedvedért. Meg a Kürtös Karcsi kedvéért. Igen, itt volt, most ment el. Ebben már megint túlzol. Attól még lehet jó költő. Jó barát is. Szervusz. Leteszi a kagylót. Gondolkodik, fejét csóválja, nevet. A jó barát fő ismérve, hogy nem tűr még egy jó barátot. A géppisztolyokból már kifogyott a töltény, de nem a lövöldözhetnék az emberekből, még a jó barátokból sem. Mi baja van Gábornak is ezzel a Karcsival? Még most is? No persze. A háborús hallgatásuk után így szólalnak meg a múzsák! Hogy először is egymás szemébe a szitkot, egymás hajának a lantpengető karmokkal. Nevet. A fegyverek közt is csak azért némulgattak, mert az ágyúdörej
túlkiáltotta őket. Mintha ezt is föl akarná írni, de letesz róla. Hagyjuk az egészet, félre az egészet! A fordítás kellékeit veszi elő. Eh, nem rágódhatok azzal a gonddal sem, amit Gábor rak elém. Tömköd a fejembe. Gyerünk a fordítás megrágnivalóival. Sikátor, mégis? Egy papírszeletről olvassa: Mint ittas utas, ha az éjszakából, mint sötét sikátor végén kilábol… Beeh! Émelygő fintorral eltépi a papírlapot. Nézzük csak komolyabban az ipart. Leveti a kabátját, nekiül, megnézi a könyvet, a szótárt, kicsúsztatja lábát a cipőből. Csönd. Hát ezt mégse lehet így levetni, mint egy hangyás inget. Hát jó, legyen meg Gábornak az igaza. Már csak azért is, hogy nyugodtan tudjak dolgozni. „Rendezzük” csak. Vegyük csak sorra, mi alól is kellene „tisztáznom” magam? Három pontba sűrűsödött a „vád”. Egy: a háború alatt írtam egy nyilas lapban egy Cézár a Rubiconnál című verset, amely „a zsarnoki elvek dicsőítéseként hatott, sőt egyenest Hitlerhez intézett ódának minősült”. Második pont: rábeszéltem egy üldözött költőtársamat, Réti Palit, hogy cikket közöljön a magyar irodalomról a náci párt német hivatalos lapjába, a Völkischer Beobachterbe.
Harmadik pont: a katonaságtól is szabadságot kértem Pestre, hogy kivételezettséget járjak ki annak az atyai jó barátomnak, nagy költőtársamnak, Győri bácsinak, aki akkor szintén üldözött volt. Ezzel, hogy őt ily megkülönböztetetten ajánlottam mentesítésre: kiáltóan elismertem, hogy a többi joggal szenved megkülönböztetést. Hát most ezekre válaszolni?! Gábor bolond, elérte őt is az elmebajragály, hogy ilyen őrült képtelenségekre józan ésszel feleljek. Jó, legyen meg a kívánsága. Válaszolok. Ad I. én azt a zsarnokdicsőítő verset valamikor húsz év előtt írtam, nem nyilas lapnak adtam, mert olyan akkor még nem is volt, hanem a fene tudja már, milyen kérészéletű folyóiratocskának, amiből aztán több szám nem is jelent meg. Másodszor, hogy Réti Palit én, a Völkischer Beobachterbe? De hisz Pali akkor munkaszolgálatos volt, valahol a Kárpátokban, betegen. Hogy beszélhettem volna rá arra a cikkre, amikor nem is láttam? Sejtelmem sem volt, mire készül. Egyébként nem hiszem el, hogy írt onnan, de bárhonnan, Göbbels lapjába! Ami meg Győri bácsit illeti – azt kellett volna, hogy hagyjam? Ne ragadjam meg azt az alkalmat is, hogy… De hisz Győri bácsi most itt van, ahányszor lát, még a villamosból is kézrázást utánozva integet; felelhet ő maga is helyettem. Mert én, mégsem! Hogy akár Gábor
kíséretében mégis odamennék? Akik fejében ilyen születhetik, azok közé?! Egy tucat kényszerzubbonnyal és ápolóval. „Óda Hitlerhez!” Amikor a Führer legfeljebb szobafestőpemzlit forgatott, nem cézári pálcát. És amit Palinak „súgtam”! Ezer kilométerre! Hogy tudhasson olyat bizonyítani az ember, ami nem történt meg? Hogy lehet széttépnem ezt a pokoli pókhálót? Aki ebbe belenyúl, csak jobban belekeveredik. Az anyjuk istenit! Fölveszi a tollat. Ilyen miatt nem jön egy épkézláb sor ebből a nyomorult tollból! Odavágja a tollat, az asztalra csap. Hogy még védekezzem! Lesöpri az egészet, s a telefont veszi föl. Tárcsáz.
– Bella? Bocsásson meg…, egyedül van? Úgy értem, a szobában. Dehogy vagyok izgatott! Mi okom volna rá? Nagyon is nyugodt vagyok. Nyugodt, mondom, nyugodt! Épp azért arra kérlek, gyere föl hozzám! Nem, nem. Csak azt szeretném folytatni, illetve pótolni, amivel elváltunk. Tüstént, igen! Most azonnal. Miért nem? De hiszen, ha épp az én ügyemben ígérkeztél el, akkor mégis engem magamat előbbre helyezhetnél az ügyemnél! Fontos volna. Forgok itt föl-le, de mintha örvény kezdene forgatni. Értsd meg! Kapkodok, ahogy hínárban kapkod az ember. Jó! Nem zavarlak. Nézd el, hogy zavartalak! Leteszi a telefont. Kapkodva rendezi újra az iratokat. Ismét lesöpör mindent.
Bejön az író. Leveti felöltőjét, székre dobja. Zsebében keresgél. Hova tettem, ha egyszer idetettem azt a déli lapot? Kimegy az előszobába, visszatér. Persze hogy a felöltő zsebébe! Kiveszi, az asztalra dobja. Kiviszi a felöltőt az előszobába. Ennek is több volt a füstje, mint a lángja. Gábor nem először tart tűzvésztől, már akkor is, mikor csak egy szál gyufa lobog. Bella, ő aztán meg már tűzoltókért szaladna. De hisz épp azzal veri még föl a várost, a rémületig. Csöng a telefon. Tétovázik, fölvegye-e.
– Én vagyok, én, igen. Én egész jól hallok. Kürtös Karcsi – persze hogy megismertem a hangod. Igen, vártunk a tárgyaláson. Még el is akarták halasztani a kezdést, mivelhogy biztosra mondtad. Á, semmi különös nem volt. Most már aztán nem is lesz. Bella nem sajnálta a talpait meg a bájmosolyait, kiadták neki a múzeumból fényképmásolatban azt a régi, azóta feledésbe merült folyóiratot. Amelyben még huszonnyolcban megjelent az a vers!… Gábor meg annyi patront elsütögetett, hogy majdnem azzal növelte elefánttá ezt a bolhát. Azt hitte, impresszionálni fogja őket, hogy így, úgy, a legnagyobb élő magyar költőről kell nyilatkozniok! Azoknak ettől meg csak a fontoskodási mániájuk nőtt! … Azt sem engedték, hogy a tényeket kiteregesse. Nevet. No nem a zsenialitásom tényeit! Ámbár, miért ne? Így hát zsenialitásom bizonylataira nem is került sor. Az a nemes feladat rád vár… várhat. Igen, mondtam, lesz még egy folytatás. Holnap. Határozatra ma már nem maradt idő. Bár meghozhatták volna, hisz most már minden világos lett. Igen, kiviláglott, hogy nem Hitlerről szólt, nem is szólhatott. Egy porszem félreértés nem maradt. Azt mondom: annyi félreértés sem zavarhatja már a tisztánlátást, mint egy porszem a pupillán!… Igen, megvettem, mondták, hogy van benne rólam. Nem, még nem
néztem bele… Itt van előttem az asztalon. Te írtad? Köszönöm. Értem. Tárgyilagosan. Úgy is kell az ilyet. Elfogulatlanul: szemtől szembe…, hogy annál hitelesebb legyen a szó mellettem. Az én érdekemben. Mint költő a költőhöz, mint honpolgár a honpolgárról, felelősséggel. Éljen!… Helyes… Ezt nem értem teljesen. Rögtön belekezdek. Köszönöm addig is. Igen, igen, hívj föl. Várom. Akár tíz perc múlva is. Szervusz és kézcsókom. Leteszi a telefont, leül, kifújja magát. Fölveszi az újságot. Olvas. Született publicista is! Okosan. Azért nem ír rögtön szíve szerint, mert ésszel hass az észre, hidegen. Nem lelkendezik…, nem provokál, nem „túloz”, mint Gábor… Ámbár: hogy lehet túlozni az igazságot, ha valakire hazugságot kennek? Keresgél a lapban. „Őszinte tanács”… „Őszinte tanács”… No, itt van, „Őszinte tanács”. Ügyes az alcím is: „a barátság jegyében.” Vágja csak oda nekik, mint „elfogulatlan barát”, mint „segítő költőtárs”, hogy… Micsoda? Fokozódó elképedéssel olvassa a cikket. Megnézi aztán majd még egyszer, az aláírást. Nekem szól a tanács?! Hogy, hogy… Hogy bárhova tévedtem is, élnem kell az alkalommal a visszakozásra… a… meredélytől?!
Vagyis magáévá teszi azt, amit… „Mert”… mert? Pályámon ismét „dombcsúcs” kínálkozik, ami után vagy további emelkedés, avagy az „örvénylő szakadék”… Hogy én, aki már annyi jót is alkottam, tegyem jóvá… Mit tegyek jóvá? De hisz ez ferdítés! Árulás! Hallgassam meg hát a „baráti ajkakról a közvélemény hangját”… Leteszi az újságot. Nyugodt: a kétségbeesés nyugodtságával. Néma küzdelme annak, aki őszintén el akar fogadtatni önmagával egy igazságot. Közvélemény? Már közvéleménye is van, neki, ellenemben? „És az irodalmi közvélemény azt kívánja, hogy” …De hát… ha valaki, ő, Karcsi tudhatja, hogy még ha köz is az a vélemény, nem igaz vélemény, hanem szemenszedett rágalom. És tőlem kíván belátást?! Puszta betekintést a tényekbe! Az „aktákba” akár! Ez a Barkács hangja. És ez, ez itt… Fölveszi, odavágja az újságot. Tetejébe ő fogalmazza meg még a jóhiszeműek számára is a vádat. Olyan ravaszul, hogy tán még az anyám is azt hiszi: „Nem zörög a haraszt, ha”… Mert itt zörög, majdnem mesterien zörög. Prózát sose tudott írni az a pukkancs szélkakas, de úgy látszik, igaz a mondás, hogy az
irigység a leggyatrább tollat is megragyogtatja. Noha az ilyen szárnyalás, hogy „dombcsúcs”, „örvénylő szakadék”-kal! Hol van a dombnak csúcsa?! Nem „hegycsúcs”; azt rólam szólva még itt is visszaszívta tollából a féltékeny mája. Na, most még a lélegzés is. Mellét tapogatja. Ott sem volt a tárgyaláson, és ilyet mer leírni! Mintha máris rosszul állna az ügyem! Ahogy az irigység kívánja. A középszer örök összepusmogása! Nem, egyáltalában nem áll rosszul az ügyem. A bíróság, megéreztem, pártfogásába vesz. Nem ellenséges, nem. Hangban, ügykezelésben is objektív udvariasság! Az elnök igazi elnöki pártatlansággal utasította rendre Barkács urat, hogy fegyelmezze magát. A viperafogú hőscincér. Mióta Bella itt van, kétszeres feszültséggel pöfög-fröcsög belőle a gyűlölet felém. Vetné hát szét a gőze! Ő, ő nem látja igazoltnak, hogy ha húsz éve írtam és közöltem is azt a verset, hogy másodközlésre nem én juttattam el a nyilasoknak. Igazolást kíván. Vagyis újra csak én igazoljak valamit, ami nem volt. A klasszikus jogi képtelenség! És Kürtös Karcsi most ezekkel fú egy követ? A tegnapi zene- és színműkiadó úr szellemi körével. Hiába; közveszély a féltehetségű költő akkor is, ha
prózát ír! Hátha még beszél, és a toll helyett más szelepen sípol ki belőle, hogy trónust neki is! Nekik is, minden dilettánsnak, önjelöltnek. A barikádon ugyan mások vívtak, de szabad a pálya, előre, mindenre képes tehetségtelenek! Bástyát ugyan nem döntöttetek, de szobrot azt majd igen! A legértékesebbet a legdühödtebben, a legmocskosabb módon. Nincs kétely többé: a gyűlölet bőgi világgá, hogy ki a legnagyobb költő ebben a korban. Belátok persze Gábor kártyái mögé, hogy miért nyilatkozza rólam úton-útfélen, hogy milyen érték vagyok, miért hárítja a saját fejéről a babért az enyémre. Védeni akar. Viseljem sisakként! De hát anélkül is kijár az nekem. De hát igenis én vagyok a legnagyobb. Ezért kell terjeszteni, hogy a nép ellensége vagyok! Mert a nép egyszeriben Barkács Ede-Edmond, a tegnapi gazdag kiadó és színházi főügynök, meg Versényi úr, a néplövető miniszter fia! Ezeknek kevés a világhírű énekesnő, hogy ahogy ő engem ismer, hogy azt a verset a nyilasok csak tudtom és engedélyem nélkül idézhették. Népbíróság elé vinnék ezek még Horatiust is a Mecénáshoz írt führer-ódájáért! Hogy a „német szellemet propagáltam”! Merthogy Goethét többet fordítottam, mint Burnst. De ha az többet írt!
Németországban jártam, Hitler alatt is. Német írókkal tárgyaltam. Kurttal, akivel még a nácizmus előtt barátkoztam össze. És hogy a németek ittléte alatt is Baudelaire-t fordítottam, Shakespeare-t; angolt? De hisz jártam Belgrádban is, és fordítottam perzsát is! Lermontovot. Pihennie kell. Nem, ez agyrém. Az nem lehet, hogy az egész emberiség egyszer csak a fején kezdjen járni. Nekem akkor is talpon kell maradnom. Nem mehetek be ebbe a tébolydába. Még akkor sem, ha szavazat dönti el, ki az épelméjű. Még ha igaz lesz is a mondás, hogy őrült az, aki mindenét elveszti, csak az eszét nem! Az eszemnél maradok, az elmémmel leszek azonos! De hát nem ez volt mindig is az álláspontom? A költő álláspontja a „világgal” szemben? A „mit mondanak” világgal szemben! Hogy ezt még Gábor sem érti meg! Mit erősködött, mit józankodott azzal, hogy oda kell mennem. „Jelen kell lennünk a saját pörünknél.” De az én pöröm nem ott dől el! Pöröm?! Na, na, na. Még majd én is elismerem, hogy pöröm lehet? Pörnek lehet helye, tehát ítéletnek helye? Vagyis bűnnek? Nem, itt már a kétszer kettő is a tébolyba visz, ha az ő útjukra térek. Egy lépést sem kellett volna tennem feléjük. Procul negotiis?! Szegény, kezdő Horatius! Igen, procul negotiis, de ezer mérföldre minden piactól. Távol minden közügytől, költő, ha költő akarsz lenni. De főleg az
„irodalomtól”, az „irodalmi élettől”. Ettől a rengeteg fél- és negyedtehetségű csepűrágótól, a sok szárnyra kapott szeméttől, fönn kerengő korpától, amit a disznó is csak fanyalogva fal. Nem. Gábor sem tudja, mibe keverne. Hogy „az ellenség nem mond le rólad”? Lássuk, jöjjön ide, utánam. De addig is, aludni, aludni, mint barlangjában a medve, ha csak egy napot is. A holnapi határozattal így vagy úgy eldől végre minden. „Kiderül minden!” Altatót, altatót! Keresgél a polcon, a fiókban. Kimegy, hogy folytassa a keresést.
Úgy jön be az író, hogy itt veszti el az eddig magára erőszakolt magatartását; itt „hagyja el magát”. Már azzal, hogy felöltőjét, irattáskáját, maga se tudja hova, leejti, és leül, bólong, majd fejét csóválja, összetörten.
Nincs vége. Nincs vége, nincs. És nem is lesz ennek a kloákabugyogásnak, amíg nem vetek határt neki, amíg nem én vetek véget az egésznek. Ehhh! Az agyamat kellene kihánynom: a gyomor tud ilyen keserűen-savanyúan hánytorogni, böfögni az összevissza belekerült zöldségtől, romlott hurkától, emészthetetlen mócsingtól. Feláll, a zongorához ül. Leüt egy billentyűt. Ez még hang! Egyértelmű hang! Nem emberi hang! Újabb hangot üt le. Zene, zene! Ebben van még értelem. Fölfogható közlés embertől emberhez, nem emberszájjal. Kár, hogy nincs itt a kisebbik lányom. Játszana valamit. Mint annyiszor, ha meglátta az arcomon, hogy szó, emberi szó már úgysem segíthetne. Ő a barokk muzsikát szereti. Egy ujjal pötyögtet valamit. De szerette egy ideig a romantikusokat is. Hány módját meg nem kísérelte az emberiség, hogy hangot adjon a szájjal – az ésszel kifejezhetetlennek!? Hogy rendet tegyen mégis a kétségbeesett fejében. Bella kedvence Mozart volt. Aztán Bartók. A hangverseny után is, amikor már egyes-egyedül csak magának énekelt a fürdőszobában… A szecessziót utáltuk. Valami dallamtalan zene kellene – hogy is? Azt nem tudok egy ujjal kiütögetni. De ez…, ez talán még itt van a körmöm alatt. Fél kézzel, akadozva tragikus népballadába kezd. Nem fejezi be, mert könnyeit
kell törölnie. Föláll, az asztalhoz indul. Megszólal a telefon. Csak némi idő múltán veszi föl.
– Gábor? Igen. Igen, kerestelek szemmel az ítélethirdetés után. Azt mondtad, odanézel. Megértem. Amúgy is gyorsan végbement. Hülye vagy, dehogy vagyok megsértve. Jó, jó, persze tudom, hogy nincs vége. Nincs! Igen, a lap, hát igen. Karcsi cikke. Így hát te is tudsz mindent. Nem, nem, nem szükséges. Ne gyere ide. Bella gondol velem, de ide most ő sem. Értsd meg, bezárom az ajtót. Egyedül akarok maradni. Nem nyitok ajtót. Ha ugyan itthon leszek. Majd inkább én hívlak föl. Az ottani telefonszámod is megvan. Minden szaladgálási helyed száma megvan, megtalállak. Köszönöm. Leteszi a kagylót, az asztalhoz lép.
Az is jó lesz, ha már ezeknek a végehosszatlan dumáknak is véget vethetek. Fejét csóválja. Megértem, de a szeretet is fáraszt. Ahogy gyöngülök, voltaképpen úgy erősödöm, hogy végül komolyan is dűlőre tudom vinni a dolgot. Jó, hogy Bellával mindenben ilyen jól szót tudunk érteni. Igen, a csatáink terén, ha szíve hozza oda, minden nő ápolónővérünkké válik. Kezembe adta a végső gyógyírt, a börtönkulcsot. Kivesz a zsebéből egy üvegcsét. A nyugalom csodaszelencéje. Kiráz két pilulát. Így. Most hozzá egy kis rumot, hogy azonnal hasson. A polcról üveget vesz le, tölt, fölhajtja. Ez azért, hogy a hullámverés megcsituljon. Még egy kupicát tölt. Ez, hogy simán suhanjon a vitorlás, kormányával a markomban megint. Leül az asztalhoz. Kihúzza a derekát. Igen, így a védelemnek ezzel a varázsszerével akár a halálra is ráröhögök, van miért szembeszállnom az élettel; amitől annyit vártam. Várhatok! Mert egy-két remekmű azért csak kicsöpög, ha kézbe veszem a tollat. No, ez nem is olyan tréfabeszéd. A tollat, lám, senki nem akarja kivenni a kezemből. Mi másra gondolhatott a bizottsági elnök, amikor újra és újra kimondta, „enunciálta”, hogy ilyen nagy
költő: „példakép” is. „Közös érdek, hogy tisztán álljon a jövő társadalma előtt!” A nép előtt. Ezért is vetette vissza erélyesen annak a piszok Barkácsnak a határozati javaslatát, hogy ítéletben tagadjon meg a nép, hogy bélyegezzen meg mint árulót. De az elnök: „A vizsgálat célja nem az, hogy foltot üssünk rá, hanem hogy támogassuk tisztáznia magát.” A zsűri feladata nem az, hogy kiközösítsenek engem, hanem hogy befogadjanak, visszavezessenek a munkához. Ehhez kérik kvázi az én közreműködésemet, amikor teljes őszinteséget kérnek. Hát ezzel szolgálhatok, hisz erre még neveltem is magam, jókor fölfedezve, hogy nincs, azaz csak a buta kezdők képzelmében van külön költői és magánemberi őszinteség. Áhá, áhá, már bizsereg, már dolgozik ez a jó márkájú nyugtató… Tehát, nézzük csak – ahogy a bizottság kívánja –: emelkedettebb látópontból. Históriai madártávlatból. Közóhaj, hogy tisztázzam magam. Nem védekezésképp, isten ments. Bella adatközlése eloszlatja a félreértést, hogy Cézárról azt a verset Hitler korszakában írtam: ott az 1928-as lappéldány. Azt ugyan még homály fedi, miképp került tudtom nélkül a nyilas lapba, de az ma már a bizottság szerint lényegtelen. Hol vannak a nyilasok a kerge
Cézáraikkal együtt? Nem a múlt fontos, hanem a jövő. Annak a versnek esetleges rossz hatását utólag is el lehet törölni. Egyetlen gesztussal. Hatálytalanítsam a verset egy ellenverssel. Tagadjam meg úgy a mai tarka inges Cézárokat, hogy azt a verset is tagadjam meg. Így lesz legegyszerűbb. Lássam be, hogy a bíróság a javamat akarja. Abban a vádpontban, hogy az öreg Győri bácsi mentesítésével a többi mentesítendőt mentesíthetetlennek, tehát jogfosztandónak nyilvánítottam, a jóhiszeműségem igazoltnak találtatott. Épp ezért Réti Pali ügyében nézzem én is a lényeget, vágjak a dolog velejére. Elém tették a cikket. Mindössze annyit kérnek, jelentsem ki, hogy nem értek egyet vele. Hogy én beszéltem-e rá Palit, vagy hogy egyáltalán beszéltem-e vele, a bizottság azt nem firtatja. Tanúkat sem idéz, a bizonyítási eljárást mellőzi. A lényeg fontos itt is, az alap. Ítéljem el az önmagában kétségtelenül hibás cselekedetet. Ilyesmitől csak gyomorilag viszolygok. Halottról jót vagy semmit. És szegény Palit épp a náci világ kínozta, szánta halálra. De hát ott volt a lappéldány. Kétszer is átfutottam a cikket, afféle jellegtelen stílusú beszámoló, laptöltelékű kultúrkép, „Heutige ungarische Dichtung”, vagy „Literatur”; de az aláírás Réti Pál.
Bólong. Réti Pál! És a keltezés: Budapest. A zsűri ellen nem lehetett – most sem lehet – semmi kifogás. Rendesek, a jóakarat határáig. „Alle Achtung.” Nem akarnak egyéni érzelmeimben befolyásolni, de itt nem érzelmekről, hanem elvekről és tényekről van szó, és ha igazán az eszmélő nép, a „népünk”, valamint „a költészet, a tiszta szellem” mellé akarok állni, el kell fogadnom a nagy Petényi ujjmutatását, aki Réti Palit már negyvennégy nyarán, londoni emigrációjában, könyörtelenül az árulók közé taszította. Érthető lesz, ha ő, publicisztikánk nagy öregje, makacsságomat fasiszta csökevénynek minősíti – szavazták megint Barkács úrék. Ám a tárgyalás vezetői újra és újra arra tértek vissza, és okosan azt fejtegették, hogy itt is sommás pontot kell tenni a múltra. Az új irodalmat csak tiszta kézzel, tiszta lappal, tiszta lélekkel lehet megteremteni; bármi áldozattal. „Carte blanche!” És amicus Plato, magis amica veritas. A nemzet tiszta lapot helyez elém, és atyaian várja, ám el is várja, hogy arra… arra… tollamat a tiszta meggyőződésbe mártva – mit is írjak? Hogy nem vagyok diktátorpárti, hogy a zsarnokokat mindig utáltam? Azt igazán tiszta szívvel megírhatom: világéletemben olyan szabadságpárti voltam, hogy jó egypárszor skatulyáztak
anarchistának, sőt nihilistának. Mint annyi jó lírikust! Tirannusok ellen írni, valami jót, ilyen téma régóta kotyogott bennem; voltaképpen nem is tudom, nem emlékeimből merült-e föl, ami már hazafelé jövet is össze kezdett állni a fejemben, nem is rossz versnek. Cézár ott a Rubiconnál azt vizionálta, hogy annyi lábbal lép Róma felé, ahány a katonája. Mit vizionálhat egy modern tirannus? „Magányos vagyok, de ezerkezű; millió Siva-marokkal tömök magamba dicsőséget és erőt; zabálok országot s hatalmat, így növekszem istenné én, a törpe termetű… Míg fölmagaslik majd tőrrel kezében mögöttem Brutus bosszús árnya és…” Hát ez nem rossz, nem rossz, ez máris megérdemli a papírt… – Nevet. –, az öröklétet! Jókedvű izgatottsággal készül írni. Megszólal a telefon. Kedveszegetten veszi föl a kagylót, türelmetlenül hallózik.
– Gábor? Hogy mit csinálok? No, mit gondolsz? Mit súg az aggódó baráti szív? Írom a verset. Még kérded? Az ellenverset! Már miért rendelésre? Mikor vertem én rendelésre a lantot? Te ne tréfálj! Ott voltál, láthattad, még Barkács is bólintgatott arra az elnöki elismerésre, hogy parancsra sose írtam. Most sem! De ne is kiabálj velem a gúnyolódás után. Micsoda csapdába? Engem? Te túlzol! Fölemeli a hangját. Igenis megírom, azaz már félig meg is írtam. Nem is ellenverset, hanem kiegészítő verset Cézárhoz. Nem Cézár alakjához, hanem lényegéhez. Hogy milyen félreérthetetlenül zsarnok… Siva és Moloch alakjából összekomponálva, gyomrában a befalt országgal. De fölötte már a Bosszú is: Brutus! Igenis végig megírom, és azt a nyilatkozatot is megírom a Völkischer cikkre. Mert elítélem, mert ártalmas volt. Nem Paliról nyilatkozom, hanem egy tényről, egy puszta tünetről. Önmagáról a cikkről. Amelyet, bármily fájdalmas… Úgy van. Nem kétséges, sajnos. Ott Pali aláírása a cikk végén. Láttam, a két szememmel láttam. Hogyhogy a keze írását? Hülye vagy? Kinyomtatva. Odanyomták az orrom alá. Te is – bárki megnézheti, megtapogathatja. Hogy Palit akarták kompromittálni? A nácik? Azzal, hogy egy beteg munkaszolgálatostól
közöltek? Éppen hogy magukat is kompromittálták, a tájékozatlanságukkal, egy nem árja író szerepeltetésével! Mit tudom én! Te vagy nevetséges ezekkel a hülye föltevésekkel. Hogy talán azért csinálják… Ez már maffiának is sok. Hogy bennünket is befeketítsenek az ő befeketítésével? Ez részedről üldöztetési mánia! Én ezt nem tudom követni. Én rendet akarok, békét végre. Igenis, pontot teszek, igenis tisztára söpröm az asztalt, szemétbe a múlt minden szutykával és rothadékával; nem boncolóasztal kell, hanem tabula rasa! Még akkor is, ha azon Pali a folt; de még akkor is, ha én magam, vagy te, vagy a keserves Jézus Krisztus! Nem őrjöngök, és nincs szükségem se tanácsra, se csitításra. Itt se mondhatok többet. Nem engedlek be. Nem fogok tudni betörni. Leteszi a kagylót. Akkor is idejön, bejön. Csakhogy én, én… Nem! Ezt nem lehet kibírni. Ettől a birka is megkergül, és kitör, és elrohan! Fiókba csapja a verset.
Ajtócsapódás, kettő is.
Kulcszörgés, ajtónyitás; minden jel azt sugallja: fáradt ember érkezik. Még az is, ahogy az ajtót maga mögött becsukja, kabátját fölakasztja: kudarcról beszél. Kabátzsebéből most jókora csomag újságot szedeget elő. Az asztalra rendezi olvasmányul: egyet-egyet a keresett cikknél tárva szét. Fölfedez egy levelet.
„A Mélyépítőipari Munkások Szakszervezetének… titkársága?” Hát már onnan is? Erre mégsem az asztalhoz ül le; a heverőhöz cipeli magát. Hanyatt fekszik, bámulja a mennyezetet. Föláll, a szekrényhez megy, tölt, iszik. Visszaül az asztalhoz. Végre nekilélegzik, hogy átnézze a lapokat. Olvas, bólint, legyint vagy nevet. Előbb lassan, majd gyorsulóan tolja le az asztalról a lapokat. Föláll, gúnyosan tekint le a papírtengerre. Pokol! Bugyogó pokol! „Állottam vizének mélységei felett”… Mármint Dante pokla fölött Arany. No de hát ez a fortyogó káosz itt! Kilát ennek a fenekére? Barátaim szidnak, a szemben állók mentenek. Gábor, aki szeret, üvöltöz rám; akiktől tartottam, simogatnak. Szédül az ember a hullámzásban. Föl-alá jár. Krisztus vagyok, hogy valóságosan is nem süllyedek el – az újságokra – ebben a habzó szennytengerben. Sokra föl voltam készülve. De ezt, ezt mégse vártam. És hogy még én értsem meg! Hogy hol a helyem! Ahol nem érnek el az agyarak, Barkács úr cápaszája. Aki engem mond fenevadnak. Tőlem félti a kultúrát. Feje tetején járjon, aki itt eligazodik. Nem, itt egy világ süllyedt el; azaz áll tótágast. „Csak a te világod” – mondják, a „maguk világa”! De hát kikkel vagyok én
„maguk”? És miben állok én szemközt azokkal, akik most olyan elszántan: „mi”? Azt vetették szememre egész életemben, hogy mást se ismertem, mint: én, enyém, hozzám, felém, nekem! Hát mi a fene lehet más a költő, mint individualista? De azért mégse egocentrikus legyek! Hanem a nép költője. Ne a saját bőrömbe zárt érzések hangja, hanem amit egy ország határa foglal magába, azaz a világ minden országa, netán el a Tejúton túlig bővülő határ! Hogy ilyen alanyi költőként én vagyok az utolsó, két lábon járó anakronizmus. Nem értem az új erkölcsöt, tehát a régi mellett teszek hitet. Én! Akit a régi percenként gyötört! És a bizottság még mindig nem hozott határozatot. Ahelyett, hogy végre pontot tenne, bedugná ezt a pokollyukat, majdnem afféle körkérdéssé növeszti, országos üggyé fúvatja. A levélre: Most már egész a Mélyépítőiparig! Nyilatkozzék, ki hogy tud. És mer. Fölvesz egy újságot. Elek Miki, lám, elismeri, hogy vétkes volt (és hülye, mint mindig), de most önkritikát gyakorol, „példamutatót” – irányomban tehát. Másik újságra. Szakács Marci is fölismerte…, hogy merre rohanjon érvényesülni. Harmadik újságra. Rudit egy fazékban akarják rotyogtatni velem.
Füzesi Barna tragikus hirtelenséggel elhunyt. De hogy mitől, azt persze nem közlik. Megáll, fölnéz. És Gábor is! Az is folyton más ügyben szaladgál. A katicabogarakat is megmentené a vízből, amikor én fuldoklom. Mert megint elutasították a lapengedélyüket; mert valamelyik öccse megint hírt adott! Valamelyik fogolytáborból, száz kilométerre innen! Tamásra gondolva pedig teljességgel megáll az eszem. Gábor legalább az istennyilából is eljött az ülésre, és forgatta százfelé is a kiköszörült érveit, mert ahhoz ért: igazsággal fényesre fenni a mondatot, de Tomi… Aki a fő támasz lehetett volna, akinek elsőként kértem a meghallgatását. Levelet írt, és az elnök hangjában benne rezgett a malícia, ahogy fölolvasta. Azért nem „jelenhet” meg, mert miként házastársak nem kötelezhetők terhelőn tanúskodni egymás ellen, akként hárítja el a tanúskodást ő is, baráti pályatársam és tisztelőm, mert… Távolmaradást vállal a büszke lélek! Hahahaha! Csúcsteljesítménye a stílusbravúrnak, amellyel közéleti pályáján is oly tündöklőn szárnyalt mindig előre. Oly finoman fogalmazott ezúttal is az áruló dög, hogy lám, engem is meggyőzött… Arról, hogy egyedül maradtam. Hogy őrült veszettség másra számítani, mint… hogy az egész
világ, a régi is, az új is őrült?! És egyaránt mást sem akar, mint engem elveszejteni. De hisz az elnök épp a maguk világába akar átmenteni! Az egész bizottság megbecsülésből buzgólkodik, hogy kiragadjon abból az elmaradó világból, és ebbe a most indulóba fölsegítsen, mint valami vonatba, már menet közben, mert az máris robog. Dobjam ki hát kezemből a régi poggyászt. Legyek az új idők dalosa, foglaljam versbe a haladás élményeit (az én gyors lüktetésű anapesztusaimba), válasszam el magamat azoktól, akik egy letűnt (méltán letűnt) társadalom vizenyős sirámait nyögdécselik… Akikkel mindig szemben álltam, úgy igaz. A főpapi, a főúri, a főszerkesztői talpak nyalóinak klerikoszürrealista nyelvművészeitől, a szalonokba magányosult egzisztencialista úttalanság üres buborékfúvóitól! Föláll, tölt, kihúzza magát, iszik. Ha tudták volna, hogy én akár ott helyben is fölolvashatom a milliók kívánta ellenverset! Mert hisz meg voltam elégedve vele, méltán, mert hisz őszintén, szív szerint sikerült kifejeznem (nemcsak prozódiailag!) valóban az eljövendő évtizedek kívánalmát is. De hát ők! Nos így fordult! Így is egyenes. Tölt; már ajkánál a pohár, amikor megcsendül a telefon.
– Csókolom a kezedet! Pardon: Szabadság! És: Barátság! Sőt: Néppel a népért! Nem hülyéskedek. Vagy kihagytam valamit? Van újabb is? Barkács úr – a demokrata! – most hogy köszön? Kisgazda?! Hát idáig nem ment a képzeletem. Igazad van, igazad van, leszokom a szentségtörésről! Fini. Finita! Jó, semmi aggály: kedvedért azonnal elkezdem. Idejössz? Egyáltalán nem akadt el a szavam, csak – váratlan. Eddig elhárítottál minden bizalmas együttlétet… Az utcánkig se tudtalak elcsalni. Dehogy villámcsapás. Dehogy hideg zuhany. Csak… csak, az a ronda gondolat, innen a mellékagyból, hogy tán csupán a szánalom hősugárzója fordul szerény lakom felé. Bocsáss meg, kimondom, hogy merő könyörületből, no, helyesbítsünk: vigaszból jössz hozzám. Kegyes szívű kedves nővér; nem kedves nővér, hanem egybeírva: kedvesnővér. És ha azt felelem, hogy ne gyere? A halálraítéltnek nyújtanak be így a siralomházban egy tányér pörköltet, egy üveg bort. Legyen meg az utolsó kívánsága, az utolsó élvezete. A kivégzés előtt még egy pohár bódító pálinka, hogy lelket öntsenek bele. Igen, azt gondolom, hogy kupica pálinkának hozod azt a lélekbódító öled. No jó, gyere. Nem zárom be az ajtót. Gyere. Leteszi a kagylót.
Körülnéz.
Vagyis teljes bekerítés. Itt a siralomház. Beprogramozva a kivégzés. Nincs menekülés. Az nincs. A fejemben, a képzeletemben sem. Nem értem. Közben az ujjam, ha falat tapogatok vele, megérti, hogy ez fal, áthatolhatatlan. Az agyam ujjai épp így érzékelik áthatolhatatlanságát körülöttem ennek, ami alakul. Nem értem. Mást sem hallok, mint azt, hogy föl kell fognom ezt meg azt. Nem értem! Most már elejétől végig nem értem. Megírtam az ellenverset, eljuttattam Kondor Karcsi szerkesztőségébe. Milyen boldog órám volt. Az ember soha nincs úgy megelégedve a jövővel, mint mikor meg lehet elégedve egy versével. Rég nem volt olyan rendben, egyenesben végre a világ, mint ahogy a bizottság következő ülésére mentem – sétáltam, andalogtam. Az elnök előtt már ott volt a vers. Kéziratban, de a terem már ismerte. Ráncba vont homlokok, élesre szűkített szemek fogadtak. Hogy az a vers, mely másfél soros hasonlatában a cézári zsarnok típusát, a vért vedelő Molochot, a mitológiának hasán szőrös, de (költői ellentétül) fején kopasz szörnyét idézi, nyílt támadás, kimondani sem merem, ki ellen, sőt kik ellen! Minden vérivó zsarnok tökmagtermetű – tudhattam én máshonnan, mint a Múzsa súgásából?! Cézár, Dzsingisz kán, Napóleon: törpe mind. De még Franco, Mussolini
és… és az én kitalálásom tán tőrével a bosszúsan bősz Brutus?! Alliterál! Ha egyszer azt mondta az ihlet! Ami maga a legmélyebb őszinteség! Szerencsére a Réti Pali-ügyben teljes a fölmentés. Elállnak a nyilatkozattól, hogy Pali „eszmeárulását” elítéljem. Ad acta! Szót se többet. Petényi beéri, ha kellő magyarázatot kap. Megkapta! Ezúttal nem ártott Gábor szaladgálása; fölhajtotta s odahozta azt a külügyminisztériumi aktát, amelyben ott volt a kérdéses cikk, szerzőjének, az akkori segéd-sajtófőnöknek hiteles aláírásával. A szerző neve valóban Réti Pál; de „thy”-nal, s így nem azonos a sajnálatos körülmények közt elhunyt Réti Pál íróval, tehát nem valószínűsíthető Petényi Győzőnek az a végső föltevése sem, hogy a „thy” alkalmazásával Pali csak még jobban be akart vágódni az ellenség táborába; két nappal halála előtt a megsemmisítő tábor kórházában. Bahh! Kiderült hát az igazság! „Minden igazság ki fog derülni.” Kövessem hát én is a fő igazságok minden kiderítését derűvel; azaz teli bizalommal és hittel! És csatlakozzam szívvel a régi világgal szemben az újhoz; az urakkal szemben a néphez. Váljak ki a henyék és herék világából,
és legyek egy a dolgos milliókkal. A rothadt burzsoá környezetből, de még a Béres Gáborokéból is lépjek be a proletárok immár győztes osztályába. Leül. Kétségbeesetten fejét ingatja jobbra-balra. Honnan hova? De hogy én a régi renddel vagyok azonos, amelynek világéletemben kiuzsorázott igavonó barma voltam? Még Barkács úr kiadóvállalatában is? Hogy én megtagadom a népet? A dolgozó kétkezieket? Miben? Sírni kezd. Könnyeit törli. Na, nem, ezen uralkodni kell. Nem sírni. Ha még siralomházban vagyok is, egyedül. Ide kerültem. Ide, ide. Vád alatt. Bűnösként. Jó, bűnös vagyok, bűnös. De ki itt a bíró? Ki itt velem szemben az ítélkező: a nép? Nem, nem. Arcát simítja, rendbe teszi magát. Nem a magam sajnáltatásával fogom Bellát… még most sem. Legyünk férfiak, mint egykor. Rendet csinál a szobában. Elsöpri az újságokat, hangulatlámpát gyújt. El akarja dobni az iménti levelet is. Elolvassa a boríték fejlécét. No, ezt is még, utolsóul. A magánszorgalmú döfést. Kibontja. A Mélyépítőipari Munkások Szakszervezetének Titkársága… Micsoda? Hogyan? A lámpa alá viszi a levelet. A bizottság fölkéri tetete…te…te elvtársat, hogy a részére kiutalt és félretett öt
kiló… Micsodát? Tagolva olvassa, hogy szinte magát is meggyőzze. …ülésünkön fölidéztetvén, hogy annak idején az író és költő elvtársnak „Apám a keze-rakta kőfalon” című költeménye milyen hatást tett úgy is mint szavalat egyes rendezvényeinken, úgy is mint újranyomtatott közlemény havi értesítőnkben, utólagos tiszteletdíj fejében bizottságunk kulturális osztálya megszavaz önnek öt kiló burgonyát és egy kiló tésztalisztet. Megtiszteltetésnek vennénk, ha a fenti juttatmány átvételére üzemünkben esetleg személyesen is… Hosszú szünet. …megjelennék. Szemét törli. Ezt, ezt a „juttatmányt” kellett volna, ezt az igazoló levelet az elnöknek fölolvasnom. És ha még most is ennek a közlését kérném csak egy csipetnyi egyéni – individualista – válaszul arra, amit ott kapok utólagos tiszteletdíjul? Nem. Hogy még őket is megfeleltessék, leesküdtessék a vallomásukról. Hogy még ők is befröcskölődjenek, eliszonyodjanak attól, ami rám hull. Föllebbezhetetlenül. Igen, ez a szavam: egyre föllebbezhetetlenebbül. Mert… mert valóban, ki itt fölöttem az ítélkező fórum? Kinek tudnék én szívből felelni? Zokog. Apuka!? Anyuka?! Az apám? A kőművessegéd apám? A
sáros, malteros képű apám, ahogy körmei alatt a mész örök karikáival, azon piszkosan, ott a grundon a karjába vett világemeletnyi magasságba? Kik vagytok, kik, ti raccsoló, nyegle hangsúlyú, gyerekszobaszagú bírák? Gábor se jó, a pusztai molnárfiú, és Feri se, de még Miska se… Állítsatok ide csak egyet a „nép”-ből, egyetlen munkást, de a mi apánk verejték véste ráncaival az arcán, egyetlen parasztot, amilyen a mi Pista bácsink Nyírbátorról. Vagy Juliska néni, aki a cipőgyárba járt, s hozta vasárnap nekem, igenis nekem, a népárulónak…! De nem, ne legyek mégse gyerek! A nép mégsem ilyen egyszerűen a nép. Igaz lehet, hogy… De miért nem látom én is? Igazán elszakadtam? Magasságos ég, Úristen, ki nem vagy az égben, világosítsd meg ezt a vaksi elmét. Fejét fogja, zokog. Megszólal az előszobacsengő. Bella! Letörli könnyeit. Bella! Kimegy. Hallani az ajtó nyílását.
