Ebéd a kastélyban

Meghívott a volt gróf, egykori ura annak a pusztának, ahol már apám világra jött, a világgal összeismerkedett, ahol nagyszüleim, sőt dédszüleim is éltek, haltak mint uradalmi alkalmazottak vagy szegődményesek.

Családom és a grófi család tehát nemzedékek óta szoros összeköttetésben állt, egy ég alatt élt, ugyanazt a tájat járta, ha egyrészt négylovas hintóban is mint főrend, illetve csillagkeresztes hölgy, másrészt pedig, mint juhász szamárháton, illetve mint juhászné és juhászlány a saját meztelen talpán, ételhordó vékával és vasárnap „pillé”-vel a fején, csillagkereszt és diadém helyett.

Meglepett persze egy percre a meghívás.

„Nem volt semmi okom, hogy ne fogadjam el.” Minden okom megvolt, hogy a meghívást elfogadjam. Ebédre szólt. „Néhány szem krumplira” – az angol főúri világ hagyományos meghívó mondata szerint.

Ezt az írásos meghívást olyanfajta szóbeli puhatolódzás előzte meg, amilyen a lapok szerint a diplomáciában szokásos. Ez is azzal a különben dicsérendő szándékkal történt, hogy sem az invitálókban, sem az invitáltban ne hagyjon tüskét az esetleges refuza, ahogy az első szóértető az üzenettel együtt a kastélybeliek ajkáról ezt a kifejezést is magával hozta. Afféle igazolásul; útközben ért megváltoztatása ellenére is hitelt árasztott.

Minden juhász s így minden juhászivadék rokon. Ilyenformán volt rokonom ez a diplomáciai futár, ha oly távolban is, amely már-már a bibliai időket érintgette. Iszonyúan öreg volt, helyesebben iszonyúan öregnek álcázta, vagy – még helyesebben – engedte akkor álcázódni magát. Évtizedek óta az itteni méntelepen dolgozott, de – mert a juhászi rang nemzedékekre kötelez – afféle alfőnökként: a takarmányozás minden ága-szála az ő kezében volt. A front pergőtüzes napjaiban jelentéktelen, de életveszélyes szívességet tett a grófnak. Ezt nekem társaságban mondták el, enyhén csípős megjegyzésekkel fűszerezve. Az öregről nemigen volt személyes emlékem. Épp ezért az az őskori kapcsolat arra indított, hogy védelembe vegyem, sőt tettét földicsérjem.

A futári szolgálat nem volt könnyű. Az öreg félelmesen összetöpörödött, s ezt hajdani bekecsén lehetett látni. Szinte a bokájáig ért; nyáron is azt hordta. Ilyenben tíz-tizenkét kilométert gyalogolni nem kis föladat.

Mert a grófi család, pontosabban: az öreg grófi család nem a pusztán lakott. A legközelebbi faluban, Ürgödön. Illetve újabb, térképészeti nevén: Irgeden.

Ott, Ürgöd – néha Ürged – közepén állt, de még ott is hatalmas park fái közé rejtve, az igazi kastély, a család harminc-negyven szobás ősi fészke s egyben a hajdan oly hatalmas latifundiumszövevény központja.

A latifundium távolibb pusztáin is volt egy-egy – „kastély”, ezúttal a népi elnevezést idézőjelezve meg: annak ott minden valamirevaló udvarház, kastély. De akik a háború és a földosztás után a grófi családból megmaradtak és itt maradtak, most az ürgödi kastélyban éltek. A kisebb kastélyokból a család kiköltözött, illetve vissza sem költözött, mert hisz azokat még a front közeledtekor elhagyta. Azokról mint lakóhelyről is lemondott. Kivéve épp az én szülőpusztámon álló „kastélyt”.

Ezt a pusztát a gróf legidősebb fia kezelte sajátjaként már apja életében. Ez a fiú elesett, illetve elveszett a második világháborúban. Mégpedig oly körülmények között, amelyekből ellenállási érdemek is kiderülhettek. Hozzá véve ehhez azt, hogy az itteni birtoktest nem volt nagyobb ezer holdnál, a földosztó bizottságok első fórumai meghagytak belőle száz holdat a fiú özvegyének. Valamiféle jogot fönntartottak neki a „kastélyra” is, melyről most kellett eldőlni annak, hogy főúri lak-e vagy egyszerű szántó-vető otthon.

A fiatal özvegy, hogy – jogászilag szólva – birtokon belül maradjon, jelképesen visszaköltözött a pusztára. Berendezett magának egy szobát s egy konyhát, s hetente két-három napot is itt hált egy szolgálólány társaságában.

A futárszolgálatba hamarosan ő is bekapcsolódott.

– Apusnak igen jólesett a vélemény, amit Sebestyén bácsinak mondott.

– Az teljesen Sebestyén bácsira vonatkozott.

– Micsoda?

– Hogy jó véleménnyel vagyok. Pusztán az öreg Sebestyén viselkedéséről volt véleményem.

– Apusra neheztel?

Hangja – ismeretségünknek ebben a stádiumában – egy fokkal mindig gyorsabb, élesebb volt a kelleténél.

Hosszú lett volna elmagyaráznom, micsoda grádics-sor van a közt, hogy valakire, hogy úgy mondjam, csak történelmileg vagy egyénileg is neheztelünk-e.

– Nem ismerem a kedves apósát.

Senkit sem ismertem a grófi családból. Gyermekkoromban a pusztát átmenetileg bérlők vezették, a grófi családról azt tudtuk: valahol külföldön él. Amikor a bérlet lejárt, elköltöztünk. Apámnak, nagyszüleimnek a bérlőkkel kedvezőbb szerződésük volt. A grófék – saját kezelésükbe véve ismét a birtokot – csak a régi föltétellel tartottak volna meg bennünket.

– Apus ismeri magát! – mondta a grófné, akiről eddig mindössze azt tudtam, hogy jójárású teremtés. Noha érkezésemkor bemutatkoztam neki, jóformán csak látásból ismertem. Naponta többször ott ment el az ablakom előtt, végig a tankok-összetaposta kis parkon. A kastélyban valaha volt vízvezeték, a padláson egy tartályból, de a tartályt is, a szívógépet is, a fürdőszoba és vécé csöveit is szétvágta a fagy. A kastély népe az ispánlak udvarában ősidőktől otthonosan álló, megbízható jó árnyékszékre szorult.

A gróf híremből ismert. „Őszinte megbecsüléssel!” Ezért is tekintette volna már azelőtt is – ezen azt kellett értenem, hogy a régi rendszer alatt is – megtiszteltetésnek, ha személyesen is összeismerkedünk. Birtokai népéről szóló könyvemet, mihelyt annak számára is hozzáférhető nyelven való kiadásáról értesült, azonnal meghozatta, s „meleg érdeklődéssel” olvasta el. Magyarul ugyanis, noha beszélni már megérthetően beszélt, olvasni úgy, hogy abban élvezetét is lelje, még nem tudott.

– Sőt egy kis büszkeséggel tette le – értesített mosolyogva a grófné, mosolyában s tekintetében némi olyan gúnnyal, melyről nem tudhattam, hogy apósának vagy nekem szólt-e.

– Mit nem mond!

– Lokálpatriótai büszkeséggel.

Azon a nyáron egy irodalmi postamunka vitt le a pusztára. Esztendőnként hívtak, hogy nézzem meg a vidék új életét, töltsek ott néhány hetet. Életet figyelni nem hetekig, hanem egy napig is csak úgy lehet, ha az ember nem nézőként, hanem valamiféle munkával van a színhelyen. Adódott ilyen munkám. Négy hét alatt le kellett fordítanom egy ötfelvonásos, utánozhatatlanul szellemes és ráadásul nyelvi ötletességekre is épült verses vígjátékot, a Tudós nők-et. Ehhez ki kellett szakadnom akkori zajos városi életemből. Milyen jó lesz a pusztai magány, a csönd, a tágasság! Pihenőül pedig a szemnek a gyerekkori táj, a fülnek a hazai szóejtés. (És közben az új tapasztalnivaló.)

A pusztán mindent leltem, csak csöndet és magányt nem. Az élet szemkápráztatóan megbővült, megduzzadt. Mint lekötött tagokba a föloldás után a vér, ilyesmi volt itt a szabadság: köznapi, testen érezhető. A cselédek terjeszkedési járványba estek. Családalapítási, állatszaporítási, majd külön-költözési elefantiazisz szállta meg őket. Feszítő, áradó. Ott, ahol azelőtt is lakásszűke volt, s ahol a háború duplán végezte a maga rombolnivalóját. A szobák tele voltak csibeültető vékákkal, malacszaporulatrejtő ládákkal; volt ahol még a konyhában is kisborjút cucliztattak.

A puszta vezetősége a földosztás során régi házunkat levél útján – nagylelkű csalétkül – nekem juttatta. A különálló, hajdan – anyám keze alatt – csinos kovácsház két szobájában a remélt csönd ihlető halk Múzsája helyett négy család tanyázott.

Az egész pusztában végül is egyetlen üres szoba akadt. Az istállók közé ékelt „kastély” egykori nagyterme. A puszta vezetősége mozinak vagy „kultúrteremnek” tartotta fenn. De még nem jött meg rá az engedély. Mert hisz az is attól függött, kinek tulajdona lesz az az egyvégtében nyúló, földszintes, nyirkos-dohos, barátságtalan épület, melyből nemcsak a régi bútorokat, de még a falba vert szegeket is kisodorta a háború.

Tisztelegtem a grófnénál rögtön megérkezésem délutánján, két szóban engedélyt kértem, egy szóban engedélyt kaptam a beköltözésre, s már húztam is gályám evezőit. Reggeltől estig egy helyben ülve, de közben állandóan fejemet rázva és kezemet dobálva vadásztam a rímeket és űztem a legyeket. Ezek is égicsapás-szerűen elszaporodtak. Nyárközép volt, a lehetőségek boldog anarchiájában senki sem gondolt köztisztasági intézkedésre. A túlhízott legyek sűrű rajokban zümmögtek fölöttem s főleg köröttem, hogy néha valóságos emberi szavakat hallattak, oly tiszta hangsúllyal, hogy megfordultam, abban a hiszemben, valaki bejött a szobába, s hozzám szólt. Végül is így fogtam ki rajtuk, tanácsul mondom el. A terem minden ablakára rácsuktam a spalettákat. De a tőlem legtávolabb eső ablakét teljesen kitártam. A legyek nagy része ott zsinatolt, zsírosan, lustán és feketén, mint a világ minden részéből összegyűlt jezsuiták egy voltairiánus képzeletében. Miközben én a sarokban, annyi fényt bocsátva papíromra, amennyit egy zseblámpa ad, aránylagos nyugalomban húztam tovább az evezőket. Megkedveltem ezt a munkát.

Itt keresett meg a diplomáciai érintkezés befejező üzenetével a fiatal grófné, aki ugyan a Conciergerie elítéltjeinek méltóságával járt előttem a parkon át az illemhelyre, de akivel eladdig csak udvariasan kimért szavakat és főbiccentéseket váltottam. Megállapodtunk, hogy másnap hány órakor lesz ipáéknál az ebéd.

– A kastélyban kell megkeresnem őket?

– Igen. De nem a főkapun kell bemennie. Hanem…

S magyarázni kezdett.

– Meg fogom találni időben őket – mondtam.

– Ha kívánja, együtt indulhatunk.

– Kérem.

– De ha önt zavarja, hogy velem együtt kell végigmennie a falun!… – mondta ő hamisítatlan fensőbbséggel.

A földjeitől megfosztott magyar arisztokráciát különös tapasztalatok érték. Emberközelbe jutott.

A dági Hestetich-családnak nagy dolog sikerült. Elásta, majd azonmód kiásta a teljes családi ékszergyűjteményét. Amikor 1933-ban Apponyi Geraldine grófnő férjhez ment Zogu albán királyhoz, a tiranai esküvőre a Hestetich grófi pár is mint közeli rokon hivatalos volt. Díszruháikhoz ékszer is tartozott. Az ékszereket, mint mindig, amikor kivitték a kastély páncélszobájából, biztosították lopás és rablás ellen. A biztosítótársaság a maga szakértőivel másfél millió pengőre becsülte az útra vitt ékszert, annyi után kért biztosítási díjat.

Amikor a szükségbe jutott grófi család ugyanazt az ékszert a kiásás után értékesíteni akarta, rögtön az első darabról az derült ki, hogy hamisítvány. Nem közönséges hamisítvány volt, megfontolt és kimunkált hamisítvány. A súlyos aranyláncban tényleg volt valami arany, de mégis oly kevés, hogy a kiolvasztás költségét sem érte meg. A gyémánt ék nem gyári üveg volt, hanem valamiféle igaz drágakő, épp csak oly alacsony rangú, hogy árjegyzékbe sem foglalták. Ilyen hamisítvány volt az eladásra szánt második darab, a harmadik, a tizedik, az egész készlet.

Úgy történt, hogy még a millennium éveiben (a díszmagyar másodvirágzásának nagy idején) a család megmodernizálta az ékszereit. Az akkor afféle divat volt, párban haladt a kastélyok fűtőberendezéseinek megújításával. A középkori násfákat és kösöntyűket újabb ízlésű, szecessziós vonalú kardmarkolatokra, sarkantyúkra, mell- és fejdíszekre cserélték ki. Egy nagy bécsi cég járatta ügynökeit a kastélyokba, szervezte a szinte országos mozgalmat: bocsátotta az új idők lehét e területre is. Akkor még nagy titulus volt, hogy „udvari szállító”.

Mondani sem kell, hogy ez az „udvari szállító” konzorcium foglalkozott az általa eladott ékszerek esetleges újraeladásával, tekintve az üzletág szűk voltát, mert kinek kellett a XX. század Európájában szecessziós aranysarkantyú, style de nouille vonalú türkizes kócsagforgó és műzafír tarkította mentelánc? Ez a körültekintő cég intézte e különleges – nemzetközi kifejezéssel: ungarischer Schmuck – ékszerek mindenkori biztosítását is, mégpedig a monarchia egyik legtekintélyesebb társaságával.

Azt miképp? Sok volna egy ilyen múltbeli szövevénynek minden hálófonalát kibogozni! Emeljük ki csak a magunk darabját, s nyírjuk körötte el a szálakat. Így is sok lesz.

Nem érte kisebb meglepetés főúri társadalmunkat hazai és külhoni bankbetétjei dolgában sem. Általában a nagyipari és tőzsdei felső-polgársággal, az úgynevezett pénzarisztokráciával való kapcsolataiban sem. De hagyjuk itt is a távolibb szálakat. Csúnyán elárul… De hadd ne az én árnyalat-igénylő tollam írjon le ilyen sommás ítéletet. (Még 1945 tavaszán fölhágván tetejére egyikének azoknak a házomladékból keletkezett domboknak, amelyek akkor Budapest utcáin emelkedtek, kit látok a másik oldalon fölkapaszkodni kezében valóságos hegymászó bottal, amitől a vállszíjas hátizsák is első pillantásra nem nyomort és riadalmat, hanem havasokat s azokon való boldog bolyongást idézett? Erdély egyik legtehetősebb mágnását. Szándékosan adván vissza neki azt a két év előtti kézfogást, amelyet ő nekem tán szórakozottságból adott, majd ezt még, mintegy kamatként, egy cigarettával is megtetézve, a cigaretta elszívásának idejéig elbeszélgettem vele. Nem panaszkodott. Csak mikor szemem a sújtásait vesztett, kirongyosult Bocskay-bundájára, majd az ahhoz sehogy sem illő, de a rongyosság miatt most mégis hozzáillő móc-kucsmájára esett, ekkor mondta, mintegy mentegetőzésül: a világ legmegbízhatóbb bankjainak közös kartell-bizottságában nincs annyi emberség, mint az ő legutolsó kocsisában. Nyelvemen volt a vigasz, hogy ezen ne csodálkozzék, mert ez intézmények tőkés eldologiasodása, vagyis elembertelenedése már egyebek közt marxista tétel is, vagyis változtatásra ítélt, de hallgattam, majd mielőtt örökre elváltunk volna, lelépvén ő erre, én arra a szinte jelképszerű vízválasztó dombról, az egész pakli cigarettát átnyújtottam.)

Nem árulta el, nem aljas emberi tulajdonságból hagyta el nagypolgárságunk s általában polgárságunk arisztokráciánkat. Mutat a történelem is aljas tulajdonságokat, miért ne mutatna, főleg, ha elszabadul.

Az angol és francia főnemesség, valahányszor a történelem folyamán válságba jutott, kisebb-nagyobb engedmény árán a polgárságból vett vérátömlesztést. A magyar nagybirtokossággal más történt. Ez oly idejét múlt volt, oly történelmietlen, hogy a hitlerizmus sem tartott rá igényt. Sőt el akarta söpörni, hogy a puszták óriás, de aránylag néptelen területeit a maga faji terjeszkedésének megszerezze. Ürügye is volt. Az, hogy ez a nagybirtokosság angolbarát, és a zsidó eredetű pénzarisztokráciával sűrűn összeházasodván, nem tiszta árja. Amikor a szovjet tankok megjelentek a Kárpátokon, a magyar arisztokráciával szövetséges nagypolgárságnak már alig volt hatalma. Elmenekült – amikor még lehetett – nyugatra, vagy fogoly volt, halálra szánva. Mért nem menekültek el az arisztokraták? A németekkel, a hitleristák végnapjainak poklába? Ők nem látták meg idejekorán az egész világrend összeomlását. Nagybirtokot sem oly könnyű átutalni, mint a bankbetétet. Ezt szokás úgy fogalmazni, hogy köt a föld.

Még Pestre sem menekülhettek, hisz a bombázások és az ostrom elől a pestiek közül is, aki tehette, vidékre futott.

Így maradtak a népre.

Így adódott egy tán sose-volt történelmi pillanat, egy képtelenségével is rengeteg igazságot fölszínre hozó, tehát rendkívül tanulságos társadalmi helyzet. A magyar arisztokrácia évszázadok óta hisztériás félelemmel rettegett attól a rétegtől, amelynek jólétét és mesébe illő kiváltságait köszönhette: amelyet birtokán dolgoztatott. A félelem indokolt volt. Ezt a társadalmi réteget már-már csak mesékben olvasható kíméletlenséggel szipolyozta ki, nyomta el és vetette meg. Különbül, mint hajdan a jobbágyait. Nem büntetlenül. A gróf szó Ady Endre föllépte óta értelemmel ellátott magyar testben két ingert keltett: kiköpni és csóvát dobni. Egy nemzedék nőtt fel nálunk ebben a szellemi reflexben, épp az a nemzedék, amely Európa-szerte már nem-nemes ivadékokból, javarészt paraszt- és munkásszármazékokból toborzódott. Igényes irodalmunknak népi témája volt – épp az igényesség burkába menekítve – a kastély-égetés, Dózsa pörének újrafölvétele, azaz a vasszéken való megégetés, a sereges karóbahúzások revansa.

Mindez a parasztokhoz is eljutott.

S ekkor végigzúgott az országon egy erő, amely a kastélyok minden bezárható ajtajáról lenyomta a reteszt, amely a kastélybeliek minden védekezésre alkalmas fegyverét elvitte.

Amely ezeket az urakat, akik csak azért nem éltek már az első éjszaka jogával, mert ilyen joggal sokkal kényelmesebbel s különbbel élhettek, szinte pucéran hagyta szolgáinak középkorian kezelt, de újkorian fölvilágosított tömegében.

Nemcsak köztük hagyta őket. Még rájuk is bökött: tegyetek velük, amit akartok.

– Apus érdeklődéssel várja a mostani gondolatait! – mondta a fiatal grófné.

Nem válaszoltam. Épp azért, mert nagyon is sok jutott az eszembe.

Kora reggel indultunk el a pusztáról, hogy a nagy hőséget elkerüljük. Kijutva a csordajárásból, egy telepített akácoson mentünk át – ez volt az én gyermekkoromban a remész –, aztán egy ugyancsak telepített fenyvesen. A teljes csatára fölkészült nap noha még ferdén, de máris vakító sugárnyalábokat tűzött a fák közé. Könnyű nyári ruhában voltunk. Az árnyék libabőröztette, a fény égette a bőrt. A szokásos erdei jó szagok, mintegy a múltból. Ráadásul vasárnap volt, itt a fák közé is elhatott. Egy ugyancsak múltbeli ünnepiességű vasárnap.

Átkelve egy kis halomsorozaton a fölé a hatalmas, több kilométer széles folyamvölgy fölé jutottunk, amelynek egyik oldalán a Sió, a másikon a Sárvíz ballag egymás mellett, összevissza kacsintva, kéz-kézben szinte, a Mezőföldtől a Sárköz aljáig. Ligetek-tarkázta, édenkertien buja termékenységű vidék. Párás, friss levegőjének rejtelmes áramlataiban a hatodik-hetedik faluból is idáig kígyóznak a korai harangozások, hogy – ebben a nekik való édenben össze-összetalálkozzanak. Ezek nekem régi jó ismerőseim voltak.

– A hajnali mise, Borjádon.

Aztán alig egy perc múlva, az előbbibe olyanformán fonódva, ahogy a lányok a hajukat fonják.

– A bikácsi. A bogárdi.

– Murisok ezek a falunevek itt! Borjád, Kakasd, Tinód, Agárd, és így tovább! Magának nem tűnt fel? Tevel is van. Az egyik helyen csupa kakast neveltek, a másikon meg agarat és tevét?

A grófné jó hangulatban volt. Élvezte a menést. Ha árok elé került, még csak nem is méricskélve a szélességét, nekilendült, helyből átszökellt rajta. Harminc-harmincöt éves volt.

Emlékeink ugyanazokhoz a dombokhoz, dűlőkhöz, erdősarkokhoz tapadtak. Én gyermekkoromat töltöttem itt, ő fiatalasszonykorát. Egyszóval mindketten boldog kort, ha más-más esztendőkben is. Hamarosan fesztelenül beszélgettünk.

Ismét remész-be jutottunk.

Épp azon a tisztáson haladtunk át, ahol életem egyik legcsodálatosabb élménye ért. Fogtam, kézzel, egy nyulat! Nyolcéves lehettem, nem tudom, miért jöttünk ki idáig Klárival, de kézzel húzható – nagyapánk-csinálta – játékszekerecskénk is velünk volt. (A játékszer még akkor itt a pusztán nem bolti áru volt, hanem az apák s persze a nagyapák faragása, fiúk számára a legkívánatosabb: a parasztkocsik picinyített, tökéletes mása.) Egyszerre a magas fűben megpillantottam egy hatalmas nyulat. Tréfából szaladtam feléje, bizonyosra véve, hogy egy pillanat alatt világgá iramodik. Ímmel-ámmal tett egypár ugrást, majd rejtőzködni próbált. Megfogtuk, beletettük – a kocsiba, s füvet szórtunk rá. Gyermekfővel is tudtuk, hogy vadat nekünk nem szabad ejtenünk. Hazavittük, öröm helyett inkább rémületet okozva: s ha kitudódik?! Nem is öltük meg, anyánk az egyik inassal visszavitette a határba.

Talán beteg is volt az a nyúl (ebből gondolom, s hogy olyan engedelmesen viselkedett) vagy vemhes, ha ugyan nem éppen szülés előtt.

– Ott történt.

– Én meg errefelé valahol majdnem lebuktam a lóról. Nyeregből sütöttem el a puskát.

– Ez az emlékeink közt a minőségi különbség.

– Amilyen grófok mi voltunk!

A grófné ipa katonatiszt volt. A monarchia nem-magyar országrészeiben szolgált. Ezért is nősült Prágában. Egy hercegkisasszonyt vett el.

Most, feléjük haladtomban eszméltem rá, hogy mi mindent is tudok sose-látott vendéglátóimról. De amit tudtam, hallomásból, pletykából, cselédszobai susmogásból tudtam, s ez most feszélyezett. Hisz afféle szakácsné-kifecsegés révén juthatott az én ismereteim közé is, hogyha a grófné megdühödött, visszautasította, hogy kegyelmes asszonynak szólítsák; ilyenkor – nyilván leánykori rangja után – fenséges asszonynak kellett nevezni.

– Hogy fogadta kedves anyósa az új állapotot?

– Végül is – remekül! Nem ették meg a magyarok! Rettenetesen félt a magyaroktól.

A nagyapja miatt!

Nem értettem.

A grófné – gondolatait majdnem olyan frissen szökdeltetve, mint tagjait – készségesen szolgált fölvilágosítással; kérdezés nélkül, vagy csak egy kérdő pillantás biztatására csőstül ontotta az adatot, s egészítette ki immár nem szégyenlendő részletekkel a családjáról s osztályáról való ismereteimet.

