Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő koromig.

Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal, és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött, ki s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egypár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk) sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.

Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak, és közöttük utcák meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni, s amelyekre még napok múlva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egy vonalba raktak, s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S mivel ez a falu épp német falu volt, a Tolna megyei Varsád (ahova szüleim németszó-tanulásra adtak cserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy mindez német találmány, ők hozták be hozzánk, amiben, mint tudjuk, nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abban bizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség ébresztett bennem, de amelybe ezenkívül még más riadozó csodálkozás is vegyült.

Említettem, hogy otthon csak a kastély volt bekerítve, itt még csak azt teszem hozzá, amint az imént a dolog természetessége és magától értetődése miatt feledtem ki, hogy a kerítés közelében a puszta lakóinak lárma és ének, s nem tudom, milyen ősi rendelkezés értelmében, a dohányzás élvezete nélkül kellett elhaladniok. E rendelkezések persze főleg az ifjúság állandó fegyelmezésével és gyakori fenyítésével maradtak tiszteletben. Gyermeki lelkem a kerítés fogalmának e járulékaihoz még a kutyát is társította. Kutyát ugyanis a cselédeknek csak különös engedéllyel és indokkal volt szabad tartaniok, egyrészt azért, hogy kárt ne tegyenek az uradalomnak már elképzelni sem tudom, milyen értékeiben, mióta az őzek nem merészkednek a puszta közelébe, másrészt pedig azért, hogy a kastélyban nyüzsgő fajtisztákat lealacsonyító viszonyra ne csábítsák. Érthető, hogy ott a faluban, a szigorúan bekerített és ráadásul még vicsorgó ebek őrizte házak láttán az a képzelmem támadt, hogy azokban mindmegannyi gróf, büszke és megközelíthetetlen, tréfát nem ismerő rátarti uraság lakik, amiben, mint később kiderült, szintén igazam volt.

A puszták népét, homályos, finnyás ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem, s szerettem volna közte élni; szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról, s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam, s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas volt és megalázó.

A külföldiek, akik jártak Magyarországon, s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön vigyázzba meredőt s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs híján a kétszínűségnek sem… Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóban közmondásszerű vendéglátását élvezték, s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A magyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerem bajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert.

A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely az általános hit szerint fajtánk sajátja, s mely különben nemcsak a világ minden dzsentrijében van meg, hanem megvan a világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosainkban is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszönhették, hogy sem a húnokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak, és szolgálhattak a hunok után itt, hol az avaroknak, hol a frankoknak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült, és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és a meghódítottak között törvényszerű.

Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát, s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egyfajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható, s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést hozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságról is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát vagy atyai tanácsát, és azt fogják követni, ahogy a múltban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem volnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendő engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik.

Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azon nyomban magukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről, rögtön igazat adtak neki, s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz. Bármennyire fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni, mert tudom, hogy a birtokos grófi család többszöri helycseréje után mért éppen ez maradt rám a 17. századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a budapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religió-é három századdal tovább marad érvényben, ami az öröklét szempontjából igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon, melyeket ismerőseim ma mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is sémita jeleket vélek felfedezni, lelkemről, mármint a pszichéről nem is beszélve.

Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnő szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellett bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy mikor „ártsa magát az urak dolgába”, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnően működik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon kívül más oka is van. Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai lakosság élelmezési, ruházkodási viszonyait városi ember egyszerűen elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezer holdas darabokban. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy a képviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz emlílést a képviselőházban, a következő választáskor nemigen kerül oda vissza?

A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nemegyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel, s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletbentartásával. „Most derült ki – mondja az egyik bekezdés –, hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laci méltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnanjötteket vagy felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jó egypár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtak nekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől szembe éppoly dadogó hódolattal beszéltek velük, akár a régiekkel.

A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége, tanulóképessége révén rövidesen elég magas állású bíró. Kamaszkaromban tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja, saját édestestvérei, különben keménytorkú „parancsolók”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte, és úgy is viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketten szokott enni, és úgy is társalgott. Csak később jutott eszembe, s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.

Az apróbb hatalmasságok lépcsőzetes tisztelését és a tekintélynek ezt a visszahatását még közvetlenebbül is tapasztaltam. Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe. Akik kiemelkedtek belőle, szinte szemem előtt emelkedtek ki; vagy ha már magasabb polcon voltak is, új lényükön még rajta csillogott a régi környezet egy-két vízcseppje. A családban három generációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az elérhető legmagasabb réteg is képviselve van. A többség persze ma is kétkezi szegény ember, zsellér, urasági alkalmazott, de akad köztük már kocsmáros, gépkocsivezető, tanító, sőt orvosnövendék is. Valóságos eleven létra, amelyen ma is kényelmesen sétálhatok föl és alá, ha a társadalom rétegeződését akarom tanulmányozni. A legtöbbre egyik nagybátyám vitte, az egyik ottani vármegye főjegyzője lett. Ő volt nálunk a család esze, mindnyájunk büszkesége, akit a magunkszőrűek közt úton-útfélen emlegettünk; ő volt a hatalmas pártfogó, akibe ügyes-bajos dolgainkkal mindnyájan kapaszkodtunk. Emelkedését ugyancsak rendkívüli tehetségén kívül annak köszönhette, hogy a „nép fia” volt. Választáskor a polgárok lelkesen adták szavazatukat a hajdani mezítlábas fiúra, s aztán elbűvölten pillantgattak föl rá; tudták, hogy az urak is kedvelik, megállta köztük a helyét.

Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza széles folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott, vörös téglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplő kalapot, süveget, báránybőr kucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam, s első csodálkozásomban majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett, lekapta a fejfödőjét, s fogas után nem is vizsgálódva (holott a parasztházakban mindenütt van fogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre.

„Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” – felelt meg később kérdezősködésemre az egyik segédjegyző. „Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg, hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárok izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciáló hatalmasság viszont hányingert kapott.

Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, idős cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva és hebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük egyszerre reám is átragadt.

Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyára jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre tekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót. Valami homályos temetkezési költségről beszéltek, amelyet ők fizettek ki, s amelyet szerettek volna a községtől visszakapni, mert a halottat vagy halottakat tulajdonképpen a községnek kellett volna eltemettetnie.

Nem kapták meg, s erről igen tömör, igen erélyes mondatokban értesültek. Mentek is azonnal kifelé, gyorsan, szerényen, illedelmes köszönések közben. Az ajtóban ismertem fel közöttük egyik közeli rokonunkat, apám egyik unokatesvérét, aki a többieknél még mélyebbet, még alázatosabbat hajolt nagybátyám felé. Oly zavart voltam, oly kínosan éreztem magam, hogy jómagam is szerettem volna minél előbb kívül lenni. Megkaptam a szokásos egy koronát, kezet csókoltam, és iszkoltam kifelé. Zavaromban a pénzt a következő mellékutcáig elvesztettem. Meglehet, hogy akaratlanul eldobtam; utólag büszke volnék rá, bár akkor órák hosszat forgattam utána valamennyi zsebemet, majd sírásra fakadva nagy kapzsiságomban.

Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal? Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben olyan törvényszerűen lelöki magáról, és elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihal alakját a béka. Ez a fejlődés útja, és nincs más út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni.

Magam is átmentem e kínos metamorfózis szakaszain, s csak a hatodik-hetedik forduló után váltam annyira emberré, hogy vállalni mertem a pusztát, újra lélegezni próbáltam benne, eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásán egy kicsit ünnepélyesen és homályos magyarázatok keretében ujjamra húzott. A természetben csak ugrások vannak, s így természetesen a visszahasonulás sem ment túlzások nélkül. A bordeaux-i néger kikötőmunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti-óceán partjára, lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra. Amíg a kénytelen-kelletlen hazatérések után, amelyek alatt nemcsak az istállók, cselédviskók környékét, hanem a pusztán még a naplementét is sivárnak éreztem, üresebbnek, mint másutt, végre lelkemet is visszavihettem. Amíg, mentesen a parasztrajongástól, sőt a nagy megtérők otthonrajongásától is, széttekintettem a tájon. Tárgyilagosan vettem szemügyre. Hasonlóan az idegenként megszólított öreg béresekhez, akik bizalmasan hunyorgatva hallgatják a beszédet, s egyszerre gyerekkori Pali bácsikká és Mihály bácsikká lepleződnek le, a völgyek és dombok jobban ismertek engem, mint én azokat. Gyanakvóvá tesz, ha valaki túl sokat beszél a „gyökereiről”, főleg mielőtt gyümölcseit mutatná. A tavasszal megtérő gólyák, amelyek világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, amíg végre leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, így vizsgáltam gyermekkorom ágyát – magától kell kiderülnie, hogy mivégre.

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap. Egy ideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat. Bólintva fogadtam a dicséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, a dunántúli városokról. Amíg egyszer bűntudat nem lepett meg, orgazdának éreztem magam a vállamra hulló veregetések miatt – egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves koromig egyetlenegyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát vive, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált kikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, a higgadt bölcselet fellegvárait, a városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa más, hasonlóképpen a nemesi kúriákat is, amelyek ámbitusán a házigazda Horatius hátlapjára jegyzi fel az évi robotot – a tájon, amelyről én beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város. Szellős volt az, üres, tágas, akár Lebédia.

A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a „szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.

Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De csak a házra emlékszem, a két szobácskára és köztük a földes konyhára. Udvara addig terjedt a háznak, ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott küszöbön legelső ízben átvergődtem, tétova lépteim elé rögtön a végtelen világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos, mindenütt oly egyforma képe: jobbra a kulcsár, a béresgazda, a kőműves, a bognár lakása, egy épülettömbben a kovács- és bognárműhellyel; balra három-négy oszlopban a hosszú cselédházak, évszázados fák közt a kastély és a tiszti lak, szemben egy empire stílusú nagy szekérszín, majd egy kis emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli falvak csöppentett mészfoltjaival.

A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikor vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről én tudom, hogy már évezrede tart. A pusztát mindnyájan átmeneti területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kis zsellértelket tudott szakítani, az már odavalósinak vallotta magát.

Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is.

Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja vagy a nagyapja lakhelye vagy sírhelye után csatlakozott valamelyik faluhoz. A puszta érzelmileg sehova sem tartozott, nem is tartozhatott. Az uradalom tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről évre, de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a cselédeket. Aki például az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó kegyben tudta magát, egy Tolna megyei pusztán éppúgy otthonos lehetett, akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszterházyaknak birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hol lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakat szolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokon birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágású parádés kocsist, finom kezű miskárolót, sőt ajándékozgatták is, ami a cselédek szemében is kitüntetésszámba ment). Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak.

Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek – én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz – ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik –, ez az én vidékem. Hátam mögött, de csak karnyújtásnyira az édes Völgységgel, ahol „az ifjúság képét öltözve magára, ábrándozva bolyong” – bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, „hordva szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak”. Ha kenderföldjeink sárréti talajon terültek, óljaink, a ház mögötti dombon már a Völgységben feküdtek.

Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejér megyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vállalom az egészet. Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyével arra figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos okmányok szerint Sárszentlőrincen születtem.

Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványom adatai közt fedeztem fel. Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a csont rózsafüzér, amelyet kitüntetésként kaptam. Sárszentlőrincen világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam: a valóságban Felsőrácegrespusztán születtem. A puszta a környező távoli falvak közül az évek során hol egyikhez, hol másikhoz húz, máig se tudta eldönteni, melyiket szeresse legjobban. Újszülötteit így hol az egyiknek, hol a másiknak ajándékozza. Így történhetett meg, hogy például anyám, aki ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, amelyben én, pálfai születésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi vasútállomás a „szigeten” át, Vajta. Bevallom, örülök ennek a tarkaságnak, s boldog volnék, ha egykor e falvak az évszázadok óta tartó kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, amelyek ősindítéka tán még Ázsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a hét görög város Homéroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kajdacs, Bikács, Uzd-Borjád, Cece, Ozora, továbbá Kis- és Nagyszékely… Szilasbalhásnak már nem kell a szomszédba mennie.

Felsőrácegrest már a régi rómaiak is… de nem mondom el a történetét. A cselédek a puszta múltjáról csak mendemondákat tudnak. Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt, mintha csak a múlt század elején tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve a rácok. Maradt valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt. Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár uralkodott volna, Patkó Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi történelem. A puszta egyik távoli részén, az úgynevezett „büdös sarokban”, a Sió partján, a marhadeleltető Árpád-kori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket és tatárjárás korabeli aranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája, virágzó helység volt. Ma a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól védetten egy kedves, meleg kis tenyér, amelyből malac- és gyermeksivítás, ökörbőgés és a gazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a világba. Látni még az az utas sem láthatja, aki Simontornyáról Sárszentlőrincre menet közvetlen mellette, illetve fölötte evickél el a járási út homoktengerében, a magas gledicsiafák között. A pusztát kívülről sűrű lombkoszorú takarja szinte légmentesen, mint egy fazékfedő. Az országútról keskeny, meredek úton föl-fölszaladva pillantgattam szét a földön: hazámon, Európán. A magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagy messze a grófi fenyveserdő terült, előtte marhalegelő. Ahogy ott a réten lyukaikból az ürgék kidugták figyelő fejüket, sőt a merészebbek két lábra álltak, hogy messzebb lássanak, úgy neszeltem ki a biztos, meleg kis völgyből. Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva – így él emlékezetemben az az idő.

Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre. Tekintetem eljátszott a dombok és erdők mögül ki-kicsillogó tornyokkal; mint kedves játékokat forgattam képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, amelyeket egyenként felfedeztem. Nekem mindegyik más volt, mindegyik külön világ volt, külön mesekönyv, furcsa népekkel, szokásokkal és legendákkal; szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek néprajzra, hazám történelmére, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok egyébre, amiről a pusztai iskolában nem esett említés. Most, hogy visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, most látom, tulajdonképpen ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem.

Egy-egy világgá indult borjú keresése, amely néha két-három falun át vezetett, egy-egy távoli rokon névnapja, esküvője vagy temetése révén, apám mesterségbeli útjai alkalmával, akit néha a hatodik pusztára is elmenesztettek, de később már önálló csavargási ösztöntől is hajtva, részletről részletre valóban úgy megismertem a vidéket, olyan ütemben, mint saját testemet, saját tenyeremet. Megismertem? Mit ismertem meg akkor? Gyönyörű dombhajlatokat, egy tagban álló, beláthatatlan búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbe az ember, ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért, a párás folyók rekettyéseit és füzeseit és itt-ott egy-két falvat, amelyet kezdetben még óvatosan nagy körben kikerültem, akár a mezők vadjai, amelyekkel inkább érezem egy családba valónak magam, mint az emberekkel. De a dombok, erdők és buja folyóvölgyek ott maradtak kint a természetben, nem rögződtek belém, vagy ha éltek is bennem, még semmit sem mondtak. Akkor ismertem meg őket, amikor történeteket hallottam, s aztán olvastam róluk. Mint az előhívóba mártott fényképlemezek, úgy világosodtak, árnyalódtak és színeződtek lelkemben a tájak egy-egy elképesztő juhászhőstett, betyárlegenda vagy történelmi tény vérpezsdítő hatása alatt. Emlékszem, hogy kezdődött.

Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándor kereskedőtől. Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba ömlött; föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig itt élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik Szentlőrincen… hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött… „1831. szept. 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlőrincen tanul az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osztályt…” Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakran megesett – nincs olyan isteni csoda, amely csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tette volna a falvat. Fölugrottam, s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra múlva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfödeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon, elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz talpamat. Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. – Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt – könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, tán még Rácegresre is felment – mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták. Körülnéztem a zöldellő tájon; később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy később is járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírva nem fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után.

A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. A pusztáról kicammogó szomorú ökrösszekerekre, a redves vendégoldalakra, a ganéjos kerekekre, a zörgő csontú, tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket. Itt Borjádon írta „A négyökrös szeker”-et. Holdvilágos éjeim ízét, hangulatát ezzel örökre befolyásolta. Valahányszor feljön a hold, a 19. század derekán érzem magam, szénaszagot vélek szippantani, még télen is.

Itt írta „A magyar nemes”-t is, amely érzelmeimnek szintén egy életre irányt szabott, a fentinél sokkal veszedelmesebbet.

Attól fogva ahányszor átkocsiztunk Sárszentlőrincen és Borjádon, szorongás fogott el, hasonló a gyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a messziről integető jegenyék valami ünnepélyes hittevést vártak volna tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesdre menet, ahol anyám húga volt férjnél, természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az út fölött összeboruló fák susogásának költői békéjébe olvasmányaim csakhamar érdes hangokat és ízeket kevertek, acélcsattogást és párolgó vért. A Katica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy menet is, jövet is, csatatéren vándoroltunk át, hihetetlenül hosszú területén egy pusztító csatának, amely, mint tudjuk, inkább öldöklés volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölemben az elmaradhatatlan frissen sült ajándék kaláccsal, és a kerekek csattogása egy vad roham barbár zajait, kanyargó ritmusait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt is, és a vers nemcsak a történelmi eseményt érzékeltette, hanem a harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovak ágaskodását, a korszak pusztító kétségbeesését is.

A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgétésének hangjai fülemben zsongtak; egyikről sem tudtam, fejemet, érzékszerveimet a verssorokból kiáradó hangok, ízek és látományok tartották fogva.

Csatafestő költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam. Tömör drámaisága, a szavak mögött lüktető vérszomj a bizonyíték, hogy sem ezt, sem a többi hasonlót, amint Babits költői ösztöne jól véli, nem írhatta Thaly Kálmán, aki a saját neve alatt rossz verselő volt.

Vagy akkor bennem támasztott ilyen hatást, aki mint minden gyermek, valami titkos bosszúvágyból, elnyomottsági érzésből anyám karjának dőlve harci lázban reszkettem? A zizegő nádasok mentén, a négy-öt órás úton minden alkalommal végigéltem az iszonyú összecsapást, egész addig a jelenetig, mely ma is véres ingoványt, fuldokló sebesülteket és üvöltésbe torzult arcokat láttat velem.

A győzelem után a kuruc generálisok megdicsérték a fölkelt póri népet, amely főleg az ellenség kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök szavára az akkor még valóságosan puszta puszták fiai, mint veszett csikaszok törtek ki nádvityillóikból, rohantak valami titkos bosszúvágytól, elnyomottsági érzéstől sarkallva kaszáikkal és cséphadarókkal az ellenségre, amelyből a végén hírmondó sem maradt.

Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adták. 1848 októberében ennek a vidéknek a népe szorította csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. Ekkor Görgey dicsérte meg őket, pedig ő nem nagyon szívelte a néphadsereget. „A tőlem balra eső magaslatokat – írja emlékirataiban –, egészen le a Sióig már a múlt est óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának kétségkívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés eredményében.” De meg is feddi őket. A felkelők először is a horvátok fegyvereinek estek, hogy ki-ki „ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó puskára szert tegyen”. Perczel csak tizenkét ódon ágyút tudott megmenteni; az ágyúkat is elvitték volna. A szép nap emlékére? 1847-ig aki nekik, nem nemeseknek kardot, puskát vagy csak puskaport engedett át, 25 botot kapott.

A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus, városias Dunántúlon e vidék őrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a Balatonig az a keskeny csíkban terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindig keményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard, valahányszor a szabadság szele fújdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szabadon vért lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a megmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a hosszú nyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nem ismernék, itt nyújtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az egyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a másik szerint „magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki”.

De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nem kerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött, s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt; ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más, érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném.

Nem indokolatlan ez az érzékeny visszahúzódás. A puszták népe, ha csak egy csücskét megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellene tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik renddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvít. Aki kiválik belőle, az kiválik egy-két év alatt, végigjátszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korától, mondjuk, a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántja vissza. Vad világ az a fenti, a föld kérgéhez hasonlóan kihűlt és megkeményedett elveivel és erkölcsével, amelyekben, elismerhetjük, alig van már élet, csak formájuk van. Veszélyes világ a maga törvényeivel, szokásaival, magántulajdonával, szerelmi életével – ki ismerné ki magát azokban? Abba is születni kell.

A magántulajdonról például, hogy a legkínálkozóbb fonalnál kezdjem, a puszta egészen más véleményt formál, ha vallani nem vall is, mint aminőt a ma fennálló törvény követel. Nem tartom magam illetékesnek a döntésre, hogy a két különböző felfogás közül melyik a jogosabb, emberibb; a pusztáé mindenesetre az eredendőbb, a konzervatívabb, az ősibb: az őrzi a hagyományát valamilyen hajdani közösségnek, amelyben az enyém-tied fogalmát sem a földben, sem a szerelemben nem határolták oly mély árkok, mint manapság. A puszta, a pár ezer, nemegyszer pár tízezerholdas birodalom nem oszlik apró parcellákra. A közösen mívelt hatalmas búza- és rozstáblák látványa, a láthatárba vesző óriási zöld és sárga mezők hullámzó végtelensége annyira rokona a közös mennyboltnak és tengernek, hogy előttük az egyszerű lélek valóban csak a föld erejét, áldását vagy makrancosságát érzi, és kellő és gyakori figyelmeztetések híján hajlamos feledni, hogy a közös mívelés parancsszóra, a termés pedig egy ember hasznára folyik.

A természet általában mostohán fizet, a pusztaiaknak ez a tapasztalata az Árpádok óta; ha az ember nem hal éhen, akkor már jól megy a dolog, a századok erre tanították őket. Hogy a földről a jég, a tatár, a gróf vagy a gróf Schlésingere viszi-e el azt a több búzát, amelyből több kenyér s tán kalács is kerülne, ez csak részlete a kérdésnek. Egyszóval dolgoznak, mívelik a földet, s ha a koplalástól nem fordulnak fel, nemigen kérdezik, miért csak annyi jut nekik, amennyi fölháborító kevés jut. Viszont azt sem lehet könnyen kiverni fejükből, hogy a földhöz, amellyel birkóznak, elsősorban nekik van közük, hogy a természet az – természet, vagyis mindenkié. Nagy penchant-juk van arra, amint előttem az egyik jószágigazgatóné egyszer igen helyesen kifejtette, hogy ami termény a kezükön átfolyik, az az ujjukhoz tapadjon. Éppúgy kell kezelni őket, mondta a fenti hölgy bájos mosolyt derengetve felém, akár a méheket. El kell szedni tőlük, hogy tovább dolgozzanak. Ha mindenük megvolna, egész nap a citerát vernék, és a hasukat süttetnék a nappal, miattuk akár kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ez valószínű; ha mindenük megvolna.

De semmijük sincsen, s így dolgoznak, s közben ahol tehetik, magyarán szólva lopnak, mint a pinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami atavisztikus klanszellem vezérli őket, ahogy mondtam, a közös szervezésből közös elosztást sugalló szellem; ez azonban napról napra gyöngül.

Én még teljes erejében érezhettem. Éreztem, sziszegve, a másik rend erejét is; már nagyjából kész emberpéldány voltam, amikor az hozzám nyúlt, s a maga formájára kezdett alakítani. A ma született bárány ártatlan eszmevilágával szedtem össze például a lekaszált csalamádét a szomszéd kertjéből, amikor a sváb gazda, akinél német szóra voltam, takarmányért küldött. Csalamádé az ő kertjében is volt.

A harmadik nyakleves után értettem meg, hogy loptam. – Hát nem urasági? – kérdeztem felháborodva.

Urasági vagy grófi, azaz közös, amelyből mindenki nyalábol, mielőtt meggondolatlan pazarlással a magáéhoz nyúlna.

Szerkezetében pontosan ez a jelenet ismétlődött meg velem nagyszüleimnél, ahol a falusi tanító galambjait fogtam össze; egyik nagybátyámnál, akihez egy délután a mezőőr kísért haza az idegen szőlőkből; a vajtai állomáson, ahol hatalmas vasúti lámpással szálltam be szüleim után a vonatfülkébe. Első gimnazista koromban egy eleven kecskét próbáltam elkötni a községi legelőről, hogy szívem hölgyének ajándékozzam, aki rajongott a kecskéért. Szerencsétlenségemre, amikor már nyugodt területen rángattam a makrancos zsákmányt, a nyájból még két gida is kivált, és kétségbeesett mekegéssel loholt anyja után. Lassan világosodtam.

Családom vagyoni gyarapodásának erkölcsiségét csak azon az alapon érheti több kifogás, mint akármilyen más, történelmi vagy gőzgép-korabeli család vagyonosodásáét, amilyen alapon a kevesebb eredmény kevesebbet igazol és szentesít. Apám apja juhász volt, juhász számadó. Aki távolról is hallotta, hogy mit jelentett ez a foglalkozás a kiegyezés évtizedeiben, az tudom, előre mosolyog. Herceg Eszterházynak volt számadó juhásza. Aztán a bérlőké.

Hogy valójában milyen megállapodások szabályozták ezt a mesterséget, azt tőle tudhattam meg legkevésbé, én is, és gondolom, a mindenkori herceg is. Ha efelől kérdezték, bonyolult magyarázkodásba kezdett, órák hosszat beszélt párosításról, első fűről, hetedről, gyapjúmosásról, jerkéről, farkalásról, kergeségi átalányról. A végén hol az derült ki, hogy neki semmije nincs, „koldus cseléd” ő, hol az, hogy tulajdonképpen minden birka az övé, és csak jókedvében hajt be egyet-egyet a kastélyba. A valóságban a dolog úgy állt, hogy a konvenció mellett volt valami közvetlen jövedelme az állatok szaporodása után is. Az első nyáj, amelyet még legény korában „vádolt” a hercegtől, az idők folyamán megsokasodott, volt idő, amidőn öt-hat bojtár szolgált a keze alatt. Volt esztendő, amidőn ötezer juha volt. Olyan hatalmasság volt, mint egy vándorlás-korabeli fejedelem. Hány juha lehetett Árpádnak? Tisztességére mondom, hogy nagyapa a vagyon gőgje helyett ezt a törzsfői büszkeséget, a szabadságnak ezt a gőgjét hordozta egyenes derekában, kinyomott mellén. Az volt a jó világ! A gyapjúból bizonyos részesedést kapott. A birkák elléséről jelentést kellett tennie. De az elhullott állatokból igazolásul csak a koponyát tartozott beszolgáltatni, később már a bőrt is. Még később az urak arra is rájöttek, hogy a juhot fejni is szokás, rájöttek a sajt ízére is, amely eladdig csak afféle paraszti rágdmeg volt. A világ ijesztően romlott.

De addigra nagyapának szőleje volt a szomszéd faluban, telkes háza a járás székhelyén, fia a vármegye urai közt, fia egy saját házú kocsmában, lánya egy másik saját kocsmában és még egy lánya egy kádármester oldalán, egy másik egy cséplőgép-tulajdonosén és még egy fia és még… tudja az Isten már, mi mindene volt. Még oltára is volt, a saját aranyba vésett nevével az egyik közeli falu templomában. Mindezt nagymamának köszönhette, mert maga szemlélődő, békés természetű, dúdolgató, fúró-farigcsáló ember volt, kényelmes, aki amíg szamara volt, a kövér csacsi hátára is oldalülésben telepedett, jobb kezével az állat fejére könyökölve, akár egy karosszékben. Így utazott, egész életén át.

A családnak ezt az ágát nagymama virágoztatta fel, akit nagyapánk nagyanyának nevezett. Nagyapa különben velünk magát öregapának hívatta, nagyanyánkat pedig szülénknek; mindez azonban olyan vastagon népies, hogy ha akkor nyelvem rájárt is, tollam az első parancsra ma még nehezebben veszi a hegyére. Nagyanyánk magas, még nagyapánknál is csaknem fél fejjel magasabb, fekete, erélyes tekintetű asszony volt, valahonnan Felső-Somogyból, de természetesen szintén pusztáról, ugyancsak a hercegéről. Ő hozta a családba a gránátos termetet és az akaratot. Juhászszármazék volt ő is, de hogy pontosan kicsoda-micsoda, azt sose tudtam. Ő maga csak valamelyik nagyapjáról ejtett néha szót, bizonyos Börcsök Lászlóról, aki „ritka nagy deli ember” volt, világjárt; ő vitte minden évben az ezüsttallérokat a hercegnek Bécsbe, teljesen egyedül. Valamennyi ősöm közül, akiket két szememmel nem láttam, ez a Börcsök él legelevenebbül képzeletemben. Látom sudár alakját, fekete, élénk arcát, hallom pattogó beszédét. Látom azt is, amint egy-egy vendégfogadó előtt lezökken a nyeregből, pisztolyait tapogatva, belép az ivóba. Nagyanyánk szerint testvérbátyám egészen őreá ütött. Úgy szúrták le huszonkilenc éves korában, a 18. század valamelyik évének október 3-án, amely napot nagyanyánk szintén meggyászolt, mint annyi mást, reggeltől estig imádkozva és böjtölve, mert hihetetlenül vallásos volt. Nekünk gyerekeknek is vele kellett ájtatoskodnunk, és könyörögnünk fennhangon, a hajdan megboldogult Börcsök lelkiüdvéért, mivelhogy az gyónás nélkül ment át, reméltük, a purgatóriumba. Ilyen ereje van a hagyományoknak.

Milyen asszony volt a szüle? Hogy fért meg nagyapánkkal? Én rettegtem tőle. Legjobban hideg lábára emlékezem szegénynek, amelyet koporsójában unokatestvéreimmel sorra megszorítottunk, hogy vissza ne járjon kísérteni.

Jóval később nagyapánk, amikor napjait már percnyi pontossággal beosztva litániaénekléssel és alkoholbódultságban töltötte, hozzám fordult egy présház előtti hosszú hallgatás után, lassan, akadozva, talán egy ötven év előtti kérdésre nyögve ki végre a választ: – „Kommendáltak nekem Gyulajból is lányt, Pulából is, egyik már a kendőt is ideadta. Magajuhászlány volt, ez kell neked, János – mondják. Hát nem kellett, mert szolgagyerek ne menjen vőnek, mert ott csak az ipa kapcája lesz, menjen csak a maga födele alá. Kaptam volna szebbet is, módosabbat is, mint ez a Náncsi, de ez már lány korában egynapi járásra is kihozta utánam a tisztát. Nem bántam meg” – tette hozzá, fejét hirtelen fölütve, és ködös szemét szemembe meresztve. Nagyanyám akkor már tíz éve halott volt. Akkor hallottam először a keresztnevét. Az együgyű név egyszeriben élő alakká varázsolta, kemény markú hajadonná, konok menyecskévé, őt, aki életében is inkább szellem volt a családban, a szívósság, a könyörtelen takarékosság, a nagyravágyás mindent igazgató nemtője.

Miből takarékoskodott? Nemrég akadt kezembe nagyapám egyik szegődménylevele, amelyben évi fizetését ötven forintról hetven forintra emelték, harmincesztendős hűséges szolgálata elismeréséül.

A bigottságot messze meghaladó vallásosságot nagyanyám töltötte férjébe is, gyermekeibe is. Bizonyos, hogy lelkiismerete ellen egy világért se vétett volna, nincs az a csábítás, amely rávegye arra, hogy „máséhoz nyúljon”. Amihez nyúlt, ahhoz csak nyugodt lelkiismerettel nyúlhatott, bűntudat nélkül. Nagyapáék hozzánk a harmadik pusztán, jó félnapi szekérjárásra laktak; minden látogatásból gazdag ajándékkal tértünk meg, sokszor csak azért mentünk. De az élő vagy levágott birkát mindig a puszta határán vettük föl a saroglyába rakott széna alá, nagy titokban. A gazdatisztek vagy a számadó miatt? Nem, nagyanyánk miatt, akinek lelke nem bírta volna el, hogy valami az ő tudtával kerüljön ki a pusztáról. A puszta határán belül azonban – ott mindent a magáénak tekintett, akár egy anyacsászárnő.

Uralkodott még az embereken is, a kovácsok, kertészek, magtárosok, csőszök vakon engedelmeskedve hozták és készítették el az uradalom kontójára, amit kért. Nem férje hatalmából uralkodott, hanem mondhatnám demokratikus alapon; azért, mert mindenkit meggyőzött arról, hogy arra termett.

Más erők keveredésével anyai nagyanyám is olyan alak volt, mint ő. Nem tartom merő véletlennek, hogy családom mindkét szárnyán asszony vezérkedett, irányította a hadmozdulatokat. Ebben a fojtott, ősi világban, amely összességében annyit megőrzött a törzsek melegségéből, minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák.

Nem úgy uralkodtak, hogy a férfiakat elnyomták; a férfiak hétszámra a határban kószáltak, télen sem aludtak szobában, legtöbbjének még fekvőhelye sem volt otthon – a sötét odúban, amelynek minden sarkában egy-egy család élt; az urasági istállóban háltak, hogy az állatokat éjszaka is szemmel tarthassák. Hazulról egy kicsit a gond is riaszthatta őket, az örökös panasz, a sírás-rívás, a gyerekek születése és majdnem oly gyakori halála – asszonynak való dolgok ezek. És az asszonyok vállalták is, ádáz elszántsággal, akár a nőstény állatok. Az ő életük mellett a férfiak sorsa a szabad madáré volt. A nőkön fordult meg ott is minden. Ha a család emelkedett valamit, az asszony erejét mutatta, ha lezüllött, az asszony puhaságát.

Anyai nagyanyám lángelme volt.

Nyugodtan írom le a szót, bár tisztában vagyok értelmével. Ha apai nagyanyám forintokból rakott bástyákkal akarta uralma alá hajtani az áramló jövendőt, és egy hatosért feláldozta volna a maga és fegyveresei testi épségét és talán életét is, anyám anyja a szellem erejébe vetette bizalmát. Művelt nő volt, meglepő tárgyi tudással, és nemcsak a pusztán, hanem az egész járásban s talán a megyében is párját ritkító olvasottsággal. Cselédlány volt, kilencéves korától fogva szolgált, mészárosnál, kocsmárosnál, hivatalnoknál, zsidó fűszeresnél; az utolsó négy esztendőt a kőbányai sörgyár valamelyik igazgatójánál töltötte, mint belső szobalány. Itt tanulta meg, hogy van másfajta élet is, mint aminőt az ő szülei éltek. Itt ismerkedett össze nagyapámmal, és rögtön egy egész életen át kiapaszthatatlan, istenítésbe menő hévvel beleszeretett annak valóban nem mindennapi szépségébe, udvariasságába, előkelő nevébe – Lajosnak hívták –, és azt hiszem, mindenekelőtt páratlan ügyefogyottságába. Nagyapa akkor szabadult a katonaságtól, nem ment haza a szülőfalujába, ott dolgozott abban a gyárban, amelynek igazgatójánál nagymama szolgált; mert bognár volt.

Valahányszor, még késő öregkorában is, nagymama kiejtette férje foglalkozását, egy pillanatra megállt a beszédben, s tekintetét szigorúan körbehordozta. Meghajolok én is a kihívó erély előtt, amellyel a család minden tagja, nagyapa kivételével, e címhez ragaszkodott. Mert nagyapa valóban bognár volt, ha a mesterséget bajuszos korában sajátította is el. Békés megyéből származott, Gyulaváriból; tizenhat esztendős korában a „nagy szárazságkor” hetven forintért valaki helyett elváltotta magát nyolc évre katonának, mert neki amúgy se látták nagy hasznát a földeken, és amúgy is tizenegyen voltak testvérek. Oly apró termetű volt, hogy a toborzás után az ulánusok fehér köpenyét anyja gombostűvel tűzdelte föl, hogy lépni tudjon benne. Lovasokhoz osztották be, s ő rettegett a lovaktól. Nagy csodálkozással hallottam tőle, hogy akkoriban náluk, ott a Tiszántúl, alig láttak lovat, tehenekkel szántottak… Kisbérre vitték ezerötszáz vad mén közé. Három évig kefélte, etette őket, forgott köztük dobogó szívvel, amikor a sors összevetette egy tolnai kovácslegénnyel, annak aztán megesett rajta a szíve. Barátságra léptek, s milyen barátságra! Ha valaha elég erőt és tehetséget éreznék, hogy csak ízelítőt adhassak arról! Egész életüket együtt töltötték, s hetvenkét esztendős korában, félig vakon, nagyapám egy reggel szinte eszelősen útra kelt, át a határon, a szerb megszállás alatti Muraközre, hogy megtapogassa, ép-e még a síron a fejfa, amelyet egykor ő faragott. Ez a kovácslegény szerezte be aztán a lovak közül a méntelep műhelyeibe, ahol keze váratlanul gyorsan rátapadt a barkácsoló balta nyelére, hogy soha többé el ne engedje. Ez a kovácslegény, aki nagy hangosságával, hirtelenségével és erőszakosságával mindenben ellentétje volt neki, cipelte őt közös szabadulásuk után az akkor virágzásnak induló Pestre és ott gyárról gyárra, mert csak ott vállaltak munkát, ahol kovács is, bognár is kellett. Ő vigyázott rá, ő gondoskodott róla, amíg a gondot át nem adta nagyanyámnak, helyeslésével, egy kölcsönággyal és tíz forinttal alapot vetve a frigynek. Azért csak ennyivel, mert ő is akkor nősült, nem is lehetett az másképp, mindent egyszerre csináltak ők, még gyermekeik is egyszerre születtek. A különbség csak az volt, hogy ő, a kovács, haza és állásba nősült, a rácegresi kovács lányát vette el. Két hónap múlva nagyapámék is a pusztán voltak. A régi bognárt a sors kegyetlenül rendelkező ujja villámmal sújtotta agyon, így távolította el az útból.

Vagyis anyám családja is ott kezdte az életet, ahol a ma kisarjadt kis hajtás, az a kicsike kis zöld pötty a földön, amelyről szemmel még a hozzáértő sem láthatja, hogy csalán lesz-e vagy tölgy. A mag azonban kitűnő volt. Nagyapa, akinek sorsa eddig az országfutó bogáncsé, most, az ismerős talajban, a biztos karó mellett egykettőre mély gyökeret ereszt, teleszívja magát életkedvvel és feszítő tervekkel. A neki való asszony mellett kiteljesedik, élete gazdag értelmet kap. A fenti „szabad”-verseny tülekedésében bizonyosan elvész; de itt a társadalom mozdulatlan televényében, a szegénység és a szolgaság alja világában az ő csöndessége, halkszavúsága és kálvinista merevsége is létjogot kap, tápláló gyökérré válik. A béresház előtti fára rászáll egy raj méh, zsákba fogja, s ő, ki sose méhészkedett, három év múlva a maga gyártotta pörgetőgépen negyven kiló mézet pörget, amelyet persze nagymama azon melegében elad az utolsó cseppig. Szófukar, mosolygó ember, akinek a szájáról soha egy hangos szó nem rebben, de nem vesz át egy fontos hivatalos értesítést, mert azon családi neve, amely véletlenül egy híres, honfoglaló de genere családéval azonos, nem ipszilonnal van írva. Mi ez? A kerékküllőt, amelyet épp farag, szó nélkül, ijesztő hidegséggel, de teljes erejéből vágja egy kertész arcába, aki a káromkodás hosszú hömpölygésében az anya, ezúttal persze az ő anyja, jól ismert gyalázásán köt ki. Mert ő sohasem káromkodik. Ez számomra ma is a legcsodálatosabb, hogy soha káromkodás, soha egy trágár szó nem hangzik az ő házában, azaz abban a szóbában és a közös konyhának azon a szögletén, amely az övék. Körülötte a puszta szinte fortyog és fröcsköl az obszcén szavaktól, a fogalmak mindig a lehető legdurvább nevükön röpködnek, de az ő küszöbén és ablakán visszatorpannak. Később, mi unokák, akik a nyelvnek ebben a vastagabb légkörében nevelkedtünk, s akik már ötéves korunkban tisztába voltunk mindazzal, amit ember a származásról, a test működéséről és a nemek viszonyáról tudhat, a bognárműhelybe lépve ösztönösen átalakulunk, s mint a folyóból kilépő kutya a vizet, lerázzuk magunkról rendes képzeletvilágunkat s annak kifejezéseit. Én sokáig azt hittem, hogy nagyapa nem is ismeri ezeket a szavakat. Kiejtése sem olyan, mint a miénk, alföldi tájszólással beszél, talán abban nincsenek is meg ezek a szavak. Egyetlenegy káromkodást hallottam tőle. – Égett volna meg egynapos korában – mondta szelíd szemmel, de fogait csikorgatva egyik vejére. Lapot is járattak, azaz jártak érte, minden második hét szombatján a szomszéd falu református papjához, aki pár tojásért odaadta nekik az összegyűjtött újságokat. A napilap előbb az Egyetértés volt, amelynek lepedő nagyságú példányaival kitűnően be lehetett télire fedni a kaptárok üvegét, aztán – a pap nagy híve volt Bartha Miklósnak – a Magyarország. Ki emlékszik a Képes Családi Lapok-ra? És a Háziasszonyok Lapjá-ra? Tele volt velük a padlás, évfolyamok szerint, házilag bekötve a szerkesztőség könyvkötőleckéinek alapján. Én még tudom, ki volt Prém József.

Ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, nagymama két nap múlva már értesült róla, s addig mesterkedett, mígnem kölcsönkapta a tojásszedők és rongyszedők közvetítésével, akikkel különben nagy barátságot tartott fenn. Mikor a kastélyba francia nevelőkiasszony érkezett, megalkudott vele, hogy már nem tudom, milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estente nekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha középiskolába kerülök. Nyolcéves koromban franciául társalogtam, az ököristálló mögött.

Pedig abban az időben nagymama már ereje fogytán volt, akkor már egy fészekaljat kibocsátott. Mikor olvasott? Örök titok. Hajnaltól estig dolgozott, mert a konvenciós földeken kívül még feles földeket is vállalt az uradalomból, és azokat négy lányával kapálta, gyomlálta, még ünnepnap is. Mert ateista volt, ösmerte a szót is. Templom különben sem volt a pusztán. Sajnos a nyomtatott betűt vette szentírásnak. Egyszer azt olvasta, hogy a köménymagleves jót tesz a gyermekek vérének; négy évig köménymaglevest reggeliztünk utálkozva és hányingerrel, jóllehet tej, ha nem is bőven, de akadt elegendő. Azt is olvasta, hogy a gyermekeket állandóan foglalkoztatni kell. Nem volt egy szabad percünk. Továbbá, hogy a léghuzat nem árt, és az érdem elveszi jutalmát. Mindent elhitt, és legyőzhetetlen bizalommal nézett a jövőbe, mert a legszomorúbb tárgyú cikkek végére bizonyára már akkor is reményből csavarintották meg a masinát. Ő volt az, aki a regényekből levonta az erkölcsi tanulságot, és a lóversenyen tönkrement ifjú gróf sorsából okulni igyekezett. Anyám beszélte, hogy este harisnyakötés közben művelődtek, egyikőjük fennhangon olvasott, a többi villogtatta a tűt. A kötés különben szintén szenvedélye volt, s abban nemcsak a lányokat, hanem a fiúkat is bevonta. Mit tudod, mibül élsz majd – mondta, és engem is leültetett. Általában, amire csak megtaníthatta, arra megtanította a családot. Tudok harisnyát kötni, sőt slingelni is, úgy nézzenek rám. Elképesztő nevű lányait – mind egy-egy regényhősnő nevét viselte – előbb iskoláztatni akarta.

Erre azonban már igazán nem futotta. A legidősebbet, Elvira nénémet az egész vidék jóakaratú röheje közben két hónap után visszaküldték az egyik közeli zárdából, magyarázó levéllel, a levelet nagymama azonnal eltépte. De nem adta meg magát, a lányok nem butulhattak ott az isten háta mögött a pusztán. Helyet szerzett nekik; szolgálónak, varrólánynak szegődtette őket, és kioktatta mind, mit figyeljenek meg, mire ügyeljenek. Helyből helybe lépve, a lányok úgy fürkésztek, úgy vizsgálódtak, akár a kémnők, értesüléseiket otthon aztán kicserélték, és egészséges fölénnyel megtárgyalták. Bizonyos, hogy kitűnőbb, életrevalóbb lányiskolát Svájcban sem végezhettek volna. Fényes jövő vár mindegyikre, ha férjhez menésben is anyjuk tanácsát követik; ha az önállósággal, melyre nevelték őket, legelőször nem épp a szerelemben, a vőlegény megválasztásánál élnek. Még pénzük is volt, mindegyik 50 forintos takarékkönyvet kapott kezébe tizennyolcadik születésnapján.

Mindezt miből? – kérdeztem újra. Anyai nagyapám készpénzilletménye évi 20 forint volt. Amit konvencióban, vagyis gabonában, veteményes kertben, jószágtartásban kap, az épp a test táplálására elég, talán még arra is kevés. Ismétlem, az egész család földes szobában lakik, a szabad tűzhelyes konyha közös a béresgazdáékkal; szegények, mint a templom egere, polgári fogalom szerint koldulniok kellene. Nagyapám a férfiak esti beszélgetése közben visszasírja a régi szép, a szabad jobbágyvilágot. A helyzetük távolról sem olyan derűs, mint amilyennek e sorok, az irodalom girlandos ablaka mutatja. Nem érzik sorsuk hősiességét sem, mert ők nem látják az igazolást. Egyszerű, küszködő emberek, cselédek, akik a kívülálló szeme előtt semmiben sem ütnek el a többi cselédtől. Egy sorsot is élnek azokkal mindenben, s ha én nem írok itt róluk, sohasem lehet megkülönböztetni őket a tömegben, amellyel azonosulnak, amelyből ők nem is válnak ki soha. Én az ő környezetükben nevelődtem.

Igen, kétségtelen, valamivel másfajták, mint a puszta többi lakója, de ezt sem ők, sem a pusztaiak nern érzik, nagyapa idegenek előtt véletlenül sem említi azt, amivel kérkedhetne, hogy anyja egy gyermekeibe koldusodott református pap lánya volt; a többi pusztai szegénnyel ők is hallgatólagos, de épp némasága miatt felbonthatatlan, szoros szövetségben éltek, ez a szövetség táplálja őket is, és teszi lehetővé, hogy az évtizedes nélkülözés, megfeszített munka árán gyermekeik valahogy mégis kiváljanak. Ők, az öregek szinte szándékosan ragaszkodnak ehhez az alsó világhoz, érzik megtartó erejét. Erős is az.

Tífusz tör ki a családban, nagyapa, nagyanya, valamennyi gyerek ágynak esik. Végre kimegy hozzájuk a szomszéd faluból az orvos. Nem az új, nem a poros, hanem a boros, a régi híres, akinek gyógyító módjáért az egész megye rajong. Az öreg, aki minden nyavalyára bort rendel, köhögésre szekszárdit, gyomorbajra homokit, szívbetegségre könnyű sillert, legénybajra spriccert, vederszámra. Hozzá kell tennem, hogy betegei mind meggyógyulnak, legalábbis alacsonyabb köztük a halálozási arányszám, mint a többi orvos betegei közt. Tífuszra is szekszárdit rendel, nehéz vöröset, fejenként három messzelyt, amelynek iccéje már nem tudom, hány krajcár, egyszóval megfizethetetlen. Szerencsére van belőle egypár hordó az uradalom pincéjében is. Este, az orvos tántorgó távozása után, amikor a tehetetlen család a gondban jobban vergődik, mint a váltólázban, bekopog az ablakon a kulcsár, és a konyhából szó nélkül elviszi a vízhordósajtárt. És – nagyanyám negyven év múlva is könnyezve beszéli – három hétig reggel, este, hűségésen telehozza borral, amelytől ők is meggyógyulnak; csupán a hajuk hullik ki. De később az is kinő.

A sertések közt vész pusztít, erre nem hívják ki az orvost; persze megdöglik az ő két malacuk is. Nagy siránkozással készülődnek az elásáshoz, amikor megjelenik a kanász, és értésükre adja, hogy az egyik dögöt vigyék csak el éjszaka az uradalmi ólakhoz. Úgy van, ravaszul kicseréli egy elevenre. Az igazság szelleme azonban nem tűri az ilyen mesterkedést, és kegyetlenül elpusztítja a cseredisznót is. De a kanász sem tűri a beavatkozást, és ezt a dögöt is kicseréli. Így megy ez három-négy összecsapásig, amíg a szellem meg nem adja magát, az uradalom falkájában még négyszáz disznó van.

Mindez persze ellenszolgáltatással jár. Nagyapa vígan farag az uradalom fájából a béreseknek asztalt, széket, katonaládát, egynek még pipatóriumot is, mert annak törik-szakad az kell, méghozzá pontosan olyan, mint a pálfai plébánosé, noha csak egy vasárnapi cseréppipája van, a dohányt közönségesen, bagó formájában élvezi. Dolgozik persze az ispánoknak, gazdatiszteknek is, tőlük az elnézést kell megvásárolni. Bár azok közt is akad „emberséges magyar ember”, akinek a nép iránti rokonszenve úgy nyilvánul meg, hogy ellenőrző útjain a munkahelytől száz méterre, elégedetlen dörmögésbe kezd, hogy mire odaér, mindent rendben találjon. A béresek átlátnak a szitán, a villogó szemeken át belátnak az angyali szívbe; amikor az egyik ilyen, egy öreglegény kasznár meghal, márványsírkövet akarnak állítani neki, de később mégis mást határoznak, és a másfél éven át összegyűjtött pénzt, amelyből nem telik olyan emlékmű, amelyet ők méltónak tartanának, halotti torra fordítják, és kétnapos közös nagy eszem-iszommal áldoznak a megboldogult emlékének. Persze, nem minden tiszt ilyen.

Akik hajlamosak is talán a „megértésre”, rövidesen azok sem tehetnek semmit. A termelés mindjobban leveti feudális és a feudalizmus ráncai közt ilyen alakban itt-ott fennmaradó patriarkális formáját, és a kapitalizmusba öltözködik. A hűbéri földeken megjelennek a szántógépek és a racionális gazdálkodás újkori, művelt alkalmazottai, akik a cselédeket magázzák, de úgy kezelik őket, oly ridegen, könyörtelenül, akár a gépeket, akár a gyári munkásokat. A puszta üzemmé változik. A mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. A léleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még ellenáll.

Ha nem ütközik annyi akadályba, azt hiszem, szüleim házassága sohasem jön létre. De attól kezdve, hogy először meglátták egymást, minden összefogott már az ellen is, hogy még egyszer találkozhassanak, így hallottam. Az első perctől kezdve a környezet ellen kellett küzdeniök; egymás természetének megismerése helyett a konok sógorok, ángyok és szülők szándékát és gondolatait kellett fürkészniök; hogy valahogy mégis kijátsszák a tilalmat. A tilalom forrasztotta őket össze. Derékig mindketten kiemelkedtek már az öregek világából, új lényeknek érezték magukat, a saját fejük után akartak cselekedni. Bizonyára egy kicsit örömüket is lelték a harcban: az állandó, eleven bizonyítékokban, hogy ők már mások. „Nagy szerelemben voltak”, bár alig látták egymást. Anyámról később a családban azt a rebesgetést hallottam, hogy akkoriban (tizenhat éves korában) öngyilkosságot kísérelt meg; apámról meg, hogy kezet emelt egyik nénjére. Bár ifjúságukról mindketten szívesen beszéltek, erről az időszakról egyikük sem tett soha említést; mint minden szülő, ők is szégyellték, s a gyermekek előtt mindvégig titkolták a szenvedélyt, amely azokat életre hívta. Végre összekerültek. Hogy milyen körülmények közt, arra abból következtethetek, hogy apám elképzelhetetlen messzeségbe, a világ végére, egy Szolnok megyei pusztára, Őzehalmára vitte anyámat. Akkor tértek vissza, amikor a két család úgy-ahogy megbékült; bátyám születése után. Rácegresre jöttek lakni, majdnem szembe azzal a házzal, amelyben anyám szülei éltek gyermekeik és egyre szaporodó unokáik körében; mert a többi lány ott helyben ment férjhez.

Azért mondom el mindezt, mert a pusztaiak közt ritka az ilyen természetű húzódzkodás. Egyforma az valamennyi, s ha néha-néha összehorzsolódnak is, egykettőre békésen egymás mellé illeszkednek, mint a homokszemek a patak fenekén. Mi okozta mégis, hogy ez a két család, noha kíváncsian tapogattak egymás felé, idegesen kapták vissza csigaszarvaikat, mihelyt érintkeztek? Anyám szülei előtt ugyanaz a cél lebegett, mint apáméi előtt: a felemelkedés. Nagyapáim annyira hasonlítottak egymásra, annyira egy fából voltak faragva, hogy a sors bátran elcserélhette volna őket. Később ők emberségesen össze is barátkoztak. Mi volt mégis az a válaszfal, amely a két család közt még most, a harmadik nemzedékben is szinte csorba nélkül mered? Ha a kölcsönös idegenkedés nagy néha vitáig érlelődött, a vallással hozakodtak elő.

Vallás a pusztán? Ahol ha kápolna végre épült is (egy zsidó bérlő építtette), istentisztelet jó, ha évszakonként egyszer esett? A pusztaiak között, akik legjobb esetben is csak a babonának áldoztak? Igaz, apám szülei vakhitű katolikusok voltak, anyáméi pedig azok közül a kálvinisták közül valók, akiknek hite – valami felsőbb lénynek vagy elvnek mégis kell lennie, amely a világot rendben tartja – alig különbözött az ateistákétól. De hát apám többi testvére is hozott olyan asszonyt a házhoz, akik csak tessék-lássékból vetették a keresztet, s ha arra fordult a szó, nem rejtegették véleményüket a papokról, s a szent ceremóniákról. Ha ezeket hallotta, apám anyja mosolyogva csak fejét ingatta, behunyt szemmel, mivelhogy a fülét nem tudta automatikusan bezárni.

Nálunk bezzeg. Ha néha ellátogatott hozzánk, annyi rózsafüzérrel jött, ahányan voltunk. A küszöb előtt egy méterre megállt, kezét összekulcsolta, imába kezdett fél szemmel az ajtóra pislogva, mintha azt leste volna, mikor surran ki azon az ördög. Ott álltunk némán előtte, mint a kihallgatásra rendelt katonák; mímeltük az ájtatosságot, s kelletlenül vártuk a jelenet végét, amelyről sejtettük, hogy csak nekünk készült. Végre fölsóhajtott, egyenes derékkal kézcsókra nyújtotta kezét, ahogy a kastélyban láthatta, s emelt fővel, mindnyájunk előtt bevonult a házba. Megkezdődött a tortúra; némán, egymásra tekingetve lépdeltünk utána. Miért éreztünk bűntudatot? A konyhában s szobában sokkal nagyobb rend és ízlés uralkodott, mint náluk, Nebándon – de anyám már emiatt is restellte magát. Nagyanya ránézett a földes padozat homokdíszeire, s mi elpirultunk. Széttekintett a szobában, s anélkül hogy egy szót ejtett volna, rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a falakon. (Anyám bekeretezett mirtuszkoszorúján kívül csak Mátyás király és Rákóczi Ferenc képmásaival dicsekedhettünk s „Árpád vezérré emeltetésé”-vel.) Egy pillantása után az ablakok csipkefüggönyeit a romlás kiáltó bizonyítékainak éreztük. Általában, amire tekintett, az, mintha csak varázslat érte volna, azon nyomban bűnjellé alakult. Házkutatás alatt érez ilyesmit az ember.

Különben a maga módján igen szívélyes volt. A magaslatról, amelyen vagyona és gyermekei emelkedése révén tudta magát, jóakarattal tekintett le ránk, de ez az állandó elnézés, ez a szüntelen megbocsátás végül is mindenkit fölingerelt. Valószínű, hogy bennünket, gyermekeket is, mindmegannyi eleven bűnjelnek tekintett, anyám szerelme s apám eltévelyedése helyrehozhatatlan bizonyítékainak. De hát ő beletörődött már mindenbe, fohászkodott egyet, s szemét anyánk szép arcán feledte. Mindvégig idegen volt neki.

Nyilván csábítónak tartotta, mint legtöbb önző anya a menyét. „A Jánosnak különb dolga lehetne” – sóhajtotta ájtatosan, s ebben egy tegeznyi hegyes célzás csillogott.