– Bellám… Kedves nővérem!
Két ember lépései az előszobában.
Üres a szín. Ajtócsapódás. Bejön az író háziköntösben; jár hosszan föl-alá. Megfésülködik, megnézi magát a tükörben, gúnyosan lebecsülően. Rendbe teszi magát. Kimerülten a karosszékbe ül. Fölveszi a két csésze közül az egyiket, de az üres. A másikat meg ő borítja ki, épp mikor szájához emeli. Kapkod. Nem tudja, igyon-e, újra töltsön, vagy a kávéfoltot itassa föl. Járkál újra, egyre gyorsabban, izgatottabban. Egyszerre lecövekelődik, maga elé meredve. Mélypont, mélypont. Kútfenék. És így nem mehet tovább. Igazuk van: én raktam, én rakom magam köré ezt a börtönt. Ezt a siralomházat. És én büntetem magam, én ítélem magam még mélyebbre, még sötétebb és nyirkosabb magányra. Ki kell törnöm, ki kell szabadítanom magam. Ha még van erőm. Erre legalább. Micsoda szégyen, micsoda… Ehh! Megtörtént ez is, amit sose hittem volna. Hogy egy nő karjai között én ne legyek férfi. És most, Bellával éppen. Hogy föllobbanás helyett micsoda hideg pocsolyába zuhant a szívem is. Hogy vélekedhetett rólam, épp amiközben úgy babusgatott, vigasztalgatott, mellére vonva a vonagló képem; ujjal simítva a fogcsikorgó számat. Némi szünet után. Nem az a nagy színész, a nagy szerepjátszó, aki
„megteremt” egy-egy „figurát”, beletanul, belebúvik akármilyen sorsba. Az, akiben ott van eleve bármily ember sorsa. Csaknem sír. Leküzdi. Sose volt melegebb anyám, sose megértőbb édes húgocskám! És… puhány vagyok, nyámnyám, gerinctelen mismás; se hús–se hal, pipogya, aki nem tud úrrá lenni a nyamvadt kettősségén, nem tud legyőzni valami idült belső ellenállást, és fölszabadítani nem tudom – nem merem? – magamat! Gőgből! Tunyaságból, hogy szembenézzek az olcsó vád helyett én magam, igen, a híres művészi dölyffel, az oly nagyra néző büszkélkedésemmel! Hogy én keressem ki, mi rejlik még bennem, micsoda sors! Az ostobák! Igen, a művemben szemernyi kivetnivaló! Egyetlen soromban sincs, amit a politikai törvény elítélhetne. Semmi folt, véletlen kis hiba sem. Hahaha! Igen, végbement az igazolás. „Elismertetett” a megcáfolhatatlan tárgyi bizonyíték: azt a verset jóval a pamacsbajszú föltűnte előtt írtam. Nem egy személyről, hanem egy félelmes típusról, mely mindig megvolt, és… De vége lehet ezzel? A fölmentésnek? Fejét rázza. Itt jön a magva. Itt jön, itt a szerintem való felelősség. Mert ha a fogkefebajszú akarnok, meg mind a hozzá hasonlók épp attól a verstől tanultak, attól bátorodtak tettre?! Vagyis ha az a vers – bár nem róluk szólt, még
kevésbé hozzájuk, de mégis – számukra pattant ki a fejemből? Előkészítette az útjukat. És ma is az olyan hatalmaskodók útját egyengeti. Azok bűnét szolgálja. Bűnt pártol. Tehát maga is bűnös. Sőt főbűnös, mert hisz ki bűnösebb a gyilkosnál is? A fölbujtó! Hát még aki ezreket bujt föl! És mindegy, hogy akár „ártatlanul”: vagyis öntudatlanul – akaratlanul! No nem, nem: ez már részemről is őrület. Ki mondhatja ezt rám? És ha én mondom?! Ha azt mondom, hogy a tébolyt is végig kell gondolnom? Véges-végig, éspedig józan ésszel! Meglelni az igaz hangot. Megáll, föl-alá jár. Hehehe! Csak még az az icikepicike kérdés van hátra, hogy kié az ilyen hang bennünk? Az igazi. És ha az ördögé? És nem az őrzőangyalé? Mindegy, ne bennem csatázzatok! Elegem volt belőletek. Kifelé, kifelé! S netán még imádkozzam is, hogy apage satanas?! No, nem, odáig nem megyünk el, hogy netán már csak a tömjénfüst segítsen. De béke kell, béke, mégpedig a magam erejéből. Emberi béke, emberi segítséggel. Megtörli az arcát, lesimítva a földúlt vonásokat. Azzal az emberi segítséggel, ami itt van. Jó tanácsban, fölkarolásban. Nem lelket kell váltani. A lélek ugyanaz. Sorsot váltani! Odadobva a régit. Így vállalva, amit igenis vállalok. Hogy
egy legyek magammal. Álmomban is. Nyugodt álmokban, nyugodt éjszakákon! És ország-világ előtt is nyugodtan, emelt fővel, tiszta képpel. Barkács úrék egérutat kínáltak. Diplomatikusan, ahogy ők mondták. Vagyis a legpiszkosabb stikában. A közhangulat – most már ”közhangulat” megnyugtatása végett vállaljam a bűnt, sőt az elítéltetést. Csak látszólagos lesz. Nem börtönben fogok eltűnni, hanem csak innen el… Mint Caligula alatt Publicius Priscus. Nyíltan vállalom! Megírom a nyilatkozatot! Édes lett volna két vagy három év Bellával a Baleárokon: befejezni a teljes Shakespeare-t. Nem. Az lesz, amit az elnök tanácsol, és igen, ő, Kürtös Karcsi. Nincs alakoskodás. Nem szabad megrendíteni az emberek hitét. Nem. Szolgálni kell tűzön-vízen át a népet, mely megbűnhődte a múltat s jövendőt. Jövendőért bűnhődni?! Ilyen szentségtörő mondattal sem imádkozik még egy nép! Micsoda isten predesztinálhat, rendelhet eleve ilyen szörnyű abszurditást?! Hogy dacból mégis mi magunk próbáljunk fordítani itt lentről a sorson? A jövőn? Hogy mi hintsük a reményt?! Így vállalva, ami kiszabatott. Fölveszi a tollat, de még járkál. Megírom, és nemcsak azért, hogy újra derült arccal, bűntudat nélkül, a múlt egyetlen foltja nélkül nézhessek azok szemébe, akik rám pillantanak;
szót várnak tőlem holnap is. Azért, mert ez már nem siralomház. Tágulnak a falak. Írni készül, de van még egy gondolata. Méltán bűnhődött Laokoon, hogy akadályozta a görögök győzelmét a rossz tanácsaival. De kit szorít itt már laokooni kígyókkal a múlt? Így kellene kezdenem, ilyen ünnepiesen. De legyünk csak tárgyilagosak, épp mert ünnep ez. Ír. „Keresetlen vallomás.” Hibáztam! Pontokba foglaltan szeretném megkövetni ellenfeleimet, s egyben megvilágítani érveiket. Iratokban válogat. Oly tisztán, ahogy most már magam is látom. Korán elhunyt barátom, Réti Pál helyreigazító nyilatkozatának rögtöni elmaradása a Völkischer Beobachterból jogosan keltett helytelenítést, mert hisz barátom még tizenkét napig élt, és így mulasztása, mint annyi defetista lazulás, keserű órákat szerzett népünk Londonban nehéz körülmények közt küzdő védelmezőinek. Elolvassa, amit írt. Így jó! Menni fog. Akadálytalanul, önként; tisztán, tiszta szívből, egyenest, mint a karikacsapás. Másik iratot rendez maga elé, belepillant. Nekilendített tollal, elégedetten, szinte vidáman ír tovább.
Homokzsák
Már a szín megvilágosodásakor messziről mezőgazdasági nagyüzem szokásos hangjai: Diesel-motor, traktor, csengő, állatbőgés. A főintézői lak tágas nappalija még a régi jószágigazgatók ízlése szerint berendezve: de az ablakokban, a virágállványokon kísérletül sarjasztott gabonafélék, a rendetlen könyvállványon feketefőző, mikroszkóp, lombik; a falon statisztikatábla: folyik munka itt is. A szereplők egyike-másika elvétve öntözi, ápolja a növényeket, kezeli az eszközöket, vagy – később – keresi a helyüket.
Autó közeleg.
Beszalad balról egy túl fiatal – nyilván helybeli – szolgálólány, hirtelenében rendet kapkod, fut jobbra, ki a nagy ajtón. Sapkás sofőr, egyik kezében finom lakkbőrönd, a másikban fonott utazótáska. Lerakodik, távoztában még igazít ő is – otthonosan – a székek állásán.
Hatvanas iparosné jön be, gyors mozgású nagymama, aki tíz unokát egyszerre is kordában tartana. Itt nevelkedett a pusztán. Csomagot hoz, csomagért megy ő is, miután régies porköpenyét levetette. Most a két asszonylánya, már az intelligencia öltönyében s útikészségével.
PIRI
Nyálas-nyájas; nénje uralkodik rajta; beszédében is riadozó majomanya; porköpenyt vet le. Igaza volt a sofőrnek, hogy az autóba is berakta nekem ezt a porköpenyt.
BIRI
Sötét bőrű, magas, magabiztos; ha férfinak születik, őrmester is lehetett volna, úgy meg tudja vastagítani a hangját, s ha majd iszik is, mindig úriasszony önbecslésével. Alig vártam, hogy az a vén pap kiszálljon a kocsiból. Egy pap, akinek minden szava: sertéshizlalás, fialás, göbe, ártány, fedeztetés…
Folyik a csomaghordás, most tovább a szobából, a bal oldali, kisebb ajtón.
BIRI
A szolgálóhoz. Van valami hideg a jégszekrényben? Önts össze egy jó pohár fröccsöt. Különben, hozd a csatos üveget is, az ásványvizet is, megcsinálom én magam. És majd csinálja is egész szereplése alatt, pontosan mérve az adagokat a szeme elé tartott háromdecis pohárba.
SÓTI KÁLMÁN
Az ajtóban, már hátrafordulva. Nagyon szívesen, tiszteletes úr! Sándor majd eligazítja. A nyomában belépő sofőrhöz, aki a kis szolgálóval most egy könnyű heverőt hoz be. Ha végeztek, vezesse föl a tiszteletes urat a kanok óljához. Ezt meg a fürdőszobán át a kis hálóba, oldalvást átfér az ajtón, s ott oda, ahova a mama akarja. Itt lesz nektek is bejárástok a fürdőszobába.
BIRI
Nekem csak egy kis gyors letisztálkodáshoz. Estére vissza kell lennem az állomáson.
KÁLMÁN
Úgy készültem, itt háltok.
BIRI
Nehezen hagyhatom ott azt az egy szem uramat a hétvégi forgalomban!
KÁLMÁN
Már az állomásfőnökségben is segíted?
BIRI
Nézni a rengeteg lebbenő szoknyát, ami vasárnap délután vonatlátni odaspacírozik! S kelleti magát.
KÁLMÁN
Pirihez. És téged a fiaid húznak ilyen sürgősen? A bal oldali ajtóhoz. Megyek, megyek, majd megmutatom, hogyan vigyék. Kisiet.
BIRI
Hogy bennünket is mindig csak a családi bajok ráznak így össze! Hogy vannak az ikrek?
PIRI
Még az érettségi kalkulusaik is egyformák voltak. De szoktatom is össze őket. Legalább egymásra számíthassanak ebben a világban!
KÁLMÁN
Visszajön. Holnap elszalad veletek a kocsi, előbb Kaposba, onnan Szigetfőre. Kifújjátok magatokat, aztán szívtok egy kis nyugalmat a gyerekkorunk régi jó levegőjéből.
BIRI
Ránk férne, kedves öcsém, de nagyon. Ha jó hírt vihetnénk tőled. Akár tüsténti visszafordulással.
KÁLMÁN
Vagyis megint a feleségem. Nem tudott – húsz év után se – itt megszokni. Elfogadtam, kész.
PIRI
Senkinek se „kész”, kedves Kálmán. A „kész” rossz csak az ördögnek „kész”!
KÁLMÁN
Mert most mi a jámbor javaslat? Röviden. Hogy akár ki se csomagoljatok.
BIRI
Nincs az a pápista plébános, akit ne kevernének hírbe, ha egy fiatal nőszeméllyel élne egy fedél alatt.
KÁLMÁN
Nyel egyet. Itt énfölöttem ez a födél nemcsak ezé a tisztilaké, hanem a hozzáépült irodasoré is.
BIRI
Az a nő kora reggel érkezik, és késő este megy el.
PIRI
Halkan. Amikor elmegy.
KÁLMÁN
Nyelt. Ha akkora a sár, hogy mire a faluba ér, jöhetne is vissza azonmód.
PIRI
Kettesben, a konyhán.
KÁLMÁN
Kettesben. Sőt, vacsorál is, ha nincs időm, hogy magam üssek össze valamit magamnak. Ezt közölheted az állomásfőnöknékkel végig az egész szárnyvonalon, hogy bővüljön a telefontéma. Meg az állatorvosék bridzsszalon-locsogása.
PIRI
Mindjárt fölingerlődsz, ha a családodról van szó.
KÁLMÁN
Mondtam, egyenesen beszélj: mit akartok megint ezekkel a célozgatásokkal a sokféle nyugságra?
BIRI
A feleséged belebetegszik, a lányod apa nélkül elzüllik. – Mondhassam egyenest úgy, hogy végleg: a saját unokatestvérei röstellnek mutatkozni vele, olyanokkal jár… Bugyibulikra! És szegény anyja, már emiatt is… Igazán nagyot változott! Végül még őt, Irént is kikezdi a mendemonda. De ha most minden elhárul, elsimul itten…
KÁLMÁN
Nincs mit elfelednie.
PIRI
Egy jó szavadra itt lesz.
KÁLMÁN
Nem küldtem, nem hívom.
PIRI
Velünk nem teheted ezt, édes Kálmus!
BIRI
Piri nyelvén az van, hogy épp most, amikor a gyerekeinket a saját lábukra kell állítanunk, neki ott van az elnémult ura, nekem meg… nem bomolhat szét épp most a család, miattad; egyedül, igenis, csak miattad!
KÁLMÁN
Ez az élelmes terebély? Nincs a harmadik járásig még egy família, amelyik a három nemzedék alatt a semmi kis gazból ilyen termőfává, már-már díszfenyővé magasodott.
BIRI
Amíg a mama volt a gyökere, a dereka! De szegény mama…
KÁLMÁN
Frissebb, mint valaha!
BIRI
Csak azt mondom, ha akármilyen fenyőfának a koronája letörik, az rögtön fölfelé neveli a legközelebbi ágát, az a fa nem marad korona nélkül, és neked is kell tudnod a dolgod.
KÁLMÁN
Mi a fészkes rossebre? Mondtam, beszélj egyenesebben, ha egyszer az én fülembe dugtál valamit!
SÓTINÉ
Belép, mögötte Sándor, a sofőr. Hova rakták el Mónikának azt a régi gyerekkocsiját, aminek ott volt a helye a padlásfeljáróban, benne a régi hajas babával?
KÁLMÁN
A padláson lesz, ha a följáróban nincs.
SÓTINÉ
Hozza le, Sándor, s adja ki a konyhába, törölgessék le, mossák meg, mielőtt szemügyre veszem, hogy hogyan gördül az új útjára.
SÁNDOR
Igen, köszönöm, az ángyom helyett is. Kimegy.
KÁLMÁN
Még meg se mondhattam szívem szerint, mennyire örülök Anyikának. Átöleli, leülteti.
PIRI
Hova gördül az a szép gyerekkocsi?
SÓTINÉ
A kisebbik Czövek fiú felesége babázott le. Vagyis hogy kívánkozik ki már a pólyából is a kicsinye. Hallom, épp kocsit akartak venni. Mármint ez a Sándor az öccsééknek.
BIRI
Beugratásul, Kálmán okulására. S édesmama most eladja nekik.
SÓTINÉ
Egy öreg gyerekkocsit? Pénzért?
PIRI
Hanem csak úgy guruljon magától. A kifényesített kerekein.
SÓTINÉ
Csillogva! Mint a csillag! Kálmánhoz. Úgy lesz szép, mi? Gyere, segíthetsz. Kimegy Kálmánnal.
PIRI
Szépen kezdődik, imádkozhattam! Mióta tőletek átjött hozzánk, nekem majdnem a régi jó Singer gépem gurult így ki a házból. Meg a drága szép valódi szőrme karmantyúm. Már nem divat hordani, de mosómedveprém, kucsmának szántam. Megértük, hogy a cukrot, kávét is rejtenem kellett. A cselédlány nevetgeti. Gondolom, beszélhetnél te is újakat.
BIRI
Megállította a vonatot.
BIRI
A 976-os bakóca–godisai személyt, az uram lámpájával, a leltárba írt MÁV-kézilámpával, ami előtt minden mozdonyvezető legalább húsz méterre megáll, dőljenek bárhogy az utasok, ha nem akar fegyelmit. Az uram kapott majdnem fegyelmit. Mást is, ha nincs Kornél sógor.
PIRI
Senkitől, soha egy szó se jött ide róla.
BIRI
Mert: tuss, tuss és a teli demizsonok Aligáról. Temetésre csődült vénasszonyokat kísértek ki az állomásra még vénebb asszonyok Istvánmajorból, de késés volt, s közben vihar is meg sötét is, ő meg levitte a hálóból a lámpát, hogy hazatérőben pocsolyába ne bukjanak; oda nem buktak, de a béldi kanyar után épp akkor cammogtak át a sínen, amikor a 976-os bejárt, no, volt sípolás, csörömpölés.
PIRI
Nekem meg: „zárja rá az ajtót” – már ilyesmit is mondtak. Valahányszor hetivásárkor parasztok gyűlnek beteg jószágaikkal az udvarba, s fújják a panaszt, akárki lépett ki a házból, és rakják el a patazsírt, a sebkenőcsöt, meg se várva az öreg, félsüket „lódoktor urat”. Vagy tán már őt hítták annak, amennyit osztott még tanácsot is. Már a szitát, mákdarálót se keresem, ha eltűnik. Kölcsönbe! Az ötödik utcába!
BIRI
Itt nem lesznek ilyen látogatók.
PIRI
Csakis. Meg ha adogat is, itt marad a majorban, csak megkerül. Én mégis szólnék Kálmánnak, hogy legyen gondja Anyikára. Ha itt maradna.
Kálmán bejön, vár valakit még maga után.
BIRI
Kálmánhoz. Azt beszélem, hogy Anyika a darab madzagokat is összecsomóztatta, gombolyagra tekertette velünk, hogy azért ne vigyük a boltba a pénzt, hétszámra szedette meg szárítgatta velünk a margarétafejet, mert azért a patikában filléreket adnak kilójáért…
BIRI
Csipkedte még apánk is őt a nagy szerezhetnékje miatt, most meg talán egyszer a mi gyerekeinknek is jó holmit csak elprezentelget… Elhallgat, mert
SÓTINÉ
Jön be, kezében játékbaba. Lejár a haja. Pirihez. Fuss át a bognárhoz, tegye föl az enyves lábasát, ragassza meg. Mit vársz? Szedd a lábad, de frissen te is, várnak rá. Birihez. Te meg annak a kocsitörölgetésnek nézz utána. Beszédem van, egy kis négyszemközti, az öcsétekkel. Hogy vihessetek vissza is valami hírt, ha már olyan sürgős! A két lánytestvér kimegy.
KÁLMÁN
Hogy van, kedves mama?
SÓTINÉ
Jól, fiam, nyugdíjban.
SÓTINÉ
„Nyugállományban!” Pedig szónak ez se jó. Nem ember az, aki „nyugállományakor” nem érez valami mozoghatnékot.
KÁLMÁN
Nem kíméli a lábát.
SÓTINÉ
Kinek mi van. Mást-mást mozgat! Volt egy kis baj a vesémmel. No várj, mindjárt eszembe jut, miért is mondom neked. Rendes öregkori baj, azok közül az ilyen tünetek közül, amiket már úgy vár az ember, hol a szem, hol a fül, hol egyéb tájékáról, szóval a teste sötétjéből, mint este az óraütéseket… Nem is tudom, hogy hallhatott róla Kornél nászunk: menesztett rögtön a legjobb specialista tanárhoz, a szakma főöregjéhez. S mit mond az nekem, mikor már nemcsak ő kérdez? Nyolcvan felé jár, s az tartja talpon, hogy még mindig maga jár a betegei után, aztán meg… No, itt van, miért mondom épp neked. Hozatja a tudós könyveket, s egyszerre csak… mezőgazdasági könyveket kezd hozatni. A mezőgazdaság kezdi érdekelni.
KÁLMÁN
Megtért a természethez.
SÓTINÉ
A kertjébe se megy ki, városinak született, a sarjúról is azt hitte, azért sarjú, mert sarlózzák. A vetésjelentés érdekli, az országos aratás, az árvízvédelem, a kolorádó bogár, az exportok, a közélelmezés. „Egy új ember éled a professzor úrban!” – mondtam neki.
KÁLMÁN
A lányokkal hogy van, mama?
SÓTINÉ
Azt mondják, most itt lesz nekem jó helyem nálad. Örülök, hogy itt vagyok.
Etel lép be, a könyvelőnő, elfogódottan. Átnyújt Sótinénak egy konyharuhával letakart tányért.
SÓTINÉ
Levéve a ruhát a süteményről. Sütemény? Frissen sült? Köszönöm. Te csináltad?
ETEL
Komatálféle! Tessék megkóstolni. Aki küldte, azt mondta, rögtön ki tetszik találni, kitől származik.
SÓTINÉ
Hogy mandula helyett barackmag van a tetején? Régi recept. Kálmánhoz. Na, látod, itt vagyok jó helyen.
ETEL
Édesanyám küldte, vendégköszöntésül a megérkezésre. Mert valamikor igen szerették, a nénivel közös receptjük volt a komatálváltásra.
SÓTINÉ
Komatál! Még iskoláskorunkban is csináltuk. Köszönöm. Igen. De nem emlékszem, kedvesem. Akkor még mindnyájan csináltuk.
ETEL
De – csicsókával édesítve? Tessék úgy megízlelni.
SÓTINÉ
Ki lánya vagy, kedvesem?
KÁLMÁN
Az anyjához. A régieknek az se mond sokat. Jövevény volt itt ez a Balogh István, az édesapja kútásó. Etel is még kislány volt, amikor el is ment az a jövevény, ráomlott a kút. Az édesanyja: Kis Juli.
SÓTINÉ
Igen. De nem. Így sem emlékszem. Csicsóka. Áztattunk cukrot még etetőrépából is. Tiszteltetem édesanyádat. Mondd meg neki: nézzen be hozzám. Vagy én nézek be hozzátok, Kálmán majd odairányít.
ETEL
Szívesen látjuk, köszönjük. Indul ki.
KÁLMÁN
Én is köszönöm. Köszöntöm az otthonvalókat.
SÓTINÉ
A lány távozása után, bólingatva. Cukrot? Még fahéjat is csináltunk!
KÁLMÁN
Mégiscsak ez a mama legmelegebb fészke. Sűrűbben ideszálldoshatna a gyereklátogatásai során. Örülök, hogy rászánta magát.
SÓTINÉ
Boldogan jöttem, fiam, mondtam. De küldve is vagyok. S remélem, jó szót értünk. Igen, hallgatom itt kint az imént, itt még a csibék is érthetőbb nyelven csipognak!
KÁLMÁN
Kezdje a végén, mama. Szerepre kérték? Megint?
SÓTINÉ
Hacsak kérés volna. A lányok, kedves fiam, azért vannak itt, hogy holnap te is elmenj velük Kaposba, s ugyanazzal a kocsival visszahozd Irént és a gyereket. Ez a közkívánat.
SÓTINÉ
Leül. Kedves fiam, egy életen át mi ketten úgy értettük egymást, hogy még azt sem kellett magyaráznunk, ami követelményként hangzott. Irén helyzete az apjánál már éppoly lehetetlen, akár a tied itt, egyedül… a pusztán; te, az intéző, kiszolgáltatott fehérnépek között…
KÁLMÁN
Mert hozzám is „bejárnak”…
SÓTINÉ
Ha többen is bejárnának, akár a fél major, azt elnézik. De egy, Kálmusom, egy! Nevet.
KÁLMÁN
Nevetve megcsókolja anyja haját. Köszönöm az eszét, mama. Változatlan. Változatlanul meg fogjuk érteni egymást. A fél majort tán Irén is elviselné!?
SÓTINÉ
Becsomagolva vár. És úgy, hogy ő tán az egyet is elfogadná. Az apja kézbe fogta.
KÁLMÁN
Ráparancsolt? Igaz?
SÓTINÉ
Arra már nem volt szükség. De nem akarja, hogy Irén, aki tegnap még tüzet fútt, most megalázott kutyaként jöjjön vissza, s mulassza a te kelletlenkedésedet. Kornél sógorod ide is, oda is okosan oszt. Eléggé helyre tette a lánya fejét. Hogy téged meg mire tart, a helyi tetőrádió bemondta: az elnöki tanácsban elsőül az elnök Kundis Kornél érvelt, hogy ezeket a szomszéd gazdaságokat is a te kezed alá tegyék. De ragaszkodik ahhoz, hogy Irén úgy vonulhasson el Kaposvárról, ahogy… no, ahogy odavonult szegény, még emelt fejjel; ezért kell neked érte menned, Kornél szerint.
KÁLMÁN
S ehhez is ragaszkodik.
SÓTINÉ
Igen, ragaszkodik.
KÁLMÁN
S ha nem megyek? Ő elkívánkozott innen, én nem kívánom ide.
SÓTINÉ
S a lányodat se? Hagyod azt is „elpárizsiasodni” – kaposi módra?
KÁLMÁN
Vagyis mama szerint is…
SÓTINÉ
Bólingat. Ha már az imént összenevettünk… Folytassuk. Kívánság! Én már ott az Úrasztalnál, a mirtuszkoszorú alól, másra küldtem volna az áhító pillantásomat. Ahogy anyám is, de tán a dédem dédszüleje is. De akire a család terhe kerül, fölfelé nézzen. Előbbre: ahol aztán megint napsütés lesz, jobb idő. Azért beszélek, mert valamikor hány ilyen összezördülést, ilyen csitt-csahos elborulást eloszlattam én. Hogy továbbjusson a ház, a porta – no, egyszóval a család; együtt maradva, megerősödve! Ahány újságcikk, ahány prédikáció: marakodik, esik darabokra a világ, ember embernek, népnek nép a farkasa. Andocs mellett az új pap most ezzel riasztgat. De engem nem kell riasztani. Félve néz körül.
SÓTINÉ
Egy kicsit megszállottan. Össze kell fogni, fiam! A családot. Suttogva. Össze, össze, de közben tágítani is. Mert minél tágabb, számosabb, annál biztosabb. Nem így van?
KÁLMÁN
Adja ide a kezét, úgy mozog, mintha dideregne.
SÓTINÉ
Nevet. Nyár derekán! De hát ha nem hisznek nekem. És épp a lányaim! Szólni is alig merek. Néha úgy érzem, nem értenek; gyanakszanak.
SÓTINÉ
No de még én panaszkodom itt neked! Nevet. Pedig hát… Szinte bozsgott bennem a vidámság, hogy ide jöhettem, itt vagyok… Mónikától kapok még szép szót! Mert különben „herdálom”, amink van. Azért lesnek… a kezem mozdulatára is.
KÁLMÁN
Ennek a két kéznek köszönhetünk mindent.
SÓTINÉ
Szerintük mást se csinálok velük, mint – Mutatja. – „szét”, „szét”, nem nézve, milyen messze, meg hogy a mi kutyánk kölyke-e, aki kapja. Pedig hát épp így kerülnek közelebb hozzánk a mégoly távol esők is. Ezt nevezem én összetartásnak.
SÓTINÉ
Ezért kell hát jól összetartozni, fiam, lemondással is. Ez már neked szól. „A szeretet soha el nem fogy!” Ez a tábla lóg Piri nénéd ágya fölött. A lemondás, az soha el nem fogy. És most nekem kell a pusmogásukat hallanom, hogy mi a közel s mi a messzi.
KÁLMÁN
Itt nem fogja hallani, mama.
SÓTINÉ
Még a te gyerekeskedésed alatt is voltak árverések, ami miatt apád itallal öli meg magát, ha nem gyaloglok éjjel húsz kilométert a kisemmiző mostohájához, hogy aláírjon, hogy ne kerüljön dobra az én két fundus anyai örökségem is. Össze kell fognunk, fiam. És majd ők is belátják.
KÁLMÁN
Értem, mama. Megnyugodhat, mama.
SÓTINÉ
Ha te is megnyugszol, fiam. Lesz miért. Irén is nyugalomra vágyik. Mónika is most, hogy szerencsésen leérettségizett, könnyű szívvel ráállott, hogy eleget volt már hercegkisasszony a nagyapja házában… Így hát hármasban mi: te, ő meg én kitisztázunk majd mindent. Így lesz jó annak az itteni lánynak is, aki, ha idejár, ha nem jár ide, végül csak áldani fogja, ha kikerül ebből a moslékhabzásból, ami most köröttetek csapkod. Hogy kerültél hozzá? Akárhogy volt, meg lehet csinálni neki is a szép elvonulási utat. De hát bizony minél hamarabb.
KÁLMÁN
Attól csak mocskosabban csapkodja a hazugság tajtékzása.
KÁLMÁN
Az utolsó szóig; az a lány tisztességes: a becsülettudás élő képe. Véletlen kincsként akadtam rá a faluban. Pusztán mint példás munkaerőre. Igen, idejár; a gazdaság egyik legszorgalmasabb s legnyitottabb eszű irodistája. Amivel Irén televisította a világot, hogy azért nem küldöm el, mert a szeretőm, azon itt az emberek még csak nem is nevetnek, olyan képtelen rágalom. De ha elküldöm őt, egy perc múltával ölő-fullasztó mocsok lesz.
SÓTINÉ
Elgondolkodva. Beszélhetnék azzal a lánnyal?
KÁLMÁN
Már beszélt vele, mama.
SÓTINÉ
Meghökkenve. Ő volt az?
KÁLMÁN
Itt dolgozik, az irodarészben.
SÓTINÉ
Mosollyal, majd az iménti cinkos nevetéssel. Nagy a baj. Nagyobb, mint gondoltam. Ez a lány nekem is tetszik. Ez – no az első látásra –, ez jót sugárzott az én szívemben is. Hajaj.
KÁLMÁN
Szintén az előbbi nevetésfélével. Hátha még a többit is tudná róla. Leánygondjaként a nem szerencsés sorsú anyját tartja: lelkileg is. Azért van itt, mármint a faluban.
SÓTINÉ
Nevetve. Vagyis itt akarod tartani? De akkor számolj is a következményekkel.
SÓTINÉ
Mi lehet abból, ha egy olyan derék, jóhiszemű, szeretetre méltó férfi, amilyennek téged tartlak, hónapszámra – évszámra! –, reggeltől estig nem lát mást azon az egy nőn kívül, akit maga is szeretetre méltónak tart? Abból támadna csak valóságosan is botrány, katasztrofális. Katasztrófa. Igazi.
KÁLMÁN
Vállalom. Támadjon. Bár támadna!
SÓTINÉ
Okos fiam vagy. Nem bírnád ki. Hallgass a még okosabb anyádra. Esküdjünk össze, mi egyvérűek. Gondolj arra, mi válhat ott a lányodból. S a jajveszék, amivel nénjeid töltenék meg a megyét s a füledet egy életen át. Én tudom, mi ilyenkor a tennivaló. A legegyszerűbb, ha megadod magad.
SÓTINÉ
Az a legjobb álarc és vasrostély azon, aki érti, hogyan hordja. Apósod azzal szerzett magának kezdettől házi békét, hátországi erőt előre: a föltörekvéseihez. Többet üzengetett nekem, mint amennyit szóba ejtettem. Szentül hiszi, hogy szeretőd ez a lány, s legyen is, a hite szerint. Veled érez, a férfibecsület, a becstelen lovagiasság frontján is. Persze hogy nem lehet ezt a lányt innen csak úgy az utcára lökni: kompromittálni! Egy ilyen munkaerőt! Őrá magára kell bízni a választást. Olyan kaput nyitni előtte, ami fölött az irigység dicsfénye ragyog. Kaposból fog ajánlatot kapni, az itteninél rangosabb hatáskörrel, fizetéssel.
KÁLMÁN
Nem fogja itthagyni az anyját.
SÓTINÉ
Magával viszi, még rangosabb fizetéssel. Csak te ne tartsd.
KÁLMÁN
Semmi okom rá. Mondtam.
SÓTINÉ
Kapsz helyette te is, ha kell, még szorgalmasabbat. Talán nem ilyen fiatalt, s kevésbé rokonszenvest, de így kevésbé veszedelmeset is, helyzetre, személyre, mindnyájunkra.
KÁLMÁN
Keserű nevetéssel. Meglesz a nyugalmam. A családépítésre!
SÓTINÉ
S majd a végén, ha az én koromba jutsz, azt fogod mondani, megérte!
KÁLMÁN
Mondani – talán; de – érezni, mama? A rostély alatt?
SÓTINÉ
Áldozni, fiam, olyan, mint szülni. Nehéz, szájharaptató, de ha kihordtad, mintha te is a világra jönnél!
SÓTINÉ
Neked itt; de nem neki ott. Kikerülne ebből a pocsétából. A Pénzügyi Központ kirendeltségébe kerül, neki való helyre, társaságba; rajtad áll, s ilyet legjobb rögtön beleugrással eldönteni. Holnap bemész Irénért. Eredj, küldd csak be nekem még egyszer azt a lányt.
Kálmán kimegy.
SÓTINÉ
Most néz körül csak a szobában, s bólingat a változáson. Bepislant az üres vázákba, fölveszi a kopott tányért, úgy hordozza körbe, ahogy a kislányok szokták a „komatálat”. Keresgéli még a mondókát is… „hoztam, hoztam meg is aranyoztam….”
KÁLMÁN
Visszatér, maga elé engedve Etelt.
SÓTINÉ
Most nézi meg igazán a lányt. Ez a sütemény… – Beleszagol. – most árasztja a régi jó szagát. Mi így vittük, mert így volt bekötözve. Mi is a neve, kedvesem?
SÓTINÉ
No, ne legyen olyan elfogódott.
ETEL
Mert… Fölengedő mosollyal. Miért tetszik magázni engem?
SÓTINÉ
No hallod, egy ilyen komoly tisztviselő kisasszonyt!
ETEL
Nem vagyok kisasszony. Teri néninek, aki itt gyerekeskedett, éppenséggel nem.
SÓTINÉ
Itt, itt. Kinéz, körülnéz. Hosszan vizsgálja, majd paskolgatja a lány arcát. Újabb körültekintés után fölveszi a gyümölcsöstálat, kiemel egy teli marok cseresznyét. Mibe tegye? A falon függő tálakat nem tartja megfelelőnek; eszébe jut a tálalószekrény. Válogat, kivesz egy-két darabot a nagy szervizből, s a legdíszesebb tálat rakja púposra. Ráteríti a lány hozta konyharuhát, de biz az nem illik rá. A található legdrágább terítővel borítja le, cinkos hunyorítással hárítva amazok meglepetését. Mondd meg anyádnak, tiszteltetem, köszönöm az ajándékot. Én meg ezt küldöm neki, tálastól, terítőstül. Addig is, míg meg nem hálálom a figyelmességét. Addig is… S neked is a hálám. Vidáman megcsókolja kétfelől a lányt. És föl a fejjel! Kálmánhoz. Az könnyít, meglepően, az! Kimegy, valóban váratlanul könnyed járással.
Kálmán és Etel feszélyezett csöndben.
KÁLMÁN
Föl-alá jár. Nekem meg most… hazajön a feleségem…, ebben kell döntenem.
ETEL
Kifelé indul, leteszi a tálat. Igenis, főintéző úr.
KÁLMÁN
Csukja be azt az ajtót, és üljön le. Hogy visszajön-e, és hogyan, abban kell döntenem.
ETEL
A fölmondásommal. Értem. Indul.
KÁLMÁN
Azt fogja megérteni, hogy… kettőnknek kell döntenünk.
KÁLMÁN
Ingerült. De itt marad a faluban? Vagy viszi az édesanyját is? Máról holnapra?
ETEL
Az már az én döntésem lesz, főintéző úr.
KÁLMÁN
Üljön le, és beszéljen… emberségesen. Üljön meg, vagy én megyek ki, de világgá ebből a házból. Oldódjon egy kicsit, az istenért! Tudja egy kicsit szív szerint is a dolgát!
ETEL
Nem tudom, hogyan kellene viselkednem.
KÁLMÁN
Maga tette számomra elviselhetővé ezt a házat! Úgy! Akármit kapott is ezért a világtól! Helye lett ebben a házban! Úgy beszéljen és… viselkedjék!
ETEL
Keserűen, a világ nyelvét idézve. Betolakodtam. Belopakodtam a tárva hagyott ajtón, mint sötéttel az ólba a róka. Tudtam… de most tudom csak, hogy már elébb is tudhattam volna…
ETEL
Hogy mi lehet az én döntésem. És köszönöm, hogy így tudtam meg. És nem kell több indoklás. Magam gépelem le a fölmondó levelem is. És meghajlik, mint a főnöktől távozó alkalmazott.
KÁLMÁN
És nyeld vissza a könnyed, nehogy ki tudja, meddig kikívánkozzék a pilládra. De nemcsak a tiedre. Karral vállon fogja, maga elé állítja a lányt.
ETEL
Ne így… Vagy ne beszéljen semmi emberséggel se velem. Ne tegye még nehezebbé, hogy utoljára vagyok ebben a szobában.
KÁLMÁN
Nincs fölmondás. Te kapsz meghívólevelet.
KÁLMÁN
A kaposi központtól. A pestitől akár.
KÁLMÁN
És békélj már. Álmodban is békés lehet a tested, a lelked. Ebbe a házba én hívtalak; sőt: mentem érted. Fedeztelek föl, láttalak meg először, a kontyosra kötött kendődben, a magas palánk fölött véletlenül, a túloldalról.
KÁLMÁN
Csupa eső volt az arcod.
ETEL
Olyan magas palánk fölött senki se néz ki véletlenül. Esőben.
KÁLMÁN
Én tudakoltam ki, hogy mi iskolát végeztél… még a simontornyai gyorsíró-tanfolyamon is.
ETEL
Akkor már az se volt véletlen.
KÁLMÁN
Ne gyűjts minden hibát, minden égő szenet a fejedre.
ETEL
Majdnem vidáman. Hol kerestek gyorsírónőt?
KÁLMÁN
És a nyelvtankönyv?
ETEL
Újabb fejingatása, hogy az se volt véletlen.
KÁLMÁN
No, még egy kis mosolyodást.
ETEL
Jólesik, de mindez kitalálás. Hogy nem én vagyok oka a mocskolódásnak, ami keríti ezt a házat. A sok gyalázatos pletykának, ami gyötri magát.
KÁLMÁN
Nem pletyka! Ha valami gyötör, de csak gyötörjön, az az, hogy: szeretlek! Az első perctől megszerettelek!
ETEL
Eresszen. Ne mondja még ki is az ilyet.
KÁLMÁN
És csak a vak nem láthatta. Napról napra jobban szerettelek. És neked is ki kell mondanod már egyszer… Ami nemcsak az én döntésem. Ha már annyiszor tekingettél még esőben is, hogy kit visz a kocsi vagy ló idefelé…
ETEL
Az sem volt egyszerű.
KÁLMÁN
Mi nem volt egyszerű?
ETEL
Hogy én errefelé csak úgy tekingettem, egyvalami miatt.
KÁLMÁN
Hát ki miatt? Vagy mi miatt?
ETEL
Amióta élek, anyám tán már karonülő koromban erre vezetgetett, erre szoktatta az én pillantásomat is. Csodavilág volt ez a major nekem. Meselovag volt nekem mindenki, aki ide járt haza.
KÁLMÁN
Vagyis nem nekem szólt, hogy csak szívtad – örömödben a levegőt, amikor megkérdeztem, beállnál-e próbaidőre.
ETEL
Az öröm megvolt, az meg.
KÁLMÁN
S hogy olyan gyorsan belemelegedtél a tennivalókba.
ETEL
Az volt nekem az öröm, a tennivalók.
KÁLMÁN
A ház meg akkor azoktól a tennivalóktól melegedett be számomra. Akkor eresztette ki magából, de belőlem is, a hideget. Nem tréfadologban kell mondanod igent vagy nemet. Magához vonja: Ha én, az idősebb…
ETEL
Hagyjon! Nem vagyok olyan falusi liba, hogy ne tudnám, mi kell két ember összevonzódásához. Félreértett. Dehogyis…, úgy sose tetszett nekem.
KÁLMÁN
Hanem… a sárállási segédtiszt? A jó lovas fiatal!
ETEL
És ha nemcsak az? Nem úgy volna, nem úgy… természetes is, illő is…?
KÁLMÁN
Kitör. Akkor mi ez a pillaverdesés, de még a vállmozdulataidban is ez az alakoskodás? Ez a borjúbánat a pupilládban? Ne hazudj!
ETEL
Másra is kell tekinteni.
KÁLMÁN
Hazudni nem kell. Magadnak se. Magadba tekints. Ereszd el a szemhéjadat, és ne törődj már azzal a cemende világgal…
ETEL
Nem hazudok. Védekezve az ölelés ellen. Nem lehet!
KÁLMÁN
Nem lehet! Nem lehet! Hát majd én megmutatom, meg már egyszer az egész világnak, hogy mit lehet! Fölrúgja a széket, fölragadja a dísztálat, csapná a földhöz, de az ajtónyílásra azonmód megmerevedik.
A kiáltozásra, csapkodásra besiet Sótiné, mögötte Biri és Piri.