A gróf igen magas rangig vitte a hadseregben. Vezérkari főnök volt. Az isonzói második hadsereg vezérkari főnöke.

Seregvezérré, díszelgő és inspiciáló táborszernaggyá tettek meg annak idején bőven hercegeket és arisztokratákat.

De a vezérkar főnöke az nemcsak szalutál; ő tervezi a fölvonulást, ő felel a hadműveletekért. Annak mértant, térképészetet, stratégiatant kell tudnia. Egy hadsereget ténylegesen működtetni: az mesterség. Amit nemcsak elsajátítani munka, hanem gyakorolni is.

De Horthyék alatt nem vállalt állást.

– Miért?

– Kérdezze meg majd tőle magától. Faséban voltak!

– Azért került az ön férje a frontra.

Az ifjú grófné akkor már negyedik-ötödik éve volt özvegy. Túl azon az időszakon, amikor az asszonyokban csak sebeket tép föl az emlékezés elveszett kedveseikre. Épp abban az időszakban (s helyzetben) volt, amikor az özvegyek már valamiféle örömmel ragadják meg az alkalmat, hogy férjükről beszéljenek.

– Azt amúgy sem tartotta volna vissza. Ment az a maga csapata után.

– Szintén katona volt?

A grófné olyan elnézőt mosolygott rám, hogy egy pici pillanatra meg is állt hozzá.

Futballcsapatról volt szó. Mindjárt megtudjuk, milyen lelki szükség hatására, a két világháború között a dunántúli oligarchák futballcsapatot alakítottak.

Az a kor – az 1919 utáni – a társaságosdi, az egyesülésdi idejével nyílt. Nyüzsögtek – különféle titkos és nyílt tömörülések a nagyobbkörű eszmecserére, dalolásra vagy menetelésre. De ezekben – a Kettős Kereszttől a Vitézi Székig – nagyjából a magát államalkotónak deklaráló dacos kispolgárság szerveződött; a grófok ide épp ezért nem kívántattak, se nem kívánkoztak.

Magukra maradtak, ők, a múlt század nagy egyletesdizői! Akármilyen furán hangzik: a maguk módján árvának, elhagyottnak érezhették magukat. Némi változtatással azt csinálták hát, amit lovagjáték-rendű eleik a középkorban.

A néppel akartak érintkezést találni? Mint a dági gróf például, aki nyughatatlanságában e téren legtöbbre vitte, mert címere színeiben játszatta az embereit? Vagy a vámi, aki egyenest Angliából hozatott trénereket annak a jellegzetes arisztokrata gondolatmenetnek a hatása alatt, hogy ahol valami keletkezett, ott mindvégig a legtökéletesebb is. Mert hisz Angliába akkor már a hozzáértők éppen Magyarországból vittek edzőket.

Azt hiszem, az ürgedi gróf két jó kiállású fia csak egy lehetőséget használt ki. Kamaszok voltak a divat kezdetén. Melyik kamasz nem szeret huszonkét társa között rohangálni, főleg ha – akármilyen okból – még vezérkedhet is? Aki futballozott valaha, nem tagadhatja, hogy még aggastyán bokákkal is leszállna a zöld gyepre, ha egy tündéri akarat percenként remek gólhelyzetben a lába elé gurítaná a labdát. A fiúk két csapatot szerveztek, maguk is játszottak, jobban belepistultak ebbe a szenvedélybe, s nyilván több emberi jótulajdonságra nevelődtek általa, mint külföldi sorstársaik a rókászás által, amely, ha jól megnézzük, az agár szenvedélyére alapul. Az ürgedi kastély, mint mondtam, nem istállók, cselédházak közé, hanem szabad faluban épült. Ez ég és föld. A fiúk úgy-ahogy független parasztsihederekből toborozták a csapatot, ami azt jelentette, hogy csaknem mindenkit ismertek, mert kíván némi utánjárást megtalálni egy faluban azt a huszonkét paraszt fiatalembert, akiben az Isten labdarúgó képességet rejtett el. Volt hét, amikor a két csapat háromszor is összemérte erejét, az edzéseket s próbákat nem számítva. Vasárnap? Csaknem az egész falu a vásártéren volt. Járási, majd megyei bajnokság kísértett. Az izguló szülők közt a match-eken ott szorongott a teljes grófi család is.

– Még én is rúgtam labdát – mondta élénken a fiatal özvegy megállva, megfordulva s megmutatva, hogyan rúgott a labdába. („Belsővel.”) Ezúttal egy mélyebb határárok tetején állt meg előttem. Elismeréssel kellett szemlélnem (az árok mélyéről) bokájának s lábikrájának hibátlan vonalait és járásának említett harmonikus könnyedségét, már-már művészi stílusát.

A néppel így érintkezni – tudtam még meg az úton –, az öreg gróf ezt némiképp katonás dolognak tartotta, tisztinek, azaz vezérinek, nemesnek. Ő maga is őszinte szívélyességgel nyújtott parolát a parasztoknak. Kapcsolta hozzájuk őt is közös dolog. Ő ugyanis – országszerte híres ménest tartván – azidőtt a lovakért rajongott, s ezt ugyancsak valamiképp népies, mondhatni parasztközeli érzésnek vélte. De, mint látni fogjuk, különben is másképp gondolkodott a népről s a társadalomról, mint magyarországi társai és rokonai. Csehországban kulturálisabb, demokratikusabb környezetben élt, s így a kettőt egész helyes értelemmel összekapcsolta. Valami sógorság révén hatalmas tömegű porosz, ezek révén pedig belga-spanyol és angol atyafisága is volt. Ezek szelleme is hatott rá – 1914-ig jobbadán csak ezekkel érintkezett. (Az utóbbiakkal ugyancsak a lovak iránt érzett s ott igen méltányolt szenvedélyéből kifolyóan. Aminek folyománya viszont az lett, hogy a gróf egyik szívrekeszében – az ifjú grófné jellemzése szerint – az Edinburgh-i herceg közvetlen szomszédjául Ugyi Pali bácsi állt, a legjobb ürgedi csődörtenyésztő.)

A gróf menye, ez a mellettem oly kecsesen haladó grófné is elütni látszott a hazai futószalagon készült főúri-hölgyszériától. Noha volt belészerkesztve egy jellegzetes kellék. Hangját a társalgás rendes középmagasságából váratlanul olyan mélyre tudta kormányozni, mint mikor a vonó a hegedű első két húrjáról, amelyet addig zengetett, hirtelen a g-n húzódik teljes hosszában végig, s továbbra is arról szedi a hangokat, a legmélyebbeket. Minden alkalommal a fejfordítás erejéig meghökkentem, oly kiáltóan arisztokratikus volt. Meg is mondtam neki.

– Hát ebben pedig téved! – válaszolta.

S olyan fesztelenül, sőt szinte mellékesen tárva föl magánkörülményeit, ami már a patrícius hölgyek jellemvonásaként ment a köztudatba, elmondott ráadásul egyet-mást saját magáról is. Először is, hogy a grófnéi cím őt csak férje után illeti, illetve illette meg. Közrendű származék. Sine minden nobilitate.

Megmondta a lánynevét. De ezt mégis olyan hangsúlyozással, ami tiszteletet várt el. Nyilván ismernem kellett volna ezt a nevet.

– Sohase hallotta? – kérdezte leplezetlenül érdesen.

Most eszméltem, most ugrott össze sok minden a fejemben.

Táncosnő volt. Főleg külföldön szerepelt. „Világlapok” foglalkoztak vele. Érte egy s más, míg férjével össze nem akadt. Szerelmi házasság volt!

– Részéről.

– Részemről!

– Na! – lettem magam is arisztokratikus.

Lefőzött; most az ország egyik leggazdagabb ifjú főurának mondta ki a nevét. Előbb annak volt a felesége, még idegenben. Az hozta haza. És itthon ő azt hagyta ott – mert azzal a házasság valóban csak a másik részéről volt szerelmi – második férje kedviért, s jött egy elképzelhetem, milyen kastélyból ebbe az itteni bűz- és légypokolba.

– Mi volt az édesapja?

– Nevetni fog. Az, ami a magáé. Gépész! Uradalmi, szintén, de szeszgyári.

Érdekes módon, ez itt, most nem tette köztünk még fesztelenebbé a társalgást. Az a másik fölfedezés sem, hogy – ő is művész, én is afféle – valamiképp egy céhbe tartozunk. Ahol pedig az udvariasság is bizonyosfajta bohémkodást ír elő.

Némán lépdeltünk. Afféle betolakodottak?

– Táncoltam az Operában is.

– Igen?

Ez a kétszálú cinkossági lehetőség igazánból a távolságot érzékeltette köztünk. A grófi rangnak akkor még volt fény-káprázata. No de mindketten tudtuk, hogy ez a rang valójában már holmi leprabélyeg. Bajos lett volna mérlegre tenni, hogy végighaladtunkban az ürgedi főutcán, a templomba gyülekező parasztok és pusztaiak szemében melyőnk tünteti ki a másikat.

– Hallom, innen a faluból még most is sokan hordanak egyet-mást a kegyelmes úrnak.

– A pusztákról is. Fölásták még a hátsó udvar egy sarkát is neki krumpliföldnek. Fölváltva kapálják.

– Ilyen jó a viszonyuk a néphez?

– A futballistákhoz!

– Kijár a gróf úr a faluba?

– Amikor csak teheti. Csak most sajnálja, hogy azelőtt nem tette. Hogy mit veszített! Az ott épp a krumpliföld, amiről beszéltem.

Volt vagy kétszáz négyszögöl, tisztességesen föltöltve, úgy, ahogy ilyenkor már illik.

Megvolt az okom, hogy a gróf falubeli kiruccanásait ne holmi rousseau-i idillnek nézzem. Járásszerte ismert volt már akkor a gróf egyik unokatestvérének s mellesleg birtokosszomszédjának, a kányádi – negyvenezer holdas – latifundium egykori urának effajta érintkezése az istenadta néppel. Ez a gróf – egykorú ezzel a mienkkel, akinek már távoli alakját is láttam – egykor miniszter is volt, pártvezér, országszerte híres politikus, ha más révén nem, a róla-terjedt anekdota révén. Egy választási beszédében erkélyéről ő szólította így meg a háza elé – hatvanszobás kastélya elé – gyűlt tömeget: Tisztelt parasztok!

Ez a gróf már kiköltözött a kastélyából, a kányádi alszegen egyik volt cselédjénél lakott, illetve hált, mert valójában reggeltől estig a falut járta. Nem az utcát, hanem a házakat, a borpincéket s főleg a kocsmákat. Afféle hirtelen kiburjánzott népszokás lett ugyanis az öreg grófot reggel egy pohár snapszra vagy borra – s hozzá egy pogácsára vagy csak úgy köröm közül egy nyeset sonkára beinvitálni, asztalhoz ültetni addig az ideig, amíg az – a hajdani etikett vagy tán a királyi fogadások szabályai szerint – illőnek tartotta az ottidőzést. S hallgatni sajátos elmefuttatásait, majd összetekinteni fölötte, s jókat mosolyogni a háta mögött. Szó se róla, az érintkezésből nem hiányzott az emberiesség. Ha a kegyelmes urat a hasában rapszodikusan összekeverült kisüsti szilvának, sörnek, törkölynek s ahány ház, annyiféle parasztbornak mámora a járdaszélre telepítette, mindig akadt, aki hóna alá nyúlva fölemelte, s hazakormányozta, karonfogva vagy – biz megesett az is – tragacson.

Elég volt egy pillantást vetnem vendéglátómra, hogy megállapítsam, az ő érintkezése nem ilyesfajta.

Fogadásunkra elénk sietett. De eltelt egy kis idő, míg kezet foghattunk, azaz egymáshoz juthattunk. A kastély most valami zenei szövetség üdülőjéül szolgált. Így mi már eredetileg sem a főbejárathoz tartottunk, hanem a házat a hátsó udvar felől, azaz még csak nem is onnan, hanem az istállók felől közelítettük meg. Itt azonban jó nagy darabon most nyárban is valami tocsogó volt, lépéstávolságra benne tégladarabok. Az ifjú grófné koreográfiai könnyedséggel haladt át rajtuk, ismerte a fortélyt, hogyan fogjon ki rejlő rosszakaratukon. Én azonban, épp mert magam is frissen akartam átkelni, meg-meginogtam. A gróf mosolyogva, kinyújtott karral várt az átható illatú, barnás levű pocsolya szélén, sőt egy téglányira elém is jött, hogy baj nélkül a partra segítsen. Az összeismerkedést ez nagyban megkönnyítette. Be sem mutatkoztunk.

Az akkor hetvenéves gróf külsőre annyira az arisztokraták szinte szabványban készült járulékait hordta, hogy leírására kár a betű. Kőmíves-padlószerű termet, azon okos lófej, ami sem az ő nyelvén, sem az enyémen nem megy sértés számba, és az a fajta élénk szem, amely egyszerre kíváncsi is, gyanakvó is.

– Mi voltaképpen ismeretlenül is jól ismerjük egymást – mondta a gróf, miközben előreengedett egy konyhába, amely közvetlenül ebből a gyanús pocsolyájú udvarból nyílt.

Hol van bármely szépíró színező és árnyaló ereje a pletyka részletező szomjához és szókimondó merészségéhez képest? A gróf családregénye több példányban forgott közkézen kinyomatlanul is, mint kinyomatva az enyém abban a megyében. Amit jövet az ifjú grófnétól megtudtam, csak töredéke volt annak, amit évtizedek óta ez a kinyomatlan regény az én fejembe is elközvetített arról a három személyről, aki most ím elevenen is elém lépett.

Ez a regény – mint a képzelet s a logikus valóság minden nagy alkotása – szerkezetében roppant egyszerű volt. Részleteiben vált hol könnyfakasztóan meghatóvá, hol hahotázón kacagtatóvá.

Abban az esetlen helyiségben, ahova bevezetett, az öreg gróf a feleségével és egykori kedvesével lakott együtt, mégpedig kedvese jóvoltából.

Kényelmetlenül veszem át az íratlan regényből azt a szót, hogy kedvese. Egy gróf közelében ez az üde szó a kitartottságot, a ledérséget idézi föl. Az a – többihez képest – elég fiatal nő nem volt sem kitartott, sem ledér. Sőt nagyon is komoly volt, s abban az időben épp ő tartotta el a grófot, az egész grófi családot.

Ez a nő – K. Hedda – egyszerű kis gépírónő volt az uradalom központjában abban az időben, amikor a foglalkozás nélkül maradt vezérkari főnök Horthyék szolgálata helyett a gazdálkodást választotta. A fiatal lány tudott németül, tán német eredet is volt. Így került rögtön a gróf mellé. Aki akkor nem a búzát a rozstól, hanem a fogast a boronától, a kocsit a szekértől sem tudta megkülönböztetni.

Aki titkainkat birtokolja, bennünket is birtokol végül. A gróf keze alatt az első perctől fogva jól ment a gazdálkodás. Mégpedig oly zökkenésmentesen ment jól, hogy hovatovább maga a gróf is azt hitte, ő vezeti: ilyen semmiség vezetni egy gazdaságot; vagy ő annyira rátermett mindenfajta vezetésre! Mindent a titkárnő vezetett.

A tapintat és az energia egyesült benne; ritka, eléggé nem áldható frigy. Egykettőre kiismerte a gróf minden titkos gondolatát, tekintve, hogy a gazdálkodást illetően azok elég kisszámúak voltak. A gróf takarékos volt, de a ménesért az utolsó fillérjét is odaadta volna. Nos, a ménes a titkárnő kezében még remekül jövedelmezett is.

A takarékosság nem zárja ki a lovagias költekezést, sőt. Sokan azért takarékoskodnak, hogy kellő helyen bőkezűek legyenek. A titkárnőnek egy-két év múlva külön fogata, külön lakosztálya volt a kastélyban, már magának is titkárnője. A szerelem sose ad annyi ajándékot, mint ha azt hiheti, hogy nem ajándékot ad, hanem járandóságot. Bútor, ékszer, szőnyeg, egy kis villa Budán, ezek lettek Hedda újévi remunerációi – nagyon is megérdemelten. És pénz persze, bankbetét, még külföldön is.

Nyugodtan elvonulhatott volna a magáéba világuk összeomlásakor. Addig is egy födél alatt laktak, bár csaknem száz méter távolságra: egy magyar kastély födele alatt. Senki sem lepődött meg, hogy az idő egy helyiségbe szorította őket. Ezt az alsó udvari helyiséget is Hedda igényelte ki magának, mint egykori alkalmazott.

Őszinte tiszteletadással hajoltam kezére, amidőn most odanyújtotta, letörölve róla gyorsan a vizet, de nem a csibebelezés szagát.

A hercegnőnek szerepjátszásból – s némi kíméletből – mímeltem egy kézcsókot, Hedda előtt persze. De őt csak most vettem szemügyre. Nagy szemű, forró tekintetű, de apró termetű asszonyka volt, azoknak az öregedéssel egyre kisebbre aszó öreg nőknek a fajtájából, akiket az idő mintha galacsinná akarna sodorgatni, hogy minél picibb helyre tehesse őket a földben.

A hercegnővel nem bánt jól a megye kinyomatlan irodalma. Legjobb esetben is mosolyogtak rajta. No nem a férje dolgai, helyesebben egy dolga miatt. A vallásossága miatt. El kell képednünk azon, hogy egy-egy ember magánéletének milyen meghitt mozzanatait tudja nagyobb alapossággal, mint egy oknyomozó történész-kongresszus, megtárgyalni és nyilvánosságra tárni egy országrész közönsége. Mit ettek, szinte a csontig rágva az öreg gróf feleségén? A hitet. Azt, hogy a hercegnő – valójában a nálánál sokkal rangkórságosabb környezete ragaszkodott ehhez a címéhez – igazán vallásos volt. A korszakban, amelyben élt, ezzel először is közröhejt keltett.

Ezt személyesen magam is tapasztalhattam hajdan a környék egyik városának egy annyira jobb, hogy már majdnem valójában jó családjában, a vacsora utáni társalgás alatt, ahol tizenhat éves lánykák is voltak. A grófné, azaz hercegnő, csatlakozzunk már mi is a rangkórosokhoz, mert különben állandó zavar lesz, sokat szült, az egyház elvét követve e téren is. E társaságban az került nyilvános beszédbe, hogy valahányszor a gróf úgynevezett férji jogait vágyta gyakorolni, azt feleségével még a délelőtt folyamán kellett közölnie, mert a hercegnő ilyen napokon külön is meggyónt, megáldozott – tehát misét hallgatott, tehát a bejelentésnek legkésőbb délelőtt tíz óráig kellett megtörténnie –, a nap hátralevő részét pedig imádkozással és (ezt a kifejezést hallottam) középböjtöléssel töltötte. Ezen az enyhén elpirult lánykák is pukkadoztak. A hercegnő az akkor divatozó arisztokrata anekdotáknak szobormintájaként, vagyis az arisztokretenizmus holmi primadonnájaként jelent meg a képzeletben azzal az igen érthető s respektálandó, mert hisz a vallásilag igen logikus hitével, hogyha az est folyamán netán új lélek száll beléje, azt az ő testében tiszta lélek fogadja. Nyilván a gróf sem lehetett kereszténymód vallásos, vagy legalábbis nem a Cluny-kori (a Szent Imre-kori) értelmezésben; holott az az igazi, mert vagy-vagy. Így térülhetett kettős útra. Ez a kettős, illetve hármas út azonban ezúttal igen szerencsés párhuzamot lelt. A három fél közül mindegyik talált teendőt, magyarázatot, türelmet. Az utak nem keresztezték egymást.

Érdeklődve tekintettem szét a nyirkos, vagyis most kellemesen hűvös helyiségben.

A falu sokat szenvedett a harcok alatt; lakásínség volt. Az aránylag épen maradt kastélyt kezdettől fogva ezer igénylő ostromolta nemcsak Pestről, a faluból is. Én úgy tudtam, a grófi családot – a titkárnő jóvoltából – a komornyik-részen helyezték el. Onnan is tovább telepítették őket, a hajdani külső-személyzeti konyhába. Ez élesen megkülönböztetendő a belső-személyzeti konyhától, még inkább pedig az ebédlő számára működő konyhától. A kastélyban ugyanis azelőtt naponta háromféle reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora készült: 1. magának a grófi családnak, 2. a velük közvetlenül érintkező, a testükhöz is hozzáérő személyzetnek, 3. a durvább munkákat végző cselédségnek, amely a grófi család evőeszközeihez, ruháihoz nem nyúlt, csak olyan tárgyakat vett kezébe – söprűt, szénlapátot, baltát, fűrészt –, amelyeket azok legfeljebb csak hát-te-mi-vagy-hadd-lássam csak módon próbáltak ki. A kertészek, kocsisok, udvarosok megint mást ettek: konvenciósok lévén, a saját feleségük főztjét.

Ez a konyha elég tágas volt, s ha az ablaka nem oly kicsi – s a kilátás onnan nem olyan barátságtalan –, abban az időben még a jobb megoldások közé tartozik. Hogy az ízlés és szívósság mit jelent még ilyen helyzetben is, azt mostani berendezése mutatta. Egyik sarkában két hatalmas szekrényt háttal kifelé derékszögbe állítottak, s abból ott is egy külön helyiség lett. Konyhául voltaképpen a hajdani hatalmas (sárból rakott s vagy nyolc lyukkal ellátott) tűzhely szolgált. Akkora volt, hogy egyik felén még mosogatni is lehetett.

Folyt már nagyban a főzés. De még olyan stádiumban, amikor minden asszonyi kéz talál tennivalót. Talált így a velem jött fiatal grófné is. Ittunk egy-egy pohár hideg vizet, leöblítve kezünket, végigsimítva arcunkat, s ő máris a födőket emelte. Elfogadtam a helyet, amit a gróf maga mellett kínált egy ritka szép kivitelű récamier-n, a hátukat kifelé kínáló szekrények tövében.

– Ez az ebédlőnk – mondta derűsen, gúny nélkül a gróf.

– Látom.

– Az meg ott a háló.

– Gondoltam – feleltem, s ültömben bepillantottam. Ott is volt egy gyönyörű valódi récamier s mellette egy ugyancsak valódi, de akkora méretű támlás imazsámoly, aminőt csak teljes ornátusban ábrázolt barokk-kori bíborosok festményein látni.

Az imazsámolyon valaki kuksolt, fejét mélyen lehajtva.

Egy tíz év körüli fiúcska.

Megérezte pillantásomat, fölnézett, sőt kelt is föl rögtön.

Nem szomorúság kuksoltatta ott, hanem munka. Konyhakéssel vízipuskát javított, oly buzgalommal, hogy nyelvét is foga alá kapta.

– Add ide.

– Az unokám – mutatta be a gróf.

– Szervusz.

– Pesten él, de nyaranta csak le-lehozzuk.

– A jó levegőre.

– Meg a kosztra.

– Ért hozzá? – kérdezte az élénk szemű fiúcska, látva, hogy rá-rámosolyogva forgatom kezemben a kis bodzapuskát.

A mosoly meghatottságot takart. Vízipuskát már az én gyerekkoromban se csináltak mindenfelé; Varsádon például én vezettem be. De otthon, nálunk ráadásul egész különleges volt divatban; a vízkieresztő lukját nem középre, hanem a záródugó felső részébe fúrták. Ez pontosan ilyen volt.

Arrébb toltam néhány sárgarépát az előttünk álló valamelyik Lajos-korabeli diplomata-asztalon, szétszedtem a puskát, elővettem a zsebkésem, dolgozni kezdtem, arcomat, ahányszor csak illett, a gróf felé fordítva.

Ő is félretolt néhány sárgarépát, hogy könyökét az asztalra tehesse.

Az, hogy egy konyhában fogunk beszélgetni, ahol közben ebéd készül, olyan előny hangulatát adta, mint ami azoké a bajnokoké, akik nemzetközi ellenfelükkel hazai földön vívnak meg. A tepsik, lábasok, a lisztkupac – akár anyáméi. Mert azért éreztem olyat, hogy ellenséges földre lépek, ha az az ellenség már… No de a lélekben tovább élnek a hatalmak, mint a földön.

Fejemben ugyanis valóságos kérdőívet hoztam, gondolhatni. De nyilván akarhattak ők is valami szívességet tőlem ezzel a meghívással. Essünk át rajta. Mindjárt errefelé próbáltam hát terelni a beszélgetést. Nincs kellemetlenebb, mint vendéglátónk kérését az ebédje után tagadni meg, gyomrunkban a szinte előlegként lenyelt étellel; semmit sem lehet úgy lekötelezni, mint a hasat; érzékszerveink a leghálásabbak bennünk.