Apám ifjúságában valóban elüthetett a többi gyerektől; egyszerű volt, megelégedett, az ő szemükben élhetetlen; a feltörekvés és emelkedés vágya, amelyet belé oltottak, még nem fogant meg rajta. Semmiképp sem akart elkerülni a pusztáról (ez a tulajdonsága élete végén ütközött ki újra rajta), még a közeli falu iskolájába is ostorral kellett elhajtani. Nem a tanulástól félt, jó feje volt, de azt érezte, hogy a nyárfasoron túl – amely a puszta határát jelölte –, mintha őtőle bárki még a csizmáját is elvehette volna, így beszélte. Apja mesterségét akarta folytatni, a juhászkodást. De amire ő felcseperedett, juhászszámadónak nagyapát is már szinte csak díszből tartották, egyre több földet törtek fel, a bírkák egyre fogytak, a régi világ napjai meg voltak számlálva. Csak úgy tengett-lengett hát jó ideig a pusztán. Beszegődtették a pusztai kovácshoz, az azonban alig értett többet a kalapáláshoz, mint a faluvégi cigányok. Ráadásul még az oktatást sem vette komolyan, a tanítvány egész nap csavaroghatott, csavargott is, amerre változatos és egyre fokozódó érdeklődése hajtotta. A vége az lett, hogy ami mesterséget ott meg lehetett tanulni, azt ő mind megtanulta. Kovácsnak éppolyan jó volt, mint méhésznek vagy fafaragónak, vagy kertésznek. (Később is, amikor állandó foglalkozása volt, vasárnapi szabad idejét mindig valami, de mindig más és más mesterség próbálgatásával töltötte; szekrényt gyártott, hálót szőtt, furulyát fúrt, sőt állatorvoslást is készségesen vállalt, a juhok fejlékelésében egyenesen mester volt.) Mindez az általános tudás és érdeklődés arra rendelte volna, hogy kulcsár, magtáros s idővel tán pusztagazda váljék belőle. Amikor családjában erről az első komoly szó elhangzott, igazán meglepő vállalkozási kedvvel meglépett hazulról. A pusztákon akkoriban terjedtek el a mezőgazdasági gépek. Bámulta a gépeket, áhítattal ténfergett körülöttük, de azokhoz csak vizsgázott gépkezelők nyúlhattak. Irigyelte őket, a világ legelőkelőbb népeinek tartotta ezeket a gépkezelőket, akik legtöbbje nem beszélt magyarul és előkelőségből nem is akart. Vizsgázni csak Pesten lehetett. Szökése után oda is tartott, és pár hét alatt letette a kazánfűtői vizsgát. Aztán még másfajta gépek kezélését is. Pár évig különböző dunántúli pusztákon szolgált, de egy-két hónapnál sehol sem többet; kerülgette, szinte lépésről lépésre közelítgette a régi pusztát. E vándorútja közben érkezett véletlenül Rácegresre, ahol épp gépészlegényt kerestek.

Anyám szüleinek nem volt rokonszenves. Főleg azután nem, hogy ötheti ismeretség után megkérte anyám kezét, hozományul nem igényelve mást, csak egy biciklit, mert ami bútor kell, azt majd ő maga megfaragja! Jókedvű volt, minden iránt érdeklődő, majd hirtelen a búskomorságig hallgatag; ezért gőgösnek és hányavetinek tartották. Szüleivel nem érintkezett, de mégis nagyra volt, hogy milyen előkelő családból származik. „A nebándi számadó fia!” – anyám rokonai szavában még évtizedek múlva is megéreztem a gúnyt, amikor ezt kiejtették. Fiatalember volt, aki tetszeni és hatni akart. Rácegresen azonban ezeket a hajlamokat nem tisztelték. Puritánok voltak, náluk az őszinteség nem azt jelentette, hogy valaki a szívét minden csillogásával s árnyával fenékig kiöntse, s ebben még kedvét is lelje.

Anyám anyja elgyalogolt Nebándra, hogy figyelmeztesse a számadóékat, vigyék el valahová azt a fiút, semmiképp sem akar tervétől elállni. Halálosabban akarva sem sérthette volna meg őket. Az még tán hagyján, hogy így értesültek fiuk házassági szándékáról, de ráadásul már nem is kell? Kinek nem kell? Egy nyomorult bognárfamíliának? Egy jöttment „faragóbéres” népségnek? Vasárnap volt, de nagyanyámat még meleg étellel sem kínálták.

Apám bizonyára nemcsak a mesterségek közti választásban volt ilyen kapkodó; a vélemények közt is. Rövid huzavona után elkerült Rácegresről, de „szavát letette”. Szüleihez tért vissza. A család akkor már magasan csattogtatta szárnyát, a lányok a faluba mentek férjhez, a fiúk kivétel nélkül cipőt hordtak. Apám volt a család szégyene, akiről semmi különöset nem lehetett mesélni. Ha csínján bántak is vele, bizonyára lenézték egy kicsit; ezt ő is észrevette néha, s ilyenkor haragosan tiltakozott a dirigálás ellen; neki „mindenki tanácsot akart adni”, még a húgai is, akik közül egynek már tömött foga is volt, s ezzel egy életre szóló önbizalma és finom mondanivalója. A sulykot azzal vetették el, hogy meg akarták nősíteni, s találtak is már egy hozzávaló módos juhászleányt. (Ismertem én is. Nyolc-tíz éves koromban valamelyik vásárban apai nagyanyám egy testes asszonyság előtt megrántotta vállam: „Nyújts kezet Zsófi néninek, majdnem ő lett az édesanyád.” Elhűlve néztem föl a toronymagas asszonyra, ő meg karjába kapott, és annyi csókkal és kérdéssel halmozott el, mintha vér szerinti rokon lett volna; bizalommal, őszintén vonzódtam hozzá ez alatt a rövid idő alatt, amíg együtt voltunk.)

Apám házasságának hírére anyámat is férjhez akarták adni, kérőben nem is volt hiány, a lányoknak jó hírük volt. Ekkor történt az állítólagos öngyilkossági kísérlet. Apám megjelent a pusztán, s oly udvariasan, alázatosan viselkedett, hogy anyám szülei – akik elvük szerint amúgy sem akartak beleavatkozni lányuk dolgába – kezet adtak neki, hogy vőlegénynek tekintik.

Egy vagy két hónap múlva anyámat egy „vidéki” ember megszólította este vízmerés közben a kútnál, s megkérdezte tőle, ő-e az, aki. Egy kis ideig elbeszélgettek. Nagyapám volt, apám apja, a juhász. De bárhogy invitálta is anyám, nem tért be jövendő nászura lakásába. „Nézd lányom, én elhoztam magammal tíz forintot. Azt gondoltam, ha te nekem megtetszel, mindjárt oda is adom jegypénznek” – mondta, s azzal anyám markába nyomott egy húszkoronás aranyat. Anyám elfogadta a pénzt, s elfakadt sírva, ebben a bibliai jelenetben, hirtelen úgy megszerette azt az embert. Hallgattak. „Odaadom én a másikat – is mondta végre nagyapám –, mert igazánból húsz forintot hoztam. De erről ne beszélj, lányom, senkinek.” Anyám sose váltotta fel a pénzt; a haza oltárára helyezte az 1915-ös „aranyat vasért” mozgalom idején.

Anyám szép volt. Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de tiszta, finom arcbőrrel s mindvégig ártatlan gyermeki tekintettel. Gyermekkorunkban megszoktuk, hogy amikor valami ismeretlen helyre vitt bennünket, mindenki lánytestvérünknek nézte; készültünk ezekre a félreértésekre, és ki nem fogytunk a nevetésből; ilyenkor ő maga is gyerek lett, lelkileg valóban egyívású velünk. Már nem él. Képeslapok forgatása közben néha szinte kihagy a szívverésem egy-egy „Sárközi menyecske” vagy „Asszonyok a templom előtt” láttán; az ő tekintete néz felém, az ő mosolya bujkál az idegen arcon, mintha lényének alkatrészei önállóan továbbélnének; gyakran az egész arc meghökkentően az övé, mintha nem a sírba, hanem valahová Tolna déli, magyar vidékeire költözött volna; ahová pedig, tudtommal, soha semmi rokoni vagy származási kapocs nem fűzte.

Apám, aki hajlott a büszkélkedésre – a legkisebb dologgal is, aminek örülni tudott, nagyra volt, s fennen mutogatta, azt hivén, hogy öröme így az egész világra átragad –, bizonyára kérkedve és feszülő mellel vezette be feleségét szülei családjába. Ő maga nem vitte sokra – de íme, melyik fiú szerzett ilyen asszonyt magának, ilyen ragyogó szépségűt, finom lelkűt s ilyen okosat? Mindenért kárpótolva érezhette magát. A tenyeres-talpas nebándi ángyok és juhászkomondor sógorok gyanúsan szimatolták körül az ifjú, törékeny menyecskét, amiközben majd elolvadtak a nyájasságtól. Anyám sorsa meg volt pecsételve.

Minderről bizonytalan mendemondákból tudok. Amikor én figyelni s gondolkozni kezdtem, akkor már állt a néma harc a két család között – s én oly öröktől fogva valónak, oly természetesnek vettem, akár azt, hogy a huszonnégy órás nap két részre oszlik, nappal világos van, éjjel pedig sötét. A két család nem érthette meg egymást, más anyagból voltak – elfogadtam ezt, s eszembe sem jutott, hogy okát, vagy éppen az ok megszüntetését keressem. Mindkét család egy-egy ország volt, külön szokással, egymástól elütő népfajjal; földrajzi határukat is pontosan meg tudtam húzni. Simontornya és Igar például, ahol apámnak laktak rokonai, Nebándhoz tartozott, attól északra és keletre anyám családjának vidéke kezdődött. Természetesen más volt felettük az ég is. Az egyik tele volt vértanúval, szenttel, a felhők mögül angyalok kandikáltak le, a holdban éjszaka Cecília hegedült; a másikéból józanul csak eső hullt vagy napfény, a veteményekre. Közbül mi.

A két ellentétes sarok külön-külön terjesztette a maga véleményeit, szándékait, pletykáit. Amiben nem volt semmi baj, amíg azok a maguk vezetékhálózatain kerengtek. De a két hálózat közt érintkezés volt, eleven kapcsolat, ezen pedig egyre több szikra pattogott villogva és sisteregve. Végül, ha az ellentétes vélemények bárhol másutt érintették egymást, nem ott esett hiba, hanem a mi kis családi körünkben csapott ki a biztosíték. Fölöttünk állandóan sűrű volt a levegő, vihar előtti feszültséggel s a kisült villámok szagával tele. Akaratlanul is hozzáidomultunk.

Ismétlem, elsősorban lelkiüdvünkkel volt baj, főleg a mienkkel, gyermekekével. Mindnyájunkat katolikusnak kereszteltek. Sokat ért. „Mondd el az angyali üdvözletet” – szólt hozzám a családi együttesben nagyanyám, s mielőtt egy hangot ejtettem volna, jelentőségteljesen fiára pillantott. Valóban semmiféle üdvözletről nem tudtam. Anyám elpirult, s tehetetlenségében esetlen, bocsánatkérő mosolyt derengetett. A katolikus imákat ő nem ismerte, s noha apjától gyönyörű, csontfedeles imakönyvet kapott, abban annyi ima volt, hogy ha egy-kettőt találomra megtanult, s velünk is bemagoltatott, a helyeset sosem találta el. Apám jól ismerte ezeket az imákat, s ha nem gyakorolta is, elvárta volna, hogy gyermekei szintén ismerjék azokat. Úgy vélte, hogy azok tudása a jó illemhez tartozik. Vallásossága, ha egyáltalában gondolt rá, nála is afféle „mit lehet tudni?” alapon nyugodhatott. De függetlenül attól, hogy ő maga hitt-e Istenben, vagy nem, apai kötelességének érezte, mint akkoriban minden apa, hogy gyermekeit hitre nevelje. Elsősorban hasznossági szempontból. Mert ha az emberek nem félnek senkitől, lopni és rabolni fognak, s mi lesz akkor a világból? Akkoriban különben Isten léte mellett a papság is elsősorban ilyen közigazgatási szempontokkal érvelt. A családi tanács, vagyis nagyanya, kivitte, hogy a gyermekek hosszabb-rövidebb időt Nebándon töltsenek vagy Ozorán, ahová a pusztákról apám rokonai már kezdtek beszivárogni, s ahol rendes elemi iskola is volt, nem afféle pusztai. Anyám kezdetben örömmel fogadta a tervet, mint minden olyat, amely gyermekei tudását szélesbítette. De később minden oka megvolt, hogy a maga módján tiltakozzék ellene.

Nebándon enyhe ördögűzés alá vetettek bennünket. Aztán beavattak a hitbe. Nem a katolikusba, ahogy akkor még magam is gondoltam, hanem a pusztaiba, amely itt-ott eltért az előbbitől. Nagy fogékonyságot mutattam iránta. Gyönyörű mesevilág tárult ki előttem. Otthon, a szülői háznál nemigen hallottunk mesét, anyai nagyanyám felfogása az volt, hogy az csak a gyerekek ijesztésére jó. Ha a másik fő elve szerint való hasznos foglalkoztatás néha olyan volt, babszemezés például, vagy rongyszőnyeggyártás, hogy közben szót válthattunk, okulásunkra cselédidejéről beszélt; később, öregebb korában pedig egyre többször arról, hogyan ismerkedett össze nagyapánkkal. Nebándon már a konyhában a félmeztelen Krisztus fogadott, vastag arany keretben, saját sírja felett minden látható támasz nélkül lebegve a levegőben, mellén hatalmas sebbel. Az égbe repült, Atyjához, aki egy óriási szem volt színes háromszög közepén. Szomjasan szálltam utána a csodák részegítő világába; a hittevők és hittevő asszonyok után nemsokára ördögökkel, sárkányokkal és boszorkányokkal lett ismerkedésem. Este az ajtó előtt kísértetek ültek. A rácegresi csordakútban csak békák tanyáztak, de a nebándiból (kiváltképp amikor már otthon idéztem emlékezetembe) víziember dugdosta ki fejét. Hogy Isten mindent lát, és mindenütt jelen van, ezt még azután is sokáig úgy értelmeztem, hogy Nebándon. Varázslatos föld volt. Nebándon éjszaka garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborút jeleztek, a parádés kocsis rettenetes lendületeket végezve, az ég felé dobta a kisbaltát a birkaudvar közepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két káromkodás közt az asszonyok az édes Jézust emlegették, s arcuk egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki sötét pincéből erős napsütésbe lép.

Templom nem volt a pusztán, s Ozorára a misére csak egy-két hajadon lány járt be, azok is nagy ritkán, csak szép idővel. De az ájtatosságot ez semmiben sem csökkentette.

Szürkülettájt majd mindennap kuksolt három-négy öregasszony nagyanyám mellett a konyhában. Valóban a hit szomjúhozása vonzotta oda őket, vagy csak a számadóné kegyeit keresték, akihez annyiszor kellett egy kis liszt vagy só kölcsönért fordulniok? Vagy a pohárka pálinka mellett, amellyel nagyanyám megvendégelte őket, a mindenütt s mindenkor egyaránt édes pletykát akarták szürcsölni? Ott gubbasztottak apró zsámolyokon a tűzhely körül, amelynek fénye az alkonyat sűrűsödésével erősödött, sustorogtak vagy fújták a végehosszatlan litániákat, s közben kukoricát morzsoltak, amelyre nagyanyám nemcsak azért fogta be őket, hogy közben azért valami hasznot is hajtsanak, hanem, hogy kezüknek is nyújtson valami szórakozást: ezek az állandó tevékenységhez szokott öreg kezek már elzsibbadtak, ha tétlenül hevertek. Ebben az iskolában kellett az Igét magamba fogadnom. Ezt ők is tudták, hisz valószínű, hogy szüleim összekerülésének minden részletét ismerték, értesülhettek arról is, miért vagyok én köztük. A veszendő lélek voltam, s nagyanyám fölszólítására ők boldogan vállalkoztak rá, hogy megmentenek. Ki nem szeret tanítani? Versengve öntötték lelkembe azt, ami az övékében hitből, csodából, túlvilágról és túlvilági erőkről ötven-hatvan év alatt összegyűlt. Napközben is magukkal vittek; különösen egy Mari néni nevezetű fogadott kegyeibe.

A nevelés, persze, hamarosan veszélyes területekre siklott. Szűz Mária bibliabeli szavai képzeletemben elvegyültek azokkal a szavakkal, amelyeket a kulai csordásnéhoz intézett, amikor annak a tamási erdőben megjelent, egy fa tetején. A gyónási imádság összefolyt azzal, amit a kelésre kell ráolvasni. Mert vajon nem Szent Józsefet emlegette-e Mária néni akkor is, amikor a bögre vízbe három darab parazsat dobott? Ha a parázs leült, akkor valóban megverték szemmel az unokáját, a tehenét, de még a szederfát is a házuk előtt, ha fölszállt, akkor nem. (Sose szállt föl.) Vagy amikor a vízbe ólmot öntött, s annak alakjából csalhatatlan éleslátással fölismerte azt, aki a nyavalyatörős csecsemőre ráijesztett? Tyúkot nagyanyám is csak délben a távoli harangszó közben ültetett, vagy akkor, amikor a kanász hajtott, de akkor is lehetőleg valami rossz férfikalapból szedve ki a tojásokat. Pénteken („guzsapénteken”, amelynek jelentését ma sem értem jobban, mint akkor), a világért sem ültetett volna, mert akkor minden csirke görbe lábbal jön a világra. A pünkösdöt nemcsak a nagy ünnepnek kijáró keresztény áhítattal vártuk, hanem egy üveg, Szentháromság-napján fogott esővízzel is, amelyben ha megmosdik az ember, megszépül, főleg ha még vörös bort is iszik utána. Az új macskát mi is megugrattuk otthon a tükör előtt, hogy megszokjék, azt higgye, nincs egyedül a házban, s keresse azt a másik macskát, akit a tükörben látott, de mi volt ez a nebándiak tudásához képest? Mári nénihez egy lány vadgalambot hozott, Mári néni kivette a galamb szívét, megszárította, porrá törte, s azzal legényt lehetett szoktatni. Gatyamadzagot és különféle hajdarabokat ásott el a part alá, olyan nehéz föld alá, amilyent csak talált, hogy a legényt is olyan nehéz szerelem nyomja az iránt, akit ő pártfogásába vett. Mit mondjak még? Mári néni asszonytestvére fölvette egy haragosának lába nyomát a sárból, rongyba tette, aztán a füstre akasztotta, mert azt a haragosát addig fogja gyötörni a hascsikarás, ameddig a lábnyom ott van a kéményben; azt hiszem, még ma is ott van. Egy gyerekágyas asszony ágyát velem hintették körül szenteltvízzel, mert ahhoz olyan állapotú férfiember kellett, amilyen akkor még én voltam. Mindent tudtak Nebándon. Megunt szerelmedtől akarsz szabadulni? Helyezz három gombostűt arra a helyre, ahova az rövidebb dolgára jár. Szemölcs ellen legjobb a koporsóeresztő kötél. Egyre több és több tudással hagytam el a pusztát. Nyolcéves koromban arról értesültem, hogy katonaruhás ember lányát fogom elvenni, és három gyermekem lesz.

Sokáig imádkoztam, s mint küzdelemre kész Szent György tértem vissza Rácegresre. Önfeláldozásra határoztam el magam, olyasmi forgott a fejemben, hogy megtérítem anyám családját, amely, a nebándiak szerint, azon az úton menthetetlenül a pokolba tartott. Fölényesen fogadtak? Sehogy se fogadtak.

Nagyapám lenyújtotta hozzám kézfogásra a kezét (a csókolózást asszonyosnak, a kézcsókot úrhatnámnak tartotta), szelíden rám nézett. „Hát ez meg mi a nyakadba, fiam?” – kérdezte hamu alatti mosolygással. Nem volt gúny ebben a „hát”-ban, még meglepetés, érdeklődés sem, de engem szíven talált. Elsomfordáltam, s szótlanul kibújtam a Szűz Mária-érmes szalagból, amelyet pedig Nebándon, mint egy talizmánt a gyehenna lángjai ellen, magam kértem túlzott buzgóságomban, mert hisz ilyen alkalmatosságot ott is csak lányoknak illett viselniök.

Meglepett s zavarba ejtett a közöny, ahogy a biztos kárhozat elé néztek. Náluk vacsoráztam, s hirtelen izgalom fogott el, szerettem volna felkiáltani, hangosan és kétségbeesetten, ahogy a meredek szélén haladóra rákiált az ember: „Nagyapa a pokolba kerül!” De hallgattam, nyelvem megbénult, mint némely álomban. Álomszerű volt ez is, a látvány, nagyszüleimnek ez a félelmetes bátorsága. Anyám abban az időben, nyilván a nébándiak terrorja alatt, s hogy ne az ő lelkét terhelje férjének még a túlvilági sorsa is, böjtszerűen főzött, már amennyire kiismerte magát az egyházi előírások szövevényében. Mindenesetre kedden és pénteken szigorú elhatározottsággal megtartóztattuk magunkat a húsételtől, ami nem volt nagy lemondás, mert húst más napokon sem ettünk, legfeljebb vasárnap. Csak a disznóölések maradványaitól kellett magunkat megtartóztatnunk. Két házzal arrább azonban nagyapám nyugodtan metélgette a két ujja közé fogott szalonnát. Bajszát szétigazítva nyelte a csillogó, fehér darabokat, a megtestesült halálos bűnt. Rettegve néztem az istenkísértést, szorongva vártam, mikor borul kénköves lángba, vagy mikor akad meg legalább a falat a torkán, elriasztó csoda gyanánt, amelyhez hasonlót eleget hallottam papok ajkáról is. Aggódtam érte és féltettem, mert szerettem őt, jobban, mint valamennyi nebándit együttvéve. „Majd kinövöd” – mondta, amidőn egy hitvita végén vallomásra szorulva kijelentettem, egy kicsit kihívóan, hogy én katolikus vagyok. Elmondtam neki mindazt a rosszat, amit amott a hozzá hasonló eretnekekre kentek. Érdeklődéssel hallgatta, de ahogy emlékszem, egyenesen nemigen vágott vissza. „Parasztok” – mondta, és ezt bensőmben én is igaznak éreztem, noha azok tízszer vagyonosabbak voltak nála, s akadt akkor már köztük mesterember, sőt megyei hivatalnok is.

De a család többi hitújítója hadakozott. A hajdani finom vallásos érvek idáig jutva elvaskosodtak, mint a prédikátorok idejében. A szeplőtlen fogantatásról folyó vita trágárságba fajult, a nézeteltérés Máriától is eltérítette őket, gúnnyal és tiszteletlenül beszéltek róla: a katolikusoké volt! Egy ideig hallgattam, aztán észrevétlenül pártjukra álltam. A legközelebbi látogatáskor Nebándra megint egy pogány érkezett. Még pogánynál is rosszabb: egy hitehagyott. Mennyi suttogásra, rábeszélésre, ijesztésre, haragos kifakadásra volt szükség, amíg tisztára mostak, amíg lelki egyensúlyomat nem helyre, hanem ismét maguk felé billentették! Mint a mérleg nyelve, úgy hajlongtam a két puszta közt, amidőn a látogatások egyre gyakoribbakká lettek. Kétlaki lettem – akkor ébredtem rá, amikor már nem változtathattam rajta; mindkét félnél el voltam szegődve. A vagy-vagy huzalkodásban nemcsak rokonszenvemet, de magatartásomat, állásfoglalásomat is kettészakították. Ma is gyakorta érzem a sebet. Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint. Akaratlanul igazi kereszténységre neveltek, arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük. Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm.

A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról balra ez a két szemvédő óvta őket, hogy el ne tévelyedjenek, vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyes hirtelenséggel emberekké ne váljanak. Anyám családja, ahogy emelkedett, egyre jobban tájékozódott előre, de hátra is. Olyan dolgokat is megtudtak, amelyek közvetlenül nem érintették érdekeikben őket, amelyek nélkül nyugodtan meglehettek volna. A család lelke, mint a napra került sejt, alakult, fejlődött, tapogatózott. Tudtak a hazáról, a politikáról, s majdnem politikai véleményük is volt. Szerencsére, ha valami súlyosabb közügyi eszme lehullott is közibük, mint a meteorkövek egy intermundiális világból – ötven-hatvan évnyi késéssel érkezett, s azon nyomban megkövesedett, bálvány lett belőle. Aradot gyászolták például, a Habsburgokat engesztelhetetlenül gyűlölték. Nebándon nem tudtak arról, hogy a pusztán kívül például haza is van, illetve hogy finom levegőrezgés gyanánt a puszta felett is itt lebeg a haza.

Melyik szárnynak volt igaza? Abban az időben, amidőn kellő sorrendben megtudván, hogy milyen névre kell hallgatnom, hogy kinek a fia vagyok, hogy cselédszármazék vagyok, végül megtudtam, hogy magyar is vagyok, ezt a külön, ráadásszerű s vigasztaló hovatartozást anyám családja világosította meg előttem, ezt is persze a maga módján. Az a fajta haza, amelyben ők részesülhettek, sajnos, mindenütt csak hagyományt jelent: múltat, amelynek fényében és dicsőségében már nagyjában mindenki egyformán osztozkodhat. Ők tudtak valamit a múltból. Anyám apja 48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak, hogy a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A szabadság letiprása volt képzeletében az a nagy ha, az a homályos fordulat, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem történik, minden másképpen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is. Apám apja 48-ban tizenhét éves volt. Már hallottam a forradalom gyermekhőseiről. Izgatottan vártam a legközelebbi nebándi látogatást, hogy számon kérjem tőle, mint szolgálta a nagy időt.

Azt az időt a tamási erdőben töltötte. – „Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is – mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani akartam –, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is vittünk.”

Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. Kunyhókat raktak, baltával vaddisznóra vadásztak, olyan bogrács húst senki sem főzött, mint nagyapa. Őrségük volt, különféle módok s a veszély jelzésére. Éjjelente beszöktek a pusztákra. Egyszer egy pandúrcsapatot is megugrattak. Szemem fényesedni kezdett: betyárok voltak?

Nem voltak betyárok. Bizonyára az ilyen elemekből váltak szerencsétlen véletlenek folytán betyárok, s ha ilyen véletlenbe beleütköznek, ők is azok lesznek. Békés pásztorok voltak ők, még a makkoltatást is ellátták. A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak „idegen országba” nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult. Két telet húzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. A horvátokról csak azt tudta, ahogy kergetni lehet őket. Fönt Dombóvárnál ment be az erdőbe, s mivel a pusztán még két év múlva sem volt biztonságos a magafajtájú, sor alá való legénynek mutatkoznia, a másik végén jött ki, Ozoránál, ahonnan az anyja származott. „Mert akkoriban a juhászoknak minden föld egy volt”, azok még a hatodik megyébe is elmentek asszonyért, nem úgy, mint a cselédek vagy a „sárülő parasztok”. Akkor állt be Nebándra. „Voltam én ott is olyan bojtár, mint Nosztányon, Gyulajon.” Ahova még látogatóba sem tért vissza soha. A szülei jöttek el hozzá, mikor a szolgálatból kiöregedtek. „Pedig ott kilenc testvérem maradt.” (Később, arra járva kerestem őket. Egy sem maradt ott.)

Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében – amikor Kossuthék verbuváltak – gyáva volt, a másik felében pedig – amikor a császáriak soroztak – hős. Az ellenséges seregek katonaszedői szinte egymásnak adták a falvakban a kilincset, a hős vagy gyáva állapot majdnem hetenként változott. Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.

Józan volt, mintaképe az úgynevezett higgadt magyar embernek. Gondolatait olyan dermesztő tárgyilagossággal fejezte ki, hogy azok szinte tapintható, valóságos tárgyakká váltak, akár egy tányér vagy furulya; nem lehetett kétségbevonni őket, csak szemlélni. Szívesen elbeszélgetett, akár óraszámra is, de a másiknak a szava, akivel épp összeakadt, hatástalanul pergett le róla; eszméket nem fogadott be, csak tapasztalatokat. Ötletei vagy találgatásai nem voltak, csak élményei. Anyám apjának egyetlen mondatával sem értett egyet, de hosszasan eltársalgott azzal is azután, hogy a nagy „árulást” elkövette, az igazit, amelyre a család is felzúdult. Tudniillik egyszerre csak pártfogolni kezdte anyámat. Már én is bírtam az eszemet, amikor Nebándon egy rokoni együttesben nagyszámú lányai és menyei előtt, nyugodt hangon váratlanul kijelentette, hogy azok összevéve sem érnek annyit, mint anyám. Dermedten bámultak rá. Nagyapának tíz év kellett, tízévi megfigyelés és szemlélődés, hogy állást foglaljon. Nem sajnálta a félnapos utat, még az este átkocogtatott hozzánk, és attól fogva hetenként beállított.

„Mi ütött ebbe a juhászba?” – dörmögte anyám apja, mikor násztársa az első látogatás után elporzott az úton, ügetésre ösztökélte a félszemű szürkét, legalább addig, amíg utána látunk. A nebándiak minden lépésében fondorlatot keresett. De azért annak következő megjelenésekor újra átballagott hozzánk, mintha ellenőrizni akarná, nem vág-e az zsebre valamit. Így barátkoztak össze. Nemsokára az is megesett, hogy a nebándi öreg meglátogatta menye szüleit, betette lábát a házukba. De legtöbbször a kis cselédkertbe húzódtak, ahol terjedelmesebb helyet foglalt már a méhes, amely később nagyapám kenyerét biztosította, amikor a szolgálatból kivénült. A vendég lehúzta hatalmas csizmáit, és papucsot kapott. Társalogtak. Néha egy méh zümmögve közibük szállt, s kivétel nélkül az idegen legyintgető vendéget kerülgette, mintha megszagolta volna benne az idegent. A házigazda elnézően mosolygott, őt sohasem csípték meg a méhek. Minden téren fölényben érezte magát.

Miről beszélgettek? A juhász körülményes, vége-hosszatlan előadást tartott például arról, mennyi vesződséggel jár a juhok bélférgeinek kiirtása. Anyám apja elbeszélte, semmivel sem rövidebben, hogy éltek az ő fiatal korában a gyulavári parasztok. Általában mindegyik olyan dolgot ismertetett, amelynek a másik soha az életben nem láthatta hasznát. Figyelmesen hallgatták egymást, még kérdéseket is tettek fel, ha egy-két részlet nem volt elég világos. Néha akaratlanul is sértő szót ejtettek egymás rovására; például a vendég valaki jellemzésére ilyet mondott: „Becsületes ember volt, pedig kálomista volt.” A kálvinista házigazda bólintott, a beszéd mehetett tovább, döccenés nélkül.

Pedig a vallás volt az egyetlen terület, melyen néha szemtől szembe kerültek. De a tengelyt itt sem akasztották össze. Gyakran elég kemény felfogást kellett közölniök, de ezt mindig nyugodtan, személytelenül tették, mint két ellenséges tábor parlamentjei, akik csak a sereg mondandóját mondják, s a maguk véleménye elvész az összességében. Apám apja például az országot ösztönszerűen a katolikusok tulajdonának tartotta, amelybe a reformátusok valahogy csak úgy tolakodtak be, a későbbi idők folyamán. Anyám apja fölhúzta szemöldökét. – Micsoda? És elővette a kálvinista lemezt, amely, mint tudjuk, épp az ellenkezőjét hirdeti, majdnem úgyanannyi joggal. – És Kossuth? És Petőfi és Arany János meg Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Tompa, Jókai, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Bartha Miklós, azután meg… mint a kalapácsütések, hangzottak kitartóan nagyapa ajkáról a nevek, amelyek nagy részét csak e miatt az érv miatt jegyezte meg valamelyik egyházi naptárból. Ezek nem voltak magyarok? Minden valamirevaló ember protestáns ebben az országban! Nebánd legyőzve, lógó füllel hallgatott. Semmit sem tudott a felsorolt kitűnőségekről, de valami suskust sejtett a dologban… Hörpintett a gyanús pálinkából, amelyet a méhészlap receptje szerint szegfűszegből, tormaléből és erjesztett mézből maga a házigazda kotyvasztott, s amelynek különös ízétől a vendég még tájékozatlanabbnak érezte magát. Igyekezett más témát találni, valami reálisat.

„Mikor én Tótiba kerültem…” húzott ki csak úgy vaktában emlékezete gomolyagából egy fonalat, és minden meg volt mentve, egypár órára ismét övé lett a tér.

A társalgásba hallgatónak engem is bevettek. Tekintetem nyugtalan madárként rebbent hol az egyik, hol a másik öreg arcra, amelyeket oly egyformára faragott a közös sors. Vártam, hogy összecsapjanak, s mint a hit harcos angyalai, megvívják helyettem a lélek küzdelmét. De nem volt bátorságom, hogy beleavatkozzam a beszédbe, hogy álláspontjuk világosabb védelmére tüzeljem őket. Zavartan éreztem, hogy van valami nagyobb dolog, és az összefűzi őket a vallási különbség, a mennyország s pokol fölött is. A búcsújárókról esett egyszer szó. „Asszonyoknak való az, nászuram” – legyintett anyám apja, s nászura, az áruló, helyeslően bólintott. Férfiak voltak.

Mint általában az öregek, ők is rendesen a régmúltat elevenítgették. Ott ácsorogtam mellettük, s úgy beittam szavaikat, hogy ezek a valóságnál mindig ragyogóbb és jellegzetesebb történetek jobban megragadtak bennem, mint gyermekkorom valóságos eseményei. Arról a rendkívüli esztendőről például, amikor a budapest-fiumei vasút töltését a pusztákon át megcsinálták, annyi esetet, kalandot tudok, hogy sokáig azt hittem, mindaz az én időmben történt. Szüleim ifjúkorának esztendei, a kilencvenes évek homályban állnak előttem, de a kiegyezés előtti időkben elég jól tájékozódtam; nem tévednék el a hatvanas évek Kaposvárában, ahova egyszer nebándi nagypapa huszonnégy vágni való ürüt terelt be, s a hajtópénzen egy hétig mulatott az ukki kanászok társaságában… Ezért érzem néha háromszor is öregebbnek magam, mint amennyi valójában vagyok.

A múlt természetesen mindig szebb volt, mint a jelen. Kezdetben rajongva hallgattam az öregek szavait; azután kétkedve, az ifjúság szokásos fölényével; majd megint igazat adva nekik. A múlt, amelyet ők emlegettek, valóban jobb volt.

Mert hány inge van most egy béreslegénynek? Nebándi nagyapa ládájában, amikor ő megnősült 6 közönséges bőgatya volt, 6 rojtos szélű gatya és 6 „sípszájú ümög”. Volt azontúl abban két pár csizma, egy valódi ezüstfokos és egy olyan suba, amely még most is jó volna, ha a későbbi idő folyamán véletlenül nem vág bele a villám, s nem ég el a kútágassal együtt, amelyen kint felejtődött. Mit esznek most a pusztaiak? Nagyapa idejében a cselédasszonyok akkora vékában vitték az emberek után az ebédet, hogy alig bírták alatta tartani a nyakukat. Tizenegy óra felé egész asszonykaraván indult ki a cselédházakból. A juhászkutyák egy mérföldről fölszimatoltak a jó paprikás szagára, amely csillogó szalagként úszott a határ ezernyi illata közt. Mert akkor minden volt. Akkor még hal is volt. „Szegény ember akkor nem volt.” A koldus kocsin járt. Csak lámpaolaj nem volt, mert azért pénzt kellett adni. Pénz pedig akkor sem volt.

De őszintén szólva nem is igen kellett… olyan urak voltak. Nagyapa elégedett volt. „Ilyen vót az a jobbágyvilág” – mondta merengve, a kor, amelyet ő körülbelül a 80-as évekig számított, s amelynek elmúltát szomorú főbólintgatásokkal gyászolta. Ez megzavart. Nagyapa nem örült a jobbágyvilág eltűnésének? „Haj, haj, azok voltak a jó idők” – sóhajtotta, és nyarakat meg vidám őszöket emlegetett, amelyekről döbbenve állapítottam meg, hogy a nemzeti elnyomatás szomorú évéiben teltek el. „Hát nagyapa nem szabadult föl?” – kérdeztem. Csodálkozva nézett rám. Semmit sem tudott a sajtószabadság kivívásáról. A robot, a dézsma, az úrbér eltörlése sem igen foglalkoztatta.

Kossuth nevére nagyapa keblében éppoly kevéssé dobbant meg a szív, mint akármelyik pusztaiéban. Kossuth, 48, szabadság – mindezt afféle falusiaknak való dolognak tartották, akár a képviselőválasztásokat, amelyeknek szekeresei egyik községből a másikba tartva néha a pusztán is átrobogtak harsány dalt, borosflaskát és nemzetiszínű zászlót emelgetve. Igaz, hogy Kossuth is megfeledkezett róluk. Általában róluk mindenkor mindenki megfeledkezett, ez már szokás volt. Nemcsak a mindenkori honatyák, kihagyták őket a tudósok is. Múltjukról is természetesen még kevesebb a „hiteles” adat, mint jelenükről. Honnan származtak? Nem értem be többé az öregek szavaival, akik a maguk öregeiről rendszerint csak azt tudatták, hogy „nagyon szegény ember volt szegény, az Isten nyugosztalja” – s legtöbbször azt sem tudták megmondani, hol nyugszik szegény.

A jobbágyokat felszabadították – erről is sokáig olyan képzelmem volt, mint általában a magyar nemzetről. Valahol messze történt, egy boldog tájon, semmi esetre sem ott, ahol én éltem. A jobbágyok megkapták a földet, maguk urai lettek, szabad polgárai e honnak… Hogy történhetett, mégis, hogy ameddig az én tekintetem és képzeletem terjedt, körülöttem a határ mindenfelé egy-egy ismeretlen, a középkori váruraknál is titokzatosabb hatalmasságé volt, akinek nagy néha csak követei látogattak el a négyesfogaton a kastélyba? A nép dermedten hajlongott, süvegét kapkodta, nem látszott se függetlennek, se szabadnak… Ezeket mért nem szabadították föl? Izgatottan kezdtem keresni a hibát, nehezen akadtam rá. Amire rájöttem, nagyrészt a magam ösztöne után jöttem rá, útmutatást, forrásművet alig leltem. A puszták népe s vele egyanyagú zsellérség, mint a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést, elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki – a fél ország művelőinek történetét? – Nem tudok róla. Esztendők során kitűnő könyveket böngésztem át, nagy ritkán bukkantam valami halvány nyomra, egy-egy mellékmondat félhomályában. Kitűnő közgazdászokat, szociológusokat kérdeztem, kiderült, alig tudnak annyit is e népréteg múltjáról, sőt jelenéről, mint én, akinek emlékezetében csak véletlenül ragadt meg egy-két adat. Nem csodálkoznék, ha az olvasó kezében levő mű volna az első, amely róla általánosabb képet próbál adni – a kezdet fogyatékosságainak mentegetéséül mondom.

Paraszt és paraszt között a magyar múlt legfölkészültebb kutatói is alig látnak több különbséget, mint az adomák városi gyermeke, aki vonatablakból figyeli és ismeri a népet. A 48-as önzetlen, dicső felszabadításig nemesek voltak és jobbágyok… – ez nagyjából a kép, a műveltek képzeletében is. Holott bizonyos, hogy egy telkes jobbágy már Mátyás alatt lenézte és megvetette annyira, ha nem jobban, a „föld nélküli, pusztai szolgát”, mint amennyire őt a földesúr. A közös nyomorúság néha, például egy-egy parasztfelkelés szörnyű leverésének idejére, összeforrasztotta tán a jobbágyokat és a zselléreket, de csak úgy, ahogyan egy háborúvesztes ország népei egyesülnek a közös bajban. A különbség köztük máskülönben akkora, mint amekkora a földdel s vagyonnal rendelkezők és az ilyenekkel nem rendelkezők között általában szokásos.

A cselédek már régi eleink alatt is cselédek voltak. A szolgaság formája persze gyakran változott, lényegében legtöbbször csak még rosszabbra. Honfoglaló eleink nagyjából addig voltak szabadok, amíg a föld; vagyis amíg nem akadt, aki utánuk, jobban mondva előttük is elfoglalta azt, ezúttal komolyan, azaz magának. A betelepülő törzsek, már számuknál fogva sem szállták meg az ország egész területét; egymás között hatalmas, szabad sávokat hagytak egyrészt határul, a villongások elkerülése végett, másrészt bölcsen mintegy tartalékul, mert elképzelték, hogy szaporodni fognak. Ezeket a területeket, az ország területének körülbelül felét, István egyszerre királyi, azaz saját birtokának jelentette ki; az első, igazi foglalás, a szó mai értelmében, tehát ekkor kezdődött, mert a törzsek a maguk földjein még közösben gazdálkodtak pásztoraikkal, ázsiai iparosaikkal és kevés számú földmíves rabszolgáikkal. Ha sejtették volna, hogy a szabad gyűrű ezáltal egyszeriben szorító gyűrűvé változik! Voltak, akik sejtették, valószínű, hogy Koppányék az ősi vallással először is az ősi szabadságot akarták megvédeni, amikor kardot vontak, épp azon a vidéken, amelyen e könyv egyéni történetei peregnek. Leverték őket, az életbenmaradottakat a kor szokásai szerint rabszolgákká bélyegezték. Azt tudjuk, hogy a még addig szabad földeket egy-két vitéz idegen birtokának nyilvánították. Az itteni szolgák tehát a hajdani szilaj pogányok ivadékai? Keresem magamban halvány maradványát a hevületnek, amellyel a tankönyveinkben ma is átkos emlékű, egykori atyák a germánkereszténység páncélos eszmehirdetőire zúdultak. Valami mintha rémlene.

Bár harc nélkül, ez a folyamat játszódott le az ország többi részén is. A királyi birtokokból egyházi és főúri birtok lett, az lett hamarosan a nemzetségi közös birtokokból is. És azok első elfoglalóiból? Kálmán már dekrétumban (I. könyv, 19. fejezet) tesz kísérletet a földjükről elűzött parasztok visszahelyezésére. Nem sok sikerrel, ahogy a mai helyzetből is látható. Azok is, akik meg tudják tartani kisebb-nagyobb családi szállásukat, a főurak és főpapok hatalma alá kerülnek. Két század múlva az országban, a hatalmas egyházi területekről nem beszélve, 520 helységgel 120 főnemes rendelkezik. Mivel pedig Vereckénél mégsem csak 120-an jöttek be, a hajdani kacagányos hősök leszármazottjainak nagy része már ekkor süllyedőben volt a jobbágyság lefelé oly feneketlenül változatos szolgaállapotaiba. Az urak körül a hetes cselédséget már a 13. században majorsági és udvari cselédek váltják föl. Ők a pusztaiak első, látható ősei. A többiek a végtelen birtokok távolibb részein jobbágykodtak, a különféle ellenszolgáltatások fejében kapott, illetve meghagyott földeken. Jórészükre, mint a jelenését váró színpadi tömegre, már akkor ki volt osztva a szolgaság szerepe.

Bár föld volt bőven, a jobbágyok mellett már a 14. században feltűnnek a telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek (inquilinii), akiket magyarul más hátán élő zselléreknek neveznek, ma is. A jobbágyfalvak határainak nagy része is úgynevezett majorsági föld lett, találó szóval praedium.

De megtaláljuk a zsellér-cselédek fajtáját a falvakban is; ott a szabadtelkes jobbágyok mellett rabszolgasorban éltek. „A legterhesebb volt az úrbér a rabszolga községekben” – mondja Acsády, a dömsödi apátság 1138-i terjedelmes oklevele ezt egész ridegségében visszatükrözi.

Knauz közlése szerint ennek a kolostornak, amelyet Kálmán király szerencsétlen öccse, Álmos herceg alapított, akkor nem kevesebb, mint 57 falva volt, némelyik elég sok lakóval. Így Cuppán 70, Scer 66, Geu 62, Lingu 53, Tamach 35 házhellyel fordul elő. Egy-egy házhelyen nem is egy, hanem már akkor több család lakik. Simurban például az oklevél 7 házhelyet említ, de 21 családfőt. A rabszolgák, nevük után ítélve, mind magyarok. Az oklevél szerint ilyen névre hallgattak: Álmos, Hazug, Szemét, Maradék, Bika, Korpás, Bandi, Farkas, Fekete, Péntek, Szombat, Okos, Zsidó, Czimer, Szamár, Kakas, Pünkösd. Ha más nem, ezek a nevek mutatják, amelyeket kétségtelenül nem viselőik választottak maguknak, hogy a zsellér- és cselédősök már a kolostorok kultúrfejlesztői idejében állandó felügyelet, nógatás, szidalom és fenyíték alatt állottak. Hízott disznóval, ökörrel, birkával, libával, tyúkkal, kősóval kellett ellátniok az atyákat. És nem utolsósorban méhsörrel, mert például a Geu és a körötte fekvő községeknek egyenként átlag 25 köblöt kellett beszolgáltatniok, ami együttvéve nem lehetett megvetendő mennyiség. Nagyböjtben 30 testes halat adtak, ha pedig a fogás nem sikerült, hát helyette készpénzt. Az okirat kimondta, hogy a szolgák közül a szabadok közé, vagy megfordítva, senkit sem lehet áthelyezni. A fentmaradt számtalan per- és panaszirat szerint sehol a rabszolgákat s jobbágyokat úgy ki nem uzsorázták, mint ezeken az apátsági területeken. A módszer, a nyugati magasabb iskola példája gyorsan hatott. A 12. és 13. század csak kolostorok elleni jajongástól zajlik, de aztán, a középkor romlásával, a különféle irányokba hangzó üvöltések közt majdnem tökéletes egyenlőség tapasztalható. A panaszok gyakran nem is hasztalan hangzottak, főleg kezdetben. Az Árpád-házi királyok egyike-másika tőle telhetően igyekezett István hatalmas alkotásán javítani. Erejük hanyatlásával hanyatlik a jobbágyok és cselédudvarnokok sorsa is. Az ország ügyeinek vezetéséhez, mint tudjuk, jogot a földtulajdon adott; abban a régi időben a magyar történelem tehát a nagybirtokosok, illetve nagybirtokok története, a főurak veszekedései. Hogy egy jobbágy vagy rabszolga mit evett és tervezett mondjuk Szent László alatt, arról elenyésző keveset tudunk. Freisingeni Ottó püspök, aki 1158-ban halt meg, az Alföld népét még a 12. százád közepén is sátrak alatt leli. Történetíróink nagyrészt beérik azzal, hogy ezek a jobbágyok s rabszolgák idegenek voltak, enyhén azt fejezve ki ezzel, hogy nem volt nagy kár értük. A földhódító urak viszont Alpárnál vérrel szereztek jogot a földre és uralkodásra. Mindennek, amint láttuk, az ellenkezője igaz. Mint szellemes neveik is mutatják, a rabszolgák magyarok voltak. Földet a magyarok közül még a vezérek sem vettek magántulajdonba, nem is ismerték annak értékét, vagyonnak csak az állatot tekintették. A nemzeti elfogultsággal igazán nem vádolható Ágoston mutatja ki s kardoskodik amellett, hogy a föld magántulajdonosai kezdetben s később is szinte kivétel nélkül idegenek voltak, főleg németek, akik a nyugati haladottabb gazdálkodásban már ismerték a föld értékét és megszerzési módját. Ők alapítják majd az uradalmakat, s nyomják itt rabszolgasorba a régi szabadokat is, nyilván már akkor a történelmi fejlődésre s az ország különleges helyzetére hivatkozva. Van korszak, amidőn Ausztriában a robot évi 12 nap, nálunk ugyanakkor heti 3 nap.

A 14. század végén Angliában lényegében eltörölték a jobbágyságot. A gazdasági szükségszerűség világszerte új termelési módot kívánt. Nálunk nem sokkal ezután kezd a hűbériség a történelmi fejlődéssel, az ország és a nép érdekeivel dacolva elfajulni. Az addig erős és maga módján eléggé boldoguló, sőt eléggé dacoló szántó-vető népre az elnyomatásnak olyan éjszakája borul, hogy valóban alig lehet különbséget tenni cseléd és jobbágy, sőt kisemmizett nemes között. Századokig csak egy-egy fénysugár vagy tűzvész. Forogni kezd külön a magyar glóbus; amely e téren akkor, mellesleg, csak a nyugatitól különbözik, de jottányit sem üt el például a lengyeltől vagy délorosztól.

Csák Máté, mint tudjuk, királyi rögeszméje megvalósítására politikai fogásként birtokain a nyugati s már a cseheknél is életben levő úrbéri szokásokat valósította meg, ennek köszönhette népszerűségét és lelkes seregét. A pártütő László vajda Erdélyben a keleti, egyszerűbb, de emberibb szokásokat állította vissza. Elsősorban nem is fegyverrel verték le őket, hanem intézkedései ravasz, időleges átvételével. A parasztság tehát még tud nyomós érvekkel is védekezni. Mi volt az oka, hogy az egyre gyakoribb parasztlázadások a magyar kisnemesség nagy részét is magukkal ragadták? Sőt a falusi plébánosokat is? Kik voltak ezek az emberek s a hozzájuk hasonlók? A történelem átokba és gyalázatba merítette őket.

Föld volt bőven. De persze nem a földmívelők részére. „Az 1411. törvénykönyv 2. cikke kis és nagy kapuról tesz említést. A nagy kapu annyi, mint egy egész jobbágytelek, adóügyi értelemben egész kapu, ellenben a kis kapu vagy verőce az egész teleknek már csak egy része, mert mihelyt az ország minden tájéka ama kor népesedési viszonyaihoz képest betelepült, s a nagyarányú irtásokra sem kínálkozott többé tér, az egész jobbágytelket fél, negyed, nyolcad telekre kezdték darabolni. Másrészt ez időben még inkább előtérbe lépett az a népréteg, a zsellérség, amelynek nem volt külső telke, legföllebb szőlője vagy csak háza, hanem bizonyos szolgálat fejében a jobbágyoknál húzta meg magát… a vidéki népesség legalsó rétegét alkotta” – mondja a cselédősökről Acsády, sajnos ő is csak másról beszélve s mellékesen; tekintete nem áll meg rajtuk.

A zselléreknek tehát nincs földjük. A cselédeknek még kevésbé. A pusztákon élnek, s szavukat csak ritkán hallatják. A hatalmas váraljai és sólymosi uradalmak alkalmazottai egyebek közt azért esedeznek, hogy télvíz idején a búzamosást és a disznóbéltisztogatást a hegy aljában fekvő házikóban végezhessék és ne a hegytetőn, mert a jeges úton való felkapaszkodás nagyon megviseli a csecsemőjét magával cipelő asszonynépet. Jellegzetes cselédkérelem, amelyhez hasonlót a pusztaiak ma is jó párat elrebeghetnének, ha szavukat egyáltalán hallatni mernék… Az előbbi kéréssel 1514 elején fordultak a földesúrhoz, illetve annak gazdatisztjeihez. Hogy rövidesen mással is fordultak földesurukhoz s annak tisztjeihez, arra az ugyanazon év októberében a Dózsa-felkelés leveretése után tartott országyűlés egyik-másik különösen vérszomjas törvénye enged következtetni; ezek újra és újra megemlékeznek bizonyos barompásztorokról, jobb kezük levágatására ítélve őket, ha náluk puskát, kopját vagy más fegyvert találnak. A 61. cikk kizárólag e marhapásztorokkal foglalkozik. A többi cikk általában csak a parasztokról és jobbágyokról beszél, minden emberi, sőt állati joguk elkobzásán kívül még arról is tüzetesen intézkedve, hogy adott esetben mily módon kell kivégezni őket. A hon védelme helyett a föld kitűnő védőinek kora ez, Werbőczié, aki szintén nem ismert különbséget paraszt és paraszt között. Tervezete, amely hírt és még korunkban is szobrot szerzett neki, a 15-től 20-ig terjedő cikkekben kimondja, hogy minden nős paraszt az eddigi szolgáltatásokon kívül még évente 100 dénárt köteles fizetni, tekintet nélkül, hogy telkes gazda-e vagy zsellér. Azontúl 2 libát és disznót. Továbbá egy csirkét havonként. Mindenre gondoltak. A Tripartitum a parasztok közt a legtökéletesebb egyenlőséget léptette életbe. „A parasztnak ura földjein azok örökségére nézve a munka bérén és jutalmán kívül semmi joga nincs, hanem az egész föld tulajdona is földesurát illeti.” Ami azt jelenti, hogy törvény szerint a parasztság is cselédsorba süllyedt.

És a cselédek? A középkorban a földesúr nem annyira a földjei, mint a jobbágyai rendben tartására tart cselédséget. De az új kor hajnalhasadásával terményeit aranyra s mindarra válthatja, amit aranyért kaphat, maga is nagyobb mértékű gazdálkodásba fog. Föld kell és iga. Csodálatos hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor embertelen irányba fejlődhet. Rövidesen nagyüzemszerű nagybirtokokkal találkozunk, amelyek majdnem olyan tökéletesen meg vannak szervezve, akár manapság. Főleg állattenyésztéssel foglalkoznak.

Az 1572-i őszi országgyűlésen már szó esik, hogy igen sok földesúr elszedi jobbágyai telkét, s helyette saját földjéből 3-4 holdat ad, tetszés szerinti bér, néha a termés negyede fejében. Később szó esik a zsellérekről is, akik közt egy vármegyei statutum három rendet különböztet meg, úgymint: „házhelyen lakók, páston ülők és ember házánál nyomorgók, akik a faluban semmit sem bírnak.” A határ mindjobban egy-egy ember kezére jut. S a nagybirtokok csillapíthatatlan étvággyal olvasztják magukba nemcsak a jobbágyok s a parasztok, hanem a köznemesek földjeit is. A levert Rákóczi birtokait hajdani fegyvertársai és csak a harc után vitéz ellenfelei úgy szedik szét, akár egykor a parasztok Dózsa pörkölődő testét. Beszéljünk a neoacquistica commissio hetedhétországra szóló lakomájának fogásairól, amelynek illata étvágyat keltve boldog boldogtalanban Spanyolországig elhatott? Évtizedekig tartó harc után a püspöki uralom egyszerre csak mindenestül elnyeli Veszprém városát. Gróf Schönborn bambergi püspök Munkácsot és Szentmiklóst. Meddig folytassuk a szomorú láncolatot, amelynek csak azt kellett bizonyítania, hogy cselédek és zsellérsorsúak mindig voltak? Máris a jelenben járunk. Csak egy-két lépést még.

A nemesi ország II. József népszámlálása óta nem engedte, hogy földjeit fölmérjék. Az 1787-i adatok szerint akkor például Nyugat-Magyarország 85 százaléka volt a főnemesség kezén. Hogyan? „Az oligarcha főcélja – ahogy Felsőbüki Nagy Pál még 1834-ben is írja – magát arrandírozni, mi magyarul körülbelül a köznemesség kiirtását jelenti, s e célra oly buzgón törekszik, hogy egyedül a szomszédos Moson vármegyében, ahol a múlt század elején 300 nemes családnál még több lakott, jelenleg három alig létezik.” Széchenyi pedig a Hitel-ben azt írja, hogy „vannak köztünk, akik Magyarországnak 500-ik, de olyanok is, kik hazánk 100-ad részét bírják, sőt még olyan dúsak is, kik… szegény jó anyaföldünk 30-ik részének urai”!

A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a jobbágyfalvak területén. Az 1828. évi összeírás szerint az akkori Magyarországon a 16-60 év közötti jobbágyok – a családfők – száma 564 643.

A zselléreké és pusztai cselédeké 587 288.

Nem esünk túlzásba, ha ebből arra következtetünk, ahogy a cselédek és zsellérek által mívelt s egypár arisztokrata által birtokolt terület még egyszer akkora volt, mint amennyit a jobbágyok míveltek, s az akkori megkötésekkel magukénak mondhattak.

Táncsics lapja még 1848-ban is keserűen emlékszik az „urasági majorságok”-ról. „Ellopott, elrablott jószág pedig a legtöbb… melyet azelőtt az uraságok, az úriszékek és szolgabírák segítségével részint csellel vettek el, s így elloptak, részint erőhatalommal foglaltak el, s így elraboltak.” Ám ne kövessük e türelmetlen hangot, amely még egyebet is állít. Mindebből újra csak az a lényeges, hogy nagybirtok hazánkban mindig bőven volt, s így volt rajta bőven nép is, kocsisok, juhászok, makkoltatók és majorok sárvityillóiban béresek, urasági szolgák. Parancsolóikról, a kasznárokról, ispánokról, legrégibb regényeink is említést tesznek. Azok közül, akiknek parancsoltak, csak nagy néha jelenik meg egy villanásnyira egy-egy őszbe csavarodott agg magyar, a „hűség és becsület élő mintaképe”; rendszerint botjára támaszkodik, és életét akarja áldozni uráért keresetlenül és természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül. Meglepő azonban, hogy ugyane típus ifjabb egyedei, mint elvetemült útonállók tűnnek elénk, a nádasokat bújják, és szemüket forgatva adják ki nyomorult lelküket egy-egy daliás hős mesteri pisztolylövése után. Szerepelnek még helyre pórnők, akik kezdetben szoptatnak, de a tizenkilencedik század közepére egyszerre énekdühbe esnek, s az egész századon át szüntelenült minden ürügyre érzelmes dalokat fújnak, hellyel-közzel bokáznak is, mint valami őrült operettben. Az ország helyeslően mosolyog, még most sem kérdezi, honnan jöttek. Legfeljebb mint kedves háziállatokkal foglalkozik, gondolatban, velük. Az bizonyos, hogy még jobbágyszámba sem veszik őket. Ámde, mégis a jobbágyság 48-ban felszabadult. Az úrbért eltörölte az országgyűlés.

Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos nem t’om, miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40 000 paraszttal egyetemben, s ezen kellemes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltöröljék… Nevetséges tőlük nagylelkűséggel dicsekedni…

Ezt nem én mondom. Az egész bekezdés szóról szóra Petőfi tollából való, az idézőjelet a szöveg frissítése végett hagytam el. Nem kérkedik. A nemes főrendek jelen volt tagjai évek múltán fejüket fogva maguk is beismerték, hogy a párizsi, bécsi forradalmakról s a véres galíciai parasztfelkelésekről kapott értesüléseken kívül elsősorban a Rákos mezei rémhír hatása alatt ragadtatták el magukat. Később mindent megtettek, hogy helyreüssék, amit még lehet. A forradalmi országgyűlés izgalmas, hónapokig tartó vitákban latolgatta, hogy a földesurak mennyi váltságdíjat kapjanak. Windischgrätz már Pest kapui alatt állt, de ők nem vesztették el hidegvérüket. Schlick megveri Mészárost, Buda eleste napok kérdése, de ők a düledező várban is a telkenkénti 500 vagy 400 forintokat méricskélik. December 30-án a higgadt Deák is elveszti türelmét. „Pirulnunk kell a jövendő előtt!” – kiáltja égő arccal. „Ne piszkoljuk be a história lapját azzal, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, amely a képviselőket különösen érdekli!” (A képviselők közt egyetlen paraszt vagy jobbágy sem volt. Cseléd a választók közt sem.) A súlyos probléma épkézláb, gyors megoldása, „a robot és a dézsma váltságdíj nélküli eltörlése”, amelyet hajdan Táncsics ajánlott, senkinek sem jutott eszébe. Pedig a Munkások Újságja már itt-ott hangot ad a póri felfogásnak is. „Ha az a sok zsöllér – írja nyilván egy zsellér Veszprémből –, az a 8 millió zsöllér meg nem szorítja a kard markolatát, és elleneink ellen nem ragadja: úgy elvesz a haza… Nálunk azt mondja a szegénység: mért adjam én oda a 19 esztendős fiamat katonának, hiszen nekem semmim sincs? Mit védelmezzen az én fiam? A kutyabőrösök búzaföldjeit?… De hol a föld, melyből én, mint a honmegtartó testületnek tagja enmagamat és eddig rongyosan növelhetett családomat táplálhatom?” Ott van, ahol ma is. A haza elveszett… A magyar nemesség valóban tiszteletre méltó önfeláldozással elkezdett egy polgári forradalmat, amelyet azért nem nyerhetett meg, mert egészében mégsem volt polgár. Egypár kitűnő és korát megelőző elme a jövő lehetőségeitől elkápráztatva lemond a kiváltságokról, amelyeket az egész osztály azért nem írhat alá, mert a jövő lehetőségei: a kúriák helyére építendő gyárak és ipartelepek csak káprázatok.

A kármentesítés kérdését sose oldotta meg forradalmi kormány. Az abszolutizmus rendezte, elsősorban a monarchia szempontjából megbízhatatlan köznemesség gyöngítésére. Noha a jobbágyok megváltás címén fizettek bizonyos összeget a felállított pénztárba, abból a bécsi kormány alig juttatott valamit a köznemességnek, példát adva, hogy azonnali kártérítés nélkül is lehet földügyet rendezni. A pénztárból csak néhány befolyásos főúr kapott. A két veszekvő fél között a történelemben először így lett a jobbágyság rövid időre, ha nem is nevető, de kárörvendően mosolygó harmadik. A mosoly is hamar arcára fagyott. Nem is lehetett másképp. A parasztságnak szabadságot és földet eddig még senki nem szerzett. A nagy francia forradalom vezetői nagy forradalmárok voltak; de a parasztság földfoglalásába csak akkor nyugodtak bele, egy nappal sem előbb, amikor ellene már semmit sem tehettek.

Földet az 51-es császári pátens sem osztott. Ez a rendelet, akár Kossuthék központi választmányának tervezete nem tett egyebet, mint szentesítette a fejlődést; a robot és dézsma nyűgétől a földbirtokosság tán még többet szenvedett, mint a parasztság; az úrdolgára kirendelt jobbágyok a napot lopták, munkájuk a pallosjog eltörlése után a kirendelt hajdúk és felügyelők bérét sem érte meg. Szabó Ervin szerint, aki behatóan foglalkozott a 48-as pártharcokkal (bár a puszták lakóival ő sem találkozott), mindkét törvényjavaslat csak azt vetette papírra, amit a jobbágyság a gyakorlatban úgyis elért.

A telkes jobbágyság, ismétlem. De hány parasztnak volt telke már akkor is az ország összes földműves lakosságából? Bizonyos, hogy a földnek nagyobb fele a pátens ellenére továbbra is a nagybirtokosok kezén maradt. A császári ház a főurakat nem tartotta megbízhatatlanoknak; amint tudjuk, nem is voltak azok. A felosztott közös legelők jó részét is ők kapták. A zselléreknek abból legfeljebb egy-két holdacska jutott, és azt sem tudták megtartani. Igaz, a jobbágyfalvak „polgár”-falvakká vedlettek. De hány falu volt például a Dunántúl nagybirtok-óceánjában? A falvak végén néhány nemesi kúria talán duzzogott, s várta Kossuthot s tőle a pénzt, de kint a pusztákon rend volt. Nagyapáék feje fölött észrevétlenül húzott el a nagy idők szele.

Más vidéken, tudjuk, a „sehonnai vadnépek” is tettek kísérletet földszerzésre. A Tolnából származott orosháziak között Olá István, a „históriás lázadó”, 48 derekán a szappan, a pántlika s Petőfi és Táncsics műveinek hangos terjesztése közben földszerző eszméket is terjesztett. Bizonyára sikerrel, különben nem akasztották volna fel, még ugyanez év őszén, Frey Ádámmal együtt, akinek ugyancsak a sehonnaiaknak a földhöz való viszonyáról voltak gondolatai. „Gyuri fiam, adj földet a parasztnak” – hirdette hazugul Kossuth szavát a zsellérsorokon a kalandor Ágoston György. S a parasztok jobban hittek neki, mint Kossuthnak, aki végül is nyílt levéllel, majd statáriummal kényszerült gátat vetni a rémmese okozta mozgalomnak. Volt hely, ahol a zselléreket kellett kioktatni arról, meddig terjed a szabadság.

Ők a szabadságharc után is éppoly szolgák voltak, mint előtte vagy alatta. A szónoklatok nem gyújtották fel őket. Hol volt a régi népfelkelések heve, még az olyanfajta is, aminőt Hunyadi keltett! A krónikák följegyezték, hogy Nándorfehérvárnál Hunyadi parasztjai bottal és kövekkel rontottak a török sorkatonaságra. Igaz, volt mit védeniök és félteniök, Hunyadi békében is „tudott bánni” embereivel, birtokain akkor még jobb dolguk volt a parasztoknak, mint a többi oligarcha alatt, vagy a török oldalon. Jobb a kisnemeseknek is. Még Mátyás elé is 40 000 tódult a Duna jegére, csak azért, mert Hunyadi volt. Most nem támadt Kapisztrán, még Vak Bottyán sem, aki szintén tudta, mitől forr fel a nép. Bem is tudta. Vannak, akik a szabadságharcról ingerülten törlik a forradalom elnevezést. Forradalom volt, de nem ért meg addig, hogy komoly, tartós eredményei lettek volna. Hogy a parasztok megválthatták földjeiket a földesúrtól? Nekik, a földmívelő lakosság többségének, a cselédeknek és zselléreknek, nem volt mit megváltaniok. Igaz, ahhoz a földhöz, melyen ők éltek, mint tudjuk, Magyarországon a forradalmak sem mertek nyúlni. A kitűnő Királyi Pál 1845-ben áradozva festi, mit hozna a boldog jövő, „ha a’ 175 000 izraelitát’, s kivált a’ 43 000 cigányt földre telepítenénk, ha mutatnánk neki házhelyet, adnánk kezébe ekét”? Lelkesen küzd az előítéletek ellen, mert óriás „statusnyereség lenne… ezen embertömegnek két izmos karjaiban rejlő erőt hazai földmívelésünknek megnyerni”. Földmagántulajdont követel számukra. A cselédeknek nem követel. A kor jámbor vaksága egyenesen megdöbbentő. A divatlapok már a négerek sorsát könnyezik, de a pusztaiakat és a zselléreket még mindig nem látják. Ne is csodálkozzunk, hogy azok sorsa a nagy forduló alatt sem fordul. Szabadon költözködhettek? Csöbörből vödörbe. Nem botozták többé őket? Botozták. Amennyiben sorsuk változott, a parlament s az utca nagy igéitől függetlenül változott. Olyan erők lökéseitől, melyeknek az előbbiek is csak tünetei voltak.

Nagyapa a változást a vonatoknak tulajdonította, teljes joggal. Aztán az emberek kapzsiságának, annak a „veszekedett krajcáréhségnek”, amely egyik napról a másikra a grófokat elfogta. Nem volt barátja a változásoknak; mióta az eszét bírta, mindegyik csak bajt hozott. Mert mi volt azelőtt? Azelőtt a pusztaiak csak pásztorkodtak, hevertek a napon vagy istállókban, nem tört el lábuk a sietségben. Az uradalmiak csak annyi búzát termeltek, amennyi a népnek kellett. „Mikor én gyerek voltam, még alig volt itt szántás. Ösmertem, de hányat, aki egész életében nem vett kapát a kezébe.” Kasza? Kaszát még ő sem vett a kezébe, legfeljebb próbaképpen. „Juhászat volt meg gulya. Trágya meg annyi volt, hogy ki sem hordták mind a földre, fűtöttek vele. Az egész határ legelő volt.” A cselédek annyi állatot tarthattak, amennyit csak venni tudtak. „Nem kérdezte senki, hogy, János, mitől hízik a tehened, vagy mit esznek a feleséged récéi meg tikjai?” Ennivaló volt, de mennyi volt! „Megsántult egy ökör? Vágjátok le, osszátok szét a cselédeknek. Az én egészségemre, ingyen!” Mert akkor még az urak is igazi urak voltak. Vagyis kicsire nem néztek. Az egyik Zichy gróf azzal tagadta meg tiszttartójától a nyugdíjt, hogy „gyűjtötte volna maga össze, én nem kötöttem be a száját!” Nagymama vajból, csirkéből, tojásból, zsírból évenként 300 forintot is kiárult az ozorai piacon. Volt vásár, amelyre 25 süldőt is elhajtott. A pusztákat borjúkereskedők járták, és először is a cselédek állatait nézték, mert azok mindig különbek voltak, mint az uraságé. Hisz azt mindenki tudta, hogy a belterjes állattenyésztés terén az uradalmak majdnem mindent a cselédektől tanultak. Tőlük lesték el a disznóhizlalást, a tehenészetet, a méhészetet, újabban a tojásárulást. Az emberek is jobbak voltak. Nem lehetett annyi ronda beszédet se hallani. Az a fene flanc se volt. Felnőtt embernek, asszonynak egy ruhája volt egész életére. Szobában csak a beteg hált. Mert akkor még egészség is volt! Amikor jött a vonat, „égette volna meg a tűz”!

Bizonyos, hogy a XIX. század második felének első évtizedei, ha másutt nem is, a Dunántúl némely vidékén átmenetileg emeltek valamit a pusztaiak sorsán. A birtokokról elmaradt a parasztok ingyen munkája, a robot; a nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottan kívánta az embert; a pásztornak volt becsülete. A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár a rabszolgaidőkben – félig földbe ásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették, szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítette népművészet –, a legkisebb javítást is mennyei áldásként fogadták. Az uradalmak valóban keveset törődtek azzal, hogy egyik-másik ügyesebb cselédjük a maga módján tollasodni kezd. Az állatok körül megbízható, hű munkásokra volt szükség, és hűnek ők hívek voltak. Nagyapa és társai a nálukénál alig magasabb szinten élő uraság minden javát, ha egy kicsit Csáky szalmájának tekintették is, csak maguk számára tekintették annak, s féltékenyen őrizték idegen kezektől. Körmükre néztek a tanyán forgó falusiaknak és zselléreknek; azok becsülete szintén nőtt valamit.

De a boldog kor is véget ért egyszer. Jött a vasút, már nemcsak a lábon járó marhát, hanem a búzát is el lehetett szállítani oda, ahol pénzt adtak érte. Jött a tengerentúli versenytől még mentes jó búzaár és vele a még nagyobb nyereségre való termelés. A legelőket felszántották, jöttek a gépek. Közben a parasztok előtt is kezdett világosodni, hogy a szabadságnak veszélyes járulékai vannak, rájuk a szabad verseny jött. A robot után évtizedekig ők szántották az uradalom földjeit, ők arattak, ők nyomtattak legtöbb helyen egészen karácsonyig a hatalmas nyomtató csűrökben. Most gőzekék kezdték hasítani a földet. A paraszti dűlők egyre kisebb részekre darabolódtak, az utódok közül egyre többen szorultak a zsellérsorra vagy a pusztákra. A cselédek elszaporodtak, s minél többen lettek, annál jobban recsegett, szakadt alattuk a talaj, hasonlóan ahhoz, mint amikor a vékony jégen egy sereg ember összeszalad. Próbáltak küzdeni, próbálták menteni is egymást néha igazán hősi szívóssággal és önfeláldozással; hasztalan. A történelem megint elárulta őket; süllyedtek feltartóztathatatlanul, nemsokára ott voltak, ahol a kuruckor után. Az 1900-as években egy család évi, minden néven nevezhető jövedelme, 200 forint. Sóhajtozva emlegették a régi jó időt, s nem tudták, hogy csak rövid napsütés volt.

Ha a családi összejövetelek enyhe vigalmakká melegültek, s ősi szokás szerint ki-ki elfújta a nótáját, nebándi nagyapa komoran legyintett, amikor rá került a sor; hiába biztatták, mondja el a kurjongatóst, amelyet mintha csak az ő számára találtak volna ki, amelyikben az van: Én vagyok az Eszterházy hosszú botos, cifraszűrös, leghíresebb juhásza! – „Elmúlt annak az ideje” – mondta keserűen, de egy kicsit gőgösen is, mert hisz mindenki tudhatta, hogy ő szerencsésen megúszta az árt. Egy ideig azonosítottam magam vele, illetve nem is ővele, hanem a család emelkedettebb tagjaival, akik nagyapára is mosolyogva és lefelé néztek, mint valami kedélyes öreg háziszolgára vagy bútordarabra; magukat már annyira más régióba tartozónak érezték, hogy bizonyára riadtan tiltakoznak, ha valaki eszükbe jutattja, hogy ugyanabból a törzsből születve két-háromszáz év előtt kócos, nyomorult tömeg gyermekei, amelynek sorsáról nagyjából gorombán, de tán nem feleslegesen valamit elmondtam. Ha a középkorról olvastak regényt, a lovag vagy a szerelmes várkisasszony érzelmeit osztották. Dicsérték a hűbéresség intézményét, mert akkor „rend volt”, s mert maguknak a múltban önkényesen a nemesek életét képzelték. A rabszolgaság koráról hallva, nem a rabszolgák sorsára gondoltak. Dózsa felkelésének megítélésekor egy percig sem tétováztak, hogy kinek adjanak igazat, az éhes kereszteseknek-e vagy a pederaszta Zápolya csatlósainak. Nagyapa származását úgy vették tudomásul, hogy hajlandók voltak elnézni és megbocsátani, a letagadhatatlan rokoni viszonyra való tekintettel. Életét valahogy átmeneti eltévelyedésnek tekintették, mint valami tékozló fiúét, aki szerencsére otthagyja gyanús környezetét, és visszatér a helyes útra. Hibásak voltak ebben? Erre nevelődtek iskolában, társaságban, az újságok vagy akár a naptár olvasása közben. Nem úgy voltak öntudatosak; mint nagyapa, aki elvégre szintén parancsolt egy-két bojtárnak, később néhány béresnek is, vagyis szintén fent volt. De ő nem az elzárkózással, nem gőgösen a nép fölött állva akarta megmutatni, hogy valaki, hanem ott a bojtárok és béresek között. Úri gesztusai voltak. Megsántult egy birka? „Egyétek meg az egészségemre!” – mondta ő is nagylelkűen a béreseknek, megfeledkezve arról, hogy a birka nem az övé, füllentenie kell, ha majd számot ad róla. Vállalta a felelősséget, és sokszor a sántulást sem várta meg. A lakodalmakba fiatal bárányt küldött, s egy várúr büszkeségével hárította el a hálálkodást. Úgy viselkedett, mint egy igazi úr, ahogyan képzelete szerint az igazi uraknak viselkedniök kell. Az istállókban ült az emberei közt, akik tegezték; pipázva, bölcseket mondva élvezte a tekintélyt, amelyért mondatonként meg kellett küzdenie. Mi döntötte el, hogy egyszerre magam is benne fedeztem fel az igazi előkelőséget? Nem a vagyona miatt. Már nem tudnám megmondani, lélekben mikor álltam meg a felfelé vivő veszélyes lépcsőn, s fordultam azok felé, akik a család kis szigete körül s néha bele is kapaszkodva kétségbeesetten küzdöttek az árral. A szegénységgel, nyomorral, elnyomatással, amely gyermekkorom idejében már ismét rendes, történelmi méretekben öntötte el a pusztát.

A pusztagazda Fekete bácsi volt, a béresgazga Mózes bácsi, az első kocsis a Ferenc… a család tagjai mellett először az ő alakjuk tűnt föl gyermeki eszmélésem reggeli látóhatárán, hatalmasan, fejjel az eget verve. Ők hajoltak bölcsőm fölé, mert nekem még volt bölcsőm, méghozzá ötletes pedálszerkezettel szinte önműködően ringó, apám saját találmánya és készítménye. Ha fölfelé az égre tekintettem, az ő barna, nagy bajuszú arcuk hajolt le rám, kerek üstökömre az ő lapát nagyságú tenyerük szállt le, meleg simogatással vagy nyaklevesek veszélyével telítve. Ők voltak bejáratosak hozzánk, továbbá Nagy István bácsi, a szérűpásztor, meg a kulcsár meg az alsómajorról a nagy Tóth família minden tagja, akik félig-meddig atyafiságot tartottak velünk, mivelhogy ők is juhász-származékok voltak. Ez volt a puszta előkelősége.

Az esztendők megpróbáltatásai közt ők vezették a birtokot, mint valami hajót, szünet nélkül kurjongatva, pincékbe és padlásokra kúszva, s éjjel-nappal éberen őrködve a gépek körül meg a magas csőszhelyeken. Az urak változtak, a gazdatiszt éppúgy, mint a tulajdonosok és a bérlők, ők sose változtak. Ott születtek a pusztán.

Tisztük apáról fiúra szállott, a pusztán a legridegebb kasztszellem uralkodik. A kulcsár fiából előbb-utóbb kulcsár vagy azzal egyenrangú valaki lett; a pusztagazda fia, ha átment is a kisbéres, gyalogbéres, szekeresbéres rangsoron, öregségére bizonyos, hogy gazda lett. De akit gyalogbéresnek szegődtettek, az és annak minden ivadéka, ha nem vetődött tova, vagyis ha a pusztán még az is kapott helyet, magvaszakadtáig gyalogbéres maradt. Még arra sem tudok esetet, hogy a béresek közül valaki kocsissá lépett elő. Nagy csoda volt, ha egy-egy szekeresbéres az elsőbérességig vitte. Az elsőbéres az, aki a hosszú szekérkaravánban az első igát hajtja… az ő járomfája van legszebben kidíszítve, ökrei szarvára gombot tehet… ő választhatja ki a célhoz vezető legrövidebb vagy leghosszabb utat; amelyik pocsolyát, vakondtúrást ő elkerüli, azt az egész menet elkerüli; akinek ő megemeli a kucsmáját, annak az utánajövők is köszönnek. Az ő stalluma a legnagyabb béresábránd. De ő még béressorba tartozik, mert a magas polcról egyik évről a másikra visszahelyezhetik a többiek közé. A majorgazda lefokozása már elképzelhetetlen; az inkább elmegy. Tragédia nélkül még az sem eshet meg, hogy egy szekeresbérest gyalogossá tegyenek. Kocsist a béresek közé helyezni? Mintha egy fehér jenkit négerré akarnának operálni. Köztük a nagy ritkán előforduló házasság is enyhébb fajfertőzésnek hat.

Ebben a környezetben, ahol az ősöket kínosan számon tartják, én királyfi voltam. Származásom mindkét oldalról a legkedvezőbb. Juhász – rövidesen megtanultam, mit jelent ez a szó. A cselédek közt ősidőktől fogva a legősibb foglalkozás űzői, a pásztorok a legelőkelőbbek. A gulyások kihúzott nyakkal úgy jártak a pusztán, mint az őslakók a gyülevész idegenek között. A béreslányok elpirultak a meghatottságtól, ha egy csikós legény derékon kapta őket. Nos, ezek mind elhallgattak, ha társaságukban egy juhász megszólalt. Mi volt a tisztelet oka? kérdeztem nagyapát, akitől a fényt kaptuk. Ezer és ezer nyomós oka volt. Elég, ha csak a leülési jogokról szólunk.

„Mert pásztornak pásztor az a kanász is, ha úgy vesszük, de micsoda pásztor?” Inkább csősz az, hogy ne napszámost mondjunk. Annak tilos leülni. Annak mindig ügyelni kell. Bal kezében az ostor, mert az igazi kanász bal kezével is tud durrogtatni, jobb kezében meg az a rövid bot, amelyet a csürhébe vág, ha az állat összeröffen. Nahát azt a kis rövid botot a fara alá támaszthatja, ha már nagyon elunta az állást. „Ott áll szegény, mint a kőszent”, nyakában a teli tarisznyával, nem teheti le, mert a disznók rögtön széttúrnák, oldalán a balaskával, azzal a kecses kis baltával, amelyet a meg-megvaduló kanok elleni védekezésül hord, de amelyet leginkább csak búcsúkor s a vasárnapi táncvigalmak alkalmával használ.

A gulyások? Azok állítólag leülhetnek. „Ha elcsúsznak a lepényen” – mondta gőgös kárörömmel nagyapa, aki ugyan keményen állta a nagy pásztor összetartást, de amihelyt a részletekről esett szó, nem takarékoskodott a gúnnyal. „Gulyások, csordások, ehes útonállók” – mondta jót nevetve. Leülhetnek, ha annyian vannak, hogy körülülhetik a csordát. De akkor is csak úgy, hogy a térdük az állukat érje, szóval „hegyesen”. „Rájuk ez a szabál” – mondta nagyapa, szintén l-lel. „Ülés az?” Nyilván nem. Támaszkodnak azok is, azért van olyan hosszú botjuk. „Na, az igaz, hogy előretámaszkodhatnak. Van aki még el is alszik, úgy rá tud arra a botra könyökölni.” De mit vitázunk? „Kapnak maguk alá állatot?” – húzta ki a végső tromfot nagyapa, óvatosan, ilyen finoman nevezve meg a csacsit, amelyért bizonyára neki kellett tűrnie egy-két csattanó példabeszédet. „Pedig az a kanász meg az a gulyás is gyalogol annyit, mint az a juhász.”

Sőt még többet. Ez az igazság. – És a csikósok, nagyapa? „Egész nap vizet húznak” legyintett fejét félrekapva; látszott, hogy csak illendőségből nem köp ki: „Azok?” – és újra legyintett. Súlyos nézeteltérései lehettek velük. Hagyjuk is őket. Nekik sincs gyöngyéletük.

Ellenben vegyük csak a juhászokat. Nagyapa már az asztaltól az ágyig is sziszegve tudott csak járni, de még mindig megemelintette magát a széken, ha erről beszélhetett. Ilyen mellékesen én sem igen szólhatok, arról külön könyvet kellene írni, már csak tiszteletből is. Ülni? A juhászok lefekhettek, akkor, úgy és ott, ahol nekik tetszett. Kiváltságaiknak íratlan, de tökéletes törvénytára volt, amelyet nagyapa s bizonyára az ősök is, úgy védtek, akár a városok a ő szabadalmaikat. Ne beszéljünk a csacsiról. Nagyapa egyszer a pincehelyi domboldalon heverészett. A úton megállt egy hintó, a bakról a kocsis ordítozni kezd: „Hé, hej, te, gyere csak erre!” Nemcsak nagyapa nem mozdítja a füle botját, hanem még kutyája sem. A hintóból kiszáll egy úr (a kocsisnak a lovakat kellett tartania, csúszik-vergődik fölfelé a dombon. „Nem hall kend semmit? – kérdi – a kocsisom fél órája kiabál. Én vagyok a szekszárdi árvaszéki ülnök.” – „Semmi-embertől semmit” – felelte nagyapa. „Hol lehet itatni?” – kérdezi az, nyelve egyet. – „Itt meg itt” –.mondta nagyapa, de sem előtte, sem utána nem köszönt, mert neki sem köszöntek. Félkönyökéről felelgetett, mint egy fejedelem a kerevetén. „Látszik, juhász kend” – így az árvaszéki ülnök.

Arra legeltetett, amerre akart. Délben a puszta mellé terelte a nyáját, asztalnál ebédezett. Délután fölkanyarodott az ozorai szőlőhegyek felé egy kis pinceszerre. De megválogatta ott is, hogy kinek a kancsójából iszik, mert a parasztoknál is jóval föllebbvalónak tudta magát. Ilyen respektusa volt a juhászoknak.

Apám is ezen a talapzaton állt, noha már csak föllépésében, szavaiban őrizte a juhászság jegyeit; és természetében. A jó birkatej és paprikás meg a hevertető édes, puha anyaföld ezeket a juhászokat mind szálfamagasságúvá növesztette. A csenevész, töpörödött cselédek között apám családjának férfitagjai úgy jártak keltek, mint az óriások a törpék világában.

A puszta altiszti gárdájában apám nem állt az első helyen, két-három embert vezényelt, nem is a szavával, hanem inkább azzal, hogy elöl járt a munkában. De Nebándról rejtelmes fényszóró sugara hullt reánk. Házunk előtt elhaladva a béresek és parancsolók beszóltak a konyhába anyánkhoz, és mondtak neki valami szépet. Udvari kihallgatáshoz hasonlított, ahogy fölvonultak nagyapa elé, amikor az ellátogatott hozzánk.

A gazdatisztek és segédtisztek, ha napközben egyre-másra végigrobogtak is a pusztán, rejtelmes magasságban éltek; az évszámra üres kastély egyik szárnyában laktak, s amikor a kertkapun beléptek, mintha a felhők közé tüntek volna. Rangfokozat természetesen köztük is volt. A segédtisztek alig éltek jobb módon, mint a kisebb megyei hivatalnokok; ma 800-1000 pengő évi fizetést kapnak és teljes ellátást, egy szobával. Esztendőkig segédtiszteskedtek, amíg végre intézői állásra akadtak. Az intézők járandósága már lényegesen több. Kapnak havonta 100-300 pengő készpénzt, aztán évente 12 mázsa búzát, 12 mázsa árpát, 3 tehén és 2 borjú tartását az uradalom takarmányán. Aztán 4 hold földet és kényelmes, nagy lakást, legtöbb helyt hatalmas kert közepén. Sertést, baromfit annyit tarthatnak, amennyit akarnak. Az ispánok terményben körülbelül ugyanannyit kapnak, csak készpénz fizetésük kevesebb, évente 100-200 pengő. De bármekkora különbség volt is köztük, s bármennyit huzalkodtak egymás közt, ezt a lenti halandók nem látták, a legalacsonyabb rangú is oly túlvilági magasságban állt! Akadt köztük szívélyes, megértő, főleg, amikor az ő járandóságaikat is csökkenteni kezdték, amikor számukra is megszűnt a régi legendás szabad szerzés világa, amikor érezniök kellett, hogy ők is csak alkalmazottak. De a legtöbbjük őrizte a hagyományos erélyt, ezt különben az uradalom változatlanul elvárta tőlük. Azok, akiket én gyermekkoromban ismertem, a néppel igyekeztek elkerülni az érintkezést, nem is igen tudtak hozzá. Nem értettek a nyelvükön; leginkább csak dörögtek és villámlottak, mint az istenek. Részletes akaratukat ezekre a parancsolókra bízták. Ez a középréteg szűrte és alakította hatékonnyá a felső irányelveket. A különféle gazdák nem voltak urak, egy-két kivétellel rosszabbak voltak azoknál is: az urak szolgái voltak.

Balognál, a csirásgazdánál például maga az uraság sem lehetett dölyfösebb. Már megjelenése – szétvetett láb, kidüllesztett mell, tokába nyomott állkapocs, kifent bajusz és tekintet – messzire hirdette az úrhatnámságnak azt a hitvány gőzét, amelyet ebbe az alakba pumpáltak.

Korlátolt volt, de mindamellett agyafúrt. Verte az embereit, a feleségét, a gyerekeit, a szüleit. Csak az állatait nem. Rend volt nála, ez volt a büszkesége. A fáradtságtól és az álmosságtól tántorgó csirások, ha csak a hangját hallották – mély zengésű, gyönyörű baritont, amelyet az öblös istálló még csengőbbé tett –, ugrottak, mint a bolhák. Az apja s a nagyapja is csirásgazda volt, s az öregek szerint éppilyen kardos természetű. Náluk ez volt a családi örökség. Különös az volt, hogy ebből a gőgjéből az urak előtt sem engedett. A többi gazda, a legkeményebb is, az intézővel szemben alázatos volt; sőt gyakran mézesmázos. Ő, ha illendően levett kalappal állt is, pöffeszkedve és összevont szemmel fogadta a rendelkezést, mintha még a tiszteket is csalafintasággal és enyveskezűséggel vádolta volna. „Az én istállóm – mondta –, a én jószágiam.” Ha ismeri, bizonyára a grófot is naplopónak és tolvajnak tartja. Kinek dolgozott hát? Mert maga is dolgozott, önzetlenül és megszakadásig. Egy rögeszmének? Egy szellemi örökségnek? Utálta mindenki, a kastélybeliek is. De az urak is, a béresek is bizonyára őrá gondoltak, ha a „mintacseléd” képe fölmerült bennük. Pontosan teljesítette, amivel a sors megbízta.

A többi gazdával s e fura középréteg minden tagjával családias együttesben éltünk; ez például a gyereknevelés terén azt jelentette, hogy a puszta valamennyi felnőttje a puszta valamennyi gyerekét úgy kezelte, mint a magáét. Reggel fölkapaszkodtunk a béresek vagy a kocsisok mellé a szekérre. „Elviszem ezt a gyereket a Szigetbe” – kiáltotta be anyánknak az István vagy a Mihály bácsi, ha épp elbaktattunk a házunk előtt. „De meghozza ám világossal” – felelte anyánk, s nem aggódott. Néha csak a kereséskor tudta meg, hogy valakivel elvándoroltunk; jó kezekben tudott bennünket. Testvérbátyám egy nyáron rákapott a kanászok ürgepaprikására, vagy talán az ürgészés gyönyörére; hajnaltól estig a határt járta, megtörtént, hogy éjszakára is elmaradt. Megrakták, amikor előkerült, de csak tessék-lássékból: jó helyen volt. Ha rossz fát tettünk a tűzre, megraktak bennünket a béresek is, azon melegében, és mi úgy fogadtuk ezt, mintha szüleinktől kaptuk volna. Amikor a társadalmi szerkezetről pontosabb képet nyertem, tiltakozni akartam, hogy még a gyalogbéresek is csak úgy könnyű kézzel hozzám nyúljanak. „Rád fér” – mondta apám. Ezen a téren megmaradt az egyenlőség. Mivel váltunk ki mégis a cselédek közül? Elsősorban azzal, hogy a tél felé egy-két héttel előbb húztunk csizmát, mint ők, s tavasz felé egy-két héttel később vetettük le. Szóval „adtunk magunkra”. Nekünk télikabátunk is volt, sőt kesztyűnk is, egyujjas, bár azt rendszerint elhagytuk, nem tudtuk megszokni. És nekünk, a harmadik nernzedéknek már zsebkendőnk is, igaz, hogy a takarékos nagyanya utasítására az orrnak valóban csak a megtörlésére használtuk, miután magát a fúvást már a régi, népi szabály szerint előzően elvégeztük. Jött az idő, amikor mindez engem arra hajlamosított, hogy valóban különbnek érezzem magunkat.

Eltekintve azonban anyai nagyanyám demokratikus elveitől, aki fütyült a társadalmi ranglétrára, és csak az emberi józan természetet kereste, amelyet pedig inkább megtalált az egyszerű béresasszonyokban, mint a nagyravolt ispánnékban – apám is kedélyes szívességgel fogadta a legutolsó gyalogbéres társaságát is, tán épp azért, hogy tekintélyét élvezhesse, ha másból nem, hát a saját szavaiból, akárcsak az apja. Odaállt a beszélgetők mögé, közönyt tettetve, mintha csak éppen azért állt volna meg, mert hát nincs egyéb dolga. De szomjasan várta, hogy azok valami nyilvánvaló csacsiságot mondjanak, hogy megcáfolhassa, s átvehesse a szót, kezdetben fölényesen, de aztán egyre jobban belémelegedve; s végül már együtt kacagva velük. Elment ő a harmadik határba, ha véleményét kérték. Nem lévén mása, nagy adakozó kedvében tudását, kegyeit és tekintélyét osztogatta, a pusztaiak mindezt hálásan is fogadták, ismerték az értékét. Éjjel felzörgették, hogy segítsen egy-egy tátogó malacon, s ő boldogan ugrott föl, már mezétláb, harsányan, szinte gorombán osztva a rendekezéseit. Életének talán legnagyobb eseménye, amelyről öregebb korában is nem titkolt önérzettel beszélt, az volt, amikor a hatalmas szérűskert kigyulladt, egyszerre két helyen, és az ő rögtönzött tűzoltói parancsnoksága alatt égett el az utolsó boglyáig.

Népszerűségünket emelte a varrógép. Varrógépünk volt, a pusztán egyedül nekünk, s anyánk kitűnően varrt, sőt szabni is tudott; nagymama előrelátásából Simontornyán és Pálfán tökélesítette magát a mesterségben, amelynek élete későbbi során valóban jó hasznát vette. Ő ütötte össze a cselédlányok és asszonyok réklijeit és szoknyáit. Nem pénzért; munkával fizették. A felfogására jellemző megállapodás az volt, hogy amíg ő varrt, a rendelő a kertben vagy a felesföldön kapált, kukoricát morzsolt, etetett, szóval elvégezte az ő dolgát. Nagymama, aki járatosabb volt a világban, szót emelt ez ellen az egyszerű munkacsere ellen. „És amit a gép dolgozik, Ida azt ki fizeti meg? A gép is pénzbe került.” „Azt Czabuk körösztapám ingyen adta.” (Még nászajándékba.) „És ha eltörik?” „A János csak örül, ha kijavíthatja.” Apám valóban örült, ha kijavíthatta, átlag minden héten szétszedte egyszer. „És a te tudásod?” – „Az úgyis megvan.” Nem lehetett szót érteni vele, konok volt. Vagy szégyellt pénzt elfogadni? A pusztán valami különös erkölcs értelmében minden pénz gyanús volt, megalázó; elég ritkán látott ahhoz, hogy veszélyesnek is érezzék. Varrni még mindig könnyebb volt, mint krumplit töltögetni vagy vizet húzni; anyám a kettő közti különbséget tekintette jogos nyereségnek. Bár nagyanya fölemlegethette volna azt is, amit a rendelők megettek nálunk. Mert anyám megvendégelte a kapával, ásóval érkező divathölgyeket. De különben az egész vita merőben elméleti volt; anyám akkor sem kapott volna pénzt, ha kér. A béresnéknek nem volt egy krajcárjuk sem. Ha az emberek zsebében csörgött is néhány fillér, azt féltékenyen őrizték; az asszonyok még a leveleket is egy-két tojás, vagy egy szakajtó bab kíséretében küldték be a pusztai postással a simontornyai postahivatalba, és három házat is végigszomszédoltak, ha valami babonás szertartáshoz vagy egy-egy haldokló szemére nagyobb pénzdarab kellett nekik.

Anyám értéktöbblet-elméletének az lett a következménye, hogy a kocsis- és béressor asszonyai a varratást sokszor csak ürügynek, bevezetésnek használták. Mezétlábas, fényes orrú kislányok lebbentették félre a konyhaajtón függő lazsnakot, kezükben két szutykos rongydaraibbal és egy sokat sejtető bögrével: „Édesanyám kéreti szépen, legyen szíves és varrja ezt itt össze, és nem tudna egy kis zsírt kölcsönadni?” A kislányok akkor jöttek, amikor anyjuk a sok beváltatlan „kommenciókor meghozom” után már röstellt megjelenni. Ez még a jobbik eset volt, nem kellett a pletykaáradatot hallgatni, amelyet a béresnék, félreértve anyám keserű szótlanságát, zsilip nélkül öntöttek magukból.

Anyánk minél rosszabbul érezte magát, annál nagyobbakat hallgatott; társaságban csakúgy, mint az életben. Anyjától az éleselméjűséget örökölte, nagyanya pompás karmai nélkül, apjától a halkszavúságot, a magatartás méltóságát annak belső nyugalma nélkül. Nem húzódott el környezetétől, nem érezte különbnek magát, csak elvágyódott. Pusztai volt, ott született és nevelkedett, jól megvolt a legalja rétegben is, de micsoda erővel igyekezett mégis el – kiszabadulni innen. Hova? Maga sem tudta. Egyre többet hallgatott. Kiskorunkban, emlékszem, még reggeltől estig énekelt, s nem bánta, ha a fél puszta odagyűlik az ablak alá, amikor mint egy külön számot, a „János vitéz” áriát dalolta, amelyet a pálfai tanítónétól sajátított el. Aztán mintha elvágták volna kedvét, akár egy izmot. Valami megbénult a lelkében. Sose tudtam meg, miért. Erről a korszakról, mint általában mindenről, ami fájt neki, előttem is haláláig hallgatott.

De a pusztán épp hallgatásáért kedvelték. Pletyka a mi házunkból nem terjedt tovább, abban mindenki bizonyos lehetett; annál több áradt tehát oda. Anyánk szíve volt a bántalmak, sértődések, a puszta minden lelki fájdalmának lerakodó helye, tán ezért is fuldokolt ebben a környezetben. Az asszonyok ádázan szedték egymásról a keresztvizet.

Bár – különösképpen – köztük nem volt akkora ellentét, mint a férfiak között. Másutt az asszonyok a kasztok igazi őrei; ezek a pusztai nők hajlékonyan siklottak át a válaszfalak alatt vagy fölött egy-egy csatározásra vagy ölelkezésre. A csirásgazda felesége a kanász felesége keblén sírta ki az ura ütlegeit. Ez nem kevesebb, mintha a fejedelemné a kapusnéval sütyörög és ölelkezik. Igen, itt a csirásgazdáék, a kanászék is egész nap együtt voltak: a gazdák is a cselédházakban laktak, rendszerint a ház végén, s legfeljebb annyi kiváltságuk volt, hogy külön szobát s néha külön konyhát kaptak. Jobb módjuk volt, de a jobb módot a pusztán mindenki arra használta, hogy gyűjthessen valamit. Élni a gazdák is alig éltek jobban, mint a cselédek. Az ember nem ott kezdődött, hogy szebben ruházkodott, hanem hogy volt-e már valamije a faluban? Mózeséknek már házuk volt Szokolyban, amikor még mindig úgy éltek, mint a cigányok. Úgy éltek, mint a kivándorlók, akik a távoli földrészeken minden munkát elvállalnak, mert csak otthon számítják embernek magukat.

Az érintkezés a parancsolók és a béresek közt is közvetlen volt hát. Hisz együtt nőttek fel, együtt nevelkedtek, ismerték egymás életének minden titkát. Rendszerint tegeződtek is. A parancsolóknak a hatalmukért mindennap meg kellett küzdeniök. Legtöbbjük komor képpel járt. A mások felett való korlátlan uralom tudata, amely minden lelket szükségszerűen megnyomorít, úgy eléktelenítette vonásaikat, akár valami testi betegség. Aki még egyáltalán képes volt levetni ezt az álarcot, az is ritkán vethette le, állandóan, éjjel-nappal a cselédek szeme előtt voltak. Gőgösnek mutatták magukat, gorombák voltak még akkor is, ha kedveztek, ha a béreseket „hozzásegítették” valamihez, ha szemet hunytak.

Bár volt, aki ezt az álarcot valóban álarcként viselte. Álarcnak? Vagy az állati arc, a megromlott agy és idegek mögött a nemesnek megmaradt szív volt idegen? Mint elképzelésem szerint Nagy István bácsiban, például, a szérűpásztorban?

Ebből a fohászkodással is olyan tömeg trágárság buggyant ki, hogy még a férfiak is le-leintették. Szörnyű átkozódásai a hegyen fekvő szérűskertből úgy úsztak el a puszta fölött, mint egy őrjöngő prófétáé. Fokossal és hatalmas bottal járt, s állandóan hadonászott. S közben azt „juttatta” a cselédeknek, amit csak tudott. Juttatott? Ha nem terjedt el a kellő időben az „alkalom” híre, a szűkölködőknek saját hátán hozta le a fél zsák krumplit vagy kukoricát. Villogó szemmel ezt is. Levágta a zsákot a sarokba, és ahelyett hogy: „itt van, egyétek meg!”, amit tán mondani akart, ugyanilyen ütemre csattanó, obszcén káromkodást vágott ki.

Akadt ilyen több is, hisz apám apja is alapjában ilyen természet volt. Ilyen volt az uradalmi kanász is, aki az uradalmi moslékkal gazdálkodott, saját belátása szerint. Mellesleg ő volt Nagy István bácsi legjobb barátja. Nemcsak szívre, hanem szájra, beszédmodorra hasonló hozzá. A cselédek legkedvesebb szórakozása közé tartozott, amikor egymás közt eljátszották, hogy társalog, ártatlan nyájaskodásul milyen förtelmes káromkodással traktálja egymást a két öreg, ha reggel összeakad.

Családunk meghitt barátai. Gyakran fölkerestek bennünket, főleg Nagy István bácsi, akinek szabadabb mozgása volt a pusztán. Ilyenkor lakatot igyekezett tenni a szájára; anyám mosolyogva hallgatta a széptevő öreg vergődését, aki végül is azon káromkodta el magát, hogy nem tudta magát a káromkodástól megtartóztatni. Házunknak, akárcsak nagyanyáéknak, megvolt a híre, hogy ott csak a tiszta beszéd járja. Nem tudom, tekintélyünknek nem ez volt-e az igazi alapja.

A medvemormogású parancsolók bárányokká szelídülve dugták be fejüket az ajtón. Este apám kiállt a ház elé, a cercle, amelyet tartott, volt olyan finom hangú, mint egy úri kaszinóban: minden szó behallatszott a szobába; ha valaki véletlenül elszólta magát, ijedten pillantott hátra. De ahogy sötétedett, a hang egyre fesztelenebb lett. Anyám becsukta az ablakokat, s beparancsolt bennünket a konyhába. Végül a férfiak megindultak a kastély felé. S mi, kiszabadulva utánuk, vacsoráig még kószálhattunk. Előttünk már nem zavartatták magukat. Mezétláb, néhány lépésre azért mégis elmaradva mögöttük, kapkodtam elejtett szavaikat, tanulgattam a férfias beszédet: népem vaskos és nehéz, minden rezzenetében tartalmas, hiteles szellemét. A munkát beszélték meg, panaszkodtak.

A rendeletadásra gyűltek; a puszta kormányzásában ez a legutolsó, de a legközvetlenebb fokozat. A rendtartó testület tagjai kint csoportosultak az iroda előtt; némelyikük elfutott a kúthoz, megmosdott, üstökének eresztett egy foghíjas fésűt. Bent az asztalra állított petróleumlámpa körül a segédtisztek firkálgattak, tettek-vettek, húzták az időt, az intéző és számadó a gazdasági naplót tanulmányozta, abban minden dűlő állapotát, a puszta minden rendű igavonójának teendőjét napról napra bejegyezték.

A gazdák egyenként léptek be az irodába, s az asztal előtt katonás állásba merevedve beszámoltak a vezetésük alá rendelt csoport aznapi munkájáról, az állatok egészségi állapotáról és az emberei magaviseletéről. Aztán megkapták a másnapi parancsolatot. „Kend ide meg ide megy, hat igával, három gyalogbéressel, öt napszámossal, ezekkel és ezekkel.” A gazdák bólintottak, majd hogy nem szalutáltak. Aztán siettek vissza az emberekhez, közölni velük időben a hírt, hogy azok viszont még este megmondhassák a feleségüknek, másnap a határ melyik részébe hozzák utánuk az ebédet.

Fönt a dombon, az ököristálló előtt, a hatalmas gledicsfáról, amelynek törzsét csupaszra dörzsölték a hozzátörleszkedő állatok, drótkötélen nagy, rozsdás ekelap csüngött. Hajnalban három óra előtt néhány perccel kijött az istállóból a heti éjjeles, és egy vasdoronggal vagy járomszeggel rávert erre az ekelapra, amely hangja után ítélve, repedt volt. Messze elható éktelen hangot adott; elnyúló utórezgése, mint a palatáblán megcsikorduló palavesszőé, a tányéron megcsúszó késé. A puszta felébredt, enyhe idegrázkódással.

Kutak csikordultak; a béresek a vödörből vizet hörpintettek; s aztán tenyerükbe köpve, szétdörzsölték az arcukon, leginkább csak a szemükön: Villámgyorsan elkészültek az öltözködéssel is. Már üvöltés hangzott. Mint a mohamedán falu a müezzin imájával, itt egy messzemenő szidalomfüzérrel indult meg az élet, legelőször az istállók között.

Az országosan szokásos munkarend szerint, a tehén-, ökör- és igásló-istállókban az első etetés pontosan három órakor történik. Hajnali három órakor tehát a csirások, béresek és igáskocsisok kezében már forog a villa; takarmányt vetnek a jászlakba; kupacokba hányják, aztán saroglyákon kihordják a trágyát. Amire – négy óra tájban – a gazdák megjelennek, már az állatok csutakolása, vakarása és kefélése folyik. Öt órakor az állatok megkapják a takarmány második adagját. Aztán kihajtják itatni őket. Amíg az ökrök a hosszú vályúból a vizet szürcsölgetik, s mintegy reggeli ásításként égig zengő bőgést harsogtatnak, bent a béresek gyorsan friss almot hánynak a trágya helyére, felsöprik az istállót. Aztán ők is ehetnek, fél hattól hatig reggeliszünet van. Ilyenkor bóbiskolják ki azt az öt percet, ami az alvás és a tökéletes ébrenlét közötti átmenethez kell, ilyenkor vakaróddzák ki tisztességesen magukat, s csavarintanak egyet a bajuszon. Pontosan hat órakor a haranglábon megcsendül a szelíd angélus, ekkorra valamennyinek szekéren kell ülnie. Közben élénk tutulással a kanászok is kivonulnak.

A parádés istállókban és a hizlaldákban négy órakor van a fölkelés. A csikósok is négy órakor kelnek, az almozással nekik kevesebb dolguk van. A juhászok öt órakor… Az aratók viszont két órakor. A napszámosok akkor, amikor világosodni kezd; az asszonyok, amikor a csordás és kondás kihajt. Amire a félhomály napfényre és árnyékra válik szét, a puszta már át is esett a munka első ütemén.

A szekerek már messze nyikorognak; az egyik tagban már folyamatosan dohog a cséplőgép az asztagok között; a másikban a felügyelő a napszámosok mögött. Csodálatraméltóan a hatalmas üzem minden porcikája frissen mozog, él, mintha tudná, mi célból. A cselédek dolgoznak.

A gyalogbéresek kivermelik a burgonyát, megtisztítják, osztályozzák, elvetik, egypárszor megkapálják, aztán kiszedik, és megint elvermelik. Nagy falapáttal búzát forgatnak, csáváznak, acatolnak, a rosta előtt hajlonganak, a kukoricamorzsolót hajtják. A szekeres béresek szántanak, boronálnak, takarodnak, elfuvarozzák a kicsépelt gabonát a vasúti állomásra, aztán trágyát hordanak vagy trágyalevet, az utóbbit nagy lajtokban. A kocsisok ugyanezt teszik. A kis mezei lóvasút kocsijai megindulnak a tejjel, amelyet a csirások fejtek, szűrtek, hűtöttek s töltöttek kannába a kitűnően felszerelt tejüzemben. A gazdák szaladgálnak és kiabálnak. A tisztek kétségbeesve homlokukat törlik, legyintenek, s fejcsóválva lépnek föl a hintókba, amelyek egyik dűlőből a másikba gördítik őket. A kovácsműhelyből szünet nélkül csattogás hallatszik, mert a kovácsok akkor is táncoltatják a kalapácsot az üllőn, ha csak két perc múlva ütnek rá a meleg vasra. A bognár farag, a kőműves vakol, a vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arra nem felelhetünk; nincs a pusztán.

A déli pihenőt a cséplőgép sípja jelzi, télen a már ismerős ekelap. A pihenő Szent György és Szent Mihály napja, vagyis április 24. és szeptember 29. közt másfél óra, s elsősorban az éjszakai alvás pótlására szolgál. Tizenegy óra tájban a pusztáról változatlanul megindul az ebédvivő asszonyok menete, de már nem oly vidáman, mint nagyapa idejében. A kiöltözködött asszonyok egyenes derékkal viszik a fejükön a régi, terjedelmes vékát, jó, ha benne egy kis leves lötyög. Olyan ez a felvonulás, mint egy furcsa, középkori vallásos szertartás, amelynek már semmi eleven tartalma nincs, de azért minden mozzanatára kínosan ügyelve a hagyomány őrzői naponta újra és újra végigcsinálják. Ami élelem a pusztáról a határba kerül, azt két-három asszony kényelmesen elvihetné – mért kerekedik föl mégis valamennyi béres felesége? Egyik sem maradna otthon. Külön-külön mind elkészíti a vékát, olyan körülményesen, mintha komatálat küldene. Szépen elrendezik a terítő kendőt a csupor fölött akkor is, ha abban nemritkán még egy kis leves sem lötyög, ha fenekén csak egy darab kenyér lapul s mellette egy ráncos vizes uborka. Kendőt terítenek a fejükre is, mintha misére készülnének. Megvárják egymást. Méltóságteljesen indulnak meg; ők a táplálás papnői, megteszik kötelességüket. A célnál szétválnak. A summások együtt esznek, közös tálból, a béresek nem: a maguk emberei ők, háztartásuk van őnékik. Az asszonyok különvonják férjüket, egymástól jó távolságban terítenek meg egy-egy fa tövében vagy a kepék árnyékában. Miért e szétvonulás? „Nagyon ravaszok ezek!” – figyelmeztetett később egy számadó az újkori okra, amelyről egyik kitűnő hitszónokunk, mint népünk lelki erejének nagyszerű bizonyítékáról emlékezett meg. A béresek közül nem egy a hús helyett már a puszta semmit kanalazta. „Van aki még a száját is megtörli utána!” Megtévesztettek engem is? Úgy emlékszem, hogy Rácegresen mindenki evett, módjával, de azért mégis. Ha mást nem, legalább kenyeret. Voltak családok, amelyek ősszel hétszámra nem jöttek ki a bablevesből. Télen igaz, volt néha baj… Nekem kedvenc csemegém volt a főtt szemeskukorica, hidegen, egy kevés sóval. De ők, akik reggelire, sőt gyakran ebédre is nap nap után azt ették csípősre sózva, hogy utána jót húzhassanak legalább a vízből? Húst ritkán ettek, voltak családok, amelyek évszámra nem tudtak disznót vágni. Az apró baromfit a nyári nagy munkák idejére szánták. A tésztát, főleg a krumplis tésztát szerették, azt naponta megették volna. Ették is, amíg csak a konvenciókor kapott liszt tartott. Amikor kifogyott, akkor az asszonyok a marharépát igyekeztek élvezhetővé varázsolni. Kevés sikerrel; a főzéshez valóban nem értettek sokat, társadalmi tudósainknak ebben is igazuk van.

Télen a cselédek déli pihenője rövidebb, csak addig tart, ameddig az ebéd. Munkájuk is kevesebb. Nyáron az állatokat háromszor kell megetetniök, télen azonban csak kétszer, reggel és este, illetve akkor, amikor bealkanyodik, igaz, hogy akkor bőségesen, mert az ökröknek, azoknak például már télen fel kell erősödniök a nyári dologra.

Ebéd után éppúgy folyik a munka, egyhangúan, s a szünet nélküli sarkallás ellenére is vontatottan, mint délelőtt; mint általában az egész életen át. Uzsonnaidő csak nyáron van, egy félóra, de természetesen csak azoknak, akik a földön dolgoznak, a szekerek például nem állnak meg útközben. Aztán szürkülni kezd. Hazagomolyodnak a különböző állatcsapatok, legelőször természetesen a juhok. Az esti etetés, itatás, almozás az ökör-, tehén-, igásistállókban hat-hét óra tájban történik. A csikósistállókban öt órakor. A juhaklokban télen hét órakor, tavasszal, ősszel három-négy órakor. „Na, ezzel is közelebb vagyunk” – mondják az emberek, amikor az utolsó villa szénát is odavetették, s az istálló előtt, vagy bent az öreg, pókhálós, istállómécs alatt összegyűlnek, s várják a gazdát a másnapi rendelettel. Ilyenkor szoktak megmosakodni, s ez igen természetes. Reggel álljanak neki tisztálkodni, amikor egy perc múlva úgyis ragadó szutyokba borítja őket a por, a pelyva, a trágyalé? Most kerülnek majd fehérnép és tányér elé, mert este mindnyájan esznek meleget. Megcsendül az angélus. Szinte látom, amint messze Nebándon nebándi nagyanya a tyúkok beeresztése közben keresztet vet, s igyekezve túltenni magát a béresházak felől hangzó sivalkodáson, amelyet egy-egy hazatérő béres fakaszt a feleségéből vagy gyermekeiből, halk imába kezd.

Valami emberi életet hétköznap ilyenkor élt a puszta vagy másfél óráig, annyi ideig, amíg a béresek a rendelet átvétele után hazafelé ballagtak; a vacsorára várva össze-összeverődtek az ajtók előtt. Ma is elfogultan gondolok ezekre az estékre, mintha mindegyik egy-egy rejtelmes, ezer meglepetéssel fenyegető utazás lett volna. Ide-oda csavarogtam a sötétben. A konyhákból sárgás fény vetődött a gáderra, féloldalt megvilágította a férfiak csoportját; a sötétség anyagából kivésett féldomborművek voltak. Benéztem az ablakon. Ezekre úgy emlékszem, mintha fényszórók sugaránál tengerfenék világába pillantgattam volna. Ismertem a lakásokat, a bennük mozgó lényeket, napközben eleget járkáltam köztük, de így este kívülről nézve különösnek, már akkor figyelemre érdemesnek hatottak. Ismertem az életüket, hisz ha valami idegen a mi konyhánk ablakán pillant be, nemigen lát különbséget az ő életük és a miénk között; de nem álltam-e meg az állatkertben is a ketrec előtt, amelynek táblácskáján ezt olvashattam; kutya, s amelyben valóban egy közönséges kutya lapult? „Hát ez a kutya”, mondtam. Kíváncsian tekingetek vissza a képre, amelyre akkor azt mondhattam: „hát ezek a Szabóék” vagy „az Egyedék”, és keresem a részleteket. Szabóék is, Egyedék is cselédek voltak, minden más megjelölés nélkül. Az agyagos padozaton mezítlábas asszonyok lépdeltek, egy férfi álltában nagyot nyújtózkodott, vagy a kanna csövét szájához illesztve vizet kortyolt. Mindez élményszerűen érdekes volt. Rácegresen akkor még volt, nem is egy szoba, amelyben több család lakott. Ez nem látszott meg a bútorzaton, a szoba nem volt telezsúfolva. Minden sarokban állt egy magas lábú ágy, mellette sublót vagy láda, a közepén még üres hely is maradt. Asztal nemigen volt látható. Lámpa csak az egyik sarokban égett. A különböző családok tagjai, mintha előre kijelölt vonalon közlekedtek volna. Sürögtek-forogtak, de nem ütköztek össze… Egy lány kibújt réklijéből, feléje se néztek. A gyerekeket lefektették, ami azt jelentette, hogy megvolt a vacsora. A vacsorát ki-ki a konyhában fogyasztotta el, térde közé fogva a bögrét vagy a tányért. Levest vacsoráztak, estére majdnem mindenkinek jutott egy bögre leves, sőt hozzá legtöbbször egy karéj kenyér, pogácsa vagy prósza is; ahogy a kukoricalisztből sütött lepényfélét nevezték; a rácegresi cselédek jó dolga messze földön híres volt. Rácegres! – mondták a szomszéd pusztaiak irigykedve –, ott még van összetartás! Valóban lappangott még valami összetartás, a cselédek nem változtak annyit, mint a többi birtokon. Az alsó rétegben, a béresek között nem akadt annyi árulkodó, mint másutt. Ennek volt következménye, hogy valamiképp többhöz jutottak? Az odacsöppent gazdatisztek alig kikutatható akadályokba botlottak; utolsó romjaiba az ősi pusztai alkotmánynak.

Addig kószáltam, amíg a házunk felől anyám ajkáról föl nem csendültek keresztneveink azon a kedveskedő, hízelgő hangon, amellyel csibéit is hívogatta. Megvacsoráztunk mi is, asztalnál. – „Úgy éltek, akár a gróf!” – dohogta mogorván, de dicséretképpen is nebándi nagyapa, ha néha nálunk evett. Lebbentett egyet az asztalkendőn, jelezve, hogy hát ez meg mire jó, és igyekezett legalább a kenyérből a saját zsebkésével vágni. Nálunk mindenkinek volt nemcsak külön kanala, hanem kése és villája, sőt pohara is.