SÓTINÉ
Mi ez? Mi történik itt?
KÁLMÁN
Leteszi a tálat, fegyelmezetten. Semmi. Csak fölmondtam. A lányok felé. A kisasszonynak.
BIRI
Jézusisten! Ez az a lány?
SÓTINÉ
Hallgass! Hallgass! Etelhez. És maga? És te?
ETEL
Elfogadom. Fölveszi a maga hozta tányért, Sótiné pillantására tesz bele egy marék cseresznyét.
KÁLMÁN
Kiveszi Etel kezéből a tányért, a cseresznyét a dísztálba önti, leborítja a díszes kendővel, s ezt adja Etelnek. Ez a magáé.
PIRI
Elképedve. Az… ami már?! Az anyika anyikájáé volt…
BIRI
Hát ami itt megy!… Így!
Etel kimegy. A két lánytestvér méltatlankodva néz egymásra, majd Kálmánra.
KÁLMÁN
Úgy megy, ahogy ti akartátok!
Az előbbi nagy nappali, de most eredeti rendeltetése szerint: lombik és munkaeszközök nélkül. A kísérleti nővény helyén virágok.
Sovány, ideges, ártatlanul szenvedő – s jólápoltsága folytán harmincasnak látszó asszony: Irén. Kezében mentolos műcigaretta. Föl-alá jár, fülel. Ezúttal is érkezik valaki, a kinti motorzaj szerint. Irén kimegy. A sofőr be, ezúttal is csomagokkal.
Bejön Piri és Biri. Később Irén. Piri kézitáskájából egy doboz teát vesz ki, s ad át Irénnek.
PIRI
Megint mi! Ezt sikerült! De a legjobb ceyloni keverék! S lesz utánpótlás!
IRÉN
Átveszi, csók. Ezen élek. Mert… ráadásul – Két ujjal hamulepöccintést utánozva. – le kellett mondanom erről is. Üljetek le. Birihez. Szóltam már, hozzák rögtön, behűtöttük.
BIRI
Nem enged ez a hőség.
A szolgálólány poharat, csészét, pintes üveget, szódásüveget és teáskészletet rendez az asztalra. Biri kiméri magának a fröccsöt a világosság felé tartott háromdecisben. Iszik.
BIRI
Isten bizony, mint a teve, átérve a sivatagon!
IRÉN
Pirihez. Te? Melyikből? A teáskancsóra. Ez is jégen volt. A kimenő szolgálóhoz. Szólj Monique kisasszonynak.
SZOLGÁLÓ
A padláson van. Kimegy.
IRÉN
A mamához majd én szólok be.
BIRI
Várj, előbb csak egypár szót a legfontosabbról. Kálmán?
PIRI
S te nézed, tapsolod?
IRÉN
Már nem nekem lovagol. Csönd. Fölkel. Köszönöm, hogy nem várattatok magatokra. Megfúlok, ha nem adhatom ki magamból ezt… ezt a feszültséget! Nemcsak itt szikrázik a levegőben! Itt is – Karját, mellét simítja.
BIRI
Semmi baj… Azt telefonáltad…
IRÉN
Semmi, semmi. Csak épp hogy szét nem pattanok néha! De ezt nem telefonálhatom végig a gazdasági meg a járási vonalon. Megöleli Birit is. Köszönöm, tőletek várok mindent. Máris könnyebb. Lélegzik.
PIRI
Kornél bácsi tegnapelőtt reggel szólt át, de már tegnap itt vagyunk, ha részletez valamit.
IRÉN
Nincs mit részletezni senkinek senki számára. Apa így rendelkezett, itt vagyok. Míg szét nem robbanok. És már tán nem is Kálmán a fő ok.
IRÉN
Enfant terrible! Hisz tudjátok!
IRÉN
Hisztériásan. Sülve-főve!
BIRI
Abban voltunk, hogy négyen együtt szót értetek.
IRÉN
Ha látnánk egymást! Itt mindenki arra fut, amerre bódultában jár. Jó, ha ebédnél összeverődünk. Aztán ki-ki, ahova a kergültsége viszi.
BIRI
Az a lány… kilépett már?
IRÉN
Ki, ki. De még itt van. A faluban.
PIRI
Azt gyanítod, találkoznak?
IRÉN
S ha gyanítanám! Kálmán arca már a kérdő pillantásomra is őrültre torzul, nyeli a dühét, némán, némán! A finoman rángó vonásaival üvöltözik. Mama meg… Eh!
PIRI
De… Kálmánnal együtt háltok?
IRÉN
Háttal, a fejünk a legmesszebb, a fenekünk a legközelebb. Már amíg föl nem ébred. De még virradni sem kezd, már csak azt tudom felőle, hol nyargal valahol a határban. Én meg álló nap magamban itthon, akár egy elmeosztályon. Gumifalak közt; úgy tágul körülöttem, ha kell valami, s ugrik össze, ha akadály vagyok.
PIRI
Amíg együtt háltok, kedves Irénkém, addig tőlem lovagolhat az a férfi Bergengóciáig, csak estére térjen meg a helyére, mellém. Ilyenben a hely beszél. Meg a bőr.
IRÉN
Keserűen. Igen, a bőr. Cigarettát vesz elő.
PIRI
Te művelt nő vagy, Irénkém. Értesz az észhez, hogy hol van elosztva. Márpedig tapasztalat: akárhogy összekülönbözik az asszony meg a férfi közt a fejbeli ész, rá se rántani, amíg nem hozza elő a maga eszét a bőr meg a bőr. A maguk helyén, ki-ki. Anyikával kijöttök?
IRÉN
Ki, ki. Csak nem szólok bele, ha úgy kitakarít minden „fölösleget” a házból, hogy már a harmadik pusztán afféle Magyarországi Szent Erzsébetnek emlegetik.
BIRI
Ajándékozgat, ajándékozgat?
IRÉN
Csak várom, hogy mi következik a rossz tyúkketrecek, a nagyapai ködmönök, a Kálmán lukas vadászkalapjai után.
PIRI
Az a fontos. Ha egyszer Kálmán helyben marad. Követi ő a szokást, a rendet. Az idő meg még mindent elrendezett.
IRÉN
El, el, el! Rágyújtanak, de odacsapja a két dobozt, föláll.
BIRI
A pohárral. Nekem meg ez az absztinencia otthon. „Állomás!” Nemcsak a forgalmi irodában egy pohár se, de van felügyelőségi, aki a lakásban is szimatol. Feri meg, ismeritek! De türelem és kitartás, és úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna, amíg együtt vagyunk a hajón, és az oda tart, amerre mi akarjuk.
IRÉN
Ha ez a hajó mi vagyunk, akkor már megyünk is egyenest a sziklának. Ha végtelenül engedünk a mama hirtelen ötleteinek, a kicsi meg nagy terveinek, amiket már hallani se tudok.
PIRI
Előbb Birihez, aztán Irénhez. Tervei vannak? Miféle tervei?
IRÉN
Hallani se tudom! Harmadik szájból, pletykából se, hogy kinek mit bír ígérgetni. Ti vagytok az örökösök, ti megkérdhetitek. Még időben. Azért volt apuskán át a telefon. Hogy én ne legyek oka.
BIRI
Némi csönd után. Hát ez komoly… Ezt valóban meg kell tanácskoznunk, köszönöm az avizálást. Mert ha már az ingatlanokra is átcsapnak a tervei…
BIRI
Az, hogy a düledék góréból Csáky szalmáját csinálni, az két nap herce-hurca a falu szeme előtt, de egy hold rét vagy szőlő átadása egypercnyi firkantás egy papirosra, akár az udvar végén. Irénhez. És másként mostanában semmi különös?
IRÉN
Nem. Napok óta minden rendben. Ha valaki benéz az udvarba: virág, ragyogás az arcokon, az enyém kivételével, még mosolygás is.
Kint a baloldali ajtó mögött csattanás, lárma, csönd. Kivágódik az ajtó. Vidám lányhang.
MÓNIKA
Hangja kintről. Erre, erre! Háttal pörögve be, széket rak szét. Kinyitja a főbejáratot. Így pillantja meg az érkezetteket. Csókolom! Két tanti is egyszerre! Csók mégse lesz, mert még kifelé van figyelme. Üveges ajtó! Üveg, üveg! Hozzák csak lapjával. Most már egyenesben akár.
Két népi zenész becipeli egy jókora cimbalom poros, pókhálós felső részét. Kettő mögöttük a lábakat hozza.
IRÉN
Ne itt porozzák le! Mi ez? Mi ez? Megint…? Az istenért, ne itt fullasszák az embert!
NÉPI ZENÉSZ
Kezét csókolom. Nem úti por ez. Nem árt ez. Kézzel oszlatják. Kivonulnak.
MÓNIKA
Nagymama! Nagymama! Vendégek! Kefét keres. Kisiet.
IRÉN
Mama átnézi a padlást, a lomkamrát, a pincét. Minek a fölösleges holmi? Ez mi volt?
BIRI
A cimbalom. A lánykori cimbalom!
IRÉN
El, eladja! Véka békapénzért.
Népi zenész visszatér, porolja magát.
NÉPI ZENÉSZ
Az ütők… A cimbalomütők. Teri mama… úgy emlékezett…
BIRI
Még azt is keresi? Több szem többet lát! Kimegy.
NÉPI ZENÉSZ
Bocsánat. Kivonul.
IRÉN
Igen, ez így megy. Teát tölt. Ez tart még fönn. Ez a másfajta spannung. Tölthetek?
Bejön szaladva Mónika, kezében a cimbalomverő, szemmel keresi a népi zenészt.
BIRI
Mónikához. Mondd meg, hogy a másikat majd megfaragtatjuk!
Mónika ki a másik ajtón.
PIRI
Irénnek. Az még jó, a gyerek…
IRÉN
Keserű gúnnyal. Az, az.
Bejön Sótiné balról, pókhálósan. Piri kezet csókol, összeölelkeznek.
BIRI
Tessék, itt van a pedálja is. De csak jöjjenek érte hozzám. Eleget nyomkodtam.
PIRI
Könnyezve. A lánykori cimbalmunkat! Pókhálót szed le az anyjáról.
SÓTINÉ
Hagyd. Sebet kötöztek azzal valamikor. Játszottatok, ha nem erőszakoltam? Ezek meg négyen vannak, de bálzenére már nem hívják őket cimbalom nélkül.
BIRI
És ha holnap a kéményt kunyerálja le valaki a tetőről?
PIRI
Ingyen! Mert neki az hiányzik.
SÓTINÉ
De ha valóban hiányzik? Mint ezeknek a szegény zenészeknek?
BIRI
Már egy kicsit kapatosan. Zenészektől nem sajnálom. Vigyék.
IRÉN
Meg Baloghnénak az a dísztál, az én nyolcvan darabos szervizemből.
MÓNIKA
Már előbb bejött. Lesz egy híján nyolcvan!
MÓNIKA
Valahogyan úgy is meg lehet ebédelni!
IRÉN
Látjátok: ezt kapom az idegeimre. Ezért jöttél vissza?
MÓNIKA
Nemet int. Majd ők megfaragják a hiányzó ütőt. Azzal verik majd a nászindulómat, hogy megtudjam, mi a köszönet.
PIRI
Meg a fizetség. S ettől Anyika… hogy érzi magát?
SÓTINÉ
Jól! Mintha javulna a lábam is!
PIRI
Jól tetszik mozogni. És lelkileg?
SÓTINÉ
Hogy bírom-e már a templomig? Mónikára. Majd ő elvezet.
BIRI
Tölt, iszik. Meghoztuk – Mónikához – a Bencs Karit. Nagyon törte magát, hogy velünk jöhessen a kocsiban.
BIRI
S na, kihez még? Napidíjjal összekötve, a hivataltól. Leszállt az igari fióknál, mihelyt végez, itt lesz.
MÓNIKA
A nénjeinek adresszálva. A legesélyesebb párti újabb szeretőim dandárából!
IRÉN
Csapok a szádra rögtön! A sógornőkhöz. Mondjam tovább, hogy mi van itt?
BIRI
Bencs doktor Kornél bácsi legesélyesebb irodavezetője a jogi osztályon. Örülhetnél, hogy mindazok után… hagyjuk!
MÓNIKA
No, mik után? Piri néniék előtt nincs mit hagyni a jótékony homályban.
PIRI
Értem, kedveském, de megbocsáss, amit én is célozgatást hallottam, a fiaim barátai révén rólad…
BIRI
S ahogy nekem is cáfolnom kellett azokat a híreket már mifelénk is…
MÓNIKA
Cáfolni azokat a híreket, Bippi néni, le, Siklósig a vonalakon? De hisz azok mind igazak. Ne ingassuk meg megyeszerte a rekordjaimat, csak mert ingyen a telefon!
IRÉN
Iszonyú, iszonyú! Hát ha még majd a többit is hallanotok kell! Álló nap! De addig is… már csak, hogy erőt gyűjtsetek. Viszlek benneteket a szobátokba. Kimennek.
MÓNIKA
Nevet. Nem volt rossz szájízelítő nekik. A véletlen hozta, de remek előétel! A klasszikus satrafák! Kötelező olvasmányból elővezetve! De nem, ilyet Jókai agya sem mert megszülni. És nagymama hordta őket a méhe gyümölcseként. Így vagyunk kiszolgáltatva! Foganta őket! Semmit sem érzett közben? Ez aztán a női sors!
SÓTINÉ
Így van, így. De amit a pénzről most mondtak, ebben van igazság. Mintha ezek még emlegettek is volna valamit a cimbalomért.
MÓNIKA
Farsangkor keresnek.
SÓTINÉ
Nekem meg most nincs egy fillérem se. Így aztán hiába üzengetnek veled, hogy ide is menjek, oda is menjek.
MÓNIKA
Én meg magamtól néztem be ehhez a lányhoz, Balogh Etelhez, akit a jó híre innen kitessékelt. Nekem is rossz a hírem, neki is rossz a híre, a két mínuszból hátha plusz lesz; no, nemcsak ez fordíttatott be a kapujukon, ahogy épp azt az utcát is sorra ejtettem ország- és népfölfedező körutamon. Nagyon rendes lány. Anyám a sírógörcsei közt rákente, hogy még könyveket is vitt el innen, köztük az olasz szótárat, a mama kézírásos fordításait, olaszból! Ezt is ellenőriztem volna sutyiban, csak a szép szememet forgatva jó alaposan, de aztán ott beszéd közben mégis azt gondoltam, jobb az egyenes szó, tisztán a viszkit a poharakba. Kerek perec meghívtam magunkhoz.
SÓTINÉ
Anyádhoz? Most? Ide?
MÓNIKA
Nagymamához. Mert hogy igen nagy szeretettel emlegette. Emlegettük – no, így elfogadhatóbb?
SÓTINÉ
Kötözni való kelekótya vagy. Bár bekötné már valaki legalább a fejedet! Igaza van a nénédnek, vigyenek el csak minél hamarabb.
MÓNIKA
De addig mindenképpen, amíg a kaposi nagypapa egyben a nagy sziúfőnök!
SÓTINÉ
Ez a fiatalember is ezt szaglássza?
MÓNIKA
Ki lesz próbálva, program szerint.
SÓTINÉ
És a lány anyja? Láttad őt is?
MÓNIKA
Nemet int. Épp alkuban volt a teherfuvarossal, de nem egyeztek, drágállta.
Belép Kálmán. De köszönésül csak bólint.
SÓTINÉ
Szád se nyitod? A reggeli még mindig vár. Kálmán csak nemet int. Evésre se nyitod a szádat? Egy szót azért elbírhat a nyelved.
KÁLMÁN
Itt, most, a pusztán? Mire kell itt a mamának?
SÓTINÉ
Bemegyünk a faluba.
KÁLMÁN
És ott? Jó, de sokat én se hordok itt magamnál. Tessék. Bár egyszerűbb, ha a boltban fölíratja, ami kell. Vagy – Mónikához – másfelé mentek?
MÓNIKA
Baloghékhoz megyünk.
KÁLMÁN
Szünet után. Csak nem Baloghnénak szánta mama azt a pénzt?
SÓTINÉ
Úgy értsem, számadást kell adnom, ha véletlenül kérek néhány fillért abból, amit nálad tetetett le az apád?
KÁLMÁN
Kedves mama, veszem ki máris azokat a takarékkönyveket, és adom át…
SÓTINÉ
Légy csak őrizőjük. Nem gondoltam, hogy akár egy szónyit kell magyaráznom ahhoz képest, mit vettem ki abból a „ládafiából”, meg se várva nem a szavatokat, de a sóhajtásotokat se valami után.
KÁLMÁN
Tessék, mama. Kínálja, majd asztalra teszi a tárcáját.
SÓTINÉ
Nem kell. Nem kell. Semmi sem kell.
KÁLMÁN
Ami itt van: minden a mamáé. Csak éppen…
SÓTINÉ
Mónikához. Csak éppenséggel lassanként már a képük rémül, ha valamit a kezembe veszek. Ha üveg: eltörik, ha pénz: elgurul, ha ruha: elröpül. Nem vagyok pazarló!
SÓTINÉ
De rajta a szemetek, amihez nyúlok. Jaj, mi lesz vele, visszateszi-e? Legszívesebben már földhöz vágnám. Kiket neveltem én magam köré, hogy tolvajnak érzem magam a saját holmim közt!?
KÁLMÁN
Mennyi szeretettel hordta őket össze, mennyi örömünkre, arra tessék gondolni. Ahogy én gondolok.
SÓTINÉ
Mónikához. Bár ne csináltam volna! A függőlámpára, tükörre mutatva. Tollfosztást vállaltam értük két télen át.
– Mert Kálmán mozdulatában az van: Tudjuk, hálásan tudjuk, mama. –
Lámpa! Sötétben tudtam tollat fosztani! A szőnyegre. Rongyot hasgattunk szalagra, s gomolygattuk, titokban, mert akkor már… Apád a két kezével csinálta ezt az asztalt. Érdemes volt? Hogy ezt kell még itt is megkérdeznem magamtól, ahova pedig úgy vágyakoztam vissza…? Hogy még tőled is ezt kell kérdeznem?
KÁLMÁN
Csak azt akartam mondani…
SÓTINÉ
…vasárnap járt gerendát ácsolni apád a negyedik faluba, csak hogy megvegyük azt a nyomorult második szőlőt is, hogy ne csak a nénéidre maradjon.
KÁLMÁN
Mamának teljességgel igaza van. Csak arra kérem, ne akárhová térjen be, ha szán is valakiknek valamit.
SÓTINÉ
Vagyis éppenséggel Baloghékhoz ne?
KÁLMÁN
Nem akartam kimondani.
SÓTINÉ
Egyszeriben ennyire másképpen nézed azt a lányt? Amióta, gondolom, ő is másképp néz errefelé. De már készül el, készül örökre!
KÁLMÁN
Nem a mama jótékonykodása, a túlzott osztogatásai ellen beszélek. Arról sem, hogy hova mit ad a mama. De legalább ne nevetségül adja. Ne… érdemteleneknek. Ne… ha már ki kell mondanom… tolvajoknak!
SÓTINÉ
Lopott? Az a lány? Így elveszted az eszed, amiatt, hogy…
KÁLMÁN
Azért a lányért a kezemet tűzbe tenném. Az anyját akarta látni a mama, nem? Arról beszélek.
KÁLMÁN
A mamától! Hogy én is tudassam végre, amit mindenki tud! Csak azért, hogy ne éppen hozzá is hordjon, amit miattam ugyan az utolsó lábasig és fillérig elhordhat – akár a magáéból, akár az enyémből. Bár végül az is mire visz majd?
SÓTINÉ
Baloghné, Etel anyja lopós?
KÁLMÁN
Börtönben is ült. Utána évekig alig lépett ki az udvarukból, s köszönésre is leszegett fejjel válaszolt, már ha köszöntek neki. Furcsállhatni hát, hogy még komatállal is megkínálta a mamát…
SÓTINÉ
…akit „meglopott”? Semmire nem emlékszem. Pedig a fejem sose járt ilyen frissen, mint mostanában. Lám, ez a pénz is… Igen, persze! Mónikához. No, fogd már. Azazhogy… Fogd a biciklit, sebesen, egyenesen be Baloghnéhoz, azt üzenem: kéretem! Én, de tüstént! Kíséri ki Mónikát. Ki ne mozduljon a faluból, amíg… Mert én sem, amíg mindent rendbe nem teszek.
Kálmán leül. Gépiesen fölkel, a növényeit öntözné, de – most látja – a kanna üres, kísérleti növény sehol. Ingerülten fordul belépő feleségéhez, de az szólal meg elsőül.
IRÉN
Mi baja a mamának? Ajtócsapkodás őutána?
KÁLMÁN
Frontváltozás, úgy látszik. Frontátváltozás.
IRÉN
Arról én beszélhetnék.
KÁLMÁN
Maga rendezett itt mindent vissza?
IRÉN
Csak olyan lett, amilyen volt. Ami hiányzik, az vitte el, aki kiaggatta.
Kálmán rá akar gyújtani, de felesége megrezzenésére mégse gyújt rá, kifelé indul.
IRÉN
Viseld el egy percre. S azt is, hogy beszélni szeretnék veled.
IRÉN
Egyszer mások is várhatnak egy kicsit. Ami innen magának hiányzik, semmi nem miattam hiányzik. Semmi. Senki.
IRÉN
Te vagy legkevésbé hibás.
KÁLMÁN
A dolog befejeződött, lezárult. Az a lány elment, s ha róla akar beszélni: „mocsoktalanul” ment el. Még ebben is megnyugodhat, hogy „mocsoktalanul”.
KÁLMÁN
Csak éppen belső sebekkel és belül vérmocskosan, kékfoltosan, ütésekkel, hagyjuk hát. Elment!
IRÉN
S én itt maradok, maga azt hiszi? Itt, így? Azt hiszi, nem tudom, hogy hol vette el az a lány a helyemet? Hova telepedett be? Egy beteget nyomott ki a helyéből, az életéből.
IRÉN
Nem volt üres! Nem igaz! Vagy ha az lett, itt vált azzá, így hát nem az én hibámból! Idehoztál! Milyen boldogan jöttem! Föl kell idéznem? Gyötrődésül azt is? Belátom, és bocsánatodat kérem: nem töltöttem be ezt a helyet, egy kicsit a magam életét akartam itt élni, nem szültem tele a házat gyerekkel. Tán az kellett volna az üresség ellen. Elég próba, elég riadalom, amikor Mónika megfogant bennem.
IRÉN
„Ha gyerek lett volna” – persze! Szülni, szülni, megtudva, hogy másra se vagyok teremtve.
KÁLMÁN
Épp annak kell az, aki másra sincs teremtve. S idején megtudja. Hogy számára az a jó út. Itt. Ha idekerült.
IRÉN
Nem tudtam meg! Büntettek érte.
KÁLMÁN
Te büntetsz érte. De már vállalom. Főleg, ha rágyújthatok. Indul ki.
Irén fölzokog, föl-alá jár. Teát tölt.
KÁLMÁN
És bocsáss meg a tetejében. Kimegy, de már jön is vissza, visszatéve a gyufaszálat a dobozba. Bencs… – Károly? – úr teszi tiszteletét. A látogató felé. Ha jól hallottam. Előreengedi.
BENCS
Kedves bátyám, hogy szabályszerűen is megtörténjék: dr. Bencs, a jogi osztály mársrutájával és otthonotokban így kettős minőségben. Közös főnökünk részéről…
IRÉN
Monique épp bebiciklizett a faluba, de addig is… Tea, jéggel?
KÁLMÁN
Tréfásan. Engem ellenőrzöl hát, vagy a lányomat?
BENCS
Monique-ot, Mónikát, de adott hivatalos megbízást, üzenetet inkább, Kornél bátyám. De hát arról később. Irénhez. Afféle körszemle ez, kellemes körkirándulás ebben a szép időben. Még egy kis balatoni lubickolást is beleremélve.
BENCS
Ameddig az intézet csápjai elnyúlnak. Azért gondoltam érdeklődni Mónika tervei iránt: hol tölti a nyarat. Itt, vagy Aligán?
IRÉN
A család itt marad egyelőre.
BENCS
Vagyis a parti lakot nem méltóztatnak fölszámolni? Mert még ilyen ostobaságra is vetemedett a találgatás.
BENCS
Egész idényre… Legbiztonságosabb, ha sajátunkként kezelhetünk egy jó pihenőházat, s nem bérletül, évenként új hurcolkodással.
IRÉN
Úgy marad, ahogy volt.
KÁLMÁN
Sok neki a tapintatlanság, fölkel. Cáfolhatsz. Sajnos, engem várnak már a sertéstelepnél.
BENCS
Igen: Szalai tiszteletes úr meg is kért, jelezzem ottlétét.
KÁLMÁN
Enyhítendő túl nyers hangján. Itt van Mónika. Kimegy.
BENCS
Szertartásosan üdvözli anyja előtt a belépő Mónikát. Kezedet csókolom.
MÓNIKA
Szia. Téged meg mi hozott?
BENCS
Hogy vigyelek a nagy tó felé.
MÓNIKA
Szülői engedéllyel, máris?
BENCS
Úszni egyet. Akár vitorlázni, ha már vízen van.
IRÉN
Háziasszonykodj helyettem is. Kimegy.
BENCS
Hogy vannak az ősök? Válnak? Igaz?
MÓNIKA
Én nem bánnám. Ezért vagy itt?
BENCS
Már azt kiszimatolni, hogy válnak-e? Mert a központban váltig ez terjed. Foglalkoztat, nem tagadom. Aggodalommal.
MÓNIKA
Ne túlságosan. Ha megszűnik is a megszentelt társbérlet, én akkor is nagyapa egyetlen unokája maradok, és tán még egyetlenebb, mint eddig, nagyapa pedig még legalább tíz évig viseli a nagy sziúfőnöki fejéket.
BENCS
Ezt a szellemességet már elsütötted.
MÓNIKA
Veled is? Kiment a fejemből. Ja, igen. Hogy tollanként átszedegethesd tőle!
BENCS
Ezt már akkor megsokalltam még a te kiszólásaid közt is. Tévedsz. A rossz nyelvednél csak a szemed rosszabb.
MÓNIKA
Mert nem ez fűti az agyad.
BENCS
Hogy ő maga nyújtsa át azokat a tollakat. Ez fűti, fűtötte kezdettől, de nem az agyamat, hanem elsőül a szívemet. Azért vagyok itt s nem másért, hogy bizonyítsam gyakorlatilag tovább is, bárhogy rugdalódzik is ellene a te nihilizmusod. Úgy nyúl a lányhoz, a melléhez, mint akiknek viszonyuk volt. Kint van már a hajó a vízen?
MÓNIKA
Nincs. Valamelyest enged a testi bizalmaskodásnak.
BENCS
A legjobb ürügy, hogy együtt szerelgessünk, legalább két nap és két éjszaka.
BENCS
A néni alszik, mi dolgozunk.
MÓNIKA
A fokozott összemelegedés velem nem a fokozott ordináréságod lesz. Eressz. És kár volt ide betenned utánam a lábad.
BENCS
Ide is! Nem a magam jószántából. Ne rakd olyan magasra a nagyapád. Kényszerből jöttem. Jöttem volna rögtön azután, hogy otthagytál Kaposban. Az esetem vagy. Az vagy, mit szólsz?
BENCS
Nincs! És neked se. Emlékezz! És úgy értékeld ki ezt a ficánkodásodat is, a csikó rugdalózását a nyereg ellen. A tartós, a kizárólagos nyereg ellen – ez csökönyösített csak annál jobban, minél inkább kívánta a bensőd.
MÓNIKA
Mert a titkár úr a jövedelmi források, a kasszák után a lelkekbe is belát.
BENCS
A véredbe, a szíved vörös dobogásába! Jó, mániád a függetlenség. Megegyezünk. Az újdonság, amivel jövök, egyben ajánlat. Monogámiára mozog bennem veszélyes hajlam. No nem anyakönyvezetői kapun át. Azt nem, ahhoz még sok a toll rajtad. Egyelőre csak kellemesen szabad, de mégis kizárólagos szex társbérletre.
MÓNIKA
Megtisztelő ajánlat. Nem is tudom, mit válaszoljak, uram.
BENCS
Két napja lesz rá, hölgyem. A szárnyaló habokon!
BENCS
S két éj. S ha beválik, netán három napot is kicsinálok magamnak. Magunknak.
MÓNIKA
Rajtam nem sok a kompromittálható. De te ott velem egy nem is olyan magányos házban! Le se telik a három nap, s a fél megye tudni fog róla, Kornél „bátyánk” is jár oda vitorlázni.
MÓNIKA
Én nem félek a botránytól, de a család… ha összeáll, még arra is szoríthatna, te tedd fejemre a mirtuszkoszorút.
BENCS
Föláll. És a te szavad erre?
MÓNIKA
Itt a tied az első szó.
BENCS
Ünnepélyesen megkérem a kezed.
MÓNIKA
Szünet után. Takarodj. Talán elválnak az őseim, talán nem. De ha elválnak is, mondtam, Kundis Kornél nagyapa rezdület nélkül tartja kezében a vitorlakötelet! Vele vitorlázz! Mint mancsaft. Az orrvitorlánál, meg…
BENCS
Szellemes vagy. Közeledik hozzá.
MÓNIKA
… meg a farkormánynál. Nekihúzódik, és szabályos, gyors box-ütést mér a titkár állkapcsára.
IRÉN
Besiet, elhúzza az ablakfüggönyt. Igen, ők azok! A Baloghné meg a lánya. Hogy kerülnek ezek ide?
MÓNIKA
Én hívtam meg őket. Nagymama üzenetével. Ő akar beszélni velük.
IRÉN
És… És… lám, apád már elébük is ment. Mintha nem ismerné ide a járást. De én – átadom a terepet. Kisiet.
Kálmán bevezeti Baloghnét és Etelt. Etel pillantása a megváltozott szobára.
BENCS
Fegyelmezetten édes mosollyal. Kvittek vagyunk. Kezdjük elölről a pártit. Jó? Különbet úgysem kapnál.
MÓNIKA
Elfordulva. Attól tartok.
BENCS
Csak Mónikához. Történt valami?
MÓNIKA
Csak apjához. Megkérte a kezemet. „Otthont” akar alapítani.
KÁLMÁN
Menj hozzá, ha „otthont” akarsz. Mintadarab.
MÓNIKA
Hívom a nagymamát. Kimegy.
KÁLMÁN
Félrevonja Etelt. Miért nem kérted a gazdaság teherkocsiját?
ETEL
Nem. Így egyszerűbb.
KÁLMÁN
Beszélnünk kell, mielőtt elmész.
ETEL
Ne, így egyszerűbb, kérem.
KÁLMÁN
Hogy mehetsz így el?
Bejön Sótiné. Csönd fogadja, némi ünnepiesség. Baloghné föláll. Sótiné megnézi a vendéget.
SÓTINÉ
Mónikához. Vidd ki egy kicsit a „kisasszonyt”.
ETEL
Szeretnék anyám mellett maradni.
SÓTINÉ
Kálmánhoz. Te meg a fiatal urat szórakoztasd egy kicsit odakinn.
A zavarba esés különböző jeleivel ezek négyen kimennek. Némi szünet után Sótiné Baloghnéhoz lép, kezet nyújt. Az csaknem fél térden kezet csókol neki.
SÓTINÉ
Mit csinálsz? Minek nézel engem? Ülj le arra a székre; úgy, mint otthon.
BALOGHNÉ
Alkalmatlankodtam. Bocsánatot kérek, ha már itt vagyok.
SÓTINÉ
Hol bujkáltál? Mit hallok rólad? Még börtönben is?
Baloghné zsebkendőbe temeti az arcát.
SÓTINÉ
Nem hat rá a sírás. Ne rejtőzködj még most is! Ide nézz! Lépj ki csak a szemem elé, bátran. Nem eszlek meg. Loptál! Miért kellett lopni neked?
SÓTINÉ
S mégis börtönbe vittek!
BALOGHNÉ
Nem az én vétkemből!
BALOGHNÉ
Ne vallasson. Eleget tették!
BALOGHNÉ
Előrenyújtja a kezét. Ezt a két kezem fejét verték, asztallapján… Aztán meg… Ne vallasson! Vagy ha azért hívatott még maga is… Föláll.
SÓTINÉ
„Hívatott”, „vallasson”, „maga”! Hogy beszélsz itt velem? Egymás mellett ültünk még az ismétlőben is, a kórusban. Ha én hozzád „te” szólok, te is hozzám „te”. Pártoló barátném voltál. Na jól van. Ideülsz. A csendőr előtt csak kibeszélted magad? Úgy beszélj, mintha még egyszer a bíróság előtt beszélnél. Aztán majd én ítélek. Negyven éve nem láttalak. Olyan messze ez, mint a mennyei ítélőszék! Halljam!
BALOGHNÉ
Amikor te hirtelen eljegyezkedtél az uraddal, küldtél nekem valamit. Emlékszel?
SÓTINÉ
Némi csönd után. Igen, hirtelen történt.
BALOGHNÉ
Nagy aranygyűrűt, akkora villogó kővel. Hogy a lakodalmad napján adjam oda Dömötör Pistának, de úgy, se ő, se más ne emlegethesse, honnan való. Megcsináltam.
SÓTINÉ
Halkan. Mit mondott?
BALOGHNÉ
Rád s rólad akkor sem, mikor az este a kocsmában azt a csúnya törő-zúzó mulatást tette a temetősori pajtásaival. Aminek végén tán épp akkor vitték be a csendőrök, amikor az urad a maga falujába hajtott be veled, a násznéppel. Az ujján volt a gyűrű. Levették.
BALOGHNÉ
Nemet int. Csak az tudódott ki, az is az anyjától, hogy én vittem el neki. Így aztán engem is megfeleltettek. De hát én sem. Pistát aztán elbocsátották Szekszárdon, arra felé is maradt, de én… hát így történt. Apád, anyád nem beszélték?
SÓTINÉ
Nekem egy szót se.
BALOGHNÉ
Pedig a magukénak mondták-fogadták el azt a még igazán új gyűrűt.
SÓTINÉ
Ideges nevetéssel. Mit nem fogadott volna el az én anyám aranyat! S terád meg ez a csúfság szakadt! „Tolvaj!” Köszönöm. Sírással. Szépet köszönök: hogy tolvaj lettél! Fölugrik. De megkeresem én azt a gyűrűt, megismerem, én vettem Pakson; a világ szeme láttára adom vissza, teszem le a… Hol halt meg Pista? Amerikában? Az ajtóhoz siet, mintha kirohanna, de megtorpan; Baloghnénak kiáltana még valamit, de aztán kifelé kiált. Gyertek be! Gyertek be már! Hol maradtok?
Mindnyájan bejönnek.
SÓTINÉ
Etelhez. Mit is akarok mondani. Először is neked. Hallom, már hurcolkodtok.
SÓTINÉ
Viszed anyádat is?
ETEL
Mihelyt lesz lakás számára is.
MÓNIKA
Több, mint egy sufni, ötszázért.
SÓTINÉ
Pirihez. Mikor is megy ki a kaposi házunkból a lakó?
PIRI
Semmikor. Átadhatja a bérletet. Hacsak maga a tulajdonos nem megy oda lakni.
SÓTINÉ
Hogy-hogy a tulajdonos?
PIRI
Akinek a nevén van. Az rögtön beköltözhet. De más nem.
SÓTINÉ
És ha az ő nevére íratnánk? Az igazán egyszerű.
BIRI
Hogyhogy, miért, hogyan egyszerű, mama?
SÓTINÉ
Hogy minél simábban menjen. Baloghnéhoz. És gyorsabban, ugye? Etelhez. Gyere csak ide. Gyertek csak velem. Kimennek.
PIRI
Bencshez siet. Bekövetkezett! A bútorok után most már egy egész lakást!
BENCS
Előre látható volt.
PIRI
És ha holnap az egész házat?! Az odalépő Birihez. A szőlőt!?
PIRI
Oda éppúgy betelepíthet valakit! Mint ahogy… – de nem! A kaposi házba se!… Hova nősülnek a fiaim, ha most… De nem! Hogy valaki – épp anyika – ennyire nem számol a jövővel! És maga, a tanult jogász csak hallgat!?
BENCS
Az ekszcesszusok nyugtalaníthatóak lehetnek már jogi szempontból is…
PIRI
„Nyugtalanítható” a tűzvész, a partszakadás?!
BENCS
Engedelmükkel áttekintem, mi orvoslás várható itt a jogásztól.
BIRI
A jogásztól? Az idegorvostól! Hogy mást ne mondjak. Homlokát kopogtatja.
Kint növekvő gyermekzsivaj – bent hirtelen csönd, kérdő csodálkozás.
CSELÉDLÁNY
Beszól, örvendve. Kijöttek az iskolások! Kiszalad.
MÓNIKA
Besiet. Nagymama! Nagymama! Hol a nagymama!? Itt vannak az iskolások! Kiszalad.
SÓTINÉ
Van kenyér szelve? Egyformára? S a bödön? Megyek már, megyek. Lányaihoz. No, mit vártok? Gyertek! Kell ott minden kéz! Kisiet Mónikával.
Csak Piri megy utánuk.
IRÉN
Fájdalmasan. Minden iskolanap végén! A szélső tanyasiak itt tartanak pihenőt.
BIRI
Mert nem bírják ki azt a félórát? Hogy be ne tóduljanak egy karéjért?!
IRÉN
Mézért! Mézet oszt, naponta! Kint vad örömlárma. Lépesmézet!
BIRI
Igen, ez már – Irénhez. – az imént szaladt ki a számon, tán orvosokra tartozik.
BENCS
Az odalépő Kálmánhoz. Teri mama némely kedélyexcesszusai még tán kelthetnek oly nyugtalanságot, hogy az ápolás, a fokozottabb elhárítás gondja is fölmerült.
BIRI
Ez az, elhárítása. Hallhattad magad is, mikre képes már gondolni a mama!
KÁLMÁN
Anyám intézkedéseiben semmi nyugtalanítót, semmi orvoslandót nem látok.
Piri visszajön.
BIRI
Én már kaptam néhány nyugtalanító percet. Éjszakát!
PIRI
És én, én! Viszik a bögréket is.
KÁLMÁN
Mert Irén megadóan sóhajtott. Ha kell nekik!
IRÉN
Eladni… Bocsásson meg.
BIRI
Ez nem bocsánat kérdése. Mama „szórakozottsága” már nem tapintat dolga; legalább köztünk nem. Teljességgel elfeledkezik, hogy mit ad ki a kezéből.
KÁLMÁN
Ami itt van, amitek van, az mind az ő szerzeménye.
KÁLMÁN
Vagy az ő szerzeményéből fakadt!
PIRI
Ha még csak az aggasztana, ami tapinthatólag megy ki a kezéből. Pocsoklódik ki az ablakon! Rándul ki holnap a lábunk alól! Nem akarom falra festeni az ördögöt, de ha finoman ki tudnám mondani, mama érdekében is, amit már az én uram, Birike ura is kereken megemleget, de úgy, hogy… Sír.
BIRI
Pirike azt akarja mondani…
KÁLMÁN
…hogy a kaposi ház meg az aligai szőlő miatt nem alusztok a családi ágyban! De kinek a szerzeménye az is, a ti öröklakásotokkal, a ti földrészetekkel egyetemben? Irénhez. Ki beszélte rá apánkat arra a méhesre is?
IRÉN
Ne izgassa magát, drágám.
KÁLMÁN
Orvos! Ti vagytok valók orvos elé! Ki stafírozott ki benneteket? Taníttatott ki engem? Nem a fazekaitokat, az ócska cipőiteket: titeket magatokat elajándékozhat, az uratokat, engem! Megtiltom, hogy egy lépést is tegyetek az… „érdekében”! Amíg ebben a házban van. És itt fog maradni! Az én védelmem alatt. Ha pedig orvos kell, van a gazdaságnak orvosa itt a faluban. Anyátokkal pedig… kimegyek érte, idehozom, és kezet csókoljatok neki. Ne lássa, milyen telhetetlen bögyű libákká váltatok, mióta kikerültetek a szárnyai alól. Kimegy.
Csönd.
PIRI
Még én vagyok a vétkes! Az önző, a szülőszomorító, mert nem nézhetem, hogy minden az ebek harmincadjára repüljön, usgyi, csak úgy az ablakon át! De hát menjen, röpüljön, mit bánom én, ha százszor családanya vagyok magam is, és nem tudom, mit feleljek a fiaim vádjaira, hogyan álljak az uram elé…
BIRI
Haha! Meg én az enyém elé! Ha én kezdenék ilyen vegyed-egyed osztogatást! Azaz, hogy folytatnám. Mert hisz csináltam, csinálom én is, de kikkel? De meddig? Úgy értve, milyen karikában köröttem? Lányom-vőm az utolsómat elkívánhatják, ha cserélik a kocsit, a bútort, azokkal: „Kerge Kati a konyhában!” az vagyok az uram szava szerint! De itt?
PIRI
Bencshez. Magát a jó Isten küldte ide, és maga is csak hol föl, hol lehúzza a száját, ahelyett, hogy segítene.
BENCS
A fejemet kapkodom! A mama – Teri mama – derült égből záporozó villámcsapásai jupiteri méretűek, a végzet mennykövei! Kápráztatnak, de végzetméretűen pusztíthatnak.
PIRI
Az a tapintat, hogy Mónika jó hírének megmentésére az utolsó pillanatban, a mélypont mélypontján módot talált…
BENCS
Felelősségem tudatában.
BIRI
A kapatosok bizalmaskodásával. Az a mélypont azt jelentette, hogy te és ő már… No, egymás közt vagyunk!
BENCS
Sokat sejtető lovagiassággal elhárítva a célzást. Időbe telt, míg az emberiség föltalálta a villámhárítót. Mint első védekezést. Szerencsésnek vélem Kálmán bátyám rálátását, hogy a szorosabb gondoskodás során az első fórum a község orvosa legyen.
IRÉN
Még le sem vizitelt nálunk.
BENCS
Ambiciózus ember, a központban ez terjedt el köztünk róla. Van elgondolásom, hogy a véletlen rálátás vonalán hárítsuk el a szerencsétlenséget.
Némi csönd után Sótiné és Mónika jön be, nyomukban egy sereg visongó gyerekkel. Mónika az asztalon folytatja a mézosztogatást.