– Hogy ment végbe?

– Micsoda?

– Az – átváltás.

A gróf elmosolyodott.

– Érzéstelenítéssel.

– Mikor jöttek ki odabentről? – hogyan? Nem volt túlságosan kínos?

A francia forradalom vidéki jeleneteinek színes tablóira gondoltam: égő kastély, láng világította kaszák, Carmagnole.

Megértette.

Ilyesmiről itt szó sem volt. Az „átváltás” nyitánya itt a háború volt, s a háború alatt, mióta világ a világ, a kastélyokat mindig a hadvezetőség szállja meg. A front közeledtekor a kastélyt a német vezérkarnak foglalták le. A gróf erre még a falut is elhagyta.

Épp azért, mert ő maga is vezérkari tiszt volt. Nem akart nyilatkozni nekik a helyzetünkről.

Átment Kányádra egész családjával az imént említett unokatestvéréhez. Ott is hadvezetőség volt, de ott mégsem ő volt a házigazda, nem neki kellett érintkeznie a jövevényekkel.

– Tedi meg remekül értett az ilyesmihez.

S odaát Kányádon a bombák ellen is nagyobb biztonságban voltak.

– Tedi már esztendőkkel előbb pompás páncélpincét csináltatott a műkincseinek.

Tedi vagy Tödi, néha Tadi, nem jól értettem a kiejtést, illetve majdnem mindenki másként ejtette a (gondolom, angolos Teddy) nevet, azonos volt a kányádiak egykori képviselőjével és mostani utca-vándorával. De biztonság okáért mégis megkérdeztem.

– Az, az!

– Aki a választóit „tisztelt parasztok”-nak nevezte?

A gróf nem érzékelte a mondat humorát. Most hallotta először.

– Gaffe volt?

– Semmiképp. Hisz föltehetően akkor is megválasztják, ha azt mondja nekik „Büdös disznók!”

– Hát akkor? Udvariatlan volt?

A társalgás eddig három nyelven botladozott. Magyarul kezdtük; a gróf a bonyolultabb mondatoknál németre váltott át. Mikor a német katonaságot említette, hirtelen – egyszerű volna kideríteni, milyen belső sugallatra – franciára cserélte a szót. De a „tisztelt parasztok” nevetségességét ezen a nyelven sem volt képes fölfogni. „Az osztályok közti szintkülönbség első jele, gondoltam, egy pont a javamra.”

– Tedi mindig a szerencse fia volt.

Hírességeket sose emlegessünk keresztnevükön. Kikerült Párizsba annak idején közénk egy hazai író-jelölt. „Zsiga, Frici, Pádi” – ez volt az ajkán Móricz, Karinthy, Tóth. Azzal végeztük ki, hogy sorozatban kapta a Janit, Palit, Karcsit sőt Vilit Racine, Verlaine, Baudelaire és Shakespeare helyett. Gombóc volt nekem a gyermekkorom pusztai cselédjei s a fővárosi sajtó cselédjei által csak rangjának megfelelően emlegetett államférfiú beceneve. De egyszeriben csak kimondtam, lenyeltem.

– Tedi hogy jött ki a kastélyából?

A gróf elnevette magát, finoman, de azzal a pajkossággal, ahogy a dédelgetett aggastyánok tudnak nevetni.

– Angyalian!

Tedinek a páncélpincében is lakosztálya volt. Érintkezése hajdan a világgal, az emberiséggel a következőképpen folyt le. Becsöngette az inasát, s az bement hozzá, s átvette Tedi akaratát az emberiség számára. Ha valami csoda miatt az inas (vagy a titkár vagy a fővadász vagy a jószágigazgató) mégse ment be Tedi szobájába, végül is Tedi nézett ki az ajtón. Ha senkit nem lelt ott, ki is lépett az ajtón, s addig ment az előszobában vagy a folyosón, amíg csak inasra, titkárra, emberiségre nem akadt. Kívánságát s esetleges méltatlankodását – igen higgadt formában ekkor közölte, nemigen nézve meg ezúttal sem, hogy kivel – az emberiség milyen egyedével – beszél. Neki mindenki egyforma volt.

– Egy igazi demokrata – áldoztam a gróf nem ötlettelen előadásának.

– Pontosan.

Az ágyúzás, majd a gépfegyverropogás megszűnte után Tedi egy hetven évig erre alakított idegzet óraműködésével lépett ki az óvópince ajtaján.

A pinceajtóban nem talált lakájt. A kastély följárójánál fegyveres őrség. Az utca néptelen, mert távolban még lövések pukkannak. Végre találkozott mégis egy népbelivel. Közölhette óhaját. Inni, majd borotválkozni akart. Mindkét óhaja teljesült. Inni szeszt akart.

– Azóta is, mihelyt valaminek szükségét érzi, az utcára megy; bemegy a házakba is, nem veti meg, sose vetette meg az embereket.

– Hallottam, de…

A közrendűek nagy világa kezdetben megvárta, míg Tedi elmondta, mit óhajt. Választékos hangon, de röviden beszélt. Mindent megköszönt. Röviden, ám tartalmasan szintén, úgy, ahogy hajdan az inasnak is megköszönt minden szolgálatot. Megnyugtató volt hallani.

A földreform első üteme akkor már végbement. A parasztok már Tedi volt földjeiről vágták a lucernát, a búzát. Rajzos díszoklevelet kaptak arról, hogy azok a földek az övék. De az oklevélen persze nem volt rajta az előző birtokosnak, Tedinek az aláírása. A Tedi elé tett ital afféle vásárt-pecsételő áldomás volt. Fölhajtása pedig a hallgatólagos, a békés beleegyezés. Szó szerint az, amit Árpád alkalmazott Kusid útján.

Később már kérnie sem kellett. A nép kérdezett. Ha betért valahova, maga a házigazda sietett a szóval: egy tányér levest, kegyelmes uram? Tedi bólintott. – Egy kupica snapszot? – Még egyet? – Még egyet? Köztudomású volt, hogy öregedvén, megkedvelte az italt, most már a népieseket, a kisüstieket is. Ajka is demokratizálódott.

Ivott bár annyit, hogy távoztakor vissza kellett ülnie egy kis erőgyűjtésül a székre, a „köszönöm” változatlanul ugyanaz volt. Ha még nem szertartásosabb.

S házigazdám – művészi élményt nyújtó tökéllyel – megjátszotta Tedi „Köszönöm”-jét, a főúri biccentéssel együtt.

S mintha ő is látta volna saját teljesítményét, oly kacajra fakadt, hogy könnyét törölte. A tökély-e, más-e, velem egy jégvillámot cikáztatott meg a gerincemben.

– Azt mondják – hahotázott tovább a gróf –, a múlt héten maga a párttitkár is – Szmodics – megállította az utcán. – Na, koccintson velem egy stampedlit, kegyelmes uram! – S bevitte a szövetkezetibe. S elmondatta ő is magának, milyenek voltak a politikai erőviszonyok Horvátországban, amikor majdnem ő, Tedi lett a bán.

– Végre népszerű ember lett.

A gróf elkomolyodott.

– Tedi mindig népszerű ember volt. A környéken, én tudom, egy arisztokrata sem érintkezett annyit a néppel, mint ő.

– A maga módján.

– Hogy csinálhatta volna másképp?

– Az igaz.

– Szigorúan betartotta, hogy minden képviselőválasztás előtt gyalog végigmenjen a falun, s lekezeljen a kapuba állt választókkal.

– Négyévente voltak választások vagy ötévente?

– Előbb öt, aztán négy. De ő legalább tíz cikluson volt itt mindig képviselő. A püspök nem járta annyiszor végig a falut.

– S most pusztán ezért tartják el a tisztelt parasztok? Nem inkább egy kis agrárius óvatosságból, hogy mit tudni, mit hoz még az időjárás? Vagy penitenciából, mert kivágták a díszparkját? Vagy holmi temetkezési babonából? Azért, amiért itt még pénzt tesznek a halottak szemhéjára?

– Mit tudom én?!… – kiáltott föl vidáman a gróf. – Mért tartanak el engem?!

– Papit senki sem tartja el! Papi csomagokat kap Londonból!

– A faluvégről kapok csomagokat, egy kis krumplival meg disznó-kóstolóval. Te szervezed meg, hogy eltartsanak! – mutatott ujjával a gróf a titkárnőre.

A konyhalevegő megfiatalítja a nőket. Mikor beléptem, ötven év körülinek néztem a titkárnőt s bizony eléggé meghervadottnak. Most nemcsak kipirult, hanem kitelt is: tömörgumi keménységű, élénk tiroli szőkeséggé alakult.

– Azt sem kellene megszervezni! – mondta a titkárnő olyan hangsúllyal, hogy az ember odanézett, nem tette-e csípőre a kezét.

Elkészültem a bodzapuskával, odanyújtottam az élénk szemű kisfiúnak. Nagyanyja izzó tekintetét örökölte. Mellettem állt, s egész idő alatt úgy nézte a kezem járását, mint az okos eb azt, aki szalonnázik. Derekamra fonta kis karját.

A nagy történelmi átváltást az egész közép-európai arisztokrácia számára végeredményben az események különös játéka folytán a háború tette zökkenésmentessé. Azzal a rázással, amiben az egész országot részeltette.

Az öreg gróf egy hajnalban a kányai kastély óvóhelyének folyosóján arra lett figyelmes, hogy feje fölött a csizmák másképpen dobognak, mint előző nap. Ez egy más hadsereg, állapította meg tapasztalt katonai füle. Valóban, az orosz katonát marsolási módjáról is meg lehet különböztetni a némettől.

A kastélyokban – az ürgediben is – most a szovjet hadvezetés egy részlege vert szállást. Hosszú hónapok teltek, amíg ezek elvonultak, s átadták a kastélyt az újjárendeződött állam helyi szerveinek. Így kerülődött el, de országosan, hogy a magyar feudalizmus, hacsak egy percre is, szemtől szembe jusson, amitől valaha úgy rettegett, a Fegyelmezetlen Néppel.

– Egy öltözet ruhában jöttünk vissza ide. Egy falat kenyér nélkül.

– Szerencséjükre – mondtam kiáltva, mert valami forró zsír istentelenül sercegni kezdett.

A tepsik határozottan mellém álltak. Engedélyt kértem a dohányzásra, majd elnyervén azt, odakínáltam nemcsak az öreg grófnak, hanem a hölgyeknek is nyírfagyökér tárcámat, amelyet erre az alkalomra jobb minőségű cigarettával töltöttem meg. A cigaretta akkor még váltópénznek is járta. A kínálást még a hercegnő is elfogadta. De rágyújtani csak az ifjabb (illetve megifjult) nők gyújtottak rá. Nedves, zsíros kezükkel nem tudták megfogni, így közvetlenül szájukba adtam a tüzet, s egyvégtében, kivevés nélkül szívták el, félrefordított fejjel, hogy a füst szemükbe ne menjen. Mert közben csinálták a dolguk.

Az ifjú grófné vékony, még igen fiatal zellerszálakat kapart, remek illat szállt belőlük. A hercegnő ölébe egy kosárka zöldborsót adtak fejteni, ennek is pompás illata jött. Néha-néha fölemeltek egy födőt, az is jó illatot küldött. A titkárnő liszthalmocskába tojást ütött, s gyúrni kezdte enyhén megrezegtetve az asztalt. Oldalakat lehetne írni a nyers és félig főtt ételneműeknek csak az illatáról, az olvasót s magamat is abba a hitbe ringatva, hogy az ilyen seregszemle művészet. Csibe készült, becsináltnak és paprikásnak, de abból egyelőre csak a belek trágyaszaga terjengett.

Az illatok a grófék körül, a grófék az illatokban immár egyre természetesebben mozogtak. Semmi rendkívüli, semmi figyelemre méltó.

A nyitott ablakokon – mert most már fél tizenegy óra felé járt – zabolátlan erővel tolult be a magyar vidék két nyári ajándéka: a légy s a nap szaharai dühe. Sok legyet láttam már együtt, ennyit még én sem.

Ha kitaláltam is ellenük valami védekezést, az nem jelenti, hogy idegileg nem nyúztak tönkre ezek a dögök. A külföldi irodalmakból részletes, eleven benyomásunk van, milyen istencsapás egy-egy országnak a moszkitó, a sáska, a sakál, a tigris. A legyek rémuralma bizonyára meg fog szűnni, anélkül hogy hazai irodalmunk csak hozzávetőleges képet festett volna arról, mit művelnek nyaranta egész országrészek lakosaival. Hacsak felém szálltak, végigszaladt rajtam az undor egy-egy kis villanyozása. Pillanatonként rám akartak telepedni, kezem egyfolytában járt itt is, hogy hajtsam őket.

A gróf jobb keze mozdulatlanul nyugodott az asztalnak azon a sarkán, ahonnan arrébb tolta a levesbevalót. A legyek valósággal legeltek rajta, sűrűn, mint a juhok, noha nyilvánvaló, hogy mi legelnivalót lelhettek ott? Szemük óriási lencséje mögül a rövidlátók alaposságával vizsgálták a bőrt, tapogatták az ősz szőröcskéket.

Így tapogatták az arcot is. Mintha kőarcon, márványkézen jártak volna! Már ott is engem gyötörtek! Ha nagy néha a gróf fölvonta elhessentésükre a szemöldjét, alig hatott másként, mintha egy kőszobor tette volna ezt a mozdulatocskát, oly türelmetlenül vártam már. Néha mégis homlokát vagy orrát illette. Hogy finoman különnyújtott középső ujjával a gördülésnek indult verejtéket idején szétmázolja.

Dőlt be Timbuktu kánikulája, s dőlt szinte birtokostársául az égető forróság a hatalmas tűzhelyről, amelyet – ha kevesebbnek főztek is rajta – egész terjedelmében be kellett fűteni.

– Ne járjunk egyet a parkban?

A gróf nemet intett.

– Pedig csak járjanak! – mondta a titkárnő indokolatlan hevességgel.

– Gyerünk – álltam föl.

– Gyerünk – mondta fürgén a fiúcska; teleszívatta már puskáját az egyik kanna vizéből, de itt csak aprókat tudott fröccsengetni.

– Maradjunk csak – mondta a gróf, ő meg olyan hangon, mint aki egy régóta tartó vitában ismétli türelmesen a magáét.

– Nyugodtan kimehetnek! – mondta a fiatal grófné is.

De hát nem mentünk ki. A hercegnőre pillantottam. Épp azért, mert ő föl se nézett a borsófejtésből. Arcán neki is úgy mászkáltak a legyek, mint rajzáskor a méhek a méhész arcán. Csakhogy a méhész olyankor drótálarcot visel. Ő meg?

Volt a mi apai nagyanyánknak – a katolikusnak – egy alig észrevehető bólingatása, nemcsak magányos üldögélése közben, de néha gyaloglás, sőt kapálás közben, sőt társaságban is. A rózsafüzérjét mondta hangtalanul, s ezeknél a kis bólintásoknál jutott el a Jézus nevéhez. Imádkozott a hercegnő is? Vagy csak a rózsafüzér szemeihez oly hasonlóan pörgő borsószemek ott az ujjak között adták nekem ezt a gondolatot? A hercegnő hunyt szemmel ingatta magát. Számítgatni kezdtem, hogy olyan közökben ejti-e a fejét, amennyire az Üdvözlégyben egy-egy Jézus esik.

A gróf észrevette, mire figyelek, s cinkos mosollyal pillantott rám.

– Imádkozik? – kérdeztem súgva.

– Mondhatja hangosan is.

És a saját fülére mutatott, majd kecseset legyintett.

Most mindketten a hercegnőt néztük. Szemléltük, mint egy tárgyat.

– Vasárnap van – mondta a gróf. Majd karórám fölé hajolva: – Úrfölmutatás!

S nevetett egy picikét.

S elmagyarázta, pusztán kézmozdulatokkal, hogy a hercegnő azért nincs a templomban, mert nem bírja odáig a lába. No de hát így is kifog a nyomorult testen.

Hallgattunk egy sort.

A gróf egyszerre csak – mintha a gondolatátvitel ilyen pontosan működne – apai nagyszüleimről kezdett beszélni. Azt a juhászszámadót, azt ő is ismerte! Gyerekkorában – még a bérlők előtt, amikor a birtokok ugyancsak házikezelésben voltak – járt ő erre. Fiatal lovas tisztként napszakokat száguldozott nyeregben, természetesen mindig a legelőkön – s nem a vetésben –, vagyis a pásztorok: a csikósok, a juhászok közt.

És bámulatomra csaknem pontos festményt rögtönzött nagyapámról. Szűr, csacsi, püspökbot! Kerek arc, ferde szem.

Hogyne emlékezett volna rájuk! Még meg is vendégelték. Bográcsból ettek, a kalap begyűrt tetejéből itták a kútvizet. Ő is!

Az én szemem még mindig a hercegnőn állt.

– Hallom, a fönséges asszony nyugtalanul nézett az események elébe.

– Igen. Ő igen! Tartott a magyaroktól.

– A parasztoktól.

– A magyaroktól! Az egész nációtól. Talán egy kicsit még tőlem is!

– Hogyhogy? Miért?

Kétszer is megkérdeztem az okát, de a gróf mintha nem hallotta volna; egyre az öregekre kanyarodott vissza. S mind többször az én „tiszteletre méltó”, sőt „több tiszteletet érdemlő nagyatyámra”. Minden civilizáció azon ismerszik, azon mérődik, hogyan becsüli öregjei emlékét! Miért vitte oly sokra Kína? Mert ott a vallás sem egyéb, mint az ősök tisztelete!

– Vitte, vitte; de azért le-lehanyatlott.

– Amikor elfordult az elődök égbeemelésétől, mondhatni deifikálásától. Ami minden tartós és egészséges rendszernek az alapja!

– Többek közt az arisztokráciának!

Meghökkent a váratlan ütéstől. Aztán elpirult. Harag, visszanyelt indulat futtatta pirosba az öreg arc kiütköző hajszálereit.

– Egyáltalán nem az én őseimre gondoltam! Az önére! Akit ön a könyvében szerződésszegés vádjával illetett!

– Mivel?! Én?

– Azt írta, hogy nagyatyja önkényesen állapította meg a juhok betegségét, és a saját hasznára vágta le őket.

– Azt írtam, hogy előfordult. Mások lakodalmába küldte. De mért nézett aggodalommal a hercegnő az események elé? – tereltem vissza a szavak nyáját az előbbi területre, akaratlanul is rápillantva a hunyt szemmel bókolgató hercegnőre.

A gróf is a feleségére pillantott.

– Mert a magyarokat ő aztán igazán csak leírásokból ismerte. Elfogult idegen szerzők könyveiből és az ő családja levelezéséből. Főleg a nagyapjáéból. Annak valóban sok félreértése volt a magyarokkal… De ami az ön nagyatyját illeti, a megboldogultról szóló részen elsősorban nem én akadtam föl. Kedves nagyatyjának a vámpusztai bérlővel és… a hogyishívjákkal volt legeltetési megállapodása. Jeles könyvének az a bizonyos passzusa főleg őt… ezt a vámpusztai bérlőt hevítette föl. Írni is akart az OMGE lapjában róla. Ő igazán jól ismerte azt az I. nevű juhász-számadót. Annak a kezén egy birka sem tűnt el!

– S most már megbékélt a magyarokkal a fönséges asszony?

Az élénk szemű fiúcska ismét teleszívatta puskáját a kannában, és a nagyatyja s nagynénje után most nagyanyját célozgatta vele. Óvatossága ellenére a lövés túlságosan erősnek sikerült. A vízsugár a hercegnőre záporozott.

– Nagyon is megbékült velük! El van ragadtatva a lovagiasságuktól.

Nem kis dologról értesültem.

A hercegnő Metternich, az egykori osztrák kancellár életrajzaiból, emlékirataiból és levelezéséből alkotott képet a magyarok kezelhetetlenségéről, a jóakaratú dinasztia elleni gyűlöletükről, arról az engesztelhetetlen bosszúvágyról, amely ezeket a vérszívó hunokat a nagy kancellárnak csak a neve említésére is elfogta.

A hercegnő Metternich-hercegkisasszony volt. Metternich Kelemen herceg egyenesági leszármazottja; egyetlen élő unokája.

Ám a grófot csak más foglalkoztatta:

– Egy-két birka eltűnése szerintem még nem dehonesztáló! De az a vámi bérlő – egy percre elnémult a gróf, hogy eszébe idézze s végre kimondja a bérlő nevét, de végül mégse mondta ki –, az azt már súlyos vádnak minősítette, ha az eltűnt birkák révén valaki házat építtet, út menti kereszteket állíttat.

– Metternichnek jelent meg magyar vonatkozású levelezése?

– Azt én nem tudom… De visszatérve őseink tiszteletére, s erről szólva az ön nagyatyja jellemének folttalanságára…

– Engedje meg, hogy az én transzcendens radar-készülékem jelezze azt a gène-t, amely Metternich kancellárt odaát elfoghatja, hogy ily szoros együttesben, szinte párban, egy nagykalapú juhásszal kell fölmerülnie a múltból.

– És ha az ön nagyatyja érzi feszélyezve magát? – s nevetett hozzá.

– Olvashatta más is azokat a levélbe írt észrevételeket?

– Azt sem tudom… Jelent meg könyv alakban Metternich nagyapának magyar vonatkozású levelezése? – fordult harsogva a gróf a hercegnőhöz.

Az izzó pillantást vetett, nemcsak férjére, rám is. Az izzás alján riadalom villant. Ebből gondoltam, hogy a hercegnő nem azért nem válaszolt, mert süket.

Megnyugtattam: a magyar nép vagy legalábbis annak itt körülöttünk szántó-vetegető része nem oly engesztelhetetlen a nagy kancellár iránt, mint ahogy azt ő rémálmodta.

És megszólalt bennem, először, a szolga-arcátlanság bizalmaskodó ördöge, mentségül mondom, ugyancsak postfesta:

– Nagypapa túlzott.

A főlő becsinált leves illata nem egynemű, nem olyas, mint egy csupa rózsából kötött csokoré; olyan, mint azé a csokoré, amelyben rózsa, szegfű, liliom és még tíz virág illatozik egybe. De aztán a különféle jó szagok – mármint a becsinált levesé, azaz a levesben forgó hagymáé, répáé, krumplié – mégis egyneművé kezdtek igazodni, s végül is azzá a jellegzetes vasárnapi baromfihúsleves illattá értek, amelyet a férfiorr már a tányérból ismer. Az ember várta, mikor kezd terjedni a morzsában megforgatott, majd forró zsírba helyezett húsdarabok illata, a magyar szimatnak oly egyedülien édes kirántottcsirke-fuvallat. Aztán a frissen mosott s négybe szelt fejes saláta mezei jó szaga.

Közeledett az idő, hogy lassanként megterítsenek, a konyha egyetlen asztalán, azon a maga korában századokra készült szilárd alkotmányon, amelyen tán a tilsiti egyezményt aláírták, s most befejezésül, még egy kis petrezselymet is aprítottak a sötét hadrendekben vonuló és kerengő legyek rohamai között.

– Borunk nincs! – mondta kihívóan a titkárnő.

– Mennyi idő múlva eszünk?

– Na, még egy jó félóra.

– És a pite? – szólt bele a grófné.

– Ja, persze! Nagyon éhes?

Fejembe villámlott, van nekem ebben az Ürgödben is egy juhász-geneológiájú nagybátyám. Fölálltam. Ad az nekem, ha nem többet, egy féllitert. S megvan az ürügy, hogy egy fordulóra mégis kikerüljek ebből a kenyérsütő kemencéből.

Az élénk fiúcska – teleszívatva fulladásig a puskáját – társult persze azonnal hozzám. De nézett fejfedője után az öreg gróf is.

– Jobb, ha papi most nem megy ki! – mondta a fiatal grófné.

– Csak menjen! Miért ne menne? Akármikor kimehet – mondta a titkárnő.

– De akkor se a park felé!

Majd bolondok lettünk volna akkora kerülőt csinálni; ismertem az irányt.

A tárgyak hűsége tud annyi gondolatot sugallni, mint az embereké. A gróf fején egy alig használt, de 1908–1910-es divatú szalmakalap, egy úgynevezett girardi ült. Nyilván ez maradt meg neki, de miképpen, két világháború vérárján is átlebegve?

Ismertem az irányt, bár a parkban sohasem jártam. Ez az én gyermekkoromban zárva volt. A kastély oldala mellől – a bejárati oszlopcsarnokot nem érintve – vágtunk a falu felé eső kapu irányában.