Vacsora után volt még egy leheletnyi idő, a lepihenés előtt még egypár villamossággal telített, sűrű perc. Mintha az emberek most a nap legvégén fölfedeztek volna valamit abból, amiért élni érdemes, mintha a jó érzés, amelyet a meleg étellel barátkozó gyomor ad, valami szabad szintre emelte volna őket, föl a hétköznapok fojtó sűrűségéből. A gazdák bezárkóztak; a kastélyudvarra kieresztették a szelindekeket, ezek az udvaros kivételével a kastélybelieket is megtámadták. A pusztacsősz és a szérűpásztor még nem kezdte el éjszakai körútját, de a közös konyhák ajtajai már becsukódtak. A házak között csizmák kopogása hallatszott, egy-egy lámpa imbolygott, a béresek szállingóztak az istállókba. Hirtelen nevetés csendült, és a mi házunk felett a dombon, ahol föl a temetőig akáccserjés terült, futó léptek robaja, aztán egy boldog kiáltás. Izgatottan kémleltem ki a koromfekete ablakon, s ha lehetett, kiszöktem a ház elé, vállalva a másodszori lábmosás kellemetlenségét is, mert nekünk minden este, mielőtt ágyba nem bújtunk, lábat kellett mosnunk, napközben mezítláb jártunk. Az utolsó porszem is elült, a nyitott istállóajtókon át meleg tehénillat öntötte el a pusztát. A szérűről leömlött a völgybe, mint valami szeszélyes folyó egy-egy erjedő széna- vagy bükköny vagy baltacinkazal szaga, pontosan meg lehetett különböztetni. Néha apánkra vártunk, s ilyenkor elfutottunk, a puszta szélére is. Vagy nagyanyáéknál vacsoráztunk; a két ház közti oly ismerős területen a sötétben úgy lépdeltem, mintha távoli világrész ingoványán gázoltam volna. Dobogó szívvel füleltem. Ritkán sikerült a rejtelemből valamit elkapnom. – „Kati-i!” – hangzott valahonnan egy lányát kereső anya hangja; ebben az elnyújtott kiáltásban elevenen szállt valami az igézetből a szédítően magas csillagok alatt. Felelet nem hangzott rá. Csak a disznók röffentek egyet-egyet, s a tyúkok verdestek az ólban. Máskor hirtelen: zsupsz, betört egy ablak. Nyomában vad sikongatás, csattogás ömlött szét, mintha csak az a zsivaj nyomta volna ki, mint a dugót az erjedő folyadék. Valamelyik közös lakásban az elalvás előtti beszélgetés verekedésbe robbant. Az asszonyok megtanulták már, hogy verekedés mivé tud fajulni, s amikor már a bicska vagy a balta is előkerült, gyorsan betörtek egy ablakot. Vészjel volt ez kifelé, de bent is elébe vágtak vele a nagyobb bajnak. A verekedőket megdöbbentette és megállította a kár: egy ablak betörése többe került, és súlyosabb következményekkel járt, mint egy fejé. A férfiak már csak az ilyen családi csetepaték miatt sem szerettek otthon aludni.

Aztán az is elcsendesült. Néha egy-egy róka belépett a csapdába, és az első pillanat fájdalmában meggondolatlanul elsírta magát. Lámpákkal és fejszékkel futottak oda az emberek, és a rókát szakszerűen agyonütötték.

Ezután már csak elkésett szekerek érkeztek egy-egy távoli fuvarozásból. A sötétben lassan közelgő kerekek nyikorgása mindig szorongással töltött el, mintha minden alkalommal valami szerencsétlenség terhét szállították volna. Még kora gyermekkoromban egy ilyen menet nyolc szekere nyolc sebesültet hozott haza és egy halottat.

A nyolc ökrös szekér nyolc béressel és egy gazdával búzát fuvarozott a simontornyai állomásra. A berakodás után az emberek kaptak valami borravalót a kereskedőtől. A pénzen szokás szerint mindnyájan dohányt akartak venni, egyik társukat bízták meg a vásárlással. Visszajövet a falu és a puszta között megálltak, hogy ki-ki átvegye a részét. Min verekedtek össze? Pontosan sose derült ki. A boltos, állítólag, három krajcárral többet adott vissza. Ezt nem tudták igazságosan elosztani? A kezdetre még mindenki emlékezett egy kicsit. A vásárlással megbízott béres arcul ütötte a testvéröccsét, amire az őt tüstént leszúrta. A késelőt a saját nagybátyja akarta megfékezni, járomszöggel. A továbbiakról azonban biztosat már senki sem tudott, a szemlélők is beleavatkoztak a viszályba, beleavatkozott a gazda is, s így ő sem mondhatott sokat, mert rögtön úgy ágyékon rúgták, hogy elájult.

Meddig tartott a harc? – „Amikor aztán vége lett” – akik még mozogni tudtak, fölrakták az üres szekerekre azokat, akik már nem tudtak mozogni. De amire a menet a pusztára ért, ülni már csak az első szekér bérese ült, annak csak a tenyeréből harapott ki valaki egy darabot. A többiek mind elterültek a szekér aljában, a pusztán már, érthetően, mind áldozat akart lenni. A vérre emlékszem, a nedves pirosságra a lámpák fénye alatt sáfránysárgán csillogó szalmán.

Vége lett a napnak, s amire vége lett, már kezdődött is a másik, a repedt csoroszlya hangjával. Teltek a napok és éjjelek, folyt az idő ijesztő gyorsasággal váltogatva a fehéret és feketét, folyt összeolvadva, mint a szem előtt hirtelen elrántott betűsor. Az események, a pillanatnyilag legmegrázóbbak is belemosódtak, elvesztették igazi értelmüket.

Vasárnap valamivel vidámabb volt az élet. A puszta ekkor is a rendes időben ébredt. De úgy délután két óra felé a cselédházak környékére is leereszkedett valami ünnepi hangulat. A kocsisok, ökrészek elvégezték a tennivalókat, amelyeket egy napra sem, még akkor sem lehet elmulasztani, ha mennybéli csoda esik. Megalmoztak, kisöpörték az istállókat, a fészereket; a csirások megfejték a teheneket, a kocsisok megkefélték a lovakat, vizet mertek; kifutottak a konvenciós földekre, ejtettek egy-két kapavágást, kitépték a gazt; az asszonyok úgy-ahogy, rendbe tették a gyerekeket, s mintegy a szoba porával és szemetével együtt kiszórták őket a házak elé. Legkevesebb időt az ebéd igényelt. Utána csattogni kezdtek a kilincsre, ablakra, vagy ülőhelyzetben a láb nagyujjára akasztott borotvaszíjak, a föl-alá cikázó pengék veszélyesen kacsingatva villogtak a fényben. Előkerültek a kerek kis zsebtükrök vagy a sublótok tetejéről a kis pipereládikára szerelt forgatható tükrök, s a férfiak hajlongva, sziszegve lekaparták csontos arcukról a heti borostát, amelyet a nyálkás háziszappannal puhítottak. Akinek volt, az előszedte a ládából az új csizmát, akinek nem volt, az a viselőt subickolta, hatalmasokat köpve a kis fatégelybe. A lányok is kiöltöztek. Tarkán, de már nem a régi népviseletbe, hanem abba az újba, amelynek minden darabját készen kapni a boltban. Rikító kék, zöld és bordópiros szoknyát öltöttek a megszámlálhatatlan mennyiségű csipkés alsók fölé. Amikor az ajtón kiléptek, összekulcsolt kezükben színes bársonyzsebkendőt tartottak, romboid alakba hajtogatva, pontosan úgy, ahogy azt Medici Katalin Párizsba való bevonulásakor udvarhölgyeinek elrendelte. Az. asszonyok csak akkor vették fel a darabonként nagy nehezen összeszerzett vagy örökölt ünnepi feketét, ha valami családi esemény, temetés vagy esküvő elszólította őket a pusztáról. A legények kalapja mellett virág virított, soknál egyedül ez jelentette, hogy díszben van. A déli itatás befejeztével, mintha hosszú borulat után egyszerre kisüt a nap; a puszta fölengedett, nevetés hangzott, citeraszó; a szembejövők már messziről valami távoli, titokzatos égitest visszfényeként mosolyt küldtek egymás arcára.

Az öregebb béresek az istállók küszöbére ültek, hiába, ők már nem tudtak elszakadni onnan. A hosszú küszöbön egymás mellé szorulva úgy gubbasztottak, mint a tyúkok a léceken, és beszélgettek. Előző este jól megmosdottak, tiszta ing volt rajtuk, tiszta fehérnemű, meg voltak fésülködve; gondolataik is frissebbek voltak, szavaik is tisztábbak. A dombról, az istálló elől az öregek messze elláthattak, előttük feküdt a puszta: elég tárgyat találtak a beszélgetésre. Néha majdnem mindnyájan egy küszöb köré gyűltek, kihozták a zabosládákat és fejőszékeket; valamelyikük előadott a katonakorából vagy távoli ismerőseikről, akiket itt senki sem ismert. De legjobban a meséket szerették. Ezek az ősz bajuszú, görnyedt hátú férfiak gyermekeknek való tündérmesékkel szórakoztak. Csillogó szemmel hallgatták a Lófia Jankó kalandjait a griffel, s nevetve, helyeselve s térdüket verve bele-belekiabáltak a cselekménybe, mint a párizsi kültelki mozik közönsége. Anyagiakról nemigen esett szó.

Néha hirtelen olyan harsány hahota robbant ki körükből, hogy a puszta legtávolibb részéről is feléjük fordultak a fejek. „Az öregek mulatnak.” Adomákat meséltek egymásnak. Kitalált, vagy félig megesett történeteket, amelyek más környezetben fanyar mosolyt sem vetettek volna a hallgatóság arcára, ám itt diadalordítás-szerű kacajt fakasztottak. Mitől vidultak a pusztaiak? Az együgyű adomák mind a „megadta neki” csattanójára jártak; hősük az „egyszeri ember” volt, vagy valami hajdanvaló cseléd, akit már ők is bácsiként emlegettek, s aki rendszerint az uraságnak adta meg a magáét. Bizonyos Kasza Ferenc bácsi, aki Csillagpusztán volt szamaras, valamikor, midőn én még nem is éltem, valóságos mitikus alakká nőtt képzeletemben. Szamara be-betévedt a szomszéd gróf búzatábláiba; egyszer maga a gróf csípte rajta az öreget. „Ha még egyszer itt látom azt a csacsit – mondta a gróf –, elveszem!” – „Finom vőm lesz, kegyelmes uram!” – felelte Kasza bácsi. Valami bérlő kivette a pusztát, ahol Kasza bácsi szolgált. Becsapták, mert a földek úgy ki voltak szipolyozva, hogy a bogáncsot is kínlódva teremték már meg. Egy dombos dűlő előtt a bérlő megkérdi Kasza bácsit. „Ide mit lehet vetni?” – „Ide bukfencet” – hangzott a szellemes válasz. Máskor megtették kazalrakónak. „Ledől ez a kazal!” – kiáltja föl hozzá a kasznár. „Semmi sem tart örökké!” – adta meg neki Kasza bácsi. Életemben nem nevettem olyan jót, mint néhai Kasza bácsi csalafinta szavain. Ilyeneken derültek az öregek a dombon.

A fiatalabbak pecáztak. Hosszú vonalat húztak a földre, s öt-hat lépés távolságból krajcárokat dobáltak rá; aki legjobban megközelítette a jelet, az összeszedte a pénzt, a magasba lendítette, s a fej vagy írás szabályai szerint nyert. A játék tilos volt; hazárd volta miatt! Akadt, aki egy délután tíz-tizenöt krajcárt is összenyert. Az emberek vasárnap mindig a kastély alsó bejárata elé gyűltek; a gazdatisztek vagy a csendőrök közeledtére, akik vasárnaponként meg-megjelentek a pusztán, csizmájukkal eltörölték a jelet, és zsebre tett kézzel állták a hatalom képviselőinek tekintetét, akik előtt nyilvánvaló volt a bűn, de senkibe sem köthettek bele.

A kastélykert körül kószáltunk ilyenkor mi, gyerekek is. Átugrottuk az árok békanyálas, zöld pocsolyáját és óvatosan, hogy belülről meg ne lássanak, fölkapaszkodtunk a fűzfavesszőből font kerítésre. Bent, a vörös salakkal telehintett teniszpályán röppentek a fehér labdák s a fürge kisasszonyok szoknyái. Izgalmas élvezet volt bámulni az urakat akkor is, ha csak a kerti karosszékben ültek, s beszélgettek vagy ozsonnáztak. Néha kihozták a gramofont, és zenéltek. Egyszer a bérlő Strasser család egyik vendégtagja átemelt a kerítésen, fejemet bedugta a hatalmas tölcsérbe, majd megengedte, hogy felhúzzam a gépet. Életem egyik legnagyobb élménye.

Az alsó béresházaknál a citerába belesikongott-hápogott a harmonika hangja, majd felhangzott a leányok s aztán a legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. Viszont a tánc, ha néha sor került arra is, mindig vadul szilaj volt. De csak nagy ritkán került sor reá. A lányok valami kidöntött szálfán ültek egymás mellett, s mintha a dal lebegtette volna őket, jobbra-balra hajlongtak, mint a szélfútta vetés. A legények külön csoportban egy kicsit távolabb a ház falát támasztották, csizmájukkal verték a ritmust, dünnyögtek, nagy ritkán; ha egyik-másik kieresztette a hangját. Ilyenkor a lányok elnémultak.

Ez volt akkor az „új nóta”. Dallama elnyújtott, fájdalmas, mint a kutyavonítás. A hontalanság dala, igazi béresdal.

Ezt bánhatja a béres, a járomszeget meg az ösztökét, egyébtől nem kell búcsúzkodnia. Nyögés volt ez a dal; botladozva, szaggatottan énekelték, mintha közben zsákot cipeltek volna. De a harmadik szakasz hirtelen irányt váltott, hetykén kifordult az előbbiek menetéből, másképp, frissebben rakta még a rímeit is. A legények pattogva s égre emelt fejüket dacosan kapkodva fújták:

Paripa? A béresek egész életükben nem ülnek lovon, az ökrök nyomában cammognak. És az öntelt birtokrag, a ménesem, a gulyám! Sokáig nem értettem a tárgyilagos szakaszok után ezt a kérkedést, sőt nyilvánvaló hazugságot. Most már értem. Ez volt a lázadás, a szembefordulás a valósággal, amelytől csak úgy szabadulhattak, ha fittyet hánytak neki. A legények csípőre tették tenyerüket, s úgy illegtek, tarkóra vágott kalappal.

Öt órakor vége volt a mennyországnak, marhaszarvból fújt hosszú tutulás döntötte romba. Kezdődött az itatás. Az öregek tenyerükre támaszkodva föltápászkodtak az istállóküszöbről, amiközben vén csontjaik sortűzszerű ropogást hallattak; sóhajtozva befordultak az istállóba. A pecázók gyorsan, ingerülten lejátszottak még egy utolsó menetet, s aztán rohantak ők is az állatokhoz. A harmonikát az, ökrök panaszos bőgése váltotta fel, a nagy vályúkból nyugtalanul emelték orrukat a különös csendbe, szájukból hosszú vízfonalakat csurgatva. Jött az alkony s vele az éktelen malacsivítás, mert közben az etetés ideje is eljött. S utána a lefekvésé. Elmúlt a nap, amelyért érdemes volt kihúzni a hetet, az életet. Voltak, akik azt is átaludták, végre zavartalanul. Csüggedten indultam haza cserebogarakkal vagy virágfejekkel hadakozva, vagy a földhöz fagyott téglákat rugdosva, ahogy az évszak hozta. Keserű voltam, de nem lemondóan, hanem izgágán keserű, mintha megloptak volna. Szótlanul kavartam s vittem aztán az ólakhoz a moslékot a rossz kannákban, amelyekből a lé egyre a sarkamba folyt. Szecskát vágtam, megetettem az elválasztott borjakat. Karomban széna- vagy csalamádéköteggel léptem a tehenek közé, azok szeretetüket elragadt gyermekük helyett rám pazarolva jobbról-balról arcomba és nyakamba nyaltak, hiába védekeztem.

Mikor az istállóból kifordultam, már sötét volt. Egyik-másik cselédház ablakán fény szűrődött ki. Havazni kezdett, vagy eső esett.

Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverező legyen, határozott és befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze. Az öregekkel szemben az ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlen fegyelmezéshez. Hatvan éven túl legtöbb már a kézemelésre elsírja magát. Nem az ijedtségtől, hanem a megaláztatás miatt. Akkorára érik meg ugyanis bennük az emberi méltóság tudata. Pálca, bot, lovaglóostor stb. alkalmazása húszesztendősnél idősebbeknél lehetőleg kerülendő. Amíg ugyanis a közvetlenül, eleven test által eleven testre irányzott fenyítéket általában megadással, sőt néha még mosollyal is viselik, szinte az ember és ember közti kapcsolat valami fajtáját látva benne, addig a segédeszközzel végrehajtott büntetés kiszámíthatatlan ellenhatást kelt bennük. Hasonló megfigyelést az állatlélektan kutatói is tettek. A magatartást nem az okozott testi fájdalom nagysága irányítja. Erre vonatkozóan idézem ifjúkori megfigyeléseim közül egy fiatal házas béres szavait: „Bottal ne üssön az úr!” kiáltotta hirtelen vérbe borult arccal, amidőn a kasznár a csupasz jobb kézzel végzett elég hosszas fenyítés után befejezésül, mintegy elbocsátó búcsúképpen még a bal kezében tartott vékony pálcával is feléje suhintott. Gyermeket minden módon és eszközzel lehet büntetni.

A kiskorú cseléd tizennyolc éves koráig – ahogy az 1907. XLV. törvénycikk 3. §-ának utolsó bekezdése mondja – a gazda házi fegyelme alatt áll. E fegyelem körülírását szinte elszólásképpen egy kicsit messzebb a 46. §/b pontjában találjuk; eszerint a cseléd s gazda közti szerződés azonnal felbontható, ha „a gazda, családtagja, intézkedésre vagy felügyeletre jogosított megbízottja a házi fegyelem alatt nem álló cselédet tettleg bántalmazza, vagy bánásmódjával a cselédnek vagy a cseléd családjának életét és testi biztonságát veszélyezteti”. Tizennyolc éves koráig tehát a gazda a szentesített törvény értelmében is, s szinte annak útmutatása szerint bántalmazhatja tettleg a cselédet. Életét s testi biztonságát csak azontúl nem veszélyeztetheti. Nyilván ez is múltbeli hagyomány. „Man kann behaupten, dass in keinen der bis jetzt entdeckten Länder unseres Planeten so viel und so con amore geprügelt wird, als in Lande der Magyaren” – mondja 1843-ban megjelent könyvében – Die Ungarn wie Sie sind – egy német utazó, Ellrich; mint egykor Szent Gellért a daltól, ő a megbotozott emberek üvöltésétől nem tudja a puszták végtelen békéjében álomra hunyni szemét.

Természetesen e szokások vidékek szerint több-kevesebb árnyalattal változnak. Felső-Somogyban épp a fiatalokhoz nem tanácsos nyúlni; nehezen „törnek be”. O. tájékán szombat estétől vasárnap éjfélig tanácsos tartózkodni a pusztaiak kezelésétől. Amilyen jámborak hétköznap, annyira izgágák és sértődékenyek vasár- és egynémely ünnepnapon, például Péter-Pálkor és Szent István napján, érdekes volna kikutatni, hogy miért épp akkor. Az ütéseket majd mindenütt némán viselik. Közmondás, hogy: „a cseléd csak akkor mukkanjon, amikor a lélek kimegy belőle.” Csak P. vidéke nevezetes arról, hogy arra úgy üvöltenek még a férfiak is, „mintha ölnék őket”; ami miatt pusztaszerte némi megvetéssel s gúnnyal beszélnek róluk, még a többi cseléd is. A reformátusok általában kevésbé fegyelmezhetők, mint a katolikusok, épp azért kevésbé szívesen alkalmazzák őket. Az ellenállás szellemét állítólag ők terjesztették el. Mert a háború után már akadt olyan eset is, hogy egy-egy cseléd visszaütött. Természetesen azonnali hatállyal eltávolították. A háború után kapott lábra rövid időre az a divat is, hogy a megsértett cselédek a bírósághoz vagy a legközelebbi falu csendőrségéhez panasszal fordultak. Erről hamarosan leszoktak. A csendőrök elég gyakori vendégek a pusztán, de nem a cselédek meghívására. Az uradalom fogadja őket, sok helyen állandó helyiséget tart fenn részükre, valami különálló kamrát, amely pihenőhelyre vagy egyéb célra egy pillanat alatt berendezhető. A cselédek „vallatószobának” nevezik.

A közigazgatás képviselőivel szemben a pusztaiak bizalmatlanok. A felsőbb fórumokhoz nehezen találnak utat; ennek az elképzelhető okon kívül van sajátosan pusztai oka is. Igen sok uradalom ugyanis egyszersmind közigazgatási testület, különálló, úgynevezett „eszmei község”, amelynek bírája rendszerint valamelyik gazdatiszt. Az uradalmak annak idején nyilván azért alakultak „eszmei községgé”, hogy mentesüljenek az iskolafenntartás, a községi adók és egyéb közterhek költségétől, amelyet a határukban fekvő falvak a vagyon alapján rónak ki azokra, akik hozzájuk tartoznak. Az eszmei község ugyan csak papíron van meg (azért eszmei), de azért független, vagyis csak magának adózik a képviselőtestület független tagjainak belátása szerint; ezek szintén a gazdatisztek sorából kerülnek ki. Ők hallgatják meg a cselédek ügyes-bajos dolgait, s igyekeznek azokban tárgyilagosan igazságot szolgáltatni akkor is, ha a cselédeknek például az uradalommal vagy épp velük gyűlik meg a bajuk.

Az bizonyos, hogy a pusztaiakkal csak emelt hangon érthet szót az ember. Idegennek a pusztán az a benyomása, mintha ott a levegő más közegű volna, nehezebben engedelmeskedne a hangterjedés törvényének; mintha mindenki egy kicsit süket volna. Az emberek üvöltve és kétszer-háromszor megismételve közlik gondolataikat és érzelmeiket, főleg felülről lefelé: A béresek szenvtelen, kővé meredt arccal hallgatják a harsány parancsokat, s úgy mozdulnak, mintha álomból ébrednének, úgy, mint Ádám, mikor félig agyag volt.

Cseléd szájából hallottam, hogy régente, az ő gyermekkorában a vadászatnál a sorba állított hajtókat úgy indították meg, hogy a két szélsőre ráhúztak egy-egy alaposat. „Ebből értett a banda!” – mondta nevetve az előadó, harsány kacajra ragadva hallgatóit is. A munka megindítására vagy ütemének gyorsítására is szokásos volt ez a módszer. A munka nagy fegyelem alatt folyik. Már három-négy kapás mögött is ott áll egy pálcás parancsoló, akinek nincs egyéb dolga, mint hogy serkentse az embereket. Munkája nem könnyű. Nem is nagyon eredményes. Nem merném állítani, hogy néha egyedül nem végezne többet, ha mindazt az erőt, amelyet a szüntelen biztatással, zsörtölődéssel és veszekedéssel elpazarol, közvetlen munkára fordítaná. A túlhajtott ellenőrzésnek az a következménye mindenesetre megvan, hogy az emberek, amihelyt nem tudják magukon valamelyik felügyelő tekintetét, abban a pillanatban megállnak. Ebben szinte valami hatodik érzék vezérli őket, a puszta vezetőinek állítása szerint.

Közbeszéd, hogy cselédet nem lehet szóval fölkelteni. Nem is szokásos. Nem véletlen és nem is sértő szándékkal történik, hogy róluk szólva mindenki az állatokkal példázódik. Az, aki egy életen át jár a csigalassúságú ökrök nyomában, amelyeket fektükből fölserkenteni leggyorsabban vasvillával lehet, aki reggeltől estig bivalyfogaton ül, amelyek tudvalevőleg rögtön megállnak, elterülnek az első pocsolyában, amihelyt nem hallják mögöttük a sudaras ostor csípős pattogását és a kiabálást – az előbb-utóbb maga is átveszi ezeknek az állatoknak a tempóját, főleg ha hétszámra csak azokkal vált szót. Az ökör csak akkor mozdul, ha egy-kétszer ráüvöltenek, s a béres, aki a maga módján éppúgy be van fogva, mint általában az igavonók, öntudatlanul is hasonulni kezd az állatokhoz, amelyeknek magatartása nincs minden bölcsesség, mélyebb életfelfogás nélkül. Ösztönös védekezés ez, akár a mimikri, van oka is és haszna is.

Nemcsak a rájuk mért dolgot végzik ilyen teknősbéka megfontoltsággal, a magánéletük minden mozdulata is ilyen; ilyen a hanghordozásuk, arcjátékuk, a gondolkodásuk. „Amíg egy béres megtörli az orrát, az félóra.” A pusztaiak valóban lusták. Vagy helyesebben szólva, lassú mozgásúak. De ez a kimért lassúság szinte kísérteties; az átlagos munkaütemhez szokott emberre, ha huzamosabban nézi, úgy hat, mintha őrülteket, különös gépeket látna, vagy lassított mozgófényképet.

Ott ültem az öreg Róka bácsi mellett a szekérülésen. Harmadórája vánszorogtak velünk az ökrök a tanya felé vezető úton; gyalogosan ezt az utat félóra alatt megtettem volna; harmadórája hallgattunk. Az öreg egyszerre elnyújtottan, hosszan felsóhajtott, majd kisvártatva nehéz búvármozdulattal háta mögé fektette a sudaras ostort. Aztán óvatosan, mintha karjának minden rezdülése szúró nyilallást okozhatna, megtapogatta kabátja belső zsebét. Mintha beteg szívet, mintha egy üszkös sebet tapogatott volna. A pipa nem volt ott; erre jó ideig maga elé bámult, eltöprengett, mintha a pipa helyét valami rejtvényből kellett volna kitalálnia. Végre, mint akinek nincs más választása, és mégis beveszi az orvosságot: belenyúlt a kabát külső zsebébe. Belenyúlt, és újra úgy elbámészkodott, hogy a kezet is a zsebében feledte. Élőkerült a pipa, és Róka bácsi bólogatva rámeredt, mintha sose látta volna. Nagy körültekintéssel fölnyitotta a kupakot. A pipaszurkáló előkészítése tovább tartott, mint a pipáé. De végre megtörtént a tisztogatás is, kézben volt a dohányzacskó is. Már csak a tömés volt hátra, de az öreg véletlenül az égre nézett. Megvárja, míg az a felhő elvonul? A gyufával úgy bánt, mintha a kezében levő szál a legutolsó tűzcsiholó alkalmatosság lett volna, s attól függne az emberiség sorsa, mert a földön minden láng kilobbant. A pipa egyre-másra kialudt, mert az öreg szívni is elfeledkezett. Negyven éve volt béres.

Ez mindent megmagyaráz. Napi munkát, amely reggel két-három órakor kezdődik, és este kilenc-tíz órakor fejeződik be, ember nem negyven, de még négy évig sem bírhat. Munkát, amelyet egyetlen becsületes szabadnap vagy ünnepnap sem szakít meg, mert hisz az állatokat akkor is kell gondozni. Ilyen munkaidő akkor is sok volna, ha csak csőszködéssel, vagy valami más bottámasztó mesterséggel telne el. Elég volna a csendes megőrüléshez, ha egy helyben ülve, akár egy virágos mező közepén kellene eltölteni. De a cselédek munkája nem játék. Vizet húzni, trágyát hordani, szekeret rakni, almozni napi tíz-tizennyolc órán át minden vigasz, izgalom, öröm, minden látható eredmény nélkül esztendőkön át – képzeljék el, ha még nem próbálták. S vegyék hozzá, hogy a pihenő sem pihenő, mert minden pillanatban megzavarhatják. Azt az uradalmak is tudják, hogy a csirások – a tehenészek – munkáját három-négy évnél tovább senki sem tartja ki. Akivel az éjjel-nappal tartó munka nem végez, azt leteríti az istállók trágyaszagtól csípős levegője, amelyből a „tisztességes” csirás csak percekre szabadulhat. Vagy akkor, amikor már tüdejét köpi, és van benne annyi tisztesség, hogy vérét a küszöbön kívül hányja. Ismétlem, ezt az uradalmak is tudják, de ez nem jelenti, hogy – hacsak az intéző a saját felelősségére nem intézkedik – ellene bármi is történik.

A gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt legutoljára az az 1907. XLV. törvénycikk szabályozta, melyből már idéztünk. Még idézünk.

Hogy magunk is tisztán, teljes alakjukban körvonalazva lássuk e mű szereplőit, akik körül annyi tévfogalom lebeg, kezdjük a törvény elején, a cselédek meghatározásán.

„Gazdasági (külső) cseléd az, aki szerződéssel kötelezi magát, hogy valamely gazdaságban személyes és folytonos szolgálatokat bérért teljesít, legalábbis egy hónapon át.”

„Azok, akik gazdasági teendőkre naponkénti díjazás mellett vagy bizonyos részért szerződnek (pl. napszámosok, szakmányosok, részes munkákat teljesítők stb.): gazdasági cselédeknek nem tekinthetők.”

A törvény tiltó határozatai azáltal, hogy végre 1907-ben mit tiltanak meg, következtetni engednek a törvény megjelenése előtti vagy a törvény kijátszása esetén továbbra is fennállható szokásokra.

Ezek szerint például tizenkét éven aluli kiskorút gazdasági cselédnek szerződtetni tilos. Tilos „az olyan megállapodás is, melynél fogva a cseléd családtagjának előzetesen egyezséggel megállapított, arányos, külön díjazás nélkül kellene valamely munkát vagy szolgáltatást teljesítenie (ún. robotot, úrdolgát, uzsorát, dézsmát, ingyen munkát stb.)”. Vagyis a jobbágykor jellegzetes teljesítményeit. Van intézkedés a szabadköltözködésre is.

Ugyanis „annak, aki cselédnek beszegődött, a szolgálati idő alatt, az elbocsátó bizonyítvány kiadása előtt a gazda beleegyezése. nélkül útlevelet kiállítani nem szabad”. Ez nyilván a kivándorlásra céloz. A helybeállásra viszont: „Ha a cseléd a meghatározott időpontban törvényes ok nélkül, igazolatlanul vagy rosszhiszeműen hatósági intézkedés dacára a szolgálatba be nem áll, a gazda nyolc nap alatt előterjeszthető panaszára az első fokú hatóság köteles a cselédet a szolgálat helyére karhatalommal előállítani.” Ha a hivatalnok vagy munkás nem áll munkába, hát nem áll; a béresért karhatalom megy. Ha pedig még így sem kezdene munkába, vagy a munkát hanyagul, kénytelen-kelletlen végezné? „Arra kell kötelezni, hogy a gazdának okozott költséget és a kárt térítse meg.” A cseléd a szerződés megkötésekor netalán kapott foglaló „egyoldalú visszaadása” által sem léphet vissza. Viszont, ha kötelességét megszegi, a hatóság az alkalmazandó büntetésen felül, a kötelesség teljesítésére s a gazdának okozott teljes kár és eljárási költségek, megfizetésére kötelezi. Általában mindenért felel. „A gazda a cselédet ha kötelessége ellen vét, mint háznépének tagját megdorgálhatja, nincs jogosítva azonban a cselédet pénzbírsággal vagy fizetéslevonással fenyíteni.” Nyolc sorral lejjebb azonban már fenyítheti levonással, mert: „a gazda a cseléd által okozott kár erejéig, ha a tartozást a cseléd ki nem elégítette, vagy nem biztosította, a cseléd bérét és egyéb járandóságait, a lakás, tüzelő és az élelmezés kivételével visszatarthatja.” Viszont felmondás nélkül, azonnal elbocsáthatja, ha a cseléd kötelességének teljesítését megtagadja, vagy cselédtársait arra ösztönzi, hogy szolgálati szerződésük lejárta előtt kötelességeiket egyszerre, vagy egyenként tagadják meg.

Mind e jogok ellenében a gazda köteles „ügyelni arra, hogy a cselédet a testi erejét meghaladó vagy egészségét veszélyeztető munka ne terhelje, és hogy a cselédnek éjjeli nyugvásra az azon vidék általános gazdasági szokásához képest az évszaknak megfelelően elég ideje maradjon”.

Végül a törvény intézkedik a munkaidőről. Itt is a már jól ismert „azon vidék” szokása uralkodó, valamint a „gazdaság rendje”, amelyhez alkalmazkodva a „cseléd tartozik a gazda (megbízott) utasítása szerint mindazokat a munkákat, melyekre szegődött, híven, pontosan, legjobb tehetsége szerint végezni”. Közelebbi meghatározás nincs.

Annál több a szabadnapra, az egyházak által, halálos bűn terhe alatt megülendő vasárnapra és ünnepekre.

Eszerint „a gazda köteles gondoskodni arról, hogy a cselédnek vasárnapon és a cselédek sátoros ünnepein munkaszünete legyen. Köteles a gazda akként intézkedni, hogy cselédje, anélkül hogy kötelességét mulasztaná, időről időre saját hitfelekezete délelőtti istentiszteletén részt vehessen”.

A cseléd tehát ha épp hetenként nem is, „időről időre” megülheti az Úr napját, mert hiszen „a munkaszüneti napon a gazda a cselédtől az állatoknak és férőhelyüknek rendes ellátásán, tisztántartásán s a napi takarmánykészítésen, továbbá a majornak rendbehozatalán felül rendesen semmiféle más munkát nem kívánhat. Ha azonban valamely munka a fenyegető kár miatt halaszthatatlan s annyira sürgős, hogy elmulasztása a gazdára súlyos anyagi kárral járna, a gazda a cselédtől kivételesen az ilyen munkát a munkaszüneti napon is, az azon vidéken szokásos napszám külön azonnali kifizetése mellett megkívánhatja, s a cseléd, az ilyen munkát teljesíteni köteles”.

Azonban, sajnos, „az első bekezdés szabályai nem vonatkoznak a személyszállításra szükséges fogatok kocsisaira, továbbá azokra a cselédekre, akik háztartási munka teljesítésére is szegődtek, végül azokra, akik oly teendőkre szegődtek, amelyeknek félbeszakítása a gazdaság természete vagy az alkalmazás célja szerint lehetetlen (pl, csősz, fejős, vadőr, pásztor stb.)”. Vagyis, röviden és kertelés nélkül az üdvös szabályok alig vonatkoznak valakire. „Ezekre nézve a gazda – ha a cselédre kedvezőbb megállapodás a szerződésben nincs – olyatén felváltásról köteles gondoskodni, hogy a cselédnek legalább minden hónapban egy teljes vagy minden két hétben egy fél napi munkaszünete legyen.” Ez a lényeg. Most visszamenően csodálkozom el, hogy noha gyermekkoromban a templomi prédikációk gyakorta, s gyakorta igen hevesen foglalkoztak a vasárnapi templomkerülőkkel: egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor a cselédeket is fölemlegették. A hitfelekezetek lelkipásztorai bizonyára belátták, hogy ha az uradalmak elvben tudnak is a helyettesítésről gondoskodni – mert hisz kéthetenként egy fél napra mégis pótolták valahogy a cselédet –, kéthetenkénti egy fél napnál tovább nem tudják nélkülözni.

A „gazdaság rendjét”, valamint a cseléd vasárnapi munkaszünetét „anélkül, hogy kötelességét mulasztaná” még pontosabban az úgynevezett házitörvények írják körül. Ezek a bérlevél hátlapján olvashatók. Amit a törvény homályban hagy, azt ezek világítják meg. Például, amint írva van:

„A cseléd nemcsak a naponként kiszabandó munkát köteles elvégezni, hanem az ünnepek vagy vasárnapokra való tekintet nélkül köteles még a kezére bízott jószágok ápolását, megtakarítását, úgy nemkülönben az istállók kitakarítását, a trágya kihordását, annak a trágyadombon való rendes elteregetését, társaival mindennap oly időben elvégezni, hogy a befogás idejére mindezek rendben legyenek.”

„Béresek nyáron a legeltetési időszak alatt, nappal úgy, mint éjjel, sorrendben ökrészkedni tartoznak, a jószágok által ez alkalommal netán okozott károkért felelősséggel tartozván.”

„Az esetben, ha a gazdaságnak éjjeliőrökre volna szüksége, a cselédek kellő sorrendben kiállani kötelesek.”

„A cselédnek sem ünnep-, sem vasárnapokon, annál kevésbé munkanapokon szolgálati helyéről engedelem nélkül távoznia nem szabad.”

Ezt megtoldja a szentesített törvény, kimondván, hogy: „A cselédnek nincs joga lakásában háznépéhez nem tartozó személyt a gazda tilalma ellenére ha csak ideiglenesen is, befogadni.”

Ezt viszont megtoldják a házi törvények azzal… azzal, amivel akarják. A kinyomatott szöveg alatt üres, megvonalazott rész következik, várja valamelyik segédtiszt vagy kasznár törvényalkotó ihletét.

Mindezeket egy előttem fekvő bérlevélről s egy szolgálati cselédkönyvből másoltam ki. A cselédeknek ugyanis büntetés terhe alatt szolgálati cselédkönyvvel kell bírniok, ilyen nélkül föl sem fogadhatók, ugyancsak büntetés terhe alatt.

A kezemben levő szolgálati cselédkönyv 16-od rész alakú, vászonba kötött füzetecske, bizonyos Tóth Sándor névre állították ki. Hogy került családi limlomjaim közé? Tulajdonosát hasztalan kerestem emlékezetemben. Tóth bácsi? Sándor bácsi? – semmi visszhang a múltból. Mint annyi társa, Tóth bácsi nyomtalanul elmerült. Mint elsüllyedt hajóból a zászló, a szinten már csak ez a könyvecske lebeg. Ami a legmeghatóbb benne, az az üressége.

Az első oldal közepén vastag betű hirdeti: Szolgálati cselédkönyv. Fölötte két angyal között a magyar címer s egy 30 filléres okmánybélyeg. Ezek fölött a sorszám: A 325 628, efölött pedig balról a lap tetején: 80/1908., jobbról pedig három sorba tördelve, felerészben nyomtatott, felerészben kézzel írott betűkkel: Törvényhatóság: Veszprém; Járás: Enying; Község: Szilasbalhás. Kiadta: 1908. augusztus hó 25. napján a községi elöljárósághoz. Lelkes mn sjző, Erdély Dániel bíró. Az aláírások között Szilasbalhás 1817-ben készült pecsétje. A személyleírás szerint a „gazdasági cseléd” Tóth Sándor, születési éve: 1857; Vallása r. kat.; Családi állapota: nős, Állandó lakhelye: Szilasbalhás, Tóthi p.: Termete: közép; Arca: gömbölyded; Szeme:.sárgásbarna; Szemöldöke: barna; Orra: rendes; Szája: rendes; Haja: g. barna, őszes; Fogai: hiányos; Szakálla: borotvált; Bajusza: barna, őszes; Különös ismertetőjele: nincs. Saját kezű aláírása: XXX.

Tóth bácsit a személyleírás alapján sem találom. De a leírás adatait, a hiányos fogak, a gömbölyded arc, amely tulajdonképpen csupa csont-bőr, négyszögletes tatárarcot jelent, a középtermet, amelyhez itt az is hozzáértendő, hogy görnyedt, a borotvált szakáll, amelyen borostát kell érteni, az őszes bajusz, amely a szájba lóg, külön-külön olyan kísértetiesen, ismerős, hogy mind e töredék képzeletemben hirtelen természetfölötti hatalmas alakzattá ugrik össze. Fajának óriási példányaként áll előttem Tóth bácsi. Látom sárgásbarna szemét, amely különben az én családom szemének is színe, látom különös ismertetőjeleit, amelyek elkerülték az írnok figyelmét: a medveszerű járást, a görcsösen befelé meredt ujjakat, amilyeket nem lehet soha kiegyenesíteni, egy kis rángatózást a száj vagy szemhéj körül, amely okvetlenül megjelenik, ha Tóth bácsira rákiáltanak; a fején, a két kezén és lábán sebhelyeknek kell lenniök, nehezen ül le és áll fel, fájlalja a vékonyát. És életét is látom, éppily részletességgel, attól kezdve, hogy megszületett, s a betegségek, a szemverések s más, szó szerinti verések ellenére is rengeteg testvére közül ő végre lábra állt. Abban a pillanatban dolgozni kezdett. Vetést őrzött, napszámba járt, segédkezett a körvadászatoknál, már ahogy az alkalom hozta. Amikor az első ökör a szavára megállt vagy megindult, elszegődött kisbéresnek. Felnőtt élete ettől kezdődik, tizenegy-tizenkét éves korától, amikor az anyja-apja parancsa alól függetlenítette magát, hisz kommenciót hozott haza ő is; ha csak felet is. Katona volt? Volt. Azután, vagy tán még azelőtt történt, hogy valamelyik leány azzal állt elébe, hogy gyereke lesz tőle. Szereztek egy ágyat, ez volt a családalapítás, megkapta a teljes kommenciót. Meglett a gyerek, utána több is, majdnem minden évben egy. Amikor az utolsó született, akkor az elsők közül azok, akiket nem vitt el a rontás, kisbéresek lettek, s visszafeleseltek neki. Aztán elszéledtek. Ő pedig kikopott a béreskedésből. Akkor meghalt. Ha nem halt meg, ha kibújt a törvény alól, akkor belső cseléd lett, almozott, az istállót söprögette. Amikor az ostor után a söprű is kiesett a kezéből, egy nagy csoporttal ismét meg kellett volna halnia. Most sem halt meg? Megtették kepepásztornak, de újra félrésszel, mintegy figyelmeztetésül, hogy most már ne sokat gondolkodjék, hisz már a gyerekei is meghaltak. Egy ideig megint vetést őrzött. Aztán az egyik „szólításkor” mindenszentek napján őt is szólították: „Hát kendnek, Tóth, nincs hova mennie?” – kérdezte az ispán. „Nekem nincs, tekintetes uram.” „Na; az istállóban még elalhat.” Ott, ahol a vándorlók szoktak. Részt már nem kapott, de a cselédasszonyok nyújtottak egy-egy bögre levest. Aztán a többi vándorló után egyszer csak ő is elment, ha még eddig nem halt meg. A könyve bent maradt az irodában, szégyellte kikérni.

A cselédkönyv 4. oldalán az ismert törvénycikk következik teljes egészében. A 21. oldalon az 1900. évi törvénycikk olvasható „a gazdasági munkás- és cseléd-segélypénztárról”, majd a 33. oldalon az előbbi törvénycikk kiegészítése, az 1902. évi XIV. törvénycikk, tüzetesen körülírva e cseléd-segélypénztár működését, amely sohasem lépett érvénybe. Azután következnek a szolgálati helyek, idők, s a szolgált gazdák neveinek rovata: egy sincs kitöltve: Tóth Sándor egész életében egy helyen szolgált.

Most már nagyjából elképzelhetjük, milyen körülmények között. Csak nagyjából, azért, mert ahogyan a beteg-segélyzőpénztárt elrendelő törvénycikk a betegbiztosítást sosem valósította meg, úgy a többi törvény közül is csak egy-kettő tudta megtenni az utat, amely a betűtől a válóságig, a törvényhozók ékes szavaitól például odáig vezet, hogy a kasznár kézemelés nélkül adja ki a parancsot a munka gyorsítására. S hogy Tóth Sándor nem isten különös kegyelmeképp fogadja, amit a napi igavonás közben eléje vetnek.

Mondják, mindez másképp nem lehet. Nem lehet hazánk különleges éghajlati viszonyai s még különlegesebb termelési módja miatt. S talán a csillagok állása miatt. Mert például már Dániában lehet. Franciaországban is, Olaszországban is, a Skandináv-félszigeten is, sőt Ausztráliában is, hogy ne soroljam fel Európa csaknem valamennyi országát.

A pusztaiak azokról semmit sem tudnak. Csak saját helyzetüket ismerik, s igyekeznek ahhoz alkalmazkodni. E téren is saját hagyományaikra s találékonyságukra vannak utalva. Megfontoltságuk azt sugallja nekik, hogy takarékoskodjanak erejükkel, ha élni akarnak. Élni akarnak.

Megtörténik, hogy egy-egy tönkrement falusi gazda is elszegődik cselédnek. Alig van, aki helyben marad, nem bírja ki az új talajt. Kezdetben úgy dolgoznak, olyan ütemben, mint odahaza. Két-három hónap múlna rémülten tapogatják a vékonyukat vagy mellüket. Próbálnak a pusztai munkamenethez igazodni, de tíz közül ha egynek sikerül. S előbb-utóbb vagy a betegség, vagy maguk a cselédek vetik ki a pusztáról.

A takarékosságot túlságba viszik, az igaz, s találékonyságuk kimeríthetetlen. Bizonyos, hogy más munkabeosztással, más bánásmóddal jobban járna nem csupán a földbirtokos osztály, amelynek érdekeit szerző nem tartja közvetlenül szem előtt, mert azok taglalása meghaladja ismereteit s jelen műve keretét – de a nemzeti termelés, az kétségtelenül eredményesebb volna. Erősen valószínű, hogy a cselédek jobban szorgalmaskodnának, ha a magukén, vagy valami módon maguknak tevékenykednének.

Nem, azt nem lehet állítani, hogy a földesúr-boldogulása lelkesedéssel tölti el őket. Azt tudják, vagy legalábbis úgy viselkednek, mintha csak azt tudnák, amire idomították őket, isten őrizz, hogy azon túl egy fél mozdulatot tegyenek. Az alsómajori kocsist, Sutka bácsit a következőként bocsátották el: az utolsó jelenetnek véletlenül szemlélője voltam.

Az uradalom gyönyörű, mintául hizlalt sertését megvette az egyik közeli falu hentese. A hatalmas göbe kövérségében már járni sem tudott; Sutka bácsira bízták, hogy fuvarozza be a faluba. Annak rendje s módja szerint meg is érkezett vele a hentes udvarába. Ott derült ki, hogy a sertés útközben megdöglött, megfojtotta a kocsirázás, olyan kövér volt. A hentes persze nem vette át. Tekintélyes kár, a jószágigazgató képtelen volt magába fojtani dühét. – „Hát mért nem szúrtad le – üvöltötte Sutka bácsira –, mért nem folyattad el a vérét, ha láttad, hogy fulladozik, nem volt kés nálad?” – „Volt késem” – nyögte ki Sutka bácsi nagy valahára. A jószágigazgató nyeldekelt. – „Hát, ha tiéd a disznó, akkor is hagyod, hogy döggé váljon? Mi?” „Akkor leszúrom” – vallotta be a hosszú hallgatás után. – „Hát akkor, hát….” – üvöltötte az igazgató, de már csak hápogni tudott. Elkékült, berohant a belső szobába, ott szakadt ki belőle a kiáltás, nyilván az ég felé: „Nyolcvan pengőt húzott ki a kegyelmes úr zsebéből!” – S csak azután tért vissza, sietve-pihegve, mint aki a kapkodásban valamiről megfeledkezett, hogy Sutka bácsit farba rúgja. Én a kocsis merev, egykedvű arcát néztem. Oly szenvtelen volt, oly értelmetlen az egyszerű probléma előtt, annyira híjával minden érdeklődésnek vagy igyekvésnek, mintha egy matematikai példákkal teleírt tábla elé állították volna az egyetemen. Látszott rajta, hogy ha még egyszer olyan helyzetbe kerül, még egyszer úgy jár el. Véletlenül sem jutott eszébe, hogy a kérdéshez konyíthat. Egyszerűen nem volt köze hozzá. Lelke fenekén lázadó volt; öntudatlan, de épp azért annál makacsabb és elszántabb.

Közönyük és nemtörődömségük ellen nehéz a védekezés, annál inkább, mert a munka késleltetésében igazán ritka leleményességről s agyafúrtságról tesznek tanúságot. „Nem a kezük, csak a szemük jár” – mondja róluk a felsőbb körök példabeszéde, és ebben van igazság. Azt nézik, merre akad valami rés, amelyen át a munka alól kibújhatnának. Sastekintetük van, ennek a háborúban is hasznát vették. Családom egyik katonatiszt tagja beszélte: nem kellett magyarázni, hogy fedezéket keressenek, rögtön egy vakondtúrás mögött megbújtak, a járőrséget oly láthatatlanul végezték, mint a szellemek; három napig mozdulatlanul elültek egy gránáttölcsérben. Éberek voltak, s győzték türelemmel. „Egész életükben azt csinálták.”

A véletlen is segíti őket. Vagy öntudatlanul ők segítik a véletlent? Ki gondolná például, s ha gondolná is, ki tudná bizonyítani, hogy emberi szándék játszik közbe, hogy a szűk járási úton, a távoli vasútállomásra zötyögő búzásszekerek közül legtöbbször az elsőnek vagy a másodiknak törik el a tengelye és sohasem az utolsónak? Szándékosan történt? Nem történt szándékosan, a béresek semmiben sem tettek kárt. A hibás szekeret nem ők, hanem a véletlen, talán isteni akarat rendelte a menet élére, amely emiatt most fél napot rostokol a sárban. Mert noha a béresek lekászálódnak a szekerekről, s fejüket vakarva órákig tanácskoznak, hogy mitévők legyenek, hova küldjenek segítségért – maguktól semmi okosat sem tudnak kisütni. Állnak és várnak, és ez még a jobbik eset, mert ha lerakják a búzászsákokat a kocsiról, egész bizonyos, hogy a sárba rakják. Nem rosszakaratból. Ahogy a megérkező gazdatiszt sem rosszakaratból üvöltöz már messziről, a gutaütés figyelmeztető legyintéséig ontva a káromkodást.

A szitkot a cselédek ázsiai közönnyel hallgatják. „Csak azt szeretném tudni, az a szegény ökör kit szid” – mondta nekem egyszer bólogatva, úgynevezett pillanatnyi ellágyulásában, egy alapos, a sárga földig való lepocskondiázás után egy béres. Mert a szidalomnak is pontos hierarchiája van. A birtokos a gazdatisztet szidja, az a segédeit, azok az ispánt, az a gazdát, az a cselédeket. Azok után már csak a gyerekek következnek és az ökrök. „Talán a szereket szidja – tette hozzá. – A szekér meg a fát. Az meg azt a magasságbeli úristent, aki megteremtette ezt a…” észrevétlenül zökkent a pillanatnyi ellágyulásból a rendes kerékvágásba.

A falusiak érintkezésében oly merev és bonyolult etikett dívik, akár a fejedelmi udvarokban. A nehezen kifejezhető érzelmeket vagy kínos mondanivalókat – például azt, hogy a vendéget szívesen látják-e, vagy pedig hogy a legény remélhet-e, valamit a lánytól, akihez széptevő szándékkal közeledik – szavak helyett apró mozdulatokkal tudatják; e mozdulatok nemcsak falvakként, hanem falurészenként s ráadásul szinte esztendőnként változnak. Ki veszi el a belépőtől a kalapot, a házigazda, az asszony vagy a leány-e és aki átveszi, hova teszi, a ládára, a fogasra vagy az ágyra-e? – a látogató egy perc alatt annyi mindenről értesül, amennyiről szavak útján egy fél év alatt sem. Idegen mindebben persze egy életen át nem ismeri ki magát. Egyik iskolai szünidőt B.-én töltöttem, gyakran meglátogattam ottani rokonaink pinceszomszédját. Elmenet rendszerint sorra kezet nyújtottam az egész háznépnek, egyik alkalommal a család hajadon lányának is. Egy kicsit vonakodva fogadta, később úgy rémlett, hogy közben el is pirult. Este hallottam, hogy apja kegyetlenül elverte, rögtön távozásom után.

Ha a lány kezet ad a legénynek, az azt jelenti: bevallja, már nem is szégyenli, hogy viszonya van vele! Illetve csak akkor jelenti azt, ha a kézfogás rokonok jelenlétében történik. De ez is csak a felvégiek között jelenti, az alvégen nem. Ott nyilván mást jelent.

A pusztaiak között semmi ilyen formaság. Egész nap, sőt éjjel is egymás mellett élnek, annyit érintkeznek egymással, hogy jóformán az „adjon isten”-t sem ismerik. Ha köszöntik is egymást, nem kívánságot, hanem rögtön valami tárgyilagos megállapítást közölnek. „Hűssel járunk” – mondják kora reggel, amire a felelet az, hogy: „Hűssel.” Aki kapával közeledik, annak ilyesvalami jár ki: „elfogyott?”, „maradt még?” vagy: „sok van hátra?” Amire a válasz, ha férfitól jön, az, hogy „maradt” – megtoldva egy tetszés szerinti káromkodással.

Köszönés csak házba belépve vagy onnan kilépve szokás. Jövet: „Adjon isten – Fogadj isten”, menet pedig: „Isten áldja – Isten áldja.” Mást nemigen ismernek. Szabó nénitől egyszer azzal váltam el, hogy: „No, viszontlátásra Szabó néni.” Szabó néni zavartan pislogott – „magának is, édes lelkem” mondta elpirulva.

Az érintkezést még meghittebbé teszi, hogy a puszta kis közösségében természetesen majdnem mindenki rokon.

A fiataloknak minden öreg legalább a körösztapám – keresztapám nekem is volt huszonöt, úgy szólítottam nemcsak szüleim keresztapját, hanem testvéreimét és unokatestvéreimét is. És azok bérmakeresztapját is, aki még a rendes keresztapánál is közelibb atyafi, mert lelki védencének őt kell majd felkérnie annak idején a násznagyi szerepre s mindarra, ami ezzel jár.

Az állandó meghitt érintkezés egymással és a szenvedéssel ingerlékenyebbé teszi őket. Mintha önmaguk tükörképét látnák – nehezen viselik el egymást. A fiatalok békén megvannak maguk között. Az öregek veszekszenek. Dörmögnek, irigykednek, marják egymást, s maguk csodálkoznának legjobban, ha valaki ráébresztené őket, hogy mindennek ellenére mégis összetartoznak. Úgy élnek egymás közt, mint a farkasfalka: össze-összeakaszkodnak; a végső szükség, de a véletlen zsákmány is birokra hajtja őket; ám azért mégsem hagyják el egymást.

A pusztaiak keresetlen érintkezésének hangja döbbenettel tölti el az idegent. A lelkük mélyén ezek a békés és alázatos népek a hízelgést és jókívánatot is vaskos átkozódással fejezik ki. Ők a káromkodás skáláján közlik a léleknek mindazt a halványfinom mondandóját, amelyet a parasztok a bonyolult szokásokkal tudatnak. Milyen gazdag ez a skála s milyen változatos: „A ménkő üssön ne beléd, csak egy méterrel melléd!” – például káromkodás ugyan, de nem sértés. A fiatal lányokhoz intézendő kívánság is, hogy: „A fene egye meg, a násznépedben a menyasszonyt” – kancsal fordulatával inkább bókszámba megy. Vagy a munkára ösztönző mondat, hogy: „Ne; nézd a földet, úgyis abban rohadsz el” – vagy az ezzel rokon: „Ne lógasd a fejed, mint a szotyola!” még a becézés határán jár. Szotyolának a napraforgót nevezik. A hasonlattal erősített figyelmeztetéseket igen gyakran csak hasonlat, a jómondás kedvéért hangoztatják. Olyasmi például, hogy „Ne maradj el, mint a jó borravaló!” barátságos simogatásként hat és derűt kelt. Vannak, sajnos, ezeknél jóval különbek, ötletesebbek és keményebbek is. A puszták népe e téren ritka találékonyságot mutat.

Azt várhatnánk, hogy az emberek szenvedélyeik tetőpontján tudják legpontosabban kifejezni érzelmeiket, akkor, amikor valóságos lírai hevület kapja el őket. Nincs így, különösképpen. Az áradozó szerelmes nyelve megbicsaklik, s lángolása minél őszintébb, annál biztosabban dadogja azt az egy elcsépelt közhelyet, amely az első emberpár óta az emberiség rendelkezésére áll. A harag és felháborodás kifejezésére legtöbb nyelven csak egy-két unalmas szkémát találni. Némely nemzet idevágó szókincse mondhatni siralmas. A legváltozatosabb fokú harag a legkülönbözőbb műveltségi fokú egyénekből automatikusan ugyanazt a három-négy szót csalja elő. Nem úgy a pusztaiak közt. Eredendő líraiságuknak kell ezt is tulajdonítanunk?

Úgynevezett művészi képzelőerőmet gyermekkoromban először a káromkodások foglalkoztatták, s tán nevelték is. Elcsodálkoztam a találó megfigyeléseken, a merész képzettársításokon s azon a valóban művészi tulajdonságon, amelyet a költészettanban képalkotásnak neveznek. Filozófiai disszertációul, jó előre, a káromkodás lélektanára készültem.