IRÉN
Bevezet egy hatvan év körüli férfit. Parancsoljon, tanító úr. Foglaljon helyet.
TANÍTÓ
Köszönöm, de Teri mamát zavarnám egy percnyi kérdéssel.
IRÉN
Beteg…, s el van foglalva. Mi az a kérés?
TANÍTÓ
Kérdés, tisztelettel.
IRÉN
Azt közvetíthetem, szívesen. Megbocsát, anyósomat annyian háborgatják.
TANÍTÓ
S áldják a jó szívét. De persze van fejcsóválás is. Hogy kik-mik mernek visszaélni vele.
IRÉN
Szenvedve. Azt mi tudjuk.
TANÍTÓ
A fölháborodás határáig. Elkunyerálni szemérmetlenül azt a cimbalmot csupán azért, mert nem hallatszik a házból, mióta már, cimbalomszó! De hát, mióta nem hallatszik ki innen a zongora hangja sem… – Látva az asszony idegrándulását. – A rádió, a tévé némította el őket országszerte nyilván.
IRÉN
Arra meg kik vetették ki a hálót, a zongoránkra?
TANÍTÓ
Tréfával ütné el. Az irigység. No, tán a féltékenység. A Járásközi Kodály Zoltán énekkórus, mindmáig ezzel az á-síppal kapja meg a hangot, ez minden zeneeszköze. Hallván, hogy a mindössze négytagú népi zenészek miben részesültek, méltán terjedt el a hetvennyolc tagú Kodály Zoltán énekkarban, hogy ha azzal a kérdéssel fordulnánk…
IRÉN
Bocsásson meg, ennek a kérésnek a közvetítésére sem vállalkozhatom!
TANÍTÓ
Kérdésre csupán, megkaphatnánk-e kölcsönbe a zongorát, mindössze az országos verseny előkészítésének idejére…
IRÉN
Sajnálom! Mindenféle kérdés, kérés, kölcsönzés lehetősége végleg megszűnt. És anyósomnak teljes nyugalmú gondoskodásra van szüksége!
TANÍTÓ
Bocsánat! Szót se többet róla. Mónika kisasszony már volt szíves nála beajánlani bennünket, és ezúttal csupán…
IRÉN
Majd szólok neki. Ha jobban lesz. Ő, én, az egész világ!
TANÍTÓ
Igazán röstellem. Jó egészséget kívánunk.
IRÉN
Erre kérem. Kivezeti a vendéget.
Szünet
SÓTINÉ
Óvakodva belép. Hátraszól suttogva. Gyere csak, gyere. Te is, te is.
Bejön két szegény – de nem koldus – asszony.
I. ÖREGASSZONY
Igazán, te, kedves Terink…
SÓTINÉ
A kosarad nyisd, ne a szád. A könyvek mögül, a virágok közül, a nagy vázákból – s máshonnan is – lisztesszütyőt, lekötött csuprot s egyéb holmit szed elő, s rak az asszonyok füles kosarába, mellen átkötött kendője alá.
II. ÖREGASSZONY
Eszem az arany szíved, életünk, te…
I. ÖREGASSZONY
No, de még ezt is, kedvesem…
SÓTINÉ
Van ezeknek. Marad ezeknek!
II. ÖREGASSZONY
Eszem az édes szíved, te Teri…
SÓTINÉ
Ezt edd, ne a szívemet. Mert valamit ismét egy vázából vesz elő. Ha kulcsra jár a kamra!
I. ÖREGASSZONY
Az a jó kapca, amit a múltkor…
És mert Sótiné ruhaneműt szed elő s tukmál rájuk:
Sok ez már, sok miránk.
SÓTINÉ
Van ezeknek. És lesz! Na erre gyertek! A véka lent a kertek alatt? S te a lazsnakkal?
II. ÖREGASSZONY
Zsákot hozhattam csak, tündérvirágom.
SÓTINÉ
Lopakodva kivezeti őket. A Rozi meg majd vasárnap este…
Némi szünet után Mónika lép be, mintegy terepszemlét tartva, hogy jól folyt-e le minden.
Újabb szünet után Bencs kalauzol be egy orvostáskás fiatalembert.
BENCS
Folytatva. Formalitás, kérlek, merő formalitás múlt heti megkeresésünk kívánalma. A látlelet. Persze maga a szakvélemény: formulárisan, pecsét, dátum, aláírás, ezúttal olvashatóan. Értékelő szemek elé kerülhet – mondottam –, ne tarts hát az esetleges kedvezőtlen megállapítástól, épp az lehet kedvező számodra, helyzetedre; érted, hogy gondolom.
BENCS
Fölmerült, hogy specialistákat, konzíliumot városi tekintélyektől! Bonyolult műszerekkel. Egy körzeti, egy falusi orvos látlelete éppoly hiteles lehet, szerintem.
BENCS
Éppoly eredményes. A klinika: gyár! Az orvos ott: mérnök, gépkezelő! A házhoz járó régi, jó doktor bácsik híve vagyok.
BENCS
Örülök. Szabad tehát a nevedet, kérlek?
ORVOS
Még te se mutatkoztál be, kérlek.
BENCS
Kezet nyújt, hosszasan rázza. Doktor Bencs.
ORVOS
Doktor…, no de hiszen olvashatod majd, ha megfelelek.
BENCS
Máris, kérlek, máris! De ha műszereket, orvosszereket kívánna a beteg állapota, részletezd azt is, meglesz.
ORVOS
Már a pulzusát se fogom. Ide nem műszerek kellenek. Receptek sem.
BENCS
Értem. Lelki terápia tehát. Igen, ettől tartottunk. Kezdő orvos vagy, nemde? Analízis, pszicho… izé! Van ebben is gyakorlatod?
ORVOS
Ez a második gyakorló helyem.
BENCS
A gyakorlat a fő, a gyakorlás. Vállalod tehát, ezeket a, no, részemről csak a közműveltség szintjén ismert múltelemző, lélekelemző, te sorolhatnád, hogy mit hol firtató analíziseket is? Beleorrontottál?
ORVOS
Ki nem? Génkutatás, örökletesség-analizis, vissza a születés előttire. Ahogy most a régi könyveimbe belelapoztam. Végzet – meg a környezetelemzés, genetikai családfakutatás, ősnyomozás!
BENCS
Ah, értem! és – Bizalmasan. – mit szólnak ehhez, kérlek, a… tudod, kérlek?
BENCS
Ah, értem. S lám, te is… Erre hajlasz.
ORVOS
Ilyen kedvező talajon ne? Ahol így föltárulnak a szálak, faggatás nélkül folyhat az elemzés, mert egy-egy kérdésre már ki-ki tanú lesz… Bocsáss meg, de épp jön, akit szintén ilyen vizsgálati tanúzásra kértem.
Belép Mónika.
BENCS
Jelen lehetek a… „vallatásnál”?
ORVOS
A vizsgálat bizalmas.
BENCS
Mónikához. Ez a te véleményed is?
MÓNIKA
Tudod, milyen szemérmes vagyok. Orvos pedig olyat is kérdezhet!
BENCS
Amire szeretném, ha kettesben majd visszatérnénk. Az új megállapodásunk folytatásaképpen. Sértődötten kimegy.
MÓNIKA
Mit áll össze maga ezzel az alakkal?
ORVOS
Épp csak bemutatkoztunk. Sajnálom, hogy ilyen zord arccal távozott.
MÓNIKA
Az nekem meg az ajánlólevél, hogy én meg ilyen derült arccal lépjek ide. Maffia folyik ebben a házban, s ez képes lenne a főnöke lenni. De lám még én sem mutatkoztam be: Sóti Mónika.
MÓNIKA
Csak gondolja! Hallom, milyen szerepet szántak magának a nagymama bekerítésében. Tudja, miről van szó?
MÓNIKA
S maga ebben szégyentelenül benne van?
ORVOS
Sőt leplezetlen nekibuzdulással.
MÓNIKA
Gratulálok a boldogságához.
ORVOS
Megoszthatom. Mert nekem meg a maga képén ez a becsmérlő fintor az ajánlólevél.
MÓNIKA
Megcsinálja, amit várnak magától? Jól meg fogják fizetni, úgy válaszoljon.
MÓNIKA
Lefitymálva. Tessék, még egy lap az ajánlólevélhez. Akkor mit akar tőlem?
ORVOS
Hogy még többet lapozzak abban az ajánlólevélben.
MÓNIKA
Úgy szórakoztatja? Úgy szórakoztatom?
ORVOS
Rágott már fagyökeret?
ORVOS
Nyerset, épp letörölve róla a földet. Keserű, fanyar, nagy-nagy ritkán édes.
ORVOS
A véletlen itt ilyenfajta gyökerek húzogatását adja a kezembe, olyan kövek emelgetését, amik alatt nyüzsögés, buzogás van, rovaroké, forrásé. Erdőbe tévedtem. A tudomány eleven erdejébe.
MÓNIKA
Megtalálva a számítását.
MÓNIKA
Hogy máris kicsattan a jókedvtől.
ORVOS
De úgy, hogy kezem dörzsölöm a föltárásoktól. Ilyen családfa, mint a maguké, ilyen ágakkal, gyökerekkel, s közepén ilyen törzsszállal, mint a nagymamája!
MÓNIKA
Elmarasztaló lesz-e az a szakvélemény, arra feleljen!
MÓNIKA
Betegnek nézi a nagymamát, igen vagy nem?
ORVOS
Nem tudom. Mindnyájunkat az erdőbeli helyünk növeszt vagy sorvaszt. A már közhelyszerű genetika elemzése szerint az imént Bencs úrnak azt magyaráztam volna el: ami akár vérségileg, akár berokonultan egy család, az úgy összefügg, mint a hálónak a szemei. A hajlamok, a tulajdonságok kiben-kiben úgy pezsegnek, ahogy a közlekedő edények pár száznyi csövében is a folyadék. A múltból a jövőbe!
MÓNIKA
S maga hisz ebben?
ORVOS
Ugyan! Talán! Ki lehet kísérletezni. Kapni a példákon.
MÓNIKA
Annyira megismerte már a többit? Olyan jókat mulatva?
ORVOS
Ha egyszer ezek a múltbeli jó és rossz tulajdonságok millióféle összevegyülése olyan tarkán-furcsán pezseg a bőrünkben, s büszkén őrzött közlekedőedény-csöveinkben.
MÓNIKA
Fogadja családunk köszönetét.
ORVOS
Részemről a hála. Medikus koromban a lombikokban összerázott elemek sistergését nem tartottam olyan kíváncsian az ablak felé, mint a kedves család egy-egy tagjának „tipikus” példányát. Nagymamája látleletének érdekében. „Élő példatárként”, hogy mi minden sülhet ki Káin és Ábel vérkeveredéséből.
MÓNIKA
S ahhoz vagyok én is vizsgálati anyag.
MÓNIKA
A jó és rossz olyan tömör vegyülete?
ORVOS
Hogy nem is bátorkodnék egy vidéki úri szüzet szemtől szembe ráébreszteni. Lángba borulna a hamvas arca.
MÓNIKA
Kétségbeejt. Akkora a feszültség?
MÓNIKA
És semmi szelep a robbanás előtt?
ORVOS
Bencs úrnak szánt kiselőadásban megemlítettem volna a közhelyszerű reményt a hajlamok átválthatóságáról, épp a robbanás előtt. Lévén, hogy a lángimádat például, a pirománia, ugyanabból az ösztönből fakad, mint a hőslelkű tűzoltó veszélyvállalása. A vágóhídi böllér és a hasfelmetsző Jack közös mélytudati viszonya a vérhez. Ám a jelek szerint ez ideig nem sok tömeggyilkost sikerült átirányítani hurkatöltögetőnek. Ellenpólusaink löknek jóra, rosszra…
MÓNIKA
Ezt nézi ki az én arcomból is.
ORVOS
Hát ha feszültségmérőnek veszem… Fegyelmezhetné magát, mert…
MÓNIKA
Olyan romlott vagyok, hogy már-már kedvesnővérgyanús?
ORVOS
Pontosan. Nem volt a felmenői közt apáca?
MÓNIKA
Ateista család vagyunk. Protestáns gyökérrel.
ORVOS
Annál veszélyesebb a lefojtás. Robbanásra.
MÓNIKA
És mindezt nagymama látleletéhez szedte így össze! Ennyi tünetet, mindannyiunkról.
ORVOS
Semmi dicséret. Máig olyan orvos vagyok: albérletben alszom, ha nem a rendelőben, másoknál kosztolok. Ami a faluban a családokról – ösztöneikről – bármikor kering, úgy ömlik az asztalomra, mint szélben az akácvirág. Már egy hete elcsapódott hozzám a hír, hogy miféle hivatalos bizonylatra kaphatok kitüntető fölszólítást. Máris elosztályoztam fejemből a fölgyűlt anyagot.
MÓNIKA
Rólam is. Nem várok választ. Semmi kifogásom az ilyen bemutatkozás ellen. Ez az igazi. Kezet nyújt. Szia! Hosszan kacag. Most rajtam a vidámság sora. Hány szeretőmről tudsz? Értve: itt a körzetben.
MÓNIKA
Elviszik a nagymamát?
ORVOS
Akarják: azt úgy látleletezhetem. Nem a tünetek, mármint az ő lelki tünetei miatt. Inkább, hogy mit okozhatnak ezek a tünetek a környezet lelkületére.
MÓNIKA
Ezt majd később magyarázod meg. A lényeges: nem kímélik?
ORVOS
Örökhagyót? Örökösök?! Ennyit nem tudsz fölfogni a szabad eszeddel?
MÓNIKA
Fölfogni igen. De lehet – hagyni?
ORVOS
Nem lenne szabad. Bennem is ez dereng. De – lehet nem hagyni?
ORVOS
Ez már nem az én gyógyterepem. Hanem… anyádról akartalak még kérdezni…
MÓNIKA
Hát kié ez a terep? Az enyém? Fölháborít, tudd meg; mert kihez fordulhatok én? Itt, ebben a sivár pusztaságban.
ORVOS
Tán a Jóistenhez, kedvesnővér.
MÓNIKA
Növekvő izgalommal. És milyen gyertyát gyújtsak, hogy meghallgatást kapjak, milyen áldozatot mutassak be még? Magamat? Mert abból már eleget föláldoztam. No igen, Szent Ámor lobogó oltárán is. Hogy ne bukjak olyan csapdába, mint ebben a családban még minden asszony. Akinek az égiek rendeltek férjet, vagy a Sors, vagy a te híres „Végzeted”. Mint szegény nagyanyámnak és még szegényebb anyámnak, meg ezeknek a… de majd meglátod. Csapda, verem, sötét, valóban, mégpedig vadölő karókkal. De ha más nem, a fejem kilátszik. Kilátok.
ORVOS
Nagyanyád házassága rajta a látleleten. De anyádé, az anyádé szerelmi házasság volt? Annyi a szép história róla!
MÓNIKA
Egy receptlapon elfér a látlelet. Beleértve a csapdát. A keszthelyi akadémia legdélcegebb gátugratója, galamblövője, táncosa és széptevője. Fölülmúlva a gróffiúkat is. S közben a tanárok kedvence, fölülmúlva az eminenseket, a kísérletek dolgában is. Igen, mert mint a gróffiúk instruktora, ambiciózus tandíjmentes, szegény iparosfiú, aki vinni akarta valamire, még a tudományban is. És a Nemzeti Bank okos főnökének fräuleinok és mademoiselle-ek nevelte egyetlenje… akit apja is messzemenően akart jó kezekbe adni… Mondjam tovább? Az ambíció teret kapott, elismerést, támogatást, még a nem kis tűzre lobbant ifjú feleség részéről is, ő fordította a külföldi szakcikkeket. Amíg ki nem derült, hogy a fräuleinok és ladyk mégse ide a pusztai méntelep és disznóhizlalda környékére nevelték. Kössünk vásárt. Védd a nagymamát, s rendelkezz akár az én szerény oltári áldozásommal.
ORVOS
Tetszik a nyíltságod.
ORVOS
Nem. Miért beszélsz így? Jó, csinálod. De a kibeszélése. Kóros. A kettő közül ez a kórosabb.
MÓNIKA
Könnyebbséget ad. Mintha már lefeküdtem volna veled, s most cigarettázva végre a szívünket is egymásba tehetjük, örökös békében-bizalomban.
MÓNIKA
És semmi tiszteletet? Arra utaztam…
ORVOS
Ahhoz még volna egy kérdésem. Szakmai. Az a békés együtt cigarettázás, meg-megtörtént már veled?
MÓNIKA
Nem sokszor. Egyszer. Egyvalakivel. De az is csapdának bizonyult.
ORVOS
Sokat emlegeted, hogy csapda meg verem.
MÓNIKA
Pedig van még egy csapdatörténetem. Még gyerekkoromban itt a tyúkfarm körül egy vemhes róka csapdába lépett. Végét járta, de apám az állatorvossal kivette a kicsinyét. Akkor még állatokkal is kísérletezett, vadnemesítéssel. Cuclin nevelte, cucliztattam én is. Elreszelték a fogai élét, ideszokott az ölembe. Futós korában is. Ha megéhezett, rögtön harapott, mint az ördög, véresre tép, ha lett volna éle a fogának. Falatoznia kellett rögtön. De akkor angyalian megbékült, épp olyan gyorsan. Ezzel a mostani ölbélimmel is így vagyok. De én se haraphatok. Nos, legyen vásár? Van valakid?
ORVOS
Van. De vásárként amúgy sem. S neked?
MÓNIKA
Ugyancsak. Akarsz állást? Kaposban. Anyám előrelátó apja szívén viseli unokája jövőjét is. Indokolt aggodalommal.
ORVOS
Hát ez már imponáló, a szellemi mély ringyóságnak is ez a foka. Hogy én is tiszteletre pályázzak.
MÓNIKA
Élni kell. Az utóbbi időben azokkal feküdtem össze, akik nem pályáztak a pénzemre, mármint nagyapám tekintélyére.
MÓNIKA
Két éve. Két teljes éve! Hirtelen zokogással. És csinálni fogom! Étetem végéig ezt csinálom. Hirtelen józansággal. Ez persze hisztéria, mi? De ez az egyenes, a tiszta. Ismét küzd a sírással.
ORVOS
A klasszikus tankönyv szerint az, tudjuk a nevét, a színtiszta hisztéria. De hogy mi van a név mögött?! Megsimogatja. Nyugodj meg.
MÓNIKA
Mert te nyugodt vagy.
ORVOS
Mintha már lefeküdtünk volna egymásnak és – Cigarettával kínálja. – már beszélni is tudnánk egymással.
Bejön Piri, majd Biri.
PIRI
Doktor úr, egy dagadt képű kamasz jött ide a rendelőből a doktor úr nyomában, kezében a fogóval.
PIRI
A foghúzó fogóval, hogy ő már nem bírja tovább. A konyhában öblöget, a rumos üvegből, de úgy, hogy már csak félig van.
ORVOS
Mónikához. Bocsánat, ha esetleg a konyhájukban kellene műtőt csinálnom. Kimegy.
BIRI
Mehetsz utána. Lásd el egy kicsit ebben a fölfordulásban a házikisasszonyi tisztet.
MÓNIKA
Adottságaimhoz képest. Kimegy.
BIRI
Pirihez. Szeretném, ha utoljára kellene otthagyni az uramat, terményszállítási csúcsforgalom idején, az új pénztároskisasszonyával, hogy én legyek…, én meg te legyünk a család esze, mikor éppen baj adódik. Végezni kell végre!
PIRI
Nem az én gondolatom volt, de hálás vagyok, hogy ez a Bencs megint csak közöttünk van. És hogy mégsem nekünk kell anyikával… szót értenünk, mert ez így mégse mehet tovább.
BIRI
Én nekiszánom magam, ha úgy fordul. Nyugdíjkora előtt akarom áttelepíteni az uramat abból az állandó vasúti hölgyforgalomból az aligai horgászbotjához és szőlőkéséhez. Nekem is megvan az idegfogyasztó gondom. Hogy vannak az ikreid?
PIRI
Egy-egy állás még sikerülne. De ha ők is a vasúthoz kerülhetnének! Valami nagyobb helyen.
BIRI
Kornél sógornak igazán csak egy szavába kerülne Pécstől föl Győrig.
PIRI
És ha a sógor bácsi ellenünk ingerlődik? és – nem csodálnám, ha végül hallani sem akarna erről az eszelős – eszelős! –, tébolyodó családról. Sürget az idő. Anyika lelki beteg, a doktor erről ad majd igazolást. De tán a lelkek pásztora, a tiszteletes úr is. Üzentem érte, jöjjön el ő is erre a kis megbeszélésre…
BIRI
Orvos, pap…, legsürgősebben Kálmánnal kell beszélnünk. Eredj, keresd meg. Én addig összeszedem a gondolataimat.
Piri kimegy.
Biri a vizescsöbörből még némi válogatás után emel ki egy borosüveget, kiméri a szokásos adagját – nem boros, hanem háromdecis pohárba –, szódavízzel megtetézi. Megújrázza. Belép Kálmán, előtte Piri.
BIRI
„Növényi ember”! Ki mondta rád, hogy „növényi ember”? Mama jószívével a visszaélés úgy elharapózott, hogy mezőtűz lett, de már annyi korommal, hogy bennégek, benne fúlok meg, ha nem csinálunk valamit! Növény, nem növény, te vagy a család férfitagja, Kálmán. Mögéd állunk, de most már nincs tovább! Eddig csak a mozdítható dolgok repültek ki az otthonainkból, mint a verebek, de most már remélem, tudod, mit tervez a mama?
KÁLMÁN
Idekérette a közjegyzőt.
PIRI
A közjegyzőt? Rémülten néz Birire.
KÁLMÁN
Dr. Bácskait, Bogárdról.
BIRI
De hát ez… de hát minek ide közjegyző, ha mama csak azt vette a fejébe, hogy… hogy lakást cserél? Ami nekünk már önmagában elég volt ahhoz, hogy… téged szólítsunk föl, mert részünkről ez már nem testvéri kérés, hanem fölszólítás, hogy képtelenség, az a lakásátengedés is. Nem, no nem! És az ide is jön, az a közjegyző, csak úgy, mert hívatva lett? Kell ahhoz közjegyző, ha az egyik lakó helyébe másikat helyez az ember?!
KÁLMÁN
Nála van letéve a végrendelet.
BIRI
És te ezt is csak így mondod?
PIRI
Nem látod, mi lehet emögött? Mi minden juthat eszébe mamikának!? Örök bérletet tervez!
KÁLMÁN
Az övé. Teljes jogon kettősen is. Özvegykori szerzeménye.
PIRI
S ez ellen nincs jogszabály?
KÁLMÁN
Nincs. Nem tudok róla.
BIRI
Ha nem tudsz, beszélj Bencs Karcsival. Szív szerint velünk van.
KÁLMÁN
Bencs urat szív szerint utálom.
PIRI
Azt rosszul teszed. A legszebb jövőjű jogász Kornél bácsinak már a belső vezérkarában.
BIRI
Mert féltékeny vagy rá, kedvesem, irigy! Úgy beszélsz róla, mint valamikor mások terólad.
KÁLMÁN
Akkor kiváltképp utálom.
BIRI
Az apósjelölt örök ellenkezése a vőjelölttel szemben.
BIRI
Piri azt mondja, hogy amiért a te házasságod elromlott, nem ronthatod el a lányod boldogságát.
PIRI
Ezt meg kell értened, Kálmán.
KÁLMÁN
Az én házasságomat nem én rontottam el.
BIRI
De Irén se! Én teljes testtel Irén mellett állok!
KÁLMÁN
Hát Irén se! Egy szóval sem mondtam.
PIRI
Hát ki? Ja, vagy úgy?
KÁLMÁN
Mi az a vagy úgy? Mibe gondolsz belepislogni azzal a bagolyvak szemeddel?
PIRI
Irénnel szerelemből kerültetek össze, nem? Mennyi jó nevetéssel, reménnyel!
KÁLMÁN
Hogy a házasságból is szerelem lesz.
BIRI
De aztán jött a fatális másik!
KÁLMÁN
Hallgass! Legalább húsz nővel tudtam volna olyan szerelemben élni, mint amibe Irénnel kezdtem.
PIRI
Amire ő most is vár. Én tudom. Nekem megnyitja most is a szívét.
BIRI
De édes egyetlen férfiöcsém. Miért nem Irénnel vitatod meg – akár ilyen érdesen is – mindezt? Mert már úgy elszakadtatok egymástól?
KÁLMÁN
Mert ennyire se kerültünk össze! Értessétek meg vele ti magatok. Ti házasodtatok be abba a rokonságba, nem én!
Csodálkozó összepillantás.
PIRI
De te, ezért te is bent maradsz? Azt mondjuk neki, azt!
KÁLMÁN
Mindent, ami csak összetartja a ti keserves bárkátokat! Vigasztaljátok meg! Megmondhatjátok azt is, volt tán pillanat – Szívére mutat. – itt is, hogy kapaszkodó után nyúltam volna: átszállok, mint valami más irányú vonatra. De menjen csak, kanyarodjék! Maradok, már csak a növényeimért is.
MÓNIKA
Belép. Itt van a tiszteletes úr!
KÁLMÁN
A tiszteletes úr? Hozzám?
PIRI
Hozzám… Aztán… hozzánk. Anyikához. Kértem, hogy fáradjon ide. Valamikor ő volt anyikának is a lelki vezetője. Szólj majd te is neki néhány szót. Ha valaki, ő megbékéltethetné anyika nyugtalanná vált lelkét, mert én ott látom minden bajának csíráját, a jó Isten igéivel, akiben én rendületlenül hiszek, ha te nem is. Ne haragudj, én sokat várok a nagytiszteletű úrtól.
KÁLMÁN
Igen nagyra becsülöm a tiszteletes urat. Örülök, ha látom.
BIRI
Köszönöm, Kálmusunk – Megöleli. –, ezt vártuk tőled. Nem feledjük el. Együtt tartjuk azt a bárkát!
Kimennek. Az ajtón túl még vallásos üdvözlések.
TISZTELETES
Biz az elidősödött elme egy helyben forgásával; de ennek a körforgásnak közepén meg kell csillannia egy nagyon jó anyagnak. Köszönöm, hogy alkalmat kapok ismét. Kérésre, hát igen, igen, megint. Csak négy búgatásról lenne szó, de sürgősen. A süldők nem várhatnak.
KÁLMÁN
Hát ne várjanak, Dezső bátyám.
TISZTELETES
Isten ments, hogy konkurenciát érezz.
KÁLMÁN
Serkentést érzek, Dezső bácsi.
TISZTELETES
Hízelgő, de… Ez a mi eklézsiánk nemcsak azzal volt irigység tárgya, hogy a papi föld hetven hold, lapos humuszban, évről évre kimeríthetetlenül olyan kukoricával, mint a bambusz, hanem azzal a hizlaltatással, amit már az elődöm elődje kidolgozott, hisz tudod, szakember vagy!
KÁLMÁN
Minden állatkiállítás zsűrije tudta!
TISZTELETES
A sárszentpéteri angol szalonna, sonkában! Egy réteg zsír, egy réteg hús s megint zsír, megint hús. Persze a kukorica meg a moslék adagolása szerint. De megvolt abban a része az apaállatnak is a yorkshiri kannak. Most, hogy a föld már ugyancsak nem hetven hold, s a kukoricát meg a mai kis falkához párbér fejében szedi össze a presbitérium, hiánytalanul…
KÁLMÁN
Mi meg hát a kant, ahányszor csak kell!
TISZTELETES
Exportra nevezünk be. Lássák a nyugati testvéregyházak is: megvan az erő. Észreveszi a belépő Pirit és Sótinét.
PIRI
Itt van az édesanyám, ráismerhet a nagytiszteletű úr; nemcsak a testére, a lelkére is. Semmi változás.
TISZTELETES
Édes lányom az Úrban, a mi könyörületes Jézusunkban. Homlokon csókolja. Ifjú káplánként üdvözöltelek így először.
SÓTINÉ
Tartsa meg az Isten a tiszteletes urat.
TISZTELETES
Megtart, meg. És téged is, minden helyzetedben. Eljutott hozzám is, hogyne jutott volna el a hír, hogy… De hát az idő, az idő, az idősödés!… De helyt kell állnunk a mi Üdvözítőnk igéi szerint. És ki-ki a maga erejével. Kálmánhoz. Igen, még a papkert földje, hát az is kimerült. Pétisó! A régi jó istállótrágyához van az szokva. De honnan? Hány most a tehén a faluban? Öt. Az én idekerülésemkor négyszáz, ha nem több. Kedvesem a megmondhatója.
KÁLMÁN
Szállíthatunk egy kis trágyát is.
TISZTELETES
Szekérrel, innen?
PIRI
Nagytiszteletű úr, a sok gond közt is… amire kértem.
KÁLMÁN
Mert a tiszteletes csak az ő szavát várja. Szekérrel, innen, Dezső bátyám. Ember is megy.
TISZTELETES
Azt nem! Ezzel a két kezemmel széthányom. Meg a maradék presbitériummal – az én okos öregjeimmel. Ahogy annak a kis hizlaldának: előteremtünk az eklézsiának, ha nem is évről évre, hát hónapról hónapra mindent, ami kell. Mert koldulni én nem fogok! És Sárpéteriben holnap is ingyen temetik, akitől nincs elvárnivaló!
SÓTINÉ
Szükséget látnak?! És erről nekem véletlenül kell hallanom! Ha a lányom csak néhány perccel később nyitja elém ezt az ajtót…
PIRI
A nagytiszteletű úr csak elmondja a megígért orációt… az oldott kévéről, a tékozló, a mindenét szétosztó gyermekről, aki végül is…
TISZTELETES
…elhagyván házát, barmait, atyját, az Úrhoz szegődött igaz tanítványul. Mert mit is vihetünk magunkkal a földről… megfeledkezvén arról, hogy…
SÓTINÉ
…amiről én, Istenem!
BIRI
Belép. Miről feledkezett meg a mama?
SÓTINÉ
Hogy szülőhelyem eklézsiájának számára, amelynek ilyen pásztora van, egy ige sincs a végrendeletemben.
SÓTINÉ
Éget a szégyen! Pótolni fogom! Köszönöm az igéket, nagytiszteletű úr!
PIRI
A nagytiszteletű úr még a jól forgatandó s szaporítandó talentumokról akar beszélni…
BIRI
Majd én beszélek a nagytiszteletű úrral. Erre talán. Indítja kifelé.
IRÉN
Itt van a közjegyző úr.
BIRI
Pirihez. Hozd be őt is előbb ide a mi szobánkba.
SÓTINÉ
De minek? Miért éppen most ez a szétszakadás?
IRÉN
Amikor ilyen jól együtt lehetünk.
SÓTINÉ
Arra a szép családi elbeszélgetésre, ugye, amit emlegettetek.
BIRI
Tanácskozásra, mama! Az lesz hasznos most már. Tanácsadás! Komoly tanácsadás.
SÓTINÉ
Annál inkább. Be, be hát mindenki. Nem bánnám, ha az a csoszogó udvaros is bebicegne. Megfiatalodva. Úgy, ahogy egykor néztem, nézegettem. Ahogy magam én érzem most magam!
PIRI
A nénje szeme intésére. Együtt fogjuk behívni őket. Kivezeti Sótinét.
Bejön egy másik ajtón Mónika, az orvos, a tiszteletes és végül Bencs, bekalauzolva egy aktatáskás, kimért jogászt; bemutatja távolról.
Kölcsönös néma főbiccentések.
BIRI
Körberendezi a székeket. Parancsoljanak.
Mindenki leül. Hosszú csönd.
BENCS
Kedves bátyámat illeti a szó.
KÁLMÁN
Csináld csak, csináld.
BENCS
Legyen tehát szabad a meghitt, fokozottan meghitt és bizalmas családi összejövetelünk célját nekem körvonalaznom.
KÖZJEGYZŐ
Mint a család tagja?
BENCS
Többféleképp érthető mosoly után, mely az orvosnak is szól. Nyugtalanító tüneteknek lehettünk tanúi. Nincs jogunk, hogy éppen az édesanya iránti gyermeki szeretet késleltesse, hogy betegünk érdekében immár elhatározó lépések ne történjenek. Mert betegség esete forog fenn, s rosszul felfogott kímélet lenne nem végiggondolni a szükséges teendőket. Ez szabja meg a jogi intézkedés mikéntjét. Ezek elsejeként vállaltam a megfelelő orvosi bizonylat beszerzését. Kérem, doktor úr, nyújtson a páciens egészségi állapotáról tüzetes orvosi szakvéleményt; bármily aggasztó volna is az.
ORVOS
Semmi aggasztó benne.
BENCS
A páciens egészségi állapota oly mértékben riasztó, hogy…
ORVOS
Attól függ, kit riaszt.
BENCS
Eszerint a szeretve féltett édesanya állapotát netán kielégítőnek, respektíve megfelelőnek tartja?
BENCS
Hivatása tudatában?
ORVOS
A legnagyobb mértékben.
BENCS
Ám mégis, a különös tünetek, melyek – bocsásson meg, s vegye fontolóra – betegünk környezetét is immár nagymértékben foglalkoztatják…
ORVOS
Azok, nem bizonyos, hogy az ő beteges tünetei.
ORVOS
A helyzeté. A körülményeké. Nem is tudom. A környezeté.
BENCS
Ezt nem értem. Azok betegek, akik őt betegnek látják?
ORVOS
Mert tán ők is betegek. Vagy: ő is, ők is.
BENCS
Akik segítségére sietnek itt és messze innen?
ORVOS
Hogy tovább ne szűkítsük a kört.
ORVOS
Vagy tágítsuk. Ameddig világ a világ.
BENCS
Rejtvényekben beszél. Látleletbe ilyesmi nem illik. A család így talán mégis mást kérne föl a bizonylatra.
ORVOS
Fájlalnám. Tán sikerül jobban megértetnem magam, ha…
MÓNIKA
Van, aki így is érti. A család egyelőre nem vonja vissza a fölkérést. Ugye, papa?
KÁLMÁN
Szeretnék mielőbb világos képet kapni. Akár élőszóval is, ha így gyorsabb.
BENCS
A tudomány e szakában nincs kellő fölkészültségem. S ezért fölvetem még egy szakértő bekapcsolását.
ORVOS
Sose kellett különleges tudomány azt látleletezni, hogy egészséges ember is lehet aggasztóan becsületes.
BENCS
Hogyan? Aggasztóan? Becsületes?
ORVOS
Tiszta lelkű. Riasztóan nagylelkű. Korlátlanul jellemes.
BENCS
Jellemes, „korlátlanul”? Különös, sőt különcködő szókapcsolás.
ORVOS
Ahogy mások korlátlanul kislelkűek. Önzők tehát, mértéktelenül. Ennek van klinikai neve is. A gáttalan tisztességérzetnek nincs gyógyászati meghatározása. A szélsőséges segítőkészségnek sem.
BENCS
S ezért, pusztán ezért, hogy mondjam, nem ésszerűsíthető?
ORVOS
Nem orvosi eset, főintéző úr.
BENCS
A féktelenség, a határtalanság, a gát nem ismerése?
BENCS
Javaink megmagyarázhatatlan, indokolatlan szétszórása? De úgy, hogy semmi ne maradjon? Amire jelen esetben gyanakodhatunk? Még a kifogyhatatlan korsóban sem?
ORVOS
Volt, aki már próbált ilyesmit.
BENCS
Eszeveszetten, őrülten! Tiszteletes úr! Ezt csak így hagyja? Szó nélkül? Közjegyző úr!?
KÖZJEGYZŐ
A megvizsgált egyén felelőssége, azaz ítélőképessége eszerint nem kisebb, mint jelen mindnyájunké?
Az ajtón kívül Sótiné és Piri hangos vitája.
BENCS
Lenne szíves ezt megindokolni.
SÓTINÉ
Belép, visszanyomva Pirit. Nem! Nem akarok elmulasztani egy mondatot sem. No, csak nem zavarok?
BENCS
Semmiképpen. A doktor úr éppen egyik olyan páciense lelkiállapotát ismertette, akinek gyógyulása mindnyájunk égető gondja.
BIRI
Végzetesen. S épp csak ő nem veszi komolyan.
BENCS
Tréfát űz a helyzetéből, föltételezni se merem, milyen hátsó szándékkal. Mert olyan gondolattorzításokkal, miket senki sem ért.
ORVOS
Jobban nem tudom megmagyarázni.
MÓNIKA
Én megértettem. Mert ha valakinek tányérja és evőeszköze sincs, és mi odaadjuk a fölösleges kanalunkat, akárha ezüst is: azért még nem kell orvosságot kanalaznunk.
PIRI
Hogy neked minden ilyen hamar a fejedbe megy!
MÓNIKA
Ha valaki addig ad és ad, hogy végül azt se veszi észre, ha semmije se marad…
BIRI
Gúnnyal. …mert magát is számlálatlanul szétosztotta…
MÓNIKA
…Arra képes vagyok én még biztatással is nézni. Szórja csak, amiből elege van, sőt undora. Ha feje tetejére áll is a világ. Látni is öröm.
PIRI
De nem annak, akit az ilyen osztogatástól negyedévente szívinfarktus kerülget. És a villámok! Bencshez. A villámok a fejünk fölött! Tessék megismételni a villámot, amiktől összedől a világ! És elérkezik az Antikrisztus napja!
BENCS
A társadalmi anarchia. Mert erről van szó. Amit nem lehet álcázni semmiféle szózsonglőrködéssel. Nem szellemi bohócmutatványra gyűltünk itt össze.
ORVOS
No, ezt a hangot azért mégsem.
Hangzavar, értelmetlen kiáltások: „Ez az igazság!”, „Lássuk a villámokat!”, „Egy beszéljen!” stb.
KÖZJEGYZŐ
Csönd! Tüzes orvostudományi véleményt kérünk! Rövidet és világosat!
ORVOS
Gyerekjáték! Rengeteg előttünk a példa, hogy akik életük folyamán a gyűjtő rovarok és állatok – a hangyák, méhek, hörcsögök szenvedélyével, vagyis már-már vakon kuporgatták a pénzt, egyszerre mintegy megvilágosulnak, kijönnek a föld alól, bensejükben olyan fordulattal, mint a megfordított homokóra. Ellenkező irányban csorog a homok. No de olyanféleképp is, mint a léghajó ballasztjának a homokja. Könnyül a lélek, repes fölfelé a szív, kapaszkodik az élet, föl, föl, mint valami verem sötétségéből. Fény csillog.
SÓTINÉ
Mónikához. Ez rólam beszél?!
BENCS
Ez az a villám – Pirihez. –, amitől omlik még a menny is!
TISZTELETES
Kíváncsian hallgatom. Még elveszi a kenyerem!
ORVOS
Vannak, akik ezt nem tartják betegnek. Sőt. Szembe lehet szállni még azokkal is – modern iskola! –, akik úgynevezett romboló ösztönnek vélik. Nem vagyok unalmas?
BENCS
Végezze be, hogy megfeleljek rá!
ORVOS
Én röviden és egyszerűen az efféle ösztönt valami ősszellemnek hívnám. Megkísértésnek, ami erre is vihet, arra is.
BIRI
Bencshez. Vegye már föl a dárdát! Nem látja, mi ez? Lovagi torna! Pirihez. A húgocskánkért.
PIRI
Azért? Haha! Hát most már beszélhet.
ORVOS
A megkísértés pillanatai mindnyájunkat fenyegetnek. Megyünk a hídon, a világ legbiztonságosabb hídján, tajtékzó folyam fölött, s egyszerre mellénk suhan az ördög, vagy egy angyal, azzal, hogy leugrani, az volna remek, leugrani!
PIRI
Az úr orvos? Ördög! Maga a sátán!
ORVOS
Mindnyájan az ördög kezében vagyunk.
TISZTELETES
Az Istenében, édes öcsém. Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.
ORVOS
Egyformán kitéve a ragálynak. Magamon érzem.
BIRI
Akkor magát gyógyítsa!
ORVOS
Késő. Veszélyes szakma a mienk. Legutóbbi paciensem esetének gyanútlan megvizsgálása, Teri mama puszta példája fertőzött meg, hozta rám, hogy egyszer ki is mondjam, ami lappangott bennem.
BIRI
De engem nem fog megfertőzni! A tébolyával!
PIRI
Visszautasítom az alantas ráfogásait! Igenis harmonikus családi életet élek. De közben föláll, csapkodni kezdi a keze ügyébe eső holmikat. Napjaim s óráim, sőt perceim szabályosan folynak, akár a menetrendszerűen érkező és távozó személy- és tehervonatok, melyeket jó ízléssel bebútorozott lakásom ablakaiból gyönyörködve szemlélek, melyeket férjem sapkájához emelt kézzel fogad, amikor épp nem horgászik, kezében az összerakható horgászbottal. A csapkodás végül kisebbfajta rombolás, mígnem a szódásüveg tartalmát a pohár helyett a jelenlevőkre fröcsköli.
KÖZJEGYZŐ
Köhög. Rendre! A törvény embere mindebből – minél többet hall, annál nehezebben ítél. Mindez a mérleg egyik tányérja. A jelentkező Bencshez. Halljuk a mérleg másik tányérját.
BENCS
A felelőtlenség szósziporkái után – amelyek ugyanakkor gyújtó és romboló villámok is – képviselhessem én azt a kettős védelmet, mely társadalmi is, de személyi is, mert e kettő itt szorosan összefügg.
KÁLMÁN
Kellő tapintattal, s kímélettel végül a személy iránt. Legalábbis amíg elvileg nem tisztázódik, hogy…
BENCS
Kedves bátyám, tisztelt közjegyző úr, szárnyakat kapok, ha in specie beszélhetek, ha rögtön in principio ragadhatom torkon azt a hamis szemléletet, amelyről itt voltaképpen szó van, amely itt, mint annyi helyen már, általános érvényűen akarja elfogadtatni magát, hogy az effajta szertelen bőkezűsködés, excesszív magánjótékonykodás netán még példakép is lehet. Hogy a mégoly tetszetős „áldozatkészség”, szabálytalan és szabályozhatatlan buzgalom nem ártalmas, nem egészségellenes-e? Ártalmas és – egészségtelen! Tehát gyógyítandó. Tehát – kimondom – beteges.
PIRI
Ezzel kellett volna kezdeni!