Nem jártam a parkban, de gyermekkorunkban kívülről annyit nézegettük, távoli dombokról az égre nyúló díszfenyőit, közelről, a rácsozat kőpárkányára fölkapaszkodva a díszbokrait, hogy – ez volt nekem a képzeleti minta az édenkertre is. Verset is írtam róla.

– Még díszpávák is voltak – mondtam a grófnak. – Fülemben most is a rikácsolásuk.

– Igen? Én sose jártam arra.

Sose járta be a saját parkját.

Értek valamelyest a fákhoz. A malomkerék-vastagságú akácokról, a vörösre hámlott hatalmas tiszafákról könnyen meg lehetett állapítani, mikor telepítették ezt a kis minta arborétumot. Amikor a nagyobb dégit s a még nagyobb eszterházit: 1780 körül; amikor Rousseau társadalomrendező elveit elkísérték hosszú útjaikra a természetrendező elvei is. Amikor Ligné Magyarországot – a kertjei láttán – a jövő honának nevezte. Megakadt a szemem egy toronymagas parafafenyőn. Ilyet Európában csak a csurgói kollégiumban láttam, oly tökéletes fejlettségben, hogy a diákok – még a népi kollégisták is – ökölvívóbabának használták. Épp figyelmeztetni akartam kísérőmet, nehogy kiirtsák; de sípszó hangzott oldalról.

A kastély bejárata felől két férfi közeledett felénk és egy kutya. Az előbbi kettő még lépése rakásában is ingerülten, az utóbbi a kíváncsiság és a barátkozhatnék farkbillentéseivel.

– Itt nincs átjárás! Tessék visszamenni!

A hang ismerős volt.

– Igenis.

– Nem látták a táblát?!

– Bocsánatot kérünk.

– Máskor nyissák ki a szemük.

– Kezeit csókolom.

Én beszéltem, gondolhatni. Akivel pedig beszéltem, nem kis ámulatomra Melles Gügü volt, tíz évvel azelőtt a Nemzeti Dalszínház – rejtelem, hogy milyen ismeretek révén – fényeffektusi mű-szakértője, egy évre történetünk után pedig egy nyugati rádió kommunizmus-feketítési szak műértője. Most – mint a művészvilág annyi tagja akkoriban – rendőrtiszti egyenruhát viselt, nem kevesebb szíjjal, mint egy középkeleti tábornok.

– Ez nem fordul elő többet!

– Nem, kezét csókdosom.

Hiába, nem emlékezett! (Hajdani köszönési módjára.)

– Ismeri őket? – kérdeztem visszaigyekeztünkben a grófot.

A grófban volt humor: – Csak a kutyát.

De ki tud ilyen időkben többet egy tízéves kisfiúnál? Annyi adatot kaptam, fölösen, hogy rögtön össze is kevertem.

A kastély vagy a Vígopera- és Táncdal-szerzők alkotóháza, vagy valamelyik vígoperának üdülőhelye volt. Nem is olyan régen egész nap zengett benne a zongora; homlokán a címer elé helyezett hosszú tábla populáris zeneköltészetünk valamelyik Albert keresztnevű kitűnőségét halhatatlanította, bizonyára kideríthető, melyikét, ha én elfeledtem is. Több alkalommal, a szakma új problémáinak tisztázására, népes értekező-kongresszust is tartottak benne, azt a fajtát, mely napokra nyúlik. Épp itt, Ürgödön, az isten háta mögött? – kérdezhetné a járatlan olvasó, ahova se vasút, se valamirevaló kövesút nem szolgált? Épp azért! Magyarországon még akkor is ott volt bőven élelem, ahova legkevesebb út szolgált: az utak a kiéhezett városok nedvszívó gyökerei. Nagyon is tapasztalt szem nézte ki ezt a kastélyt. Valójában afféle föltápláló üzem volt. Maguk a szerzők nagy többségükben már visszanyerhették kívánatos testsúlyukat. A kastélyban s a lezárt parkban most már jobbadán csak fölmenő családtagjaik tartózkodtak, ahogy visszaballagtunkban magunk is láthattuk.

– De most megint lesz kongresszus! Ki van írva! – mondta boldogan a fiúcska.

Nyilván azért nem lehet átjárni a parkon.

– Azon most máskor sem lehet – jegyezte meg a gróf.

– Az önök idejében lehetett?

– Nem tudom. Azt hiszem, nem.

– Nahát.

Gyorsan kint voltunk a faluban. Az emberek épp jöttek a templomból, s mentek a párthelyiségekbe. Akkor még öt párt működött (még Polgári Demokrata Párt is – Ürgödön!). A vezetők összefűzték azt a két alkalmat, amikor a férfiak a község belseje felé mozdulnak ki hazulról, vagyis díszbe öltöznek.

Tehát valóságos nyüzsgésben haladtunk a keskeny gyalogjárón. Előttünk a fürge fiúcska, hajadonfőtt, rövid nadrágban, rövid ujjú ingben, csak úgy mezítlábra húzott fatalpú szandálban, kezében a vízipuskával s szemében egy indián sastekintetével, hogy melyik udvarban van víz a vályúban.

Nem volt egyetlenegy olyan szembejövő, akivel nem cseréltünk üdvözletet. A kapuban, de még bent a tornácon állókkal éppúgy.

Amiből még semmi sem következik. A grófot pusztán a kora miatt üdvözli ismeretlenül is nyilván mindenki, aki nála fiatalabb; ahogy én is előre üdvözöltem mindenkit, akit nálam idősebbnek néztem.

Ad valami ünnepies élményt olyan főutcán haladni végig, amely oly frissen van tisztára söpörve, hogy még a vesszőseprő karcolásait is látni. Könnyedén lépdeltem. De a gróf szinte szökelgetett mellettem; már amennyire kora engedte.

– Járt erre azelőtt is gyalog?

– Hát… előfordult. Feltétlenül előfordult!

– Nagyon élvezi a talajt.

– Azt élvezem, hogy járok.

Úgy élvezte, ahogy más az úszást, egy átlátszó szép tóban.

– Ide a templomba is négyesfogaton volt szokás járni?

– Amíg az autó el nem terjedt.

– Azután autón jártak, ide a templomba is?

– Nem volt természetes?

– Nem tűnt föl, hogy templomba kocsin egy paraszt se jár, még a módosa sem, még esőben sem, a falu végéről sem?

– Mi úgy jártunk.

– Úgy örökölték.

– Nyilván.

– Az még afféle mozgó trónus lehetett, a négyes? Aki abban ült, bizonyosra vehette, hogy közfeltűnést okoz, hogy megbámulják, utána csodálkoznak. Jó érzés az? Mert még mint nemi elferdültséget is számon tartják, exhibicionizmus néven, az ilyen önmutogatást.

– De ha egy egész réteg csinálja?

– Az egész réteg exhibicionista.

Jót nevettünk. Aztán a gróf ezt mondta:

– Nagyon szívesen járok így is egy ilyen szép parasztutcán.

– Sose hallottam még utcára azt mondani, hogy paraszt.

– Hát hogy mondják, ha egyszer parasztok lakják?

– Sehogy.

– Az meg hogy lehet?

– A szavak, a jó öreg szavak, úgy látszik, gerincesebbek, mint a lélek. Tovább ellenállnak.

– Minek?

– A szolgalelkűségnek. Az osztályuralomnak.

Ezen ő megint jót nevetett, fejét csóválva, hogy mit ki nem találok.

De már ott is voltunk a ház előtt, amelyben bort reméltem.

Ehhez az egész főutcán végig kellett mennünk. Ugyancsak mint szociológiai figyelmű betűrovó jegyzek le erről mellesleg egy tanulságos adatot. Hogy a gróffal egy vasárnapi főutcán mosolygó beszélgetésben – sőt neki egyszer elejtett öngyújtóját is föladva – végigsétáltam, a parasztok szemében semmi árnyat nem vetett atájt eléggé radikálisnak ismert néppártiságomra. Sőt. Egy emberhez idegenként beszélve sose tudni, van-e hitele a szavunknak. Ötvenhez beszélve ez rögtön kiderül. Az Ürgöd környéki szabad parasztok – lévén földjük, alig részesültek földosztásban – meglehetős bizalmatlanul nézték az új idők nem egy jelenségét; még a volt cselédek és zsellérek „meg nem szolgált” helyfoglalását is. Úgy fordult, hogy egy összejövetelen én is az előadói pulpitus mellé kerültem, épp a pusztaiak igazát védeni. Higgadtan, de élesen vagdaltam a törzseszegett feudalizmus földből kitörő gyökérhajtásait. Az első percben érzékeltem azt a fajta figyelmet, amelyben szinte mi magunk is halljuk – nem közönséges élmény –, hogy szavaink a nemesérc hitelével csengenek. Egyszóval bementünk ahhoz az én birkászati vonalon kapcsolódó rokonomhoz.

Mintha volna valóban egy juhász-szabadkőmívesség is! Mintha a családnak ez a mezei része vakondok módra a föld alatt szaladgálna egymáshoz. Kit látunk a szobában a háziak mellett? Azt az összetöpörödött hajdani számadót, aki az első diplomáciai futárszolgálatot végezte a bokájáig leterjeszkedett bekecsében.

Ez a megtiszteltetés! Álltak föl mind, a férfiak bajszukat törölve – mert épp ebédnél ültek –, a nők koruk (azaz arcbőrük eldurvulása) arányában nekivörösödve.

Szerénytelennek kell lennem. A megtiszteltetést én szolgáltattam. Az öreg, aki a front idején életét kockáztatta – már a jó vagy rossz nyelvek szerint – a grófért, s akit én kint a pusztán épp csak mutatóujj-emelintéssel köszöntöttem (s ő hasonlóképp), kart tárt felém, ragyogó arccal mutatott be a családnak. Jobban mondva leplezett le, hogy ki is vagyok, már úgy értve, ki fia, öccse, unokája, ki unokájának a másodunoka-testvére és milyen másodunokatestvér sógora! Az mind juhász volt! Az amúgy is bő készleten kívül sose hallott nevű számadók és bojtárok, említésből sem ismert Jánosok, Istvánok és Józsefek és főleg Katik és Lidik és Marik kezdtek fölmerülni, illetve csak nyüzsögni egymástól meg nem különböztethetően a múltban, igazán olyanformán, mint egy vakondok-nemzetség egy végeérhetetlen rét alatt.

Forgott belőlük egyszeriben sok itt a szobában is. Nők, férfiak vegyest, öregek, fiatalok.

Üljünk asztalhoz! (Nem zavarunk!) Együnk velük! (Hazavárnak!) Ezt a kis kalácsot hát! (De csak folytassák!) Ne vessék meg már a szegénységünket! (Nahát egy csipetet.)

Végül is ők fejezték be gyorsan, tessék-lássék részvételünkkel.

Magától értetődik, hogy jó helyre jöttünk azért a kis borért. A házigazda már küldte is feleségét üvegért. De melyikből? Ebből? Egészségére, öcsém! Már megengedi, így nevezem. Ha látna így bennünket az én szegény Jani komám!…

Az csak apám lehetett, János lévén ő is. Tudtam a kötelező választ:

– Akkor hát, kedves bátyám, úgy illik…

– Egészségedre, édes öcsém!…

Aztán a grófra is ráemelte a poharat:

– Egészségére…

De a megszólítás most a torkán rekedt.

Remek bor volt. Ennek dicséretére is van mondatszabvány.

– Mióta isznak ilyen jót Ürgödön?! Melyik fertályból van ez?

Lett egy icipici csönd. – Az osztottból! – mondta kereken az egyik legényfiú.

Mert az uradalom jó hírű szőlészetét a falusiak maguk közt osztották szét.

Szemgolyómat szemem sarkába, a gróf felé sétáltattam, fejem mozdítása nélkül. Nem; bizonyos voltam benne, észre se vette, milyen villámocska vágott itt le.

A társalgás, mióta bekopogtunk a házba – illetőleg miután én kiakasztottam s belülről megvertem a verőcét (azt a konyhai félajtót) – természetesen a magyarok nyelvén folyt. Mégpedig az ürgediekén, amelynek sajátsága, hogy meglepően gyorsan pörgeti a szót, állítólag még valami besenyő örökségként. A gróf értett mindent. Élénk, mindinkább csillogó szemmel követte az eszmék, jobban mondva a rokonsági adatok cseréjét. Ízlett neki a bor, amely, bár ha egy ujjnyit hörpintett is belőle, csak szintjéig állt mindég a pohárnak; ahogy az illem ezt is rendeli.

Az sem látszott sérteni, hogy a társalgás – ez a pergő szavú – nem őkörötte forog. A ruháiból kizsugorodó öreg Sebestyén bátyánk még tolt a kezdetén felé egy-egy szolgálatkész vigyort, de aztán őt is elkapta az a kardvillogás-pengecsattogás-szerű beszédmód és a – téma! Újabb és újabb juhászok és juhásznék mozgatták maguk fölött a földet, már valahol a jobbágyidők ege alatt. Be kell vallanom, hogy… No, hogy is voltam velük? Rájöttem, hogy nem szeretek én semmiféle klanba tartozni. Másfajta közösség kell nekem, még velük is. Na de ők! Hogy ezzel mi lett, abból mi lett, ki kit vett el, s vajon hozzávalót-e? Furcsállva kellett megállapítanom, érkeztem olyan dinasztiába, mint amilyenből ide gyalogoltunk.

Ez még valahogy zártabb körű volt. Az öreg gróf egyre fürgébben forgatta hol erre, hol arra a fejét, egyre készségesebben, hogy legalább egy szót elhelyezhessen; hasztalan. Kívül maradt.

Ahogy hovatovább bizony én is. Törzsök-tag igazán már csak a kortyintásnak, a test működtetésének pillanataiban voltam.

Megérezte ezt a házigazda is, aki ugyancsak egy János bátyám volt. (Magas termet, kerek arc, egyenes váll.) Mind sűrűbben emelte vendégei tiszteletére a poharát.

– Egészségedre, öcsém.

– Mindnyájunkéra, bátyám.

– Egészségére, elvtárs.

A grófnak mondta. Bármi mellékszándék nélkül. Félrelépett, de épp csak egy picikét, nyelvünk egyik mindmáig nyesetlen bozótosában. A grófot hajdan szemtől szembe gróf úrnak szólítani neveletlenség lett volna. Kegyelmes úrnak pedig most mégsem nevezhette. De valaki – fiatal hang – mégis fölkuncogott a szobában.

Újabb szembogár-sétáltatás. A gróf most sem érzékelte a villámot. Öregesen piros arcának minden részecskéje azt tükrözte: jól érzi magát. „Ez most érzi magát a nép közt” – sandítottam rá, és tisztelettel gondoltam az irodalomra, amelynek nem kis részben e pillanat boldogságát köszönhette. Hogy lelkiállapotot nem lehet pillanatfelvételezni! Mi mehet végbe benne? Mivel vél érintkezni? Hogy nem is boldogságot, hanem szinte kéjt mutat?

A törzsök tagjai közelebb nyomultak hozzánk. A fiatalok az asztalra könyököltek, s a jóllakottság biztonságával kedvükre bámultak bennünket, nemcsak a szemüket nyitva nagyra, hanem bizony elvétve a szájukat is. Feketék voltak, szikárak, tekintetükben a fesztelen bámulhatnék mellett is gyanakvás, sőt a rajtaütés megvillanó nyílhegyei. Két idősebb férfi megfordította maga alatt a széket, nyeregülésbe telepedett rá, fölső testével a szék karfájára tehénkedve, a jobb emésztés és a jobb figyelés kedvéért.

Én arcra anyám fajtájának tudtam magam. Itt is, ott is apám arcvonásait, szemállását fedeztem föl, főleg az öregeken persze; az egyik szék-karfára hasaló előőrs teljesen az ő orrcsavarását végezte, hogy valami viszketés ujjal való kaparását megtakarítsa. Zavar kerülgetett. A háttérben hirtelen egy kislány ment át; az ajtóból – de mintha csak rajzkópiája lett volna – az én kislányom arcával és nyakfordításával nézett vissza. Fogolynak éreztem magam. Olyanformán, mint Gulliver a liliputiak hajókötelei közt. Egyre több szál fonódott rám. A zavar türelmetlenségre váltott. A gróf szeme már rég nem az arcokon, hanem a mennyezet gerendáin, a falakon, a falak néznivalóin járt. Egy sor ízlésrontó színes képen és egy tenyérnyi ablakon. Nocsak, még ez is tetszik neki? Hirtelen fölidéződött fejemben egy mellékmondata, amit még Tediről szólva ejtett. Hogy Tedi, amikor a kastély elhagyása után rögtön egy kis faluvégi parasztházba költözött, nagyon bölcsen cselekedett; égi sugallatot kapott.

Összeakadt a tekintetünk. Vidáman bólingatott felém, sőt mintha rám is hunyorított volna. S most először kínálás nélkül is fölvette a poharát.

De nem ivott, mert az asztal végén a fiatalok közt valami vita heve a gyors beszédet most még hangossá is tette. Mindenki rájuk figyelt.

Nem kerekítgetek itt történeteket; nemigen tudnám már megmondani, miről is folyt a vita. Valami pénzügyőröket vagy gátőröket átkoztak; föladatkörüket önhatalmúlag újrateremtve, járandóságukat a községen akarták behajtani. Gondolható, milyen fogadtatással.

– Egy fenét a hasukba.

– Úgy van.

Pillanatnyi csönd támadt, mert János bátyám is úgy csóválta a fejét, mint aki szólni akar, de mégsem szólt. Ekkor szólalt meg, ittlétünk óta először, a gróf. De ehhez zárójelet kell nyitnom.

Az anatóliai török nyelvben a karót így mondják: lofat. Nyelvünkbe a XVI. században került, az ozmán katonaság szótárából s népkezelő gyakorlatából, már pusztán a nyársbahúzó karó jelentésében. Nyelvészek és pszichológusok méltán gondolkodtak el azon, hogy nyelvünk egyik leggyakoribb, de a képzeletre legiszonyatosabban ható átokmondása mért van összefüggésben épp a lóval. Volt tanulmány – mélylélektani –, amely az őslénykori szodomizmus szerencsésen fönnmaradt nyomait, sőt egy ősvallás elemeit vélte fölfedezni benne – egy ősien lovas népnél! Az etimológia ezt megdönti. Az átok nem mond egyebet, mint hogy: végezd török karón!

Zárójel befejezve. E mondat egyik vaskos, kaszárnyai változatát mondta ki a gróf a pillanatnyi csendben.

Gyermekien boldog mosollyal.

De alapos megdermedést keltve.

Ha nem is annyit, amennyit a népszínművek ellenhatásaként föltételeznek róla, a nép férfiai is ejtenek ki trágár szavakat. De nem nő jelenlétében, azaz nem több nő, s főleg nem anya és lánya együttes jelenlétében. És semmiképp sem hetedíziglenig számadókra visszapillantó volt juhászok között.

A gróf ezt sem észlelte, s a helyzet annál kínosabb lett. Meghatott azon az öreg szájon buzgólkodó gyermeki mosoly, amely most felém fordult, mintegy dicséretet várva. Pontosan ahogy a gyermekekre szokás, visszamosolyogtam.

A gróf erre kivágott még egy mondatot a kaszárnyai készletből.

A mnemotechnika sem más, mint az ugrástechnika. Minél szerencsésebb az erőfeszítés, annál magasabb a szökkenés. A gróf valósággal rikoltotta:

De nem, ezt zárójelben sem lehet közölni.

Mentőalkalom támadt. Az élénk mozgású fiúcska a vályú vizét odakint eddig a rózsákra vízipuskázta. Most az eresz alá futtatott lugast kezdte öntözni. Zsupsz, egy egész lövet egyenest a kis ablakot érte telibe.

Keltem fel rögtön, és – vár az ebéd! – vezettem el mielőbb a grófot.

A konyhában a tűzhelyen újságpapírba csavarva két üveg állt olyan mintaszerű vigyázzban, hogy nyilvánvaló volt, számunkra vannak odarendelve, mintegy raportra. Az egyiket a házigazda az én kezembe nyomta.

– Mivel tartozom?

Majd agyoncsaptak, természetesen.

– És én? – kérdezte a gróf is. A házigazda a feleségére nézett, neki engedte át a kérdést. Az enyhén félreütötte a fejét. „Ugyan!” – mondta, s közben leeresztette szemhéját.

– Tessék eltenni – mondta hát János bátyánk.

– Tessék csak nyugodtan – mondta Sebestyén bácsi is. Majd a gróf zsebébe nyomta az üveget; nem várva meg a gróf búcsúzkodó szándékát, kezet nyújtott neki – elsőül! – és egy kis karveregetéssel – ez a kifejezés rá – elbocsátotta.

– Csak az üveget lássuk vissza!

Ismét a templom előtt haladtunk.

– Kellemes társaság! – szakította meg a hallgatást a gróf, könnyedén, hogy ismét olyan nyelvet beszélhet, amelyben jól mozog.

– Ismert valakit közülük?

– Senkit.

– Azt a kis összeaszottat?

– Nem.

– Majdnem agyonlövette a kiürítő bizottság.

– Ach! Miért?

– Nem fontos. Ő rejtette el Fatimét.

– Hová? Megvan?!

– Föld alatti istállót csinált. Hasszánnak is.

A gróf megállt, úgy várta a folytatást.

– Sajnos, hasztalan.

Magunk mögött hagytuk a templomot, ismét hallgatva egy sort. Az utca most olyan üres volt, mint annak idején a légiriadók alatt. A vasárnapi levestálalás nagy perceiben jártunk. Szentségtörésnek hatott ilyenkor az utcán kóborolni.

– Milyen érzés az a tudat, hogy az ember egy templom kegyura?

– Nem tudom.

– Ilyen kisebb érzések nem is értek a tudatához nyilván.

– Most is kegyúr vagyok?

– Nem tudom. Nem tudom, hogy a birtokhoz vagy a személyhez volt-e kötve.

Metternich herceg dédunokája, az élénk mozgású fiúcska, mihelyt megtudta, hogy utunk immár hazavezet, ügyesen leoldta fatalpú szandáljait, nagyatyja kezébe adta őket, s mezétláb futásnak eredt érkezésünket jelenteni, oly boldog száguldással, hogy bennem is fölidéződött, milyen eredendő kéj hírt vinni, másokat megelőzni, mégpedig nem is gyalogjárón, hanem utca közepén, arasznyi pokolforró porban!

No de mi épp ezért lassabban mehettünk. Sőt egy pillanatra le is ülhettünk.

Kipihenni – kiengedni magunkból – azt, ami az imént történt. Én ajánlottam a grófnak. Kettőt gondoltam róla. Hogy az a kevéske bor is megártott neki, éhomra, ebben a melegben. S hogy szellemileg már biz fáradékony, főleg idegen társaságban; nyilván az okozta váratlan viselkedését is.

Az ürgedi házak előtt az utcán még padocskák vannak; hosszában kettéfűrészelt diófatörzsek; elég alacsonyan elhelyezve. Kinéztem a legárnyékosabbat, s letelepedtünk: állunk csaknem a térdünkön, ahogy collstoktermetünket elhelyeztük, szorosan egymás mellett. Hűsben voltunk, köröttünk az izzó, de Herkulánum-szerűen kihalt falu.

Tévedtem. Sem az alkohol, sem a szellemi esendőség semmi jele a grófon. Kétségtelen, ami sutaság esett, pusztán a nyelvi különbözőség, no meg a társadalmi szintkülönbség miatt történt. Most az előbbi eltűntével mintha az utóbbi is eltűnt volna. Most voltam először kettesben a gróffal.

A cigarettatárcámat a konyhaasztalon feledtem. De föl voltam én szerelve a feledékenységem ellen. Kabátom mellényzsebében mindig volt egy kis ömlesztett dohány s papiros. Sodortam, rágyújtottam.

– Parancsol netán? Ilyet is? – látván sóvár pillantását.

– Kérek!

Pödörtem még egyet, egy minta-tökéletességűt. Nyújtottam neki nyálazásra.

– Fejezze be, kérem – s mutatta, hogy reszket a keze.

Aztán az első füstnyelés, a fáradtság első kiöblítése után:

– Gaffe-ot csináltam.

– Ugyan.

– Úgy viselkedtem, mint Tedi.

– Ön sose fog úgy viselkedni, mint Tedi.

– Figyelt, megéreztem. Szégyent hoztam önre.

– Ön énrám? Hová jutnánk?

Térdemre tette a kezét.

– Mikor szóba került, hogy megtiszteli a házamat (sic), az asszonyok azt mondták, azért jön, hogy megfigyeljen bennünket.