A jelzők dús torlódása, majd hirtelen kiömlése, a körmondatok lüktetése bizonyos törvényszerű szerkesztési módra és ritmusra enged következtetni. A rögtönzés, amelyhez kétségtelenül rendkívüli gondolatgazdagság és valami örökölt, mindenkiben mindig kész ihlet szükséges, vogul nyelvrokonaink költészetét juttatja eszünkbe; annak, mint tudjuk, legfőbb jellege ugyancsak a rögtönzés: az éneklő közvetlenül saját érzelmét vagy kalandját, egy utazás vagy egy medvenyúzás történetét önti dalba a gondolatritmus és a refrénképzés általános szabályainak betartásával. Az ő művészi kifejezőképességükhöz hasonlítható, s így rokonságunknak bizonyára egyik lelki bizonyítéka a pusztaiak néha szintén elég hosszú, de sohasem egyhangú átkozódó tehetsége.

Nehezen viselem el, mert nyegleségnek érzem (s tehetségtelennek) a tanult emberek káromkodását. A pusztaiaké nemegyszer megállított. Még humort is felfedeztem bennük. Kétségtelen, hogy ritka művészi érték csapott itt ki rendes medréből, s posványosodott el a trágárság szittyósaiban – a népköltészet egyik műfaja ez. Vagy valami ősi vallásos érzület korcs maradványa? Valami kétségbeesett, az egek ellen csak haragot tápláló nép vallásáé? Imát nehezen, de káromkodást az egyház valamennyi szentjére kapásból minden pusztai kivág.

Micsoda elfojtott szörnyű indulat sípoltatja szelepeit ezekben az átkokban? Mi feszül a lelkekben, amelyek csak végletekben tudnak megnyilatkozni, ázsiai édességű becézésben és ázsiai tajtékzású varázsszavakban? A szerelmesek violát, gyöngyöt és galambot emlegetnek, majd a pusztulásnak olyan módjait, amelyeket leírni sem lehet. A virágillatnak és a rothadó test bűzének micsoda keveréke ez? Az anyatejjel szívják magukba.

Sokáig ezzel vigasztaltam magam, hogy mindez a nyelv romlása, nem a léleké. Hogy a fogalmaknak egyszerűen csak más elnevezésük van. Hogy a cselédasszony, amikor az odaillő, halk „ejnye” helyett gyermekére azt üvölti, hogy fusson ki a szemed, vagy a francok egyék szét a beledet – mindez csak más kifejezés, azt hittem. De a harag pírja, amely ilyenkor elönti az asszony arcát s az ütés, amely a gyermekre lesújt, azt bizonyítja, hogy az átoknak gyökerei vannak, a szívből jön. S mire következtessek, ha elgondolom, hogy minden szavuk, minden mondatuk káromkodással vegyül, hogy ha gondolatuk van, az agy különös invokáció gyanánt legelőször is egy átkot lök ki, s azzal tölti be azokat a kis beszédszüneteket is, amikor a szellem egy pillanatra megáll? A feljebbvalók előtt úgy-ahogy ismernek határt. Hogy egymás közt érzik magukat, azt egy-egy vaskos odamondással jelzik. Első szabad föllélegzésük egy-egy átkot röpít a világra. Az öngyilkosságnak micsoda ösztöne kísérte őket, hogy fennen kiáltva, kipirult arccal és izgalomtól remegve reggeltől estig a legválogatottabb kínhalált imádkozzák egymás fejére, s így a magukéra is? Akár a megszállottak. Néha próbálom elképzelni azt az istent, amely ilyen pillanatokban lelkivilágukban élhet; azt a lényt, amelynek arcát a hozzá intézett szavakban lehetne megrajzolni. Nem a názáreti szelíd arca ez, hanem valami szörnyvigyorba torzult kínai bálványé.

Nemcsak a felettük állóktól kapott szitkokat adták lépcsőzetesen tovább, hanem az ütlegeket is. A verésnek is pontos szabályai vannak. Bizonyos korig a szülők fenyítik gyermekeiket, majd némi szünet következik; ennek elteltével a helyzet megfordul, s a gyermekek fenyítik szüleiket. Ez is múltbéli hagyomány. Adomaként mesélték családunk egyik ismerősének, az öreg Pálinkás bácsinak szavajárását. Amikor fia a közös szobán és konyhán át hajánál fogva a cselédház küszöbéig húzta, Pálinkás bácsi így szokott felkiáltani: „Itt már engedj el, fiam, én is csak eddig húztam az apámat!”

A puszták népe természete alján békés, sőt szelíd. A béresek, ha valami rendkívüli, külső esemény – egy tragikus haláleset, egy új kucsma, egy jó ital bor – elfeledtette velük sorsukat, és emberi szintre hozta őket: mosolygó arccal közeledtek egymás felé, boldogan összeparoláztak. Vigasztalták, bátorították, szívből jövő jókívánsággal halmozták el egymást; esetlenül dadogtak, könny öntötte el szemüket, és összeölelkeztek. Néha vaskos tréfákkal ugratták egymást, de ebben is annyi jókívánság, álöltözetbe bújtatott szeretet lappangott, hogy a végén a tréfa csinálója és áldozata is szemét törölgette, nem az ellágyulástól; a légnyomástól, melyet hasonlóan a könnyfakasztó bombákhoz a jótett maga körül teremt. De mikor válhattak emberré?

Emlékezetemben a puszta megszokott hangulatát nem az ilyen nevetések, hanem az átkok és verekedések pezsdítik. Rácegresen mintha az egész esztendő egyetlen hosszú marakodás lett volna. A környéken is sokat verekedtek. De vajon nem az emlékezet elfogultsága-e ez, amely különös ösztönnel inkább a rosszat őrzi? Tudok vidékekről, ahol a cselédek hónapszámra nem nyúlnak egymáshoz. Tolna, Somogy azonban közmondásosan híres verekedő tájék, mintha a népeket ott valami titkos, sirokkószerű légjárás vadítaná… Nem az vadítja. Tolnában a magyar falvak szomszédságában épült német falvak nemcsak rendezettségükkel s aránylagos jólétükkel ütnek el az előbbiektől, hanem azzal is, hogy csend van és béke. Verekedni a szegények szoktak, azaz a magyarok. Mert a pusztákon én majd mindenütt színmagyarokat találtam, a Dunántúl nemzetiségi vidékein is. Sokat verekedtek? Attól függött. Komoly verekedésre elég ritkán került a sor, alig valamivel gyakrabban, mint egy külvárosi proletár tömegszálláson. Annál többször az aprókra, amelyeket ők nem is vettek verés vagy verekedés számba, elúszott a többivel. Nem vették annak a mindennapi, hogy úgy mondjuk, permanens fenyítéseket sem.

Az asszonyok nyalták-falták a gyermekeiket, aztán váratlanul akkorát vágtak rájuk azzal, ami épp a kezük ügyébe esett, hogy az ember azt várta: na, ez se mozdul egyhamar. Gyakran nem is mozdult. Az anya ilyenkor hangos üvöltéssel kapta karjába gyermekét, kétségbeesetten szaladgált föl-alá vele, néha egyenesen a faluba, hogy helyreigazíttassa a csontját. A gyermekek ismerték szüleik hirtelenkezűségét, és az első karmozdulatra nyakukba szedték a lábukat. A felkeltett harag azonban éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem. A pusztának elég sűrűn szolgáltatott látványosságot és derültséget egy-egy eltorzult arcú anya, amint trójai fogadkozással üldözi fürgén karikázó magzatját, az rohantában Hectorként vissza-visszafordulva választ adott az átkozódásra. A pusztaiak, akik pedig saját gyermekeikkel semmivel sem voltak könyörületesebbek, ilyenkor mindig az üldözött pártjára álltak. „Csöndesedj, Rozi – fogták le a vadul fújtató asszonyt –, hisz gyerek az.” Az anya a csitító körből tehetetlenül rázta öklét a szökevény után. „Megállj, a kenyér majd visszahoz!” Vissza is hozta, de addig az indulattal rendszerint a veszély s a bűn emléke is elpárolgott. Higgadt ésszel, „javító szándékkal” egy anya se verte a gyerekét.

Sőt védte, vakon, minden körülmények között. Az asszony-csetepaték jó része a gyerekek egymás közti veszekedéséből keletkezett. A játék közben eldöngölt csemetéknek anyja kifent körömmel indult elégtételt venni, akkor is, ha a hibát nyilvánvalóan az ő gyermeke követte el. Ez meglepett. Ha mi valakivel összeakaszkodtunk, bizonyosak lehettünk, hogy ráadásul még otthon is szorulunk.

A férfiak hitvesüket – akinek az illem tiltotta a védekezést – rendesen szíjjal verték; később – egy Somogyból származott kocsis példájára s szinte divatból – csizmaszárral; ez fáj is, kellő hangot is ád, de csontot nem tör.

A férfiak, a cselédek csak akkor emeltek kezet egymásra, ha maguk közt voltak. Urak jelenlétében soha.

Min kaptak össze? Semmiségen, mint általában a túlfeszített idegzetű emberek. A felülről kapott sértések, amelyekre egy hanggal, egy szempillantással sem vághattak vissza, puskaporossá tette őket, váratlanul robbantak. Arcpirító gorombaságokat mosolyogva vágtak zsebre egymástól, aztán egy ártatlan célzásra hirtelen egy pofon messzire röpítette valamelyik fejéről a kalapot, kések villantak, rezgő térdű aggastyánok futottak járomszegért a szekérszínbe. A verekedés egy pillanat alatt elterjedt, mint az olajtűz. Talán épp azért ért olyan hamar véget, egy pillanat alatt hevét is kiadta. A disznóólaknál valamelyik kanász nagy üvöltéssel „kibukta a vörös levet”, s a következő másodpercben már az ököristállóknál is állt a harc, vad asszonyricsaj hangzott a béresházakból, talán kint a határban a párosával ballagó kocsisok is váltottak gyorsan egypár ütleget. De amire a gazdatisztek kiszaladtak, már rend volt, akkorra az eseményekről legfeljebb már csak egy-egy földön fetrengő test s azon egy vérköpő seb tanúskodott; de annak természetesen sohasem akadt vállalója. Akkor már állt újra az összetartás, keményebb, mint azelőtt.

Az asszonyok verekedését a férfiak mosolyogva nézték, ritkán avatkoztak bele, s ha beleavatkoztak is, merőben fegyelmezésből tették; ki-ki a maga feleségét fegyelmezte szóval vagy kézzel, ahogy a szükség kívánta. Nem védték meg őket. Az asszonyok viszont mint a nőstény oroszlánok védték férjüket. Elszántan vetették magukat a csatázó felek közé. Ütniök nem volt szabad, az ütéseket fogták fel. Ha lány védett valakit, nyílt vállalása volt az is annak, hogy a küzdővel viszonya van.

A kések villanásában a lélek legbonyolultabb érzelmei egy pillanat alatt tisztázódtak. Az egyik Karikás fiú feleségét elcsábította egy döbröntei göbölyös, el is akarta venni. A férjnek nem sok szava volt a dolog ellen, a csábítót még vendégül is látta, amikor az eljött az asszonyért. Együtt vacsoráztak, a göbölyös bort hozott, hát ittak, mintegy áldomást. Az asszony már összekészítette a holmiját, amikor a két férfi, tán nem is őmiatta, hirtelen összeverekedett. Heléna ádáz dühvel kelt férje védelmére, s noha az első komoly ütés őt érte, kitartott, lefogta a csábító karját, akit így a férjnek sikerült is alaposan helybenhagynia. A félájult szerelmest együtt hajították ki az ajtón. „Akkor tudtam meg, hogy kit szeretek” – felelte később az asszony a tréfálódzó cselédeknek.

Ritkán jelentették föl, vagy panaszolták be egymást – az „igazságot” úgyis hiába keresték: ki tudott volna azokban a bonyolult ügyekben igazságot tenni? Egyszer két cselédház vívott egész délutánt betöltő csatát egymással – egy macska miatt. Illetve annak kölykei, azaz a döglött kölykök elszórása miatt, pontosan senki sem tudta. Másszor egy asszonynak betörték a fejét, de nem az törte be, akivel épp összekapaszkodott, hanem egy harmadik asszony, akinek a verekedéshez semmi köze sem volt; véletlenül arra járt, és fejbe rúgta a már úgyis földön fekvő áldozatot.

Hajasné konyhája előtt összeverekedett két asszony. Hajasné kirohant, egy sajtár vízzel nyakon öntötte őket – azt mondta, azért, hogy lecsillapítsa őket, de a következő események azt igazolták, csak azért, hogy joga legyen közébük keveredni.

Az egyik közös lakásban is összekapott két asszony – a harmadik lakó, a fiatal Beszédesné lábasfedőt ragadott, s azok összecsattogtatásával tüzelte a küzdőket; amíg őt magát is orron nem vágták.

Csak ijesztgették egymást a bepanaszolással, a „pallóra állítással”; ennek a szónak nyelvtörténeti eredete az, hogy padlót a cselédek csak az intéző irodájában tapodhattak. De odáig ritkán jutott el valaki, hogy sérelmével a tisztek elé álljon, hisz ha odaállt is, legtöbbször belézavarodott mondanivalójába, s a kibogozhatatlan pör végén az ő fejét éppúgy megmosták, akár a vádlottét. „Nyughassatok, nincs elég bajotok?” hangzott felülről a szokványos szózat, s ezúttal igazságot hirdetett. A legjobb akaratú tisztnek is végül így kellett nyilatkoznia. Mert ha egy kis megértést mutatott, ha törődött a cselédek magányügyeivel: a jajpanasznak, szenvedésnek éjjel-nappal zuhogó zsilipjeit szabadította magára. Egy pillanata nem volt többé. Vagy a világot kellett volna újjáépítenie, vagy a meglevőt kellett megszoknia. A világ folyt úgy is, ahogy volt.

A cselédek összeverekedtek, aztán hirtelen mindent elfeledtek. Nem ismerték a délvidékiek vérbosszúját, de az északi szlávok csókolódzó, könnyes kibékülését sem. Egy vasárnap a kisebbik Tóth fiú úgy fejbe vágta az egyik Szabó gyereket, hagy azt karonfogva kellett hazavezetni. Egy hét múlva az ispán mindkettőt egy pecázóbandában látta. „Hát ti már nem vagytok haragban?” – kérdezte csodálkozva. „Már nem” – mondta a Tóth fiú. „Már elmúlt” – mondta a Szabó gyerek, a fejére mutatva.

Közvetlen volt a viszony a különböző puszták népei közt is. A cselédek a parasztoktól idegenkedtek, de egymásban már jó távolságból megszimatolták a rokonságot, akár valami állatfaj egyedei, és csalhatatlan biztonsággal megállapították, kihez milyen hangsúllyal kell szólni. Egyik pusztáról a másikra ritkán látogattak el az emberek, leginkább csak akkor, ha valamit fuvarozniok kellett. Az öregek esztendőszámra csak a vásárokon látták egymást, ha volt mit felhajtaniok. A fiatalok a búcsúkon találkoztak. És verekedtek.

Az ozorai búcsúkról például Vas Gereben, aki az egyik környékbeli pusztán, Fürgeden nevelkedett, azt jegyzi fel, azok már az ő gyerekkorában a vérontásnak hagyományos ünnepei voltak. A legények, akik közt személyes érintkezés vagy pletyka révén évközben valami ellentét támadt, itt adtak találkát egymásnak a kimagyarázkodásra. Egész éjszakai gyaloglás után érkeztek, misét hallgattak, összegyűltek, és rövid bemutatkozás után agyonverték egymást. A szokás még az én gyermekkoromban is virult, azzal a különbséggel, hogy a verekedés akkortájt litánia után kezdődött, és hogy úgy mondjam, felvonásokban folyt. Amíg a kocsisok ölték egymást, a pásztorok a kocsma előtt botjukra támaszkodva vártak a sorjukra. Nyugodtak voltak, nézelődtek, mint akik már tudják, hogy végzetét senki sem kerülheti el. Mintha nem is verekedni akartak volna, hanem csak ütést kapni, elvérezni, meghalni. Egy k.-i szabadságos újonc, egyenruhája és oldalfegyvere részegítő területenkívüliségében levágta bajonettjét az ivó padlójára azzal, hogy aki ahhoz nyúlni merészel, azt ő keresztüllövi… Egymás után négy legényt lőtt keresztül, amíg le nem ütötték hátulról egy szódásüveggel. A verekedésbe csendőrök csak a vége felé szoktak beleavatkozni, amikor a harci felek már kellőképpen kimerítették egymást. Ha előbb jelentek meg, a küzdők egy pillanat alatt összebékültek, sőt szövetségre léptek az új ellenfél ellen. Ozorán a nagyszombati feltámadás után a részeg zsellérek és cselédek egy csendőrt fölfeszítettek a kocsmaajtóra, végrehajtva mindazt a kegyetlenséget, amelyet Jézus kínhaláláról aznap a prédikációban hallottak. A vizsgálat később a fél falut kihallgatta. A szörnyű jelenetet a fél falu végignézte.

Mindezek megmagyarázására még jöhet divatos lélektan. Ám ki oldja meg ezt a rejtélyt, a Szappanos fiú halálát? Társaival épp egy körvadászat napján szántott a kondai dűlőben. Az egyik magányos vadász, barátkozó városi úr, szóba ereszkedik velük, sőt alázatos kíváncsiskodásukra megmutatja nekik új rendszerű vincseszterpuskáját, sőt – elmagyarázva annak használati módját – kezükbe is adja, egy Rátki Pál nevű fiatal béres kezébe. „Meg van töltve, méltóságos uram?” – kérdi az hálás mosollyal, s az arcához emeli a puskát, s még mindig boldog mosollyal célba veszi legjobb, de igazán s a későbbi vizsgálat jelentése szerint is legjobb barátját, a kisebbik Szappanost, és jókedvűen, mintha csak szívességet akarna neki tenni, vagy bele akarná vonni azt is a játék örömébe, a sörétre töltött fegyverrel három lépés távolságról szétlövi a fejét.

Természetesen a cselédek is éppolyan örömmel ajándékozgatják meg uraikat, mint általában a szegények mindenütt. Egymástól féltékenyen őrizték javaikat, körömszakadtáig ragaszkodtak olyan dolgokhoz, amelyeknek ők maguk semmi hasznát sem vehették. A felettük állóknak boldogan ajánlották fel a legdrágább családi ereklyéket is. Évekig kunyoráltam én ásványgyűjteményem méltó elhelyezésére nagyapám öccsétől egy ólomberakással díszített gyönyörű pénzesládikát, amelyet hajdanában ő maga faragott. Nem adta. A jószágigazgatónak az első célzásra odaadta. Kitisztította, rendbe hozta, s maga vitte be a kastélyba. Könnyekkel a szemében tért meg, csak az fájt egy kicsit neki, hogy a jószágigazgató megkérdezte: mivel tartozom? Semmivel sem tartozott. István bácsi, mint minden cseléd, mint minden szegény, a gazdagoknak ingyen szeretett adni. Talán valami távoli viszontszolgáltatás reményében, vagy azért, hogy ezzel helyzetét erősítse, hogy kegyeket nyerjen?… A jószágigazgató nem élt a pusztán, átutazóban volt. A szegények önzetlenül ajándékoznak, minél hatalmasabb embert lephetnek meg, annál szívesebben teszik. A disznótorból a legdúsabb, legízletesebb kóstolót a kastélyba küldték, s köszönetet sem vártak érte, sőt bújtak előle. Talán lelki szükség volt ez, mint az isteneknek nyújtott áldozat. Vagy egy fajtája az önérzet titkos lázongásának? Ezzel akarták megmutatni, hogy ők is vannak olyan emberek, mint az urak? Az ikei kanász háromévi babrálással fehér és fekete lószőrből gyönyörű, vastag, majdnem egy méter hosszú óraláncot font, és erőnek erejével a királynak akarta felajánlani. Csak az utánjárás, a kísérőlevél megíratása öt forintjába került.

De azért egymásnak is szereztek örömet, anélkül hogy tudták volna. Ami az érintkezésben szép és emberi, sőt néha meghatóan önzetlen volt, azt csaknem kivétel nélkül valami szokás rendelte olyannak. Az ősi hagyomány volt; minek a hagyománya? A megmaradt töredékekből valami elsüllyedt, boldog, paradicsombeli világra lehetett következtetni, amikor az emberek még szerették egymást. Nemcsak disznóöléskor vándoroltak ide-oda a keszkenővel letakart tányérok. Illett küldeni valamit a gyermekágyas asszonyoknak is. Nem jószívűségből vagy belátásból. Illemből, ez a helyes szó rá, mert ilyenkor volt eset, hogy még az ellenséges családok is megajándékozták egymást. Ellátták azt az asszonyt is, akiről gondoskodott valaki, akinek tehát nem is volt szüksége a segítségre, s akinek a sok étel nemegyszer a nyakára romlott.

Komatállal kis testvérnéném engem majdnem minden héten, majdnem minden kalács- vagy lángossütéskor elküldött valamelyik barátnőjéhez. Az örök barátság fogadásának ez a módja már csak a lányok között divatozott, de a szokás neve s a vers, amelyet a tányért fedő kendő föllibbentése előtt el kellett hadarnom, azt bizonyítja, hogy valaha férfiak vagy családok közt járta. A gyermekek közt maradt csak fenn a pünkösdkirályné-választás is; Rácegresen ez is még divatban volt. Egy kisebb leány fölé négy nagyobb leány lepedőt tartott, így jártak házról házra, énekeltek, az ének végén a lepedőtartók összefutottak, fölkapták a beburkolt kislányt, és aztán megették, amit kaptak.

A vigalmakat is szokások írták elő és irányították; legtöbbször az az elfeledt vallás robbantotta ki azokat is, amelyekről az ember azt hitte, hogy az alkalom, a pillanat szüleményei. A fáradtan hazafelé baktató béresek előbb kötődni kezdtek, lökdösték egymást, hogy az ember már azt várhatta, mikor csörren el az első nyakleves, amikor egyszerre nevetés hangzott, megindult a szellem friss játéka, beugrató kérdések sziporkáztak, a tapasztalt fül rögtön fölfedezhetett ezekből is valami törvényszerűséget.

A nevetésnek éppúgy megvoltak a hagyományos ünnepei, akár a gyásznak, a vérontásnak. Az első tavaszi napon mindenkinek fütyülnie és mosolyognia kellett. A lelkek felkészültek erre, s az első napsugaras reggelen valóban zengett a fütty és az ének, mintegy varázsszóra. Volt olyan nap, amikor a fél puszta kifordított kucsmákkal és ködmönökkel állatnak vagy ördögnek öltözött, hogy kedvére kinevethesse magát. Máskor kísértetnek, lepedővel és kivájt tökbe helyezett gyertyákkal, hogy reszkethessenek. Nevettünk és reszkettünk, ahogy az ősök kívánták.

A legények és kamaszok, de néha az öregek is, egy-egy ritka evési alkalmat olyan társas vigalommá varázsoltak rögtönzött versekkel, táncokkal és ugribugri játékokkal, mint az attikaiak a maguk kecskeünnepélyét. Egész jeleneteket játszottak el, amelyeknek se fülük, se farkuk nem volt – mért zengett, harsogott a kacagástól mégis a puszta, úgy mint egy majális? A disznóölő család ablakába szépen kifaragott „ágast” állítottunk, valami kis faágat megtisztítottunk a kérgétől, de a jobbra-balra kinőtt új hajtásokat csak felében vágtuk le róla; azok hegyére szúrtak a háziak egy-egy darabka szalonnát, hurkát és töpörtyűt. A lakodalmi „kintállók”, a kamaszok, akiket nem hívtak meg a lakomára, szintén az ablak elé gyűltek, onnan kiabáltak be, kértek és kaptak is egy kis finom harapnivalót, ha ötletes megjegyzéseik kiérdemelték a műértő násznép elismerését, amely várta ezt a jelenetet és készült a riposztokra. A kottyolóknak és vízkeresztjáróknak, a pusztai commedia dell’ arte szabályai szerint minden konyhában a hallgatóság helyzetéhez és igényéhez kellett alkalmazkodniok. Karácsony előestéjét az ostordurrogtatók valóságos zárótűzzel készítették elő, déltől fogva úgy zengett-csattogott a puszta, mint egy csatatér.

Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt; hosszú törzséről letisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak valami lombot, annyit, mint egy napernyő. Valamikor a májfát a lányos házak elé állították, minden ház elé egyet; később már az egész pusztára egyetlenegy jutott; ezt kezdetben a gazdatiszt lakása elé ásták, de attól fogva, hogy az egyik gazdatiszt neje az éktelen ricsajozás miatt ezt megtiltotta, más helyet kerestek neki. Az ököristálló előtt döngölték le a földbe, sorrendben ezt tartották a következő díszhelynek. Május elsején éjjel állították fel, így kívánta a szokás.

Hetekig díszlett a májfa ott az istálló előtt. Pünkösd szombatján kidöntötték, akkor következett el csak igazi fölékesítése. Most minden lánynak kellett rá szalagot kötnie. A pusztán található minden foglalkozás képviselőinek is kötelessége volt, hogy valamit akasszanak rá. A bognár tenyérnyi sajtárocskát készített, a kovács sárgarézzel kivert patkót, a vincellérek rafiakoszorút, a juhászok egy-egy darab sajtot. A segédtisztek egy-két üveg bort adtak, ha jókedvükben találták őket. Aztán a fát újra felállították. Égtünk az izgalomtól. Pünkösd hétfőn kezdődött az ünnep, ebéd után. A citera- és harmonikatulajdonosok bandába álltak. Csak egy nyitányt játszottak, a mindenkori legfrissebb nótát, nekik ezzel kellett remekelniök. Akkor jött a mászás. A gyerekeket kivéve, mindenkinek joga volt felkúszni a jegenye tetejére, azt hozott le, amit akart, de persze csak egy darabot. A legények nemes vetélkedése volt ez, illetve közülük is csak azoké, akik csizmával rendelkeztek, mert a részvételben a kötelező öltözék a csizma volt. Micsoda vigalom kezdődött! A közönség zajongott. Nyomd meg, Sanyi! – hallatszott – feküdj neki! – hogy csak azokat a lelkesítő szavakat idézzem, amelyeket idézni lehet. Sanyi a feleúton visszacsúszott. – Na, te szegény – a lelkesítés gúnyba csapott át, szikrázó rögtönzésbe – ez a szellem versenye volt. Végre valaki elérte a fa csúcsát, s lehuppant az üveg borral. Ha bor volt az üvegben. Mert egyik-másikban a sárgás folyadék csak színre hasonlított a borhoz. A kastélybeliek ilyen szellemességekkel járultak az általános jókedv emeléséhez. A hatás nem maradt el, a cselédek, menekülve a fröcskölő elől, jól mulattak pórul járt társaikon. Amikor a fáról már minden értéket lehoztak, megkezdődött a tánc. Addig tartott, míg össze nem verekedtek.

Felénk a szegénység Fejér megyéből áradt, kitartó és kivédhetetlen hullámokban. Anyám anyja annak idején a saját gyermekei mellé egy távoli nőrokona kislányának nevelését is magára vállalta, akkor, amidőn az még anyja méhében volt. Már a keresztelő is az ő gondja volt. Ez a kislány, Malvi néném, ugyancsak szerelemből, a maga feje után, egy Szerentsés Dániel nevű, feltűnően szép zupás szakaszvezetőhöz ment feleségül. A szép szakaszvezető, aki valami kincstári lóvásárló bizottsággal vetődött a pusztára, nénénk kedvéért, a szerelem vakságában, lemondott katonai pályafutásáról. Malvi néni a gyönyörű mundér lehulltával ébredt a valóságra: a polgári életben férje egyszerű kocsislegény volt.

Hősiesen kitartott mellette. Emelt fővel követte férjét, a mártírnők büszkeségével, mosolyogva süllyedt el a Szerentsések szörnyű világában. Egyszeri megmártódás után, mintha csak valami mesebeli csodafürdőben merítette volna meg magát, tökéletesen azonosult velük. Anyám családjában mindenki halkan beszélt – Malvi néni egy hónap múlva üvöltött, csípőre tette a kezét, káromkodott, mint egy kocsis, és mindent el akart hordani a háztól. Csak ikreket szült. Három vagy négy részletben hat gyermeket hozott a világra, akik közül azonban minden évben meghalt egy, úgyhogy a tízesztendős kort csak kettő érte meg. Házasságuk negyedik éve végén meghalt a szép kocsis is, tüdővészben. Malvi néni addig is egy kenyéren élt ipa családjával, aki szintén kocsis volt; azután is ott maradt, most már kegyelemkenyéren; elégszer éreztették vele.

Ezek a Szerentsések a Vajda környéki L.-birtokról ömlöttek szét a világba. Rengetegen voltak, s lelkesen tartották a rokonságot, nemcsak velünk, hanem szívósan állva a közönyt s fagyos tekintetet, apám családjával is. Egész éjszakai gyaloglás után százéves öregasszonyok csoszogtak be hozzánk, s két-három napig a nyakunkon ültek, az ég tudja csak, mi célból. Mert enni alig ettek valamit. „Jó lesz nekem egy kis savócska is, édes lelkem” – sápítoztak oly halk, szerény hangon, aminőt csak egy elaggott madár tudna adni, ha beszélni tudna. Anyám hasztalan kínálta őket, végül már pirosan az ingerültségtől; a kenyeret savóba mártották, és azt szopogatták, náluk ez volt az öregasszonyok rendes eledele. Aludni egy világért se jöttek volna be közénk. „Hogy én ezt a szép szobát – amelyben egy magunk gyártotta rongyszőnyeg is díszlett –, hogy én ezt a gyönyörű hajlékot bebüdösítsem?” mondta egyszer valamelyik, amire azért emlékszem, mert apám, jókat nevetve, később gyakran elbeszélte. A vacsora utáni társas köradomázásban neki volt ez egyik kedvenc története. Észrevette benne a lelki finomságot. „Hát ami azt illeti, Teca néninek igaza volt, mert elég büdös volt.” Ez volt a csattanó. De nem bánta a vénasszonyokat, tán még kedvelte is őket. A konyhában rendesen apám aludt, s így Teca néninek a padláson vagy az eresz alatt ágyaztunk. Napközben csak ültek és hallgattak, egy kicsit sértődött pillantással, mint akik várják, hogy kérdezzék már őket. Az egész házat fel kellett nekik kínálni, a sütőlapáttól a magkokasig, amíg kiderült, hogy mire várnak. „Hát ezt a csizmácskát akkor elvinném az Imruskánknak, ha tik úgyis eldobnátok” – sóhajtotta Teca, Rozi vagy Kati néni, s azzal kapta a kosarat, amely addig tátott szájként meredt a sarokban vagy a szegen, és szépen elrendezte benne a csizmát, az ingecskét vagy a nyújtódeszkát, és egy pillanat alatt eltűnt. Néha férfiak is jöttek negyven kilométer távolságból egy forintért. Volt olyan, aki csak a harmadik látogatáskor állt elő a kéréssel. Őket az istállókra sikerült rábeszélnünk, mert ők is éppen olyan szerények voltak. Ezek voltak a Szerentsések. „A híres csizmások!” – mondta jókedvűen apám, mert véletlenül ő is észrevette egyszer, hogy valamelyikük – híven az országos szokáshoz – a határban vállára vetett csizmával, mezétláb masíroz felénk, s lábbelijét csak a tanya végén, az ököristállóknál húzza fel.

Csizmában, mezétláb, papucsban, tutyiban áramlottak felénk nők, férfiak, és gyermekek vegyest. A fojtottan fortyogó gyomorból Malvi néni volt a csatorna, amelyen át kitörhettek. Elsősorban persze nagyanyát ostromolták. Nagyanya vitézül állt a gáton, de ezzel a rohammal ő sem tudott megbirkózni. Nem zárta ki pelikán-önfeláldozásából Malvi nénit, annak különös átváltozása ellenére sem, amelyet úgy tekintett, mint valami betegséget, sajnos gyógyíthatatlant. Különben is a családnak mindig azzal a tagjával törődött legtöbbet, s tán legjobban azt is szerette, aki a legnagyobb bajban volt; a gyermekeket sújtó bajok és megpróbáltatások csodálatosan gazdag változatosságában egy versenybíró éleslátásával állapította meg a sorrendet. Malvi nénin, sajnos, semmi sem segíthetett, bajai elkeveredtek a Szerentsések bajaival: Szerentséséket pedig egy isten sem tudta volna talpra állítani. Malvi néni szünet nélkül ágynak esett, szült és temetett – hetenként jöttek a posták Ürgepusztáról, s vitték sóhajtozva a zsírt, lisztet, s főleg a mézet, amelyet a családi rossz nyelvek szerint még útközben fölzabáltak, mert hisz tudtuk, hogy Malvi néni például a mézet nem állhatja. „Most arra vágyna a lelkem” – nyögte a posta, jól sejtve, hogy ha kérnék, nagyanya az ól tetejét is leszedné. Hiába hívtuk újra és újra: Malvi néni nem tért vissza közénk. Vállalta a Szerentsések sorsát még férje s gyermekei halála után is; pártolta és dicsérte őket, s azt hiszem, lassanként meggyűlölt bennünket. „Könnyű azoknak – mondta egyszer –, akik mindennap meleget esznek!” Nagymama néha a fejére tette a nagyvékát, két kezébe egy-egy szatyrot fogott, s útnak indult, hogy saját fészkében fojtsa meg a hidrát. Szívesen elkísértem, mert Dorognál átkeltünk a vasúti sínen, s nagyanya ott órákig is elült velem, hogy vonatot láthassak. Távolról egyszerre szívzsongító dongózümmögés hallatszott. Az üdezöld völgyben, az erdőborította hajlatok alján hirtelen megjelent a vonat. Felálltunk ott a töltés oldalában, mentünk is volna, maradtunk is volna, végül épp csak egy-két lépést hátráltunk lefelé, szorosan egymás kezét markolászva. Megvetettem lábamat. Nagymama orrára húzta kendőjét, de én emelt fővel élveztem végig a pokolbeli dübörgés, a garabonciás vad szélroham, a fojtó, sűrű füst, az ég-föld megrázkódtatásának kéjét. Arcomat forró, de azon nyomban lehűlő gőz nyalta végig, az ördög nyelve. Lehunytam szemem, nagyot lélegzettem a kénszagú füstből. A vonat máris távolról füttyentett; épp csak farkát láthattam, ahogy a következő kettős dombhajlat beszippantotta, mint kacsa a gilisztát. Oly hatalmas élmény volt, hogy emlékezetem is félve mozdul. Ha mint Jánosnak Leviathan elevenen megjelennék nekem is az égen, csak legyintenék: a hatást elszedték tőle.

Háromürge-puszta gyönyörű vidéken feküdt, erdők közepén, dombtetőn. Sokszor megjártam ezt a tájat – nem tudom, miért épp őszi képe jelenik meg, hogy most fölidézem. Völgybe ereszkedtünk, lent a lapályon, mint tündértó csillogott a sok ökörnyál a langyos napfényben. Jobbról és balról erdők óriási, égig érő cserfái zizegtették vörös koronájukat. A magas fű már elszáradt, a szálak tetején vakítón fénylett az olvadó dér. Lépten-nyomon nyulak ütötték föl fejüket, harsogó hrrss-t hallatva fogolycsapatok rebbentek; szarvast is láttunk. Az egész környék valami ősi, szűzi boldogságban fürdött. A völgy túlsó oldalán a dombot fenyves borította, szabályos S alakban út kanyargott benne. E varázslatos táj csúcsán feküdt a puszta, sötéten nyüzsgő népével, mint egy madártetemen rajzó hangyaboly.

Az istállókon, fészereken s csűrökön kívül három hosszú cselédház volt az egész. Se kastély, se tisztilak. Templom és iskola sem. Háromürge csak mellékpusztája volt az uradalomnak, amely valahol az idilli erdők s dombok mögött lapult nagy messzeségben. A majorban a béresgazda uralkodott. Még kút sem volt, a vizet a völgyből hordták, az istállókba lajttal, a cselédek a maguk számára meg csak úgy kannákkal.

Szerentsésék egy másik kocsis-családdal laktak „egy fedél alatt”, ami náluk azt jelentette, hogy egy szobában. Amikor beléptünk… de közben még azt kell elmondanom, hogy valahányszor odamentünk, még Malvi néni rendkívüli bajain kívül is mindig valami különös esemény fogadott bennünket. Egyszer a csősz esett a meszes gödörbe, máskor éppen a pajta égett. Ürgepusztán mindig történt valami. A bika is ki-kiszabadult, és megtiport valakit. Mihelyt a távolság kék párázata fölött a pusztát megpillantottuk, szorongás fogott el bennünket. Megesett, hogy párhuzamosan lakodalom és temetés előkészületei folytak, s közben a kanász fejszével kergette leányát föl-alá a gyülekező sokadalomban. Az ürgepusztaiak élték az életet.

Szerentsésék lakásában – amikor az épp aznapi forradalmon, vagy ha a rendkívüli esemény valahol a határban történt: a kihalt pusztán át végre fölizgatva és kimerülten beléptünk – valóságos óvoda fogadott bennünket, egy föllázadt, rousseau-i elvekre helyezkedett óvoda. Az ágyban, a földes padozaton, a ládákon, az ablakpárkányon gyermekek feküdtek vagy ültek, nagyrészt meztelenül és egymás hajába kapaszkodva. A búboskemence alsó és felső ülőkéjén is gyermekek sorakoztak, sűrűn egymás mellé szorulva, mint valami túlzásba esett barokk mester oltárán. Sivalkodtak és éheztek.

Szerentsésék éheztek, egyöntetűen, és itthon egész szemérmetlenül. A velük egy fedél alatt lakó család is éhezett. Általában az egész puszta evett volna valamit. A szemük nem kopogott az éhségtől, hasukat fogva ordítani sem ordítottak. Csendesen, rendszeresen, de nyilvánvalóan éheztek. Gombát szedtek az erdőben, és azt ették. Amikor gomba nem volt, akkor az uradalmi cukorrépa-földekre jártak répalevelet lopni, és azt ették. Mert azért ettek mindennap, de oly keveset, hogy az talán még a rágással elpazarlódó erőt sem pótolta. „Megkínálnám kedves ángyomat valamivel – mondta Rozi néni, amikor végre előkerült, s lesöpörve az asztalról egy sereg gyereket, hellyel kínált bennünket –, de csak egy kis üres főzelékünk maradt, ha ezek a pulyák azóta már meg nem ették.” Már megették. Egy perc múlva megették azt is, amit mi hoztunk. Megették a gyerekágyas vagy gyászoló Malvi néni részét is, aki fanyalogva utasította el a kínálást. A pusztán egyedül ő nem volt éhes.

A koldusokat bámultam, de ezeket a helyhez ragadt, rendszeresen éhezőket és egyéb nyomorgókat kezdetben, őszintén szólva, lenéztem. Hogy később, mintegy vezekelve előbbi magatartásomért, érzelmeim irányukban annál nagyobbat forduljanak. Mi nem éheztünk. Ha most kellene azt az életet élnem, amit gyermekkoromban éltem, talán nyomornak érezném. Akkor nem éreztem annak. Valami jól mi sem éltünk, de ettünk rendesen, legfeljebb nem azt, amit szerettünk volna, s néha kelletlenül, hogy már megint paraj vagy lutya vagy isterc vagy krumpli mezétláb, azaz hús nélkül. Sok mindent egyáltalában nem ismertünk, s így ha a közfelfogással ellentétben szenvedtünk is, nem tudtuk, hogy azok hiánya miatt szenvedünk. Így például, ha télen fáztunk (eleget fáztunk), azt csak a hidegnek tulajdonítottuk, s nem a kezdetleges lakásnak. Gyakori betegségeinket annak, hogy „nem vigyázunk magunkra”. Mint rendkívüli eseményre emlékszem, hogy egyszer gesztenyét ettünk, ajándékcsomagban kaptuk valami távoli rokonunktól. Arra az ünnepies estre is emlékszem, amikor apám valamelyik környékbeli vásárból egy doboz szardíniával tért meg, s lelkesen és boldogan, mint mindig, amikor magyarázhatott, megismertetett bennünket annak eredetével és élvezési módjával. Első áldozáskor három narancsot kaptam, s amikor hetek múlva beteltem a szagolgatásukkal, és végre az elsőt megkezdtem, egy-egy gerezdje az ötödik házig el-elvándorolt; a héját, sőt a magvát is megettük. Fagylaltot tizenhárom éves koromban ettem először, az év végi vizsgák alatt kapatott rá az egyik osztálytársam, s falánkságomban nemcsak a gyorsan eladott iskolakönyvek árát, hanem a hazatérésre kapott útiköltséget is majdnem eltékozoltam – az alig elkerülhető botrány őrizte meg oly élesen emlékezetemben. Fagylalt – otthon hasztalan magyaráztam a kéjt, amely bűnbe vitt. Otthon csak azt ettük, ami szükséges volt. De azért reggel, este ettünk, sőt sokszor uzsonnatájt is, egy karéj kenyeret. Szerentsésék miért nélkülöztek, s vélük nemcsak egész Ürgepuszta, de majdnem minden puszta cselédsége? Mert az általános pusztai élet az övék volt. A hatalmas búzamezők közepén a béreslakásokban lakat alatt volt a kenyér, s a gyerekek hiába feszegették és rugdalták a ládát, hiába üvöltöttek a táperő nélküli ebéd után már egy órával. Miért kellett a dolgozó felnőtteknek is megvonni szájuktól a falatot? Pontos adatokat mondhatok erről.

A puszták népének díjazása részletesen ellenőrizhető. A szolgálati szerződés vagy bérlevél tüzetesen felsorolja illetményeiket; ezek „készpénzre, természetbeni javakra és mívelésre kapott földre” oszthatók. Ezek összessége az úgynevezett konvenció. A cselédek ajkán annyi keserű fintorral, alázatos nyögéssel s asszonysírással hangzó „kommenció” feltételei szinte évről évre kedvezőtlenebbek. Szigorúak s a művelt ember számára elképesztőek voltak már a háború előtt is. Ott, ahol a jó élelmezés és ellátás szükségét és közvetlen hasznát a gazdák már tudományos alapokra hivatkozva hangoztatják, ezek a szerződések a cselédeknek csak annyi élelmet juttatnak, amennyi őket épp hogy életben tartotta. A pusztákon tükörfényesre kefélt, délceg járású, gyönyörű méneket látni, tág orrlikkal fújtató bikákat, vasfeketéket és hatalmasokat, mint a mozdonyok. Kövér, vagy csak úgynevezett testes béresre egyetlenegyre sem emlékszem, se dolgozó sorban szolgáló kocsisra vagy kaszásra vagy csordásra; a kövérséget köztük még képzeletben is oda nem illőnek, valósággal humorosnak érzem. A puszták népe nem hajlik a hízásra. Szikár, csontos faj ez. Napbarnított, s ezért akkor is inasnak, „keménykötésűnek” látszik, amikor már a lélek igazán csak hálni jár bele. Egyik tudós antropológusunk a dinári fajtabeliekhez hasonlította őket, a csont-bőr dalmátokhoz. Sajnos, meg kell cáfolnom őt. A soraikból kikerülő felügyelők és parancsolók ugyanis csaknem kivétel nélkül hajlanak a testesedésre.

Faji jegyeik magyarázata, véleményem szerint, a konvencióban keresendő. Bizonyosra veszem, hogy a ma szokásos konvenciók alapjait akkor szabták meg, amikor azok még valóban csak alapok voltak, amelyekhez a cselédek még szerezhettek egyet-mást. A konvenció hajdan csak afféle téli takarmány lehetett, mellette ott volt még a szabad mező, sőt szinte a földesurak hallgatólagos beleegyezésével szabad szérű is. A század végén még a legszegényebb cselédek, ahogy saját családom történetéből tudom, majdnem kivétel nélkül egy kis önálló gazdálkodást is folytathattak: a feles földből szerzett terményeiket eladhatták, saját állataikat pedig az uradalom terményeiből táplálhatták. Ez azonban a gazdálkodás ésszerűsítésével fokonként megszűnt. Csak a konvenció maradt meg, sőt még az sem. A 90-es évek nemzetgazdászai még évi 100 és 60 forint fizetést, évi két pár csizmát, ingyen bocskorokat, gubákat és szűröket emlegetnek. Ma?

Azt kell még megjegyeznünk, hogy konvenció háromféle van, úgymint az ökrökkel vagy lovakkal dolgozó rendes béreseké, a gyalogosan s rendszerint napszámos-teendőket végző gyalogbéreseké és végül a gyermeksorban levő kisbéreseké. Az első két osztály javadalmazása közt kevés az eltérés. A kisbéresek az előbbiek jövedelmének felét kapják. Előfordul a negyed- vagy koldusrész is, amelyet a rendes munkára már képtelen s csak csöndes csőszködésre alkalmas hűséges régi cselédek kapnak, nagy ritkán, kegyelemből.

Az egyrészes béres készpénzjavadalmazása tizenkettőtől negyven pengőig váltakozik. Ha negyven pengő – negyven pengő egy esztendőre, akkor egy napra bőven számítva 11 fillér jut.

Tegyük fel, hogy a család öt tagból – férjből, feleségből és három kiskorú gyermekből áll. Fejenként így naponta 2 fillér jut. Ha a családapa készpénzjövedelme tizenkét pengő, akkor naponta az egész családra 3 fillér, fejenként pedig 0,6 fillér esik. Van olyan hely is, ahol a cseléd egyáltalában semmi pénzt sem kap.

Terményt körülbelül 16 métermázsát kapnak, amennyit a három-négyezer holdas uradalom egy holdján megtermelnek. A 16 métermázsából 6 métermázsa a búza, 5 a rozs és 5 az árpa. Az előbbi kettőből kikerül évente körülbelül 500 kilogramm kenyér és 180–200 kilogramm tészta. Azaz személyenként minden napra 27 deka kenyér és – ismét bőven számítva – 11 deka tésztanemű.

Főzésre és tüzelésre évente 5–6 köbméter dorongfát kapnak. A hiányt az út mentén elhullott szalmával, aszúágakkal pótolják. A téli fűtést pedig az egy szobába zsúfolt testek természetes melegének kipárolgásával.

Kapnak azonkívül saját használatra 300 négyszögöl kertet és 1600 négyszögöl tengeri- vagy burgonyaföldet, amelyet az uradalom szánt meg. Bevetése, kapálása és ápolása az asszonyok feladata, akik egyéb dolguk miatt ezt csak vagy a munka, vagy egészségük rovására tudják elvégezni.

A tengeriföldön termelt tengerit vagy burgonyát a cseléd saját állatja élelmezésére fordíthatja, vagy megeheti. Eladni az új rendelkezések értelmében nemigen szabad. Rendszerint megeszi, javarészüket még a teljes megérés előtt.

A törvény megemlíti, hogy a cselédek földjeit a közepes jó minőségű földek közül kell kijelölni, gabonakonvenciójukat pedig az eladásra szánt elsőrendű minőségből kell kiosztani. A cselédek földjét nem egy uradalom a forgó utolsó szakaszába kerülő, kiuzsorázott földek közül jelöli ki, gabonajárandóságukat pedig oly rossz, ocsús gabonából méri, hogy a cselédek nemegyszer kénytelenek visszautasítani.

A cseléd állatot is tarthat. Tarthat egy vagy ritkán két anyakocát, de a malacokat az elválasztás után el kell adnia. Tarthat körülbelül 20–30 tyúkot is. Gyermekkoromban minden tyúk után 5 tojást és minden kotlós után 5 csirkét kellett a kastélyok úrnőinek beszolgáltatni. Szabad egy-két kacsát is tartani. X.-pusztán, ahol apám életének utolsó esztendeit szolgálta, a cselédeknek a saját költségükön nevelt s gondozott kacsák közül minden másodikat kellett beszolgáltatniok a kastély úrnőjének.

Hajdan tehéntartás is volt. A legelők feltörésével azonban ezt legtöbb helyen beszüntették, s a tehéntartás megváltása címén a cselédeknek családonként egy liter tejet adtak. Aztán sok helyen ezt is megszüntették.

Sok mindent megszüntettek. Föltételezem, hogy azt a szokást, amely szerint a cselédasszonyoknak is kellett évenként bizonyos számú napon a kastélyban ingyenmunkát végezniök, már nemcsak a század elején kelt törvényben szüntették meg. Ifjúságom idején még a törvény ellenére is szokásos volt.

Valamikor sót is kaptak és szalonnát is, évenként 20–30 kilót. Felénk ez is megszűnt.

Kitűnő közgazdászok pontosan kiszámították, hogy egy rendes, egészséges béres minden évben nevezhető összes járandósága mennyi pénzértékben.

Ne vegyük tekintetbe annak a munkának értékét, amelyet a cselédek, főleg a cselédasszonyok a konvencióba kapott földecskék művelésére s állatocskák nevelésére fordítanak. A cselédek minden néven nevezhető évi járandósága, vagyis a búzán, rozson, árpán, tűzifán kívül még az uradalomtól kapott lakást is számításba véve, pénzben körülbelül 350–500 pengőt ér. Ennyit kapnának érte, ha el akarnák adni. Egy öttagú bérescsalád minden tagjára tehát az évi jövedelemből az 1930-as esztendőkben is naponként átlag 25 fillér jutott. Az élelmezésen, fűtésen, világításon kívül ebből elégítik ki ruházati szükségleteiket, szellemi és vallási kívánalmaikat, utazási igényüket.

Ez a félmúlt s a folyamatos jelen, a rendes állapotok kora, a békéé. Nincs panasz. Csak a neveletlen gyermekek üvöltöznek, rázzák, rugdalják a bezárt kenyeresládát.

Ez volt a Szerentsésék jövedelme, ez volt majdnem minden pusztaié, kivéve a parancsolókat; ezeknek valamivel több állattartásra volt joguk. Ez volt a mi jövedelmünk is, azzal a különbséggel, hogy apám négy tehenet hajthatott a legelőre. Ez a négy tehén húzott kifelé bennünket később kínosan, keservesen a marasztaló pusztai kátyúból. Az ő érdemük, hogy itt vagyok… Meg előttük azé a hat malacé, amelyek nagyanyám tekintete alatt tüneményes gyorsasággal nőttek, híztak s cserélődtek a vásárokon sovány utódokra. Mert mondanom sem kell, apai nagyapám gazdagságában, hogy úgy fejezzem ki magam, csak lelkileg sütkéreztünk. A híres vagyonból soha egy krajcárt se láttunk, nem is igényeltünk. „A fát is kell öntözni, ha új földbe kerül” – mondta megértően apám, s boldog volt ő is, ha néha-néha e fák árnyékában ülhetett. „Az én Imre öcsém – kezdte a pusztaiak között, s megért neki egy elveszett házat, hogy utána tehette –, aki kádár Gyönkön, a saját házában…” Nemegyszer súroltuk az életet, amelyet a Szerentsésék s általában a pusztaiak éltek. De amelyet én csak Szerentséséknél ismertem meg a maga valójában.

Nagyanya, ha Malvi nénit már nem tudta, legalább a gyerekeit akarta megmenteni. Meg-meghívta őket magához, illetve hozzánk, mert nála nemigen volt hely.

Csakhogy azokat a legnagyobb nehézséggel lehetett a családból kiszakítani. A Szerentsésék egyszerre úgy ragaszkodtak hozzájuk, mint a boldogsághoz. Nem és nem! Éppen azok nélkül nem tudtak volna élni. Végre, amikor engedtek is, csak a legszigorúbb rokoni szokások szerint engedtek. Csak úgy, ha mi is elmegyünk hosszabb időre hozzájuk. Először bátyám volt el Ürgepusztára, és csodákat mesélt. Hónapokat töltöttem náluk én is. De már nem Ürgepusztán, mert közben az öreg Szerentsést kölcsönben, vagy valaki helyettesítésére áthelyezték onnan, s Malvi nénit is magával vitte. Hegyempusztára követtem őket, egy híres bankárcsalád birtokára. Ez is a Szerentsésék világa volt.

Folyton répalevéllevest ettünk. Azért emlékszem rá, mert az első naptól az utolsóig, noha nem voltam válogatós, a kanalat mindig enyhe hányingerrel mártottam meg, s behunyt szemmel emeltem ajkamhoz.Más nemigen volt. Ünnepszámba ment, ha Malvi néni főzeléket is főzött, egy kis krumplit vagy babot. A Szerentsések mindezzel látszólag nem sokat törődtek. Általában az evésre nemigen adtak, mellékes dolognak tartották, afféle szükséges rossznak. Így az ebédhez meg sem terítettek; amikor az étel elkészült, Malvi néni a küszöbön kezünkbe nyomott egy bögrét és egy kanalat, ki-ki ott étkezett, ahol akart, az eresz alatt, a favágó tuskón, az árokparton. A kocsisok rendszerint a kocsin ettek, valami hagyomány lehetett ez náluk, mert akkor is oda kérték az ételt, amikor a lovak nem voltak befogva. A béresek pedig, ugyancsak valami homályos hagyományból, a szekér alá, vagy ha bent voltak a pusztán, az istállóküszöbre kuporodtak. A leves után kaptunk még egy karéj kenyeret. „Szerezzetek hozzá valamit” – mondta Malvi néni. Természetesen nem a kamrában, hanem a földkerekségről. Megettük a kenyeret, s a délután valóban nagyrészt a szerzés nem könnyűszerű gondolatában folyt. Faepret ettünk, földiszedret, a gledicsfa hosszú termése széléről azt a kocsonyás, édes valamit; csicsókát és sóskát. Amit épp nyújtott az évszak. Az akácvirág apró, mézzel telt könyökét. Galagonyáért a harmadik határba is elvándoroltunk. Voltak, akik fiatal csalamádé törzsét hámozták meg, s szeletekre vágva, azt szopogatták; édes, bár egy kicsit émelyítő.

Télen Szeréntsésék főleg sült tökön éltek, délben friss-melegen, este melegítve, reggel hidegen. Kaptak ugyan tejet, egy litert, de ezt, mivel akkor el lehetett adni, eladták. A burgonyát csak karácsony után kezdték kivermelni, addig nem nyúltak hozzá, azzal húzták ki a tavaszt.

Igaz, Szerentsésékkel kapcsolatban volt alapja a pusztai értelmiség által oly gyakran hangoztatott vádnak, hogy a cselédek nem tudnak gazdálkodni. Szerentséséknek kevés fogalmuk volt a beosztásról. Az uradalom negyedévenként adja ki a pusztaiak illetményét, levonva belőle az időközben kikönyökölt előlegeket. Ilyentájban – fertálykor – éjjel-nappal folyt a sütés-főzés. Csak úgy pattogott a zsír! Szerentsésék a palacsinta bolondjai voltak. Majd egy hétig folyton palacsintát ettünk, hidegen, melegen, lekvárral és lekvár nélkül. Így élt akkor a többi család is. A hatalmas tűzhelyen egész nap sercegett a nedves ágfa, és kavargott a szemet, orrot egyformán csípő füst. És folyt a kínálgatás, az olvadozó édesnénémezés, aranyoslelkemezés a megszokott csaták helyett. Hol volt a konyha hideg koromszaga! Egész nap daloló serpenyők körül tolongtunk.

Négy szoba ajtaja nyílott a konyhára. Középen állt a sárból vert, kunhalom nagyságú, hatalmas tűzhely. Tüzet ki-ki a tetejére rakott. A széles kéményből, amelynek arasznyi korommal fedett, csillogó falai közt bevert az eső, láncok lógtak, ezekre akasztották a kondérokat a szabad tűz fölé. A lábasok alá két tégla között gyújtottak lángot. A konyha falából mindenki a maga szobája felé eső részt fehérre meszelte, s koromba mártott meszelővel vert rá igazán tetszetős díszeket. Edényt vagy élelmet a konyhában senki nem tartott, azt még a szobában is külön ládába zárták.

Mert itt még egy-egy szobában több család is lakott. Szerentsésék szobájában, ahogy így emlékezetből összeszámolom, azt hiszem, csak kilencen aludtak, mert a hozzájuk beosztott házaspár még fiatal volt, az asszony akkor dajkálta a második gyermekét. Az asszonyt Viktornak hívták, s olyan csendes, ijedt kis teremtés volt, hogy észre sem vettük. Legtöbbször nem is hált a szobában, álomba dajkálta kicsinyeit, s ment ki férjéhez az istállóba.

A másik három szoba annál népesebb volt. A mellettünk levőben, amelyet csak egy fal választott el a miénktől, három család lakott, három göbölyös, nagy zenekedvelők. Ébredni is citeraszóval ébredtek. A főzenész köztük az öreg András bácsi volt; még a déli munkaszünetben is hazaszaladt, hogy egy kicsit „pöngicséljen”. Este, ahogy megtért, fogta teknő nagyságú szerszámát, s ha vidám volt, ha szomorú, verte rajta a nótát, míg csak le nem feküdtek. A hozzácsatlakozó hangokból tudtuk meg, hogy melyik göbölyös érkezett még haza. Gyönyörűen játszottak – nem tudom, ismerik-e az ilyenfajta citera hangját? Halkan, finoman tud az hangzani, oly szelíden, mint a tücsökciripelés. Az asszonyok orrhangon dúdoltak hozzá. Megtörtént, hogy az éjszaka kellős közepén is fölhangzott odaát az érces, de mégis finom muzsika; valamelyik göbölyös gondolt valamit, s nem tudott elaludni, míg ki nem fejezte.