BENCS
Mert „adhatsz-é minden szűkölködőnek?” És mit csinál Szent Márton, ha a megmaradt fél köpenyét is lekívánta egy fagyoskodó, és amögött meg száz, ezer, százezer szenvedő sorakozik? Kiáltó hamis út, mely nemcsak a társadalom lelkét dúlja fel, hanem az egyénét is, ahogy fájdalommal láthatjuk. Fájdalommal és keserűséggel, elhihetik.
BENCS
Személyemben támadtattam meg, nem tétovázok személyemben felelni. Bízva abban, hogy a család legfiatalabb és legtündöklőbb tagját is visszatéríthetem eddigi szép útjára. Az imént elhangzott demagógiával szemben – még többet is mondhatok, a valóság talaján állva, nem az olcsó tetszésnyerés, hanem az őszinteség, az igazi férfiasság hangján! Egyenes vagyok. Nem akarom az ön rokonszenvét sem megnyerni. Egyenesen törekszem, sőt török magam is fölfelé. És igazságos győzelemnek fogom érezni, ha a saját öröklakásomból vagy kertes házamból – mert arra is törekszem – indulhassak a saját kocsimban, ha úgy fordul, a saját gépkocsivezetőmmel, bérelt operai zsöllyémbe, és büszke leszek, ha elégedettséget látok a hozzám legközelebb álló, a boldoggá tett asszony és a még többre nevelődő gyermekek arcán! Egy osztály – a hajdan elnyomottak osztálya – tör velem a győzelem felé, és vele az egész emberiség, előre! És nem hátra, ahova az ön – kimondom – már nem is kelekótya, hanem beteges „látleletei” vezetik a mindig hiszékeny fiatalokat, kiváltképp a védtelen nőket! Határozottan és sürgetően kérem, hogy az orvosi véleményadást öntől visszavonjuk.
PIRI
A család, a család, valamennyien!
MÓNIKA
S ha nem? Nagymama? Papa?
IRÉN
Mónikához. A te dolgod itt, hogy frissítőkről gondoskodj.
Mónika megindul, de az ajtóban megáll.
BENCS
A megbízás visszavonása után pedig kérjünk véleményt majd az orvostudománynak egy olyan tagjától, aki tanulmányaiból még arra is emlékszik, milyen nyugtalanító tünetekkel gyötri bizonyos életkorban a változásnak az a periódusa, amit már a lányiskolák tankönyvei a klimax címszó alatt ismertetnek.
Megkönnyebbült pillantások. Csak Sótiné mered olyan rémülten, mint akit szép álmaiból ébresztettek, Mónikára. Az visszatér nagyanyjához, de közben neki van riadt pillantása az orvos felé.
ORVOS
Kívánom, hogy valamennyien minél korábban jussunk el a klimax e periódusához. A két lánytestvér felé. Beleértve kegyedéket is. Mónikához. Téged nem, reméljük, csak átmenetileg gyötör. Bár mindenkit így megváltoztathatna ez a „betetőzés” – amit az a szó görög alapjelentésében tolmácsol. Bencshez. Téged nem fenyeget. Egészség, vasakarat, életed végéig rendületlen leszel.
BENCS
Most meg mintha ezzel akarnál sérteni. Sérteni akarsz?
KÁLMÁN
Hagyd. Hadd folytassa. Várjuk mindnyájan fegyelmezetten a doktor úr sértéseit.
ORVOS
Befejeztem. Bárkiben megindulhat valami folyamat – az ösztöné? a logikáé? – valami szélső határ felé, mintha volna valami óceán, ahol magyarázatot lelhetnének, nyugalmat. Megszólalnak az ősök, követelődzve, fene tudja, milyen vezeklésre lázítva. Vagy megszólal a múlt!
PIRI
Itt mindenkinek makulátlan a múltja! Kivéve talán – Mónika miatt hallgat el.
PIRI
Hallottad? Te azért vagy itt, hogy kimenj és frissítőkről gondoskodj, nem pedig, hogy…
BIRI
Látva, hogy a borosüveg üres… magamnak kelljen gondoskodnom erről is… Kimegy.
BENCS
Elég! És hozzám forduljon, aki az ittlevő hölgyek bármelyikének múltjában foltot talál.
ORVOS
Talán én, de majd később. Én is azt mondom: elég a borsóból a falra. Bár van múlt, ami a tisztaságával szólal meg bennünk, s édes fülemüle dalával is lázít, barikádra akár! Én tudományosan is ilyen éneket hallottam ki Sóti nagyságos asszony látleletéből, és ezért elismerésem jeléül, úgy is mint orvos, úgy is mint honpolgár – Hozzálép, kezet csókol neki.
PIRI
Ez meg mit akar példázni, ez a komédia?
ORVOS
Csak azt, hogy Teri mamában fölfakadt a hajdani pusztai szegények kölcsönös segítési morálja. Ahol mindenkinek oly kevese van, ha van, hogy az már törvényszerűen mindenkié. Ez a tündéri dallam, ami az ő látleletéből mozarti vigaszt zengett materialista fülembe. Amiből persze nem következik, hogy másban nem szólalhatnak meg ilyen távoli muzsikák. Égiek vagy pokoliak.
TISZTELETES
Isten belénk teszi az angyalt is, a sátánt is. És ki dönthet? Az utolsó ítélet előtt?
KÖZJEGYZŐ
Én, mégpedig az idő rövidsége miatt azonnal. A jogi határozat alapja az orvosi határozat lévén, egyszavas választ kérek: végrendelkező Sóti Istvánné betegnek tekintendő?
PIRI
Vagyis… vagyis?! Sikít, zokog.
Általános hangzavar. Mónika tapsol, átöleli nagyanyját. Aztán az orvost. Bencs és a tiszteletes egymással vitázik.
BIRI
Belép, teli pohárral. Csöndet kérek! A csöndben. Mi történt?
PIRI
Zokog. Mama nem beteg!
PIRI
Hangos zokogással. Semmi baja! Egészséges!
BIRI
Döbbenten. Ez a halál. Kiissza a poharat.
SÓTINÉ
Hallom, fiam. Közjegyző úr, elhozta a végrendeletet?
KÖZJEGYZŐ
Az örökhagyó rendelkezésére áll. Nyitja a táskáját.
PIRI
Érte nyúl. Majd én átadom.
KÖZJEGYZŐ
Csak kézből a kézbe. Szabály! Amiként az esetleges igazítások, helyesbítések is csak az én fogalmazásomban. Így ha a családi együttes netán változtatásokat lát esedékesnek…
PIRI
Nem, nem! Semmi változtatás nem esedékes.
SÓTINÉ
Kézbe kaphatnám mégis azt a papírt?
BIRI
Tán később. A megbeszélés még nem ért véget.
KÖZJEGYZŐ
Mert adódhat mégis helyesbítés is?
SÓTINÉ
Helyesbíteni? Mindig arra vágytam!
PIRI
Bencshez. Elvesztünk!
BIRI
Kézbe ne vegye, mama, azt az undok papirost!
SÓTINÉ
Ha egyszer az a nyomorult papiros a nyakatokban a gyeplő, a szájatokban a zabla, hogy ne ficánkoljatok. Azt írok rá, amit akarok!
Nagy csönd.
BENCS
Ne tessék kifelejteni a hársfasort.
SÓTINÉ
Miféle fasor? Miféle hársfasor?
BENCS
Amiről egyszer Irén nénémnek tetszett beszélni. A hintóban. A puszta és a falu közt. Hogy Teri mama boldogan beültetné hársfasorral azt a szaharaian sivár utat.
KÁLMÁN
Egymilliós költségű fasort? Hogy érvényteleníteni lehessen az egész végrendeletet? Mert képtelenség?… Miféle zugügyvédi fortély ez?
BENCS
A család nem minden tagja véli annak.
BIRI
Nem nagyobb képtelenség, mint a többi, amik…
PIRI
Amik éppúgy amellett szólnak, hogy… nem akarom kimondani…
SÓTINÉ
Fölcsattanva. Nem vagyok beszámíthatatlan! Ki nem állított még olyat… de még kézbe fogásra is… ami elérhetetlen?
MÓNIKA
Nevet. Mint én tejesbögrének a holdat!
SÓTINÉ
De ami elérhető, azt minél előbb. Az eklézsiának. A nagytiszteletű úr majd megbeszéli a presbitériummal. Az iskolaszékkel. A parókia már az én kiskoromban fűthetetlen volt a rossz ablakaival. A kisdedóvó elkészült már?
SÓTINÉ
Negyven éve készül. S a csillag újraaranyozása!
BENCS
Fölcsillanó reménnyel. Csillagaranyozás?
SÓTINÉ
A közjegyzőhöz. Kérem azt a papirost.
KÖZJEGYZŐ
Kiveszi a táskájából. Megtiszteltetésnek veszem, ha akár a betoldás, akár az új szöveg fogalmazásomban készül.
PIRI
A közjegyzőhöz lépve. Majd én átadom.
Mert Mónika is odalép.
Ne fárasszuk anyikát.
MÓNIKA
Ne fáradjon, Piri néni! Átveszi az iratot.
PIRI
Csak azt akartam még mondani, csak azt mondom utolszor is, kedves anyika, hogy…
MÓNIKA
Félre …ő szeretné a gyeplővéget.
PIRI
…hogyha így veszi kézbe… ha így irányítja a sorsunkat, ez az út a szakadék, a pusztulás, nemcsak nekünk, hanem anyikának is, és ezért a mi gyermeki kötelességünk… Nem, ezt nem lehet kimondani!
BIRI
Húgom azt akarja mondani, hogy mama intézkedéseit kénytelenek leszünk nem elfogadni.
PIRI
Anyikánk, édes! Hogyan is találhatnánk meg esdeklésünkben azokat a kifejezéseket, melyek… Bencsre tekint, mintegy kiegészítést várva.
BIRI
Húgom azt akarja mondani: ne szoruljunk rá, hogy mi vegyük át a gondoskodó felelősséget mama érdekében, mama helyett is.
KÁLMÁN
A nénéim azt akarják mondani, ha ellenkezik, gondnokság alá helyezik a mamát.
BIRI
Ki? Mi? Itt tanúnak már a közjegyző úr, a tiszteletes úr, hogy beteg, beteg, hogy nem hagyhatjuk a beteget!
De már bele is avatkozott a civódásba Mónika és Piri között. A borítékért a küzdelem már-már néma verekedéssé fajul.
KÁLMÁN
Magához ragadja a borítékot. És csönd! Szégyelljétek magatokat. Ti vagytok a betegek. Beszámíthatatlan haszonlesők. Fosztogatók.
PIRI
Anyikának akarjuk megőrizni!
BIRI
Hogy jó kezekben legyen!
KÁLMÁN
Itt van jó kezekben! Anyja kezébe nyomja a végrendeletet.
PIRI
És a takarékkönyvek? Azok a te kezed alatt lesznek?
KÁLMÁN
Nem! Előhozza könyveket.
BIRI
Egyiket ide, másikat oda!
Kálmán egy pillanatra a két nénje közt osztaná szét a könyveket, de azok olyan mohón kapnak értük, hogy azokat is anyjának adja oda. Döbbent csend.
MÓNIKA
Talán most egy kis frissítőt! Kisiet.
A lánytestvérek magukhoz térve azon vannak, hogy hízelegve közeledjenek anyjukhoz. Kálmán a maga csillapítására föl-alá jár. Irén hozzá közeledik, néma távolságból lépést tart vele, simogat csitítóan a karján. Kálmán viszonozza, láthatóan csak a csitításért.
MÓNIKA
Bevezetve Etelt. Itt a frissítő. Az ajtón át akart csak istenhozzádot mondani. De szerintem ez nem beüzenés dolga – Etelhez. –, főleg ennyi várakozás után. De azért hozom a másik frissítőt is – Etelhez. –, neked is – Mert az elhárítóan néz rá. –, búcsúkoccintásra. A Szent János-áldás mindig kötelező. S vigasz! Indul ki.
TISZTELETES
Ha vége jó, minden jó… Öreges nevetését félszegen hagyja abba.
ETEL
Csak egy percre alkalmatlankodtam volna, hogy köszönetet mondjak. Ne csak istenhozzádot, hanem hálás köszönetet mindnyájuknak.
ETEL
A kocsi már az udvarban áll.
A tekintetek cseréje megerősödik; fontosabb lesz a szavak cseréjénél. A jelenet tartalmát voltaképpen ez a „némajáték” közli.
SÓTINÉ
A faluból sikerült a fogat?
ETEL
Simon bácsi a gazdaságból. Kálmán felé. Köszönöm – Halkan. – külön, hogy most, a nagy munkák idején is.
KÁLMÁN
Nincs mit. A szegődményhez tartozik.
IRÉN
Nagy munkák idején is.
Biri gúnyos elismeréssel bólint.
KÁLMÁN
A gazdaság valamikor kihordatta legalább a határig a legutolsó béres holmiját is, akármelyik fél mondott föl! Köszönetet mondunk mi is!
MÓNIKA
Tálcán teli poharakkal belép. Tessék.
ETEL
Feledhetetlen emlékeket viszek magammal.
IRÉN
És hagy itt, kedvesem. Édesen. Összeszedte minden holmiját? Innen is?
ETEL
Itt semmi egyéni holmim nem volt.
IRÉN
S azon túl, nem került más is a dolgai közé? Gondolkodjék csak!
BIRI
Hirtelen távozáskor az ember lánya annyifélét összekapkod.
PIRI
Olyan hamarjában megköti a batyura a csomót.
ETEL
Ha azt tetszik gondolni, hogy én…
KÁLMÁN
Csak nem akarjátok átkutatni a csomagjait, mint a rossz szolgálóitokét!? Én kérek ezért a hangért bocsánatot, szégyenkezve.
IRÉN
Én meg esedezve. Ne haragudjék. Emlékről van szó, más számára értéktelen. Belső túlfűtöttséggel. Együtt vettük Firenzében, az Uffizi mögötti könyvkereskedésben azt a testes, nagy, olasz szótárt, ami a maga szójakönyveihez kellett, amit aztán annyi estén forgattunk együtt, s amit aztán – Etelhez. – gondolom maga forgatott, amikor kettejük számára is homályos volt az idegen tanulmányok szövege.
ETEL
Nem, nem tudok róla.
IRÉN
Tehát nem vitte el? Azt állítja?
IRÉN
Kitörve, idegbajosan. Hát akkor ki más, kik jártak ide még?! Magához tér egy percre, aztán annál lángolóbban. Ha mindenből kifosztanak is… a magáé! Ha már bemocskolták! Ha mindent elvisz is innen, vigye. Csak a tiszta emlékeimet ne!
MÓNIKA
De drága anyám. Törli anyja könnyeit. De hiszen megvan, azon épen ma is az a szótár.
MÓNIKA
Ott fönt, a helyén.
MÓNIKA
Mióta nem én használom a jó vastagságát a csipkegallérjaim préselésére.
IRÉN
Hagyj magamra. Hagyjatok magamra. Kimegy.
Csönd. Összepillantások.
ETEL
Még ezzel is bajt okoztam, amikor jót akartam. Feledjék el. Feledjenek el, hogy valaha is maguk közt jártam.
SÓTINÉ
Jó, jó, te elmész. El, el, ha idejöttél. De anyádról még nem beszéltél. Ő miért nem jött ide? Nem megy veled?
SÓTINÉ
A lányaihoz. El van intézve az a lakásügy?
PIRI
El lesz intézve, anyika.
SÓTINÉ
Odaköltöztök? Kiment rendben a lakó?
Etel nem válaszol.
BIRI
Kiment, de máris új igénylő jelentkezett.
SÓTINÉ
De hát magányos kertbe, házba kívánkozott! Ott meg a Kaposnál úgy nő a virág öntözés nélkül, hogy anyád akár hónapszámra se menjen ki közülük.
BIRI
Egyelőre a lakó nem megy ki, máris átadta a jogát.
BIRI
A cedálást. Az ígéret jogát.
SÓTINÉ
És az én ígéretem? Hogy áll ez? Bencshez. Te vagy itt a jogász.
BENCS
Kilépő bérleményes átruházhat bizonyos jogokat belépő bérleményesre, s így az volna tanácsolható egy későbbi rendezés kívánalma szerint, hogy…
SÓTINÉ
Ta-ta-ta-ta. Közjegyző úrnak mi a jogászi véleménye, egy kicsit rövidebben?
KÖZJEGYZŐ
A lakással a tulajdonos rendelkezik.
SÓTINÉ
Minden további ta-ta-ta nélkül?
KÖZJEGYZŐ
Amennyiben azonnal beköltözik.
SÓTINÉ
Hát akkor beköltöznek. Azonnal beköltöznek.
PIRI
Ki? Hová? Ő – ők? A mienkbe?
BIRI
Mama, mama!? Tudja, mit vesz magára?
SÓTINÉ
Mit veszek magamra?
PIRI
Soha az életben nem teheti ki őket!
SÓTINÉ
S ha már előbb odaköltözök, és én fogadom őket?
BIRI
Helyettünk, a vér szerint valók helyett, ő – őket?
SÓTINÉ
A szív szerint valókat. Miért ne? Ők lesznek a család. Családi szerződést csinálunk.
PIRI
A vég, a vég, a vég – ez a vég!
MÓNIKA
S a kezdet, a kezdet, a kezdet!
SÓTINÉ
De minél hamarabb. Mónikához. Hozd a koffert. Mónika kiszalad. Majd nézzetek be hozzánk. Köszönet, viszontlátás hát mindenkinek.
MÓNIKA
Visszajön. Küldöttség.
MÓNIKA
Küldöttség. Díszküldöttség. Erre parancsoljanak.
TANÍTÓ
Lép be, nyomában négy-öt dalárdistával, félkörbe rendezi őket, belefúj az á-sípba, de karmesterként még csak készenlétet int. Megfordul, s ünnepélyesen. Midőn az e házból kikerült cimbalom népzenészeink tulajdonaként első ízben hangját hallatta kis falunk, Sárszentpéteri éjszakájában, féltékenység lopakodott szívünkbe. Most, hogy eddigi egyetlen zeneeszközünk – Belefúj a sípba. – után mi magunk is méltó hangszerhez jutottunk – egy kiváló minőségű Bösendorfer zongorához! –, szívünket nem irigység, nem féltékenység, hanem buzgalom fűti nemes versenyre. Vívja ki helyét az érdem, származásra és fülre való tekintet nélkül! Zöld utat hát a népi zenészek fiainak is minden területen, kivéve a zene terét. Amit ők terjesztenek, s aminek terjednie kellene: tűz és víz! E békés harcnak kell folynia községünkben is körömszakadtáig. Ez az egyik feladat. A másik: harsogtassa bárhogy rádió és tévé fülünk fertőzésére hápogó szaxofonjait és vonagló farral brekegő ifjait, keljen viadalra azzal is a tiszta forrás! E jegyben köszöntjük nagylelkű jótevőnket elsőben is népünk legősibb dallamával, mely még az ázsiai őshaza
szívéből fakadt úgy, hogy napjainkig makulátlanul elcsörgedezett. Vezényel, s a kórus énekel.
KÓRUS
| |
|
Hajlik a rutafa, ága elágazik, |
| |
|
Még a tengeren is átalhajladozik… |
MÓNIKA
Csomagot cipelve. Éljen!
SÓTINÉ
Szívből köszönöm. Látom, jó helyre került az öreg zongora.
TANÍTÓ
Az iménti dallam is ragyogó példa. De ha van, aki erre sem buzdul, bő a meggyőző választék, hogy meddig nyúlhat vissza a szomjazó.
Csomagokat visznek át.
SÓTINÉ
Magyarázó mosollyal. Sürgős végeznivaló vár ránk.
TANÍTÓ
Semmi sem sürgetőbb az összehasonlító zenekutatásnál. Íme a magyar dallam! Vezényel.
A kórus énekel.
BENCS
Itt valóban csak megbolondulni lehet, közjegyző úr!
TANÍTÓ
S íme a cseremisz dallam az Ural-vidékről. Nem vagyunk „testvértelen ága nemünknek”! Vezényel.
SÓTINÉ
Köszönöm, tanító úr, mindnyájuknak köszönöm. Számíthatnak rám, bármikor, bármiben.
BENCS
Közjegyző úr! Mi ez?!
KÖZJEGYZŐ
Végrendelet körül? Különb is adódik.
SÓTINÉ
Mint látják, indulnunk kell. Búcsúzunk hát maguktól is.
TANÍTÓ
Van búcsúénekünk is.
SÓTINÉ
Azt inkább kint a kocsinál.
A kórus csomagokat kap föl, segít a kivonulóknak, csak Kálmán és Etel marad hátra. Elég hosszú csöndben.
KÁLMÁN
Isten vele. Így, itt is: köszönöm. Hogy hogyan lehetett volna, ami nem lehetett. Vigyázzon anyámra.
ETEL
Vigyázunk. S ha egyszer véletlenül… egy-két év múlva erre járnánk?
KÁLMÁN
Addigra… vagy ilyen növénnyé válok, vagy fölakasztom magam. Hogy szét ne szórjam – Nevet. – az egész világot.
Kimennek, nem együtt.
Mónika csaknem apjába ütközve beszalad, karján már kézitáska, keres valami ittfeledtet.
ORVOS
Lassúbb léptekkel. Mért futott vissza? Itt marad? Azért?
MÓNIKA
Keresek valamit. És maga?
ORVOS
Némi szünet után. Segíthetek?
Újabb szünet után nagyot nevetnek, szinte cinkosan. Főképp, amikor kint fölhangzik a Rákóczi-induló.
Sorsválasztók
Minden országban van színész, aki alakításai során végül magát valamiféle jellemeszménnyé formálja, már-már közéleti figyelemre. A főszereplő, Gábor ilyenformán testesíti meg a színház világán kívül is azt a – sokak szemében zabolátlan – szókimondást, melyet – csaknem általános vélemény szerint – az igazmondás fűt. Világot járt, alaposan – tudományosan is – művelt. Gyerekkori barátjának, az éppoly sikeres rendezőnek, Tibornak a lakásán ismerkedünk meg vele és a náluk négy-öt évvel fiatalabb Fruskával: Fruzsinával
TIBOR
Még hátrább a széket, az asztalt… Teljesen üres színpadot ajánlanék! Semmi gondotok nem lenne a díszlettel. Akármelyik vidéki színházban, de akár falusi kultúrházakban megkezdhetnétek az előadást, nyomban ahogy megérkeztek, egy kofferrel a kezetekben. Válasszuk is ezt: üres színpad! Jó? Volnál szíves ide figyelni?
FRUSKA
Idegesen. Figyelek. Figyelek.
GÁBOR
Szerepét memorizálja. Nekem mindegy.
TIBOR
Neked igen. Vagy olyan színész, hogy már a puszta belépésed betöltse úgy a színpadot, hogy be is bútorozza. Csaphatsz a válladra valami tógát is: római császár! A győztes Titus! Téged már a színlap bemutat. Meg a hírneved. A nagy pesti sztár személyesen Kutyabagoson. A nagyobb feladat téged vár, Fruska. Ha se trón, se diadaloszlop, a játékoddal kell érzékeltetned a tágasságot itt a palotában, a ridegséget, ami körülvesz, idegen királynőt, Rómában! Nem hónap, két hét alatt összerakjátok az alapot ahhoz a vidéki vityillóhoz. Csak több beleélést. Ebben a mondatban főleg. Súgópéldányt olvas.
„Hogyan? Eltűrjem-e szégyennel s megvetetten, / Hogy ez a nép ne csak gyűlöljön – kinevessen?”*
TIBOR
Menni fog! Épp ott vidéken tudsz majd hozzánőni még oly sztár mellé, hovatovább olyan világhíresség mellé is, mint Gábor. Ott nem hat a pletyka, hogy csak az ő fényében röpködsz. Csinálhattok végül még a központi nagy pletykafórumon is afféle vizsgaelőadást, hogy nem számításból szerezted meg magadnak ezt a fiút.
TIBOR
Mármint ezzel a Buda környéki házzal. Nehéz falat lesz ez is a jóakaróidnak. Hogy most már egy életen át közös fészekből szárnyalgass a reflektorok sugárkévéjében.
FRUSKA
Azzal a házzal nem az a számításom, hogy kiszárnyalgassak belőle.
GÁBOR
Fölütve fejét a szereptanulásból. Magam is kíváncsian hallgatom.
FRUSKA
Hogy ne fogja meg a tüzes vasat. Ne azt legalább, amit épp ezért kínálnak neki. Hogy közelebbről vigyázhassak rá.
TIBOR
Zsinórral a sólyom lábán?
FRUSKA
Olyannak ismersz?! Szeretem, azért féltem! Nem a hírességét szeretem – még csak nem is a tehetségét –, még te se jöttél rá? Röpdöshet ki abból a házból, amennyit akar, csak ne égett szárnnyal fejezze be a napjait, ahogy mostanában már majdnem mindig. Miért kellett épp ezt a darabot választanunk – választanotok? Hogy tudok én a kutyabagosiak lelkéhez férni, ha akár egy Jászai Mari szenvedélyével hörögném: „Hogyan, eltűrjem-e szégyennel megvetetten, / Hogy ez a nép ne csak gyűlöljön – kinevessen?”
FRUSKA
Amikor ezt a kettős szerepkörutat elhatároztuk, eredetileg az Othello–Desdemona-duót választottuk, aztán Beatrix és Benedek jelenetét, indokolatlannak érzem, miért kellett hirtelen ezt elővenni? Maibb, aktuálisabb szerelmi drámát szerettem volna, szeretnék most is a magam részéről.
TIBOR
No, dráma és szerelem van ebben is elég. Hogy mi a kötelesség és a szenvedély, Racine valóban sose szikráztatta így egymáshoz, mint épp ebben a drámájában. Épp ebben a jelenetben. Titus és Berenice halálosan szereti egymást, de – Róma császárának és Palesztina királynőjének mégis halálosan gyűlölnie kellene egymást.
FRUSKA
És kit érdekel ma ilyesmi?
GÁBOR
Fruska hangját utánozva. „Ilyen ásatagság!”
FRUSKA
Ilyen ostobaság: Babonaság!
TIBOR
Az újságok még tele vannak ezzel az egyiptomi–izraeli háborúval. A nézők már csak ezért is rögtön elhelyezik a fejükben, hol folyik a cselekmény.
FRUSKA
De nem azt a poros históriát, hogy Róma császára, a föld ura csak azért nem veheti el szerelmét, mert az nem római, hanem… „idegen”. Por, por, pókháló.
TIBOR
Lefújjam neked egy kicsit? Hívd Rómát, a zsidók akkori fő ellenségét Egyiptomnak, s képzeld el, hogy az arab világ feje izraeli lányt vinne haza a trónjára, az ágyába azzal, hogy senkinek eszébe se jusson azt idegennek nézni. Ezt emészd egy kicsit élménnyé. Megvan hozzá a szituáció. Olyan végszavakat kapsz Gábortól, hogy minden mozdulatodat feszültség várja. Nézd csak. Gáborhoz. Csinálj neki egy kis bemelegítést.
GÁBOR
Lapoz a szerepkönyvben. Menjek vissza odáig, hogy…
„…Esküszöm, asszonyom, e szív örökre rabja,
S távolság és idő öntől el nem ragadja.
De a birodalom trónusát elfogadtam,
és ami vele jár, Róma törvényeit
meg kell tartani. Nem először kényszerit
Róma egy rómait hasonló áldozatra.
…Királyokat teremt s ledönt megint kezem
S szivemmel szabadon nem rendelkezhetem.
…Eszemet veszi e rettentő fájdalom…”
Vagyis összefoglalva: örökre szeretem, s örökre elhagyom.*
TIBOR
Tapsol. Most próbáld a magadét ezen a szinten. Mert abban bizonyos lehetsz, hogy Gábor minden esetben ilyen magasra visz.
FRUSKA
Mint a sas az ökörszemet a szárnya alatt. Nekem akkor se megy. Ne erőltessük. Vegyük inkább akár Gertrudiszt és Bánkot.
TIBOR
Én ezt tartom aktuálisabbnak.
GÁBOR
Ne erőltessük tovább.
TIBOR
Még jó húsz percem volna pedig. Akkorra kértem Katit, hogy egyeztesse lótás-futásait, s ugorjon föl ide értem.
FRUSKA
Ide? Papp Kati?! Mert úgy ismeri a járást hozzátok?
TIBOR
Már a városban is alig ismeri ki magát, a sok épületfestés, tatarozás miatt. A hivatalokban még kevésbé; engem kért meg, kalauzolgassam, még a temetőben is. Zavar, hogy idejön?
FRUSKA
Legalább megismerem legendák övezte személyét is.
TIBOR
Az ilyesmi leplezi le az életkort; hogy milyen kismacska vagy. Mikor te Gábor szeme elé kerültél, Kati már nem is tudom, milyen rég távol volt az országtól, halványult a híre-neve.
FRUSKA
Távol is maradhatott volna a híre-hamvával.
TIBOR
Csak nem vagy féltékeny? Gáborral legföljebb a nevük fonódott, hemperedett össze. Ahogy az enyémmel is. Kiengedtük, elröppent, s most a legerkölcsösebb, legkomfortosabb házasságban él a távol Caracasban, azaz most már La Platában két gyermekkel, két Mercedesszel, öt személyzettel egy többszörösen aranydíjazott s ráadásul aranyos képű-kedélyű producerrel, aki mindezt elsősorban a felesége jó fejének köszönheti – fájdalmas megállapításunk szerint.
GÁBOR
Nevet. Most fájdalmas és szívrepesztő, mi? Ha valakinek olyan madár szállna a kezére, az maga ne csapongjon! Fruskához. Tibor meg a keze fején ülő madárral is: csapongott, mégpedig kellő válogatás nélkül, annyira, hogy Kati végül még in flagranti is érhette Yvette-tel. Azon nyomban, huss, elrepült azzal az idetévedt franciával, aki akkor még producer sem volt, hanem festő, színszakértő a filmeseknél.
FRUSKA
És most szent a béke? Hogy lám ilyen örömmel látogatja a régi bandát?
GÁBOR
Kati affajta madár, aki gyorsan kitépi ugyan a beszennyezett tollát, de nem tart haragot.
TIBOR
Az anyja temetésén nem lehetett itt, de ez a sírkőállítás nagyon meglágyította az emlékeit. A régi haverok iránt.
FRUSKA
Meg az érző szívét!…
GÁBOR
Miért harapod látatlanba is? Tiborhoz. Most meg őt kerülgeti valami madárkényesség. Nagyon is meg fogod szeretni Katit. Tojáskorotokban egy költés lehettetek volna, most egy ágon, egy dróton elcsiripelhetnétek.
FRUSKA
A tollak megtisztítása után.
TIBOR
Mi ez köztetek? Mi dagasztja a bögyöd, hogy mindenkire csak fújni tudsz?
FRUSKA
Legszívesebben az utcán szellőztetném ki magamból. Megyek is. Indul.
TIBOR
Kérlek! Kati tudja, hogy itt leszel, készül rá, hogy megismerjen.
GÁBOR
Tedd le azt a táskát. Tedd le, ha mondom.
TIBOR
Sose láttalak így benneteket.
GÁBOR
Itt maradsz, és nagyon jó, hogy tisztázódik minden. Még idejében.
TIBOR
Ámulatomból bámulatomba! Mit rágjátok egymást? Mintha valami komoly dolog enne valamelyőtöket.
GÁBOR
Vagy mindkettőnket.
TIBOR
Volt időtök végigcsinálni a lobogó szerelmesek hagyományos veszekedő korszakát, nem? Micsoda aknák vannak még alattatok? A kanóc sistergését hallom szinte. Most, amikor már igazíttatom át a fekete ruhám az ünnepi tanúskodásra az esküvőtökön! Akár az oltár előtt is. Fruskához. Hallom, még azzal is megtiszteled a famíliádat.
TIBOR
Mégse lesz orgonálás, fehér fátyol?
GÁBOR
Talán semmi sem lesz!
TIBOR
Hanem mi lesz? Mi van itt, amiről én nem tudok? Beszéljetek! Hadd rendeljem vissza idejében a frakkot!
GÁBOR
Semmi. Vedd úgy, hogy mégis lámpaláz. Nála! Remélem, holnapra nyoma se lesz rajta.
FRUSKA
Mintha csengettek volna. Én már most is, mint hattyú a vízben. Egy pillanat alatt magatartást vált. Mosoly és fegyelem.
TIBOR
Tudsz te játszani, ha akarsz!, ne féltsed magad! Siet az erősebb csöngetésre, s vezeti be Katit.
KATI
Élénken s ugyancsak ellentétben azzal, hogy félgyászban van, egyenest Fruskához siet, forrón átöleli, apró csomagocskákat nyom a kezébe. Helló! Ezt meg ezt; ebben még egy kis gyűrű is van; de előlegül, foglalóul ezt is; az esküvőig még teszek egy fordulót, s azt hozok, praktikusat, amit rendelsz. Boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Mutasd magad. Megfelel! Nemcsak neki! A terveimnek is. Befejeztétek a próbát?
KATI
Mikor láthatnám? De minél előbb?
TIBOR
Mert netán azzal is volna terved?
KATI
Te tán le fogsz ülni. De ők rögtön talpra s egyben kötélnek állnak. Életrevaló ügy: bejárni kettős szereppel, két ilyen szereplővel az országot! Szántszándékkal kértem itt a találkozót veletek. Lecsúsztam a kóstolóról, de így is, príma vista, és Gábor képességeinek régi emlékeivel elő merek hozakodni máris az ajánlattal: az országos előadókörutat egy kis világjárássá tágítani.
KATI
A fülek elepednek a jó hazai szóért, akármilyen messzire szóródtak hazulról. Tapasztalatból mondom.
FRUSKA
Annyit szenvedsz ott künn tikkadozva?
KATI
Kiszárad a dobhártyám. Nemcsak az enyém. Sokan képesek, baráti bandák hajlandók kétezer kilométert repülni, hogy kétórás magyar előadást halljanak, akár szüreti mulatságon – Uruguayban! A szóéhség kiolthatatlan, potrohos bankárokban, öreg parasztmamákban, de még az ilyen szebbkeblű honleányokban is, mint én. Kipróbálhatnátok ti is az élményt.
FRUSKA
Röppenjünk tehát Győr után mi is Caracasba.
KATI
La-Platába. Buenos Aires csak egy ugrás, egy röppenés oda, Sao Paulo, Rio de Janeiro kettő-három, s közben Montevideo, annyi a magyar már ott is, hogy ötszörte több lenne a néző, mint Sárbogárdon, de akár Veszprémben; hát még Sidneyben.
TIBOR
Mert az is csak egy röppenés oda.
KATI
Megérné! Ennének benneteket, mint a cukrot. És Melbourne! Van fogalmad, mennyi a magyar még Costa Ricában is!?
GÁBOR
Tel-Avivot kihagytad.
KATI
Kétszázötvenezer! Tel-Avivban kikötve, legalább kétszázötvenezer gyűlne magyar szót hallgatni – hány este az? Tel-Avivban jelenik meg, Magyarországon kívül, a legnagyobb példányszámú magyar újság! De a többi település is arra. Csak egyet mondok el. Nézd meg a térképen, melyik a harmadik legnagyobb város Dávid ősi földjén. Erről hallottam egy sztorit épp valamelyik röppenésem alatt. Új utcát szenteltek föl, az utcatábla egyben emlékmű; magyar névvel, valami Reviczky Ádám vagy… most már emlékszem: Imre. Súgva. Horthy-ezredes volt, vagonszámra küldte a munkaszolgálatosokat ő – kórházba, otthoni dekkolásba, de haza is. Merthogy erre volt parancsa pecséttel, nem – Súgva. – Horthytól, hanem még II. Endrétől, kutyabőrön. Innen a zenekar, a leleplezés, a díszkoszorú. Őt már nem hívhatták meg; szerény éjjeliőrként végezte egy pinceraktárban. De fiát, menyét díszhelyre ültették. A szónok maga a polgármester! Héberül beszélt, de a végére betanult néhány magyar mondatot. Nemcsak azért, hogy a díszvendégek is értsék. Hanem, hogy a közönség is, kivétel nélkül a választópolgárság minden tagja. Hát így készül kerekre a világ.
TIBOR
Tele aranybányával.
FRUSKA
Annak, aki könnyen röpköd.
KATI
Fecsegek-locsogok, és messziről jött ember vegyest szórhatja a szót. De arra mégis ti vagytok a tanúk, hogy ami kölyökkorunk óta elhagyta ezeket az ajkakat, az mindig huszonkét karátos volt. Mit dobáljak hamis pénzt, ha ennyi a valódi, s ti is megpöngethetitek… Mikor próbáltok megint? No, Tiborral majd „beszervezzük” azt is! Szervusztok, szia! Tiborhoz. Gyerünk!
TIBOR
Csapjátok be az ajtót, ha elmentek.
GÁBOR
Hosszú csönd után. Most szemtől szembe láthattad, lemérhetted. Ami a szívén, az a nyelvén. Akármit mondott, nem rosszakaratból mondta. Nem hazudott.
FRUSKA
Hazudott, nem hazudott, heteidet teszi tönkre. Tévedett, felelőtlenül fecsegett, de te ezzel is emészted magad. Ahelyett hogy nevetnél rajta. Fölénnyel lepöckölnéd magadról. Fejezzük is be. Szót se róla többet. Megegyeztünk? Megöleli.
GÁBOR
Ez volt az én első reagálásom is. A nevetés, a fölény, már-már egy kis krakélerkedő visszavágással. A származását kenni valakire manapság! A családban, hogy ki milyen eredet, legfeljebb anyánk egyik unokatestvérét foglalkoztatta, a Volksbundistává s egyben Heinrichhé is visszafajzott bácsit. Ősök! Vallás! Az első ének, ami a fülembe ragadt, a „Mennyből az angyal”, az orromban az Isten szaga a tömjénfüst, fölötte az aranysugarú monstrancia, meg ahogy ott térdelünk a két húgommal az oltár előtt, szorítjuk állunk alá a fehér kendőt, csukjuk a szemünk, fogadjuk szánkba, s nyeljük az ostyát, úgy, nehogy foggal érintsük. Hogyan lehetnék már én is, már születésemtől fogva, ami Kati?! A szüleim nem édes szüleim?
FRUSKA
Locsog-fecseg, jól mondta, itt lebeg, ott lebeg, fogalma sincs, milyen képtelenség szalad ki a száján. Füst, füst, elhessenteni, de most már véglegesen. És beszéljünk a munkáról. De úgy, hogy eszünkbe se jusson ilyesmi.
GÁBOR
Nekem is úgy ment be s jött ki a fejemből, mint a rossz automatából a forint. Kezdetben. Kati a szavaival is lebeg, mint a lepke. De a lepke a könnyedségével is épp annyi, mint súlyosságával az elefánt. Akárhogy, akármiért is mondta, Kati nem hazudott. És az sem hazudhatott, akitől Kati hallotta, amit hallott.
GÁBOR
Az anyja. Senki sem akart rosszat, nem így kell vizsgálni a dolgot.
FRUSKA
Mert már „vizsgálnád” is?
GÁBOR
Amit Bözsi néni akármilyen titokként is elárult neki, ott Caracasban, Montevideóban – vagy éppenséggel Tel-Avivban –, ott egyáltalán nem „leleplezés”, ha valakiben „nem árja vér csörög”. Ha jól nézem, még hálás is lehetek Katinak, hogy végre magam is tisztán látok ebben a dologban.
FRUSKA
Mit kell itt tisztán látni? Mondtam már: egyik füleden be, a másikon ki. Átlépni az egészen. Hátra se nézni.
GÁBOR
Azt akarom. De hát ahhoz is kell valami – hogy mondjam? – fix pont. Hogy legyen honnan nem hátra se nézni, hanem vállat se rántani az efféle „mende-mondákra”. De volt egy-két homályos pont. Azokat bolházzam?! A legegyszerűbb, ha koronatanúkat keresek, azt gondoltam. Ha a leghitelesebb koronatanúhoz fordulok.
FRUSKA
Miféle koronatanúhoz?
FRUSKA
Nem elég, hogy magad belépsz ebbe a hálóba, most ráadásul még… Anyádat zaklatni, földúlni, ebben az állapotában.
GÁBOR
Köszönöm az aggodalmadat, Fruska, hogy kímélnéd még anyámat is. De én… Szó fordult itt az imént a madárra, aki maga tépi ki a megtisztíthatatlan tollát. Az anyámat, az apámat, a tizedik ősömet sem kímélhetem, ha – tisztán akarok látni, állni az emberek előtt.
FRUSKA
És képes volnál meztelenre tépni magadat, Gábor! Kedvesem! Már magamért kérlek, a kettőnk nyugalmáért! Legyek én a te józanságod! Ne ragadtasd el magad.
GÁBOR
Sose voltam ilyen józan.
FRUSKA
Ne ez legyen a gondunk. Olyan szépen kialakítottuk már, amivel érdemes foglalkoznunk. Megvan a telek. Az őszi nyitásig összeszedjük ezzel a különmunkával a téglát, az építőanyagot. Búzás Feri átdolgozza a tervrajzot, aszerint, hogy milyen gerendákat tud szerezni. Arról beszéljünk, milyen lesz a te külön stúdiód a padlástérben, hogy olyan lehet-e cementgerendákkal is, ahogy akarod. Vagy már nem akarod? Azt a csöndet? A fenyőkkel a ház mögött…
GÁBOR
És abba a csöndbe is, abba a házba is, abba kiváltképp csak tisztánlátással léphetek. Mosolyog, átöleli Fruskát. Tiszta szárnytollakkal, angyalom. Bánom is én, hogy zsidó, nem zsidó! De, hogy ennek vagy annak kiadom magam, hát azt ledörgölöm magamról. Nem akarok senkit megtéveszteni. Az akarok lenni, ami vagyok. Ehhez pedig az kell, hogy…
FRUSKA
Hogy anyád még több altatóval jusson csak egy kis hajnali álomhoz! Te törődsz, te, azzal, hogy kik milyen bélyeget sütnek rád? Te, akinek sistergő ítéleteit már-már országosan ismételgetik, s nemcsak mosolyogva.
GÁBOR
Vagyis van bélyeg, amit rám süthetnek. Szerinted is.
FRUSKA
Őrült vagy! Ilyen rágalmakkal fárasztani magad!