– Mint egy detektív?

– Ne fortyanjon föl. Közvetlenül beszélünk, vagy nem beszélünk közvetlenül? Azért jön hozzánk, hogy tanulmányozza a mostani ambiance-unkat, ezt mondták.

Ambiance-nak mondják a franciák, amit mi magyarok milieu-nek.

– S vajh mi végre?

– Megcsinálta kedves hozzátartozói életének egyik éremlapját, s most a teljesség kedvéért megcsinálja az érem másik felét.

– Az ő életük érmének nem az önök élete a másik lapja.

– Mélységesen összefügg az a kettő. Egy anyag az!

– Mint a vaj meg az író, talán.

– Meri mondani, hogy sose foglalkoztatta azok élete, akik ellen – ne vegye hízelgésnek részemről! – olyan élvezetesen tüskés mondatokat fogalmazott?

– Merném. Igen kis mértékben foglalkoztatott; közvetve csupán.

– Amikor politizált.

– Amikor lélektant hallgattam. Hogy a hatalom tudata hogy hat a pszichére. Nagy irodalma van ennek, unalmas volna részletezni. A magunk szerezte hatalom veszélytünetei a pszichopátia körébe tartoznak, az érdem s küzdelem nélkül kapott – az örökölt – hatalom veszélyei már a pszichóziséba.

Váratlanul érte ezúttal is a fordulat, tekintete nagyon tájékozatlanul járta az arcom, hozzáfűztem hát, akaratlanul: – Az egyik a lélek, a másik az elme zavarának a szakterülete.

Pislantott egyet-kettőt. Érződött, csak időnyerésül kérdi, hogy közben rendezzen valamit a gondolataiban:

– És a mai életük?

– Az arisztokraták magyarországi élete?

– Azt most milyen szemmel méltóztatik nézni?

Eszembe jutott hirtelen egy jelenet. Hallomásból ismertem, de azok közé a jelenetek közé tartozott, amelyekről az az érzésünk, hogy nemcsak hallottuk, hanem láttuk, megéltük is. Egy tizenöt éves fiúról szólt. A különleges oktatást kívánó gyermekek tanintézetében úgynevezett életrajzot vettek föl róla. Az elhagyott gyermekek otthonából utalták át. A fiú sorsa biz elég viszontagságos volt, nem kis részben családi neve miatt. Föloldódva a jóakaratú fehér köpenyek között, „nem lehetne megmagyarosítani?” kérdezte neve egy újabb bediktálása után a fiú oly hangon, amelyben már a kérés is benne volt. Zichynek hívták.

Ezt akartam elmondani a grófnak, kettős célzattal. Ráeszméltetni, hogy a tudat mélyén a megmagyarosítás itt megnépiesítést jelent: visszatérést egy elkülönültségből. S benevezni egy elmélkedésre méltó fölfogásba. Abba nevezetesen, mily nagy művészi feladat úgy gyűlöletessé tenni egy társadalmi osztályt – vagy jelenséget –, hogy ne személyeiben érezzük gyűlöletesnek, mert a bizonyítás így esetleges, hanem szerkezetében!

De a gróf csak az imént hallottakat forgatta a fejében.

– Az egész magyar mágnásosztály történetét ön az elmekórtan egy fejezetébe utalja?

– Engedelmével, először is kettőbe. És csak az újabb történetét. S az is csak föltevés. Nem bizonyos, hogy odakerül.

– No, hálistennek! Kaphatnék ezért még egy cigarettát?

– Nem bizonyos ugyanis, hogy a történelem vagy az irodalom annyi adatot, annyi használható emléket is följegyez róla.

– A legtörténelmibb osztályról?!

– Hogy irodalmilag jeltelenül fordul a sírba, az már kétségtelen. Nincs és eszerint már nem is lesz mű, hogy mágnásaink újabbkori életéről az utódoknak hű képet adjon.

– Semmi följegyeznivaló rólunk? Valamit mégiscsak csináltunk!

– Például.

– Ha egyebet nem, hát történelmet. Olyat, amilyet, de mégiscsak.

– Az országlás valóban az önök kezében volt: felsőház, képviselőház, udvar, egyház, minden. Való az is, hogy ez az országlás vitte a történelemnek egyik legnagyobb katasztrófájába ezt a nemzetet. Ez az odavezetés azonban oly vakon, lustán, műveletlenül, az előrelátás és az elhatározás olyan híjával ment végbe, annyira tett nélkül, tehát annyira történetlenül, hogy cselekvésről, szerepről szó sem eshet, még „történelmi”-ről sem. Így nem veszi tehát rossz néven, nyugodtan mondhatom, hogy a magyar történetírásban egy-két lábjegyzetet leszámítva, semmi személyes nyomuk nem lesz.

– Hanem csak az elmekórtanban! Jó, hogy már ettől megáll az eszem!

S szívből jövőt nevetett, hogy miket nem kell hallania.

De akkor – fölállván kuporgásunkból – már ismét a főutcát róttuk. – És legalább szép példatár vagyunk? – nevetett újból, miközben karját bizalmasan karomba fűzte. – Mondjon még valamit! – fordult felém, eldobva s el nem taposva körömig szítt cigarettája csonkját. Én tapostam el, visszakanyarodva, s így csak némi késéssel teljesítve kívánságát.

– Tetszett a keszthelyi herceget ismerni?

– Kitűnően.

– Tetszett Keszthelyen is járni?

– Igen.

– Nyilván kocsizott Keszthelyből délnek a balatoni műúton.

– Lovagoltam is.

– Remek út; az volt mindig. Keszthelytől Újfenékig párhuzamosan ezzel a remek úttal s attól alig kétszáz méterre egy másik út is vonul. Gyönyörű fasorral a két oldalán. Ezt – a századfordulón – a keszthelyi herceg csináltatta.

– Igen?

– Igen. Mert a herceg naponta átkocsizott az egyik távolabb fekvő birtokára. Ahova az országút is nyílegyenesen vezetett. De a herceg tűrhetetlennek érezte – méltóságának valamiféle megsértésének vélte –, hogy olyan úton közlekedjék, amelyet más is igénybe vesz.

– Út-monogámia!

– Az. S így nevetni is lehetne rajta. A valóságban könnyet is fakasztott. Ha arra az ő magánútjára valaki, bár csak gyalogosan is rámerészkedett, azt a hercegi hatosfogat után nyargaló hajdúk ott helyben megbírságolták. Vagy megpálcázták.

– Ezt túlzásnak érzem.

– Volt más túlzása is. A birtokán bárhol kocsizott, ki volt adva, s az előbbi módszerrel szigorúan érvényben volt tartva a rendelet, hogy mindenkinek a herceg közeledtekor háttal kellett fordulni, s arcát tenyerébe kellett rejtenie.

– Erről hallottam valamit.

– Az óriási díszparkjában, a gyönyörűen ápolt lugasokban és allékban ő annyira nem tűrt meg senki idegent, hogy valójában a kertészeket is kitiltotta. Még azt az ellentmondást sem vette észbe, hogy ha kertészt sem enged a kertbe, hogy lesz kert? Azoknak tehát lopva kellett dolgozniok. Ha a fönséges úr megjelent, hanyatthomlok menekültek, bokor alá, árok mélyébe, vastagabb fák mögé.

– Így volt. S tudom is, miért.

– Aki közrendit a fönséges úr szeme elért, annak fölmondanak, az repült az állásából; azt mintha golyó érte volna – sokáig ez volt a hiedelem.

– S nem így volt?

– Így. De az alap-magatartás az volt, hogy a fönséges úr azt vélte elviselhetetlennek, hogy őt magát bárki – arra érdemtelen! – nézhette. Én ilyesfajta lelkületet csak színészben láttam, nagy néha. Pénzért lehetett látni őket, hát villamosra szállva is azt érezték, hogy kincset osztanak, ingyen; a zsugoriság miatt hát inkább föl se szálltak.

– A herceg viselkedésének az oka az volt, hogy ő aranygyapjas lovag volt. Emiatt nem fogadta el a román király meghívását sem. Először a román királynak kellett volna tisztelegnie őnála. Mert annak még nem volt aranygyapja. Ezért nem léphetett a saját veje sem a kastélyba a főbejáraton, hanem csak a melléklépcsőn, mert hogy csak báró volt. Magát Horthyt is csak úgy fogadta volna. Ő, aki a monacói fejedelemmel, az angol királlyal volt rokonságban, aki Ferenc Józsefet tartotta a világrend központjának! Őrült volt?

– Nem volt őrült. Illetve nem magán-képződményű őrült volt, épp erről beszélek. Épp ő volt a következetes. Társadalmi formációjú bolond volt, s az más.

– Akkor maga Első Ferenc Józsefre is azt lehetne mondani, mert az is csinált rendkívüli dolgokat.

– Hajlandó vagyok meggyőzetni magam.

– Volt egy szárnysegéde, naponta azzal kocsizott ki. Egymás mellett ültek. Szabály volt, hogy a királyt nem szabad megszólítani. Két évig egy szót sem váltottak. A király a szárnysegédnek a hangja színét sem ismerte, mert az mesterien még a köhögést is vissza tudta tartani. Áthajtattak Pozsonyon, hogy a király megismerje Mária Terézia szobrát. Amikor a fogat Fadrusz mesterműve elé ért, a király véletlenül épp másfelé nézett. „Fenség, a szobor” – súgta a szárnysegéd. A király nem a szoborra, hanem a szárnysegédre vetett egy pillantást, s mihelyt a kocsi megállt, leszállíttatta maga mellől, elbocsátotta örökre, megrovással.

– Majdnem meg vagyok győzve.

– Ezt, amit most mondok, közvetlenül tudom. Hadgyakorlat volt, lefúvás, a király a csapatok előtt gyalogolt. Megszólított egy századost, jelentést kért. Az, mielőtt megszólalt, kardjával tisztelgést végzett, de oly szerencsétlenül, hogy a kard hegyével kiszúrta a saját szemét. Ennek ellenére végigmondta a reglama szerinti bemutatkozást és jelentést, miközben a szeme végigfolyt az arcán, a mentéjén.

– Köszönöm.

– S a király sem mozdult, végighallgatta zavartatás nélkül a jelentést.

– Kitűnően illik a gyűjteményembe.

– Hogy valami mégis történt, a másnapi előléptetésből derült ki. A kapitányt őrnaggyá léptették elő. Illetve még az előléptetés indokolásából sem derült ki semmi. Az előléptetés a kapitány szabályszerű magatartásának jutalmazásaként történt.

– Teljesen meg vagyok győzve. Nem arról, hogy személy szerint őfelsége is őrült volt. Az egész rendszer volt őrült. Helyesebben engedett az említett pszichózis rohamának.

Visszaértünk a parkhoz. Választanunk lehetett ismét, hogy bemegyünk-e a hatalmas rácsos kapun, vagy a kerítés mellett haladva ezúttal is körbekerülünk-e. Hirtelen kedvem lett volna bemenni a kapun.

De a gróf ellenkezett.

– Jöjjön csak nyugodtan. Mintha most én volnék a gazda.

S valóban valami ilyesmit éreztem.

– De nem vágyom oda!

Végül is ráhagytam. Nem bántam a kerülőt. Volt még kérdeznivalóm. Illetve olyan kérdésem, amiről azt véltem, közösen jobban tisztázhatjuk. Elkapott mégis a dolog.

De: – Nem untatom nagyon ezzel a témával? – kérdeztem.

– Nem! Sőt! Szórakoztat.

– Nem akarok holmi ügyész szerepében díszelegni egy olyan pörben, amelyben rég elhangzott az ítélet. Attól meg pláne Isten ments, hogy véletlen szóval is önt ültessem a vádlottak padjára, akihez ebédre megyek!

– Meglepőt mondok. Amióta idézőjelbe teszik a régi címeket, magam is azt hiszem, hogy csak olyan mondvacsinált gróf voltam.

– De nem bántja, igazán?

– Mondom, mintha tükörben látnám magunkat, de én mégse saját magam volnék.

– Akkor néhány percre még igénybe veszem türelmét.

– A példatár kedvéért?

– Ismerte K. I. „gróf”-ot?

– Igen.

– Normálisnak tartotta?

– Az átlagon felül! Cikkeket írt. Oxfordban végzett.

– Köztudomásúan. Nos, én megbízható embertől azt hallottam – mért ne nevezzem meg: báró Kornfeld Mórictól többek jelenlétében hallottam, egyszer ő együtt ment autón vele. Egy szembejövő paraszt nem elég gyorsan tért ki. Annyira, hogy az autónak lassítani kellett. A gróf kiszállt a kocsiból, maga elé szólította a parasztot, bemutatkozott neki, és sajátkezűleg véresre pofozta; tekintve, hogy az nemcsak hogy nem ütött vissza, de nem is védekezett. Egy aránylagosan kiművelt lélek, egy átlagon felüli szellem ilyen elferdülését, ezt mi okozhatta?

– Ön szerint mi? Mert nekem volna egy magyarázatom.

– Halljuk előbb az önét.

Hát meglepő magyarázatot adott elő, félig mosolyogva, félig komolyan. Tapasztalata szerint ugyanis a világ egyetlen helyén sem oly durvák a járóművezetők a gyalogosokkal vagy a náluk egyszerűbb járóművön közlekedőkkel, mint Magyarországon. Az utat, az utcát szinte magántulajdonuknak tekintik. Ez a szemlélet jellemzi még közlekedési szabályainkat is. Magára vessen a gyalogos, ha elgázolják! Másutt a szemlélet az, hogy az utca a gyalogosé, az ügyeljen, aki gyorsan halad. A gróf ezt a sajátos felfogást azzal magyarázta, hogy – úgy van – a magyar nem jellegzetesen gyalogos nép. A ló! S hogy a kocsi is magyar találmány! Itt az az ember, aki haladtában is valamin ül! Taxisofőrjeink ezért használják pontosan azt a hangot a kerekeik elől épp félreugrókkal szemben, mint amivel a kocsijukról leüvöltöző nemesek a pórokat illették. A „noblesse oblige”-hez hasonlóan itt a gyeplő, az ostor, a gázpedál kötelez.

Adtam érvet magam is neki. A nemzet valóban keveset nevelődött városokban; olyan ókori és középkori szerkezetűekben, amelyek látnivalóan gyalogosoknak készültek. De az én indokom mégsem az volt erre, hogy egy ember, aki nyugaton tökéletes gentleman, itthon kötöznivaló bolond, illetve bandita módjára viselkedhet.

– Erre a viselkedésre – mondtam hát – az én magyarázatom még meglepőbb.

– Kíváncsian várom.

– Azért lehetett K. grófnak így viselkednie, pusztán azért, mert az első hatalmaskodásakor nem ő kapott egy orrvérzést indító frászt.

– Gondolja – ön a pszichológus! –, hogy ilyen egyszerű?

– Amikor valami már nagyon-nagyon bonyolult, a megoldás mindég ilyen nagyon-nagyon egyszerű.

– De ilyen közmondásosan egyszerű? Annyi agymunka, annyi töprengés eredményeképp? A tudománytól mást várna az ember.

– A dinamit is egyet robban. Pedig az előtt is lehetett agymunka. A villany is egyszerre gyulladt ki Edison lámpájában.

– Azt hittem, legalább a gyógyászat-ígérő utasításai árnyalatosabbak. Kivált a lélekgyógyítás terén. Hisz itt igen mély, tán atavisztikus érzelem-gyökerekről lehet szó. A főnökök, a királyok isteni eredetéről – mondta oktatóan.

– Ez a lélektan még Ferenc Józsefnek is tudott volna gyógyírt tanácsolni. De önnek mondani se merem. Ha ítélőképessége tán el tudná is fogadni, képzelőereje visszautasítaná, érezve, hogy nem bírná el a terhét.

– Na, tegyen mégis próbát.

– Attól még az én képzeletem is meghökken, pedig az én agyamat kevesebb ideig s kisebb eréllyel alakították királytiszteletre. De vegyük Tasziló herceget. Képzeljük el, hogy abban a pillanatban, amikor épp ideggörcsöt kap, mert egy közrendű halandó egy általa bekeríttetett térben a szeme elé merészkedett, valaki mezétláb őt, az aranygyapjas lovagot hátulról rettenetesen fenékbe rúgná, mégpedig úgy, hogy…

– …az illető egy perccel sem élne tovább.

– …mégpedig úgy, hogy az illető ellen a herceg semmit sem tehetne. Rajta nem volna hatalma. Mert az egy másik erőrendszer tagjaként a hápogó hercegnek ráadásul még az orrát is eltörölné.

– Megállna a világ.

– Egy világ… S egyfajta képzelet.

– S a király számára mi lett volna az ír?

– Pontosan ugyanez. De mielőtt tovább mennénk a gyógymódok kutatásában, elmondok még egy esetet. Érdekelne, ezt hogy magyarázza. Azaz – mindenekelőtt – hitelesnek tartja-e. Mert én sokáig valóban képtelenségnek vagy legalábbis erős túlzásnak éreztem. Noha szavahihető embertől hallottam. Jóllehet az illető… Mit kerülgessem, Károlyi Mihály beszélte el nekem még diákkoromban. Annak példázatául, mik is hökkentették őt vissza, még mint serdülőt, hogy osztálya útját kövesse. Egyik nagybátyja barátaival kocsizott, négyesfogatú nagyobb hintóban, ő is.

– Landauban. Azt így hívják.

– Hogy ezekkel a grófokkal valóban csaknem minden ilyen történet kocsiban kezdődik! No persze, hisz akkor érintkeztek a világgal. Károlyi nagybátyja cigarettázott. Amikor elszívta, a csutka parazsát úgy oltotta el, hogy előrehajolt, s az égő cigarettát a parádéskocsis meztelen nyakán nyomta el. Hihető ez? Elképzelhető ez? Károlyi annak a személytelen nyaknak még a napbarnított színére s ráncaira is emlékezni vélt. A kocsisra nem, mert arcot nem látott. A kocsis ugyanis erre nem fordult hátra.

A gróf elgondolkodott. Segítettem neki:

– Szadista volt? Vagy az a fajta „bornírt”, amelyből egy-egy magasabb, felsőbb társadalmi osztály korlátai – az én teóriám szerint – pontosan olyan szörnyű példányokat állítanak elő, akár az elmebeli fogyatékosság korlátai?

– Szörnyeteg volt, kétségtelen.

A nagybácsi – vagy másodnagybácsi – nevetve azzal indokolta barátai előtt ezt a nem is tettét, hanem szokását (vagyis mintegy tanácsot adva), hogy száraz időben vidéken gyúlékony dolgot kocsiból kidobni: tűzveszélyes! De a hintó lakkozását, párnázását sem teheti tönkre. A társaságnak volt tanulékony tagja. A módszert ez rögtön kipróbálta. Igaz, hogy ez aztán adott a kocsisnak egy forintot.

– Akkor ez más megítélést kíván. Ez afféle produkció lehetett. Még az sem lehetetlen, hogy egyetértésben a kocsissal, hogy én is mondjak egy döbbenetest. A nagybácsi, meglehet, csak kérkedni akart.

– Hogy – lovai és kutyái mintájára – hogyan bedresszurált ő egy parasztot is? Bár kétlem, hogy ilyesmire akármily állatot rá lehetne nevelni.

– Van egy kifejezés, hogy az a legény, aki állja. Meg hogy a magyar fő jellemvonása (s ez mellesleg igaz is), hogy állja.

– Amíg. S akkor is: ilyet? Amiben semmi értelem?

– Értette Jób az Urat, aki meg leprát nyomott az ő nyakába?

S a gróf elmosolyodott.

Gondolati cinkosságban nyilván. Nagyon is kiviláglott az ellentmondás, hogy a nagybácsi hatalmi rendszere egy alapját vesztett istenhiten alapult. Már kacagott rajta.

– Efféle hűségpróbát hajdan a királyok is megengedtek maguknak. A hadvezérek is. Ma sem ritka.

– Az őrültek közt. A hatalom eszelősei közt. Azzal a kifejezéssel méltóztatott élni az imént: más megítélést kíván. Ha egyén követ el bűnt őrült állapotban, az valóban más megítélést kíván. A kollektív téboly bűnösei számára nincs – nem lehet – kímélet. Szerény teóriám szerint. Épp a kollektivitás érdekében.

– S ha az nevelte őket?

– Annál több a joga, hogy átnevelje őket! Vagy kiutasítsa őket, ha neveletlenségük tetejéül még nevelhetetlenek is. Ha szalonképtelenek!

– Hát az megtörtént.

– Minden érdemtelen kiváltság szükségszerűen elmebajjal kísért – céloztam már megfigyelésemre. – Ha nagyobb csoportot fenyeget, a tünetek súlyosabbak. A beltenyészet és az ellenhatás hiánya folytán. Előfordul, hogy egész rétegek alakulnak át szabályszerű elmegyógyintézetté.

– A gyógyulás minden reménye s lehetősége nélkül.

– A cigarettás nagybácsi esetéhez én is tudok hasonlót.

– Helye lesz a példatárban.

– W. gróf épp a megyénkben; életében pontosan négyszer történt meg vele, hogy vadászatkor – szenvedélyes vadász volt –, mert a hajtója rosszul riasztott, s ő elvétette a vadat, a puska másik csövét a hajtóra sütötte. Mert „ki kellett adnia magából a feszültséget”!

– Ilyet mintha már abból a korból is olvastam volna, amikor még nyíllal lőttek. Elítélték valaha?

– Ő maga ítélte el magát minden esetben oly súlyos kártérítésre, hogy állítólag tolongtak körötte a hajtók!

S csaknem kihívóan nézett rám.

– Tehát az áldozat is köpött az emberi együttélés alapszabályaira. Ha W. úr az első eset után az én bíróságom elé kerül, ő sem esik vissza. W. úr tébolya, mint egész osztályáé, kondicionált volt. Ma – mert megváltoztak a kondíciók, s neki bűnhődnie kellett volna – másodszor nem lőtt volna rá a hajtóra, a fejem teszem rá.

– Tehát mégis van gyógyulás?

– Még a hajtók számára is! Bár én az ő esetüket tartom súlyosabbnak. A hatalmaskodási hajlam dióhéj a szolgasági hajlamhoz képest; az a tenger. Az viszi – elsősorban az kondicionálja – az előbbit.

– Iszonyú kísértés a hatalom. Ön nem tudhatja. Én gyakorlatból ismerem. Esztendőkig rám volt bízva, hogy százezrek közül ki menjen halálba. Elképzeli ezt?

– Esztendőkig énrám volt bízva, kinek versét közli az ország első folyóirata, ki megy a halhatatlanságba.

– S ön hogy védekezett?

– A részletezés maradjon még az én titkom. Ősi védekezési mód a megosztás, az ellenőriztetés. Sokan választották az alázatosságot, hatalmuk növekedése arányában. De ez is végletbe vitt, tehát ez is őrülettel fenyeget. Középúton maradni annak, aki nem középszerű, ez a legnagyobb teljesítmény. A társadalomtól elszakadt vagy elszakított hatalombirtokosoknak szellemi flagellánsoknak kell lenniök: önismerettel kell óránként korbácsolniok magukat, különben nyomban elviszi őket az ördög akkor is, ha nincs Isten.

Ezen aztán jót nevettünk.

– Hát ezt a társaságot szépen elvitte az ördög – mondta a gróf.

Aztán anélkül, hogy kérdeztem volna, arról kezdett beszélni, kit hova is vetett a sors. Mi is lett abból a híres fölső tízezerből? De hát azt is érdeklődéssel hallgattam, az én utcámba esett az is. Aki hisz a társadalomban, az a legpusztítóbb szerepű egyén jövőjét is indulat nélkül szemléli. A modern pszichoterápiának egyre fontosabb fejezete, hogy az ápoltakkal ne csak bent a sárga házban foglalkozzanak; azután is, hogy kikerültek.

A magyar arisztokrata férfiak egy része meglepő könnyen illeszkedett bele az új helyzetbe. Azok, akik, ha nem is emberközelben, de természetközelben éltek.

Egy másik rész annál bajosabban. Azok nevezetesen, akik csaknem légmentesen elzárva a világtól, előszobákkal körülbástyázott lakosztályaikban éltek, függetlenül, hogy ez a lakosztály egy vidéki kastélyban, egy pesti palotában vagy egy juan-les-pins-i ritzben volt-e. Azok, akik minden tárgyat egy feléjük nyúló fehér kesztyűs kézből vettek kézbe, akik még a vámőrökkel, a szállodai alkalmazottakkal, szabókkal, sőt volt eset, hogy még az orvosokkal is csak saját személyzetükön át érintkeztek.