Szemben velük, a konyha másik felén nyíló ajtó mögött Szabó bácsi lakott a maga nagyszámú családján kívül az egyik fia és az egyik veje családjával. Itt is rengeteg gyerek volt, a nők szinte versenyt szültek, s a versenyből az öreg Szabó néni sem maradt ki. Megtörtént, hogy egy időben babázott le a lányával. Az asszonyok napszámba jártak, s felváltva szoptatták a csecsemőket, akik egymásnak nagybátyjai és unokaöccsei voltak. Az öreg Szabó néni egyik karjában a saját kisdedét, a másikban az unokáját tartotta, és büszkén nyelvelt a cselédasszonyokkal, akik mindenféle erkölcstelen pletykát terjesztettek erről az ótestamentumi keretben virágzó családról. Szabóék állítólag nemcsak a csecsemőket tévesztették össze. Bizonyos, hogy néha, mikor egymás közt is összekaptak, az asszonyok nem a legépületesebb dolgokat üvöltötték el családi életükről, az egész puszta füle hallatára. Mihelyt a veszekedés elkezdődött, a férfiak libasorban szépen elhagyták a szobát. A sodrófával s konyhaedényekkel hadakozó három asszony között rendesen Malvi néni teremtett rendet; ő kedvelte s védte őket, s azok is szerették őt. Gyerekcserében voltunk velük, ami azt jelentette, hogy ha Szabóéktól minden felnőtt elhagyta a házat, gyermekeiket a mi szobánkba terelték át, s minket az ő szobájukba küldtek, ha a tüzelővel takarékoskodnunk kellett.

A negyedik szobában két csikós család lakott, a nevük is Csikós volt. Senkivel sem érintkeztek, vélünk sem, noha egyik asszonyt lánynevén Szerentsésnek hívták, s szegről-végről rokon volt. De ők jól éltek, a gyermekek már serdülő korban voltak, s a két család a férfiak egész részén kívül két félrészt is kapott. Emelt fejjel jártak át a konyhán, s a köszönést sem fogadták; ha közülünk, gyermekek közül valaki útjukba került, egyszerűen félrelökték. Néha ittak. Valamelyikük a csikók abrakjából egy félzsáknyit a vállára kapott, egy éjszaka megtette vele az utat a faluba. Bort hozott, s a család már hajnalban vedelni kezdett. Hangtalanul, titokban fogyasztották, arcuk még a szokásosnál is keményebb volt, csak szemük csillogásán látszott, hogy mulattak.

Három ilyen közös lakosztály volt sorjában a házban, vagyis összesen tizenkét szoba. Külön lakásban, a ház végén csak az uradalmi kőműves lakott. Felesége mindig szépen öltözködött, hétköznap is cipőben járt. Egyetlen kislányuk volt, őt is igen finoman öltöztették. Csak nagy ritkán láttuk. Egyszer a cselédkertek alatt összeakadtam vele, vidáman elébe álltam, s emlékszem, rögtön valami történetbe akartam beleavatni.

– A mamám megtiltotta, hogy én veletek beszéljek – fojtotta belém a szót, és kényeskedően továbbállt. Látszott, hogy szívesen tesz eleget a szülői parancsnak. Értelmetlenül bámultam utána.

Mi, gyerekek… a gyerekek úgy élnek a pusztán, oly szabadon, akár a határban s a házak között felügyelet nélkül összevissza bolyongó állatok. A világ rendje, az élet, az emberi test egyre szaporodó jelenségeinek kormányzására nem a kész társadalom példái és törvényei szoktatják őket, hanem a körülöttük nyargalászó, egymást harapdáló és szaglászó csikók, tehenek és bikák. A közös lakásokban, a kocsiutak porában, az itatók körüli pocsolyákban futkározva és hemperegve a szűzi ártatlanság őszinteségével s bátorságával úgy szoknak egymáshoz, úgy vizsgálják és fedezik fel egymás testét-lelkét, akár egy kosáralja kutyakölyök. A puszta határa végtelen, a gyerekekre nem kell vigyázni, nem tévedhetnek ki belőle, nem veszhetnek el. A pályaudvarok csarnokaihoz hasonló nagy magtárakon és istállókon és fészereken túl akácbokor-ligetek, csenderesek terülnek el és erdők és beláthatatlan legelők, búzatáblák, szittyósok és áthatolhatatlan füzesek a folyó mentén, mely minden tavaszkor egész tengert önt a lapos kaszálókra.

Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknek szereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim úgy tágulnak, ha tágulnak, rég elfeledt, idegen életek vallomásává. A szobában, ahol én gyermekéveimet töltöttem, csak a mi kis családunk öt tagja lakott, de annyit forogtam azokban a több családos szobákban is, amelyekben sokszor húsz személynek kellett volna valami módon megférnie, barátaim s játszópajtásaim, akik kivétel nélkül ilyen odúkból bújtak reggelente elő, annyira ezeknek a lakásoknak levegőjét és erkölcsét lehelték ki magukból, hogy emlékeimen át szinte szagolom azok áporodott éjszakai levegőjét, hallom az összevegyülő zörejeket, sóhajokat és nyögéseket. Néha úgy rémlik, mintha egész gyermekségemet valóban én is azokban a szobákban töltöttem volna, amelyekben születéstől, sőt fogantatástól a halálig minden mások füle hallatára megy végbe.

Hány olyan lakodalmon vettem részt, hány duhaj eszem-iszomon az urasági pajták, vagy derült időben a puszta végén az akácfák alatt, amelyből éjfél felé az ifjú pár ezekbe a közös lakásokba vonult vissza… A lakodalmak mindig tékozlóan gazdagok voltak; az uradalomtól kölcsönkért hosszú babszemező asztalokon vastagon folyt a bor és a zsír, a három pusztából összehordott tepsikben a sült tyúkok és kacsák füzérei sorakoztak, a káposzta gyerekfej nagyságú töltelékeit a vékony nyakú cselédek tejeskaláccsal tömték magukba – egy egész évi koplalásért vettek kárpótlást: a két násztárs családjának egész évi élelmüket fölzabálták. De ez is, ez a mértéktelen falás is a szertartáshoz tartozott, a lakodalomnak éppoly elengedhetetlen járuléka volt, akár a papi áldás. Még annál is fontosabb, mert arra volt nagyon is sok eset, hogy a párok templomi jóváhagyás nélkül frigyre léptek, de arra egy sem, hogy addig, míg „rendes” lakodalom tartására nincs mód, templomra gondoljanak. Azt a szégyent, a „mezétlábas esküvő”-ét nem viselték volna el. Mindnyájan tudtuk, hogy szomszédunk lánya szerelmes volt az egyik alsómajori legénybe, és nem viszonzás nélkül, ami azt jelentette, hogy viszonyuk volt; s mégsem ahhoz ment feleségül, hanem egy helybeli legényhez, akiről már az esküvő előtt megsejtette, igen helyesen, hogy egész életén át a szokásosnál is jobban fogja verni. A szeretőjéhez csupán azért nem ment, mert a lakodalomtartás körülményeiben nem tudtak megegyezni. Nem a két család nem tudott megegyezni, hanem a lány kapott össze a jövendőbeli napával, hogy ki mit süssön, s kiket lássanak majd vendégül. A környéken a lakodalmakhoz vagy a cigányokat hívták 15 koronáért, vagy a rezesbandát, amely 30 koronáért csapott valóban hét faluig szóló jerikói zenebonát. A pusztára csak a rezesbanda járt, a német Nagyszékelyből. Egyik, velünk komaságban levő pusztai cseléd lánya, a legszebb béreslány, akire emlékszem, másfél évig halasztotta az esküvőt, hogy a rezesbandára, a „trottyosok”-ra valót összekuporgassák, mert a németek a pusztaiaktól előre kérték a pénzt. Kölesden egy legény ehhez hasonló ok miatt fölakasztotta magát. „Elemésztette magát, mert nem vehette el, akit szeretett” – mondták megértően a cselédek. Egy másik, velünk ugyancsak félatyafiságban levő család asszonyainak anyám lelkére akart beszélni, hogy a lakodalmi pazarlás helyett inkább valami bútort vagy egypár malacot juttassanak a fiataloknak. Nem hívtak meg bennünket a lakodalomra, s esztendőkig tartó harag lett a tanács következménye. A lakodalomnak a nyomor és a formális éhezés e pusztaságában olyannak kellett lennie, hogy „megemlegessék”; nemcsak ürügynek – szinte bosszúállásnak kellett lennie a hosszú éhkoppért. Nem mulatság volt az, nem élvezet – valami barbár, öncsonkító, vad emberáldozathoz hasonlított.

A kültelki proletár minden szombaton leihatja magát – a pusztaiak hónapszámra nem látnak szeszt, kocsma nincs is a pusztán, de pénz se rá, s az uradalom se tűri az állandó felügyelet alatt tartott cselédek közt a részegeseket; ha nagy ritkán szeszhez jutottak: a szomjanhalók mohóságával és lázával dobták hát magukat abba a rövidke szabadságba, emelkedésbe, feledésbe, amit az alkohol nyújt. Milyen szépek voltak e lakodalmak bor- és örömkeltette mámorában, mily angyalian ártatlanok, gyermekiek az első pohár után, mesterségesen fölébresztett emberi öntudatuk első óráiban!

Milyen diadalmas, ünnepies volt a lakodalmasok gyalogos elvonulása a bokáig érő őszi porban vagy téli latyakban valamelyik szomszéd falu templomába. Az egész utat végigénekelték. A legények, ha már lovon nem szökdelhettek, mint a falusi gazdák fiai, saját lábukon ugrándoztak, s rúgták a port, vetették magukat át az árkokon és bokrokon, és még nyerítettek is hozzá nagy vígságukban. És visszajövet a kastély vagy a kasznár háza előtt a hagyományos tisztelgés is, amelyet a múlt, talán még a jus primae noctis emléke némának, elfogódottnak, komornak rendelt, mint valami gyászszertartást, még az is, milyen boldog mosolygások közt ment végbe. A bemutatkozás után a kilépő vőlegényt, aki ilyenkor odabent rendesen egy acélbicskát és a mennyasszonyt, aki egypár cirógatást kapott, milyen üdvrivalgással fogadták a küntvárakozók: a násznép dagadó jókedve egy megyét kacagásba boríthatott volna. Mindenkit megállítottak, aki a pusztán áthaladt, teletömték kaláccsal, süteménnyel, s rimánkodva nyomkodták kezébe az üveget, unszolták az ivásra, ha az véletlenül gyorsan betelt a borral. De a ritkán ízlelt szesz hamarosan végzett velük.

A szokás szerint a menyasszonynak sem enni, sem inni nem illik a lakodalomban; csak úgy csipeget ő valamit, már csak azért is, hogy megállja majd helyét a menyasszonytánc órákig tartó vad pörgésében, amikor a vendégseregből mindenki, aki valami ajándékot hozott, egy sótartót, egy zománcos bögrét, egy pár papucsot vagy egy villát valamelyik uraság vagy vendéglő rosszul elsikált monogramjával, szédülésbe forgatja a rekedtségig üvöltözve, hogy: enyém a menyasszony! De a vőlegény, a boldog, az ehet, ihat, és eszik is és iszik is, mert az illem neki meg azt diktálja, hogy lakodalmán úgy jóllakjék, mint életében azelőtt soha nem lakott jól, s előreláthatóan azután sem fog soha többé. Tömik, mint a libát. Mire a menyasszonyt már azok is megtáncoltatták, akik ajándék helyett jogot erre pénzzel, rendesen tíz fillérrel, rendkívüli, megemlítésre szánt esetben egy pengővel váltottak, s a vőlegényre kerül a sor, hogy a menyasszonnyal az utolsó táncot, a vőlegényforgatót eljárja, s aztán egy időre elvezesse, tántorogva kel föl szegény a lóca közepéről, a díszhelyről. Egy-két forduló után öklendezve botorkál az új otthon felé. A násznépnek még járni képes része versbe szedett, vastag megjegyzéseket eregetve, lelkes üdvrivalgással tolong utánuk, csörgeti a menyasszonytánc jövedelmét, s figyeli, észreveszi-e a menyasszony a küszöbre fektetett seprőt, és felveszi-e vagy sem, vagyis dolgos asszony válik-e belőle vagy henye. A közös konyha is ezer babonás próba és jóslási kísérlet Scylla-Charybdisévé alakul. Végül az új pár eléri a szobát. Hogy mi történt azután, azt másnap röhögő és ragyogó arccal beszélik öt-hat éves barátaim, akiket a lakodalom miatt még a rendes időnél is előbb fölkergettek a fészkükbe, a kuckó közös rongyhalmazára, vagy ha a szoba lakói ellenséges viszonyban voltak, le, a felnőttek fekvőalkalmatosságaival elkerített sarkokba.

Amit híven elbeszélnek, magyarán nevén nevezve a cselekmény minden mozzanatát és eszközét, az már ebben a korban sem újság nekik, nekem sem. A puszta gyermeke, mihelyt eszét tudja, „föl van világosítva”, legelőször épp a szerelem dolgairól világosodik föl – emlékeimben kutatva, azon gondolkozom, vajon testi és erkölcsi fejlődésre ártalmas-e ez a korainak azért nem nevezhető, mert az érdeklődéssel pontosan egyidejű hiánytalan ismeretszerzés? Ez a lépésről lépésre való bevezetés a titkokba, amelynek révén apránként, tehát a manapság annyira rettegett ifjúkori megrázkódtatások nélkül kapja meg az ember mindazt az édeset és keserűt, amit az élettől különféle arányú keverésben, akarva, nem akarva, úgyis el kell fogadnia? Dolgom nem a döntés, csupán a tájékoztatás.

A puszta gyermekének érzelmi élete már pólyás korában a puszta törvényeihez igazodik. Nemcsak a közös lakások, hanem a közös házak, s végeredményben az egész puszta egyívású csecsemőit mihelyt topogni kezdenek, egymás mellé rakják, s ott is, ahol az uradalom nem tart kommenciós „gyerekpásztort”, valamelyik, már csak erre-jó vénasszony felügyeletére bízzák, mert hisz a pusztán az anyáknak nemcsak az anyaság a hivatásuk. A gyermekek egymást nevelik. S mikor elhagyják ezt a paradicsomi meleg aklot, oly fürkésző szemmel néznek már a világba, akár Ádám a kiűzetés után. Ki mondta meg nekik, hogy a harcot is, vereséget is könnyebben viselik, ha párt választanak minél elébb maguknak?

Emlékszem egy kislánykára. Első emlékem róla mindjárt az, hogy egy délután, amikor az anyám az uzsonnára való kenyeret szegi nekünk, beállít hozzánk a konyhába azzal, hogy ő az én szeretőm, és ő is kér egy karéj kenyeret. Négy-öt éves lehettem, tudom, még nem jártam iskolába. Tíz év múlva, amikor ez a jelenet ugyanezzel a lánnyal megismétlődik, szégyenemben majd a föld alá bújok, de akkor még igent intek, s az egyenes vallomást köröttem is mindenki helyénvalónak tartja. Anyám mosolyogva teljesíti a kérését, jóllehet az inkább követelés vagy igénybejelentés, mint kérelem; megsimogatja és megcsókolja a kislányt; attól fogva az állandó vendég nálunk, le nem marad a nyakamról. A pusztai iskolába egy évvel később kerül, mint én. Oda is azzal lép be, amivel annak idején a konyhába, azzal igyekszik helyet és tekintélyt szorítani magának a gyermekeknek a felnőttekénél sokkal szigorúbban szervezkedő társadalmában. Igényt tart rám, védelmez és kormányoz, csúnya jeleneteket rendez velem és a többiekkel is; semmi kétség, hogyha abban a sorban maradok, amelyben megismert, s ég tudja, mi miatt kiszemelt magának, előbb-utóbb őt kell feleségül vennem, ahogy legtöbb gyermekkori pajtásom is játszótársát vette el. Esztendőkig s távollétem alatt is konokan kitart mellettem. Egyre nagyobb aggodalommal figyeli rajtam a külső-belső változást. Nyári hazaérkezéseimkor pontosan annak a borjúnak a tekintetével mered rám, akinek, mezei kószálása alatt otthon új kaput faragtak; állati riadalommal füleli hangomban az úrhatnámságot és gőgöt, amelyet egy-egy év alatt felszedtem, kétségbeesetten szaglássza az idegenséget, és semmit sem értve a dologból, szégyenkezve, zavarodottan, lassanként elhúzódik tőlem. Majd menekül akkor is, amikor már én közelednék feléje, mert én minden fellengősségem és kérkedésem ellenére épp akkoriban kedveltem meg igazán. Meg kell mondanom, hogy hozzá semmi komoly közöm nem volt. Nem emlékszem rá a bandában, amellyel évekig napszámra róttam a határt, s próbáltam a testi-lelki próbákat, amelyek ott vártak reánk.

Engem anyám az országúton kívül csak a víztől tilt, a folyótól, a bányaakna szélességű csordakutaktól. Meg az urasági falkától, amióta a disznók egy ötéves kisgyermeket felfaltak. Ezeken kívül minden szabad. Még küldenek is hazulról, megvan ennek is az oka. Egész fiatalon magamnak való, egy kicsit mulya gyerek voltam, aki, ha azt mondják neki, maradj itt a ház előtt, fél napig elül a küszöbön. – Most már járkálj egy kicsit – hallom ma is anyám hangját. Elballagtam a kert végébe, s egy perc múlva kérdő arccal ismét a konyhában álltam – járkáltam, most mit csináljak? Négyéves korom felé egy ideig komoly idegrohamaim is voltak; a legelső egyik szombat esti fürdésnél lepett meg: erőnek erejével csizmástul akartam a szapulóba lépni, s mikor harmadszor el-elhúztak, arcom elkékült, eszmélet nélkül vágodtam el a földön. Attól fogva, ha felingerelnek, vagy bántanak, se könnyet, se panaszt nem ejtek, hanem már szabályszerű remegés és kékülés fog el, amelynek most már minden simogatás és becézés ellenére is ájulás a vége. Utolsó, legkisebbik gyerek voltam, fészek-fentőnek csúfoltak, s anyám teljes joggal rettegett a legnagyobb fogyatkozástól, amely pusztait érhet, hogy nem leszek világravaló. Öntöttek ónyát, kentek rám szenesvizet, de erre a nyavalyára még az orvos is csak azt tudta mondani, hogy majd csak elmúlik. El is múlt, sőt rövidesen az ellenkezőjére fordult, hála nagyanyám ösztönének, aki gyógyításomat a többi gyerekre bízza. Hozzánk édesíti őket, s örömmel indít, ha azok kószálni hívnak. Komoly arccal követem őket mindenfajta vállalkozásaikban. Naphosszat kuksolok a nádasok kis szigetein, a pajta padlásán, a szénákba fúrt barlangok mélyén, a magunk építette lombsátrakban. Nyakig ássuk magunkat a kicsépelt búzahalmokba; a szárítóban kiterített gyapjú puha felhőin sétálunk, és el-eltemetjük egymást. Mint a csurungák népe, úgy élünk, mint a vadnépek fiai. Körükben maznaságom feloldódik, egy vagyok közülük, de közben közös életünk minden mozzanata úgy emlékezetembe vésődik, úgy figyelek, mintha már ott tudnám, hogy mindarról valamikor számot kell adnom.

Az első banda azokból a gyermekekből toborzódik, akiket még az uradalmi gyermekmunkába nem lehet befogni, akik még az elemi négy osztályát sem járták ki, akik még szabadok… Én még náluk is fiatalabb vagyok valamivel, mert emlékszem, egy-két társammal elmaradok egyszer a futásban le a Sió-part felé. Kifúlva érkezem meg, a banda már túl van az első lubickoláson, a nádas közepén egy kis homoktisztáson ül széles körben, és versenyt gyakorolja az önkielégülést, anyaszült meztelenül, barnán, mint valami majomfalka. Közébük telepszem, de még nem értem a szabályt, hasztalanul kísérletezem – csak nézem irigykedve a többieket, a beavatottakat, és az a képzelmem támad, hogy ezt is csak azok tudhatják, akik már iskolába járnak, ott okosítják meg erre is az ember gyerekét, amit különben helyesen is sejtettem. Engem azonban még iskolás korom előtt próbál beavatni egy kislány, még nálam is fiatalabb. Reggelente, ahogy kiszabadulunk a mosdásból, vagy talán már hajnalban, hiszen öt óra felé az egész család talpon van, mert anyánknak is van dolga a földeken, s kapálni igazán csak harmattal lehet, megjelenik az ajtónk előtt, s kézen fogva elvezet. Föltotyogunk a domboldali disznóólak mögé, ott kezdődik egy csalánrengeteg, átvergődünk rajta, annak a közepén akácbokorral benőtt gödör van, valami régi, bedőlt cselédpince helye, ott van a mi lakásunk, a lombok alatt. Didergek még a hajnali hűvösségben, ahogy levetkőztet. Fanyalgok is, azt sem igen tudom, mit akar tőlem, jól emlékszem, hogy kelletlenül viselkedem – de hát akkor mért viseltem el mégis naponta újra és újra a didergést és a csalán marásait? Nagy keserűségére ő maga sem tudja, hogy pontosan mit is akar. Hallott már, tán valóban látott is valamit a közös lakásban, vagy a közös széles ágyban ott lábtól meghúzódva; még selypít, ahogy megfigyeléseiről beszámol, napról napra bővítve az adatokat.

Ott ülünk szemtől szembe, két darab ártatlanság, nézdeljük, vizsgáljuk egymás létezésének nyitjait, azzal a szigorú, komoly figyelemmel, amellyel a vadak a ketyegő órát, a gyermekek új játékszereiket tapogatják, s már bontanák is szét. Megszöktünk a fegyelmezett világból, borzongva érezzük, hogy a csalánon és akáctüskén át a jövendő, titkos, igazi élet elébe, valami ősi függetlenségbe kanyarodtunk, s magunktól próbálhatjuk, mit is jelent létezni. S tanácstalanul ülünk az alkalom édes édenében; itt van, itt kell lennie köröttünk valami boldogságnak, hisz érezzük mellünkben nehéz légnyomását, de mégsem szívhatjuk magunkba, nem szabadulhatunk ki, rabok vagyunk még, s ez annál keservesebb, mert láthatatlan a börtön; mindent tudunk, amit tudhatunk, s mégis még mindig titok övez, falak állnak valahol, a kulcs nem forog a zárban. Kis barátnőm tehetetlenségében toporzékolni kezd, sírva fakad: de akármilyen nyafka is, otthon mégsem panaszkodik, nem kér anyjától tanácsot. Közben persze más játékra is telik idő, tőle tanultam meg kövecsezni. De naponta újra kezdi a vizsgálódást, kinyújt és meghemperget ott a gödöralji porban, mint lisztes morzsában a rántani való halat, és én is őt. Hosszas kísérletezés után végre elér valami kicsinyke eredményt, lappangó férfiasságom valamelyes eszmélését érezhettem. Nem döbbentem meg, ahogy képzelni lehetne; igen természetesnek vettem, inkább a rám nevető hunyori kis szemekre emlékszem. Barátnőmmel különben ez volt az utolsó együttlétem. Faképnél hagyott, többet nem jött értem, mással élte világát, s nekem eszembe se jutott, hogy tán meg is kereshetném. Később megjavultam.

A falubeli fiatalok élete örök vizsgálódás – hogy ki is felelne meg igazán nekik, természetöknek s anyagi vágyaiknak? – és gyakorta cserélik választottjaikat, leányok, fiúk egyaránt, nem sok haragot keltve. A faluvégi zsellérek, a napszámba, aratásba járó nincstelenek gyermeke is ilyen formán találja meg párját. Ő nem a földet nézi, mert az nincs, hanem az egészséget, az erőt, a munkabírást – ott az a kamatozó vagyon. A pusztára járó sommásoktól tudom, hogy az aratásra álló legény nyáron maga mellé szegődteti marokszedőnek, kettőzőnek a lányt, aki télen megtetszett neki, akit feleségül venne, ha annak az ideje majd elérkezik. Mert a téli hancúrozás, összenevetgélés, ha kedves is, ha vigasztaló is a nyomorúságban – nem sokat számít –, a nyár a nagy vizsga. Hogy szedi a lány a kasza után a markot, hogyan hajlong hajnaltól késő estig, hogy bírja a munkát? – ez dönti el, lesz-e valami a frigyből. A fiatal legény szakértő szemmel nézi jövendő párját, mint valami nagy vásáron, egy életre való vétel előtt. És úgy nézi a leány is a kaszával a rekkenő hőségben előtte hadakozó fiatal férfit, és bíráló szemmel nézik a többiek is őket kettejüket együtt, vajon egymáshoz illők-e. Mert hogy együtt dolgoznak, egy párban, azzal hozzászólást és véleményt várva az egész világnak kinyilvánították, hogy halálig párban maradnak, ha megfelelnek egymásnak. Ez náluk így van, s nem lehet eléggé dicsérni. S ha a munkában egymásnak valók, nem marad el a további próba sem, a szívé, a lelkületé, a testé. A pusztaiak mátkasága egyikhez sem hasonlít. Mint a fejedelmi családok sarjai, mint a hinduk: legtöbbször, ha nem is pendelyben, de az iskolából való szabaduláskor már eljegyződnek ők, azzal a különbséggel, hogy őket nem a szülők párosítják össze – gondolnak is azok ilyesmivel! S oly mindegy is, hogy ki kit vesz el, a lányok közt egyik sem visz többet a házhoz, a legények közül egyik sem örököl többet, mint a másik. Nem nézik még egymás egészségét sem. Tudatlanságból? Abból is, de meg aztán, ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik – mit lehet könnyebben pótolni az embernél?

A gyermekek hát szabadon, korlátozás és bűntudat nélkül végigpróbálják, amit a pislákoló, lassan ébredő ösztön súg egy másik azonos, vagy nem azonos nemű ember, sőt minden élőlény iránti vonzalomból, szeretetből, szerelemből. S mire földereng előttük a távoli társadalom törvénye, amely százados késéssel azért ide is elhat, hogy minden embernek, ha másban nem is, de szerelemben törvényes magántulajdonnal kell rendelkeznie, addigra majdnem mindenki ismeri azt, akivel életét le fogja élni. A választás nem nagy, hisz egy-egy pusztán átlag húsz-harminc család él; de az igény sem nagy. – S akik – de ez csakis a legényekre szól – mégsem találnak magukhoz valót ebben a kis világban, vagy valami ok miatt elvesztették azt, akit kiszemeltek, vagy felnőtt korukban kerültek a pusztára, azok is legfeljebb tíz-tizenkét kilométernyi körzetben nézelődnek asszony után. Természetesen szintén csak pusztán, mert tartja magát a hiedelem, teljesen jogosan, hogy falusi lányt nem jó pusztára hozni, még akkor sem, ha jönne. De nem is jön. Én legalább egyetlen esetről sem tudok.

A párok tehát szinte még gyermekfővel kialakulnak, és a pusztai fogalmak szerint hívek egymáshoz attól a pillanattól fogva, hogy az első, annak nevezhető szerelmi egyesülés megesik köztük. Egymáshoz tartozásukat nem rejtik véka alá, a kis társadalom azt csodálná meg s nevetné ki, aki azt rejtegetni akarná. „Nincs ezekben semmi szemérem” – mondta nekem egyszer, arcán a felháborodás hagyományos, komor álarcával egy intéző. Aznap hajnalban a borsóasztagok őrzésére rendelt béreslegény alkalmi fekhelyén egy tizenhat éves leányt talált! Aludtak, s mikor ő pálcájával felserkentette őket, a lány még csak nem is röstelkedett; ott, előtte szedte rendbe magát, nyugodtan, „akár egy főúri dáma, aki komornája előtt öltözködik”. Micsoda fogalmak vannak itt a pusztán a női hivatásról! És ha látnám, mi folyik az istállókban! Később véletlenül láttam valamit abból, ami ott folyik; egy fiú és egy lány fejés közben úgy helyezkedett el, mindegyik a maga tehene mellett, hogy hátuk majdnem összeért; fejüket mindketten hátraszegték, s míg kezük meg-megállva tépte és facsarta a tőgyeket, szájuk végtelen, elszakíthatatlan csókkal kapaszkodott össze. Abban a kínos, nyakcsavaró helyzetben, amely az agyra kergeti a vért, a nehéz munka közben, amelynél kevés kíván több izomerőt. Kijött a könny a szememből, megfordultam; az ajtóból visszanéztem a homályos istállóba, még akkor is össze voltak tapadva.

A pusztai fogalmak… a pusztai fogalmak között valóban a szüzesség is csak úgy ítéltetik meg, mint a magántulajdon többi tartozéka, nekem is ez a tapasztalatom. A hűség többet jelent a test hű megőrzésénél, átfogóbb annál, mondhatnám emelkedettebb. A besorozott újonc szeretője vagy felesége legtöbbször türelmes megtartóztatással várja vissza párját, de ha másképp viselkedik, abból sem keletkezik különösebb bonyodalom. S ha származik is, elsősorban nem abból származik, hogy az asszony megcsalja a távollévőt, hanem abból, hogy kivel. Egész más természetű esemény elbeszélése közben egyszer egy béres megemlítette előttem, hogy az ő szeretője sem maradt hű hozzá, amíg másfél évig távol volt, állatokkal a Felvidéken. Kérdő pillantásomra: „Jó pajtásom volt nekem az a Deli, vele mulattam ki magam, amikor megjöttem.” A lányra sem volt panasza, mert „az azért kitartott mellette”. Ritka valóban a házasságtörés, vagy csak ritkán beszélnek róla? Nagy elvétve fordul elő, hogy a cselédek ilyesmi miatt egymást pallóra állíttatnák. De az ilyen följelentésre is csak akkor kerül sor, ha a dolog már komolyra fordul, vagyis ha a férj elhord hazulról egyet-mást a szeretőjének, egy kis zsírt, szalonnát, egy szakajtó búzát; vagy munka közben annak „szerez”; vagy éppen azzal foglalkozik, hogy miatta otthagyja a családját. Különben ezt is úgy-ahogy elrendezik maguk között, mint annyi mást.

A pusztákon megbecsülik a nőt, s ennek nem mond ellent az, hogy néha megverik. Asszony, tudjuk, a világ minden táján több terem, mint férfi, kivéve néhány különösen zord vidéket, ahol hasonlóan valami jobb talajt és éghajlatot igénylő virágfajhoz, mégis kevesebb nő terem és nő fel. A pusztán is abból az okból van kevesebb nő, mint Tibetben? Csaknem minden pusztán kevesebb van. Rácegresen még az 1930-as népszámlálás szerint is a 140 főnyi férfilakosságra csak 125 nő jutott. Azért, mert a pusztákon elsősorban férfimunka kell? Vagy mert a társadalom a lányoknak, a városi cselédszobákon át hamarabb nyitott utat a menekülésre? Öregasszony volt elég, sőt túlságosan sok volt, a fiatalok hiányoztak. Vigyázni kellett rájuk, s a férfiak vigyáztak is, vagyis igyekeztek a maguk módján jól meglenni velük. Nem kívántak tőlük többet, mint ami épp kellett. Nemigen huzakodtak egy-egy asszony miatt, de hogyan is vehették volna komolyan a szerelmi birtoklást, amikor évszázadok óta a mai napig arról is elsősorban az az egyoldalú megállapodás dönt, amelyik a többi javakról, és amelybe nekik nem tanácsos a beleszólás? Az urak, a földbirtokostól le a gazdasági gyakornokig, szabadon rendelkeztek a cselédeknek nemcsak a két kezével, hanem egész testével, s ez ellen nem lehetett apelláta, nincs is. Van hely, ahol a gazdasági tisztek, de még a cselédházakban fölcseperedett parancsolók is majdnem minden lányt berendelhetnek magukhoz, ha nagyon akarják. Régi, köztudomású, háborítatlan rendben folyó, hagyományos, szinte idilli jelenség ez; nekem is csak véletlenül ötlött eszembe, hogy erről is elmondjam, amit tudok.

Harmadik szomszédunk lánya öngyilkos lett. Az életunt férficselédek rendszerint akasztással vetettek véget napjaiknak, a lányok és asszonyok kútba ugrással, más módot nemigen gyakoroltak, szigorúan őrizve meg ezen a téren is valami illem hagyományát. A lány „feljárt” a kastélyba. Ezért ölte meg magát.

A csirások húzták ki hajnali itatáskor. Amikor mi iskolába menet odaértünk, már ott feküdt a kút körül elloccsant víz finom jegén, amelynek vékony burka alatt a fekete göröngyök, szalmaszálak és trágyadarabok, mint üveg alá való ritka értékek ragyogtak s szivárványlottak. Ott feküdt nyitott szemmel, amelybe a jég apró tárgyaihoz hasonlóan egy riadt tekintet széttört révülete fagyott bele, nyitott szájjal, egy kicsit kényeskedően felvont orral, homlokán és szép arcán a húst láttató nagy horzsolásokkal, amelyeket zuhanásában ő maga vagy a vízmerő vödörrel a csirások ejtettek, amíg a jégtáblák közt észre nem vették a téli virradat sötétjében. Mezétláb volt; csizmáját otthagyta a segédtiszt szobájában, az ágy előtt, amelyből egyszerre kiugrott, és egy iramban, nyílegyenesen a kúthoz rohant.

Az istállókból, magtárakból odasereglett béresek némán, vállvonogatva álltak előtte egy-egy percre, amíg a segédtiszt, az, akinek a karjaiból a lány egyenesen a haláléba fordult, munkára nem kergette őket, nádpálcájával idegesen verve csizmája szárát, s a szokásosnál is durvábban üvöltözve, ami nyilvánvalóan szintén idegességéből következett. S amit a cselédek respektáltak is, mert meglepően az első szóra engedelmeskedtek, s ha távozás közben lopva hátratekingettek is, szemükből részvét és megértés sugárzott. A tiszt (nem tehetek róla, ha mindez úgy hangzik, mint egy, Eötvös képzeletén átszüremlett lovagkori rémregény) sápadtan keringett tehetetlenségének kalickájában a tetem körül; rángó arccal pillantgatott szét, s hessegette fölöslegesen is az embereket, mint a prédáját féltő eb. Alacsony, kövérkés ember volt, látszott, hogy nem tér magához a felháborodásból; kegyetlenül becsapva érezhette magát. A lány megszegte a szokást, a dolgok rendes menetét, mert azon ugyan senki sem ütközhetett meg, hogy tegnap épp ezt rendelte magához (ezúttal részeg fővel, különösebb vágyai csitítására, ahogy később pletykálták) – a cselédek dolga nem az engedelmesség, minden körülmények között? Ezt a lázadást sem ő, sem a cselédek nem érthették meg. Ezért igazán nem kellett volna ilyen dologra vetemedni! A lány azonban azáltal, hogy meghalt, egyszerre egyéniség lett, kivált a közösségből. Megtörhetetlen némaságával maga ellen bőszítette tulajdon apját is; az öreg csodálkozó méltatlankodásában levett kalappal emelgette s ejtegette combjához karjait, mintegy mentegetőzve a tiszt előtt. Képzeletemben később ez a lány, ez a sápadt, nyershúsát láttató halott arc lett a dac és a lázadás angyala. Elképzeltem jellemét, az „egyszerű parasztlányban” a hatalmas lelket, amely a szenvedés tüzében leplezi le magát, s amelyet Jeanne d’Arcéhoz hasonlítottam… De akkor még én sem tudtam felfogni, mi elől menekült ki oly sebbel-lobbal a világból.

Az ő megszokta világából, amelyben a gúnyos falusi közmondás szerint „csak a kenyér nem közös”. Mert vőlegénye volt? Amibe az olvasó, gondolom, még ezek után is nehezen élheti bele magát, hogy lehet hűség a test hűsége nélkül is, abba a világszemléletbe ő is, vőlegénye is beleszülettek. Tudhatták mindketten, hogy hasonlóan a szúnyogok és tetvek csípéseihez, vannak más természetű csípések és fullánkok is, és ezek ellen szintén hasztalan a védekezés, de ezek éppúgy nem érhetik a becsületet vagy a lelket, akár az előbbiek. A pusztaiak reálisak. Hisz én, a gyermek is ismertem azt a világszemléletet, s természetesnek vettem. Nem egy olyan kifejeződését láttam és hallottam, melyen csak most visszaemlékezve találok némi eltűnődni valót. „Ó, a vén disznó” – mondták nem sokkal ez előtt az eset előtt a cselédek az öreg kulcsárra, amikor híre futott, hogy az a magtárban az alacsony búzamosóvályú fölé hajló tizenkét-tizennégy éves lánykák helyzetével a szó szoros értelmében visszaélt… „Való az egy ilyen vén sántasághoz?” – a fejcsóváló méltatlankodás csak ekörül forgott, a lányokra senki sem gondolt. Az uradalom sem, amely minden téren, tehát az ilyen esetekben is, csak akkor intézkedett, ha érdekét látta veszélyeztetve. Egy más alkalommal feltűnt, hogy a napszámosok egyik parancsolója, ha a gépekhez, ha kukoricakapálásra, ha répaegyelésre vezényelték felügyelőnek, bandájába három leányt mindig beválasztott, mindig ugyanazokat, s a legkönnyebb munkára, a vízhordásra rendelte őket. Igaz, kiskorúak voltak azok is. Amikor kiderült, hogy „használta őket” – csak feleségének és öt gyermekének az egész pusztát betöltő jajveszékelő rimánkodása mentette meg, hogy nem mondtak fel neki. Nem az erkölcsök: a fegyelem lazítása miatt. A puszta résztvevő aggodalommal kísérte a család sorsát.

De a fegyelemnek ilyenek miatt való lazulása igazán ritka volt. A pusztaiak nem éltek vissza a keggyel. Nem panaszkodhatott emiatt az a segédtiszt sem, aki azt a halálra szánt lányt használta, bizonyára minden emberi kapcsolat nélkül, ahogy egy ivóbögrét vagy csizmahúzót használ az ember. Nem formált jogot a bizalmaskodásra, vagy valami igényre a lány családja sem. Nem, a gyász sem teremtett viszonyt köztük és a tiszt között (aki különben a temetésen sem jelent meg). A lány meghalt, s halála úgy raktározódott el az emberek emlékezetében, mintha a gép kapta volna el, mintha bika taposta volna agyon. Sövegjártó bácsi, a halottkém, aki a helyi adoma szerint abból állapítja meg a halált, hogy a hozzátartozók keservesen rínak, aláírta a bizonyítványt; a lányt elénekeltük, eltakarítottuk. Én voltam tán az egyetlen a pusztán, aki a tiszt alakja köré még évek múlva is a halál, a végzet valami romantikus légkörét képzeltem, s szinte elvártam volna, hogy díszelegjen e pózban.

Nem vállalta a szerepet. Éktelen tudott káromkodni (bizonyára fiatalságát s jöttment voltát igyekezett ellensúlyozni vele), s lelki vergődését s talán a gyászt is azzal fejezte ki, hogy jó ideig még a szokásosnál is gorombább és ingerlékenyebb volt. Ezt is megértettük.

Elvártam volna azt is, nyilván a romantika gazdag gróf, árva jobbágylány történeteinek alapján, hogy a tisztek védjék és kíméljék póri szerelmesüket. Nem védték. A lányok nemigen hivalkodtak az ilyen viszonyokkal, főleg előkelő kedvesük jelenlétében nem. Bizonyára tapasztalatból tették. Az urak nem bírták a nyilvános bizalmaskodást. Emlékszem, évekkel később az egyik közeli pusztán milyen meglepetéssel kaptam föl a napszám-szőlőkötözésből a fejemet arra a hangra, ahogy a felügyeletre megjelent segédtiszt az egyik lányra támadt, aki elmaradt a sorban. – Azt hiszed – üvöltötte –, egész nap kódoroghatsz, amiért tegnap este… – s azzal a szóval jelölte meg a nemi együttlétet, melyet a cselédek is csak megvetésül használnak.

A leszidott lány arcát elfutotta a vér: a nyilvános megszégyenítéstől a bőre is szikrát hányt. Lehajtotta a fejét, serényen munkához látott; de amikor a tiszt könnyű kocsiján elkerekezett, szembenézett velünk, s lángoló arcára feledhetetlen kényszeredett mosolyt erőltetve, olyan megjegyzést eresztett a távozó után, aminőt addig béreslány ajkáról nem hallottam.

Kezdetben idegenkedtem ettől a lánytól; nem azért, mert romlottnak tartottam. Talán, mert beláthatott s megfordulhatott abban a világban, amelyből én ki voltam zárva, s mely ellen már ébredezett bennem a kirekesztettek gyermekien megható gőgje. Bármennyire ismertem is lakóit: a kastély lovagvár volt és boszorkánykonyha, s a maga szerény módján valóban szüzeket is fogyasztott. Irigykedtem a lányra? Meglehet. Butának tartottam, hogy vakon jár abban a káprázatos világban; a titokból semmi sem ragad rá, se tündérkisasszonnyá, se macskává nem varázsolódott. Reggelente álmosan jelent meg köztünk szegény, ásított és szemét törölgette. Elfordultam tőle. De lassan-lassan különös sértődöttségemen úrrá lett a kíváncsiság. Tárgyilagosan faggatni kezdtem, ha munka közben egymás mellé kerültünk: hogy s mi esett az éjjel? Érdeklődésembe csakhamar más elemek is vegyültek. Már kamaszodtam. – Mondj el apróra mindent, attól kezdve, ahogy beléptél az ajtón… – A lombos szőlőbokrok fölött csodálkozva pillantott át hozzám. – „Mi van azon mesélnivaló?” – Mit mondtak, hogy tudtad, hogy mit kell csinálnod? Hogyan hívtak be legelőször? – Délben melléje telepedtem. Minél makacsabbul hallgatott, annál jobban ragaszkodtam hozzá, képzeletem annál színesebben izzott. „Kaptam egy plajbászt” – mondta. Mindenüvé utánasomfordáltam, s megesett, hogy az esetlenség fölényes durvaságával magam is közeledni akartam hozzá. – Nem mindegy neked? – kérdeztem hányavetin, de vérvörös arccal. Mellbe lökött. Az, hogy a kastélyban járt, az nem számított, az nem törte volna meg még szűzi önérzetében sem; mintha csak álmában történt volna. Az ő alakja körül is, talán némasága miatt, a halál titkos levegőrezgését láttam; nem lepődöm meg, ha szintén kútba ugrik. Nem ugrott, „boldog családanya” négy gyermekkel a kocsisház egyik kuckójában.

Amit apróra meg akartam tudni, azt jóval később tudtam meg, amikor – messze a régi, babonás elfogultságtól – nem színlelt, hanem igazán szívbéli unalommal lépdeltem azoknak a híres kastélyoknak dohos termeiben, a szarvasagancsok, vásári bútorok s lélegzetelállítóan ízléstelen kézimunkák s olajnyomatok aggkori menhelyén. Most már az elismerést és az örömöt kellett színlelnem. A szomorú falak lakói barátaim lehettek volna, tőlem függött, hogy mennyire fogadnak szívükbe. Sima mosolygással hallgattam a társalgást, s bólintottam a legfölháborítóbb történetre és véleményre is, hasonlóan a követekhez, akiknek nincs joguk beleszólni az idegen ország dolgaiba. A világjárt író voltam; azoknak, akik Pesten is megfordultak: a szerkesztő úr, jóllehet sem azok, sem ezek szerencsére egy soromat sem olvasták. Udvarias kérdéseket tettem föl, s csak magamban csodálkoztam el a tájékozatlanságon, amelyet legközvetlenebb környezetükről még az idősebbek is tanúsítottak; bámultam a lélek szívós önvédelmét, ahogy a fiatalok elnézve a körülöttük fortyogó szennyen s mindenfajta förtelmen, megőrizték tekintetük angyali ártatlanságát, ha lányok voltak, ideális hazafiságát, ha fiúk. Bizonyos, hogy tiszták tudtak maradni, az alattuk pöfögő gyalázat nem csapott bokájukig sem. Nem vettek tudomást róla, ahogy a tavaszi mezőn gavallérja mellett ügető s közben a legtökéletesebb etikett szerint mosolygó, finom lelkű grófkisasszony sem vesz tudomást az alatta vágtató ló gyakori szükségleteiről. Gyakran, amikor a vacsora utáni borozgatások a társaságot már kellően megrostálták, s a szesz a próbát megállta férfiakat ölelődző pajtáskodásba rázta össze, a férficinkosságnak ebben a meleg meghittségében elő-előálltam, hogy hogy is vagyunk a béreslányokkal? Hálás kérdés volt, mindenütt ezer szép emléket, jóízű történetet, hímdiadalt fölidéző. A hajdani vaskos hódítások gáláns kalandokká váltak. – „Ó, az én időmben…” kezdték, s a szemek meglágyultak a múlt édes ízére. – „Tavaly itt a pusztán…” – folytatták, s nevükön nevezve a lányokat, akiket én is ismertem, vagy akiket majd holnap megmutatnak, versengve öntötték elém az adatokat. Homéroszi kacagások kavarták a sűrű cigarettafüstöt. „Na, erre iszunk egyet!” Velük nevettem én is, és egy-egy körivás vagy virtuskodó ex rövid csendjében, amíg tekintetem a vöröslő arcokról a mennyezetre szállt pihenni, döbbenve állapítottam meg, mily kevés kellene, hogy elkeveredjem ebben a társaságban, mily kevés ahhoz, hogy osztozkodásom a derűben egészen őszinte legyen. Talán ez az igazi élet, a szadizmusnak ez az öntudatlan vállalása s az én lelkifurdalásom a betegség? Szerencsére mindig akadt valaki, aki túllőtt a célon. Karonfogtak, s azzal a nyálas bizalmaskodással, amellyel a félműveltek az írót kitüntetik (mert az mindent megért, s mint „bohém”, ínyence a szennynek), olyan eseteket beszéltek el, röhögéssel leplezve a szemérmetlenséget, s kérdéseimre olyan részleteket tártak fel, hogy ha más nem, ízlésem figyelmeztetett feladatomra. – „Ebből igazán jó kis történetet kerekíthetsz!…” Alig győztem hallgatni. – Megengeded, hogy jegyzetet készítsek? – vetettem közbe. A kérdezett rám hunyorított: – „Természetesen név nélkül, pajtikám…” – Természetesen – feleltem.

Föltámadt bennem a régi kíváncsiság. A történetek meglehetősen egyformák voltak mindenütt, s javarészt a lányok testi alkatát részletezték. Engem az érdekelt, szinte a szívdobogás gyorsulásáig, hogyan viselkedtek a lányok. Hogyan tudták, hogy mikor mit kell csinálniok?

– Mondj el apróra mindent – mondtam titkolt izgatottsággal most alkalmi barátaimnak is –, attól fogva, hogy belép az ajtón, hogy behívatod. Hogyan tudatod vele, hogy bejöhet, azaz, hogy be kell jönnie?

Mindez sokkal egyszerűbben megy, mint képzeltem. – „Hát az ember csak üzen, hogy ez meg ez jöjjön be estére” – világosított fel egy fiatal, rokonszenves arcú számtartó, miközben átölelt. – „Ruhát foltozni. Énhozzám csak ruhafoltozásra jártak a lányok. Ismertek már arról. Ha én, öregem a gépnél vagy a kapálásnál megkérdeztem valamelyiket: tudsz varrni?… Az már a földet nézte, az már tudta, mi a dolga. Volt, kérlek, akit az apja vezetett föl; igaz, volt oka az öregnek a hízelkedésre, épp készültünk a körmére koppintani valami disznósága miatt.” – Vagyis vannak, akik nem szívesen mennek? – „Akad, öregem, akad, de azért mind tudja, mi a muszáj. Legfeljebb bent csapnak egy kis históriát, már a szájasabbja. De feljönni mind feljön; tudod, az egy kicsit dicsőség is köztük, afféle kitüntetés… irigykednek arra, aki »bejáratos« – mert az aztán mesélhet… Egyszer csúnyán összekarmolt egy félszemű – három álló hétig tört érte a nyavalya, talán épp a fél szeme miatt… a fene ette volna. Egy másik a bátyját hozta magával, gardé kellett neki. Na jó; rettentő kemény képpel voltak mind a ketten. Leülünk, beszélgetünk; szépen összebarátkozunk. Tíz óra felé azt mondja a legény: hát számtartó úr, itt hagyjam a leánt? Hagyd itt, fiam – mondtam.”

A társalgás a lányokkal négyszemközt, persze egy kicsit nehezen indul. De annak is van orvossága. – „Az ital, öregem, az ital; ital nélkül körülményes, pláne a paragrafuson aluliakkal (a 16 évnél fiatalabbakkal), akikre nekem egy időben nagy gusztusom volt. Meg voltam veszve, barátom, olvastam valami marhaságot, hát csak azok után bolondultam, a töretlenek után, ahogy erre mondják, és egymás után minél többre… Olyan bolond voltam. Szóval egy üveg bor, anélkül nehezen oldódik a nyelvük, pedig hát egy kis társalgás nélkül fenét sem ér az egész. Persze inni sem akarnak, rém szégyellősek. De ha a bor nem kell nekik, adhatsz teát, jó rumosan, ezt mindegyik megkóstolja. Vacsora? Hozzá nem nyúlnának. A süteményből még úgy-ahogy letörnek egy kis darabkát, azt morzsolgatják egész este. Egyiket cukorral vártam, csokoládéval. Elvette az egész csomagot, betette a szoknyája zsebibe, előttem meg se nézte volna. Illemtudó nép ez. De ha az első pohárt beléjük tudtad könyörögni, akkor rendben.”

Szépen el lehet velük beszélgetni, sok mindenről.

„Arról, hogy hol voltak vasárnap? Milyen volt a tánc? Kik a leánypajtások? Szóval mindenről, csak a munkáról nem, mert az eszükbe hozná, hogy hát kicsodák is tulajdonképpen. No meg az anyjukról ne! Apjukról, testvérükről beszélhetsz meg a nagyanyjáról is, csak az anyját ne hozd szóba, öregem, véletlenül se, ez a tanácsom. Akkor slussz, kezdheted elölről. De legszívesebben dalolásznak. Micsoda szép estéim voltak nekem úgy. Beül, kérlek, a sarokba, ahol nem éri nagyon a lámpa, és ott dalolászgat magában, meg nevetgél csöndesen, már amilyen mértékben bele tudod diktálni az italt. Amikor itt a szomszédban, B.-én voltam, a szobám a jószágigazgató házában volt, annak meg hajadon kisasszonykái voltak… szóval hát vigyázni kellett, nem lehetett nagy ricsajt csapni. De a cselédek meg különösen dalolósak voltak. Hát nálam csak olyan félhangon dudorásztak, finoman, mint a cérnapöngetés. Nincs az az úrinő, akivel én olyan jól éreztem magam, mint ezekkel a kis dudorászókkal; reggelig elhallgattam volna őket. Aztán elálmosodtak. Főleg a fürdés után, mert én meg is fürösztöttem őket.”

A bizalommal nem élnek vissza, arra nincs eset; úgy van, ahogy én magam is sejtettem. Sőt azok, akik bejárnak, még szorgalmasabbak, engedelmesebbek. – „Mintha az embernek kedvében akarnának járni… Még jobban elismerik parancsolónak; mintha a dologból lehetne valami… Szóval, asszonyok. De mások előtt egy világért sem árulnák el, hogy az emberhez valami közük van. Illetve épp azzal árulják el, hogy ha munka közben találkozol velük, hát sütik le a szemüket, a kezük meg, mint a motolla… legalábbis erre mifelénk.”

Szakszerű előadásokat hallhattam a különböző vidékek szokásairól. A kemény- és homokföldi tájak közti különbségről, amely az erkölcsben is megmutatkozik. Ahol a puszta határa agyagos, ahol tehát a kapáláshoz igen nagy erőt kell kifejteni, ott a nép hallgatag és komor, este alig várja, hogy ledőlhessen. De ahol homokos a föld, és a kapa szinte magától csusszan, ott estelente vége hossza nincs a hancúrozásnak s mindannak, ami ezzel jár. Aztán vidékünk, a Dunántúl finomabb lelkületéről; itt még őrzi valahogy ősi természetét a nép (az ilyenfajta szájból hallva, bizonyára már rájöttek: ősin mindig szolgait, állatit, emberi elme számára felháborítót kell érteni), ellentétben a felső-tiszántúliakkal, akik asszonyaikat ugyan becsületesen be sem tudják takarni, de vérre mennek akár az uraság ellen is, ha valaki, csak a pillája alól szemet vet azokra. Aztán aprólékosabb szokásokról. Például arról, hogy Fejérben levetkeznek a lányok, de nálunk még a kötényt se lehet lekönyörögni róluk, azt borítják közben az arcukra, olyan szemérmesek. (Mindjárt másnap ellenkező tapasztalatot tettem. Az egyik segédtiszt szobájában ültem a díványon, amikor belépett a summáslány. A cséplésnél meg akarta tagadni a polyvahordást azzal, hogy fáj a válla. De ez pár napja történt, most sejtelme sem lehetett, miért hívatták. Barátom, aki egészségügyi feladatokat is végzett, ő döntötte el, hogy ki munkaképtelen, kit lehet beengedni az orvoshoz a faluba, odaszólt neki: „Vesd le az inged!” – s valami munkája miatt kilépett a szobából. A lány rám pillantott, majd, mintha hirtelen megértett volna valamit, elpirult, s amikor könyvemből fölpillantottam, ingre vetkezetten állt előttem. Fölkeltem, csupasz vállára tettem a kezem, majd zavaromban hirtelen én is kifelé indultam. Oly ügyetlenül nyúltam a kilincshez, hogy betörtem az üveges ajtó alsó kockáját, s csuklómat elég erősen megsebeztem. A lány, látva a vért, ijedten lépett hozzám, s úgy ahogy volt, majdnem kijött utánam az udvarra.) Másutt, borsos történetekkel illusztrálva, a béreslányok igazi vagy tettetett érzékenységéről esett szó; – „Úgy viselkednek azok, öregem, mint egy darab fa” („de ágas!” – vágott közbe egy röhögő hang), a legnagyobb szégyenszámba megy, ha elárulják, hogy részt vesznek a dologban. Aztán a nagy néha fenyegető botrányok elsimításáról, amely vagy úgy történik, hogy a lányt férjhez adják, vagy pedig, hogy „rászabadítanak” valami béreslegényt – keresse aztán azon a tartásdíjat! Majd megint másutt a pusztaiak hihetetlen butaságáról és hiszékenységéről, amely lehetővé teszi, hogy még azok is, akik már nagyra vannak, s berzenkednek az ilyesmi ellen, emelt fővel vezessék arájukat az oltár elé. – „Hát ebben, testvér, elképzelhetetlenül együgyűek, az bizonyos! Kérlek, járt hozzám egy lány – legalább két hónapig. Természetesen beszélnek róla, egypáran látták is. Egyszer csak a legény, a legénye elém áll, persze kalap a kézben, és drei Schritt von Leib és hapták, ahogy illik – s dadog valamit, hogy ezt meg ezt hallottam, tisztelettel. Tagadni már nem lehetett. De a szívem mégis megesett, mit keserítsem meg a lelkét, nem igaz? Hát bent járt nálam – mondom neki –, de csak beszélgetni. Kérlek, azonnal elhitte, még meg is köszönte a szívességemet. – És ügyetlenek, mohók, mint az állatok, semmi pallérozottság bennük. A múltkoriban, mulatság közben egy legénynek majdnem kiütötte a szemét az egyik lány. Elém kerülnek – a szérűskertben esett a dolog, a táncból vonultak oda. Nem értettem az ügyet. Ha a lány elmegy azzal a kamasszal, akkor mit kapkod a szeméhez? – Erőszakoskodni akart velem – mondja a lány, persze nem ezzel a szóval. Nagy eset! Négyszemközt előveszem a legényt. Hát mit akartál vele? – kérdem. – Hát csak azt! – feleli. – Megcsókoltad? – Erre elcsodálkozik. – Hát azt is kellett volna? – kérdi. A saját asszonyaikhoz se értenek annyit, mint mi. Pedig hát van nekik egy jó közmondásuk. – Tehenet és asszonyt nem lehet megcsalni – érted? Mind a kettőnek meg kell adni a magáét.”