GÁBOR
A rágalom is csak valami tényből fakad. Ha már te is rágalmat mondasz…
FRUSKA
Ne ránts engem is erre a pokoli lejtőre. Rágalmazni magyarul azt jelenti: alaptalanul gáncsoskodni.
FRUSKA
Teljesen alaptalanul.
GÁBOR
Honnan?… Te valamit tudsz, amiről nem beszélsz.
FRUSKA
Gyorsan. Dehogy, dehogy… De nem áll náladnál makulátlanabbul ember nemcsak itt nálunk a művészvilágban, de ahol csak emberek magyarul gondolatot cserélnek. Az emberek már engem féltenek, hogyan tudlak majd visszatartani olyanok kimondásától, amikre mások csak részegen bátorkodnak. Soroljanak, ahova akarnak.
GÁBOR
Hirtelen kitörve. És én meg hányok a „szempontjaikra”, hogy különbet ne mondjak. Meg, hogy hova sorolnak s melyik az első, a második, az ezredik klasszis, a szégyellni- vagy büszkélkednivaló. Elsöpri a kéziratokat az asztalról. De megállok, ahova besorolt a boldogságos Atyaisten, vagy ez a kutya földi végzet. Nem csalok, nem leplezek. Nem alakoskodok, nem így alakítok! Nem az életben akarok színész lenni. Hamis tollakkal! Nem azért tanultam ki a mesterségemet, hogy ne utáljam a „látszatot”! A deszkákon is fölsülök az olyan tragédiában, aminek nem ismerem töviről-hegyire a hátterét, à la Sztanyiszlavszkij!
FRUSKA
De hol van itt most már – tragédia? Ne ejtsd kétségbe az embert!
GÁBOR
Én jelmezben sem tudok igazságot „alakítani”, ha az életben nem az a gondom. A szakmámról van szó. És nincs kétféle becsületérzés, tisztasági ösztön. Ez vagyok! „Egy” vagyok! És ha ez neked őrület, még visszaléphetsz a lejtőről. Én elhiszem, amit Kati mond. És még ezután is köpök arra, hogy faj, meg milyen volt a nagyapám, és milyen lesz az unokám. De ha a te szemedben más vagyok, ha egy porcikád mást mond: szabad az út, elmehetsz.
FRUSKA
Azt hittem, odáig vagyunk már az együvétartozásban, ahol a saját külön akaratából sem mondhatja senki a másiknak: elmehetsz. Nevet. Mert az már sziámi operáció volna, annál is életveszélyesebb. Nem megyek el. Megismertelek, s nekem – a szívemnek, az agyamnak, de a bőrömnek is – azonmód kellesz, ahogy vagy. Jó, fölháborít ez a beavatkozás a belügyeidbe. De hogy még teret is adsz neki, ha csak egy ujjnyit is! Ez már sok a büszkeségből. Mamához semmiképpen ne ezzel menj.
GÁBOR
Majd meglátom. Tőle is függ.
FRUSKA
Lehessek én is ott.
GÁBOR
Kelletlenül. Más kérésed nincs?
FRUSKA
Szeretnék tőled gyereket. Átöleli.
FRUSKA
Öt perc a gondolkodási idő.
Gábor szüleinek lakása. Fruska és Gábor anyja, izgatott föl-alá járásban.
ANYA
De mit mondott, mit szó szerint az a kerge Kati?
FRUSKA
Nyugodjon meg, Vilma néni. Csak amit ő tudhatott, nem többet. Gábor rögtön itt lesz. Hogy milyen állapotban – Vilma néni azt észre se vegye.
ANYA
Kati sem „tudhatott” semmit. Mit akarhat hát most még Gábor is tudni a puszta hallomások után?
FRUSKA
Mindent! És olyan állapotban, hogy fölszaggatna mindent. Gyökeret, rejtelmet, sebet. De meg kell fogni a kezét, úgy is, hogy végleg megálljon ezen az úton. Hiszen Vilma néni tudja jól, hogy amit Kati „hallott”, az nem igaz. Nem a megbántottnak kell kimosdatnia magát, mert azt is úgy nézik, hogy „mosakszik”! Egy hangot se hát erről tovább. Vesztébe rohan, ha nem tesszük meg idejében. Lecsillapítani hát, visszafordítani ebből a türelmetlenségéből is, előttünk csak az lebegjen, minden válaszunk ezt szolgálja. Kati hamarosan elutazik, csak addig kell Vilma néninek higgadtan kitartania, nemet mondani, de kereken, mindenre.
ANYA
Igen, igen, de én tudom csak, mi az ő „türelmetlensége”, ha ő valamibe belevág!…
FRUSKA
Mert hajszolják, meghajszolják, amikor csak lehet. Mert fut ő, mint az ártatlan csikó, fülében a darázzsal. Egy igent se a gyanakvásaira. Zárt ajtó, kemény fal. Emellett tartson ki, Vilma néni. Adjak még egy nyugtatót?
ANYA
De hisz kitalálás minden szó, amit fullánknak érez! Csinált méreg mérgezi!
FRUSKA
Rossz hetei voltak amúgy is. Abból, hogy a főpróba előtt visszaadta a szerepet, az kerekedett, hogy otthagyja ezt a színházat is. Ez van amögött is, hogy ezt a vidéki turnét fogjuk csinálni. Nem tehetjük ki ennek a megpróbáltatásnak. Most még fogadkozik, hogy tűzön-vízen végére jár, hogyan viselkedjék ebben a „szituációban”. De hisz annyi más is várja. Most ez a feszültség fenyegeti, úgy, hogy mindenre képes mindenki ellen.
ANYA
Ellenem is? Azt hiszed?
FRUSKA
Vilma néni tapasztalhatta meg legjobban, hogyan képes lobogni, mért ne szedjünk el hát előle mindent, amivel ő maga táplálná azt a tüzet… Kinéz az ablakon. De már jön is. Most nyitja a kertkaput.
ANYA
Izgatottan. Tartsd szóval, amíg rendbe nem teszem az arcom. Kinéz az ablakon. Hol van? Bement az apjához? A műhely felé kanyarodott?!
ANYA
Hol a kendőm? Megőrjít bennünket az a lány. Indul ki.
FRUSKA
Visszavezeti a díványhoz. Gábornak voltak tomboló pillanatai, de megígérte, esküvel ígértettem meg vele, senkinek erről semmit, egy árva szót sem ejt, mielőtt nem beszélt volna… mamával.
ANYA
Meghatódik a szótól, fejéhez vonja Fruska fejét, de aztán fölugrik. És tőlem mit akar? Mit mondhatok én neki? Megyek a fürdőszobába. De nem, egy percre sem hagyhatom őket magukra. A kijárati ajtó és a fürdőszobaajtó között futkos. Nem kell azoknak beszélniök sem egymással. Egy tekintetből, egy félszóból, egy köhintésből megindul köztük, ami a szívükön van, egymást hajtó fogaskerekek ők… Engedj.
FRUSKA
Majd akkor inkább én. Tüstént idehozom.
ANYA
Maradj. Állok én közibük. A világ pletykája ömölhet, ide nem ömöl be, nem fogják szétdúlni ezt a mi békénket. Nem veszik el tőlem sem az uramat, sem a fiamat! Nincs mit titkolnom egyik előtt sem. Egy szó sem igaz, egy betű sem – vagy már te is azt hiszed…?!
FRUSKA
Tudom, Vilma néni! Ezt kell tudnia Gábornak is. De már az idegszálaival is, mert…
FRUSKA
…Már színházat is cserélne, megint. Ezt az új filmet is visszadobta.
ANYA
Ideges nevetéssel. De anyát azért csak mégsem cserélne?! Vagy… beledöfhetnének még olyan mérget is?
FRUSKA
Már ki is jött a „hangszergyárból”.
ANYA
Nem bocsátott még ilyen nehéz órát rám az Isten. Kezét kulcsolja, maga elé mered, mintha imádkozni akarna. Homlokától állig tenyérrel lehúzza arcát, és „alig lehet ráismerni”.
GÁBOR
Őrá is „alig lehet ráismerni”. Tele van feszültséggel, de a jól nevelt fiú lényét hozza be a szobába, nyugodt mosollyal, meleg kézcsókkal. Miután Fruskái is üdvözölte. Fruska nyilván célzott már arra, miért ez a váratlan betoppanás.
ANYA
Csak erről az új nyugtalanságodról beszélt. Tetejébe, hogy mi mindennel vagy agyonterhelve. Ülj le, kisfiam. A kávé friss forralás. Gábor elhárítására. Voltál bent apádnál?
GÁBOR
Csak az olasz hegedűenyvet adtam be neki. Sikerült, megjött!
ANYA
Jó hír neki a világból.
FRUSKA
A zavart csönd megszüntetéséül, miután anyára pillantott. Levisszük majd együtt is ezt a mi közelebbi jó hírünket. Azt tervezzük, hogy vajon ne itt, errefelé nézzünk-e telket, vagyis ne cseréljük-e el a mienket egy ittenivel, még most a tervrajzok véglegesítése előtt. Erről beszéltünk Vilma nénivel.
ANYA
Kocsitok van; többet lejárnánk veletek.
GÁBOR
A bevásárlás is egyszerűbb lenne.
ANYA
Sok minden. Részletesen megbeszélhetnénk. Ha rá kerül a sor.
GÁBOR
Most más részletek sorra kerítése hozott ide. Fruska majd később elbeszéli a dolog hátterét. Ha eddig még nem volt ideje rá.
ANYA
Ne hozzam mégis a kávét?
ANYA
Fruskához. Neked sem? Hozom!
GÁBOR
Tán később. Ilyenkor fölizgat.
ANYA
Izgatott vagy, látom. Mi izgat megint? Fölöslegesen! Mint annyiszor.
GÁBOR
Nem azt mondtam, hogy izgatott vagyok, hanem, hogy fölizgat a kávé.
ANYA
Érzem, hogy izgatott vagy; csak tartod magad, ülsz a bakon, feszes gyeplőre markolva a szegény, agyonhajszolt idegeidet.
GÁBOR
Nevet. Mama nem szabadul attól, hogy lánykorában négyesen is kocsikáztatták. Nem az idegeim rakoncátlankodnak. Egy kettős könyvelő nyugalmával szeretnék egyeztetni egy-két régebbi kimutatást, régi, elavult számlát, hogy a megfelelő rubrikába soroljam, pusztán a rend kedvéért.
ANYA
Miért, kinek van itt elszámolni- vagy reklamálnivalója?
GÁBOR
Mamát is nyugalomra kérem. Hozzon magának mégis egy kávét. Nem sürgős.
ANYA
Maradok. Szedd elő a céduláidat. Mindenre megfelelek.
GÁBOR
Először csak azokat, amiket innen a fejemből húzhatok elő.
FRUSKA
Húzd ki, de aztán dobd is szépen rögtön szemétkosárba, a múlt kacatai közé valamennyit. Vagy tedd vissza az úti retiküljébe annak, aki idáig hozta. Ahelyett, hogy orvosságot hozott volna a mamának. Nincs jól.
GÁBOR
Egyenként emeljük majd föl, akár csipesszel a készlet darabjait, s dobjuk szemétbe, azaz vissza annak a kezébe, akire céloz. Anyjához. Katit, Papp Katit vette célba Fruska.
ANYA
Történt vele valami? Nekem nem beszélte!
GÁBOR
Még a régi nagy története folytán, velünk is kezd történni egy s más. Így hát kezdjük mégis az övével. Elég ha mama csak bólint igent vagy nemet, hogy úgy volt-e, ahogy én mondom, ahogy én újabban tudom.
ANYA
Újabban? Mi újabbat tudhatsz te arról?
GÁBOR
Némi folytatást. Attól fogva, hogy Bözsi néni, mamának úgy szomszédja, hogy jó barátnéja is, 1944 decemberében, most lényegtelen miért, kiment a házból…
ANYA
…Orvoshoz ment, másállapotban volt.
GÁBOR
A Duna-part felé tartva elrémülten látta, hogy fegyveres suhancok jó télikabátos, de sárga csillagos embereket terelnek, taszigálnak, főleg öregeket meg asszonyokat, de gyerekeket is, akkor még sokak hite szerint „csak” a gettóba. Egy fiatalasszony csaknem eszelősen kérte a fiatal hóhérokat, hogy legalább a karonülőjének kegyelmezzenek, de azt nyerte, hogy már-már ott helyben agyonlőtték. Bözsi néni, éppúgy magánkívül, odafutott az asszonyhoz, elkapta tőle a kislányt, odakiáltotta annak az asszonynak, de a többinek is a maga nevét, címét, hogy hova menjenek majd a kislányért. Soha senki nem jelentkezett a kislányért, Katiért; pedig hirdettek újságban is. Az így közölt címükre érkezett csak valami távoli rokontól rövid levél, hogy Kati édesanyja a Duna-parton, apja meg valahol a Donnál pusztult el. A rövid levélben semmi érdeklődés sem volt a kislányról, akit viszont Bözsi néniék már oly nagyon megszerettek, hogy ők rövidesen magukénak fogadták, nevükre íratták, de még a vallásukra is, hogy egy legyen teljesen a másik két gyermekükkel.
ANYA
Az lett a leghálásabb gyereke. Azt ő a túlvilágon is úgy emlegetheti.
GÁBOR
Bözsi néni mást is emlegetett, említett egyszer Katinak azokról az időkről. És erre kérem most mamától az igent vagy a nemet. Egy kis fejintéssel, nem többel.
FRUSKA
Mint egy detektív, egy vallató titkosrendőr.
GÁBOR
Bözsi néni azt mondta el Katinak egyszer, látogatóban, ott Nicaraguában, de ott is olyan diszkrét dologként, hogy arról aztán ne legyen senkinek tudomása… A rendkívüli esemény, mely Bözsi nénire épp a rendkívüliséggel oly szép fényt vet, néhány nap múlva csodálatosan megismétlődött. Nem sok idő múlva Bözsi néni szomszédja és meghitt barátnője egy ugyanúgy szerzett gyermekkel tért haza. Éppen csak ő egy fiúcskával. S tán még az volt a különbség, hogy ő – kereste is az alkalmat a gyermekmentésre. Nem győzte szorongatni, olyan szép fiúcskát sikerült kimentenie egy halálmenetből. Akkor még nem volt gyermekük, s úgy döntöttek, hogy nem érik be az adoptálással. Adtak föl hirdetést ők is, később is, de mivel a Mózesként megmenekedett csecsemőkért akkoriban nem volt nagy tolongás, gyökeres megoldást választottak, fejedelmi kardvágást a gordiuszi csomóba! A félmegoldás helyett az egyenes utat! Ha senki nem ismeri a fiúcska eredetét – ne ismerje ő maga sem! A menetből kimentett kisfiút ők nemcsak magukra íratták. Maguknak igényelték. A maguké gyanánt anyakönyveztették, itt Pesten. Joggal, ha egyszer oly igazi anyai szeretettel. Így volt?
FRUSKA
A mesében. A mesecsinálók fantáziájában.
GÁBOR
Mamát kérdeztem. Hogy mama volt-e az a szomszéd, igaz-e, vagy nem?
FRUSKA
Kínzókamrában fogóval sem gyötrik így az embert. Jöjjön, mama.
GÁBOR
Egy bólintás is elég válasz. Tudni akarom, édesanyám-e az anyám, édesapám-e az apám.
ANYA
Föláll, válaszolna, de elfullad. A vizespohárra tekint.
FRUSKA
Rögtön teletöltöm. Ne tessék addig… Egy szót se addig, mama.
GÁBOR
Én voltam az a kisfiú, akit mama akkor hazavitt? Tudni akarom, ki vagyok, kik a szüleim, mi lett a sorsuk.
ANYA
Nagy légvétel után megtántorodik. Fruska kapja el, nagy sikoltással. Egy pillanatig az hihető, hogy Anya elájult. De úgy tekint ki Fruska karjai közül a fiára, hogy az is már tettetésnek is hihető, amikor – már-már túl gyorsan – megembereli magát, elhárítja a támogatást, méltóságosan kiegyenesedik.
FRUSKA
Ne is tessék felelni többet. Ha ennyiből nem ért, ő, éppen ő! Hagyd abba ezt a „talált gyerek” fölényeskedést. Nem igaz, hogy ilyen vagy.
GÁBOR
És hálás gyermek akarok lenni. Te pedig ne most… érzelegj.
ANYA
Semmi takargatnivalóm nincs, fiam. Nincs amire ne válaszolhatnék; éppen neked; kérdezz.
FRUSKA
Ha mostohád volna, akkor is elvárhatna tőled annyi hálát, hogy…
ANYA
Ha mostohája volnék! Volt csak egy perc is, amikor mostohának érezhettél? Emlékezel csak egy esetre is, amikor eszedbe juthatott, hogy… Sírás fojtogatja.
GÁBOR
Más-más dologról beszélünk, mama.
FRUSKA
Ítélj akár a mostani könyörtelen agyaddal: tudsz képzelni is édesebb mostohát, mint…
GÁBOR
Nem tőled várok választ.
ANYA
Összeszedte magát. Férfihiedelem, mesebeszéd, hogy eltörlődhet a különbség: ki szült meg s ki nevelt föl bennünket; hogy csak a lélek számít, hogy anya és gyermeke igazán csak a lélek nyelvén beszél egymással. Akinek volt már gyötrelmes terhessége, vajúdása, csak az az asszony tudja, mikor indul meg a szó az anya meg a szülöttje között. Ahogy az első világi pillanatodtól ringattalak, pólyáltalak, az mostohától is kitellhetett. De ha lázas voltál, a testem is úgy érezte, mint a sajátomét, úgy folyt le bennem, ahogy benned.
GÁBOR
Tudom, anyám, köszönöm.
ANYA
Én köszönöm neked az örömöt, amit a csontom velejéig kaptam tőled, hogy még egy életet élhetek, boldogan a fájdalmakkal is. Bőröm bizsergett, amikor futóversenyt nyertél. Sose beszéltem neked erről. Mert Gábor hitetlenkedő mosollyal hallgat. Most sem azért mondom, hogy meghassalak. Testemből-lelkemből való szülöttem vagy, édes fiam!
GÁBOR
A szavalásra, a színészetre is az első leckéket mamától kaptam. Ha még úgy alakul is, hogy azt kell mondanom, „Vilma néni”, könnyes fiúi hálával, térden állva mondtam volna, azt is. De boldog vagyok, hogy azt mondhatom. Fruska tekintetére letérdel.
FRUSKA
Így. Ezzel aztán végére juthattál, minden kérdésnek.
GÁBOR
Még csak az elvarrásokat. Valahányszor az iskolától a katonaságig be kellett diktálnom az adataimat, mindig volt zökkenő, valami rákérdezés a papírjaim miatt. Hogy hol van az eredeti születési bizonyítványom, a keresztlevél, ki hitelesítette ezeket a másolatokat, miről, miért. Hogyan adta ki a kerületi elöljáróság ezeket a duplikátumokat valódi érvényűként? Mennyit szaladgáltathatták anyát ezek a gyanakvó bogarászók.
GÁBOR
Az anyakönyvnek épp azok a kötetei semmisültek meg. Ezt ismételtem én is. De miért épp azok? És miért olyan nyomtalanul mindmáig – kapom én is a kérdést, meg a biztatást, hogy nézzek mégis utána. Nem azért, hogy… nincs-e valami szégyellnivalóm miattuk, hanem azért, nincs-e valami kötelességem a vigasztalásukra. Támogatásukra.
FRUSKA
Kitör. Én nem éltem még akkor, de hogy ne tudnánk így is, hogy egész anyakönyvvezetőségek, elöljáróságok, városok röpültek a levegőbe, égtek porrá azokban az időkben!
GÁBOR
Ezerkilencszáznegyvenháromban Európában, errefelé még egyetlen elöljáróságot sem bombáztak szét. Én ezerkilencszáznegyvenháromban születtem. Amikor a hatósági bogarászók belém is átültették a rejtélyszimatolásukat, valami engem is meghökkentett. Szeptemberben pillantottam meg Isten dicső világát. Anyámék májusban kötöttek házasságot. Öt hónappal a születésem előtt.
ANYA
Megtántorodik, de küzdve még méltóságteljesebben egyenesedik föl.
FRUSKA
Most meg még mit vetnél, milyen ráadás gyanúsítást tulajdon anyád szemére? Mert annyit szaladgált miattad?
GÁBOR
Miért azt is? Saját szemem elől akarok és fogok leszedni minden fátylat, akármilyen régit és rongyost. Én nem fogok rejtőzködni.
GÁBOR
Láttál már törvénytelen kölyköt, aki nem faggatózott arról, hogy… Nem tűrök rejtegetést sem. Az atyaistentől sem, aki erre a világra menesztett. Mi vagyok?!
FRUSKA
És embereket tépsz, mint a farkas. Mert ezt csinálod mindig, mindenhol, ha még nem mondták a szemedbe. Amit anyával teszel, ezt teszed mindenkivel, de még ennél is kíméletlenebbül, mert ott még ennyi sem köt. Igen, ezt csinálod egyre vakabbul, süketebben, ezért is van ellenséged több már az irigyednél is, ezért ütöttek el most is újra ettől a kitüntetéstől. Mert ő kimondja, mert ő látni akar. Ott is, ahol nincs látnivaló!
GÁBOR
Egyétek meg a babérkoszorúkat, a kitüntetéseiteket. És adjatok szemüveget, százdioptriás szemüveget, mert igenis…
FRUSKA
Tolvajlámpás, álkulcsos éjszakai betörők hányják így föl a fiókokat, mások vagyonáért, féltett kincseiért.
GÁBOR
A magamét keresem. És nem tolvajlámpa, ami igazat kutat. Az igazat kell felelnem, nemcsak Kati szemébe, hanem a világnak is odavágnom.
FRUSKA
Özönvizet támasztva is. Hányadszor! Megígérted, senkinek sem beszélsz addig, amíg…
GÁBOR
Itt van az az addig! Nem akarom mamát gyötörni, sem a te ingerültségedet fokozni. Fölösleges is a vita, láttam előre.
FRUSKA
Belátva, hogy nincs igazad.
GÁBOR
Tegnap bent jártam a Parlamenti Könyvtárban, megkértem Varga Dénest, nézze át a Szabadság akkori évfolyamában a hirdetéseket, kik kerestettek elveszett gyermekeket, s közölték a megmentettek leírását…
FRUSKA
S azzal mit akarsz tőle? Tőle, ennyi év után is! Anyához fordul, még idején.
ANYA
Fölveti fejét, és teljes hosszában zuhanna el, ha Fruska el nem kapja. Valóságos szikladarabként fektetik a díványra.
FRUSKA
Megmeredt, mint a kő. Fuss a telefonhoz.
GÁBOR
Kisietve. A szívét… nézd, a szívét!
FRUSKA
Orvost! De addig is…
GÁBOR
Az ajtónál már apjába ütközött.
APA
Besiet, s itt teszi le zöld kötényét, fehér sapkáját, cserél szemüveget. Itt az orvossága, a csillapítói rosszullét esetére. Fiókot húz ki. Csak a lélegzés induljon meg.
FRUSKA
Vizet tölt, s közben Gáborhoz. Jó úton vagy, a legjobb úton.
Betegitatás, az eszméletre térítés szokásos rítusa.
GÁBOR
Visszatér. Majd jön. Jobban van?
APA
Mit csináltatok vele?
FRUSKA
Mi vitáztunk, Gáborral. Még ő csillapított volna bennünket, és közben…
ANYA
Magához tér, segítség nélkül iszik.
FRUSKA
Nagyon sajnáljuk, Gábor bácsi.
APA
És meglett a béke, édes fiam?
GÁBOR
Meg kell lennie, édesapám.
Tibor jellegzetes „garzonlakása” teakonyhával, vagy szobai főzőalkalmatosságokkal. Tibor fürgén, az agglegények vidám hiúságával készül vendégei fogadására; uzsonnára terít, még virágot is tesz az asztalra, teát főz, de sípoltatja a kávéfőzőt is. Rövidlátóan pillantgat karórájára, és a kezdettől „modern klasszikust” zümmögő zenegépen lemezt cserél: a „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magában” harsan föl még a tölcséres gramofonok rikácsolásával. Ezt üti át a többszöri – türelmetlen – csengetés. Tibor kimegy. Katit engedi be.
KATI
Megbolondultál? Öld meg már!
KATI
Ez lesz a zenei háttér?
TIBOR
Meg ez. Másik lemezt tesz föl. Azon most egy jellegzetes, közismert jiddis vagy héber dal zendül meg, ugyancsak a régi felvétel után a „Hat e jid e Vábele” dallamára.
KATI
Megbolondultál? Én majdnem filozófiai páncélzatban készültem föl erre a purparléra, még itt a lépcsőházban is nemesebbnél nemesebb eszmékkel előtornáztatva az agyam…
TIBOR
…Arra jó, ha nem jár a lift.
KATI
…te meg.
Mert a zene magától fölerősödött.
Zárd el már! Megreped a fülem!
TIBOR
Halkít. Van itt még jobb előfürdő számomra, valahányszor ilyenféle mélyebb eszmecserével fenyegető purpárlé megrendezésére kérnek.
KATI
Fruska? Úgy látszik, nehezebben bírja a lépcsőt.
TIBOR
Én kértem valamivel későbbre.
KATI
Hogy addig hallgassak egy kis szoktatót?
TIBOR
Hogy visszaakklimatizálódjék az édes fülecskéd és szívecskéd az európai, szorosabban a honi ájerhez. Megindítja a „Nagy Bercsényi”-t, megszakítja. Neked mi volt a bölcsődalod?
Kati int, hogy nem emlékszik.
Nekem ez. Akkor lehetett olyan divatos műdal, mint előbb a „Bözsi, ne sírjon…”, hogy csak a könnyeztetőket mondjam. Anyám, nagyanyám, testvérnéném és nagynénéim teljes kórusa ezt fújta reggeltől estig. Nem hat meg?
Újabb részlet a zenegépből.
Eszmélő dobhártyámat elsőül ez rezegtette meg. És eszmélő agyacskámat. Képzeld el fölöttem és köröttem a szinte még mennyei dalegyüttest, amiből a szakácsné, de a házmesterné, sőt maga a házmester sem hiányzott, ahogy énekelnek, énekelnek, és szinte szemmel látják a nagy Bercsényi Miklóst sírdogálni – és mit is mondva? Fölerősíti a gépet. „Édes hazám, Isten veled.”
KATI
Az én fejemben úgy maradt meg: „Édes babám, isten veled.” Mit akar voltaképpen Fruska?
TIBOR
„Babám?” Ez már, ahogy a népdal köszörülődik. Dúdolta és megkönnyezte ezt még a nagyapám is, ősi családunk büszkén emlegetett, de kirakatba – épp ősi tincsei miatt – nemigen helyezett tölgyfaszála. Aki különben az öreg barátaival ezt szokta énekelni, bömbölni is, persze már a sűrűbb koccintgatások után. Bekapcsolja a jiddis vagy héber dalt.
KATI
Elzárja a zenegépet. Miről akar Fruska éppen velem beszélni? Ahhoz akklimatizáld a fülemet.
TIBOR
Gondolhatod: Gáborról!
KATI
De miről Gáborral kapcsolatban? Éreztem rögtön, hogy valamiképp a bögyiben vagyok. Pedig én nagyon az előnyére gusztáltam őt azonnal. Ilyen nő való Gábor mellé. Karmos macska, mi?
KATI
Gábor védelmében karmol, úgy értem. Jól villog a pupillája. Utálom, akinek a szeme a hírességek karjában bidermejeresen folyton az égre fordul, ahelyett, hogy kettejük helyett is a földet nézné. Elrugdalná az akadályokat, a botlatókat. Csak nem nézi ilyenféle akadálynak, ami most Gábor származásáról lehet – beszédtéma? Jó, az én hibámból. „Hibámból!” Eszembe jutott persze, vajon nem olyan fejnek minősíti mégis Gabit, mint aki titkolnivalónak, vagyis hát restellnivalónak klasszifikálja azt, ha valaki zsidó. Harapják neked a füled amiatt, hogy Mózes népe szült e világra, és Ábrahám kebele vár odaát?
TIBOR
Nem hegyezem rá túlságosan a fülem. A művészvilág – nagyvilágibb, és…
KATI
De hát ez Gábor világa is. Meg ezé a természetemnek való lányé is. Ő miféle család? A turné veszélyeiről akar beszélni?
TIBOR
Félek, komoly ügyről. Tégy egy kicsit hangfogót a szavaidra. A gondolataidra! Nem tudom, milyen család, úgy értve, hogy a remek koponyájában is mit hordoz, milyen örökséget, olyan atavasztikus dologról is, érted, amit – szerintem – csak humorral lehet megközelíteni. Mosollyal, mint a vérebet, mert széttép.
Csöngetnek.
Fejezd be a terítést. Épp csak behozom, s hagylak magatokra.
KATI
Mosolyogva rendezi az asztalt. A belépő Fruska elé siet, őszinte melegséggel átöleli.
FRUSKA
Tartózkodva. Ne neheztelj, hogy idekértelek. Bizalmasan szeretnék összeülni veled. S valamire megkérni. Ha szót értünk.
KATI
Vidáman. De ne ilyen komoran, gyermek! Dobjuk ki máris az üzletszerzőt, a fölösleges harmadikat?
TIBOR
Vizsgázzak előbb, mint szakács is? És mint magán fajbiológus, a világegyesítés magántudósa? Az asztalra mutatva. Íme, kísérleti telepem. Páciens beveszi a népi konyha tesztadagját, s máris írható a leghitelesebb diagnózis! Föltételezett eszmei vitátok bevezetőjeként kóstoljátok meg készítményeimet.
KATI
Magyar szalámi! Töpörtyű! Csöröge!
TIBOR
Pörc! Annak cáfolhatatlan igazolásául, hogy a honszeretet s így maga a haza legmélyebben a gyomorban lakik.
TIBOR
Ki cipelt végig engem New York valamennyi olasz, spanyol, görög, török, még izlandi vendéglőjén is, már magam sem tudom, hány nemzeti konyhán?
KATI
Azok a legnépszerűbbek.
TIBOR
Legízletesebbek. Az amerikai konyha mellett. Ha ugyan olyan egyáltalán van. Fruskához. Ha másért nem, azért szállhatnál be Kati világkörüli propozícióiba.
FRUSKA
Köszönöm. Rám fér egy kis művelődés. A végén tán arra is rátérhetünk.
TIBOR
Elvész a nép, mely lemond ősi mártásairól, jellegzetes salátáiról! Hogy Amerika hogy birkózik meg a sárga veszedelemmel, azt én a kínai s általában a keleti konyha hódításán át találgatom. Ki szereti a német konyhát?
KATI
Nevetve, Fruskát átölelve. Ők maguk se!
TIBOR
A honfiúi szent kötöttségeket szerény népi érzékszerveink őrzik respektálandó sorrendben. Az íny s az épp olyan hűségesen ízlelgető nyelv. A leghűtlenebb pedig, szentségtörés mondani, testemnek éppen az az eszköze, mely a species fönntartását végzi. Anyám csirkepaprikásának már az illata is mennyei öröklét. De ágyban a fajtámbelinél is jobban izgatna egy – eszkimó nő! Indián! Szendvicset kínál. Tudod, mi ez?
KATI
Megszagolja. Szajmóka?
TIBOR
Somogyi szajmóka! Ezzel csinálna csak forgalmat a paprikás Weisz a 3. Avenue-n. Poharat tölt s nyújt a nőknek. Tegeződtök, de pertut még nem ittatok! Összefűzi a két nő karját, a szokásos módon itatja őket. Fölmutatja a palackot. Szekszárdi kadarka! Ott van a szőlészetetek?
FRUSKA
No, csak már szőlőnk! Úgy saját kezelés, hogy már kapával is mi.
TIBOR
Most a töltögetés is a te gondod legyen, ha elakadna a beszélgetés! Kimegy.
KATI
Azt hiszem, ezen a hangnemen kellene folytatnunk.
FRUSKA
Játszik. Kétszer volt idegklinikán. Egyszer ezzel. Mutatja, hogy az erét vágta föl.
KATI
A vignettát olvasva. Igyál mégis.
FRUSKA
Fölugrik. Várj! Visszahívom! Kisiet. Halljuk, ahogy a lépcsőházban Tibor után kiált. Tibor! Gyere vissza!
KATI
Addig is, amíg fölér a lépcsőn. Nem tőlem tudja, amit Gábornak… elmondtam. Bocsáss meg érte. Nem hittem, hogy bárki zokon veheti. Akár maga Gábor.
FRUSKA
Még dicsér is érte.
FRUSKA
Hálás is neked! A „sors beszélt veled”!
FRUSKA
Tibor felé. Gyere már, gyere. Ne hagyj még magunkra.
TIBOR
Visszajön. Nos, ölelkezés vagy birkózás? Kit támogassak?
KATI
Próbálj bíró lenni. Volt a világtörténelemben ölelkező birkózás is. Népek közt is. De köztünk tán könnyebben megy. Átöleli Fruskát. Jó, fecsegtem. Bár most sem értem, mért veszed a szívedre.
FRUSKA
Mert te nem veszed a szívedre?
KATI
Nem is gondolod, mennyire a szívemre veszem. Ezeket a korlátokat az agyakban! Mondd, hogy mit csináljak.
KATI
És teérted, ha elhiszed. De ha nem hiszed is.
TIBOR
Így elefánttá fújni egy szúnyogot. Egy röpke célzást.
FRUSKA
Az is ölhet. Ha méreg van benne.
KATI
Abban nem méreg van, kedvesem. Igazság.
FRUSKA
Az is lehet méreg.
FRUSKA
Őszinték leszünk, vagy szövegelünk? Hogy Gáborról beszéljünk, azért kértelek ide.
KATI
Magam is azért jöttem ide, örömmel.
FRUSKA
Akkor róla beszéljünk, és ne teóriákról, rögeszmékről.
KATI
Azt hittem, magasabb szempontból is tudod nézni a dolgot.
FRUSKA
Gábor számára szeretném használni egyelőre a szememet. Nem veled akartam vitázni. Gondolom, megérted, hogy most Gábor, egyedül Gábor a gondom ebben az izzó gyehennában.
KATI
Gábor van olyan fontos nekem, mint neked. Egy régi haverság köt annyira, mint egy – gratulálok hozzá még egyszer – jónak ígérkező házasság. A régi jó havert becsültem meg azzal, hogy…
FRUSKA
…hogy kiborítod magából. Akarva nem akarva gyehennába taszítottad. Ördögöket eresztettél rá! Elvetted az édes szüleit.
TIBOR
Hát lángnyelvekben nincs hiány, ha egyszer szabadon lehet marni, és ízletes a falat.
KATI
És most – mostanában mi itt a tennivaló? Az enyém például?
FRUSKA
Visszavonni azt, amitől megindult. Amivel megindítottad.
FRUSKA
Ne tettesd magad. Gáborról beszélünk. Megcáfolod, visszanyomod saját magad az eredeténél, ami pusztít.
KATI
Ráteszem a lábam a kígyófejre. S attól megsemmisül.
FRUSKA
Nem tudom. Az már következő gond. Cselekedni kell. Olyan gyorsan, mint mikor a ház ég, a lakás. Erre kérlek, szállj le erre a talajra, és kezdd el, amire sürgetlek.
KATI
Hol? Járatlan kér tanácsot.
FRUSKA
Először is Gábor előtt. Aztán azok előtt, akik bárhol hallották tőled.
KATI
Nem volna nehéz. De ide hallgass. Fokozatosan fölingerlődik. Már anyám sírkőavatásán, a kondoleáló rokonok közt megütötte a fülemet a panaszpatakok, a jajzuhatagok közt, hogy ennek vagy annak a rossznak az okozója milyen származék, de tizedíziglen. Legtöbbször: zsidó-e vagy nem. A csodálkozásomat úgy-ahogy lenyeltem, de mikor Gábor abbéli nemes felháborodásomat hallva meg akarta „értetni” velem, nem a problémát, hanem az édes rokon gondolkodását, mert az véletlenül a legjobbakkal együtt állt ellen, hát ezt a békát már nem vette be a bendőm. Talán egy kicsit nyersen adtam ki, ami a bögyömbe gyűlt, de nem bánom – mondhatom így is –, „szemébe vágtam”. Aki pedig nem is vagyok zsidó.
KATI
Mert még szemedben is baj volna?
FRUSKA
Akkor mért mondhattad Gábornak, hogy pontosan ugyanúgy vagy, mint ő?
KATI
Mert pontosan ugyanúgy. Csak éppen engem nem katolikus anya szedett föl, hanem református. Aki persze velem rögtön kálvinista keresztelőmedencéhez sietett. Bár lehet – mert én aztán nem kerestem –, hogy eredeti szüleim is azok voltak, mert senki odakint a „Szép híves patakra” éneklése közben nem érez úgy vissza Szenci Molnárig, mint csekélységem! Így állunk. De hogy visszavonjam, amit Gábornak mondtam? Jó. De nemcsak rajtam áll, hogy ér-e majd valamit.
FRUSKA
Vissza kell vonnod.
KATI
S ezt ő majd el is hiszi? Hogy a múltkor egy madárka csicsergését közöltem vele? Nem hülye. Vagy mert olyan tébolyultan gyűlölöm? Tudja jól, hogy mindig szívből szerettem.
FRUSKA
Arra gondolj, mibe kergetted.
KATI
Mert, hogy lehetnek még, akik netán mózeshitűnek osztályozzák? Mondd már! Ez probléma intelligens embernek ebben a remek humorú városban? Olyannak, mint ő?
TIBOR
Úgy látszik, épp olyannak. No de én megyek már. Nők közt nem bíráskodom.
FRUSKA
Nem lépsz meg. Épp te tudod, hogy szenved. Szenved. S mi miatt! Fölöslegesen.
KATI
Célzással. Mintha te még jobban szenvednél miatta.
TIBOR
A tüzes nyelveket lehűteni: nem ártana. Emlékezhetsz, érzékeny fiú. Azok felekezetéből, akik másokon érzéketlenül végigvágják a magukét, szöges ostorként a meg nem alkuvó, a százszor szent véleményüket. Most jön a visszafizetés. Az alkalom végre – a jó alkalom –, hogy hetykélkedni azért ám az igazság nagyköveteként sem lehet. De nem ám! Ezért fog szenvedni, de csak a múltért. S nem a jövőért. Azt pedig, van olyan legény, ki is bírja. Megtalálja ő is az egyensúlyt.
TIBOR
Aki – most én teszem ide a hangsúlyt – homo sapiens marad, s nem álproblémákkal eteti az agyát.
FRUSKA
Mint például te. Mert neked ez nem probléma.
TIBOR
Nem! Átléptem rajta. Vannak persze, akik még innen állva tüdőre szívják a méreganyagot, ami még foszlányokban a légben kering… – Gúnnyal. – ötezer év óta. De el fog tűnni.
TIBOR
Vannak visszaesések. Kedvezőtlen geográfiák. Ahol sokak még kényesnek érzik a kérdést.
KATI
De izgatottan mondod. Fruskához. Ahogy részedről is kevesebb izgalmat vártam volna ebben a nem létező, de sokaknak mégis „kényes” kérdésben.
FRUSKA
Tudom, hova szántad a vágást. Egyáltalában nem elegánsan. Olyan dologban tolod föl magad bírónak, amiben lábad elé sem láthatsz.
KATI
Mert mit kellene még tudnom?
FRUSKA
Ahhoz nem így kellett volna beszélgetnünk.
KATI
Velem nyíltan dumálhatsz. Becsülöm Gábor karakánságát is annyira, mint te. És azért megértem, ha valaki – te például, ha nem veszed zokon – mégsem veszi magára más terhét. Az ilyen elavult származási sztoriban.
FRUSKA
Kimondhattad volna egész nyíltan is, mit tételezel fel rólam. Hogy még tán én is másképp néznék Gáborra, mint eddig. Mondjak valamit? Ha meghalnék és fölboncolnának, minden porcikám azt vallaná, hogy vele vagyok tele, de úgy, ahogy a magzatjukkal az asszonyok, úgy, hogy már az ételt is neki eszem. Holott ő táplál, éltet, adja az erőmet… Könnyezik.
KATI
Bocsáss meg. Az volt az érzésem, titkolsz valamit. Hogy te nem vagy őszinte…
FRUSKA
És abban is tévedsz, hogy ebben az egész „sztoriban” Gábort is az foglalkoztatja, zsidó-e vagy nem az.
KATI
Hát akkor mitől forr föl rögtön, mi marja a máját?
TIBOR
Minden, ami zavaros. Hogy kik az igazi szülei. Erre allergiás, és fokozódó mértékben, hogy én is Fruskát támogassam. Már a poharat is, mielőtt kiinná, újra meg újra a fény elé tartja, elég tiszta-e. Tisztán akar látni ebben a „szerepben” is. Hogy ki ő valójában, s a világban? Hova, kikhez tartozik? Az mérgezheti. Mérgezi máris. Ez itt a „kérdés”. That is the question!
KATI
„Ami nincs!” Mintha itt némi ellentmondás dugná föl a – fülét. Még mindig nem értem: mi hozta ki Gábort – szeretettel kérdem – olyan hirtelen a sodrából.
FRUSKA
Köszönöm. Megöleli. Én is megszerettelek. Soha senkivel nem beszéltem így. De nem jártál be elég földet, hogy még jó szemmel is fölülről ne nézz bennünket, akik itt élünk. Félve kérem már, hogy visszavond, amivel szándéktalanul így kihoztad a sodrából. De, látom, veled sem tudtam megértetni, mert tán nem is szavakkal tudom majd bizonyságát adni, hogy nézem én Gábort, de nem felülről, se nem alulról, hanem… Tibor lehet a bizonyító tanúm, hogy mégsem az elfogult szerelem beszél belőlem, nem a meghódított nő, a hálás asszony.
KATI
Nagy tehetség, nagy erő, ismertem, Fruska, jóval mások előtt.
FRUSKA
Csak a tehetségét, Katikám, s nem amit azzal kapott. A gyengéjét. Ami elveszejtheti. Ahol elbuktatható.
KATI
Egy ország már-már istenítve rajong érte, hallom. Kívánhat színész ennél többet?
FRUSKA
Nemcsak mint színészért, megtudod tán ezt is.
KATI
Bálványképféle, épp Tibor beszélte.