S akik ebből a viselkedésből valóban valami szakrális dolgot, mondhatni, rítust csináltak. Azt hitték, hogy származásuk – s valahol egy mindentudó Isten – őket erre kötelezi. Hogy nekik ez a dolguk a földön. Bármily különösen hangzik, az emberiségnek véltek szolgálatot tenni, amikor hajóskapitány tekintetű maitre d’hotel-ek és madár-szemjárású pincérek sürgése-forgása közepette egy bonyolult vacsorát elköltöttek, majdnem olyan ünnepiesen – azaz: másnak áldozva! –, mint amikor főpapok celebrálják az istentiszteletet. Nem is igen élvezték: innen arcuk állandó fagyossága. De hát meg kellett csinálniok; innen a fennköltség a fagyosságban. Hivatást éreztek.

Nőket még úgy-ahogy beleképzel az ember ilyen életbe. Hisz lehetett ilyenféle a háremélet is. A nagypolgárság is teremtett ilyen légkört az asszonyai köré. De fölnőtt férfiakat ilyenfajta védettségben látni – hogy is mondjuk? férfiasságukat is kétségbe vonja a képzelet. Nem szólva arról, ami a leglényegesebb: az az ilyen fokú kiszolgáltság már kiszolgáltatottság.

Volt főuraink nem jelentéktelen részének lett komoly elsajátítanivalója az átváltás napjai után az öltözködés. Nem a divatszerűség értelmében. Divat-majmok nemigen voltak. Könnyedén – sőt nemegyszer kihívásszerűen – tették túl magukat a polgári elegancia elemi kötelezettségén. Sétatársam közlése szerint D. L. gróf – 18000 hold ura – negyven évig ugyanabban a bőrkabátban vadászott. Egy gatyamadzagot nem tudtak rendesen megkötni, egy kapcát fölhúzni. Belegabalyodtak abba a sorrendbe, ahogy az európai ember a különböző ruhadarabjait magára illeszti: leveszi a székről, illetve este oda helyezi. Ezt helyettük csecsemőkoruk óta végezték idegen személyek, őket akaratlanul is e téren a csecsemőkornak értelmi fokán rögzítve.

Egy cipőt kipucolni? Nyilván volt olyan is, aki azt sem tudta, hogy a cipőt miként szokás fényesíteni. Ismeretes a század eleji jelenet, amikor B. gróf egy minisztertanácsba be akarta szólítani az inasát, mert cipőfűzője kioldódott, s amely bajból végül is egy minisztertársa segítette ki. Borotválkozni, hacsak zsilettel is? Körmöt vágni? Jobb kézről?! Jó hányaduk önállóan fésülködni, sőt mosakodni sem tudott. Az elme akaratlan elmélázhat, hogy s mikor sajátították el azt a mégiscsak némi kézügyességet, amit a fenéktörlés kíván. Egyhez értettek, de ahhoz mesterien: a nyakkendőkötéshez.

Mi történt ezekkel, mikor önellátásra szorultak, ők, akik azt mímelték, hogy önállóan az elébük tett lágytojást se tudják megenni?

Elpusztultak. Ezek megdöbbentő mennyiségben, rögtön az elején – az élet első szélbetörésére, vagyis már a front alatt elpusztultak. Nem lehet hosszasan mímelni sem, hogy valamire alkalmatlanok vagyunk. Valóban alkalmatlanok leszünk. A csecsemőnek járó kiszolgálástól is megcsökik, ha más nem, a lélek. Ezeknek a bajszos korukig pólyában nevelt teremtményeknek valóban új életet kellett volna kezdeniök. Ha nem éltek volna addig egyfajta életet! S ha nem azt tartották volna természetes életmódnak.

Sorsuk – családapai, sőt nagyatyai korban – a kapualjba tett újszülötté lett. Egy menthette volna meg őket, az arrajárók népes tömege, a nép; fölismerve a helyzetüket, s könyörületre indulva irántuk. Ennek azonban az volt akadálya, hogy a nép előtt épp ők zárkóztak el, a tömeg nem is tudta a helyzetüket. Legtöbbjük sarokba húzódva, falnak fordulva, elkoszosodva, eltetvesedve pusztult el akkor is, amikor fűtenivalója, ennivalója még tán lett volna; a levegőtlenségtől, az emberközelség híján.

De volt egy elismerő nyakcsavarást késztető rész is. Akik addig is a természetközelben éltek. S innen – ahogy e sorok is ábrázoltak példát – nemegyszer emberközelbe is jutottak. Ezek megmaradtak. S házigazdám és a köztudat s íme, az én véleményem szerint is, elég jó kedéllyel szemlélték helyzetük alakulását.

Az elpusztultak is, a megmaradtak is tartózkodtak a hangos jelenetektől. Parancsolni tudtak érzelmeiknek, ha egyáltalán volt megfékezni való érzelmük.

A gazdag polgárok s általában a jobbmódú középrétegek körmük hasadtáig eget-földet fölverő méltatlankodással ragaszkodtak vagyonukhoz: a maguk kiváltságaihoz. Sokan inkább a halált választották, mintsem oly létet, amelyből hiányzik az ötszobás villa, a rimini nyaralás. Bizonyos kellékek nélkül egyszerűen elképzelhetetlen volt – egy nagy lyuk volt – számukra a jövő. Maga a semmi; beleszédültek. De még a vidéki kocsmárosok, kereskedők, malmosok is, akiknek egy-egy szolgáról, segédről vagy néhány száz öl belsőségről kellett lemondaniok!

Mintha ötszáz szolgától könnyebb volna megválni. S tízezer holdtól.

Önkéntesen egy gróf se ment a halál elé. Akik megmaradtak, nem féltek a jövőtől. Legalábbis eleinte nem.

Kétségtelen azért, mert hisz a jelenről sem volt fogalmuk.

Mert a saját helyzetükről sem volt fogalmuk.

Legtöbbjüknek semmi személyes köze nem volt a birtokához. Semmi élménye róla vagy hozzá. Így rengetegen akadtak; akik soha nem is látták minden tulajdonukat. Pontosan nem is tudták, mijük van. Legfeljebb csak azt, hogy hány hold; azaz hány pengőt jövedelmező. A nagy változás ezek számára olyan volt, mintha valakitől hirtelen megvonják a nyugdíjat vagy az apanázst. Az érzések logikája tehát ott kezdhetett működni: honnan is származott ez a „nyugdíj”. És rászolgáltak-e?

Hogy jár nekik ez a járandóság, erre természetesen nekik is megvolt a mély lelki sugalmuk. És e sugallatra ölni tudtak volna, ölni mindaddig vakon, amíg ez a homályos hang megszólal bennük. Ez a fajta mélytudati „lélek” ugyanis érdekeink legelszántabb ringyója; még csak angyalarcba se öltözködik, mint az a másik, a „magastudati”.

Teremtek köztük vigasztaló számban, akik a körülmények ilyen elszemélytelenítő, üdvösségfosztó hatása ellenére is valami kapcsolatban maradtak a valósággal, ha csak annak legegyszerűbb tárgyaival s funkcióival is. Hallottam, még gyermekkoromban, grófról, aki szeretett gyomlálni, s egyre-másra kiszökött a kertbe, hogy szenvedélyének éljen. Olyanféleképp emlegették, mint holmi toronyba zárt rablányt, aki bús életjelül el-elénekli magát. Egy másik ilyen hallomásból ismert fogolylélek istállóban szeretett tartózkodni, meg is mondta, hogy az érlelődő trágya finoman csípős illatáért.

Volt, aki patkányt irtott, kutyával. Mások követ törögettek. Vilmos császár lelki portréjának egyetlen kedvező vonása, hogy fűrészelt. A boldogtalan, mihaszna XIV. Lajos reszelt. Nyilván mindketten testgyakorlásból. De – s tiszteletemet iránta ez nem kis mértékben fokozta – Rákóczi Ferenc például asztalosnak is szakképzetten kiváló volt.

Azért, hogy a gyermekkoron túl is szerettek pacit hajtani, puskából lőni, társaságban „hol a gyűrűt?” játszani, vagyis lóversenyezni, vadászni és politizálni, nem érdemelnek külön dicséretet. Az is az embernek mint puszta teremtménynek a született értékessége mellett szól, hogy közülük oly sokan – midőn rákényszerültek – valóban hibátlan kocsisok, teherhordók, napszámosok, sőt csaposok lettek. Méghozzá – s ez különböztette meg őket a nagypolgárság és a középbirtokos ci-devant-októl – kétségbeesés nélkül, morgás és mukk nélkül: néha oly természetes könnyedséggel, amit már fölénynek, nagyvonalúságnak – megannyi arisztokrata vonásnak! – lehetett nézni.

Semmi szellemi irányító-foglalkozást nem remélhetvén, főleg a földmozgató, úgynevezett kubikoló és a közlekedéssel összefüggő munkákban – az áruhordásban, a fogat- és gépkocsivezetésben – tűntek ki. De, ami esetet én hallottam, kifogástalanul megállták helyüket mint csőszök, éjjeliőrök, vályogvetők, valamint csorda- és disznópásztorok is.

Van fülem rá, a föltételezésre, mintha e fenti sorokban gúnyt bujkáltatna a leírójuk. Akinek e mesterségeket módja van, mint e sorok írójának is, más mesterségekkel összehasonlítani, az tudja, milyen szívósság kell reggeltől estig vályogot vetni (s nemcsak egy-két óráig, eső után – mint a cigányok), milyen természetismerettel s önismerettel kell rendelkeznie egy kondásnak, hogy nemcsak az állat vadságát, hanem a tűző napot, a bolhát, a trágyalegyet: az elkerülhetetlen piszkot és bűzt is elviselje. Mert a sertés alomja nem olyan tejszagú – már-már idilli illatú –, mint a tehéné. A fenti sorokat a megbecsülés rovatta.

Grófjaink egynéhánya dicséretre méltóan túltette magát az előítéleteken. Igaz, ezeken hajdanta is könnyebben túltehették magukat, mint mondjuk a pénzarisztokrácia tagjai. Ők akkor is lehettek „eredetiek”. Lehetne mondani, hogy most minden efféle társadalmi korlát lebomlásakor – a teljes szabadság idején! – voltaképp azt a mesterséget választották, amire természetüktől rendelve voltak. Szellemi munkába való elhelyezkedésre később sem gondolhattak. De akkor mért nem ment lovásznak, utcaseprőnek hajdan főúrian élő ingyenélőink nem főúri tagozatának egyetlen tagja sem?

Mert a szerzés élménye, a kapcsolat az anyaggal, tőlük még így is távolibb volt?

Még az ostromot követő hetekben egy jóbaráti családnak fuvaros kellett. A realitás és a spiritualitás akkor némely területen szerencsésnek mondhatóan vegyült. Így esett, hogy szellemi életünk egyik fontos értekezlete után korunk legnagyobb magyar történészével is közölhettem közös barátunk ez óhaját. Tudott fuvarost, rögtön diktálta is a címét. Történelmünk egyik sokat szereplő családjának nevét kezdte mondani. Történész, történelem, azt hittem, elfogultság vezeti.

– Meg tudja az azt csinálni? Hegyre kell.

– Hegyi az is, erdélyi. Ezek az erdélyiek mindent megoldanak, nem vesznek el.

– Rakodik is?

– Nekem is az hozta a szenet, zsákolta is, a pincébe.

– Tudja, nekem mi az álmom, hogy mi volna jó most lennem? Erdőkerülő! – mondta a gróf, ahogy megkerültük a parkot. Mostanában kezdtem érteni, amit annyiszor olvastam, hogy a magyar paraszt szíve mélyén arisztokrata.

– S annak mi köze az erdőhöz?

– Hogy könnyen beleilleszkednék.

– Az erdőkerülő nem paraszt.

– Az enyém mind az volt.

– Húsz gróf nem olyan idegen a paraszttól, mint egy erdőkerülő.

– Mindenben ugyanaz.

– Mint még a kalásztalan vetés, fölülről nézve, repülőről, negyvenszobás kastélyból.

– Zavarba ejt. A juhászok se parasztok?

– Ez pláne úgy hangzik, mintha azt kérdezné, hogy a főispánok is parasztok-e.

– Látom, megint nagyon Tedinek néz. Sajnálom, hogy nem hagyhatom meg ebben a hiedelmében. Szerintem mindenki, aki földmívelésből és állattenyésztésből él, egyaránt paraszt. Mivel pedig nálunk az arisztokrácia is ebből él, igenis nagyon helyesen mondják, hogy lelkében minden paraszt arisztokrata.

Reménytelennek tartottam a vitát. Babits Mihály tündökletes koponya volt, gondolatom róla ma is az inasé a mesteréről. Esztendőkig tartó vitában, segéddé-szabadulásom mintateljesítményében sem tudtam elfogadtatni vele, hogy osztályok vannak. Ő is örökölt egy szemléletet; édesapjáét, a liberális bíróét.

– És mért nem mondják mégis úgy, hogy lelkében minden arisztokrata paraszt? – feleltem; de máris vigyáztam, ne ragadjon el az indulat.

De egyszerre csak a grófot ragadta el a vita heve.

– Mióta világ a világ, a parasztok is, a grófok is a földből éltek! Azt műveltették a művelőkkel! Az ilyesmi összefűz! Főleg, ha ezer évig tart! Ami pedig összefűz, az kötelez! (Franciául ez szójáték volt.) Így van?

– Először is úgy van, bocsásson meg, hogy a grófok nem a földből éltek, hanem a parasztokból. Így a parasztok is csak annyiban éltek a művelt földből, amennyi megmaradt nekik uraik eltartása után. Akik itt semmit se műveltek. Magukat sem.

– Mert azok közben mást csináltak.

– Például?

– Engedje meg, ezekből az annyi népet váltott területekből mégiscsak mi szereztünk országot. Legalább a múltat hagyja birtokunkban.

S mert a fejemet ráztam:

– A rend, a tudás, a hit palántáit mégiscsak a mi őseink ültették el ezekben a vad pusztaságokban! Bár humorosan hangzik így idegen nyelven mondva, de kettőnk közül mégiscsak én vagyok bizonyíthatóan az igazibb magyar. Tekintve, hogy az én őseim földet és hont foglalni Árpáddal jöttek erre a vidékre.

És törölt egyet két ujjal a homlokán, miután levette kalapját.

– Az ön ősei bizonyíthatóan pontosan 1741 őszén jöttek erre a vidékre.

– Ilyen jól tudja?

– Elég alaposan megnéztem annak idején a szülőhelyem múltját. Ez volt az egyetlen, amit belőle addig a magaménak is tekinthettem.

A grófnak kezdett jókat villantani az agya:

– Tudva, hogy a jövője is az öné lesz.

– Bízva benne. Hogy a mienk.

– De térjünk vissza à nos moutons, amit én még magaménak vallhatok. Származáslevelünk szerint dicső őseim már Szent István idejében említésre méltóan jeleskedtek, Pázmány lovag oldalán.

– Ide mint okos alkuszok jöttek, hont foglalni. Egyszerűen úgy, hogy összevásárolták a földet. A parasztok és kisnemesek elől. Említésre méltón olcsón. Egyben vettek, egyszerre fizettek.

Nem állhatta, de maga is belemosolyodott a kíváncsiságába:

– Mennyiért?

– Szülőpusztámat például cakumpakk négyszáz forintért.

– Valóban nem sok.

– Őseimet is beleértve. Egyik bizonyítékául, hogy ők valamivel mégis előbb éltek itt, mint az önéi.

– Ezen a területen?

– Nem tudom, hogy épp itt legeltettek-e. De hogy erre, az valószínű. Ez a táj archeológiai aranybánya. A sírok tanúsága szerint a dombokon megyeri-törzsbeli földmívesek éltek, a lápokon, a völgyekben nomadizáló úzok és besenyők. Elég vad állapotban sokáig. Ezért is lettek ezek inkább pásztorok. Egy híres antropológus¹, aki errefelé összehasonlítgatta a századok óta pihenő csontokat a még ma is mozgó állapotban levőkkel, az enyéimet tapogatva – nem más módon, mint egy csikóét – azt mondta: besenyő. Nekem ez a származáslevelem.

– No de azokat a vad hogyishívjákokat mégiscsak mi pacifikáltuk és civilizáltuk.

– Megfordítva, mi önöket. Alkalmat és időt adva.

– Hát akkor mi védtük őket.

– Mikor?

– Istenem, amikor az országot megvédtük! – és szeme megrebbent.

– S azt mikor csinálták? De hagyjuk. Hisz már volt róla szó!

– A magyar főurak sose védték meg az országot?!

– Ha jól emlékszem, soha.

– Mit hallok!

– Sajnálattal kell értesítenem. Erről a tevékenységről – az úgynevezett hivatásukról, amely kiváltságukat és egyáltalán létüket igazolta volna – megfeledkeztek.

– Ne beszéljen! Ez azt jelentené, hogy valahányszor megtámadták, az ország elveszett.

– Nem tudja?

– Ne tréfáljon! Ország tehát nincs?

– Ismét bocsánatkéréssel kezdem. De amit önökre bíztak, ami önöket indokolta volna, ha csak múltbeli tetteikért is, az nincs. Ön ne tréfáljon. Van egy nép, ami védtelenül, rettenetes szenvedések között úgy-ahogy megélt, s mihelyt a saját erejéből bírta, megpróbált nemzet lenni.

– S amihez nekünk semmi közünk?

– Azt hiszem.

– A mór megtette kötelességét, a mór mehet!

– A mór, aki megtette kötelességét, sose megy el, hogy is mehetne el a történelemből?!

– Csak mi.

– Elfoglaltak, betöltöttek erőszakkal egy országos helyet, de nem funkciót! Kezdettől fogva idegennek nézték a népet, állatnak: kizsákmánylandónak. Ahogy gyarmatokon dívik. Mint aztán a polgárok is. Közhelyek ezek.

– S ezért nem fogja a magyar nép az emlékünket sem megőrizni, mint mondta?

– Az Isten áldja meg, mi emléket őrizzen?! Ha egyszer cselekmény sincs!

– Nem volt egyetlen rokonszenves, emlegetésre méltó magyar főúr?!

– Rengeteg volt. Nemcsak rokonszenves, hanem szeretnivaló és megkönnyezésre méltó. Mert aki az volt, vagyis jót akart, az mind magányos volt, mind tragikus sorsú. Azt mind leszúrta a bandája hátulról, mihelyt valamit az egészért csak kísérelni is merészelt.

– Egy Zrínyi.

– Pontosan. Frangepán. Bercsényi.

– Egy Hunyadi.

– Szó szerint.

– Főleg csak a katonákat ismerem. De: Széchenyi!

– Leszúrva, többször is. De ő rossz példa, mert neki a dédapja még paraszt volt.

A gróf gondolkodott. Megelőztem.

– Erdélyieket ne mondjon. Mert az más eset.

– Nem nevet keresek. Az okot keresem. Franciaországban, Angliában is volt forradalom, földkobzás. S mégis van arisztokrácia mindmáig! Ausztriában, Olaszországban is.

– Mert az ország nem veszett el, mondtam már. Ha egy országot csak egyszer levernek, elvész az addig uralkodott osztály létjoga; lényegében a léte is, míg alkotással újra meg újra meg nem teremti magát. Ez így egyszerűen elmondva – bonyolult, de igaz történetfilozófia. De hagyjuk. Nem illenek ezek a sötét szavak ebbe a gyönyörű tájba.

– Megdöbbentett. Sok ilyen elmélete van?

– Mit tegyek? Ha egyszer nem lehetek az a pacsirta, aki oly vidáman fölfelé húz! Isteni! Látja? Ott! Bár úgy zenghetnék! A magyar múltról.

– Mi mégis az oka?

– Hogy önök nem voltak.

– Már hogyne lettünk volna.

– Úgy voltak, hogy mégse voltak. Nem voltak jelen, ha esetleg voltak is valahol.

– A műveltség, a kultúra… A műveltséget mégiscsak mi tartottuk fenn.

– Erre már az előbb is akartam válaszolni. Az utóbbi száz évben elsősorban is úgy nem voltak, hogy lélegzetelállítóan műveletlenek voltak.

– Mi?!

– Van egy lengyel-angol írónak egy döbbenetes írása. Egy minden mondatában hiteles történet arról, hogy bizonyos körülmények folytán egy zátonyos tengeren hogyan vezet egy hajót egy vak. Ilyenformán nézhette, ha egyáltalában látta, kormánykerekének kezelőit ez az ország.

Belekeveredtem magam is az indulatba. Tudtam, hogy már rég nem vagyok olyan tárgyilagos, ahogy épp az efféle vitákban túlzottan is lenni szoktam, igazam tudatától. Meg-meglegyintett a harci mámor – mondjuk, a harci spicc –, ami ezen a fokon ugyanaz, amit az alkohol okoz. De nem iszom többet, épp igazam tudatát megőrzendő.

– A magyar mágnások nem voltak műveltek? – csodálkozott rám a gróf. – Már bocsánat, a szerep, amit vittek, mást mond.

– Úgy vitték, mint Tedi. Mellesleg, az eredmény mondja ki igazán az ilyen mondandót.

– Meg kell védenem Tedit. Tedi rengeteget tudott; komoly dolgokkal foglalkozott. A horvát történelmi alkotmányt – Európa egyik legbonyolultabb alkotmányát – kevés jogász ismeri nála jobban. Évekig tanulmányozta azután is, amikor Horvátország rég Jugoszlávia része volt, s rég füstbe ment a terv, hogy ő lesz a horvát bán, ahogy édesanyja születésitől fogva szánta, ha ugyan nem azért foganta, mert az Erdődy lány volt, azok meg nagy horvát nacionalisták.

– S miért nem lett bán szegény Tedi?

– A demagógia! Az ellenfele az utolsó pillanatban horvátul szólalt meg – Zágrábban! Papírról olvasta, de a horvát püspökök és zászlósurak sírva fakadtak.

– Tedi meg aszalhatta a műveltségét.

– De mégis megvolt neki.

– Nem akarok most sem sértő lenni, hogy mije volt. De egy népréteg műveltségének is, hogy talpra álljon és járjon, hogy úgy mondjam, lába kell hogy legyen. Mégpedig kettő. A hely és az idő. Az enélkül való műveltség lehet szobatudósi buzgalom, de mint osztályműveltség: bolondéria, vakhit, eszelősség.

– Nyelveket tudtunk.

– Na.

– Nem tudtunk nyelveket?

– Megint kerülni szeretném a személyes részt.

– Igen, Tedi nem tudott horvátul.

Egy pillanatra megállt.

– S én magyarul! Világnyelveket tudtunk.

– Amennyi a bukmékerirodákban s a Chez Maxim’s különtermeiben kellett.

Elnevette magát.

– Ne vegye el minden önbizalmamat. Az igazi, a modern alapzata valamennyiönk fölényének, hogy kitűnően ismertük a nyugati nyelveket és szokásokat.

– Abban állapodtunk meg, hogy belülről is egy idiómát beszélünk. Épp ön mondta: játsszuk azt a hintajátékot, mint amikor a mérlegként fölállított palló két fele teljesen egyforma.

Valóban ezt mondta. És most egyszerre majdnem belevörösödve mondta:

– De csak nem fér a fejembe, hogy semmi jó emlékünk nem marad! Fütyülök az utókorra. Meg kell mondanom, ez a változás hozott sok egészségeset is nekem. Igen! Szeretem a valami munkával foglalkozó embereket. A mozgásukat is jobban szeretem, mint azokét. Az ifjúságomat hozza vissza. Épp ezért és csak ezért… soha semmivel sem használtunk nekik?

– Mondjon ön valamit.

– Jó szándék legalább – az se volt? Az se marad meg? Ha kivételesen, jó szándék ebben a korban is csak volt!

– Műveletlenül.

– Hogyhogy?

– S ledöfve.

– S ha ledöfve is! Nem mindegy?

– Az osztályra nézve? Még terheli is. Az egész tán még súlyosabban marasztaltatik el.

– Tudatlanságban egyre?

– No, nemcsak abban.

– Abban, hogy vak vezet világtalant?

– Látót. Akit majdnem megvakított.

– Szándékosan?