Ilyeneket hallottam. Visszagondolok ezekre a távoli fülledt estékre, amelyek már másnap reggel ijesztő messzeségbe ugrottak, és mint kaleidoszkóp aljából a színes papírdarabkák, úgy szöknek elém egymás hegyin-hátán a laposságukban is bizarr történetek, csattanó nélküli adomák és minden ésszerű ok nélkül hirtelen felbődülő kísérteties röhejek. A fiatal Móricz hőseire emlékeztető kanok merülnek föl, a Montmartre orgiáival vetélkedő rafinált vigalmak, az átmeneti nászágyon elájult béresleány-arcok, pofonok és véres lepedők, kihallgatások, amelyek során egy lányt huszonhat legény vallott kedvesének, pesti „pincérlánnyá” emelkedett hajadonok; puszták, amelyeknek egész férfilakosságát esztendei munkára az ország valamelyik más részébe vezényelték, s amelyeken most – ez keltette a legnagyobb kacajt – minden gyerek a jelenlevő egyik gazdatisztre hasonlít; magzatelhajtások és gyermekölések, szabályok jóízű ismertetése, hogy a béreslányok melyik testrészét szabad kézzel érinteni (a keblet legutoljára), az asszonyok váratlan halála – az olvasó képzelete tetszése szerint rendezheti őket, hisz bizonyára nem először hall róluk. – Az egyik pusztára Sz. alföldi mezővárosból jártak a birkanyírók. Minden évben az egyik segédtiszt számára egy „tanulót”, egy különösen szép lányt kellett hozniok, töretlent; engem is nehezen győztek meg, hogy esnek még tündérmesék a földön szűzzel, sárkánnyal, csak épp szabadító lovag nélkül… A munkabírás megítélése szempontjából a cs.-i uradalom elrendelte a jelentkező béresek orvosi vizsgálatát, s azt kiterjesztette a már alkalmazásban levőkre is. A lányok közt – akiket az első napra rendeltek be – az terjedt el, hogy szüzességvizsga lesz. Az egész pusztáról – ismét harsogó nevetés – csak kettő mert jelentkezni. De már ez a nép is szemtelenkedik, romlik, mint ahogy az egész világ. – W. számtartó úrnak gyönyörű „bejárója” volt. („Az én nevelésem!”) Lelkére kötötte, hogy senki mással ne merjen leállni… Paradicsomi boldogságban éltek, a lány újonc volt, maga a megtestesült frissesség. Két hét múlva a boglya tövén találja valamelyik kamasszal. „No elfogott a méreg. Emelem a kezem – az meg csak hetykén hátralép, s szájalni kezd, hogy mi közöm? – Kedvemből, faromból senki sem parancsol – mondja szemembe a szállóigét, amivel a pletykáló vénasszonyoknak szoktak megfelelni.”

Ilyenek ezek, öregem, hírből se tudják, mi a tisztesség!

Ajándékot nem szokás adni. – „Ezen a téren legalább még ismernek böcsületet.” Valójában a lányok nem merik elfogadni az ajándékot. Mert lehet bármennyire is köztudomású, hogy valaki „bejár”, a szóbeszéd igazán akkor indul meg, ha tárgyi bizonyíték is van. De akkor aztán kegyetlenül. – Irigységből teszik – állítja az egyik tejellenőr (aki pusztáról pusztára jár, s kedélyesen azzal kérkedik, hogy mindenütt család várja). Kezdő korában egy lánynak berlinerkendőt ajándékozott. Másnap este a kútnál nagy verekedéssel, ricsajozással az asszonyok letépték róla, sárba taposták, és attól fogva a lányt cemendének nevezték, de úton-útfélen, még otthon az anyja is.

Mindezekben a történetekben bizonyára jó adag a férfikérkedés. Valójában a pusztai lányok kiszolgáltatottsága csak annyival lehet nagyobb a városi szolgálólányokénál, gépírónőkénél, amennyivel elzártságuk és műveletlenségük. Valószínű, ha valaki a gyári munkásnők helyzetének ismertetésébe fogna, az sem festhetne sokkal derítőbb képet. A pusztaiak megkötöttsége, igaz, erősebb. Nem hagyhatják el oly könnyen egyik napról a másikra helyüket, sőt egyik évről a másikra sem. A nyolc-tízgyerekes béres nem mond fel, nem rakja szekérre óljait, bútorait, egy-két malacát, s nem indul világgá új hely után azért, mert egyik vagy másik leányának mehetnékje támad. S ha az év végén fölkerekedne is, másutt tán különb sor vár rájuk? Más módot a megélésre pedig, mint a cselédkedés, nem ismernek. S a tájékozatlanság, elhagyatottság, műveletlenség éjszakájában nem látszik más kivezető út, mint a megadás vagy a halál. Nemigen halnak bele. Maradna még a csábító halála, amit a polgári regények tanácsolnak. Ilyesmire a legöregebb pusztaiak sem emlékeznek. Nagyon nagy ritkán, mondjuk századonként egyszer, megesik, hogy hirtelen haragjában valaki leüt egy kasznárt vagy egy segédtisztet; akkor sem szerelmi ok miatt. A cselédek megbocsátanak e különös hatalmú és varázsú csábítóknak, sőt még sajnálkoznak is rajtuk a megértésnek azzal az előzékeny, sőt túlzott készségével, amellyel a szegények a gazdagok iránt általában viseltetnek. „Az is ember – mondják egy-egy bajkeverő gazdatisztre –, neki is van természete, mit csináljon?” Ebben van igazság. Mit csinálhat a fiatal segédtiszt, aki néha esztendőkre egy isten háta mögötti pusztára kerül, s évszakonként jó ha egyszer beruccanhat valamelyik városba?

Persze, a két lehetséges megoldás, a megadás vagy halál közt a pusztai lányok meg-megpróbálják azért a lehetetlen harmadikat is. Ahány gáláns hőstettet a parancsolók szájából hallottam, majdnem annyi szívderítő fortélyt hallottam a kiszemelt áldozatoktól is: hogy-mint bújtak ki a lovagi hódítás alól, ha valami rendkívüli ok miatt nem volt kedvükre. Micsoda pompás, estéről estére hetekig tartó vígjátékká alakult ilyenkor a puszta, somolygó cselszövőkkel, egymásba fonódó végehosszatlan imbrogliókkal, álhajjal és elcserélt vénasszonyokkal, ha arról volt szó, hogy valakit megmentsenek, és remény volt rá, hogy megtarthatják maguknak… Micsoda országos vidámság és hálás tetszésnyilvánítás, majd hónapos kommentár kísérte ezeket a játékokat, amelyekben egy-kétszer magam is szerepet vállaltam, ha másét nem, a súgóét. Itt tanultam meg, hogy harcolni is igazán jókedvvel lehet, vagy legalábbis én csak úgy tudok, még ha a jókedv csak akasztófahumor is vagy visszafelé sülő öngúny, s az arcra csupán olyan kielégülést varázsol, mint amikor a gyerek, fintorogva, sziszegve, de ellenállhatatlan vágytól hajtva, mégis letépdesi sebéről a vart.

Az iskola ajtaját reggel fél nyolckor nyitotta ki Hanák bácsi gazdasszonya. Az iskolára szívesen emlékszem – mit szedtem ott magamba, hogy hasonlóan a napok múlva ható lázidéző orvosszerekhez, most, esztendők múlva üt ki rajtam és derít kedvre? A fél nyolcra megjelent, törekvőbb tanulók különböző fő- és alosztályba különültek. Legkellemesebb a vízhordók együttese volt, ebbe a gazdasszony, Pápa néni, hat fiút és négy lányt osztott be. Mi, fiúk, párosával közrefogtunk egy-egy kannát vagy sajtárt, s vidám eszméket cserélve elcsúszkáltunk a puszta-kútig. Négy-öt fordulóval megtöltöttük a konyhában álló nagy szapulókádat s a kertben a három hordót, amelyből aztán a vizet a lányok a méhek vékony vályúcskáiba és a paradicsomágyak ötletes csatornácskáiba továbbították. Hanák bácsi ugyanis kitűnő mintakertész volt s megyeszerte híres méhész. A gyermekek másik csoportja ezenközben répaszeleteket vágott a teheneknek, megetette a sertéseket és a baromfiakat. A következő kis különítmény kukoricát morzsolt. A favágíttó körül is foglalatoskodtak néhányan, kelletlenül, mert ezt senki sem szerette. De az egyik csoportból a másikba csak engedéllyel lehetett átlépni: rend volt. A közmondásba került állapot, hogy az iskola egyik fele büntetésből, a másik fele meg kitüntetésből kapál a tanító kertjében, csak ritkán, a kellemes májusi esők után valósult meg. Mindez pontosan egy óra hosszat tartott. Reggeli tevékenységünk befejezése után Hanák bácsi megjelent a teremben, addigra mind a hat osztály egybegyűlt. Kitörő örömmel fogadtuk. Egyik sor padban ültek a lányok, másikban a fiúk, koedukációs rendszer volt. Megindult a tanítás.

Aki akart, rengeteget tanulhatott, s azt, ami tetszett neki, gazdag választék állt rendelkezésére. Hanák bácsi először az első osztályosoknak magyarázott, azután a másodikosoknak, majd a harmadikosoknak és így tovább. Míg az egyik osztállyal foglalatoskodott, a többi leckéjét készítette, esetleg azalatt is vizet hordott, ha például épp nagymosás volt a háznál. A feleltetés a szabad verseny elve szerint folyt, a felsőbb osztályokhoz intézett kérdésekre az alsóbb osztályosok is jelentkezhettek, s feleletüket Hanák bácsi az előrehaladás megítélésénél tekintetbe vette. Így történhetett, hogy elsős koromban már kiterjedt ismereteim voltak alkotmánytanból, mert azt is tanultunk. Az egyszeregy s a számtani alapműveletek végleges elsajátítását viszont utoljára az érettségi előtt határoztam el, félve, hogy a biztos nem érti meg majd „pillanatnyi zavaromat”, amelynek következtében közepesnél jobb matematikus létemre a nyolc esztendő alatt oly sokszor megesett velem, hogy egy egyszerű szorzást nem tudtam elvégezni. Hanák bácsi alatt főleg a gyónási imát gyakoroltuk, hihetetlen gyors ütemben. Hanák bácsi órával a kezében ellenőrizte az iramot, s pálcával vezényelte, hogy még szaporábban! A feleltetés ebből verseny volt. Igazi bajnokok akadtak köztünk.

Egyházilag, ahogy már említettem, a puszta Pálfához tartozott. Hetenként egyszer a pálfai plébánia káplánjáért kocsit küldtek; vagy meghozta a káplánt, vagy nem. Az iskolaterem végén, szemben a katedrával a nagy szárnyas ajtó kápolnát rejtett, szabályszerű oltárral s attól jobbra-balra egy-egy paddal az előkelőségek részére. Szombat este kitártuk az ajtót, megfordítottuk a padokat, s a terem templommá alakult. Hétfőn ismét becsuktuk az ajtót, s a felszentelt hely közelségéről csak a magamfajta érzékenyebb lelkek nem feledkeztek meg. A teremben, amelyben a kényes orr napok múlva is szippanthatott egy-egy ott ragadt tömjénfoszlányt, néha tánc volt. Itt léptek fel a pusztára el-elvetődő csepűrágók is, közönségüket a legvaskosabb tréfákkal szórakoztatták.

Nagy ünnepek előtt szombaton magát a plébánost, iskolánk felügyelőjét tisztelhettük körünkben. Ilyenkor az egész puszta meggyónt, s másnap megáldozott. Mondják, hogy valamikor maga a gróf ellenőriztette, hogy minden cselédje eleget tegyen a hit követelményeinek. Az Apponyiak is, a Zichyek is igaz katolikusok voltak, törődtek az Istentől rájuk bízott emberek lelkével. A húsvéti és karácsonyi tömeggyónás a zsidó bérlők uralma alatt is szokás maradt.

A kápolna ajtajától hosszú libasorban álltak a cselédek a teremben, az udvaron, sőt azon kívül is, majdnem az istállóig. Beszélgettek, közben a sorból itt-ott cigarettafüst szállt és fesztelen leánynevetés. A legények magasra hajítva a csillogó krajcárokat pecáztak, mert ők mindenütt pecáztak, ahol egy kis szabad idejük volt, s ketten-hárman összegyűltek. Hanák bácsi ki-kinézett az ablakon, hogy sokan vagyunk-e még. Egy délután százan-kétszázan is meggyóntak. Most derült ki, miért kellett a gyónási ima sebes elhadarására begyakorolnunk szánkat. Elsőnek mi, iskolások járultunk a pap elé, veszélyes gyorsasággal fújva el az imát s nagy üggyel-bajjal s végső szorultságunkban rendesen anyánk segítségével összeírt bűneinket.

A plébános szigorú volt, épp olyan, amilyen a pusztaiaknak kellett. Hanghordozása, tekintete, de még járása is inkább a katonát idézte; inkább a rend s fegyelem szolgáját, mint az alázatét. A gyónás kihallgatásra hasonlított. Nem volt-e minden megjelenő eleve bűnös és szigorra érdemes? Gyóntatószék nem volt. A plébános egyszerű karszékben ült, egyenes derékkal, térden átvetett lábbal s keményen összemarkolt kézzel. Éles pillantást lövellt a belépőre. Igyekeztünk hamar végezni, gondoltunk a kint várakozókra. Néha végigmért bennünket, megtörtént, hogy ránk pirított egy-egy jól kiválasztott rövid szóval, sietett ő is. Kiöntöttük lelkünket, s ő gondolkodás nélkül, mint a jó kereskedő, ki gépiesen tudja már, mennyiért mennyi jár, ránk szabta a penitenciát. Kezét csókra nyújtotta, jelezve, hogy mehetünk. Mentünk, szinte futólépésben.

Vasárnap én ministráltam, nekem minden évszakban volt csizmám olyan, amilyenben az oltár elé járulhattam. „Ad Deum qui laetificat juventutem meam” – kezdtem, s ő átvette a szót. A liturgia különös mondatai, mint a vezényszavak pattogtak. Izgatottságomban egyszer félreloccsantottam a bort. „Ostoba!” – förmedt rám úgy, hogy a hívek is meghallják, ha történetesen odafigyelnek. Lapultam, rettegtem az Istentől, akinek ilyen tolmácsa van. Behúzott nyakkal, szívből jövő félelemmel s alázattal nyújtottam feléje a láncos tömjéntartót.

Hogy fért vele össze Hanák bácsi, aki forradalmár volt? Hanák bácsit, tudtuk, büntetésből helyezték a pusztára, valahonnan a Felvidékről. Itt sem tört meg. Őelőtte az volt a szokás, hogy a gazdatisztek sarjadékai nem ültek a többi gyerek közé a padba, fönt a katedrán, a tanító mellett készítettek nekik helyet. Hanák bácsi ezt egy kézlegyintéssel megszüntette. Igaz, erre nyomban elesett azoktól a pótjárandóságoktól, amelyeket az uradalmak ajándékképp juttatnak a pusztai értelmiségnek. Mit törődött ő azzal? Ott volt a méhészete. A plébános is méhészkedett. A hivatalos ügyek elvégzése után hosszan elbeszélgetett Hanák bácsival, aki nyilván vele is méhekről társalgott, mert másról ő nemigen beszélt. Kettesben néha átballagtak hozzánk is, s kitüntettek bennünket azzal, hogy asztalhoz ültek. Apám gyorsan elszaladt a vincellérhez, annál mindig akadt egy-két üveg bor. A pap, hivatásán kívül, barátságos volt, sőt pajtáskodó. A világosság felé emelte a borospoharat, csettintett, harsányan nevetett az adomákon, kezét apám vállára tette, évődött anyám eretnek származásán. Csodálkozva, ijedten néztem rá, ő volt az első ember, aki részéről kétféle, egymástól ellentétes magatartást tapasztaltam; mintha két lélek lakott volna benne, két külön ember. Egyenruhája végtelen tiszteletre indított, azt éreztem, sorsomat kezében tartja, egy intéssel örök kárhozatra lökhet. Jobban tetszett, amikor szigorú volt s megközelíthetetlen, mint amikor száját keze fejével törölve jókedvűen másodszor is vett a töltött káposztából. Közvetlenségében volt túlvilágias. Nem csodálkozom, ha hirtelen megrázkódva sasmadárrá válik, s kirepül az ablakon.

Hálával tartozom neki is, Hanák bácsinak is. Ők voltak az elsők, akik, nem tudom, milyen jelek alapján, szellemi képességeket véltek felfedezni bennem. „Meglepő” ügyesen rajzoltam, főleg emlékezetből, de minden időben, ha álomból ébresztettek, akkor is. Leginkább szántógépeket rajzoltam. „Csodálatos! – kiáltotta Hanák bácsi a harmadik pohár után –, rajta van a feszültségmérő!” Kitűnően tudtam olvasni is, bár helyenként akadozva, de helyes, természetes hangsúllyal, „látszott, hogy értettem”. Csodagyermek lettem, mint kivétel nélkül minden gyermek, akire figyelnek egy kicsit. A vélemény lassanként elharapózott a családban, nemsokára hozzám is elért, s fertőzni kezdett. Büszke lettem, s egyben szurkoltam a próbától, mert állítólag számolónak is kitűnő voltam.

Igaz, iskolába szerettem járni. Kisdedóvó nem volt a pusztán, anyám már jóval tanköteles korom előtt elmenesztett idősebb testvéreimmel az iskolába. Könyvet persze nem kaptam, de hogy mégis járjak valamivel, anyám egy gépalkatrész-árjegyzéket nyomott a kezembe. Ezt tartottam előttem, míg a többiek fennhangon silabizálták a betűket. Sok minden rám ragadt, csak úgy a fülön át. Olvasni még nem tudtam, de ha az árjegyzéket elém tették, egész oldalakat elmondtam az osztályban hallott versekből és olvasmányokból. A pedagógusok szerint nincs olyan rossz módszer, amellyel a gyerek előbb-utóbb ne tanulná meg a betűvetést. Hanák bácsi alatt is megtanultam olvasni. Sőt, elég hamar írni is, hamarosan híres író lettem.

Írtam kerítésekre is, de legjobban a szép, meszelt falat szerettem. Különböző egyszerű fiziológiai tényeket s kézenfekvő közvetlen tanácsokat közöltem akkora betűkkel, amekkorára föl és le ki tudtam nyújtani a karomat. Teljesítettem hírszolgálatot is, főleg eljegyzési híreket koholtam, de nem riadtam vissza a személyes támadástól sem, egy-egy tömör jelző erejéig. Rajzoló képességemet már említettem. Sajnos – szereplési viszketeg vagy írói hiúság? – alkotásaimat, noha csak egy-kettő szerzőségét vallhattam teljesen magaménak, kivétel nélkül aláírtam, mert legjobban a saját nevemet szerettem gyakorolni, szinte ujjaimban élvezve az írás kéjét, abban a boldog időben. Ez súlyos s egyre megújuló összeütközésekhez vezetett. Az még hagyján, hogy a kasznár házának újonnan meszelt falára egy vásárnyi gőzekét varázsoltam, félnapi szorgos munkával. Ám képzeljenek egy ménest, amelynek minden alakja, a csikósok csakúgy, mint a lovak, épp szükségletüket végzik, sőt fölöttük röptükben a gólyák is. Tehetségem fajulni kezdett.

Az iskolát mindenki rossz szemmel nézte. A költségeket a törvény értelmében az uradalom viselte, s mi haszna volt belőle? Vannak gazdasági munkák, amelyeket korunk tekintélyes szakértői szerint is igazán jól csak gyermekek tudnak végezni, például a bab- vagy lencseszemezés. A répabogárszedésre is az ő friss, hajlékony derekuk alkalmas, mely még nem emelkedett messzire a földtől. Kellő ellenőrzés és ösztökélés alatt a gyomlálással is fele idő alatt elkészülnek, mint a felnőttek.

Harsányan helyeseltünk, ha valamelyik reggel az iskolába lépve megtudtuk, hogy tanítás helyett a határba vonulunk. Kivonultunk, és répabogarat szedtünk. Szabadnap volt, de nem mondom, hogy ilyenkor tanultunk legkevesebbet. Az élet számára tanultunk. Hanák bácsi nem kísért el bennünket, hivatását ilyenkor az uradalom rendes parancsolói vállalták magukra; egy nap alatt természetesen nem tudtak kizökkenni a rendes kerékvágásból; úgy kezeltek bennünket is, mint a felnőtteket. Pálcával jártak mögöttünk, és ügyes ütéseket pattintottak a hajlás közben égre feszülő nadrágunkra, s szóval is igyekeztek reggeli lelkes buzgalmunkat helyes irányba terelni. Érdekes, hogy Hanák bácsi legenyhébb kézlegyintésére is pokoli bömbölés rázta meg a termet, itt egy pissz sem hallatszott. Mi volt ez? A kötelesség érzése vagy Isten szabad egének hatása? A természet nagy sugallata, hogy itt férfiasan helyt kell állni, verejtékezve s könnyezve is? Kigúnyoltuk, sőt titokban ráadásul magunk is meglegyintettük azt, akinél gyorsan eltört a mécses; mintha valami játékot bontott volna meg, amelynek szabályait már sejtettük.

Ilyen munkákat az uradalom napszámért is végeztetett a gyerekekkel. Tíz vagy húsz fillérben részesültünk egy nap és az elégtételben, hogy ilyenkor a férfiakkal egyidőben keltünk, vagyis napkelte előtt; éppoly tarisznyát kaptunk, mint ők.

Nagymama helyeselte, hogy napszámba járjunk (még később is, mikor a középiskola felsőbb osztályait látogattam). „Csak edződjenek – mondta –, annál jobban megbecsülik majd, ha az életben véletlenül jó dolguk lesz.”

Az iskolát általában a szülők sem szenvedhették, valami távoli, az ügyeket közelről nem ismerő hatalom okvetetlenkedésének tartották. Az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot, a borsóböngészésért kaptak. A kilenc-tízesztendősöket már el is lehetett szegődtetni. Az iskolába úgy küldték a gyerekeket, mintha szívességből, mintha ingyen munkába küldték volna őket. Mindenesetre ebédet nem adtak nekik. Bár legtöbbször, ha akarnak, akkor sem tudtak volna adni.

A tanulóknak körülbelül fele a puszta távoli részéből járt be, oly messzeségből, hogy a délelőtti és délutáni tanítás közt haza sem mehettek. Mit ettek ezek? Ezek semmit sem ettek. Aki egy karéj kenyeret hozott vagy egy zsebkendőnyi főtt kukoricát, az már gazdag volt, s egy-egy gondosan kimért morzsa ellenében uralkodott a többin, azt tehette társaival, amit akart.

A pusztai iskola amellett szégyenhely volt… úriember oda nem küldte gyermekét. A pusztai értelmiség a falvakba küldte, vagy a városokba. Sok szó esett erről a mi családunkban is, nem azért, mert előkelők akartunk lenni, hanem mert nagymama fontosnak tartotta, hogy a gyerekek tanuljanak is valamit, ne csak a nadrágjukat koptassák s poroltassák. Nyakába vette a falvakat. Rossz hírekkel tért meg. A k.-i tanító módszere az volt, hogy reggel megrakta trágyával a szekerét, megállt az iskola előtt, végigpálcázta az osztályt, s aztán ment tovább, ki a földjeire. Kitűnő gazda volt. Tizenegy óra felé, visszajövet, megint helybenhagyta az osztályt; tanítani csak esős időben tanított. D.-ben minden gyereknek mindennap egy darab fát kellett a tanító katedrája mellé letenni; aki két darabot hozott, az aznapra mentesült minden szellemi megerőltetéstől. V.-ben pedig… a helyzet nagyjából mindenütt ugyanaz volt. Maradt Ozora, amelynek iskolájáról, a katolikusról, sokat beszéltek, talán azért, mert emeletes volt. Testvéreim már ott tanultak. Úgy látszott, én sem kerülhetem el. Anyám összecsomagolta a holmimat, elindultunk. Simontornyán új csizmát kaptam, mentünk tovább. De a határban, a Sió második hídjánál anyám hirtelen megállt. Sokáig föl-alá járt, egyszerre a karjába vett, szeméből patakzottak a könnyek. „El akarod hagyni az anyádat?” – kérdezte. – „Nem” – feleltem komolyan. Honnan tudtam, mire gondol? Ozora nemcsak apám családjának szellemét jelentette, hanem akkor már anyánktól való elidegenedést is. Visszafordultunk. „Olvasni már tudok” – mondtam később. Rácegresen írattak be; a másodikba vagy a harmadikba.

Olvasni az iskolában mindenki megtanult, a pusztán sokan tudtak olvasni. Rajtuk át hatol be az európai műveltség. Eléggé titokzatos, hogy miként hatol be, mert hírlap például a cselédházakba nem jár. A faluba fuvarozó kocsisok néha olvasnak egyet-egyet, s azt kézről kézre adják. Betű azonkívül csak a csomagolásra használt nyomtatványokon érkezik, továbbá a naptárakban és a vőfélykönyvekben; ezek minden családnál ma is meglelhetők. De ahogy egy kis falusi bőrcserzőüzem szennyvize egy egész kis tó halállományát elpusztítja, ahogy egy csepp festék egy fürdőkád színét megváltoztatja, ezeken a vékony csatornákon leszivárgó lé, egy egész népréteg szellemiségét elhomályosította, megzavarta, és végül megölte. Az analfabétizmus elleni küzdelemnek, amelyet világszerte a műveltség fokmérőjének tekintettek, a pusztákon egyelőre ez lett minden eredménye; tárgyilagosan beismerhetjük. Gondolkozom, mikor volt műveltebb a puszták népe, akkor-e, midőn még hírét sem hallotta a betűnek, vagy most, amikor már hallotta? Hirtelenében nem merném eldönteni. Most nem művelt.

Az a vidék például, amelyről én beszélek, nem is rég a népművészetet oly sűrű, gazdag forrásokban ontotta, akár Izland a maga gejzírjeit… Bartók, hogy én is hozzá folyamodjam, korszakalkotó gyűjteménye, a „Magyar Népdal” anyagának csaknem egyharmadát nálunk, Ozora mellől szedte össze, Iregen. A cselédek most kuplét énekelnek, úgy van. Énekelnek még népdalt is, de aki ad a műveltségre, aki fejlődni akar, az a székesfőváros románcaival fertőzi a levegőt. Ez a fejlődés útja, mondják. Zavarba ejt. Említik még a „történelmi szükségszerűség”-et is, de a történelmi szükségszerűség más téren már régen hozzászoktatott, hogy elsősorban egy nemzedék tehetetlen bambaságát értsem rajtra, s hallatára előre nyeljek egyet. Mi jót várunk attól a műveltségtől s annak fejlődésétől, amelynek csak távoli leheletére is elsorvad és összeomlik minden, ami igaz lelki érték? Gondolom, nem kell hitet tennem a „haladás” mellett, megértik, hogy nem az írás-olvasás terjesztését fájlalom, hanem csak annak mai formáját. A felvilágosodást szolgálta? Kell példát hoznom arra, hogy a világ és társadalom folyásáról a cselédek közt a nyomdatermékek több és veszélyesebb babonát terjesztettek, mint a pislogó vénasszonyok? A pusztákra a betű a tömény, nemzetközien kipróbált ostobaságokat közvetíti.

Még örülhetünk tehát, ha minél kisebb mértékben. A krajcáros lap, amelynek hasábjain egy pusztai kanásznál háromszorta szolgaibb, gerinctelenebb, életismeretben s még magyar fogalmazásban is tízszerte tájékozatlanabb úr értesíti a pusztai kanászt egy sikeres parforce-vadászatról, hercegi nászról vagy borzongató kéjgyilkosságról, nem indít arra, hogy örömmel nézzem annak a szellemiségnek elmúltát, amikor a napi hírek még dal szárnyán s ilyen alakban érkeztek a pusztára: „Hallottad-e, Sárbogárdon mi történt? – A Kis Ferit a kisközben megölték” – és így tovább, egész odáig, amikor az egyik gyilkos anyja beüzen a börtönbe fiának: „Bodor haját tegye feje aljának, Bátorságát takarózó dunyhának.” A hírszolgálatot költők végezték. És éles szemű szociológusok, akik a legjelentékenyebb esemény kommentálása közben is biztos kézzel tapintottak a lényegre.

Ha ezt a nyomtatott betű átvette volna. Sajnos, igen kis mértékben vette át. Jóllehet a pusztai szellem tett próbát a betű szellemének meghódítására, nem sejtve, hogy annak is különleges törvénye van. A két elem összecsapása nem egy érdekes keveréket eredményezett.

Aki a pusztán az olvasás mellett írt is, az legtöbb esetben komoly író volt. Nem tudom, hogy van ez másutt? – Tolna-Baranya minden pusztáján akad egy, néha két-három költő, de különösen akad a falvak zsellérsorain, azért, mert ott még több időt áldozhatnak az írásnak. Apró papírdarabkákra írnak, ha van papírjuk is, bár ehhez nemigen ragaszkodnak. Rendszerint csak „jót mondanak” négy-nyolc sor erejéig, ami vagy fennmarad, vagy nem. Hírköltőknek nevezik magukat. Nem afféle Hazafi Verayak, nem járják az országot, legfeljebb csak akkor, ha aratásra szegődnek. Csöndes emberek, rendesen dolgoznak, csak közben verseken törik a fejüket. A háború után, amikor a falvakba folyt a pénz, egyik-másik kinyomatta művét, négy oldalon, hírlap alakban. Tulajdonképpen akkor derült ki, mennyien vannak. A dombóvári nyomdában néha éjjel is csattogtak a gépek; az egyszerű, sőt egyszeri parasztok, akik, ha írásról volt szó, a pénzpatakzás idején is fogukhoz verték a garast, nevetve, büszkén vették és olvasták a röplapokat, amelyek az ő körükből szálltak fel, az ő életük híreivel. Megvolt a költője Görbőnek, megvolt Naknak, Egyházbérnek; Döbrőközön Nagy Kovács István tevékenykedett. Szakcson Tóth-Pál József, Mocsolád fölött egy Keresztesi nevű… És hány volt, akit a költők hagyományos szeméremérzése visszatartott a nyilvános szerepléstől? A táj hemzsegett az alkotóktól; családomban sem én vagyok az első.

Sokban újítók voltak: áttörték a prozódia merev szabályait; egy-egy fontos mondanivaló vagy tartalmas megfigyelés a vers hagyományos alakján jókora bütyköt nyomott ki, mint a kolbászon a kemény töltelék, de az ő alkotásaikban is épp ezek voltak a legízesebb részek, igaz, csak az igazi hozzáértő élvezhette. „Fülharapás Baranyában” hirdette az egyik vers címe. „Regölyi árvalány a kútba ugrott” tudatta a másik. „Tamásiban a lányok is borotválkoznak”, „Hét liter tej a német gyomrában”, „Szűz menyecske Egyházbéren”, „Tizennégy krajcáros szerelem” és így tovább. „Egy kis fakadozó rózsa az ördög kezében” azt tette közzé, mint követett el erőszakot egy nyugalmazott tiszthelyettes egy tizenhárom éves kislányon Sütvény-pusztán, a ménesistállóban. Minden vers pontos hírt közölt, röviden és keresetlenül. „Nagyszokoli hangyász és mészáros Iregben – Mulatságot csaptak a szép színésznővel” – Tóth Pál intonálását az ilyen sorok jellemzik. Tömörségét pedig: „Egy nagyberki kupec a köszörűt hajtotta – Szomszéd barátja a baltát rátartotta – Mikor már éles volt, a kupecbe vágta – Mert a feleségét ölelkezve látta – Piros vér fröcsögött a köszörűkőre – Mindenki vigyázzon a nagy szerelemre.” A hírekből a drámaiság mellett nem hiányzott az elmélyedés sem: „Látrányi ember megtöltötte a lankaszter-puskáját – Egyre agyonlőtte a keresztkomáját – Hamar híre szállt a puskadurrogásnak – Majd a túlvilágon mit szólnak egymásnak?” De nemcsak balladai eseményt adtak közre: ami a legnehezebb, meglátták és följegyezték a néplélek rezdüléseit is. A lélekbúvár és az etnográfus bizonyára igaz drágagyöngyöt talál ebben a hat sorban: „A kurdi legények új divatot kezdtek – Kabátjuk zsebjibe kukoricát tesznek – A zsebjükben azért hordják – Hogy a fonóháznál a lányokra szórják – Ezt a divatot minden lány kedveli – Mert a kukoricadobálás a szerelmet jelenti.” Ápolták az episztolát is, modern fordulatokkal. „Költői üzenet a mocsoládi munkásoknak” címűben a döbrőközi költő vigaszt küld a címzetteknek, akiket a pap becsukatott, mert „Nehéz munka után daloltunk az utcán – A pap meg lekapott bennünket durván – Mind annyiunk, amit ért, kézbe kapott – Bezavartuk lakására a papot.” A „Költői levél hetvenholdas törvényesen elvált feleségemhez, Tolna m. Alsónyékre” a költő anyósát leplezi le. Szerző egy sárközi egykés családba ment vőnek, tél közepén. De „alig hogy megjött a viruló március – Szerelmünkben fészkelt a bacilus – Olyan óriási bacilust nem láttam mióta élek – Mert anyád volt a csuda rettenetes féreg – Anyád bűnét elárulom, nem titkolom tőled – A szemtelen arra kért, hogy szeressem őtet”. A költőt üldözték; e vers miatt később törvényes úton is. Vállalta tettét. „Költői köszönet egy szívtelen ellenségemnek” című műve végén örök érvényű igazságra tapint: „Mert bizony ki költőnek született – Az nem fog a bűnös asszonyokra vasvillát – Hanem sajtó útján önti ki – A szíve titkos igazát.” A „Balaskó János Kanadába vándorolt barátom után” küldött költői levélben igazán megkapó, művészi képet kapunk egy elárvult zsellérházról. Ez a vers határozott tehetséget árul el. Itt láthatjuk, mi lehetett volna a szerzőből, mi lehetne ebből az egész népből, ha módja volna a fejlődésre:

Sok költőt ismertem, olyanokat is, akik írni sem tudtak, de rövid gondolkodás után bármilyen feladott témát fordulatos kadenciába kerítettek. Nálunk is volt költő, Gondos bácsi; mellételepedtem, s elragadtatással, a nevetéstől jobbra-balra dülöngélve élveztem azon melegében ott az ökrösszekér ülődeszkáján fogant alkotásait, amelyekben üdén csillogott egymás mellett egy gólyafészek, egy vakondtúrás, a hold és az ökrök farkalattvalója. „La poésie n’a qu’une ennemie: la littérature” – a pusztai költők Léon-Paul Fargue kitűnő mondásának elve szerint dolgoztak. Azt hiszik, mosolyogva mondom ezt? Egyáltalában nem. Az igaz költői mű vagy a lehető legkönnyebben, öntudatlanul és ártatlanul születik meg, vagy a lehető legnagyobb erőfeszítéssel, amikor már a mindig ellenséges múlton, az irodalmon kell átvergődnie. Max Jacob képzeletvilága s alkotási módja hasonlítható e névtelen pusztai szerzőkéhez.

Költőiek voltak, de reálisak. Köznapian közönségesek, de épp azért éteriek. Persze, alkotásaikban sok volt a homok. De hiszem, ha ők szerkeszthetnek lapot, nemcsak mindenképpen érdekes olvasmányt, hanem a gyakorlat következtében hamarosan elvitathatatlan értéket termelnek. Az eddigi idézetekből is látható, hogy fővárosunk hírlapjainak versanyagát például messze fölülmúlják. Sokat tanultam tőlük.

Ők elevenítették s töltötték meg vajon friss tartalommal az ősi népszokások már-már kiszikkadó ereit? Vagy ebben az alsó, meleg világban még az egész nép közvetlenül élte a művészetét? Szép elképzelés: a múzsák hivatása az, hogy a szegénységet, ezt az alja tömeget vigasztalják. A népművészet legszebb alkotásai a legbűzlőbb nyomor színén úsznak, mint némely virág a posványon. Szépséggel való foglalkozásra csak a gazdagok érnek rá és a koldusok, azok, akiket már szintén nem kínoznak világi gondok. A rácegresi pásztorok, amihelyt leülhettek, bicskát fogtak, s két-három óra alatt kifaragtak egy-egy muzeális remeket. A béresek a határban a békésen ballagó ökrök között a szekérrúd elejére ültek, és ott vésték s cifrázták tündéri diadalkapuvá a járomfa hajlatait.

A módos parasztok házából a népművészet, mint egy finnyás, az úrhatnámság láttán felbosszankodott szellem, már rég kihurcolkodott, a nemes ízlésű régi alkotások helyét sértődötten átengedve a vásári portékának és gondolatnak, amikor a pusztaiak még versengve faragták a ravasz szerkezetű gyújtósdobozokat, kerek szemmel lesték el egymás ostornyeléről a díszítő ábrákat, és futva gyűltek össze, ha valahol egy új nóta fölcsendült. Az öregek a végrendelkezők kínos részletezgetésével hagyták utódaikra a babonákat és hiedelmeket. A szokásokat ijesztéssel, ha kellett, fenyítékkel ojtották az új nemzedékbe. Ez volt a puszta igazi kultúrája, ez fűzte össze a lelkeket, a nyugtalanító kérdésekre ez adott választ. Ezek a szokások és hiedelmek vezették át a cselédeket a szerelem, a halál nehéz botlatóin, az élet veszélyes kanyarain. Ezek vigasztalták őket egy-egy esztendő sivár útján, az étlen-szomjan való bandukolás alatt. Ezek nyúltak először az én szellememhez is, csiszoltak a pusztai életre, és nem Hanák bácsi iskolája. Nem az európai kultúra, amely azért nem tudta legyőzni a barbár pusztait, mert talán nem is akarta jobbal helyettesíteni.

Ebben a világban növekedtem, észrevétlenül. Előbb az asztalt értem föl, aztán a sublótot, s hirtelen egy reggel a szekrény tetejét, némi ágaskodással. Előbb csak egy kutya engedelmeskedett a szavamnak, aztán egy malac, aztán egy tehén; végül a határból egyszer hazakormányoztam egy négyökrös fogatot, minden különösebb baj nélkül. A pusztai életre nagyjából elkészültem.

Néha vendégek érkeztek a pusztára, titokzatos, messzi régiókból; úgy lépdeltek, mintha ingoványon, mintha cserepek közt lépdeltek volna. Idegenkedve, bizalmatlanul tekingettek szét; ha megálltak, nehezen, félve mozdultak tovább: biztatni kellett őket. Be-bekukkantottak a cselédházak ablakán, de belépni már óvakodtak. A gazdatisztek kalauzolásával végighaladtak az istállók széles alléin, kényeskedőn kerülgetve a trágyát. Kellő távolságból szemlélték a bikákat, a teheneket, a juhokat; bennünket is. Kellő távolságból bámultuk mi is őket. Lépésről lépésre nyomultunk utánuk, de mindig jó nagy közt hagyva, mintha attól tartottunk volna, hogy hirtelen visszafordulnak, és ránk ugranak. Zsebkendőjüket az orrukhoz tartották, emlékszem egy csoportra, annak minden tagja állandóan orránál tartotta a zsebkendőjét. Nehezen bírták a légkör nyomását.

Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához köti az utolsó porcikáig is. Nekem különösen az orrommal volt bajom, már kora ifjúságomban, ahogy nagymama éles szeme megállapította. Kamaszkori csokorra kötött nyakkendőm és tüntető cipőkefélésem ellen nem volt kifogása, de mindegyre hatalmasodó szellőztetési rögeszmémet gyanakvó aggodalommal kísérte. „Csukd be már azt az ablakot – mondta fázósan összevonva keblén a százéves kötött kendőt –, vagy már a szagunkat se bírod?” Valóban nehezen bírtam, és pirultam miatta; önvád mardosott, hitvány árulónak éreztem magam. A régi kedves illatok kínzó szörnyekké váltak, és fojtogattak. A közös szoba meghitt melege a második hazatértemkor az ajtóból szó szerint visszalökött: az otthon fészekillata, amelyre a távolból úgy vágyódtam, a korom, a hideg főzelék, a szobában száradó fehérnemű áporodott, dohos keveréke lett. A kedves kötényben, amelybe hajdan oly örömmel borítottam arcom, a mosogatóvíz avasságát fedeztem fel. De minderről nem szólhattam, hogyan szólhattam volna? Nagymama első szavára becsuktam az ablakot, és visszaültem az asztalhoz. De a sötét sarokban a frissen faggyúzott pár csizma, mint egy polip, újra működni kezdett, kinyújtotta csápjait, és a füstölgő petróleumlámpa, az erjedő káposztáshordó és a kis tűzhely sütőjében sziszegő édes tökdarabok illatának tengeralatti sűrűjén át nyakam köré tekeredett. Fölálltam és kimentem. „Kész úr” – hallottam az ajtó betevése közben nagyanya szavát nagyapához, aki fokhagymás törköllyel kenegette lábát. Néztem a téli csillagokat, és elgondolkoztam az emberi fejlődés menetén.

A híres haladáson, amelynek vívmányai egyelőre csak növelik az emberek közt a távolságot. A középkorban a várúr lenyakaztatta a jobbágyait, de ha a sors úgy hozta, meg tudott egy szobában maradni velük. Mikor voltak az emberek közelebb egymáshoz? Egy angol utazó fölháborodva emlékezett meg arról a kínai mandarinról, aki végigbotoztatta egy kocsmaudvar kuliközönségét, mert beléptekor nem kapta meg tőlük a neki járó tiszteletadást. Egy félóra múlva az angol utazó a mandarint a piszkos kulik között lelte barátságos kockázásban velük a csupasz földön. „Megtehette – mondja a vizsla angol, talán irigykedve –, éppolyan büdös volt, mint azok.” Nem riasztotta el a szag. Ó, az orr! S a 18. század szép gyermeke, a demokrácia, amely nem képletesen fúl bele a fürdővízbe, hanem valóságosan azáltal, hogy az emberek egy részének jutott kád, a másiknak nem. Ilyen kicsinységeken akadhatnak el szent hevületek? Sajnos. Kitört a testvériség, az urak jobbjukat nyújtották a népnek, s hátráltak gyorsan három lépést, alig várták, hogy kezet moshassanak. Az ilyesmit persze egy társadalmi réteg még jobban észrevesz és megjegyez magának, mint az egyén. A cselédek sejtették, hogy rovásukra újra valami változás esett a világban. A réven nem nyertek semmit, de a vámon megint elvesztették, amit még veszthettek.

Igaza volt nebándi nagyapának, aki a régi urakat tartotta igazi uraknak? A hajdan való Börcsököt, amikor a tarisznya ezüsttel Bécsbe érkezett, még a herceg is nemegyszer bevezette a szobájába, maga mellé ültette a díványra, és eltársalgott vele. Most a cselédek, ha dolguk akadt a kastélyban, legfeljebb a folyosóig vagy az előcsarnokig juthattak, oda jött ki elébük az úr, s ott végzett velük, lehetőleg minél rövidebben. Ismertem gazdatisztnét, aki cselédházat belülről világéletében nem látott. Holott a lakások nemigen voltak piszkosak. A cselédek sem. A fehérneműt általában egy-két hétig hordták, természetesen éjjel is, a hálóköntöst nem ismerték. Piszoknak azt tartották, ami már látszott is, ami élesen elütött a test vagy a fehérnemű alapszínétől. S ezt igyekeztek is azonnal eltávolítani. Öreg béresek kényesen verték le a port legénykoruk óta hordott seszínű nadrágjuk térdéről, ha véletlenül a földre kellett térdelniök. Volt bennük tisztaságra való érzék; amennyire csak lehetett, törődtek magukkal. A háborút jártak szerint a fronton nem a parasztok merültek el legjobban a szutyokban; ők jegesvízben is megmosdottak, s fagyos időben is levették az inget, hogy kibogarásszák magukat. A bogarak közt különben otthon is különbséget tettek. A tetű pusztára szóló szégyen volt, de a bolhát a társaságban is nyugodtan, sőt némi derültséggel vadászták. Árnyékszék csak a kastélyban és az elöljárók lakása körül volt, oda viszont a cselédek nem tették volna be a lábukat, ha véletlenül megengedték is nekik; minden okuk megvolt rá, annak a bűzét ők nem bírták.

A hiú babonáról, hogy a parasztok s általában a szegények nem hallgatnak az urak szavára, gondolom, nem kell szót ejtenem. Aki valaha beszédbe elegyedett a szegényekkel, és csak megközelítően „eltalálta a hangot”, tudja, milyen figyelemmel, a szomjúhozó lélek milyen örömével és hálájával fogadják azok, nemcsak a „felvilágosítást”, de a tanácsot legkényesebb magánügyükben is! A sertések szimultánozásához elenyészően keveset értek, hanem a miatt a kevés miatt is egy harmadosztályú fülke utasai egyszer másfélórás szeminárium után alig engedtek le a kaposi állomáson a vonatról, fizették volna az utazást Somogyszobig, sőt vissza. A parasztok és általában a szegények nagyon is hallgatnak az urak szavára, tán épp ezért veszik észre oly hamar, hogy az urak feleannyit sem értenek a dologhoz, a levegőbe beszélnek, ami még nem volna baj, sőt élvezetes vitát indítana, de ráadásul még a felhőkbe is képzelik magukat. A szegények a lélekbúvár tekintetével figyelik a felettük állók arcát, és a szájnak vagy a szemnek egy mozdulatából többet értenek, mint a gyanúsan jóakaratú körmondatokból, amelyek rendszerint nem azért foghatók föl nehezen, mert magasröptűek, hanem azért, mert túl alacsonyak és zagyvák.

Így nehéz is köztük élni. A pusztára érkező vendégeknek méltán támadhatott az az érzésük, hogy színpadon állnak, szerepet kell játszaniok. Rosszul játszottak. Lámpaláz fogta el őket, s nem szívesen jöttek ki díszleteik mögül. A pusztai élet! A birtokosok iszonyodtak a saját pusztáik levegőjétől; nemcsak az állandó bűz miatt.

A mi földesurunkat én sem láttam világéletemben. Hol élt? Senki sem tudta. Beszélték, hogy hajdan, amikor a birtokok örökségül rászálltak, elhatározta, hogy meglátogatja minden pusztáját. Rácegresen hónapokig készültek a fogadására. A kegyelmes úr azonban nem jött; mielőtt a mi pusztánk sorra került volna, beleunt a hosszadalmas ide-oda utazásba. De meglátogatott egyszer bennünket valamelyik unokaöccse, nevét és azt a napot örökre bevésve családi krónikánkba, szomorú betűkkel, sajnos.

Lázban égett a puszta hetekkel előbb, már az érkezés hírére is. Az istállókat kimeszelték, a fákat megnyesték, mindenütt söpörtek – testvérem és én piros huszársipkát kaptunk, nem tudom, ebből az alkalomból-e? A kastélyban reggeltől estig titokzatos előkészületek folytak. Végre egy délben, a hegyháton föltűnt két négyes fogat. Egy pillanat alatt mindnyájan a puszta bejáratához tódultunk; a gazdatisztek izgatottan rendeztek bennünket sorfalba az út két oldalán.

Bátyám akkor kilenc-tízéves lehetett. Eleven, virgonc fiú volt, boldogságában most sem fért a bőrében. Topogott, jobbra-balra forgott, ki-kiszaladt az út közepére, hogy jönnek-e már? Jókedvét az a pár nyakleves sem hűtötte le, amelyet rövidesen ezúttal is kihúzott valamelyik ispántól. Sose látott grófot, de hallani mennyi mesét és legendát hallhatott róluk ő is! Amikor a gyönyörű fogatnak már csattogása is hallatszott, karjait csapkodva ugrálni kezdett, s ragyogó szemmel aprókat sikongott. A hintó úgy gördült a hatalmas porfelhőben némán, hajadonfővel álló cselédek sorfala között, mint Marsé, mint Jupiteré, sőt mint egy változatlanul uralmon levő istené. Végre elénk ért. Feri helyből a levegőbe vetette magát, hangosat kiáltott, és – nyilván hódolata jeléül – piros sapkáját biztos kézzel egyenest az első két ló közé vágta. Jó dobó volt.

A gyönyörű két paripa közül az egyik fölágaskodott, s mivel a másik viszont előreugrott, megtántorodott, s hátsó lábain megfordulva a mögötte vágtató két ló közé zuhant, azok erre szintén fölágaskodtak. Reccsenés hallatszott: eltört a rúd, a hintó a lovak hátsó lábába ütközött. Feri természetesen azonnal kereket oldott, s ahogy már szokása volt, ha a rendesnél is rosszabb fát tett a tűzre, Nebándig meg sem állt. Grófot ezúttal sem látott.

Az különben a következő hintóban jött; ebben az elsőben három fehér ruhás hölgy utazott. Fölpattantak ültükből; napernyőjével az egyik rám mutatott: „ez volt!” – kiáltotta ritka éleselméjűséggel bennem fedezve fel a tett elkövetőjét, tekintve, hogy az én fejemen is piros sapka volt. Nem mondom tovább; a vendégeket én se láttam különbül.

Csak a cselédektől hallottam róluk. Hosszú és lehetetlen módon írt nevüket, mint a legtöbb birtokos és bérlő nevét, a béresek kiejteni is alig tudták, minden mondatban más- és másképp törték, csavarták, kínlódva és jobb ügyhöz méltó jóakarattal próbálták valami értelmes magyar szó felé hajlítani, de a tiszteletet és a bámulatot ez is csak növelte. Az urak általában nevükben is urak voltak: rendkívüliek és megközelíthetetlenek, szinte valami más bolygóról valók, nem ebből a lósóskás, akácos, gémeskutas egyszerű völgyből.

Néha vadásztársaságok is érkeztek, rendszerint a tél elején. Ezeket sem igen láttuk. Amihelyt megérkeztek, amihelyt a határban az első lövés eldörrent, anyánk egyszerűen ránk zárta a konyhaajtót; dörömbölhettünk. Még akkor sem engedtek közelükbe, amikor a vadászok már megtértek a zsákmánnyal, s kényelmesen bámulhatók voltak a kastélykapu rácsán keresztül. Puska volt náluk, és anyánknak valóságos puskafóbiája volt. A töltött fegyvereket valahogy eleven, tudatos lényeknek képzelte, amelyek saját erejükből, például az asztalról vagy egy vadász válláról is tudnak célozni, s a jó szelindekekhez hasonlóan, a maguk szántából is rádörrentenek a gyanútlan nézelődőre, főleg a gyermekekre.

Amikor a bérlők vették át a pusztát, a vendégek gyakoribbak lettek. Artézikút-fúrók jöttek, rokonok a kastélyba, egy esőmérő… emlékezetem szívesen elidőz a szocialista vezérek látogatásán is.

A bérlő társaság a puszta vezetését egy feltűnően magas, görnyedt, rút arcú, de emberséges hangja miatt igen rokonszenves vörös férfiúra bízta, akit se intéző, se kasznár úrnak, hanem Fantusz úrnak kellett szólítani, amely nevet én épp ezért sokáig nem családnévnek, hanem valami magas, minden egyéb címnél előkelőbb titulusnak tartottam. Cvikkert viselt, s arról volt nevezetes – gondolom, Kaposvártól Sopronig –, hogy nem vert. Ellenben húsvétkor, amikor nagy csapatban felköszöntöttük, az iroda lépcsőjéről, mint egy király, fél marék, frissen vert, tündöklő egyfillérest szórt közénk. Barátai voltak a szocialisták? Őhozzá jöttek vendégségbe vagy tanulmányútra. A négyes fogat ment értük, ami azt bizonyítja, hogy egy Fantuszban humorérzék is van.

A vezérek hárman vagy négyen voltak, pontosan nem tudom, nevüket sem; apám a forradalom alatt a képes hírlapokban nyolcat-tízet is felismert, s ezeket csodálatosan, királypárti érzelmei ellenére is, védelmébe vette, noha annak idején ő is csak távolról vizsgálta őket. A vezérek először az öreg Sövegjártó bácsit szólították meg, az azon nyomban kezet csókolt nekik. Kézcsókkal válaszolt Lukács bácsi is; az asszonyok is tudták az illemet; tudták, mi jár annak, aki a nagyhintón érkezik. A vezérek zavartan dugdosták kezüket, s esetlenül kerülgették a vigyázzállásba meredt béreseket, akik katonásan, magyaros nyíltsággal felelgettek a kérdésekre, hogy nagyon jól, kitűnően, jobban már nem is lehetne, tekintetes uram. Elképzelem a vezérek lelkiállapotát, érkeztem én is hintón pusztára. Három napot töltöttek körünkben, de csak félórát a cselédházak között. Behúzódtak a kastélyba; majd egyik délután elvonultak horgászni, ami közderültséget keltett, hisz mindenki tudta, hogy a páskomi ág csak kiöntés, amelyből a trágyalé már végleg kiölte a halat. Azt azonban senki sem mondta meg nekik, hogy menjenek száz méterrel arrébb, ott a Sió, abban annyit foghatnak, amennyi tetszik. Emléküket hálásan, azt hiszem, ez őrizte meg.

A pusztaiak keveset hallottak a világmegváltó mozgalmakról. Kifürkészhetetlen utakon néha elképesztő jövendölések érkeztek az urak, a zsidók vagy egyszerűen az egész világ közeli bűnhődéséről. A cselédek bólingattak, beletörődtek a dologba. Minél meseszerűbb volt a jóslat, annál inkább hitelt adtak neki. Előbb elhitték, hogy a világ egyik napról a másikra elpusztul, mint azt, hogy megváltozik. Beszédes néni egy fizetett szociológus meggyőződésével vallotta, hogy uraknak mindig kell lenni, de azon a tavaszon, amikor a Halley-üstökös megjelent, nem vetett babot, mert őszre úgyis vége lesz mindennek. De amidőn a társadalmi mozgalmak forradalmakká erjedtek, a béresek a Pestről és a járás székhelyéről érkező falragaszok és szónokok bonyolult szólamaiból meghökkentő gyorsan kivonták a lényeget. A hivatalos tanácskozások után külön is összeültek, s fejüket kaparva találgatták, hogy hát mi is legyen úgy a földdel, hogy senkivel se essék igazságtalanság. Gyanakodva nézték a falusiakat, akik akkor, 18 telén, éhes farkasok módjára kerülgették a birtokot, hogy ki hol akassza bele a fogát. A cselédek féltették a földet; méltán féltek attól, hogy nekik esetleg semmi sem marad, mert természetesen róluk akkor sem igen esett szó. A legnagyabb „forradalmárok” a nagygazdák voltak. Megtörtént, hogy a pusztaiak, talán aggodalmukban, azonnal magukhoz akarták ragadni a pusztát, sőt a kastélyt is. Akár 48-ban, a forradalmi kormányzatnak most is szuronnyal és golyóval kellett meggyőznie őket, hogy várjanak a sorjukra. Vártak. Az 1919-es eseményeket pedig mindnyájan ismerjük.

Koldusok kivétel nélkül mindennap jöttek, néha többen is. Nagy részük közvetlen és keresetlen kéregető volt, elképesztő, milyen állapotú, ha nem sajnálták a fáradságot, a 10–15 kilométer gyaloglást, hogy egy-egy cselédkonyha előtt rázendíthessenek keserves imáikra s énekeikre. Egy kis kenyérhéjat kaptak, egy fej hagymát… a napi kiadást sem keresték meg. Legtöbbjüket ismertük. Szolgálatból kikopott vagy valami baleset folytán munkaképtelenné vált régi cselédek voltak. Meghatározott körzetben járták a vidéket, pontos időre tértek vissza, mint a szenvedés szegődtetett csőszei. – „Hát az András bácsi hol marad?” – kérdeztük, ha valamelyik társuk sokáig nem jelentkezett. Megvette őt az Isten hidege: az árokparton fordult föl valahol… A kutyák egyszer egy lerágott lábfejet hoztak a pusztára.

Hozzájuk tartoztak a „vándollók” is, bár azok nem jártak ajtóról ajtóra. Este érkeztek, s csak szállást kértek. Rendes helyük volt, a borjúistállókhoz épített kis csalamádéfészer, a „gugyesz”; a pusztagazda ide vezette őket, miután valamennyit gondosan megmotozta, s gyufát, pipát, kést elszedett tőlük. Egészséges, erőteljes emberek voltak, akadt köztük úrias öltözetű is, már amennyi úriasság a keménykalapon és a csíkos nadrágon a pusztai gyaloglásban megmaradt. Kiültek a küszöbökre, és meséltek a világról. A világ rejtelmes és borzalmas volt. Aggódva pillantgattam a távolba, a világba, ahonnan vagy hintón érkeztek az emberek, vagy éhségtől-szomjúságtól tántorogva. Szörnyű eseteket hallottunk csapodár feleségekről, kegyetlen testvérekről, szívtelen városokról és börtönökről. A cselédek fejüket csóválták, és boldognak érezték magukat, hogy legalább tető van a fejük fölött. A vándor sóhajtott, és hosszú, néma pillantással vette át a köcsög aludttejet vagy a bögre levest, amellyel valamelyik asszony végül mindig megkínálta. Érkeztek próféták is, derékig érő hajjal, eszelős tekintettel s tarisznyájukban hatalmas bibliával. Továbbá szavalóművész költők, kardnyelők és zenészek.

Aztán, már ritkább időközökben, köszörűsök, medvetáncoltatók, egyszer egy majmos ember, akinek sárgaréz láncra kötött majma kikapkodta az ablakokba kirakott, félig ért paradicsomot, és megette; tyúkászok és rongyszedők s egyszer tollas kalapban, de ugyancsak gyalogosan, egy színésznő, akiről kiderült, hogy vándorprostituált, s aki éppúgy terménnyel fizettette magát, akár a vándorfoltozó varga; bosnyákok, miskárolók és nagy kasos szekérben gyümölcsárusok, ezek egy szakajtó búzáért adtak egy szakajtó szilvát, mert a cselédeknek természetesen semmiféle gyümölcsfájuk nincs; azonkívül disznó- és borjúkereskedők és a cigányok minden fajtája: teknővájók, dögevők, kártyavetők s olyanok, akik minden cím nélkül egyszerűen csak loptak; vásárosok és egyik faluból a másikba lakodalmasok, akik csak átrobogtak a puszta fölött, és kalácsot meg perecet dobáltak; és egy házaló szatócs.