TIBOR
Az ifjúságé. Modell – ha ugyan nem szobor is már, sokak szemében. Köztérre is kiállíthatóan. Úgy „adja magát” ott is. Azaz, dehogy is „adja”! Fölfedi magát. No, hogy is mondjam. Az igazát. Valami olyan igazat, ami nascitur, eredendően.
KATI
Azt is csak tapsolni lehet.
FRUSKA
Nem. Nem szobor! Nem akarom, hogy szobor legyen! Beszélő szobor, hol mindenki hallgat. Pajzs mögé lapul. Rántson talán még kardot is, ha már leggyávábban épp az hátrál, aki legjobban tudja, merre a kiharcolnivaló.
KATI
Átöleli. Az én szememben ez is szerep! De irigylem a te szereped is. De azért visszavonni, amit megmondtam neki?!
TIBOR
Mindnyájan játszunk. Ő „istenien”, mi meg, én is, te is érte…
FRUSKA
Ott, azokon a nyomorult deszkákon! De neki mindegy, deszka vagy járda, kulisszaszoba, vagy igazi. Adta, adta mindenütt magát, de – s ti ezt nem vettétek észre, nyűtte is magát, olyan érzékenyre, hogy már egy homokszemtől összerándul, egy szem utcai portól. Ez az érzékenysége a „tehetsége”, és nemcsak a nézőtér előtt. Ezt nem láttátok meg tegnap se és azelőtt se. Rettegve nézem, mibe bonyolódik.
KATI
Beszélek vele. Ragyogó fej is, úgy igaz. Azzal a ragyogó fejével beszélek.
FRUSKA
Ha még nem késő. Meglöktétek, rácsaptatok, és most már maga lovalja magát katasztrófa felé. Katasztrófába, én tudom!
KATI
Te hajtod így magadat is szerencsétlenségbe. Engedd meg, hogy neked is segítsünk. Jó, megcáfolom mégis amiket mondtam. Meghazudtolom. Teljes magamat, ha kell. Leszek olyan komédiás, forogtam eleget köztetek. Tiborhoz. És te segítesz majd. Kihozzuk abból a buta labirintusból. Megállítjuk, idejekorán.
FRUSKA
Mint szimatra az eb, úgy rohan már minden adat és nyom után. Ödipusz nem nyomozta úgy a maga szerencsétlenségét, ahogy ő, egyre megszállottabban. S mintha már tudná is, hol igazában a titok.
KATI
Úgy mondod, mintha volna igazibb titok is. Mondd meg, tudjam én is, mit kell itt elhallgatni a sírig.
FRUSKA
Gyorsan. Semmi ilyet nem tudok!
KATI
Vagy nem mondasz meg ilyen szószátyár nőnek… Megértem! Hogy mi mindent kell megértenem, még ilyen értelmes emberek közt is. Hol van most Gábor?
KATI
Én ott tanyázok most is a közelükben a hegyen. Kocsival vagyok. Nézzek be Vilma nénihez? Hogy ott van-e Gábor?
FRUSKA
Ne, ne, most semmiképp.
FRUSKA
Ő is most keresteti Gábort.
KATI
De téged hazavihetlek?
FRUSKA
Köszönöm. Tiborhoz. Köszönjük a szíveslátást.
KATI
Keserű gúnnyal. Igazán kedves hazai este volt.
TIBOR
Tréfásan. Bármikor megismételhetjük.
TIBOR
Egyedül, de mintha még a nőkhöz beszélne. Azt hiszitek, minél érettebb a fej meg a szív, annál jobban állja ezenközben a törést? Tenyerével tagadást forgat. A kanyaró csak gyereknek gyerekbetegség. Rettegjünk, ha felnőttön tör ki. De hol kap ő erre orvosságot? És ha nem?
Gábor szüleinél.
GÁBOR
Előreengedve anyját, tréfás udvariassággal. Kati még nem jelentkezett?
ANYA
Idecsöngetett, hogy szóljak át érte, ha megjössz.
GÁBOR
Nagy alkalmatlanság lenne, ha itt tartanánk őt is ebédre?
ANYA
Mosolyogva, s közben csaknem rettegő kíváncsisággal fürkészve fia arcát. Ha előbb telefonálsz, jobban fölkészülök. Apád csak véletlenül mondta, hogy kiszaladsz, beszélni akarsz. Vele?
GÁBOR
Ráér! Ebéd után. Ha össze tud ütni valamit a mama. Akár az én asszisztenciámmal.
ANYA
Az hiányozna még! Fruska?
GÁBOR
Reggel óta próbált, egy kicsit kivan, az esti előadás előtt én is elnyúlnék valamicskét, hogy kifújjam magam.
ANYA
Kinéz az ablakon. Kati, úgy látszik, észrevette a kocsid.
GÁBOR
Az ablakhoz lép. A lába mozgásában is benne van, hogy világrészek közt szökdel! Kikiált. Ha sietsz, még a főzésbe is beszállhatsz.
ANYA
Ellátom azt magam is. Indul ki, de most már gyanakvóbban vizsgálja fiát. Sápadt vagy. Lenyúz az a sok ráadásmunka.
GÁBOR
Így nyúzzák csak mindig a rókát! Nem lesz hiba. Meglesz a turné végén az a ház. S úgy lehet, hogy itt a közelben.
ANYA
Boldogan. Igazán? A berobogó Katihoz. Ennek az örömére aperót is kapsz! Vagy pezsgőt?
ANYA
Gabiék építkeznek! Itt!
KATI
Arra nem ilyen futtában kell koccintani. Sajnos ebédre se maradhatok.
ANYA
Így hát ide se hozzám rohantál, mi? Kimegy.
KATI
Hozzád. Igazán olyan rohanvást, még pihegek is, mintha csomagot hoztam volna. Nevetve. A szívemen!
KATI
Beszélnem kell veled. Nem könnyű.
GÁBOR
Akkor ki vele gyorsan. Tedd le a csomagot.
KATI
Nevetve. A lelkemen kell „könnyítenem”. Őrültséget követtem el. Ellened. Gáncsot vetettem.
GÁBOR
Nevetve. Nem tűröm, hogy előttem így sértegesd magad.
KATI
Gáncsot, szándéktalanul! Amikor azt mondtam neked, hogy te ugyanolyan gyereke vagy a szüleidnek, mint én az enyéimnek. Nevelt gyereke, nem „igazi”.
GÁBOR
A valóság sose őrültség. Az igazság kimondása meg éppenséggel nem gáncsolás.
KATI
Beléd szúrtam, Gáborkám. Akármilyen jó tartású vagy, kellemetlen perceket okoztam neked. Hátba döftelek, én mondom ki.
GÁBOR
Csak mint mikor injekciót kap az ember, Katikám. Egy adag antibiotikumot. „A hazugság öl”, az igazság gyógyít. Az orvosnak kézfogás jár, neked kézcsók az ilyen beavatkozásért. Igazat szúrtál, Katikám.
KATI
Megérkeztünk; amiről beszélek: hogy az egész nem igaz.
GÁBOR
Mi nem igaz? Hogyhogy nem igaz?
KATI
Úgy, hogy Bözsi mama hétpecsétes titokként akkor nem ezt mondta, hogy te is úgy kerültél a szüleidhez, ahogy én. Nem ilyen kerek-perec, nem ilyen világosan mondta.
GÁBOR
Mondd hát te világosan.
KATI
Pontosan azt mondta, mellékesen, mert a főtéma az én dicső eredetem volt, hogy akkoriban itthon olyan összevisszaság volt abban, ki számít ennek, ki meg annak, svábnak, magyarnak, zsidónak, hogy mint mindenki, még te is lehetnél cserélt gyerek, vagy talált gyerek, mert az egyetlen kiút az is volna ebből a zűrzavarból, ha az embereket már csecsszopóként valahogy egyrendűvé kevernék.
GÁBOR
Nem rossz gondolat.
KATI
Propagálni kellene! Hát ami veled huzalkodva akkor kipattant a számból, azzal csak ezt akartam mondani. Félrenyargalt a nyelvem. Ez volt a nehéz tartozásom; hogy meglegyen a béke bennem is, köztünk is, Gabikám.
GÁBOR
Szent a béke, Katikám. Kezet csókol.
KATI
És nem haragszol? Megcsókolja.
GÁBOR
Semmi baj. Semmi zűr.
GÁBOR
Végleg. Aranyos vagy. Mindig aranyszíved volt.
KATI
Vagyis nem hiszel nekem.
GÁBOR
Tűzbe a kezem az aranyszívedért. De nyugodj meg. És nyugtasd meg Fruskát is.
KATI
Hogy kerül ebbe Fruska?
GÁBOR
Gondolom, együtt beszéltétek meg, tündöklő aranyszívek.
KATI
Ez mindezekre a szavad?
KATI
Mire készülsz? Riasztó híreket kapok rólad. Valamikor a jámbor diákképeddel az igazság grállovagi fegyverzetét szerényen, mondhatni röstelkedve viselted; köz- és önveszélyesen persze akkor is – villamosban pofozkodva össze öreg mamák védelmében –, de most már kopóként futkosol csip-csup igazságok után is?! Nyugtass meg, mert még felelősséget érzek! És velem ne komédiázz. Volt dialógom veled deszkán is, velem ne játszogass, a pillád mögé látok. Mire készülsz?
GÁBOR
Új szerepre: ezt is láthatnád a képemen.
KATI
Szeretném úgy érteni, hogy ebben a turnéban.
GÁBOR
De elég fontos szerepre. Bár nem olyan nehéz, mint a szövegkönyv átolvasásakor hittem. Illik rám. Bízom a játékhoz.
GÁBOR
Mindnyájan áhítjuk a jó játékot. A civilek is. Egy igazi nagy szerepet. Ritkán adódik akár a leggazdagabb pályán. Ilyet fogtam ki. De tán megfelelek neki. Mintha rég álmodgattam, próbálgattam volna.
GÁBOR
Az aztán dupla szerencse, ha a nagy szerepet nagy drámaíróktól kapjuk, színészek, civilek egyaránt. Amikor szinte civilként is benne vagyunk a szövegben. Ránk szabták! Ilyenkor már nyílegyenes a feladat, a jó alakítás.
GÁBOR
Az a jó, ha a rendezői utasítást ilyenkor valahogy kívülről kapjuk.
Kint Gábor apjának hangja. Megjött már a fiú? Válaszszavak hallatszanak, majd léptek zaja.
KATI
Segíthet más is? Én például. A zajra. Apád?
GÁBOR
Takarékosságból sose gyújtja meg a szuterénben a villanyt. Csak el ne essen.
KATI
Emlékezem. Még mindig annyit dicséred?
GÁBOR
Csak a háta mögött. Good bye hát, Katikám, és minden: oké! Csengess rá Fruskára Tibornál, vagy a színházban; ha nem végez későn, itt ebédelhet.
KATI
Kifuvarozom, jó? Kimegy, „kiröppen”.
APA
Idősebb Gábor: zöld kötény, zöld ellenzős műhelysapka. A mesteremberes kézfogás után. A műhelybe vártalak. Egy perc. Leteszem ezt. Óvatosan oldja a kötényt, majd hajtja össze. Ezek az apró forgácsok anyád seprűivel is dacolnak. A „munka szemete”! Magyarázhatom neki, hogy a munka sose lehet szemét, sose piszkos. Azon sosincs szégyellnivaló. Hanem csupán… no, jól beléd szajkóztam?
GÁBOR
…azon, amit létrehoz. A készítmény. És azok pengenek már jól, a hegedűk?
APA
Nevelgetem őket, és tisztul is a hangjuk. Stradivárit még nem csináltam, de megérhetem még. Csak a fülem is tudja tisztán kiszűrni az igazi hangot.
APA
Most harminc év után kaptam igazolást, jó ösztönöm bújtatott ide, hegytetőn is ebbe a pincébe.
APA
S ha pince volna is! Tudod, hogyan s hol készültek azok a legfinomabb, világhíres pontosságú svájci órák? Az alkatrészeket lent a genfi meg a schaffhauseni üzemekben gyártották. De az összeállítás fönt a havasokban folyt, oda hordták föl a szakma öregjei hátizsákban az ömlesztett anyagot, a magányos házacskák falain ketyegtették, igazgatták őket hónapszámra, amíg… De fölteszem, nem ilyen példázatért szaladtál föl hozzám.
GÁBOR
Majdnem. Többek közt. Épp ilyen magányt szeretnék legalább hétvégi pihenőkre szerezni Fruskával, ennek a vidéki turnézásnak a végén. Sok tanácsot, útbaigazítást kérnék apától. De közbevetőleg, mielőtt erre térnék, volna még egy kettőnkre tartozó kis história, amiben apától szeretnék fölvilágosítást. Ha van ideje.
APA
Halljam. De azért tölthetek egy kupicával?
GÁBOR
Talán utána. Nem hosszú ügy. De még egyet kell előrebocsátanom. Maradjon kettőnk közt. Egy szót se róla a mamának.
APA
Teljesítve. Férfi férfinak.
GÁBOR
És aztán felejtsük el mi is, apa; te sem fogod jelentősebbnek tartani, mint én; annyi idő után.
GÁBOR
Érzelmek nélkül tárgyilagosan összefoglalom: megtudtam, s röstellném, ha elhallgatnám előtted, a származásomnak, mármint a hozzátok származásomnak a körülményeit. Hogy mama hogyan hozott haza közétek egy halálmenetből, s te hogyan fogadtál rögtön a házadba, nemcsak annyi időre, amennyire bajból kimentetteket szokás, mondjuk fuldoklókat a vízből, hanem… könyörületesen mind a mai napig, amikor…
APA
Amikor? Úgy hagyod abba, mintha…
GÁBOR
Amikor… nem akartalak egy szóval sem bántani.
APA
…Amikor ki akarsz lépni onnan, ahova bekerültél, tudtod…, akaratod nélkül? Felnőtt vagy, fiam, pályád van, saját életed, azt teszed, amit jónak látsz.
GÁBOR
Valamit mégis meg kell értetnem.
APA
Nem tartozol magyarázattal. Nyilván megvan rá az okod. Hogy valamiben mégsem tudtuk betölteni irányodban azt, amire vállalkozni akartunk. Semmi magyarázattal nem tartozol, édes fiam; ha élhetek még ezzel a szóval.
GÁBOR
Még mindig nem mondtam meg az okot.
APA
Hosszú csönd után. Te nem azért nem kaptál, kedves Gáborom, tőlem soha egyetlen pofont sem, mert bárhol megbújt volna bennem csak egy szikrája, hogy ne úgy kezeljelek, ne olyan egyformán, mint a… húgaidat. De hát… Hagyjuk érzelemmentesebb pillanatokra a részleteket. Előlegezem, hogy igazad van. Kezet nyújt, de ugyancsak küzd az érzelmeivel.
GÁBOR
Könnyel és mosollyal küzdve szintén. Csak férfiasan, apa. Erősítsük meg magunkat.
APA
És most? A konklúzió? Van sürgős konklúzió?
GÁBOR
Egy kis dikció legfeljebb. Szép lemez ilyenkor, hogy hányan ébrednek rá: mostohaszülők is lehetnek hiánytalanul édesek. Én ennél is többet érzek, mióta Bözsi néni hagyatkozása révén, no meg Kati fékezhetetlen nyelvelése révén eljutott hozzám is az… ami nemhogy eltávolítana tőletek, de közelebb hoz. „Érzem”, még az is üres szó; most „tudom”; a véred vagyok, a szíved-lelked folytatása. A származékod!
APA
Ez aztán dikció a javából – mint bevezetés. Vágj a közepébe.
GÁBOR
Ha az lettem, ami lettem: apának köszönhetem.
APA
No, anyádnak mégis. Meg a körülményeknek. Amik engem is azzá alakítottak, amivé alakítottak, anyád jóvoltából ugyancsak. Őt illetik hát a dicséret dikciói mindkettőnk részéről.
GÁBOR
Épp azokról a körülményekről s időkről szeretnék valamiképp tisztább képet kapni. Elhessenteni egy csomó mendemondát, ami most afféle vándor szúnyograjként dong a fejem körül. De már anyám körül is.
APA
Egyszerű sor az, fiam. Hazahozott, dideregve, halálos fogvacogással a hidegtől is, a rémülettől is. Nemcsak attól rémüldözve, amit látott: mi fenyegette azt az ártatlan csöppséget, hanem attól is, mi fenyegetheti azután. Mert hát fenyegette is. Ha megtudják…
GÁBOR
Mi fenyegethette? Egy apróságot, nálatok.
APA
Sokféleképp gyilkoltak tömegesen Európában. A legszörnyebbek a gyermekek tömeggyilkosai voltak. A Heródesek. Nem sok dolog billentett ki ebből a „dörmögő dömötör” természetemből. De gyermekeket lehóhérolni: karonülőket, kézen vezetett kis tipegőket, térdhez szoruló, tán a hóhérra is rámosolygó apróságokat, ezt a heródesi képet nem lehet levakarni a koponyám faláról, de a mennyboltozatról sem. S tudod, kik szedték össze őket családostul? Kamaszok. Megkótyagosított külvárosi sihederek, akiket egyszer magam is nevelni akartam. S akik!… Megvolt az útja, mért kerültünk föl erre a hegyre. Ezért döntöttünk mi úgy, hogy – soha egy fröccsenés se érhessen téged abból a szörnyűségből. Bözsi néniék nem titkolták Kati eredetét sem előtte, sem mások előtt. Mi tökéletes helyzetet akartunk, örökre. Az én gondolatom volt, én is hajtottam végre, nem kis munkával. De kaptam érte a jutalmat az első perctől.
GÁBOR
Abban a világban? Egy talált gyerekért?
APA
Azt a gyereket anyád találta. De én… meg ő… Eszembe ötlött nemegyszer megmosolyogtatva, hogy mi ketten általad találtunk egymásra.
GÁBOR
Rég házasok voltatok.
APA
Nem régóta. És én addig még úgy is otthontalan. A háború hozott föl Pestre, nem zenésznek, amiről álmodoztam, hanem légvédelmi tüzérnek. Tájékozatlan voltam, egy kicsit rá is játszottam. Egy koncerten mutattak be anyádnak, nagy reményű zeneakadémistának. Aki csak külsőleg szemrevételezett. Bumfordi, esetlen, szavát nyelő alaknak nézhetett. Anyád egy kis idő múlva mind több bólintással serkentgette az epekedő dadogásomat. Meglátta az álarc mögött a magánhasználatú életteóriámat, hallhattad még te is eleget.
GÁBOR
Mosolyog. „A lesántult futóbajnok”! Apa mindig aláértékelte magát.
APA
Csak az igényemhez képest. Hogy nemcsak lángelme szolgálhatja a művészetek művészetét, a zenét. Hogy betolakodás nélkül is ott lehetek az alkotók közt, zeneremekek alkotása helyett hibátlan zeneeszközök alkotásával. Nemcsak akkor, ma visszaemlékezve is megmelegíti a szívemet az a boldog meghökkenés, föloldódás, ahogy anyád a többi ilyen magánhasználatú gondolatomat is hallgatta, hogy szerény beosztásban is hogyan áldozhat az ember életet akár zenei zsenik dirigálta koncertekért, ha nem, hát akár… mit mondjak? bármi jó együttesért, a nemzetért, ismered a „rögeszméimet”. Oldotta rólam a beteges bezárkózottságomat, bár volt köztünk különbség. „Jobb család”, a lehető „legjobb” család állt mögötte mindkét szárnyon. Henrik bácsi, nyájas, gazdag rokonunk New York pénzvilágából, akkor még Horthyt is „zsidóbérenc”-nek tartotta, Xénia ángyod Zita királynőhöz juttatott el húsvéti képeslapot – Apró nevetés. – mint jogos udvarhölgyaspiráns!
GÁBOR
De meglett, ami lett; a legpéldásabb házasság a családban. Irigylendő összetartozás.
APA
Csak azután. Néhány napra, hogy Bözsi néni hazahozta a gyönyörű kis Katiját. Anyád megkockáztatta, leszalad Tolnába átváltani valami családi járandóságot téli élelemre. Már másnap vagy harmadnap az egyik kezében szatyor, teli liszttel, vajjal, a másikban egy édes bőgőmasina, a füles utazókosárban. Először azt gondoltam, valamiféle lappangó bűntudat vagy üdvös penitencia vitte rá, hogy kimentett ő is egy ártatlant, mert hát ezúttal, ahogy később megtudtam, csúnyán összekapott a szeretteivel. De tévedtem. Az első pillanattól, ahogy mondom, a szeme világa lett az a didergő kicsi, akit elkönyörgött magának. Még anyád megítélésében is. Afféle túl ridegre nevelt teremtésnek tartottam. Sírni addig sose láttam. Könnyet törölni is csak szemsarokból zsebkendőcsücsökkel, mint a márkízok és a hőgyészi jegyzőlányok. De akkor azzal a kicsivel! … Ahogy kivette a kosárból, a maga csorgó könnyeit törölgette annak még a hajába, a lehúzott kis ingébe is. Hát én ettől ugyancsak megilletődtem. Ez lehetett az a perc, amikor az csillant a fejembe, nem is miattad, de anyád miatt sem, hanem saját magamért, mert…
GÁBOR
Nevet. …mert most mivel kisebbítené apa magát?
APA
Az igazsággal, fiam! Túl akartam tenni anyádon, beszállva az ő könyörületességébe. Nevet. A magam malmára hajtani azokat a könnyeket!
GÁBOR
Átvéve a tréfás hangot. Legyen szabad azért valami áttételes hálát kifejeznem a véletlen küldte harmadiknak is. Akármi sötét indokból is azokban a vadállati pogány időkben kereszténynek maradni… „Őskereszténynek”, értve: a Hegyi Beszéd paragrafusai szerint.
APA
Az sem az én érdemem, fiam. Bár az enyém nem volt olyan nagy família, mint anyádé, de azért az én földmérő inzsellér apám könyvespolcán keveredett a Jókaiak közé Eötvös, Kemény Zsigmond, Renan, Rousseau, de még Voltaire is, és Pápán és Pécsett se emberevésre oktattak a tógás meg reverendás professzorok…
GÁBOR
Vidáman. Ne hessentsd el, apa, még a vízkimentési plecsnit is: egy életen át hordtad válladon azt a szentkristófi csecsemőt, bármi áron, nem gondolva, hogy közben az…
APA
Hanem dobtam volna vissza az égő házba, a jégzajlásos folyóba?! A legtermészetesebb volt akkor, hogy hazugság árán, akár egy életen át tartó félrevezetés ellenében, a te folyamatos, személyes becsapásod vállalásával azt az ismeretlen gyerkőcöt, akiből véletlenül itt ez a fiatalember kerekedett, kikaparjam a tébolyodottságnak abból a gyehenna-korszakából, ami fenyegethette. Vállalom, így van. És befejezésül én is azt kérem: egy szót se erről anyádnak.
GÁBOR
Csak örülhetne neki.
APA
De én máig udvarlok neki, hogy merev jólneveltségéből föloldjam végül. Ahogy ő annak idején kimenekített magamból, az esetlen rátartiságomból. Amikor végül egyszer csak átadott téged az én karomba is, akkor kezdtem érezni: húz már ő is igazából hozzám: szeret, ahogy asszony férfit szerethet. A két húgod születése után meg valóban irigységgel nézhették példásnak a mi életünket, nemcsak a nagyra volt tolnaiak, de aki csak megkereste ezt a mi hegyi magányunkat. Ő verte, amikor csak verhette tőletek, itt fönt egy-egy hangversenyre a zongoráját, én fabrikáltam lent a hárfát, a lírát, megrendelésre a különböző ritka, húros hangszereket. Ha valóban ez társított egymáshoz bennünket, ez a fölszabadító, mert hát nem önző szeretet, ez a segítő kölcsönösség: számomra ez a legnyomósabb érv, hogy van Isten. Nevetek, de így van. És tégy te is nevetéssel pontot mindenre; takard a „feledés lenge fátylába” azokat az említésre se méltó időket. Kiadtam magam, kész. Beszéljünk másról. Minden okunk megvan, hogy vidámra szűrjük az emlékeket. Hosszú csönd.
GÁBOR
Hangot, de még előbb testmozgást is váltva. Nem, apa. Ne beszéljünk másról. Vallomásra vallomás. Fortélyból vettelek rá, hogy „kiadd magad”. A vidámságot is szüneteltethetjük. Afféle színházi csapdát vetettem. Ne haragudj.
GÁBOR
Shakespeare után, „szabadon”! No, nem olyan tragikusat, mint szorultságában az elárvult Hamlet. Kényszerből mégis. Kati összevissza beszél. Mama meghazudtolta az egészet. Varga Dénes azt állítja, hiába túrta föl a levéltárat. Gondolom, Fruska meg Tibor biztatására mondja, hogy hiába. Csak tettettem, hogy mindent tudok, és hogy túl vagyok mindenen. Semmin nem vagyok túl most sem.
APA
Részünkről negyedszázadig folyt tettetés. Jogom sem lehet haragudni, hogy te negyedóráig csináltad. Van még homályos pont? Kérdezz tettetés nélkül. Csapda nélkül is felelek.
GÁBOR
Hirdetés nem volt? Ahogy akkor járta a talált gyerekről?
APA
De volt. Én adtam föl. Anyád ugyan azt mondta, fölösleges. Igaza is lett, nem jelentkeztek. Azaz, egyszer valaki mégis zavarta ilyesmivel anyádat. Járt is nála. Hallotta, került hozzánk valami menekült gyerek. Anyád elég röviden elutasította. Később tudtam meg; helyeseltem. „Akkor már nem bírtam, nem bírtunk” volna élni nélküled. Ragaszkodtunk hozzád. A miénk voltál.
APA
Azon a jogon, fiam, ami, hadd gondolom most végig, kijár minden jogfosztottnak. Vagyis hát, kötelességet ró az emberi közösség minden cselekvőképes tagjára. Azon az okon, fiam, hogy valamiféle gyávaságban marasztalom el magam, ha nem csinálom meg, amit szükségesnek láttam. Nem voltak mindennapi lélekismerők, akik a hét főbűn közé betették, mégpedig nem utolsó helyre, a jóra való restséget. És volt még egy ok, ami ugyancsak teremt valamiféle jogot. Fokról fokra úgy megszerettünk, hogy testestül-lelkestül a magunkénak tekintettünk. Már magunkat kíméltük, amikor kímélni akartunk.
GÁBOR
Az igazságtól. Hogy megismerjem.
APA
A szenvedéstől. Az igazságtalanságtól.
GÁBOR
A tisztánlátástól! A becsületérzéstől!! Étetem végéig! Hogy ne számítsak soha „üldözöttnek” egy árnyalattal se. Egy cérnaszál se kössön azokhoz, akikre… valahogy mégis külön sors várhat, más végzet.
APA
Ezt megbocsátom magamnak változatlanul.
GÁBOR
Meg akartál te is menteni, másodjára. Kivenni a bélyegesek seregéből. Letépni rólam a sárga foltot.
APA
Gúnnyal. Ez volt az eltévelyedésem.
GÁBOR
Ebből azonban most már nem kérek! Nem, ebből utólag sem! És ha megint olyan világ jönne ránk, mint Berenice idejében, fölborítanám a világot. Nem lopom ki magam most már érett eszemmel a megbélyegzettek seregéből. Nem maradok Heródes táborában. Semmiféle gyanúval nézett táborban. Ezt a sminket leszedem magamról. Ide rám is a páriák kasztjelét, a sárga csillagot, ha utólag is. Nem csetlek-botlok ebben a rossz komédiában; tisztázatlan szerepben, hazug jelmezben.
GÁBOR
Mindegy minden „hanem”! Egyenes az út.
APA
Hova? Mit akarsz csinálni?
GÁBOR
Csak talpon maradni. Egyenesen azzal szemben, ami csinálódik köröttem, máris.
APA
Az ég áldjon meg: mi változik körötted? Én, anyád? A barátaid? Miben más alattad a föld?
GÁBOR
Csak abban, hogy ami jobbról volt, az máris balra; ami fönt volt, lent. Hullnak az álarcok.
APA
Ülj le. Így nem folytathatjuk. Először is, van itt egy kis varázsital. Üveget, poharat hoz. Veszprémben ugyanabból a szilvából kétféle pálinkát főznek. Az egyik fölveri, habosra szinte, az agysejteket. A másik a tajtékzókat is tósimára csillapítja. Kábítás nélkül. Egyszóval olyan csillogó tisztára, mint a nagyítóüveg. Egészségedre. Azaz: Isten-Isten. Mert ide még az ő világossága is jól jönne.
GÁBOR
Csak pillantással felel a kiigazításra. Fölveszi a kupicát, de nem iszik.
APA
Az sose árt, ha kiviláglik, ki a jóbarátunk, ki a titkos gáncsolónk. Ingyen röntgen a lelkek csontozatára. A szembenézésére.
GÁBOR
Tökéletesen. Ha van kivel szembenézni. No, fussa át apa is. Levelezőlap-nyomtatványt vesz ki, és nyújt át.
GÁBOR
A héber szöveg alatt ott a magyar is. Egy kóservendéglő reklám-levelezőlapja. A színházi társalgó falipolcán naponta kiteszik a tagok postáját. De a lakásomra is jött ilyen.
APA
Hosszú csönd után. Fruskával hogy vagy?
GÁBOR
Még csak ezt tessék elolvasni. Borítékból levelet vesz ki, s nyújt át.
APA
Elolvassa. Hogy egy szerepet másra osztanak?
GÁBOR
Kétszázszor voltam jó magyar típus az „Úri muri”-ban. Most átosztják a szerepemet, mert „rám másik feladat vár!”
APA
Fruska?… az ő nevét mondtam ki az előbb.
GÁBOR
Hogy vonhatná ki magát éppen ő ebből?
GÁBOR
Jönne velem a mártírasszonyok áldozatával a tűzbe is.
GÁBOR
Véresre tépett körömmel érvel, hogy ne tekintsem magam „másnak”. Merthogy ő… de végül majd ő is megalázónak érzi azt a sorsot.
APA
No, józanodásul döntsd le mégis azt a kupicát. Iszik.
GÁBOR
Már a liftkezelő is másképp szalutál. De melyik oldalról? A filmstúdióból kimenet még látom az összevigyorgást: „kiderült, miért futtatják!” A hitsorsosok! Ismerem a vigyort, tegnap még igazoltnak hittem magam is. De ha már a segédrendező is másképp verdesi a vállam – úgy érzem, mint betyár a betyárét. Ez a kifejezés: betyárok – Bakony, a kollégák világa! – A szél nem ver olyan lombsusogást, mint ami engem kísér, a finom – már nem is finom – kacarászókkal a hátam mögött: na most vitézkedjék a nagy szókimondó. Hát kimondom, ha beledöglök is.
APA
Káprázik a szemed. Hallucinálsz.
GÁBOR
Ajánlva, díszesen, szépen nekem szánva társas kéjutazási prospektusokat is kaptam: töltsük a tavaszt a rózsás Hebronban.
APA
Ne félj még egy kupicától. Csak egy tömény italt a veritas erejéig. Mert Gábor épp csak megízleli, s leteszi. Nem? Tisztelem – na nem is olyan nagyon tisztelem, hogy mégse akarsz külön sorsot. Ideje meg a helye válogatja? hogy mikor lehetünk: külön. Sőt, különb: ha erre hajlamosít a fölháborodás. De ott is két irány van. Iszik. Tölts legalább nekem még egyet. Gábor tölt. Hol kezdjem, fiam, hogy eszmélkedésem idején milyen eltűrhetetlen volt errefelé minden ország. Engem is a fölháborodás nevelt. Hazajövet a Lajtáig még európaian citálhatsz a Shakespeare-ből, Racine-ból hörpölt emelkedettségeddel, de aztán…
GÁBOR
Az sem igaz, apa. Metropoliszokban élünk.
APA
Iszik. Mostanában már autón, repülőn keltek át, suhantok át a határon. Én még döcögő vonat mosatlan ablakát törölgetve nézegettem ritka külföldi útjaimról megtérve, mi is a hazám, hol kell embernek lennem. „Balkán!” – akkor az volt rá a szavunk. Csukod a szemedet? És őrzöl magadban mégis lámpásnyi fényt? Bízva, hogy úgy világít benned, hogy másoknak is világíthatsz vele!? És így még fejleszted is? Türelemmel persze. Én kicsiben tűrök. Neked nagyobban kell tűrnöd.
GÁBOR
Azzal, ami itt meg itt – Homlokát, szívét érinti. – dolgozik bennem, amióta… mondjam el még egyszer, milyen fényt fejlesztve?
APA
Ő is külön tölt meg s hajt föl egy pohárkát. Majd némi csönd után. Minden szavad aláírom. Az utolsó betűig az én szövegem. Bár én tudnék, tudhattam volna valaha méltó közönség előtt ilyen szenvedélyt muzsikába foglalni! Melegen átöleli Gábort. No, csakhogy mosolyogsz. Próbálj a dobhártyáddal is mosolyogni a szívedig. Szenvedély és humor együtt, ettől férfi a férfi. „Magyar a magyar.”
GÁBOR
Apától örököltem. „Nem sírva vigadni, hanem vigadva sírni!”
APA
Nocsak – elismersz? Ez van olyan bizonyító faktor, mint az apakereseti pörökben a vérpróba.
GÁBOR
Némi jókedv után. Annyira ne vigyük mégse a tréfa területére. Mert azért más volna, ha „véletlenül az derül” ki, hogy evangélikus vagy buddhista vagyok, és a született katolikusok közé csak beloptam magam, ugye.
APA
Csak nem akarod az egész dicső emberiségből kihúzni a lábad?
GÁBOR
Te mért húztad ki? Ide a hegyre?!
APA
Mosolyog. Nem tudtam muzsikálni. Nem volt páncélom, fegyverem. Beszéljünk komolyan. Már csak azért is mocorog bennem némi felelősségérzet: nem prédikáltam-e neked túl sokat, milyen is az igazi „férfi”, hogyan „csatáz az eszményeiért”, miközben jómagam ebbe a kis műhelybunkeromba vettem be magam. Te lementél, kimentél a világba. És ha most kihúzódnál ugyanúgy te is belőle, bár csak átmenetileg? Nem épp ide, de ilyesmibe. A gyógyulásod idejére. Eltárgyalgatunk. Úgy látszik, volna még miről.
GÁBOR
Sose voltam ilyen egészséges. Sőt, mintha most kezdődne számomra valami erősebb épség korszaka.
APA
Tudod, amit tudni akartál. Vedd tudomásul azt is, hogy hol van most a helyed.
GÁBOR
Mihelyt megtudom, hogy személy szerint is honnan jövök. Apától tudom, mit gondoljak ezekről a kannibálkori vérmítoszokról. De utánanézek a testem genealógiájának is. Ha már ősök meg ősök, családfa meg „gyökerek”; ez visszhangzik mindenhonnan a fülembe.
APA
S ezért lerázod a saját gyümölcseidet is. Fruzsina az egész jövőjét rád építette.
GÁBOR
Vigyek az én külön sorsomba egy lányt, azért, mert szeret? Ezzel fizessek neki?
APA
Olyan idő már sose lesz, fiam. De sokféle kisebbség kerül megbélyegzésre ma még.
GÁBOR
Soha!? Eszelősen nevet. Apa is szemüveget kérhetne a rövidlátására. A gyönyörű völgy ott lent köröttünk az elmebaj felé forog, változatlanul, keserű levében. De én látom, milyen hamis játékbarlang Európa. Beleértve azt a sarkot is, amiről eddig azt éreztem, az én népemé, az én országomé.
APA
Ne harapd már a népedet is. A – nemzetedet.
GÁBOR
Erről még épp az imént okosított ki apa, hogy mit tartsak a hazámról.
APA
A pufogtatásáról. De azt hiszem, tőlem nem pufogtatva hallhattad: a nép errefelé több mint haza. A nemzet pedig! Van olyan, mint a többi. Csak ketrecet cserélsz. Amíg asszonyod van, akiben bízhatsz, a világmindenség a tied.
GÁBOR
A hazám! Népem, nemzetem! Az egész gyönyörű Európám, a tündéri világ valamennyi édes kontinense a cseppfolyós tébolyt vedeli. Tisztelem apámnak ezt a szép magaslatát. De úgy érzem, hogy ezekben a napokban engem még igényesebb magaslatra emelt az egészségesedésem! Hogy kerüljem én is a szópufogtatást. A puszta bőrömet féltem.
APA
Szenvedtek. Szenvednek a hazátlan baszkok is. A hazátlan magyarok! Nem hiába rokonították össze őket a prédikátorok.
GÁBOR
„Mit nekem a zsidók”, nehezen értette meg maga Fruska is, amikor ez lett a szavam. Fütyülök minden ketrecre, népre, hazára. De igenis: nem álcázom be sehova magam. Másodszor, századszor azt felelem: Nem fogok sehol sem lapulni, rettegve vagy csak szurkolva is bármi „leleplezéstől”. Hogy nem vagyok igazi, kebelbéli, fajbeli, akolbeli; hogy bármikor kiközösítő vagy megkülönböztető bélyeget nyomhatnak rám, de még a nem tudom hányadik ízigleni ivadékaimra.
APA
Hogy ilyen még a jövőben is legyen? Képtelenség. Rohamszerűen olvad egybe a világ.
GÁBOR
Az az ő dolga, az ő útja. Én leszek bátor addig is a magam útján lépegetni. Finnyásan és igényesen, a tapasztaltak után.
APA
Megsértselek? Hogy máris hol jársz? Ez aztán a faji mítosz.
GÁBOR
Nem én találtam ki. De ha ez árad megint, elébe vágok. Engem készen érjen. Amit az árjatéboly mívelt a zsidókkal, azt fogja mívelni, míveli máris, minden hasonló téboly minden olyan néppel, amelyet üldözni lehet. Utánagondoltam én tüzetesen. Az alapokig. Nos, odaállok eleve a kiközösíthetők közé. Az a biztos hely. Apa derék magyar, én mondom ki, nagy magyar. Ezt fogják csinálni a magyarokkal is.
APA
Csinálják, csinálják máris, fiam. Reméljük, nem soká. Bár adják föl már a legjobbak is a szép ősi nyelvet. Bármily fájdalmasan s megszégyenülten, hogy békéjük legyen. Legalább a gyerekeiknek.
GÁBOR
Csak csinálják, a boldogtalanok! A bélyeget, hogy nem igazi törzsbeliek, az sem veszi le róluk, nem, hetedíziglen sem. S ráadásul talán még azok is leköpik emléküket, akikért a fájdalmas áldozatot hozták. A világ nem így épül föl valamiféle közös házzá a különféle téglákból, építőkövekből.
APA
Én hiszek abban, fiam. No, remélem.
GÁBOR
Ha majd elhiszem, hogy külön-külön már jó az a tégla. Nem akarok szócsatát vívni apával, apa hiedelmével a jövőben, de…
APA
Egy utcába jutottunk. Egyformán jóra kell gyúrni azt a vályogföldet. Egyaránt jó minőségűvé mindenütt, és akkor…
GÁBOR
És ehhez gyúrassam én magamat itt, és én csak álljam némán? Meddig?
APA
Meddig, fiam? Eredetit erre sem mondhatok, se jóslást, se tanácsot. Hanem csak azt, amit még tógás diák koromban töltöttek agyjárataimba, Botos meg Nagyvályi professzor urak. Hacsak hajszálnyi eltávolító árnyalattal mondják ki valakire, hogy milyen népnek a fia, oka van a fülének, ha belerezzen, ha szúrást érez. Hogy hányféle mellékzöngét lehet beletenni abba a szóba például, hogy zsidó – elgondolom a rád váró tapasztalatot, a hangskálának azt a klaviatúráját, amellyel… nemcsak a Sém fiait ajándékozta meg a történelem. A világ az egyenlősödés felé halad. Júda gyermekei, szegények, csak afféle előfutárok voltak, már a fáraók idején is. De ma már nemcsak az ő érzékenységüknek jár jogos – itt is azt mondom: jogos –, védő kímélet. Túl a szoros gyepűinken a magyar dobhártyák épp ilyen szúrásra rezzenhetnek. A világ csaknem minden népére ez vár addig, amíg… de tán nem is kell, hogy még az orvosságot is bevegyem a prédikációba. De megfutni ez elől? Itt kell megállnunk a sarat. Mert hová is mehetnél innen? Ahova rendeltettél.
GÁBOR
Ha az ember már fuldoklik, nem azt keresi, hogy hová, hanem hogy ki és ki, hogy lélegezni tudjon.
APA
Az előbb rosszul mondtam. A téglát ősidők óta nem gyúrták, hanem taposták. Ezt biztatásul. Hogy fordulhat a dolog még férfinak valóbbra is.
Az előbbi lakás, a vendégfogadás mai járulékaival: szesz helyett süteményes tál. A föl-alá járó Tibor onnan vesz föl egy-egy darabot, s rágcsál türelmetlenül. Kint zaj, hangfoszlány. Valaki kinyitja az ajtót, s bebocsátja Fruskát.
TIBOR
Nem adták át az üzenetemet?
FRUSKA
Csak a portás, a próba végén. Gábor itt van?
TIBOR
Gábor bácsival beszélt.
FRUSKA
S neki mit mondott?
TIBOR
Gábor mondatta el vele az igazat.
FRUSKA
Az igazat? Leül. Miféle igazat?!
TIBOR
Aprólékosan. Hogy hogyan került hozzájuk.
FRUSKA
És most ő is azt hiszi, hogy apjától valami igazat hallott?
FRUSKA
Semmit se higgyen. Semmit, amit más sem tud, és sohasem tudhat! Teljességgel belekergetik, belekergetitek ebbe a tébolyító labirintusba.
TIBOR
Bocsáss meg, úgy beszélsz, mintha téged máris megtébolyított volna ez az elmebeli útvesztő!
FRUSKA
Mert én tudom, amit tudok! Mert nekem az ő nyugalma a célom, s nem az, hogy mi lehet itt igaz, vagy nem igaz. Elképzelem, milyen állapotba hajszolták máris. Megyek is hozzá. Mire készül? Mit gondolsz?
TIBOR
Félek. Amíg forrt, sistergett, mint tűzön a fazék, gondoltam, csak lehűl, még ha a födőt ledobja is. De most – ha nem sikerül valami szelepet nyitni, robbanásig sűrül benne a gőg.
FRUSKA
Nem gőgös Azt ne mondd.