– Vegye úgy, mintha első szájból hallaná. Bethlen István gróf, amikor már belebukott a sikerébe, hogy megakadályozza a parasztság földhözjutását, elárulta – ekkor már elárulhatta – titkos politikai koncepcióját. Ez a kétségtelenül jól forgó fej agya minden rugójának működtetésével a következő tételt dolgozta ki. Afféle történetfilozófiának hitte. A trianoni béke anyagilag legjobban minden osztály közül a nagybirtokosokat sújtotta. Az ő rovásukra ugyanis az új határokon túl történt földreform. A régi országhatárok visszaszerzése következésképpen legjobban a volt nagybirtokosok érdeke! Hazafiúi kötelesség tehát az ő érdeküket tenni meg a nemzet – fegyverévé! Ezt ő komolyan gondolta. Kapott még történelmi analógiát is, nem is mindennapi tudóstól: már a magyar nagybirtok alakulása is nemzeti érdek volt, csakis így lehetett visszaverni a törököt! Jó ideig Teleki Pál is ezt vallotta, de aztán ő elfordult ettől, jóval előbb, mint a földije.

– Miért?

– Nem szeretem a könnyű gúnyolódást, még akkor sem, ha az Idő áll mellém bohóc-fintorokkal segíteni. Egy szabad pillanatában tán fölrémlett előtte, hogy hisz a nagybirtok nem verte vissza a törököt. Nem védte meg a népet. (Sőt a hódoltsági kettős adóval külön is gyötörte.) Hogy a nagybirtok újabbkori szerepéről ne is szóljunk. Csak azért mondom, a jó szándék magában elvonatkoztatva épp annyi, mint a jó ész. Keret nélkül – téboly is lehet. Egy társadalmi osztály egészében cselekszik, a történelem csak azt mérheti.

– Mi pedig könnyűnek találtattunk?

– A legutóbbi időkben főleg.

– Súly – egy deka sem?

– Itt a tenyerem. Tegye ide, újramérem.

– Egyszóval, mintha nem is lettünk volna, úgy eltörlődik a nyomunk.

– S ezt, különösképpen, még meg is köszönhetik.

Ismét elnevette magát, most is egy kicsit idegesen.

– Amikor elvették a birtokaimat, az nem gondolkodtatott úgy el, mint ezek, amiket mond.

– Nem a magam nevében mondtam.

– Ugyancsak kifosztott.

– Nagyon fájlalom. Személy szerint.

– Ön fájlalja. Nekem fáj.

– Pedig vigaszára szolgálhatna.

– Nekem? Miben?

– Hogy személy szerint nem történt jogtalanság.

– Mikor?

– Amikor elvették a birtokait.

Elgondolkodott, rám nézett:

– Mert jogtalanul bírtam őket? Olyan ez, mintha kettőnk közül az egyik nyelvét Lucifer forgatná. Csak azt nem tudom, melyikünkét.

Aztán nagy sokára:

– Az igazi baj, hogy magányos vagyok. Mindig az voltam. Ismét azt mondom: valósággal megkönnyebbülök, ha a falusiak közt lehetek. A koromról beszélnék, a fiaimról. Úgy megkönnyül a szívem, mint a kő a vízben. Tengernyi vízben! Mily érzés egy nemzet tagjának lenni?

– Megvalljam, mit hiányoltam még nagyon a magyar főúri osztályban? Hogy rokonszenves eszelősei, imádandó különcei nem voltak. Afféle Miskin hercegek. Akikkel a külföldi irodalom tele van.

– Én tudok egyről. Még az arisztokraták is bolondnak tartották. Egy Batthyány-Strattmannról.

– Mit csinált?

– Annak a hobbyja a szem volt. Szemésznek tanult ki. Még egyetemet is végzett.

– Mi ebben a bolondság?

– A kastélyban igazi műtőt rendezett be.

– Bolondságot ebben sem látok.

– Rendelt is, ingyen persze; előbb csak a cselédeinek. Aztán, aki csak jött. Sőt, még ő járta a betegeit.

– Ez maga a színjózanság.

– A Batthyányakat általában bogarasoknak tartották. Már a szép Lojzit is. Aki kivégeztette magát.

– Szintén a legjózanabbat akarta, az osztályának is. Különben én is tudok egy Batthyányról. Kropotkinnal volt barátságban, Tolsztojért rajongott. Azt Ervinnek hívták. Ugyancsak ledöfve, de hogy! Valami eszmei földközösséggé akarta átalakítani a birtokait. Együtt akart élni parasztsorban a parasztjaival.

– Kérdeztem már: milyen érzés az, egy nemzet tagjának lenni?

– Szántszándékkal nem feleltem rá. Nem tudom.

– Nincs rá érzéke? Vagy szüksége nincs rá?

– Nemzetem nincs még rá.

– Nincs magyar nemzet?

– Még; hiszen említettem.

– A mi hibánkból persze.

– Mindenesetre abból veszett el. De ne kezdjük újra.

– Ne is.

De mégis újrakezdte, némi idő múlva; nem állhatta meg. Fáradt igásló-bandukolásából hirtelen úgy kapta föl a fejét, mint akinek mentő ötlet jut eszébe. Szeme is belecsillant.

– Méltóztatik ismerni a „szép Lojzi” ingének történetét?

A Batthyány-név elég sok idő után most indította meg az elme automatáját. Az automata nem mindennapi esetet lökött ki. Gondoltam, mire akarja használni ezt a történetet a gróf. Nem válaszoltam. Épp csak bólintottam.

De neki ez kevés volt.

– Ismerni tetszik pontosan, mi történt azzal az inggel?

– Ön hogyan tudja?

Arról az ingről van szó, amelyben az első magyar felelős minisztérium elnöke a kivégző osztag sortüze elé állt. A szépségéről is híres gróf kora divatfiaként naponta váltotta fehérneműjét, gondosan a teendő és alkalom szerint. Kivégzése hajnalán erős, rumburgi vászoninget öltött, olyat, aminőt a halottakra adnak.

A grófi család ezt az inget, azon véresen, ereklyeképpen őrizte a mezőföldi híres kastélyában. Egy nagy sublót felső fiókjában volt egymagában, egész terjedelmében kiterítve. Nemcsak a borzongó cselédek ismerték. Idegeneknek is meg-megmutatták.

A háború hosszú szélvihara ebből a kastélyból is elvitt minden valamire használható holmit és anyagot, el innen még a parkettot is.

De a család elég hamar visszatért. Az itthonmaradt gazdatisztek még idején kezdték járni a környéket, hogy a lábrakelt ingóságokból valamit visszatereljenek. Nem ment könnyen. A holmik többször is gazdát és így elégszer külsőt is cseréltek.

Az inget a harmadik határ egy pusztáján maga az éles szemű, volt jószágigazgató födözte föl.

A mezőn, egy cselédasszony testén!

Épp kapált benne, az első tavaszi héten.

Szándékosan mondattam el a gróffal a környékszerte ismert történetet. Idáig adta elő; a fölháborodás a történet minden elmondójának itt vágta el a szavát. Rám nézett a gróf is, hogy mit szólok ehhez.

– Még tovább is van – mondtam.

– Még? – kérdezte, s hangsúlya ezt fejezte ki: még ennyi sem sok?

A hálátlanságból.

Minden önfeláldozás hasztalanságából.

A történelem folyásának ésszerűtlenségéből.

– Az ing ki volt mosva.

– Mert az a vér szenny volt?!

– Az ing ki volt mosva, s a golyók tépte lyukak rajta bestoppolva.

– Megbecsülték!

Most én lettem a türelmesebb.

– A maga módján az asszony megbecsülte azt az inget. S ha Batthyány Lajos olyanfajta ember volt, amilyennek az én hálám gondolja, az az asszony nagyjából az ő életvitele, eszmemenete szerint járt el.

Erre csak egy sajnálkozó ajkrándulás és egy szomorú pillantás volt a válasz. Az enyém maradt hát a szó:

– Batthyány Lajos ezért a népért – közvetve tehát ezért az asszonyért is – adta oda életét. Akarva, vagy nem akarva! Ha holtában lehetne akarata, azt hiszem, vére föláldozása után azt az inget is odavetné ráadásul, akár közvetlenül annak az asszonynak. Külön is tisztelném érte.

– Sajnálom, hogy ilyen elfogultnak látom! Mihelyt a népről esik szó, vége szelleme szabad szárnyalásának! Így van! A határait érzem.

S azt a kifejezést használta erre, amely egyben korlátot is jelent.

– Ön az elfogult! Mihelyt valami tényleges kötelességről, tapintható viszontszolgálatról van szó, azaz a néphez való eleven viszonyról, azaz röviden a valóságos népről.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Batthyány Lajosnak kötelessége volt meghalni? Hogy akarhatta volna a halálát?

– Szörnyűség volna olyannal szemben, aki valóban meghalt. De vannak hivatások, vagy – hogy ne legyünk olyan fennköltek – vannak szakmák, amelyek gyakorlásába beleszámítódik ez az eshetőség is. Akkor válik érzékelhetővé, amikor a kötelesség esete bekövetkezik, de a tennivaló elmarad. Világos, amit mondok? Batthyány Lajos hős lett, pusztán azért, mert megállt a helyén, megtette a kötelességét. Őseit valamikor ilyen teendők elvégzésére szerződtette a nemzet. A végeznivaló is, érte a jövedelmezés is örökletes volt. Aki mint utód a jövedelmet elfogadta, annak vállalni kellett a teendőt is. Ő – ösztöne jó emlékezetével – vállalta. Halála ezért tragédia, egy nemzet ügye. Rengetegen nem vállalták a teendőt; fogalmuk sem lévén róla: ösztönük rosszul, illetve önzően működött. Ezek esetleges bukása merő magánügy.

– Pech – mondta ő.

– Az. S ez még egy enyhébb fordulat.

– Szerencsére.

– Bizony. Kedvszegő kötelességmulasztásoknak lehettünk ugyanis tanúi az újabb időkben. Seregestül alkalmaztak kisebb-nagyobb népközösségek embereket, akiknek semmi mást nem kellett vállalniok, csak hogy egy esetleges nehezebb pillanatban megállják a helyüket. Ezeket rendszerint a többiek államfőnek tették meg, óriási módba helyezték; ha valahol megjelentek, mindenki fölállt, mert fölharsant a himnusz vagy a törzs tam-tamja. S az adott pillanatban ezek éppúgy meglógtak, mint a közönséges halandók. Sőt. Még előbb. Elhitték, hogy előzően, próba nélkül: önmagukban is értékesek. Képzelje, hogy valami funkcióért egy közösség századokig fizet, s amikor az ellenszolgáltatást várja, semmi. Hanem még külön vita, veszekvés a félreértések következtében.

– Elképzelem.

És nyelt és bólingatott; nem beleegyezően, hanem úgy, hogy „ezt is végighallgattam”.

– Batthyány Lajos a dédnagyapám volt – adta ki még az automata.

Úgy elkomorult, hogy jó ideig szót sem eresztett. Aztán, mint aki megrág valamit, ha keserű is:

– Örvendek, hogy ily távolról így összehozott bennünket a véletlen. No, meg a politikai körülmény. De jól érzem? Ha ezek a politikai körülmények mégis úgy alakulnának, a mi javunkra, ahogy a nők képzelik, ön változatlanul szemben állna velünk, az eredeti távolságban.

– Tökéletesen érzi.

– Talán még szigorúbban ítélkeznék.

– Lehetséges.

– Mert nincs bocsánat?

– Mert nem kötne a kímélet lovagiassága.

– Én valami megértést véltem itt közöttünk lebegni. Rokonszenvet. Az efféle lovagiasság még nagyon is nemesi. Kötelesség.

– Nagyon is paraszti.

– Köszönöm. Még magányosabb lettem.

S nekikomorodásában most már egy árva hangot sem adott hazáig.

Én sem kívántam. Milyen harc volt ez? Árnyakkal, ködgomolyokkal. Fárasztott, térnyerés nélkül.

Sajnáltam az incidenst. Szerencsére föltűnt a konyha, s a gróf abban a pillanatban minta-házigazdává alakult.

A barna pocsolya elé érve egy udvarmester karmozdulatával kínálta az elsőbbséget a féltéglákra, majd mikor előzékenységét visszahárítottam, egy király természetességével ment át, s nyújtotta onnan a kezét felém, látva még mindig bizonytalan lépésrakásomat.

Alaposan elkéstünk. De a hölgyek kihasználták az időt, ami az ebéd elkészülte után maradt.

Nem ismertem a konyhára. A szekrényeket tán csak egy félfordítással mozdították el, de a tűzhely például egyszerűen eltűnt. Nagy étkezőtermek a Lajosok korában sem voltak. Egy meghitt, barokk ebédlőbe léptem, amelyben a korabeli bútorok mosollyal ugyan, de komoly mosollyal végezték, amire átmenetileg fölkérték őket. A hatalmas imazsámoly könyöklőjén a salátás- és az eprestál várakozott, a térdeplőjén a vizes kancsó. Az ablakban virág, a hercegnőn gyöngyháznyeles lorgnon és csipkegallér, a kisfiú keze-lába vörösre súrolva.

Leraktam a bort, kérve, hogy öntsék ki az üvegekből, mert azokat vissza kell vinnem.

S az asztal! Középre állítva, fehérrel megterítve. Közepén ennek is virág, mégpedig itt nem mezei, hanem kerti. Ennek a háborúnak egyik meglepetése volt az is, hogy az ezüstöt a maraudeurök és a spekulánsok a megvetésnek szinte közös mozdulatával söpörték el maguk elől. A tányérok körül így töméntelen súlyos evőeszköz hevert, pontosabban abban a bonyolult rendben, mint amikor egy emelettel följebb s húsz évvel előbb egy nagyhatalom trónörököse készült illetni őket. Az ivóeszközök éppígy. Azzal a különbséggel mégis, hogy ezek közé belekeveredett biz néhány paraszti bögre is. Ahogy az asztal mellé fölsorakoztatott grófi székek között is szerénykedett néhány nem fajtiszta.

Az asztalfőn a hercegnő jobbján én, velem szemben a gróf. Megvártuk, amíg a hercegnő szemlehunyva elmormolja imáját, majd pilláját fölemelve jelt ad egy körbólintással, hogy kezdhetjük, miközben maga is megfogja csészéje fülét.

Csészéből ettük a levest. Magyaros módra készült, de a szokásos ízeken és illatokon kívül volt még benne valami igen kellemes zamat.

– Pompás! – mondta nekem a gróf. – Érzi?

– Mi ez?

Megmondta, jelentékeny főemelés kíséretében, de oly magától értetődően s főleg oly gyors angolsággal, hogy – nem lévén jártas a ritkább angol leves-fűszerek terén – nem jegyeztem meg a szót.

– Bradfordék küldték – mondta az ifjú grófné.

– Nottinghamék – javította ki a titkárnő.

A családnak valóban szoros rokoni kapcsolata volt az angol arisztokráciával is, csak így, a becsinált leves taglalásánál derült ki. Különös módon épp egy angol ágon át volt rokonságban a keszthelyi herceggel is. Az ugyanis egy Hamilton gróflányt vett el, az pedig első unokahúga volt a hercegnő édesanyjának, Edinbourgh lord leányának. Jó pontnak vettem, hogy a gróf ezt az imént nem említette.

– Nottinghamék nem leveskockát küldtek, hanem puddingport.

– Édesem, azt nem ők, hanem Sheffieldék küldték. A vejük. Hogy is hívják?

Szerző nem járatos az angol főúri világ rokonságszövevényében sem. E hiányt hirtelenében nem tudja pótolni, ezért a jellegzetes angol arisztokrata családnevek helyett – hajdani gimnazista földrajzóráinak emlékére támaszkodva – angol városneveket vet itt papírra.

A bútorok új elhelyezése, a meghitt barokk légkör, a hajdanvolt ünnepiesség fölidézése, az európai távlat, kezdetben mintha a legyekre is fegyelmezően hatott volna. Számuk nem csökkent, sőt a kíváncsiság újabb különítményeket is idevonzott. De közvetlenül a mennyezet alatt forgatták óriási fekete kereküket, szüntelen vészjósló zümmögésben, mint a lecsapásra kész rohambombázók.

– A vejük Plymouth és az unokaöccsük Portsmouth, ezért téveszted össze!

Újabb jó pont a gróf javára. Rám nézett, s elnéző mosolyában ez volt: mit szól ehhez az abrakadabrához? S csészéjét hörpintésre emelte.

A mennyezet alatt kerengő és zümmögő fekete rajokból eddig is lecsapott egy-egy bombázó, a maga merész stuka-zuhanásával. De ami most történt, az mester-teljesítmény volt még annak szemében is, aki ismerte ezeknek a fenevadaknak a természetét. A gróf már ivott, amikor egy légy oldalsiklással a csészéjébe vágódott, közvetlenül az ajka elé. S a gróf beitta a legyet.

Onnan tudtam, mert a következő pillanatban jobbjával nyugodtan eltávolította ajkától a csészét, balja két ujjával pedig ajka közé nyúlván kivette, majd éppoly nyugodtan, azt is mondhatnám, finom mozdulattal, a legyet a csészealj szélére helyezte. Aztán éppoly rendületlenül kihörpintette a csészéből a maradék levest. Azzal sem törődve, hogy a légy fölrepült.

Előbb majdnem elkiáltottam, aztán majdnem elhánytam magam – a leopárd ugrik a bennszülött gyerekre, kicsiben ilyen érzésben részesített az a pici dúvad; akkor már – egy életen át – szétzúzták az ellenállásom. De a gróf csak utazónak látszott Afrikában.

Így ettük végig az ebédet, ettem én végig a jó ízek, a szíves szavak ellenére is alig más hangulatban, mint annak idején a pincebelieket, amikor valódi bombázók lesüvítéseire emelgettük a fejünket. Még a rántott csirkének azt a lisztből rásült kérgét is úgy bontottam le, nincs-e légy alatta. Mert mindenütt volt. A salátástál ecetében, a sült burgonyában, az eper levében; alig töltöttünk bort a pohárba, már abban is úszkáltak; még a sótartóban is fürödtek, mint porban a verebek.

De lett, ami elterelte róluk a figyelmet.

Fölszolgálták a süteményt, azt a fajta pitét, amelyet kézzel is lehet és szokás enni, de villával is, aszerint, milyen asztalra kerül, s amely így holmi teszt-hez hasonlítva megvizsgáztatja az asztalkörülieket, hogy milyen társadalmi réteghez tartoznak. Hibátlanul egységes kistányérokban hozták, újabb battéria ezüsttel.

Minden ételhez először a hercegnő nyúlt, ezt már megtanultam. Mindnyájunknak kezében ott volt a villa, de most úgy is maradt hosszan a levegőben. Mert a hercegnő is a levegőben tartotta a magáét.

Mert hangot hallott. Ő, a süket! Egy távoli, tompa brummogást, amelyet mi magunk is csak az ő fölfigyelésén keresztül tudtunk megkülönböztetni a légyzümmögéstől.

Gépkocsi volt. Nem is egy. Kettő.

És semmi kétség, erre közeledtek.

Abból, ahogy a villák álltak a levegőben, abból éreztem meg, mehetett át ez az együttes némi izgalmon. Az a fajta feszültség támadt, mint a moziban, amikor az addig gyorsuló-erősödő zene hirtelen elhallgat, és a dermedt csend érzékeltetésére csak a filmszalag surrogása hallatszik.

Hatan ültünk az asztalnál.

Ha ezt a jelenetet valóban filmre vennék, volna egy rendezői ötletem. A villák mozdulásain, illetve mozdításain át fejezni ki az asztal körül ülők lelkiállapotát. Ugyancsak különböző volt.

A hercegnőről beléptem óta az volt a benyomásom, állandó riadozásban, szorongásban él. A Dalok könyvé-nek finom kínai császárlánya a hun barbárok közt, akik most még valami belső viszályba is estek! De egyszer csak lekormányozta villáját a pitéhez, szelt belőle egy darabkát. Eszébe ért, hogy míg ő nem, addig a többiek sem kezdenek hozzá. De mégsem evett, csak nézte izzó rigó-szemével azt a tésztadarabkát, mintha jóslatot várt volna tőle.

A gróf katonaidegzete is tudta a dolgát. Evett egyenletesen, ahogy a tiszt pergőtűzben végigmegy az alárendeltjei közt.

Így telt el egy jó perc.

– Megint csak ezekhez jöttek – mondta a grófné külön s különösképpen hangsúlyozva a csak-ot is, az ezekhez-t is.

Kétkeziek tudják úgy marokra fogni s asztalra helyezett öklükben égre irányítani a villát, ahogy most a titkárnő tartotta a magáét, várakozóan is, harcra készen is.

– Már ideértek volna! – mondta egy idő múlva az ifjú grófné azzal a megnyugtatással, amelyben még nemigen választható el, magunkat akarjuk-e megnyugtatni vagy környezetünket.

A kisfiú türelmetlenül majszolt. Mint a kisfiúk általában az ebéd végén, felnőttek közt. S mondta:

– Jön még több is! Pestről. Egész gyűlés lesz! Megyek is, nézem a márkákat. Mert ilyen csudi idegen kocsik!

Magyarországra jó tíz éve nem jöttek be nyugati luxuskocsik. Akkoriban jelentek meg újra a tíz év alatt is kitalált új típusú járműcsodák. Úgy megbámulták őket – a gyerekek, a törtetők –, hogy ettől szinte megszázszorozódtak. Az össze nem illő állatok-húzta szekerek, az emberek tolta targoncák között úgy hatottak (az utca korabeli csípős mondata szerint), mintha Magyarország verte volna meg Amerikát, s az amerikaiak a hadisarcot díszautókban fizették volna.

A már említett kongresszusra jöttek a vendégek – tudtuk meg az élénk fiúcskától, a legapróbb részletekig. A cserkészet kitalálóinak jó ösztönük volt, amikor a rövid nadrágos gyermekekről tételezték föl a legtöbb kémlelő képességet.

Már két héttel azelőtt is volt egy ilyen országos értekezlet. Azt folytatják.

– Remélhető, most megoldják a nagy problémát – mondta a grófné.

Szarkazmusában először éreztem plebejusi élt. A folytatólagos, rendszerint kétnapos megbeszélések tárgya a sanzon- és táncszövegek korszerűsítése volt. A dallamot meg kellett tartani; hisz a párok ma is arra lejtettek; de a szövegek – a polgári henyeség tükröződései – nem maradhattak meg.

– Ezt ismeri? A rádió is játssza.

S a feszültség végleges elfújására dúdolni kezdte, ahogy a tangót szokás:

a befejező sor valami ilyen volt: vár az új élet gyönyöre ránk.

– De készült egy már az ökrészekkel is.

– Sláger?

– Rumba!

Tisztelettel nézek minden erőfeszítést, amely a népnek, a tömegeknek akar juttatni valamit. Hálás téma az ilyen fajta ízlésficamokon élcelődni – de ez nem visz közelebb a megoldáshoz. A prolik ne táncoljanak tangót? Ökrészek ne énekeljenek slágert? Hozzájuk örökké a csűrdöngölő illik? Ez még gőgösebb nézet – mert ebben jogfosztás is van –; ezen még könnyebben lehetne élcelődni. S ha pedig tangóznak, mit énekeljenek hozzá? Az értekezlet részvevőiről nem tételeztem föl, hogy a kérdést megoldják – már csak azért sem, hogy azért ide – ilyen népközelbe – autóztak –, de magát a kérdést nagyon is komolynak tartottam. Cseppnyi keserűsége egy egész tengert idehozott. Engem nem mosolyogtat meg, hogy acélöntő hovatovább több lesz vásznon és bronzban, mint elevenen. (A neptuni vasrúd miatt.)

Voltaképpen igenis, azt kívántam, hogy ha vannak efféle nászok, azokat mindenesetre elsősorban a tűztől jövő martinászoknak kínálják fel, rájuk bízva a döntést!

– Menjen át, magyarázza el nekik egy szép fölszólalásban.

– Majd meggondolom.

Nem gondoltam meg. A feszültség még a levegőben rezgett. Bármily „érzéstelenítéssel” zajlott is le az átváltás, ahogy a gróf az imént mondta, nem kívántak belőle többet emlékeztetőt sem.

– Ha tapintatlant kérdek, ne tessék felelni. Ami itt a földbirtokos osztállyal történt, azt nagyjából ki lehetett számítani. Beleértve az önök helyzetét is. Mért várták be itt helyben?

– Úgy érti, mért nem menekültünk el?

– Főleg amikor még kényelmesen lehetett.

Mielőtt a gróf válaszolt volna, hirtelen a hercegnő szólalt meg:

– Tettetek félre eleget Mathilde-nak?

– Ma nem mi vagyunk soron.

– De igen.

– Van elég?

– S ha edényt hoz?

Valami rokonról volt szó, aki úgy tartotta fönn magát, hogy a régi szegény diákok módjára napokat evett. De csak vasárnaponként.

– Először azért maradtunk – válaszolt végre megfontoltan a gróf –, mert jeles voltam stratégiából. Tanítottam is.

– S aszerint ide az angolszászoknak kellett volna érkezniök.