TIBOR
Bár csak az volna, az csupán. Akárhogy: aki csak egy kis megértéssel van iránta, most vegye elő az eszét, szólaltassa meg a szívét. Hogy megszabadítsuk… kiszabadítsuk belőle ezt a gőzt, ezt a – már erre kell gondolnom – ördögöt, ami megszállta. Ezért hívtalak ide. „Ördögűzésre”, igen.
FRUSKA
Beszélhetek rögtön vele?
TIBOR
Előbb majd én. Hagyj is majd magunkra.
Kint lépések.
Bejön Gábor. Viszonozza Fruska mosolyát, homlokon csókolja. Az indul is már kifelé.
GÁBOR
Apám a műhelyben; mamának a hálóba vihetsz a köszönésed mellé egy kis vizet az orvossághoz. Tiborhoz. Parancsolj.
Mindketten leülnek. Hosszan vizsgálják, hol komolyan, hol tréfásan egymást.
TIBOR
És ha végül váltanánk véleményt – élőszóval is?
GÁBOR
Miről, édesegy rendezőm?
TIBOR
Na látod! Folytassuk a próbát! Sürget a turné.
GÁBOR
És Fruska már eléggé formában van? Hogy: „Hogyan? Eltűrjem-e szégyennel megvetetten, / Hogy ez a nép ne csak gyűlöljön – kinevessen?”
TIBOR
Menni fog, hibátlanul. Hol kezdenétek a körutazást? Pécsett?
GÁBOR
Más út mellett döntöttem.
TIBOR
Kati ajánlata szerint?
Nagy szünet, az előbbi némajátékkal.
TIBOR
Orvosi bizonylattal? Elmevizsgálat után?
GÁBOR
Te ne viccelj. Ha már itt vagy.
TIBOR
Mihez fogsz te Izraelben?
GÁBOR
Mint a milliónyi többi zsidó.
GÁBOR
Első pontként, ahova lábam kiteszem.
TIBOR
Innen. Értem. Idesüss. Nem titok, hogyan értelmezted az igazgatóság levelét a szerepcseréről. Én meg ennek a levélnek vagyok a postása. Zsebéből kivéve nagy formátumú borítékot hajt szét.
GÁBOR
Semmi levelet nem veszek kezembe az igazgatóságtól.
TIBOR
Mutatja a nagy formátumot. Ezt a minisztérium küldi. Tessék.
GÁBOR
Nem kívánja a szemem.
TIBOR
Az én hangomat sem a füled? Fölolvasom.
TIBOR
Tartsak pszichológiai kiselőadást az üldöztetési rögeszme rád vonatkoztatható fokáról, amidőn a páciens maga szorgalmazza: szervezi már, hogy ténylegesen üldözzék? A levél végén az is meggyőzően ott van, hogy ettől a mostani históriától teljesen függetlenül ért be a döntés olyanféle kitüntetésed ügyében, amilyen tíz éve nem volt. Tíz évig most okkal rikácsolhatnak az irigyeid.
GÁBOR
S bele se vörösödsz? Hogy szerinted csak ennyi bennem a fajsúly?
TIBOR
A borítékot verdesve. Az egész útvonalon megadva a zöld út, ezt Basa Feri súgta meg örvendezve. Elintézett kérdés. S vele mindaz a felsőbb fejcsóva, alsóbb fogvicsor, amit, lásd be, a már-már botrányosan nyílt kijelentéseiddel okoztál, az egyenes, tőregyenes odamondásaiddal. Semmi probléma többé, hátratekintve se.
GÁBOR
Mondtam, ne becsülj le annyira, hogy ilyen békaszintre süllyeszted le azt, ami téged – sose szorított?
TIBOR
Színész vagy. Ott kint mi leszel?
GÁBOR
Színész. Azt tudom, azzal szolgálok.
GÁBOR
Csönd után. Huroknak szántad. Mi? A nyakba. Nem rántasz le. Beleadok öt évet. Tízet.
TIBOR
És ha húszat? Akkor is mi sül ki? Hogy épp a színész, aki oly könnyen öltözik át más jelmezbe, szakállba, karakterbe, egyvalamibe nem tud beköltözni: más anyanyelvbe. Észreveszik. A kabarék közönsége is.
GÁBOR
Akkor ott nem színész leszek.
TIBOR
Hanem? Engedelmeddel.
GÁBOR
Ember, ha megengeded. Vagy megyek tovább. Ha ugratni akarsz. Ugrok, ha már benne vagyok.
TIBOR
Meddig mész? Gondolj bele, az első ugrás előtt.
GÁBOR
Ameddig azt érzem: kergetnek bennünket.
Csönd.
TIBOR
„Bennünket.” Nem ide akartalak ugratni, öcskös. Ugráltatni egyik ketrecből a másikba, miután ebből a hazai ketrececskéből kitörtél. Mert nincs ínyedre, hogy mint „Ember” … Zeusz és Gaia teremtménye…
GÁBOR
…felemás legyek. Felemások közt.
TIBOR
Mert én az vagyok?! Ha tíz évvel ezelőtt mondtad volna, a padlón hemperegnénk, és nem kímélnélek.
GÁBOR
Csak magamról beszéltem.
TIBOR
Csekélységedről – sorozatban ontva a viccet: fölmész a színpadra, s mielőtt egy hangot adsz, ott áll az élő Petúr! A Jordán partján! Mi van még a sorozatodban?
GÁBOR
Voltam jó Coriolanus is, te sem mondtál mást. Pedig se angol, se római vér nem buzog, nem kért szót az ereimben.
TIBOR
Talán csak az árulóé!
GÁBOR
Fenyegetően. Még a baráti tréfának is van határa!
TIBOR
Hogy férkőzzek másképp hozzád, hogy mégis megbirkózzak a te ördögi éles, pokolian pusztító agyaddal? Nagy röhej lesz, s majd le is tagadom, hogy én térítettelek vissza Árpád nemzetéhez. De még Bendegúz népéhez is! Felemás ember! Felemás magyar? Netán, mint jó magyar? Hát feleljek erre csak azzal, engem magyarnak csinált az apám, annak pólyázott az anyám, nevelt a dedósnéni, Káldor tanító úr, Csizmadia tanár úr, egy Petőfi nevű versíró, Bartók és Kodály urak zenéje és legvégül a saját európai eszem. És a maradék internacionalista világfölfogásom! Apáddal hogyan fogod tudatni, hogy faképnél hagyod, mindazzal a cuccal a bőröd alatt, amivel alapjában ő formált „emberré”. És anyád!
GÁBOR
Került hozzájuk egy idegen gyerek: elkerül tőlük.
TIBOR
Aljas. Jellemtelen. Másfél ember? Nulla! Nímand! Aki az első füttyszóra: huss, ki a szebb világba, hálátlanul.
GÁBOR
Nem várom meg a kifütyülést.
TIBOR
S ha ott is az vár? Ilyen mimózalélekre mindenütt az vár.
TIBOR
A pizsama kellő fölkötésével, látom. Nem beszéltem még róla, de álltam már én is ilyen kérdés előtt, nemegyszer. Még keményebbek előtt. S nehezen alakult ki nyelvem mögött, de kialakult a válasz. És kiköptem, és szemközt.
TIBOR
Nyilatkozatot kértek; világszerte kerek hitvallást kérnek a ketrecek lelkes kapuőrei. A ketrec- és a kelepceügyeletesek.
GÁBOR
Ne tréfáld el. Komoly kérdést kaptam, komoly választ adok.
TIBOR
Hogy „vallj színt”! Mintha nem állnánk manapság a föld minden részén milliók és milliók az előtt, hogy ki a farbával – én tartsak neked szemináriumot? hogy –: az írek, a katalánok, a kurdok mellett drukkolsz-e, vagy ellenük, és ne dadogj, nyomorult, mert azt is válasznak vesszük, ha se ide, se oda nem teszed le a voksot. A bőrödet, az agyadat.
GÁBOR
Mert te azt vallod, hogy nincs válasz.
TIBOR
Én? Kérdezz csak a székelyekről! A világ egy óriási meccspublikum, te nem érzékeled, a tapsmatador? Naponta más-más kedvenc csapat fut be, bőgnek a drukkerek, főleg az aréna tetején, a kezdők. Maga a bőgés: helyes. De nem hat az istenek fülébe. Pontosabban kellene bőgni, magasabbra! A választ. Az álláspontot. A ketrecek, de még a kalitkák fölött is. Szabadabban! Igazi kitöréssel a rácsok közül.
GÁBOR
Csak épp Bendegúz népéből nem.
TIBOR
Megsúgom neked, vagyok olyan igazi cionistának is, mint amilyen magyarnak. De erről később a taglalásokat. Dávid népének is jár külön ország.
GÁBOR
Jöhetsz velem. Foghatod Cionig a koffer másik fülét.
TIBOR
Van eszemben. Ilyen ketrecszűk lett hirtelen az a híres agyad is. Gondolom, ha örmény anya ejt magyarnak, senki nem fintorog-háborog, hogy szívesen viselem az éppoly távoli Arménia sorsát. Nehéz? Gábor tétova vállvonására. Majdnem beletört a fogam, de a dió mégis feltört. Ehető.
GÁBOR
És amikor… Mutatja: „az eredet fölvágtad”?
TIBOR
Túl hevesen. Nem igaz! Abból egy szó sem igaz. Harapni, ezt a diót harapni kell, és neked tán még nehéz a föltörése, de ha ember akarsz maradni…
GÁBOR
Majd odaát harapom.
GÁBOR
Az, ha annak sorolnak be. Hogy ott próbáljam, mit rejt a dió bele nekem, hogyan ízlik.
TIBOR
Akadjon a torkodon. Fulladj meg a coriolanusi hülyeségeddel. Ki fognak rúgni. Igen, a zsidók. Az „igaziak”, a cionisták!
GÁBOR
Annyira mégse lovald be magad a hiedelmeidbe.
TIBOR
Igenis megszagolják, hogy belül mi vagy. Azok aztán csak a származásbogarászok, a fajvédők, a ketrechirdetők.
GÁBOR
Ne sértegesd őket. Megvan az okuk. Nekik meg.
TIBOR
Az „okunk!” „Nekünk” – úgy kellene máris mondanod. Te ne lovald be magad a sejtelmeidbe.
GÁBOR
Úgy mondom, és úgy is van. És velük is vagyok. És így vetlek meg. Ha akarod: az ő nevükben.
GÁBOR
Gyors, gyors, és örülök neki. Ismered a viccet az izraeli bakák díszszemléjéről? Még a főiskolán hallottam, akkoriban jöttek a hírek: már hadseregük is van.
TIBOR
Hozzám még nem juttatták el a kebelbeliek. Hogy volt?
GÁBOR
Valami amerikai tábornokot fogadnak izraeli díszszemlén. A parancsnok int a segédtisztjének, vezényelje: Vigyázz! Jobbra tisztelegj! A vendég tábornok ámulva látja, hogy a tiszt kiáltás helyett odalép a sorhoz, és a vezényszót az első katona fülébe súgja. A jenki tábornok kérdő képpel fordul a vendéglátójához. „Bízza csak rájuk; majd elterjed” mondja az.
TIBOR
Harsányan nevet. Remek!
GÁBOR
Akkor én is röhögtem. Így, mint te. És akkor a fél világ. „Szerencsére” jött a háború, torkokra forrasztotta a nevetést. Mint a paraszt a kontár fazekas vásári cserepeit, az adomabeli zsidó katonák úgy verték szét hat nap alatt három ország hadseregét. Velük vagyok! És ha ott leszek…
TIBOR
Remélem, ott a palesztínokkal érzel.
GÁBOR
Attól sem hátrálok meg. Mondtam, fütyülök a fajokra!
TIBOR
És ezért szaladgálsz hozzájuk. Hogy mint talpig palesztín esetleg még a magyarokhoz is odaállsz.
GÁBOR
Az örményekhez, a négerekhez, a baszkokhoz, az ibókhoz…
TIBOR
Akkor minek ez a kanyar Jeruzsálemig? Makótól? Volt, aki itt helyben megsokszorozta így magát. „Rómában Cassius valék, Párizsban Desmoulins Kamil, majd itt is leszek valaki.” Nem lenne egyszerűbb, itthon lenni: maradni valaki? Az, aki vagy. Bőrcsere nélkül.
GÁBOR
Megyek. Az enyéim közé. Akár megnyúzottan. Itt hagyva, képetekbe dobva a bőrömet.
TIBOR
A szívedet, őrült. Az agyadat. A jövődet. Hadd rágjam a szádba, még egyszer. Népek kergülnek bele, hogy eredetüket az özönvízig vigyék vissza. A jövő helyett efféle múlttal eteti a jámbor agyakat a politika. De hogy még a te kiköszörült agyad is ilyet őröl! Lemondok az agyadról. Van még egy érvem, a legsúlyosabb.
TIBOR
Afféle ló és lovas vagyunk a pályán. Az akadémia óta együtt sarlóztuk, kaszáltuk, kombájnoztuk a sikereket. Minden jó rendezésemet rád képzeltem.
GÁBOR
Ezt szívből köszönöm.
TIBOR
Rád épültem, mint a teknőcre a csiga. Nem állít meg, ha az egyik otthagyja a másikat, lekotródhat az is a pályáról? Rogyadozva, bukdácsolva. Ha már személyesre is fordítom a szót.
TIBOR
Ég veled. Menj a francba. Nemcsak a jövődet dobod a sárba, a becsületedet is. A barátit – ha búcsúszót akarsz!
GÁBOR
Kuss, ilyenre már ne járjon a szád! „Félénk eb a sors, mely csahol, a bátortól szalad!” – hogy én is Petőfit citáljam. Szegényt, hogy olyan nagy magyarnak hitte magát. Az is volt! Akit különben magammal viszek.
TIBOR
Aki majd mindannyiszor legyaláz, valahányszor beleolvasol, kikérve magának, hogy falazzon a megfutásodhoz, a gyávaságodhoz. Épp itt van a könyve. Már le is vett a polcról egy könyvet, olvasni készül belőle.
GÁBOR
Elég! Kikapja a könyvet, azzal veri az asztalt. Majd ott beszélek ővele is! Hogy mit szól a döntésemhez? De itt már döntöttem. Megyek és megyek. A hétszentséges Úristen sem fog visszatartani.
FRUSKA
Bejön, rémülten a lárma miatt. Mi történt?
FRUSKA
Elfúlva a meglepetéstől. Arra uszítottátok magatokat? Gáborhoz. Igazat beszél?
GÁBOR
Végleges. Azt szeretném, ha máris csomagolni lehetne.
FRUSKA
Nem! Nem! Engem nem tesztek eszeveszetté. Székre rogy.
GÁBOR
Tiborhoz. Oda azért ő sem! Szakadnak a vásznak, szakadnak! Aki egy test és vér az ember fiával! Röhög. Válik el víztől az olaj.
TIBOR
Te valóban elvesztetted teljesen az eszed.
GÁBOR
„Ám cserében vár egy új világ!”
TIBOR
S mindegy, mit vesztesz el a „józan eszeddel” együtt. Kiket! Mind, akinek normálisan forog a feje.
GÁBOR
A magaméval gondolkozom.
TIBOR
S a másé már smafu!? Örülhetnél, hogy van, aki a tied helyett is gondolkozik. S érez egyet-mást a szívével is a tied helyett. Az se tart vissza?
GÁBOR
Csak ha már majd kioktattok, hogyan maradjak, mikor már magam is szembe köptem magamat. Hogy legyen miért falba csapnom a saját fejemet. Másikat kérek. Új életet kezdek.
FRUSKA
Igen! Igen! Ami volt, mindent a hátunk mögé dobunk! Az emelt fejünk fölé, válogatás nélkül. Azaz én mégis megnézem, mit dobjunk hátra, de úgy, hogy egyenest a pokolba. Fogadd el segítőül az én nyugodt fejemet, szívemet.
GÁBOR
És ha egyszer majd engem is pokolra szánsz?
FRUSKA
Ki? Az én szívem, az én – vedd legalább úgy – testvéri szívem?
GÁBOR
A szívedben a vér, az eredben, amit abba is beplántált a világ.
TIBOR
Ez a zagyvaság már kényszerzubbonyt kíván.
GÁBOR
Tessék. Vegyetek mértéket.
FRUSKA
Gyere. Én viszlek a két karomban. Ahova akarod. Átöleli, lecsúszik a szobormerev férfi lábához.
GÁBOR
Csönd után. „Az asszony pedig kövesse az ő urát…” ez persze csak olyan bibliai – afféle héber – mondás. Nem akárhol kívánható.
TIBOR
Ripacs! Nem színpadon vagy! Rossz voltál. Tűnj le, ahova akarsz.
GÁBOR
Indul. Egyenest, ha már a rendező is küld.
TIBOR
A sötét francba küldlek, hallhattad.
TIBOR
Székhez vezeti Fruskát. Jobb is, hogy most elment.
Kint motorzaj.
TIBOR
Rögtön akár a konzulátusra. Ha volna ilyen.
TIBOR
Amíg se hall, se lát. Ne aggódj. Én ismerem az ő rövidzárlatait, az elsötétülésének a perceit. Nem először provokál, csak azért, hogy meggyőzzem: nincs egyedül; hogy kiadja a mérgét. Elvonul belőle ez a vihar is.
TIBOR
Igen. És közben hova csap a villám? De hát én már kifulladtam a birkózásban, itt már amúgy sem ész harcol ésszel.
FRUSKA
Mondd. Mondd csak.
TIBOR
Én megbuktam az őszinteségemmel is. De te meg az öregek! Szedd össze az alakító erődet. Rendezni igazságot még akkor is, ha maga a hazugság az élet!
Gábor szüleinek lakása. Anya föl-alá jár, orvosságot készít magának.
FRUSKA
Elrohant. Csapos Tibor a kimerültségig vitázott vele. Hogy biztos bukás várja, mint embert is.
ANYA
Mint embert is – miért?
FRUSKA
Itt szórhatta a villogó kiköpéseit. De a visszavágások elől másutt sehol se lesz villámhárítója a tehetsége. Úgy kapja majd a riposztot, a bosszút, mint Szent Sebestyén a nyilakat, ezt magyaráztam neki. De elrohant. Úgy, hogy – azt éreztem – végleg, örökre, tőlem, innen is!
ANYA
Pánikban. Hogyhogy innen is?! Apjától, anyjától? Beszélnem kell vele. Látnom kell!
FRUSKA
Abban sem engedett, hogy vele menjek. Lelökött, átlépett rajtam.
ANYA
Az csak olyan mondás, hogy „átlépett”. Átlépett! Amikor ő megint valóságosat zuhanhat, arra gondolj.
FRUSKA
Lenyomott magáról, itt a mellem fölött lépett át. Akár rám is lépett volna. Nem bántott meg már azzal sem. Nincs magánál. Átlépne bárki fölött.
ANYA
Aki nem kapaszkodik bele! A tűzre is ráveti magát, akinek van miért. Beszélj. Mit tudsz még?
FRUSKA
Elveszítjük. Sose volt még ilyen elszánt; hogy mibe vág, milyen útra! Ha elmegy, elveszítjük. Valamennyien.
ANYA
Akik nem kapaszkodnak bele földön fektükben is.
Kint motorzaj.
FRUSKA
Az ablakhoz siet. Kati. Tessék bevenni egy szemet. Lepihenni egy kicsit. Leküldöm addig Gábor bácsihoz. Vizet nyújt, orvosságosdobozt nyit.
ANYA
Jöjjön csak, jöjjön. Hívd föl az öreg Gábort is. Azonnal. Hívd csak, hívd. Akárkit, mindenkit. Átveszi az orvosságosdobozt, keblébe rejti.
Nyílik az ajtó, Kati lép be.
FRUSKA
Zavartan. Kedves Kati, Vilma néni éppen ebben a percben… gyengébben érzi magát, és így…
ANYA
Hirtelen önuralommal. Nagyon jókor jöttél.
KATI
Kétségbe vagyok esve Gábor miatt. Csönget, de már szinte dönti is rám az ajtót, hogy mi az útirány. „Mi kell az engedélyekhez?” Indul és indul, és senkit ne lásson, de már búcsúzásra sem.
ANYA
Nem indul. Semmi oka rá. Nem megy el innen. Nem hagy el – senkit sem fog elhagyni.
KATI
Ámulva pillant Fruskára.
ANYA
Fruska mindent elmondott. Épp felelni akartam. Te is meghallgathatod. Fruskához. Akárki. Kiáltva. Nem titok. Susogva. Mindenki megtudhatja, mindenki!
KATI
Mosollyal. Miért tetszik akkor így suttogni?
ANYA
Még halkabban. Ide nyílik a műhelyablak. És Gábor bácsi…
KATI
Kint láttam a kertben. De mit hallhatok én is, most már?
ANYA
Amitől – nem bírok, nem fogok tovább fuldokolni. Olyan undorítóan csomósodik egyre fullasztóbban a torkomban már attól is, hogy nem jöhetett ki soha a számból.
KATI
Micsoda, Vilma néni?
FRUSKA
Ami senkire se tartozik. Senkire az égvilágon! És mamát is fölöslegesen kínozza. Ilyen perceiben!
ANYA
Épp ilyenkor… nincs fullasztóbb a torokban, mint a kikívánkozóan kimondhatatlan igazság.
KATI
Tessék csak bízni hozzánk, és megkönnyebbülni tőle. Ez a legjobb módszer. Egyenest kiadni azt, ami – az szokott lenni – nem is olyan nagy dolog.
FRUSKA
Hagyjuk máskorra, mama; ne erőltesse magát.
ANYA
Úgy beszél, mintha ő már tudná is, amit hallani akar. Hallja hát meg akkor mindenki. Fruskához. Úgy látom, te már tudod az igazat. Neked könnyebben forog a nyelved, mondd ki te úgy, hogy se itt, se ott ne okozz bajt vele.
FRUSKA
Kitörve. Védjem meg Gábort, de ne tegyem szerencsétlenné Gábor bácsit! Erre már nem futja az erőm! Ehhez már embertelenül erős szív kellene!
ANYA
Tegyétek össze a szíveteket, hogy mégis jóra váljon, amit rátok hagyok, Gábor számára.
ANYA
Nagy légvétellel. Gábor az én fiam. Várja a hatást.
ANYA
Én hoztam a világra! Innen az élő testemből és nem az utcáról hoztam erre a mocskos világra!
FRUSKA
Igen, igen… Majd azt is elmondja, Vilma néni.
ANYA
Mikor?! Amikor teljesen belefulladok, és még a sír földje is itt lesz a mellem fölött? Katihoz. Neked persze bizonyíték kell, a te világlátott agyadnak. Megkapod. Csak legyen szíved is hozzá. Nekem meg levegőm.
KATI
Vilma néni! Magához karolná.
ANYA
Kibontakozik az ölelésből. Mindegy, te mikor hiszel. Nem titeket akarlak meggyőzni. Nem, hogy hozzátok beszélhessek, nem azért kérem az Istent arra…, hanem hogy továbbmondhassátok úgy, hogy ő nyomban elhihesse, ő, aki életre-halálra a testemből való test… Akkorát lélegzik, hogy beletántorul. Kati, Fruska támogatják.
ANYA
Elhárítja őket. Erőt gyűjt, szinte ünnepélyesen. Viselkedése ettől fogva itt-ott már-már teátrális, hogy hitelt szerezzen a szavainak.
FRUSKA
Nem várnánk meg mégis Gábort?
KATI
Minden percben itt lehet.
ANYA
Akkor sietnem kell. Látom a szemetekben a hitetlenkedést. Pedig olyan szabványhistória, hogy naponta megesett, és megesik amióta a világ világ volt és lesz. Úri kisasszony voltam, abból a vidéki fajtából – „fajtából”! –, mely „echtebb” a városinál is, mert bár omlatag kúriával, de megyeszékhelyen, és virulens alispán nagybácsival a háta mögött. Angolkisasszonyok, Sacré-Coeur, skapuláré, és tangó közben is tíz centi távolság arc és arc, két centi ágyék és ágyék közt. Annyi zongoralecke, sőt föllépés a vitézi bálon, hogy még konzervatórium is, menjen rá bár a mamai „teljes ezüst”! Hátha Karády torkához hasonlóan aranyat rejtenek a mosogatólétől sem idegen ujjak. De a szerelem szívbeli volt. Az első éjjeli zenével – no, már Debussy-vel –, tavi csónakázással, sőt lovaglással, nem kímélve a női nyeregre sem a pénzt, ludovikás hadnagy volt, és mindenkinek megfelelő a partner, háttérben náluk komoly ötszáz holddal s tábornok nagybácsival, egészen a kauciómentesség kiprotezsálásáig. De a háború és még frontszolgálat is, előmeneteli kötelezettségből éppúgy, mint az y-os kötelességből. Háború, ó a háború.
FRUSKA
Csitításul. Csöndesebben lehet már emlékezni arra.
ANYA
A rövid szabadságra megérkezett vőlegény boldog viszontlátása, aki nem romantikusan, lóhátról szállt le közénk, hanem tanktoronyból, még akkor is tántorogva, borotválatlanul. És az ő esedezése, örömszomja, utolsó életszomja a hivatalos jegyváltás utáni éjszakán. És másnap is, és annak is az éjszakáján. A szinte először ízlelt likőr és a honleányi önfeláldozás közös, mondhatni, összemixelt mámora. Ti már ilyet cseppnyit sem ismerhettetek.
KATI
Különb mixelést is, Vilma néni, krigliszámra. Visszaültetné a székre.
ANYA
Sajnálok mindenkit, aki ilyet csak hallomásból ismert, fülön át és nem a szívén át. De még azt sem adnám, mert tud bódultságig emelni a fájdalom is, amikor a gyászhír jött, az értesítés a „hősi” halálról. Az a katonasír valahol, ha volt ugyan egyáltalán sír, a Don mentén, hisz hó volt már, fagyos talaj. Aztán tavasszal, és ez a folytatás már a virág- és földillatú tavasz idején volt, a rémületnek a bódulata, éjszaka főleg az a szédítő szorongás, mikor a tapasztalatlan odaadásnak, a hűség önfeláldozásának súlyos következményei mutatkoztak, bevallhatatlanok, azaz addig-addig eltitkoltak, hogy már elháríthatatlanok. Elakad.
KATI
Egy kis lélegzést, Vilma néni!
ANYA
Otthon nem szülhettem, Kaposváron sem. Fruskához. Anyádékhoz vitt az anyám. Odament volt férjhez anyád. Apád is katona, de nem fronton, hanem távoli beosztásban, valahol Erdélyben. Ment minden gördülékenyen, kézen-közön, a „jobb családok” titkosan is kitaposott ösvényein. Így vissza sem az apai kúriába, a húgaim közé. Hanem föl ismét a konzervatóriumba, feledni is. Eltüntetni, beműstoppolni a szakadást a család – a családfa! – jó hírén. Anyád, nagyanyád égi angyalok voltak, a görög istennők találékonyságával. A kicsit ők helyezték el, ők gondoltak vele. S gondoltak a pesti út igazi céljára is, de ezt már anyámmal közösen. Te még akkor nem éltél, nem kaphattál iskolát, mire képes két igazi barátnő, két família, milyen szálszövésre távolból, országosan – sikeresen. A bemutatott férjjelöltek közt különb is volt – szemre, állásra – annál, kit egy hangverseny szünetében hozott a „véletlen” elém. Szótlan, esetlen, afféle lomposodó agglegény. A fejtartása, mint a csókáé, akiről csak később érződik, figyel ez és mérlegel, sőt tán értékel is, inkább le, mint föl, mert gúnyra készen.
ANYA
Más is kiderült. Gyorsan jöttek a „kiderülések”, ahogy később neveztük. Amit puhány alamusziságnak néztem, fésületlen mulyaságnak, nagyon is kemény – mit mondjak? – harcos elhatározásnak bizonyult. Az a konok visszahúzódás nem lapulhatnékot rejtett, hanem valamiféle őrzést, ellenállást. Szemben azzal, amit az én zöld pecsétgyűrűs tolnai öregjeim meg kamásnis fiataljaink vallottak háborúról, kormányról, törvényről, nép- meg nemzetmentésről, az akkori szép és szent igékről. Megszagolták benne a kósza, konok vadat, kiorrolták maguk közül, akkor is, amikor megkönnyebbülten engem magamat rátestáltak. Nos, és mellészorulva egyre több respektussal voltam a morcos vad iránt; addig becsülgettem, hogy megszerettem. Előbb talán csak dacból – szemben az otthoniakkal – pártoltam hozzá, de aztán… csak tekingettem magam; mi ez, beleszerettem? Mosollyal. Beleszerettem. Bele, bele, igencsak. A lehető legfenyegetőbben. Mert – Tréfásan szinte. – a karakterébe. Az a legveszélyesebb.
KATI
Vilma nénit csak nem hagyja el a humorérzéke.
ANYA
Mert úgy még folyton nő, úgy igazán az indulat. Álomban se, egy gondolatnyit se engedve a csapodárságnak. Kicseréltek. Kicserélt ez az ember. Aggasztóan más lettem.
Kint gépkocsizaj.
Jön? Gábor jön?
Mindenki fülel. A zaj tompul, elhal.
Hová mész?
FRUSKA
Hozok egy kis konyakot a mamának. Az mindig jót tett.
KATI
Nem gondoltam ilyen beszédesnek Vilma nénit. Mi „kiderülés” volt még?
FRUSKA
Visszatér üveggel, pohárkával.
ANYA
Tedd csak oda. Az volt a kiderülés, hogy mégsem voltam „jobb” úrilányként sem alapjában olyan rossz, ahogy a szép szokás kívánta. A gyermeket csak egyszer láttam. De aztán egyre többször szerettem volna látni. Tán azért, mert akkor úgy mutatták, hogy búcsúzzak is el tőle, azt sugalmazva finoman, hogy végleg. Az volna jó, ha sohasem látnám, vagyis tán úgy is lesz… Hogy aztán mégis látni akartam, és láttam, azt már az uramnak köszönhettem. És neked.
ANYA
Te voltál a bűnre csábító példa. A másik fölbujtó az uram mellett. Tudtam és épp azt használtam ki aljasul, hogy ő nem utasítja ki a házunkból, bárkit hozok be „amazok” közül. Hisz még dicsérte is anyádat, amikor ott a lakásszomszédságunkba téged becipelt a domborodó hasára szorítva, első állapotos volt, zihálva a futástól, az izgalomtól, a fölháborodástól. Még ő unszolt, hogy menjek át segíteni anyádnak, aki, tán éppen ettől megilletődve, nekem azon melegében elmondta, miért tépett ki valósággal téged, bőgőmasinát ismeretlen szülőanyád karjából, hogy ne azoknak a szörnyetegeknek a markába juss. Az én kis Gáborom akkor másfél éves volt – őt ki gondozza most, ki óvja az ember nevű tigrisektől, mikor vehetem én őt a karomba, a védelmembe? Villámvillanás volt, ahogy a fejembe szökkent: most, vagy tán soha.
KATI
Az útmutató isteni fény.
ANYA
Egyre ziláltabban. Elég nagy homályba. A büszkélkedésről szólva még nem tépődött ki belőlem minden hazai dudvagyökér, az elején még ellent-ellent is mondtam Gábornak. Szóljak neki, hogy valójában én kit mentenék? Azon kezdve, hogy magamat is úgy loptam az oltalmába?! Ott feküdt mellettem, ahogy akkor már úgy szoktunk, úgy összeszoktunk, fejjel közös vánkoson. És nem mozdultam. S képemen nem a könny folyt: a verejték. Olyan eleven most is bennem az a nap, úgy szorul most is a torkom, mint aki… – Fölveszi a pohárkát. – Katihoz, Fruskához, mintha az egészet most képzelné. – Nem szóltam Gábornak; ahogy mindmáig se mernék, hogy ellökje akár álmában fejemet arról a kettős vánkosról. Másnap: „Lemegyek a szüleimhez.” – „És ha arrafelé törnek az oroszok?” – „Megpróbálom, fogytán a lisztünk, a zsírunk is.” Nem zsírt hoztam, nem Tolnába mentem. Visszafelé még a fiúcska volt a támaszom, nyitott utat; már gügyögött, fölengedtek vele tankra is.
Ismét autózaj. Szintén eltávolodik.
Itthon aztán az én csupa ész, csupa szív Gáborommal még az se lett baj, hogy siettemben csaknem szó szerint – Katihoz. – a te anyád szavait ismételtem el: halálba vánszorgók menetéből mentettem ki én is a fiúcskát; mintha az lett volna a természetes, mintha mindenki azt csinálta volna, úgy bólingatott rá. Még tán azt se bánta volna, ha kettőt hozok. Igen, úgy sikerült ez az alakoskodás, hogy – miért ne választottam volna a kicsinek is a Gábor nevet? Csönd.
KATI
Csak most is sikerüljön. A szép kitalálás.
KATI
Gábort csontig marja a gyanakvás. És – ha már Csapos Tibor is hiába küzdött vele! Túl egyszerű a mese.
ANYA
Azt hiszitek, ti is? Fruskához. Te, most már értem, régtől tudod, s nemcsak éntőlem, kislányom.
FRUSKA
Tudom, mama. Még otthonról.
KATI
Fruskához. Így hát te eleitől fogva… És nem mondtad.
FRUSKA
Hogy mondhattam volna?
ANYA
Katihoz. Te meg, nagy kétkedő, akár nyomozhatsz is odalenn az ősi fészkek szennyeseiben.
FRUSKA
Túl vagyunk már mindezen, mama.
KATI
Túl, túl, ha Gábor is elhiszi.
ANYA
Mért ne hihetné? Épp ő?
KATI
Aki szétrágná a tündérmesét is a gyökeréig, a belső valóságáig, ő, a kerek néven nevezés szent vitéze? Nyomozna, kaparna tovább. Aki a szürrealizmusból is a realitást szedi ki! A nagy elemző!
ANYA
Igen, igen… ti mit tennétek? Ha van még tennivaló…
KATI
Zsákutca. Szép magyar szóval: kutyaszorító. Ahol vagy szembeszáll a kutya, vagy agyonverik. Szembe kell szállni az egész hazugsághadjárattal, az egésszel! Gáborhoz méltó szókimondással. Tudja meg a teljes igazságot! Tudja meg igenis mindenki!
ANYA
Az öreg Gábor is?! Nem, nem! Ez már kettős hóhérság! Fruskához. Te is erre ítélsz?
FRUSKA
Ebben a zsákutcában így az első áldozat a legártatlanabb lenne: Gábor. Elég amit eddig is megtudott, fölöslegesen.
KATI
Fölösleges igazságok! Ezért is érdemes volt idejönnöm. Mert még milyen igazságok vannak?! Hogy egy kicsit helyre rázódjék a világ? Hogy emberileg éljen, aki él?
FRUSKA
Hogy túléljünk. Éljünk.
ANYA
Ne civakodjatok. Ne ezen. Mert mégis… mert – Katihoz. – igazad van. Mert – Fruskához. – igazad van. Ki tudna megmondani mindent Gábornak, de az apjának is oly elhihetően, hogy úgy folyjon, úgy induljon meg ebben a házban közösen az élet, ahogy elterveztétek – Fruskához. –: te legelőször?
KATI
Azt csak Vilma néni mondhatja meg neki… nekik. Meggyőzően, mint az imént.
ANYA
S akkor ő nem megy el?
FRUSKA
Elmegy. Innen el, az bizonyos.
ANYA
Izgatottan. És igaza lesz. Igaza lesz. Ki ebből a csupa hazugság házból! Ki innen! Hogy mit mért rám az Isten! Hogy nézzek most a szemükbe?
FRUSKA
Értük áldozta föl magát egy életen át a mama.
ANYA
És még mit akar az az Isten? Ha ez sem elég?
Kint ismét autózaj.
Már itt vannak a lépcsőn?!
FRUSKA
Autóval, kedves mama?
ANYA
Ne engedjétek be őket. Senkit. Amíg el nem rendezem ezt is, ezt a fulladást a mellben. Hol az a nyugtató? Nem veszik el tőlem egyiket sem. Senki a világon.
FRUSKA
Meg fogják érteni a mamát. Mért ne hihetnék el ők is mindezt, amit itt most mondani tetszett.
ANYA
Amit már én se hiszek, én se fogok föl?!
KATI
Vilma nénivel leszünk… És… mi is a világ vagyunk.
ANYA
Nem engedem ki őket a kezemből, lesz erőm, hogy ne engedjem ki. Ha darabokra szaggat is a világ. Fruskához. Igen, egy életen át maszkot hordtam, reggeltől estig, de még éjjel is az ágyban. Nem fedhettem föl a szívemet: hazug szavakat ismételtem oltár előtt, ágyban, akkor is, amikor… Nem, ez nem megy le tüstént, ez a maszk az arcról, ez a hangsúly a hangszálakról. De…
FRUSKA
Bízzon, mama, bennünk.
KATI
És bocsásson meg. Mi tudjuk, hogy mit állhatott ki.
ANYA
Semmit sem tudtok. Porontyok vagytok, nem sírtatok még a kölykötökért. Ne adja Isten, hogy így kelljen – ha eddig még nem kellett – beszélnetek a szívetekből. Hagyjam ezt örökségbe majd rátok.
ANYA
Azt mondtam: majd. Van, amikor szent igazként cseng annak a szava is, aki egész életében nem juthatott hozzá. Az igazat tudjátok. Így adjátok tovább annak is, aki előtt akadozna ennél jobban is a nyelvem. Innék is ellene most valamit.
KATI
Konyakot, Vilma néni? Vagy vizet? Készítettem azt is.
ANYA
Semmi baj. Tán csak a vánkost. A másik szobából.
FRUSKA
Kisiet, de jön is vissza a növekvő, s most megszűnő motorzajban. Itt vannak.
ANYA
Fölül. Most add ide azt a poharat.
Míg a többiek a közelgő léptekre figyelnek, lassan bevesz néhány pirulát. Gábor Apával és Tiborral belép.
TIBOR
Hozom a tékozló fiút.
GÁBOR
Rövid körülnézés, majd kézcsók után. Épp itt a ház körül kellett keringenünk az útcsinálás miatt… Hogy van, mama?
ANYA
Semmi egyéb baj? Újság?
APA
Érzékelve szintén a helyzetet. Kaptunk megint ajánlatot telekre. Azt volna jó megbeszélnünk, ha nem fáraszt.
ANYA
Nem, nem. A telek a legfontosabb, az alap. Azt szerezzétek meg, ami a legközelebb esik az úthoz… Így a lejárás a városba… amikor már együtt leszünk itt mind… Elakad, lefordul a heverőről.
APA
Fölkapva a poharat. Hamar, az orvosságot!
KATI
Odanyújtja. Már vett belőle.
APA
Ebből? Üres! Megnézi jobban. De hisz ez!… Átadja.
Hosszú csend.
APA
Fölizgatta magát? Ennyire? Vagy… nem véletlen volt?
KATI
További csend után. Gábor bácsi… Gábor az ő fia.
APA
Csönd után szintén, mint aki emlékeit rakja rendbe. Azt ő csak áldásnak vehette volna.
FRUSKA
Visszatér, jelezve, hogy nem sikerült a telefon. Nem felel.
GÁBOR
…is visszatér, földúlva attól, amit kint Fruskától hallhatott. Riadt körbepillantás után Katihoz. Úgy történt…, úgy igaz, ahogy Fruska mondja?
TIBOR
Hívom a mentőket. Kisiet.
FRUSKA
Ember nem halt meg ártatlanabbul. Ilyen bűntelenül. Gáborhoz és Apához. Jót akart… mindenkinek.
GÁBOR
Hirtelen kitöréssel. Ártatlan! Bűntelen! Ki hát a bűnös? A bűnösök?! Jót akart, mindenkinek! Elvégezte, el! És a viszonzás? Mi, mind mivel viszonoztuk? Én azzal: gyötörhette magát miattam, emészthette – elemészthette! Mind-mind vétkesek vagyunk.
APA
Mind, aki él, fiam. Ha így rendeltetett.
GÁBOR
Fokozódó izgalommal. S akkor minek élni? Kinek? Ha a rendezőnek: neki, a Sorsrendezőnek még ez sem elég. Hogy eljátsszunk egy-egy otromba szerepet? Vaktában? Színház a világ, és kontár szereplő benne, aki csak él, mert azt se tudva, hogy tragédiába vagy komédiába osztották-e be. Mert ami itt folyik, még komédiának is összedobált, ócska fércmű. Vásári cirkuszba is nívótlan bohózat, ami azzal kelt hülye röhejt, hogy kinek milyen bohócköntöst csapnak a nyakába. Sipkát, csákót a fejébe. Népmilliókat öltöztetnek maskarába: tévedések imbecillis vígjátékába, s dobnak oda szétmarcangolásra csámcsogó oroszlánok meg tigrisek elé, akikké a „Világszínpad” tisztelt nézői átváltoznak az első korty vér után. Hogy aztán erre zúgjon a taps, lentről is, föntről is! De én nem erre a szerepre készültem. Már az eszelősség határán. Eddig a sors, a „Végzet” írt szerepet nekem, de most majd én adok szöveget neki, végszavakat, súgópéldányt, így fogunk játszani, így dialogizálok vele végig, és ha végül a „függöny”, a meghajlás részemről összeesés lesz, én, én úgyis köpök erre a sikerre, hallod? Fütyülök rád, de úgy, hogy ki
is fütyüllek, te legfőbb Szövegíró, Szereposztó. Főjelenetező! Főrendező! Én maradok mindig a főfelelős! Anyjára veti magát. Édesanyám! Rángó válla mutatja, hogy sír.
FRUSKA
Fölemelné. Igazat akartál…
GÁBOR
Fölugrik. Igazat! Anyjára mutatva. Ő! Ő! S nem – Az ég felé. – Ő! Megint Anya felé. Ő! És rendet, idelent. Egyenes utat, igen, azt, itt, miközöttünk, egyedül, szemben a síneken sistergő szörnyetegekkel, itt, ahol minden egyenes szemű ember, előre néző lélek mozdonnyal loccsantatja szét az agyát…
KATI
Visszajön Tiborral. Nem veszik föl.
TIBOR
Vagy mással beszél.
GÁBOR
Tántorogva a görcsős nevetéstől. Nem felel! Mással beszél! Meddig még, mióta?… A görcs földre teríti.
Függöny
|