– Pontosan. Az ilyesmit száz-kétszáz kilométerre ki lehet számítani. Bizonyosak voltunk, hogy a szövetségesek – a Tiszánál találkoznak.

– S az oroszok áthúzták a számításokat.

– A tüzérségükkel. Abban mindig remekek voltak. Már Nagy Péter azzal nyert. Titokban tűzfölényt központosítani, s oda ütni, ahol az ellenfél legkevésbé várja.

– S amikor nyilvánvaló volt, hogy így lesz?

– Az ember nem állhatta meg, hogy távlatból nézve – és semmi nem sugall nagyobb távlatot, mint a térkép – a kezét ne dörzsölje. Ahogy a németek kapkodtak! Horthy!

– S amikor már oly rengetegen menekültek. Állatorvosok, pénzügyőrök, jószágigazgatók, papok…

– Pardon. Papok nem. Egyetlen papról nem tudok.

– Helyesbítek: jószágigazgatók, szolgabírák, de tán a kisbírák is. Alsó-Emsedről még a borbély is fenyegetve érezte magát, mivel a kastélyba is járt borotválni.

– Az teljesen lelkiállapot dolga volt. S az embert egész kevés megnyugtatja. Kaptunk egy külföldi lapot. Az angol külügyminiszter karonfogva volt lefényképezve a szovjet külügyminiszterrel. Sokan ebből arra következtettek, hogy is mondjam…

– Hogy a forradalom lemond a földosztásról?

A gróf nevetett, hogy: majdnem!

– Tedi például mért nem menekült el?

– A műgyűjtemény! A páncélpincében!

– Maradt valamije?

Mert hallottam a mendemondát: hogy a Goyáit tavaly New Yorkban vették jegyzékbe.

– Egy levelezőlapja sem.

– Négy Goya-képe volt?

– Kép csak kettő; és két rajz.

– S a többi?

– Hollandok főleg.

– Egyszerre vitték el?

– Előbb csak a Goyákat. Azok közismertek voltak.

– Kik vitték el?

A gróf elhallgatott. Az író is elhallgat. Akkor már senki sem emlékezett, melyik múzeumtól is hoztak annak idején egy tenyérnyi pecsétes írást, amire a kastély akkori őre, Mezei bácsi kiadta a folyosó limlomjaiból, amit épp kértek. Ha valamelyik klinika receptpapírját hozzák, megfelelő hanggal és föllépéssel, akkor is kiadja, ami azon írva van. Egyik nagy polgári pártunk egyik előrelátó nagy szervezője állítólag így szervezte meg a közélettől külföldi nyugalomba való vonulásának létalapját. Bár abból, amit így a magyar kastélyokból kiemeltek az idők homályában is jól látó szemek, óriási nyugellátó intézetet lehetett volna alapítani percfölvetette s elmerítette közéleti férfiak részére.

Ebéd után nem kávét kaptunk, megmondták, hogy az nincs, hanem teát.

– Mint az oroszoknál!

Megdicsértem. Remek tea volt.

– Southampton earlje küldte.

– Mennyit küldött Southampton earlje?

– Negyed kilót küldött.

– Aztán semmit?

– Christmas-i üdvözlettel küldte!

– Az más.

– Jön Mathilde!

– Ugyan.

– De igen. Ő az.

Az épületnek ez a része – említettem – nem kertre, hanem közvetlenül a határba nyílt. A laposon kiégett legelő terült el, kilométerekig magára engedte a tekintetet. Azon közelgett nagy messze egy szürke pont.

– Csak ő jön így keresztül mindenen.

– Még mindig nem tudja, hogy gyalogutak is vannak!

Beteltem ezzel a légnemű világgal, ezekkel a ködgomolyokkal. Orromban hiteles illatok szálltak, ínyemmel valóságos ízek beszélgettek: érzékszerveim tényeket közvetítettek. Annál képtelenebb volt ez a sok ködalak, ez az egész ködszituáció. Ez a vége-hosszatlan összefüggéstelenség végül is halkan szédíteni és fárasztani kezdett. Az asztal tele volt morzsával. A mennyezet alatti bombázó rajok az abroszig ereszkedtek, de eredeti sűrűségükben. Aztán már otthon is dolgom lett volna, erre a napra is mértem ki magamra fordítási penzumot. Azonkívül megígértem, hogy az üvegeket is visszaszállítom. S nem tagadom le itt azt az okot sem, amit ott tudatomba sem akartam engedni.

Melyik pusztai diák, lábán még csizmával, de fejében már Vörösmarty és Kisfaludy románcainak tündérdallamával, nem bámult el a kelleténél tovább, ha a négyes fogaton vagy a hátaslovon, amely szülőföldje sivár megye-útján mellette elsuhan, egyenes derekú szűz tartja arcát a szélbe, s lobogtatja maga mögött fátyolát? Marguerite-nek vagy Mathilde-nek emlegették azt, aki néha a mi pusztánk fölötti útszakaszon is átsuhant előbb nevelői, aztán nyilván udvarlói szoros gyűrűjében?

– Őt pedig még meg kell várnia! Magának! Tisztára író tollára való! – mondta a grófné is, a titkárnő is, megegyezve végre valamiben.

Feszengve néztem a távolba, ahol az a tücsöknagyságú lény gyanútlanul közeledett tollamra.

– Milyen Mathilde? – kérdeztem kényelmetlenül, emlékeimet féltve.

Az a Mathilde, akinek jegyessége Halifax jövendő lordjával azért szűnt meg, mert Dublin jövendő hercegének esküvőjére őt csak másodpárú koszorúslánynak hívták meg, az Oxford grófnők után, s ez ellen leendő apósa nem tiltakozott, sőt még őt akarta engedékenységre bírni, noha a jövendőbeli-se-lett após is tudta jól, hogy ezerszer lehetnek az Oxfordok grófok, amikor az ő anyai nagyanyja Rhédey-lány volt, s ezen az ágon rokon a Hannoveriekkel, s ennek folyamaképp, ha akarja, első bejelentésű magánál az angol királynőnél.

Elismerően bólintottam, mert pontosan értettem mindent Mathilde lelkületéből s a hosszú mondatból, kivéve azt, hogy első bejelentésű. De ennek tisztázását nem is éreztem fontosnak.

– Rokonlélek önnel – mondta a gróf felém fordulva. – Sokat ad a nyelvre! A pontos kifejezésekre!

Nevetés tört ki.

Mathilde Magyarországon ment férjhez. Egy báróhoz, noha ő gróflány volt. A közrendűek magyar beszédben is a grófkisasszonyokat nem grófkisasszonynak hívták, hanem kontessznak. A hasonlóság révén harapódzott el országosan az a megbocsáthatatlan nyelvhasználat, hogy sokan a bárókisasszonyokat meg baronessznek hívták. Mathilde báró férjétől négy bárókisasszonyt fogant és szült. Fokozódó ingerültséggel viselte, amíg viselni tudta, hogy lányait a műveletlenség – a műveletlenség! nézett rám a gróf – helytelenül baronesszeknek nevezze, miután őt, helyesen, kontessznak mondták. Végül a gyermekek serdülésével oda jutott, hogy e tévedésbe eső cselédet rögtön elbocsátotta, a vendéget pedig egyszerűen otthagyta, a saját szalonjában is. A helyes kifejezés: baronne.

Mathilde-ot ezenkívül azért kellett még megvárnom, mert ő is éppolyan borostyánkőbe örökített bogár, akár Tedi! „Még Tedinél is jobban!” „Épp csak ellenkező előjellel!”

Kezdetben őt is támogatták a volt külső és belső cselédei. Bőkezű volt hajdan, sőt pazarló. Így elég sokan fejezték ki iránta hálájukat oly készséggel, hogy abból talán haláláig meglehetett volna. De Mathilde hibát csinált.

Azt hitte, hogy amit egy életen át cselédein át kapott, az neki járt.

Tedi is ebben a véleményben volt. De Tedit a belénevelt diplomáciai érzék megmentette. Az, hogy mindent udvariasan kért, és nagyköveti szertartásossággal megköszönt. Bármily nevetségesen semmi volt is ez azért, amit kapott. Tedi mégis valamiféle kölcsönösségben állt a dolgozók világával. S azok, úgy látszik, valóban képtelenül lovagiasak.

Mathilde-ot, ahogy általában az arisztokrata nőket, ilyen fokig sem nevelték a világra. Nem tanították meg a „köszönöm” szó megfelelő (helyzetéhez mért) használatára. Komornái szolgálatait emberileg legfeljebb egy-egy királynői főbiccentéssel jutalmazta. A kívánságokat illetően pedig? Elvárta, hogy eleve kitalálják. Szemöldökét vonta, sőt lábával toppintott, ha azokat még szóba is kellett foglalnia.

Az átváltás után ez a szó szerinti értelemben vett neveletlensége okozta a baját.

– Semmit sem köszönt meg? – kérdeztem kitekintve az ablakon a szürke mozgásra, amely akkor már verébnagyságúra nőtt.

– Dehogynem! Csak nem úgy, ahogy kellett volna. Csak fájdalmasan, hidegen, felülről, a jó ég tudja, hogy. Pedig az ilyen helyzetben ez bizony roppant fontos.

– Két osztály érintkezésében? Fontosabb, mint két nagyhataloméban.

A fogaskeréken, amellyel Mathilde a valósághoz kapcsolódott, voltaképpen csak egy fog hiányzott. Ez is elég volt, hogy a működés egykettőre elakadjon; csúnya csörömpöléssel bizony.

– Ön el sem képzeli, hogy az egyszerű nép mily túlfinomult érzékeny tud lenni.

– Majd elképzelem.

Mathilde-ot végül a legmeghittebb komornája is kirakta.

Igazából nemcsak ételért járta a régi baráti és rokoni házakat (mert ahhoz azért hozzájutott ő is), hanem csitításért. „Magyarázatért!” Fogaskereke ott nem „húzott”, hogy elsősorban azokat marasztalta el szolgálatuk abbahagyásáért, akik az ételt, a ruhát, a fűtést, a kocsit közvetlenül kézből kézbe a rendelkezésére bocsátották. „Arra már nem gondolt, hogy azok is kapták azt valakitől!” – mondta mosolyogva a gróf.

Volt eset, amikor alig lehetett lebeszélni, hogy volt cselédjeit ne jelentse föl az új hatóságoknál. Hogy nem tartják be, amire fölvette őket, húsz évvel ezelőtt! Hisztériás sírások közepette átkozta el az egész hálátlan emberi fajt, külön a különösen hálátlan magyarokat s még különben a világ leghálátlanabb söpredékét, az üsződieket. (Ott volt híres, mór-stílű kastélyuk.)

– Bizonyos fokig én megértem – mondta váratlanul a titkárnő. – Miért épp csak ő ne ragaszkodjék ahhoz, amit jogosan bírt, mert örökölt.

Csönd támadt.

Afféle enyhén vádló csönd. Pusztán ez késztetett szóra.

– Jogtalanságot, azt hiszem, nem lehet jogosan örökölni.

A grófnő figyelő szemmel nézett rám.

– Ön semmit sem örökölt?

– Rengeteget. De csupa tárgyat.

– Régit is?

– Ostornyelekben, kampós botokban. De egy gyönyörű tajtékpipát is, ezüst kupakkal, rávésett oroszlánnal, alatta ezzel az évszámmal 1700.

– S ha egy tanyát örökölt volna?

– Munkaeszközt örökölni, magunknakvalót, az más. Kizsákmányoló eszközt örökölni, jogtalan; aminek már a megszerzése, más elől való elszerzése is jogtalan volt.

A gróf hosszan bámult maga elé.

– Követi a gondolatomat?

– Nem – mondta őszintén. – Én erre rá se tudok harapni.

Nekem meg se buzgalmam, de már időm sem volt, hogy részletesebben megmagyarázzam. A verébnagyságú távoli mozgás galambnagyságú, majd túzoknagyságú lett. Majd emberi alakzatot nyert, de még a barna pocsolya tégláin lépdelve is alig lehetett megkülönböztetni, hogy férfi-e vagy nő.

Mathilde megérkezett, menthetetlenül. Lénye közelről: ahogy gyermekkora jóistenkéje a fölfuvalkodott szívű leánykák pokolbeli bűnhődéséről neki is képet ad, ha odafigyel. Férfibakancsot viselt most, az aszály heteiben is, még nyilván tavaszi sárnyomokkal; viharkabátot, derekán kévekötő piros madzaggal; nagyítóvastag szemüveget, melynek egyik ablaka kettőbe hasadt. Kontya – varkocsa inkább – mint az a kócgubanc, amibe a gépkezelők törlik tenyerük: szürke s olajos. Mindez leöntve tündöklő önbizalom cukormázával. Frissen, tettre készen, mosolyogva állított be.

Meghallván, milyen nyelven folyik a társalgás, köszönésre, bemutatkozásra sem várva, csatlakozott hozzá; mint a csatatérre ért harci kanca, olyan mélyről fakadó, olyan fölszabadult arisztokrata mellhangot hallatva.

A legjobb ruhám volt rajtam, a legjobb nyakkendőm; épp új helyzete miatt tartottam illendőnek házigazdámat megtisztelni.

Áh! Áh! Mathilde hirtelenében nem tudta, hova tegyen. De roppant ismerős voltam neki. Csak nem külföldről? Áh! Most? Ide? Áh!

– Ismerhetted te is a családját – mondta házigazdánk, nem első alkalommal adva jelét humorérzékének.

– Igen.

– Az x.-i bognár fia.

Ritkán láttam ilyen viselkedés-cserét. Mathilde ajkára az áh is csak árnyként, némán jött ki. Mondják, a villám azon nyomban lángba borítja a fát, amit ér. El kell képzelnünk egy jégvillámot, amely éppily gyorsan dermeszt.

Nem állhattam meg, hogy ne helyesbítsem a gróf bemutatását. – Nem a bognáré. A gépészé.

– Áh.

– A bognár, az a nagyapám volt.

A gróf sose volt ily szertartásos:

– Nem juhász volt kedves nagyatyja?

– Az apai. Az anyai bognár. Két nagyatyám volt.

– Áh.

– Ismerhetted te is azt a juhászt. Ismerte azt erre mindenki. Tán még nálatok is szolgált!

Mathilde befejezte minden porcikájáig az átalakulást. Megismételtette nevemet, aztán Mont Blanc-i hűvösséggel s magassággal: – Lehetséges. A név ismerős.

Mondanom sem kell, családom vándorlásai és szegődményei révén Mathilde családjának birtokai is a kisujjamban voltak.

– I. nevű kegyedéknél nem juhász szolgált, hanem csikós. Az iménti juhász öccse.

Meg kell adnom, az ifjú grófné is, a titkárnő is javamra derülve volt nézője, azaz mellékszereplője a játéknak. És a gróf!

– Későn érkeztél! Nagy vita volt! Az író úrral.

Mathilde nem volt rá kíváncsi.

– Hogy ki a paraszt! Az író úrnak igen eredeti fölfogása van erről. Kérdezd csak meg te is – terelte felém Mathilde-ot a gróf olyanformán, mint a pikádor a bikát.

De Mathilde-nak a fagyossága már rég csak kijelentést engedélyezett: – Aki vidéki, az paraszt – mondta, nem nekem, hanem a grófnak s a hölgyeknek.

Beleegyezőt bólintottam. De túl mélynek sikerült. Mathilde is érzékelte.

– Aki faluban lakik.

– Tehát mi is! – diadalmaskodott a gróf, felém kacsintva, hogy mikor szúrok.

– Aki csizmát hord – helyesbített Mathilde. Majd tovább helyesbítve a végső pontosságig: – Azt rögtön meg lehet ismerni, aki paraszt! Amíg lesz paraszt.

Mert rövidesen nem lesz.

De én untam. Sőt, egyszer csak megsajnáltam Mathilde-ot.

Parasztok azért nem lesznek, mert nem értvén a földmíveléshez, a kapott földeken egyszerűen éhen fognak halni, lustaságuk és tehetetlenségük következtében. Mert csak akkor dolgoznak, ha hajtják őket. Mathilde erre ezer példát tud. Így pedig, éhen halván, el fogják kergetni most is, akár 19-ben, Pestről is a kommunistákat, mert a magyar parasztot, azt nem lehet félrevezetni, az a világ legértelmesebb, legönállóbb és legszorgalmasabb népe. Arra ő a nagy tanú. Azt csak a munka érdekli. Azért is nem szabad megzavarni; politikával, izgatással. Azért is tapsolt ő Istvánnak, hogy a magyar paraszt mindenhová való, csak a parlamentbe nem, mert az neki parkett, hanyatt esik. S különben is a közügyet, mint huncutságot az urak dolgának tartja, igen helyesen!

És így tovább, csaknem egy mondatban, egy logikai láncszemet, egy ellenvetést nem engedve az ediktumszerű kijelentésáradatba, amely már-már távoli harsonaszót kívánt kíséretül, mint a középkori piacokon. Lebocsátott fülekkel, jobbágyi alázattal hallgattam, arra gondolva, hogy Mathilde okainak itteni kitapogatása helyett inkább majd otthon, feleségem könyveiben nézek utána, milyen klinikai osztály esete ez, s aszerint alkotom meg a választ, akadémikusan persze, vagyis nem az ő meggyőzésére, hanem csak úgy gondolatban.

Vártam az alkalmat, mikor szedhetem illemsértés nélkül a sátorfámat. Molière képzelet szülte Henriette-je, Armande-ja, Philaminthe-je egyszeriben hús-vérszerűbben várt kint a pusztán, élőbb eszmecserét kínált, mint akik közt ültem. De a gróf nem akarta abbahagyni még a corrida-t. – Az író úr hosszú oldalakon át taglalta, hogy ha a földmívelés nem volna a legelmefejlesztőbb tevékenység, az emberi műveltség sosem alakul ki!

Mathilde, mintha csak könyvből olvasta volna, egy tankönyv idevágó fejezetéből: – Egy paraszt sose tanul meg teniszezni. Alkata nem alkalmas rá! Whistezni sem tanul meg soha egy paraszt sem.

– Bridgezni?

Ezt nem én kérdeztem, a fiatal grófné.

– Azt sem!

A gróf vette föl megint a picador dárdát:

– Az író úr szerint mi voltunk tanulásra képtelenek! Nyelveket sem tudunk!

Mathilde csak végigmért.

– Még azt a nyelvet sem tudjuk, amelyen most beszélünk! – s tekintetében mintha számomra is lett volna egy tréfás döfés, hogy ugorjak.

– Hát akkor hogy beszéljük? – szólalt meg Mathilde.

– Azt mondom én is! Túlozni azért nem kell! Mert az író úr kétségbe vonja azt is, hogy a műveltség, a jó modor mégiscsak a mi művünk ebben az országban.

– S ezt kinek a nevében mondja? – kérdezte Mathilde harcra készen.

– A besenyők nevében! Mint az utolsó öntudatos besenyő! – nevetett a gróf.

Mathilde ezt nem értette. Gőgjén ez nem lazított.

De a gróf úgy nézett rám, szólnom kellett:

– Ezt sose mondtam. Csak voltam – ha voltam – besenyő.

– Azt mondta, ön az utolsó besenyő, aki annak tudatában van!

Ezt először beszélgetésünk alatt – kemény nevetéssel mondta, úgynevezett ellentmondást nem tűrő hangon. Franciául ezt így fejezte be:… que vous étiez le dernier Petchenègue qui en ait conscience!

Megbántam, amit ekkor tettem. A választ, amit erre adtam. – Le dernier Petchenègue qui en eût conscience – akkor is így mondtam volna – Monsieur le comte.

Mathilde úgy nézett a grófra, hogy abban az volt: kardot ki, ezt csak vér moshatja le. Csönd támadt.

Valamelyik génem emlékezhetett egy ötszáz éves pofonra, annak a reflexe lehetett ez a bárdolatlan visszavágás, az rúghatta el magát álmában.

– Merci, maître.

– Nincs miért, mon général.

Különb házigazda volt, mintsem éreztethette volna, hogy megneheztelt. Erősen tartóztattak. Sőt, szívélyesen megígértették velem, hogy máskor is fölkeresem őket.

De hát – még ezeket az üvegeket is vissza kell vinnem! Ez a háború – a légnyomásaival – összezúzott csaknem minden törékeny holmit, kinccsé tett két ilyen flaskát is.

Átöntöttük a maradék bort. Kiosztottam a búcsúzás kézcsókjait, a legszigorúbb etikett sorrendjében. Éreztem, hogy a hercegnő fejbólintása – enyhe haránt pályán – pontos mása volt egy spanyol Izabella-kori közép-meleg elbocsátó főhajtásnak. A megifjult hölgyek is kifogástalanok voltak. Csupán Mathilde összefércelt ajkain zengett némán ez a kifejezés: kotródj, bugris. De jobbját természetesen ő is odanyújtotta fegyelmezetten.

A gróf rákormányzott a barna pocsolya első féltéglájára, majd megvárva átkelésemet, barátságos karlengetéssel viszonozta minden hátrafordulásunkat, amíg szeme elől el nem kanyarodtunk.

Kanyarodtunk – mert az élénk fiúcska persze nem hagyta ki, hogy ne járja be még egyszer a falut, ontva szüntelenül magából egy homokgödör közeli megásásának lelkesítő terveit és nagyszülei új életmódjának különbnél különb – társadalomtörténetileg megbecsülhetetlen – adatait. Nem élek vissza velük.

A gróf azóta meghalt. Találkoztam még vele. Úgy gondoltam, hogy a főúri világ e gyorsrajza után papírra vetem egyszer azt is, hogy alakult szülőpusztám környékén a polgári-demokratikusnak induló, majd népi-demokratikussá átváltó világ s végül a közös gazdálkodás légköre. Meg tudom csinálni? Egyelőre más terveim vannak. A grófról így még van följegyezni valóm. Addig is hadd mondjam el a leglényegesebbet, előre, e fejezet végén, ha a türelmes olvasó már idáig elgyalogolt velem, a múltnak ezen az elsivárosodott, töretlenül ránk maradt ugarán. A gróf elérte, amire törekedett. Napjait egy faluvégi parasztházban fejezte be, úgy összemosódva a szomszédság vele-beli öregeivel – ahogy arra mondják –, hogy amíg meg nem szólalt, közülök senki nem választja ki. Az ürgedi temetőben helyezték örök nyugalomra, s ott aztán véglegesen olyan rendűek közé, akik közé vágyott. Ahhoz ugyanis, hogy a hatalmas családi kriptában kapjon ősei sorában helyet, kőmíveseket kellett volna hívatni, homokot, meszet, téglát szerezni: kibontani s újra berakni a falat, leemelni a több métermázsás márványlapot. Még – azt hallottam – külön érckoporsó is kellett volna, mert hisz a kriptában a tetemet nem földelik el. A soron levő parcellába került, a falu volt tojásszedője mellé; annak a sírját kell keresni, mert az ő deszkából csinált – nyilván mégiscsak ideiglenesnek szánt – fejfájára csak tintaceruzával írták föl a nevet; azt meg persze rögtön az első eső elkente.

hét év után. Földrerogyottat megsebezni rangfosztó stílusvétség, nemcsak a lovag számára; az író számára éppúgy. Elkerülni véltem, ezúttal is. E könyvbeli vitatársamat hitem szerint lovagiasan ábrázoltam, a személynek kijáró megbecsüléssel; sőt rokonszenvvel; csaknem áldozataként osztályának, a voltaképpeni ellenfélnek. Ért mindazonáltal olyan bírálat, hogy tollamat – sőt lépteimet már a kastélyba – bosszú vezette. Nem így emlékszem; elmondhatom rá az adatot is; annak idején nem említettem. Néhány nappal a látogatás után fordítói gályám kis fényrésén át ismét azt a bokáig érő bekecset láttam közelegni a gazos kerten át, amely történelmünket megindította. Sebestyén ezúttal is levelet hozott, most a titkárnőtől, s egy kérvényt a falu vezetőségéhez, a gróf nevében, de levélíró kezevonásával. A falu vezetőségében akkor a Nemzeti Parasztpárt tagjaié volt a többség, s jó magam a párt országos vezérkarában foglaltam helyet. A kérvény tárgya: egy parasztházba való költözés engedélyezése; a levélé: tegyem íráskészségemmel még meggyőzőbbé a kérvényező érveit. Megírtam, annak tudatában, hogy persze vitatársam is olvasni fogja. Bírói tárgyilagossággal, de mégis belső mosollyal állapítottam meg, hogy az a népréteg, amely nevelt, és amely így tollam is vezeti, európaiabban viselkedik az övével, mint viselkedett hajdan az övé a miénkkel.

1969