Salamon bácsi Dorogról. Hétfő délutánonként érkezett meg, füttyszóval, amelyre inkább hagyományból vagy élvezetből zendített rá, mintegy bevonulási induló gyanánt, mert hisz mindenki tudta jól, mi járatban volt. Gyűszűtől és pálinkától a fejszéig mindennel ellátta a pusztát, minden elképzelhető ellenérték fejében. Batyuja egyre nőtt. A hangya jut eszembe, a saját termeténél háromszorta nagyobb teherrel futó, ha Salamon bácsi alakját fölidézem, amint a hegyi ösvényeken szörnyű csomagja alatt elhaladt, könnyű léptekkel, fürgén, mintha léggömbbe kapaszkodva szökdelt volna felénk vagy tőlünk. Nagyanya kedvelte őt, a legnagyobb munkaidőben is hosszasan elbeszélgetett vele, s példaképül állította, mint mindenkit, aki nagyra tört, a család férfitagjai elé, azok nem kis megrökönyödésére. Művelt férfinak tartotta, és megfogadta tanácsait, kiváltképp a malacok értékesítésének bonyolult kérdésében. Salamon bácsit különben mindenki szerette a pusztán. Egyetlen gúnyos vagy sértő szóra nem emlékszem. Sőt, a cselédek még pártolták, mint minden idegent, világfutót, kinek „se hazája, se gazdája”. Zsidóvá akkor vált, amikor pályafutása szabályszerű befejezéseképp valahol üzletet nyitott saját házában. A fiát, aki már magázódott az emberekkel, és kocsin folytatta atyja tevékenységét, lenézték, koldusnak tartották; ráküldték egy rossz patakhídra, s amikor szerencsésen beleszakadt, egy ujjal sem segítettek neki.

Egyszer léghajót is láttunk. Akkora volt, mint egy kis gumilabda, nagy messze valahol Vajta fölött lebegett sárgán ragyogva az alkonyi napfényben. Az egész puszta kitódult; úgy bámultuk, mint egy túlvilági jelenséget.

A tudósok titokban jöttek, ez már a mesterségükhöz tartozott, noha megérkezésük híre villámgyorsan elterjedt a pusztán. „Itt van az igari ember, a Hajaséknál!” – szállt a jelentés, s mi izgatottan futottunk volna Hajasék ajtajához, ha valami rejtelmes parancs nem írta volna elő, hogy hallgassunk a rendkívüli eseményről, s csak messziről pillantgassunk Hajasék felé. Az igari ember valóban ott volt, a konyhában ült, mezétláb. Máskor az udvardi asszony jött meg vagy a Menyhárt Szilasról. Mindnyájan gyógyítással foglalkoztak, testivel és lelkivel egyaránt.

Önzetlen cselekedet volt ez részükről, ez az utazás, hisz odahaza is bőven akadt dolguk. A falusiak tömegesen látogatták őket, a szilasi javas háza előtt néha három-négy kocsi várakozott. A cselédek azonban nehezen mozdulhattak. Egy-egy béresasszony, ha elvándorolt a gyógyítókhoz, egy egész puszta segélykérésének, panaszának volt postája, s a maga baján kívül legalább még harmincféle nyavalyára kért tanácsot. A tudós emberek távolból, üzenettel is gyógyítottak, de ha tehették, személyesen is fölkeresték híveiket. Valamelyik bizalmasuknál szálltak meg. A szoba azon nyomban szentéllyé alakult. A cselédek egymásnak adták a kilincset. Előre megbeszélt rendben járultak a gyógyítók elé, világossal az asszonyok, a szürkület beköszöntése után az emberek. Hajnalig folyt a sürgés-forgás, pusmogás, sugdosás. A bajoszlatók rendszerint csak egy éjszakára maradtak, noha a cselédek hónapszámra maguknál tartották volna ezeket az éneklő hangú, töpörödött anyókákat és ájtatos képű aggastyánokat. Bár nem mind volt öreg. A szilasi ember például javakorabeli szép szál férfi volt, szakálltalan; tudósságát csak az jelezte, hogy beszélni hunyt szemmel beszélt. De sehol sem virradhattak meg, mert ha világossal mentek el, elvitték a szavuk erejét.

A pusztaiak természetesen semmitől sem voltak messzebb, mint amit városainkban általában őserőnek hívnak. Azt, hogy „ás a lélek”, vagyis „ideges vagyok”, sehol sem hallottam annyit, mint közöttük. Valóban idegesek voltak. Nemcsak az idegeikkel volt baj. Szenvedtek ők a tüdejükkel, szemükkel, fogukkal, kezükkel, lábukkal, kiváltképpen a gyomrukkal és fülükkel: az öregedés mértékében minden porcikájukkal, mint általában a halandók. Hogy némely körökben mégis elterjedt róluk, hogy nem betegesek? Betegeskedni valóban nem betegeskedtek sokat; nem nyomták az ágyat. Tüsszentettek, és meghaltak; egy szellőszó sírba vitte őket. „Hányt vért is a lelkem – mondták siránkozva temetés után az özvegyek –, de azt már megszokta, mert tíz év óta hányt.” Vagyis „más baja lehetett szegénynek”. Rendszerint volt is. Negyvenöt-ötven év körüli öreg emberek arcáról lerítt, hogy három-négy, egymástól teljesen különálló halálos kór is dolgozik bennük, szinte versenyezve, hogy melyik ér előbb célhoz, melyiknek ejti ki szép latin nevét az orvos elismerő főbólintások közben: „ilyen esetet sem láttam, ennek már a haja szálában is benne volt a rák”. – „Mikor feküdt le?” – kérdezte. Tegnap este. „Még reggel akkor is tett-vett a ház körül a galambom” – válaszolt valamelyik szomorú hátramaradott. – „Hát nem látták, hogy beteg?” – Vállvonítás. Csak egy kis teát kért vagy téglát a hasára; száraz betegsége volt.

Az orvos sejtette, hogy a beteget valamelyik javas kezelte, de semmit sem tehetett ellene, akkor sem, ha akart. A pusztaiak az orvost is az urak közé számították, s ha csak nem tette le a népi rokonszenv megnyerésének hétpróbás nagy vizsgáját: a szívvel, idegekkel, pórusokkal elsajátított egyenlőséget, nem bíztak benne. A tudós emberekben bíztak. Nemcsak mert azok közülük valók voltak, s érthető emberi nyelvet beszéltek; azért is, mert azok nem ismertek reménytelen esetet. A javasok senkiről sem mondtak le, nem vontak vállat, ájtatosra kényszerített arccal adva a hozzátartozók értésére, hogy itt már csak az Isten segíthet. Ők mindenkin segítettek. Takács bácsiba harminc évvel már azelőtt csak hálni járt a lélek, amikor foga között valami méregerős gyökérrel fekete tyúk árnyékába ültették. Kilábalt, maga sem tudta, miből. Mert a javasokhoz csak olyan bajjal volt illendő fordulni, amelyről senki sem tudta, hogy mitől van. Apróbb nyavalyáknak a pusztán is akadt tudója.

Aki az állatok betegségéhez értett, azt az emberek a maguk bajáról is bizalommal kérdezgették. Gyomorfájdalmak ellen a kocsisok a lovakba éppúgy katángkórófőzetet töltöttek, akár saját magukba. Vérhasra, amely elég gyakori volt köztük, az apróbojtorján főzetét használták. Epegörcs ellen kígyóhagymát, érelmeszesedés ellen fokhagymát pálinkában, megfelelő ráolvasással. Köhögés ellen Szerentséséknél én is őrölt kukorica levét kaptam mézzel, miután a legegyszerűbb és leggyökeresebb gyógyszert, a vizelettel való gargarizálást finnyásan elutasítottam. A ló hályogos szemébe a kocsisok cukorral kevert, finomra tört üvegport fújtak, s az elmarta a hályogot. Az állatok fájós daganataiba farkasalma gyökeret húztak, az jó gyulladást keltett, és összegyűjtötte a gennyet. A kocsisok oly biztos kézzel böködték az állatokat, akár a csizmadia a talpbőrt. Éppilyen könnyen nyúltak az emberekhez is. Mindinkább csak azokhoz nyúlhattak. Az uradalom nem méltányolta tudásukat, állatorvost szerződtetett. De lassanként az állatorvoshoz vitték jószágaikat a cselédek és a parasztok is. Maguk még rendületlenül nyelték a kotyvalékokat, de a tehenekhez már aggodalmas képpel hívták a tudomány képviselőjét. A ráolvasás, a babonás kezelés először az állatgyógyászat terén szűnt meg. Illetve csak ott szűnt meg. Mire eszméltek rá?

Leperdi bácsi arra jött rá, hogy az állatokra azért kár a ráolvasás, mert: „Az állat úgysem érti, mit mondanak neki; nincs annak lelke.” Neki, akit lábfájásából az udvardi asszony gyógyított ki (békarokkafűből készült fürdővel), volt lelke. Régi göbölyös volt; noha sok ráolvasást tudott, ő már egyet sem alkalmazott: felvilágosodott ember volt. Hinni, már csak egy ilyen szokásban hitt, abban, amely szerint az ember eleven puckot fog, a bal hüvelykujját az állat szívére szorítja, és körben járva így mondja az imát mindaddig, míg a pucok megdöglik. Ettől még kimegy a süly a jószágból.

A sebészet a juhászok hatáskörébe tartozott, ezt mindenki komoly tárgyszerűséggel elismerte. Kitűnő sebészek voltak. A birkák koponyalékeléséhez nemcsak az uradalom, hanem a b.-i állatorvos is nagyapát hívta ki. „Jani bácsi keze jobban rájár” – mondta, ahelyett hogy azt mondta volna, hogy Jani bácsinak, nagyapának semmi iszonya sincs élő húsban-csontban vájkálni. Nem is volt. A cséplőgép dobja, amint az már szinte nyaranta szokás volt, bekapta az egyik etető kezét, és rapittyára zúzta. Az előző évi áldozat éppilyen baleset következtében halt meg. Bizonyos volt, hogy mire orvoshoz viszik, ez is elvérzik. Az intéző nagyapáért üzent. „Na, fiam, szereted-e az életed?” – kérdezte nagyapa a holtsápadt legénytől. „Szeretem, bátyám.” „Na, akkor kumd be a szemedet, mert úgyis elájulsz” – mondta nagyapa, és könyékből lekanyarította a legény kezét, úgy hogy még egy kis bőrt is hagyott a csonk betakarására. Úgyhogy Szekszárdon a kórházban a főorvos azt kérdezte a sebesültet szállító kocsistól: „Melyik doktor csinálta ezt a szép munkát?”

Apám csak ifjúkoráig segédkezett nagyapa mellett, de ösztönösen értett ő is ehhez a mesterséghez. Nem jöhettek hozzá olyan kés alá való bajjal, hogy azonnal ne tudta volna, mi a teendő. Egyszer szálka ment a jobb hüvelykujjam körme alá. A szerencsétlenség olyan körülmények között történt, hogy odahaza jobbnak láttam nem beszélni róla. (Pallót támasztottunk a vincellérház padlásához, ahol az aszalódó szőlőt őrizték.) Szüleim a bajt akkor vették észre, amikor jobb kezemmel már a kanalat sem tudtam megfogni. Apám szakszerűen megtapogatta a megduzzadt ujjat – „még két napig hadd érjen” – mondta. Két nap múlva a térde közé állított, zsebkésével hosszában felvágta a körmöt. Örök emlékké sajtolódott bennem a fájdalom, amelyet akkor nem mertem elüvölteni. Első nyikkanásomra apám rám nézett, rosszallóan, annak az embernek a pillantásával, akit munkájában zavarnak. Aztán kiemelte a köröm két darabját, oly nyugodtan, mintha egy bogár két szárnyát tépte volna ki. Letisztította a gennyet és a vért, egy perc alatt elkészült.

Az uradalomnak abban az időben már volt megállapodása az egyik szomszéd falu orvosával; az orvos évi konvencióért ápolta a cselédeket és azok gyermekeit 12 éves korig, sajnos, a javasokénál alig változatosabb gyógyszerekkel. Hashajtónál és aszpirinnél ezek az orvosok mást nemigen rendeltek; minden fájós fogat kihúztak. Az uradalmak inkább a fegyelem kedvéért tartották őket, azért, hogy a cselédek betegség ürügyével ne vonhassák ki magukat a dologból. Az orvosokat az uradalmi hintó hordta ki a pusztára, megjelenésük annyi volt, mint a lélekharang; Rácegresen a „doktorfogat” láttára az asszonyok keresztet vetettek, elmormoltak hamar egy imát, a betegnek már nem sok lehetett hátra. Hivatalos segítséget a hozzátartozók csak a végső pillanatban kértek, amikor a beteg már elfeketedett. „Tessék gyorsan kihozni az orvost – dünnyögte egy-egy elkomorult apa vagy fiú –, nem szeretném, ha bajom esnék.” Előfordult ugyanis, hogy egy-egy fiatalabb s még lelkiismeretesebb orvos vétkes hanyagságért feljelentést tett.

A törvény értelmében a beteg cselédet negyvenöt napig az uradalomnak kell gyógyíttatnia. Ezt a cselédek azonban nemigen veszik igénybe. Újabban a legtöbb uradalom a felvételre jelentkezőket orvosi vizsgálatnak veti alá, és csak a vasegészségeseket alkalmazza; azokat pedig, akik évközben betegeskedtek, elbocsátja. A szomszédos x.-i uradalom – egy nemzetközi híres iparvállalat tulajdona – házitörvényül akarta bevezetni, hogy a munkából bármi ürüggyel nyolc napnál tovább elmaradó cselédeknek év végén fel kell mondani. A legérdekesebb a megindoklás volt. Külföldön a munkásjóléti intézmények annyi áldozatra kényszerítik a céget, hogy ott, ahol lehet, a legszigorúbban takarékoskodni kell. – X.-en lehet.

Egy-két vidék – így a gróf K. család pusztái kivételével, amelyek központján a tulajdonos valóban kitűnő kórházat emelt – majdnem mindenütt lehet. A pusztaiak nem azért rettegnek a betegségtől, mert esetleg kicsöppennek az életből, hanem azért, mert állásukból előbb-utóbb egész bizonyosan kiesnek. A beteg iránt kevés a könyörület – példázódjam itt is az állatokkal, amelyek közül annyi vész el, annyi valódi, pénzben kifejezhető érték, egyik napról a másikra? Vagy a katonás fegyelemmel, amely a puszta szellemét örök csatában álló hadsereghez hasonlítja? Mi történne, ha a vezér minden elesett katonát megkönnyezne? Azt, aki nem bírja a menetet, a puszták urai tán sajnálkozással, ám edzett szívvel állítják ki a sorból, vetik az árokpartra. Magatartásuk e téren, a fensőbbséges, előkelő közöny, éppoly csodálattal töltött el, akár midőn az erkölcsi szenny fölött sértetlenül elsuhanó, derűs, tiszta tekintetüket szemlélhettem. Már két hónapja vártuk egyik legkedvesebb hozzámtartozó halálát, övét, akinek emberi nagyságát oly sok esztendei félreértés után csak akkor ismerhettem meg, utolsó napjaiban. Egy elhagyott pusztán fetrengett a szörnyű kórban s aggodalomban, hogy még meddig győzi pénzzel az orvost, aki átvergődve a feneketlen őszi sáron, öt pengőért ojtotta bele a vigasztaló kábítószert. Nem nyugtatta meg az irodalmi díj tekintélyes összegéről szóló okirat sem, amelyet a fiúi szeretet, első és elkésett jeleképp, kezébe adott. Mindenki tudta, hogy meg fog halni, csak ő nem. Megtudta az uraság is, nyilván ennek köszönhettük látogatását. A sárgára aszott öreg férfiarcot áhítatos, boldog fény öntötte el, a vastag őszes bajusz alól önfeledt mosolyt szűrtek az egészséges nagy fogak, amikor a lengyelbundás, deli vendég kezét kézfogásra nyújtotta. Az üdvözlés után a vendég röviden azt tudatta, hogy sajnos fel kell mondani. November volt, a beteg helyett új esztendőre mást fogadnak – s azzal ment is. „Hisz akkor meghalok” – mondta a beteg rövid szünet után. Hasztalan vigasztaltam. A család legkínosabb gondja egyszeriben megoldódott. „Gyónni kell” – hallatszott nyugodtan, egyszerűen az ágyból.

Általában a hozzátartozók is kevés könyörületet mutatnak. A sebesült mellett a katonák sem érzékenykednek sokáig – ma neked, holnap nekem –, a kemény sors legelőször is a szívet keményíti meg. Mikor Nagyvadi bácsi ágynak esett, a veje hordani kezdte a kucsmáját. Az öreg lármát csapott. „Nyughasson már – intette le a felesége –, kend úgysem éri meg a telet.” – „De az isteneteket – mondta Nagyvadi bácsi –, engem nem raboltok ki.” És meggyógyult, meglehet, csak a kucsma kedvéért, ahogy maga mesélgetni szokta vidám hahotával.

Szégyen volt a betegség? Mindenki addig rejtegette, ameddig tudta. A cselédek nyögtek, sziszegtek, fájlalták az oldalukat, sőt előfordult, hogy tettették a betegséget, de azt, hogy „beteg vagyok” nehezen ejtették ki. Irtóztak a betegágytól is. Aki világossal is cihák között feküdt, arra mint bélpoklosra tekintettek. Aki pedig hetekig nem mozdult ki a házból, azt gondolatban már el is temették.

De a javasokkal őszinték voltak. Azok előtt kitárták a szívüket, tudták, hogy azok nem mondhatják tovább a dolgot. Meg hát azok úgyis beláttak az emberbe. Horváth néninek az udvardi asszony a belépéskor megmondta, hogy kelet felől jött, és „homályosodik a szíve”. Takács néninek, hogy férfi miatt van baja.

A tudósok valóban beláttak az emberbe, és magam is jó sok esetet tudok, amikor meg is tisztították őket. Nemcsak orvosok voltak, hanem papok és bírák is. Ítélkeztek és feloldottak. Amikor az igari ember betelepedett a Hajasék konyhájába, a pusztán nemcsak valami megnevezhetetlen reménység pezsdítő légnyomását lehetett érezni, hanem szinte a statáriumét is. Mivel érte el ezt az igari ember? Azzal, hogy olyan őszinteségre tudta kényszeríteni az elébe járulókat, aminőre azok házastársukkal, de még önmagukkal, még álmukban sem voltak képesek. Hisz egyetlen hazug szó, de hazug gondolat is elvette a gyógyítófüvek és igék hatását. (A sikertelenségért a betegek kivétel nélkül magukat okolták.) Hinni kellett. A tudósok a názáretitől oroztak.

S aki hitt, az meg is gyógyult, mi van ebben csodálatos? Nagy István bácsi felesége olyan hasogatást érzett a két combjában, hogy hetekig nem hunyta le éjszaka a szemét. Járt a doktornál, de semmi orvosság nem használt. Az udvardi asszony a beteg részre tenyere élével keresztbe jeleket huzigált. Aztán egy jó félórára a falnak fordult. Semmit nem adott. „Kilenced napra jöjjön el újra” – mondta végre. Nagy néni csak azért ment el, hogy egypár tyúkkal lerója háláját, mert közben teljesen meggyógyult. Az alsómajori Szabó fiút nem a rosszaság vitte arra, hogy egy városjárt, „kitanult” nőszemély miatt el akarta hagyni fiatal feleségét, hanem, ha jól emlékszem, a holdfény játéka az istálló ablaküvegén. A javasember orvosságot rendelt neki is, a feleségének is. Addig szedték, míg minden rendbe nem jött.

„Azok még értettek az orvossághoz” – mondták a cselédek a javasokról. Olyan gyógyszert rendeltek, hogy a páciens szeme szikrát hányt, amikor bevette – de vajon nem éppen emiatt gyógyult-e meg tőle? Áldozat nélkül semmitől nem lehet megszabadulni: a gyógyszer penitencia volt. Az öreg falusi orvosok nevetve oktatták ki fiatal kartársaikat, hogy a cselédeknek lehetőleg csak keserű orvosságot rendeljenek, minél keserűbb, annál jobb. És lehetőleg mindent folyadék alakjában. Abban esetleg még bíznak és beveszik. A porokat nem szerették. Mert a baj ott kezdődött, hogy az orvos utasításait a cselédek a legritkább esetben követték. Mikor Gallé néni a kilencedik gyerek után meghalt, szalmazsákjában megtalálták mind a gyógyszert, amelyet az orvos az utolsó két évben adott neki. Szabadi bácsiról mindenki tudta, hogy az ispán pofonja gyógyította meg. Székrekedése volt, már elképzelhetetlenül hosszú ideje. Az irodából naponta ricinusolajat küldtek neki, de csak nem mutatkozott a munkánál. Végre behívatták. Szabadi bácsi megjelent, hóna alatt egy pintes üveggel, gondosan összegyűjtötte abba a napi adagokat. Ott helyben belé akarták önteni. „Vedd be, vagy nyakon váglak” – kiáltott rá az ispán. Nyakon vágta, és másnapra munkába rendelte. Szabadi bácsi meghajolt, és nem panaszkodott többet.

Természetesen a diétát sem tartották be. De nem tartották be a legelemibb rendelkezéseket sem. A negyvenfokos lázban hánytorgó tífuszosnak savanyú káposztát adtak. A gyomorfekélyesnek paprikás krumplit. „Úgy megkívánta szegény.” Nem volt szívük visszautasítani.

A tudósok szavát betartották. Azok rendeletére még meg is fürödtek, ami nem kevés fáradsággal járt. A cselédeknek ugyanis semmi fürdő alkalmatosságuk nincs. Legtöbb uradalom a sertéseknek kifogástalan cementmedencéket építtetett, mesterséges homokparttal, sőt a parton árnyat adó fákkal. A cselédek legfeljebb csak a Sióban márthatták meg magukat, természetesen csak nyáron. De a fürdést afféle fiataloknak való csintalanságnak tartották, házas béreshez már nem illett a lubickolás. Ha valamelyik szobába nagy körülményesen becipelték a szapulókádat, és a szabad tűzhelyen melegíteni kezdték a kannánként hordott vizet, mindenki tudta, hogy ott valami „rámondás” végrehajtására készülődnek.

Az orvosoknak is egy kicsit kuruzslóknak kellett lenniök, ha sikert akartak elérni. Nem volt adoma az e.-i patikus meggazdagodásának története. Az orvosságot a recept szerint készítette, de mikor a parasztok kezébe nyomta, bizalmasan a fülükbe súgta, hogy az csak úgy használ, ha a beteg éjfélkor, a keresztút porába rajzolt kör közepén veszi be, azután a botot a háta mögé hajítja, és visszanézés nélkül fut haza. A borogatáshoz „szótlan vizet”, a patakból szótlanul hozott vizet rendelt. Minden gyógyszerhez adott megfelelő használati utasítást. A hatodik pusztáról is hozzá jártak.

Mert különben a cselédek a patikától is idegenkedtek. A tudósok maguk készítették főztjeiket. Ami gyógyszert a civilizáció az emberiség vigaszára kitalált, azt a pusztára leginkább a vándorkereskedők közvetítették. Salamon bácsi árusított különféle fájdalom elleni kenőcsöt is, aztán bajuszpedrőt, bajusznövesztőt és nagy mennyiségben huszárzsírt. De elért hozzánk néha egy-egy világraszóló találmány híre is. Ügynökök jöttek, a pipereszappanos dobozok mellett most fölfedezett, csalhatatlan csodaszert kínáltak mellfájás, csúz és fogamzás ellen. Nem maradtunk el a világtól. Jöttek optikusok, a skatulyából a szemüveget ki-ki maga választotta ki magának; jöttek kozmetikusok, ezek a háború után főleg óvszert árusítottak.

Hogy vidáman fejezzem be, még csak a vándorröntgenológust említem meg. Hatalmas ládában, hátán hozta készülékét, amely villanyozásra is szolgált, sőt azonkívül a „vér állását” is megmutatta. Akikkel a kísérletek során bizalmas viszonyba került, azokat este, nagy titokban megröntgenezte. A rossz nyelvek szerint égő villanylámpát helyezett a beteg szájába, aztán a másik felén bekandikált. Vagy ezen is inkább szomorkodni illik? Takács bácsit és Vadócz bácsit röntgenezte meg, állítólag, fejenként négy tojásért.

Igazság szerint idegenek voltak a hosszabb-rövidebb munkára szegődő havi munkások, summások, aratók és falusi napszámosok is. De ezeket nem éreztük idegennek. Amint megérkeztek, s lekanyarították vállukról a subát, a madzaggal egybekötött kaszát-kapát-favillát és bográcsot, a puszta világa elkapta, és közénk keverte őket: a férfiak a férfiakat keresztnevükön szólították, az asszonyokat s lányokat tegezték. A munka és a szegénység nagy demokráciája egy szempillantás alatt ledöntötte a válaszfalakat, amelyek a bennszülötteket és újonjötteket erkölcsben, szokásban elválasztották. Nem volt akadály, sőt ráadásszerűen a kedvesség, figyelem és vidámság ébresztője volt a más anyanyelv. A háború alatt orosz hadifoglyok jöttek, szíves fogadtatásra találtak ők is, egy közülük végleg ott ragadt. Megnősült, közös konyhára Szulimán bácsiékhoz osztották be, akik nyilván még a törökökből ragadtak hátra. Bárhonnan jöttek az idegenek, a pusztaiak magukhoz tartozónak vették őket.

A részes aratók a környékbeli falvakból jöttek, a havi munkások, a summások Vas megyéből vagy a Felvidékről. Mindkét csoport a zsellérségből került ki, de csak a szórakozott, felületes szemlélő tekinthette hasonlónak őket. Lefelé, a nyomor alvilágában a társadalmi rétegek közt talán még nagyobb a távolság, mint fölfelé. Ég és föld választotta el őket. Csak a pusztán, a közös kukoricakapálás közben érintkeztek, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az arisztokraták és bankárok valami közömbös legű nagyvilági szalonban.

Február vége felé az uradalom egyik tisztje, ugyanaz, aki az állateladást is végezte, útra kelt. Néha egy hétig is távol volt: valahol Gömörben, Ungban, Beregben vagy Borsodban járta a falvakat, mustrálta az embereket; azok egy-egy bandagazda vezérlete alatt csapatba verődve várták az alkalmat, mint rég a kurucok, hogy leszállhassanak az ország termékenyebb vidékeire. A gazdatiszt végre megállapodott az egyik vezérrel, rendes szerződést kötöttek. Ugyanakkor szerződés készült valamelyik környező falu aratóbandájával is. Az idő fölengedett, a gulyát a téli istállókból kiverték a nyári szállásra. A hatalmas istállókból kihányták az almot és a ganéjt. Napról napra vártuk a „vidékieket”, izgatottan találgatva, azok lesznek-e, akik tavaly? Még az irodába is bemerészkedett egy-egy legény vagy leány, megtudni, hogy kik jönnek, hová valósiak és mikor. A kastélybeliek ilyenkor összenéztek, fejüket csóválták, egy-egy testes kasznárné gyomra mélyéből fölsóhajtott: micsoda népség! A bennszülött és az idegen fiatalok közt ugyanis néha szerelem szövődött, és a fiatalok fél éve nem látták egymást. Végre megjöttek. Ha azok jöttek, akik az előző évben, akkor is alig ismertek rájuk. Megnyúltak, megsápadtak, csak úgy tengtek-lengtek, mint Toldi lova a szeméten, valósággal úgy kellett talpra állítani őket. Az uradalom nem bánta ezt, a közfelfogás szerint az ilyenekből váltak a legszorgalmasabb munkások. Azonnal kikérték az első heti részüket, s küldték haza, még embert is hoztak magukkal, aki a nagy batyukkal visszautazott. Másnap kikérték a következő heti részt. A tisztek legyintettek és mosolyogtak, így volt ez már szokás. Két napot kaptak a szállásuk rendbehozására és az elhelyezkedésre. Ezalatt ettek.

Hogy éltek otthon? Hogy húzták ki a telet? Ennek megírása közülük vár valakire. A „hírköltők”, amint láttuk, adnak egy-egy képet, s ezek darabosságuk ellenére is jó szemről tanúskodnak. Pusztai szállásukat én sem tudnám hívebben leírni, mint egyik verses röplapján N. Kovács István, Döbrőközről:

Valóban az istállókban helyezik el őket. Akad ugyan egy-két hely, ahol külön munkástanyát építenek nekik, félig a földbe ásott, jégveremszerű vályogbarakkot, belül a fal hosszán hatalmas közös fapriccsel, de az általános szokás mégis az istálló. A jászlak elé sorban, úgy, ahogy télen az ökrök állottak, a munkások fekvő alkalmatosságot készítenek. Mindegyik ökör helyére levernek négy kis cölöpöt, arra keresztben és hosszában ágfát helyeznek, majd afölé szalmát és pokrócot. Az istállót a vaksi kis ablakon át nem lehet jól szellőztetni, természetesen fűteni sem lehet, hisz ki látott már istállón kéményt? Nincs bennük mosdóhely sem, vagyis szinte kínos pontossággal ellentmondanak a törvényesen hitelesített Munkaszerződés 7. bekezdésének, amely szerint: „Köteles a munkaadó a munkásoknak tisztességes, a közegészség és közerkölcsiség követelményeinek megfelelő, nemek szerint elkülönített, hideg időben fűthető oly elhelyezést biztosítani, mely által lehetővé válik, hogy a munkás kellőképp tisztálkodhassék. A fekvés céljaira használt szalma a szükséghez képest kicserélendő. Istállók, aklok, pajták a munkások szálláshelyéül megfelelő átalakítás nélkül nem használhatók.” A nemek szerint való elkülönülés elvben megvan. Az istállók bejáratánál jobbról és balról rendszerint két fatábla látható mutatónyíllal s a később felrótt szellemes megjegyzéseken kívül ezzel a felírással: „férfiak, nők”. A férfiak és nők nagy része azonban egyben férj és feleség is, ezek szépen egymás mellé költöznek, néha egy fekvőhelyen hálnak. Sőt maguk mellett készítenek helyet gyermekeik részére is. Az istállókban így családi gócok alakulnak, köztük a törvényes három métert a munkások azért nem tartják meg, mert ha megtartanák, nem férnének el. A magányosan érkező hajadon lányok és legények baráti alapon csoportosulnak. „Örültem volna, ha a háború alatt mindennap ilyen helyen hálhattam volna” – mondta az egyik gazdatiszt, miután igen okosan megmagyarázta, hogy más elhelyezésről a gazdaság képtelen lenne gondoskodni. „Talán szállodát építsen nekik?” – kérdezte. – „Nyáron jó ez.” Egyetlen helyes ellenvetés az lehet, hogy ezek a munkások otthon még így sem laknak. „Boldogok, hogy ilyen is van!” Ez igaz.

E téren, általában a cselédlakások terén a viszonyok, nem az én megállapításom szerint, az egyházi birtokokon a legelmaradottabbak. Aminek igazán méltányolható magyarázata az, hogy az egyházi uradalmak haszonélvezői rendszerint idős korukban kapják meg a birtokot, s így legtöbbjük – arra az időre, ami még hátra van – tartózkodik minden hosszabb lejáratú befektetéstől és felesleges kiadástól.

Van a nyomornak oly mély lépcsőfoka, ahonnan már nem lehet szánakozással még mindig lefelé tekinteni? A cselédek szíve őszintén megesett ezeken a messziről jött időszaki munkásokon; fejcsóválva nézegették őket, s igyekeztek segíteni rajtuk. Mivel? Hol van az a fok, amelyen túl az ember már nem segíthet emberen? Segítettek nekik szalmát keríteni, elmosogattak helyettük, pokrócot kölcsönöztek. Még vendégül is látták őket. „Hát, Sándor, te megint nem vacsorázol?” – kérdezte a gazdatiszt, ha valaki elhúzódott a közös estebédtől. – „Már megvacsoráztam a Szabóéknál.” Szabóéknál? Az igás Szabóék a maguk hét neveletlen gyermekükkel olyan koldusok voltak, hogy a szóbeszéd szerint a lábas alját még kívülről is megnyalták. Mit vacsorázott náluk Sándor? Vannak megmagyarázhatatlan dolgok a földön.

De amilyen nagy volt a cselédek szívélyessége, épp akkora volt bennük az ellenségeskedés is, a csipkelődés vágya is – szóval igazán testvéreknek nézték az idegeneket. A cselédasszonyok, teljesen megfeledkezve arról, hogy ők hogyan élnek, rémregényeket meséltek a hónapszámosok erkölcsi életéről, elsősorban persze a lányokéról. Kíváncsian tartottam fülemet a mesebeli vádaskodásokra. Bensőmben eleve elvártam, hogy ezek a messziről jött emberek mások legyenek; mindent elhittem róluk. Rövidesen rájöttem, milyen ég-föld különbség lehet két szomszédos falu között is, milyen nehéz csak egy járásról is általános képet alkotni. És hogy változhat egy népközösség magatartása egyik évről a másikra, sőt aszerint is, hogy esztendőnként milyen környezetbe kerül.

Kövesdieknek nemcsak a mezőkövesdieket neveztük, hanem minden csapatot, amely arról a vidékről jött, s amelyben a férfiak azt a magas kalapot viselték, a nők pedig azt a karcsúsító szoknyát, amelyet közvetlen a mell alatt kötöttek meg. A kövesdiek mind jó munkások voltak, szorgalmasak, ügyesek és igénytelenek. Nos, akadt köztük egy csapat, az r.-iek, akikről a legszínesebb szóbeszéd sem volt túlzás. A lányok egy füttyszóra táncra kerekedtek, egy mosollyal be lehetett inteni őket a kukoricásba. A fiatalok a meleg nyári éjszakákon kint háltak a kazlakon, valamennyien egy bandában, és hajnalig nem szűnt meg köztük a viháncolás, a dal, a vidám sikongás. A pusztai legények a legjobb emlékeket őrizték róluk. A rákövetkező évben H.-ról jött egy csapat. Az előző évi hangulat fogadta őket, hiszen majdnem szomszéd falusiak voltak elődeikkel. Ezek? Mint a jég. A lányok egyenes derékkal, emelt fővel jártak, s tenyerükből úgy szállt a pofon, mint a szőlőből a veréb, kifogyhatatlanul. Úgy éltek, mint egyetlen nagy család, idegen nem tört be közébük. Később visszatértek még egyszer a régi jó táncosok. De addigra azok is megváltoztak. Mintha ezeket a rajokat mindig egy személy lelkülete irányította volna. Egy katonás bandagazda vagy egy komoly öreg az egész csapatot kemény fegyelemben és méltóságos elszigeteltségben tartotta: de néha egy jókedvű leány vagy legény szelleme lett úrrá, s egy nyárra úgy átalakította a csoportot, mint egy csipetnyi erjesztő gomba egy hordó bort. Az ilyesmit az első félórában, már a bevonulás alatt csodálatosképp érezni lehetett.

Hozzánk csak egy nyáron jött olyan banda, amely előttem is igazolta a cselédasszonyok mendemondáit. Vasból vagy Zalából jöttek, illetve dülöngéltek be, mert megérkezésük napján ittasok voltak, a lányok is; szinte vallásos borzadállyal néztük őket. Nálunk az asszonyok ihattak ugyan, de a részeg asszonyt szigorúbban ítélték meg annál is, aki testével kereskedett. Kócosak voltak, piszkosak; a férfiak rongyosabbak a cigányoknál. Priccset sem készítettek maguknak, úgy hevertek a földön, akár az állatok. Tudom, hogy a parasztlányok erkölcsére nem lehet következtetni abból, ahogy beszélnek; árnyalatnyi zavar nélkül mondják ki azok a legtrágárabb szavakat, a legények előtt is. De ezeknek a zalaiaknak a szavából sok mindenre lehet következtetni. Tépték egymást éjjel-nappal. Ezeknek nem volt vigasz a szerelem. Durván s egymás füle hallatára enyelegtek a sötét istálló szutykában. A pusztagazda hajnalban előbb kívülről kiabált be hozzájuk, megrugdosta az ajtót, s csak aztán lépett be, ő röstelkedett már, hogy kit ki mellett talált. Elhúzódtak tőlük a pusztaiak is. A bolhák úgy ugráltak róluk, mint a rostából a kukorica pattogtatás közben ott a tűz fölött. Állítólag egytől egyig vérbajosak voltak. Hogy tudtak mégis dolgozni? „Rajtuk már nem fog” – mondták nyavalyáikra a cselédek. Különben a munkájuk is csak dülöngélés volt, nem ért egy fabatkát sem. A nők egymás után másállapotba jutottak, a felsőbb vélemények szerint csak azért, hogy ki-kivonhassák magukat a dolog nehezéből. Az uradalom majdnem elcsapta a segédtisztet, aki fölfogadta őket.

A kövesdiek tiszták voltak. De nemcsak tisztaság és munka tekintetében múlták fölül a pusztaiakat. Szívélyesek voltak, udvariasak. Hálásak a cselédek segítségéért, s azt ki is tudták fejezni. Tavasszal ajándékot hoztak, a gyerekeknek valami kis játékszert, az asszonyoknak hímzett kendőt. Nálunk nem volt divat a jótettért köszönetet mondani. A kövesdiek, ha anyám csak egy pogácsát adott is a pusztán üldögélő gyerekeiknek, este ünnepélyesen beállítottak, és szépen megköszönték. Fölfelé néztem rájuk, kerestem a barátságukat. Valami titkot sejtettem bennük, s szerettem volna megismerni. Később, kamaszkoromban, midőn az egyszerű kíváncsiságnak már hangzatosabb nevet adtam, azt, hogy a szokásokat „tanulmányoztam”, nem egy éjjelt töltöttem az istállókban is.

Semmi rendkívülit nem tapasztaltam. Tudták, ki vagyok, megérezték rokonszenvemet, amely közibük vitt, s ahelyett hogy ők beszéltek volna, engem beszéltettek. Elkapott, tán életemben először a közvetlen közlés kéje, boldogan, feledhetetlen örömérzéssel fecsegtem, néha majdnem könnyekkel szememben mindenről, amiről kérdeztek, ami eszembe jutott, mintha valami jó hírt tudattam volna velük. Három folytatásban egyszer egy akkori olvasmányom, egy francia regény tartalmát meséltem el.

Átgyalogoltam a szomszédos pusztákra. Este érkeztem, s a pusztagazda, az előre megbeszélt terv szerint, mint afféle vándorlót helyezett el az ottani munkások között; szinten kövesdiek voltak. Barátsággal fogadtak, de itt sem sokat tudtam meg. A férfiak egy ideig társalogtak, eléggé keresetlen szavakkal, aztán elaludtak, horkolásuk hullámszüneteiben sokáig hallottam a lányok csevetelését. Amit a legények a lányokról mondtak, alig különbözött attól, amit a cselédlányokról el lehetett mondani. Itt-ott szó esett a bizalmaskodásról, amelyet a különböző rangú parancsolók természetesen a hónapszámos lányokkal szemben is megengedtek maguknak. De épp egy ilyen kirándulás alkalmával voltam véletlenül fültanúja egy jelenetnek: az egyik lány úgy lehordott egy fiatal számtartót, hogy az leforrázott kutyaként ódalgott el. A lány, tizenhat év körüli pöttöm kis teremtés, nekipirulva utasította vissza a goromba közeledést, amiközben szűzi ajkáról olyan kifejezéseket röpített világgá, olyan vaskosan nevén nevezett mindent, még a rituális eljárást is, amelyet a véletlenül izraelita származású számtartó valaha elszenvedett, hogy magam is elfordultam. A banda férfitagjai mosolyogva hallgatták a pattogó nyelvelést. Nem avatkoztak bele, ahogy előbb a számtartó szavaiba s mondataiba sem. Nem szólt a gazda sem, pedig ez épp a fegyelemtartók közé tartozott.

Volt ezekben a bandákban, még azokban is, amelyek látszólag igen szabadon éltek, valami az aranyásók vagy a portyázó szabadcsapatok szívósságából és szükség teremtette szervezettségéből. Idegen földön tudták magukat? Egyenetlenség nagy ritka esetekben tört ki köztük. A szerződés értelmében a puszta elöljáróinak parancsait kellett követniök, de igazi munkát csak a saját gazdájuk vezetése alatt végeztek. Az uradalomtól havonta 7–10 pengő készpénzt és az egészrészesek 120 kg búzát, 20 kg kenyérlisztet, 10 kg főzőlisztet, 3 1/2 kg szalonnát, 1 1/2 kg zsírt, 3 kg babot, 12 kg burgonyát, 1 kg sót, 3 kg sózott vagy nyers húst, 1 liter ecetet és 30 fillér fűszerpénzt kapnak. Az élelmet ebből saját maguknak kellett elkészíteniök. A napi élelmükből is igyekeztek annyit megtakarítani, amennyit csak tudtak. A száz kilométerre kiszállt kenyérkeresőtől otthon egy fészekalja apróság várta a táplálékot. Azon voltak, hogy a részükből minél kevesebbet fogyasszanak el, minél többet juttassanak haza. A takarékoskodást közösen gyakorolták. A hónap elsején kikapott kevés lisztet, zsírt, szalonnát, babot, amelynek kétszeresét is el tudták volna fogyasztani a megerőltető munka mellett, amelyet nap nap után végeztek, összeadták, s aztán lelkes határozattal ráparancsoltak a szakácsnéjukra, aki rendszerint a gazda felesége volt, hogy a zsírnak például legfeljebb csak a felét merje elfőzni.

Vasárnap csak délben ettek. A kenyérrel való takarékoskodásra ötletes módszert eszeltek ki. A kapott liszt- és burgonyamennyiséghez mérten kinek-kinek naponként egy fél cipóra volt joga. Aki nem vette ki a részét, az a kenyér helyett kis fadarabkát kapott a gazda saját tintaceruzás aláírásával. Ezek a fadarabkák pénznek számítottak, felmutatóiknak a szakácsné bármikor bizonyos mennyiségű lisztet és burgonyát szolgáltatott ki. A hamisítót a saját törvényük értelmében örökös száműzetéssel büntették volna, ha akad, akinek ilyesmi eszébe jut. Valóban a szájuktól elvonva gyűjtötték a „tőkét”, volt, aki havonta három-négy kenyeret összekoplalt. A szalonnát egy hétre szétosztották, e téren a takarékoskodás a szabadverseny elve alapján folyt. A fekvőhelyek fölött csüngő darabok mutatták a heti győztest. Levesen éltek. Pontosan hétfő, kedd, csütörtök, szombat és vasárnap délben egy-egy tányér „húslevest” ettek, amelyet a szakácsné 38 személy részére 5 kiló húsból és csipetkéből főzött. Szerdán és pénteken bablevest ettek kőtt pogácsával. Este a hét minden napján bablevest, kivéve a pénteket, amikor krumplilevest és a vasárnapot, amikor, mint mondtam, semmit. A szerződésbe ők maguk vették be, hogy készpénzfizetésükből az uradalom havonként a férfiaknak legfeljebb 3 pengőt, a nőknek 2 pengőt adjon ki. S hogy búzajárandóságukat pedig otthon, a szülőfalujukban szolgáltassák át nekik. Még magukban sem bíztak eléggé.

Ők is látástól vakulásig dolgoztak, reggel és délután fél óra, délben másfél óra pihenővel. Azokat a munkákat bízták rájuk, amelyekhez nem kell állati segítség, de amelyhez ügyesség és figyelem szükséges. Répát egyeltek, kapáltak, kaszáltak, csak épp aratni nem arattak. Az aratás a részesek dolga volt.

Öt-hat havi kemény munka után így hazavittek öt-hat métermázsa búzát, 40 pengő készpénzt és mintegy 20 pengő értékű megtakarított élelmet. Vagyis mindent pénzben és bőven számítva, körülbelül 130–150 pengőt. Ezt vitték haza, ha – szembeszállva saját fogadalmukkal – már előbb haza nem küldték. Ezzel húzták ki a telet, ha az otthonmaradottak a télirevalót már nyáron el nem fogyasztották.

A kövesdiekkel csaknem egyidőben jelentek meg a részesek is. Ők a környékbeli falvakból jöttek. Ismertük őket jól, hisz télen is be-benéztek hozzánk egy kis lisztkölcsönért. Az uradalomban azt a munkát végzik, amelyet jobbágy őseik hajdan robotban végeztek. A jobbágyok annak idején ezért a saját földjük használati jogát kapták. A részesek most lényegesebben kevesebbet kaptak. Ők arattak.

Az uradalmak a szántást mindenütt szántógéppel végeztetik, a vetést vetőgéppel, a gabona cséplése is gépekkel folyik; az aratás azonban országszerte ma is kézierővel, kaszával és sarlóval történik, akár századokkal ezelőtt. Ez a magyar földművesmozgalmak egyetlen eredménye.

A múlt század végén nálunk is feltűntek az aratógépek; ezek éppúgy gazdaságosabban, gyorsabban, alaposabban végzik a munkát, akár a többi mezőgazdasági gép. Egyetlen aratógép egy egész aratóbanda dolgát megcsinálja, feleannyi idő alatt… Az uradalmak természetesen ezeket is rögtön beszerezték; kitűnően beváltak. Egyik nyárról a másikra az ország egész földműves-arató munkássága feleslegessé vált. A lehető legrosszabb időben.

A híres aratósztrájkok kora volt ez, az alföldi parasztlázongásoké, amelyeket a csendőrsortüzek is csak vérbe fojtottak, de nem csöndbe. A kormány hiába mozgósította a katonaságot s a Felvidék rutén és szlovák szegénységét, amelyet az állami birtokokon gyűjtöttek össze, s küldték százas csoportokban, kedvezményes vasúti jeggyel s fegyveres védelem alatt azokra a „veszélyeztetett pontokra”, ahol a magyar szegénység egy vékával több búzáért esengett; hiába hozták az arcpirító aratósztrájk törvényt, amelynek értelmében szabad emberként mindenki akkor hagyhatja abba a munkát, amikor akarja, csak épp a magyar zsellérséget lehet szuronnyal és golyóval kényszeríteni, hogy akarata ellenére is dolgozzék, mert a szem kipereg… A mozgalom terjedt. S hogyne terjedt volna az aratógépek alkalmazása folytán a munkanélküli tömegekben, amelyeket mégsem lehetett egyik napról a másikra Amerikába átterelni? Úgy látszik, voltak, akik el tudták ezt képzelni. Az aratógépek eltűntek, úgy, ahogy jöttek. Nem tudom, van-e rá törvény, de dacolva a fejlődés parancsával Magyarországon, azt hiszem, ma egyetlen gabona-aratógép sincs üzemben. Gyermekkoromban a rácegresi gépszérűben még láttam egypárat, rozsdában fetrengve. A részes aratók morogva kerülgették a gépeket, s pusztulásukat siettetve titkon beléjük rúgtak. Rúghattak volna nyíltan is, ócskavasnak tekintette az uradalom valamennyit.

A részes aratók szintén bandába szerződve vállalják a munkát. „Kaszánként”, azaz aratópáronként körülbelül hét hold őszi és tavaszi terményt kapnak, a learatott minden tizedik rész, azaz minden tizedik kereszt az övék. Valamikor az egész egyezség ennyi volt. Az aratók levágták a gabonát, s annak tized- vagy régebben kilencedrészével hazatértek. Idővel a rész egyre kisebbedett. Volt idő és vidék, ahol tizenegyed, tizenketted, sőt tizenharmad részért arattak. Az évenként csökkenő díjazás azonban szintén elégedetlenséget és felháborodást szült, néhol még az emberségesebb gazdák körében is. A bérlőké az érdem, hogy a díjazás csökkentésére más formát sikerült találni. Többfélét találtak.

A Dunántúl például a tized majdnem mindenütt megmaradt. Csak éppen munkát kell többet adni érte. Az aratók is már kora tavasszal megjelennek a pusztán, szintén bandánként szerződve. A szerződés értelmében az aratáson kívül késő őszig különféle „mellékmunkákat” kell végezniök. Vállalnak mindent, csak hogy ők arathassanak. A mellékmunkák egy részét szinte ingyen végzik, nemcsak napi élelmüket nem, de még szerszámaik kopását sem keresik meg vele. Így – hogy csak egy példát említsek – ők nyűvik ki vagy aratják le a kendert. Ez az egyik legnehezebb mezőgazdasági munka. Egy hold kender learatásához legalább tizenhat napszám kell. A banda a szerződés értelmében egy hold kendert 70 kiló rozsért vág le. Ha ezt pénzre átszámítjuk és arányosan elosztjuk, egy arató ezért a látástól vakulásig tartó embertelen munkáért napi 40–42 fillért kap. Mert természetesen ők is „napfelkeltétől napnyugtáig” kötelesek dolgozni.

Ők szedik föl a babot, borsót, kukoricát, burgonyát, ők kaszálják le a rétet, a baltacint. A répatermelést is, az első egyeléstől a mázsálásig, ők végzik. Ők csépelnek. A cséplésért, zsákolásért, asztag- és kazalrakásért a kicsépelt termény 3–31/2 százalékát kapják. Évenként körülbelül 110 napot dolgoznak a pusztán, ebből az aratásra csak 12–15 nap esik. A csépléssel 18–20 napot, a répa megmunkálással 30 napot, apró kaszálással 50 napot töltenek. Az ezalatt megkeresett termény értéke „kaszánként”, azaz aratópáronként körülbelül 300–500 pengő. A kaszás aratónak ugyanis kettőzőt kell tartania, akit ő fizet, általában 300–350 kiló búzával. De munkatársul vehetjük a feleségét is, aki főz reá, s akinek az otthon elkészített ebéddel néha négy-öt órát is kell gyalogolnia a pusztára és onnan ismét vissza. Mert a részesek hazulról élelmezik magukat, s éjszakai nyugalomra is haza kellene térniök, lakást nem kapnak a pusztán. Nem térnek haza. Este a kepe aljában vetik le magukat vagy a kazlak tövében. Esős vagy hűvös idővel a szekerek alatt, a szérűkben és istállókban.

Természetesen nem daloltak. Főleg aratás közben nem. Aki nótázó kaszást emleget, az hazudik. Kaszálás közben éppúgy nem lehet dalt fújni, mint kötélmászás közben. Mikor egyik dűlőről a másikra vonultak, akkor épp énekelhettek volna, de nem énekeltek. Az izzadságot törölgették, kikrákogták torkukból a port. Az aratás végén néha daloltak, ha kaptak bort; de nemigen kaptak. Legfeljebb a lányok hangicsáltak.

Aratási népszokás egyetlenegy volt divatban. Az első suhintással levágott szárból kötelet csavartak, s azzal összekötötték a gazdatiszt csuklóit. Mit jelentett ez? Mosolyogva, látható örömmel végezték, mindnyájan odagyűltek. A szokás ma is életben van, azzal a változással, hogy a gazdatisztnek most már csak a jobb karjára illesztenek három-négy búzakalászból font kecses kis szalagot.

Jártak Rácegresre nagy néha még napszámosok is, olyanok, akik sem a részes-, sem a summásbandákban nem találtak helyet. Ők is a környező falvakból jöttek, azok lakosságát is a „szabad világ” egyre nagyobb mértékben szabadította meg a földtől. Hetvenéves öregek voltak köztük, akik felvételkor megható színészkedéssel düllesztették mellüket és tízéves kislányok, akik vállán a kapa akkorának tetszett, mint egy petrencerúd. Mikor keltek ezek, hogy napfölkeltekor, ami tulajdonképpen a világosság kezdetét jelenti, már munkába állottak? Mert éjszakára ők sem maradhattak ott. A puszta reggel úgy szívta be, s este úgy öntötte ki magából a népet, akár egy hatalmas gyártelep. A napszám szinte hetenként változott. Ősszel kevesebb volt, mint nyáron, télen kevesebb, mint ősszel, és az idén szinte törvényszerűen mindig kevesebb, mint tavaly; a drágaság pedig egyre nőtt. „A drágaság, a drágaság!” – gyermekkorom minden tája ezt visszhangozta. A férfiak átlag 65 krajcárt kerestek, a nők 45-öt. Egy pár lábbeliért egy hónapig dolgoztak.

A napszámosok és summások között is akadt, akinek még volt valami földecskéje otthon, egy tenyérnyi, mintegy emlékül a szaporodás folytán végtelen részecskékre darabozódó hajdani birtokból. Mániákusan ragaszkodtak hozzájuk, már ahogy a családi emlékekhez szokás. Az utolsó szalag földet is csak árveréssel lehetett elszedni tőlük. Büszkék voltak rájuk, s közben dőlt belőlük a panasz. Otthonukról, a nagybirtokok közé ékelt s más, betegesen duzzadó falvakról úgy beszéltek, mint a csizmáról, amely szorít. Sziszegtek, mozdulni se tudtak, de azért díszelegtek vele. – „Jó nektek – mondták már ők is a cselédeknek –, mi gondotok a kenyérre, az adóra?” A kazalalji vita, hogy kiknek van jobb dolguk, a pusztai cselédeknek vagy a falusi zselléreknek és kisparasztoknak-e, később országos mértéket öltött, már az úgynevezett illetékes körökben. Ők még úgy forgatták, hogy kinek van kevésbé rossz dolga, bár tudták, hogy így is csak árnyalatokról lehet szó. A falusiak ékesebb szavúak voltak, de azért nem cseréltek a pusztaiakkal. A cselédek már akkor is bambán hallgatták ezeket a panaszokat és a maguk sorsának dicséretét. Egyre kevesebbet értettek a világból.

Voltak még itt-ott gányók is, feles dohányföldiek, furcsa, titokzatos népek, akiket a pusztaiak is kiközösítettek magukból. Bohémek voltak és páriák. Foglalkozásuk különleges szakképzettséget kívánt és az élet semmibevevését. A mesterséggel együtt a betegséget is megörökölték, sárgák voltak és szárazak, mint a növény, amely hosszú füzérekben viskóik ereszét s a szobák mennyezetét díszítette, ahol még a cselédeknél is nagyobb összezsúfoltságban éltek. A munkában már a négyéves gyermekek is részt vettek, s még a haldoklók is fűzték a hatalmas árral a leveleket. Izzasztó nehéz munkát végeztek, s közben ittak, daloltak, és fütyülve a világ véleményére, felháborító nyíltsággal szeretkeztek. Legtöbb helyen erkölcsi okokból száműzték őket, mert parancsolni sem lehetett nekik. Szikár, alacsony termetű, villogó szemű legényeik a búcsúkban is külön falkákban jártak, mint az ordasok. Lányaik kedvesek voltak és barátkozók, haj, mennyire barátkozók, szegény Sárvíz menti Carmenek! „Gányóknál járt” ez még akkor is erkölcsi meghatározás volt, amikor a gányók már rég eltűntek a vidékről. Mifelénk is már csak a harmadik pusztán éltek vagy tíz kilométernyi távolságra; szombat este a béreslegények néha meglátogatták őket; ki egy-két cséve kukoricával, ki egy kis szütyő liszttel, amennyi a zsebében elfért. Ezt vitték díjul vagy ajándékul, és nagy orgiák hírével tértek meg, amelyekben az egész telep részt vett.

A lapos hétköznapok nagy vízválasztója, az izgalmas, igazi ünnep, az esztendők fordulója mindszentek előestje volt, október 31-ike. Az uradalom ezen a napon tudatta, hogy a cselédek közül kiket tart meg, és kiket bocsát el újévkor. Ekkor vették fel az új embereket is. Ez volt a „szólítás”, pusztai akasztófahumorral a gatyaremegtetés napja. A költözködés idejét a törvény később április 1-ére helyezte, mert akkorra az utakon már fölszáradt a sár, s a megrakott szekerek könnyebben haladhattak.

Kora reggel társadalmi rangsorban az egész puszta az iroda elé gyűlt, megborotválkozva, ünneplőben, egy nyárfaerdőnyi remegő lélek. Elől álltak az iparosok: a főgépész vezetésével a kovácsok és fűtők; aztán a bognár és a vele dolgozók; aztán a parádés kocsis, a magtáros, a kocsisgazda, a béresgazda, mindegyik a maga seregével, aztán a juhászok, gulyások, csikósok; a csőszök, az uradalmi kanászok, s legutoljára a béres-kanász, aki a cselédek falkáját őrzi, s akinek járandóságát a cselédek konvenciójából vonják le. Mint minden seregszemle, ez is néma. Ki tudja, ki marad meg? Az emberek sápadtan lépnek be, mint egy párviadalra. Néha jajongás hallatszik, valaki kegyelemért könyörög. Először a vezetők járulnak a hatalom elé, s ha megfelelnek, mindjárt az ítélkező mellé állnak, s csapatjuk vizsgáztatásában már ők is részt vesznek, rendszerint a vádló hivatásában.

A cselédek jelenete rövid, mint minden nagy sorsfordító drámai jelenet. A párbeszéd ősi szöveg szerint indul. „Ha emberségem, becsületem tetszik – szándékom maradandó” –, mondja az országos formulát a vigyázzállásban meredt jelentkező az egymás mellé tolt asztalok előtt, amelyeknél az intézőség tagjai ülnek, mint egy törvényszék, közepén a jószágigazgatóval, aki erre az alkalomra legtöbbször megjelenik a pusztán. A tanács tagjai összenéznek. Mindenki elmondja észrevételét, ha az kedvezőtlen. Az alkalmazott tanácsokat és figyelmeztetéseket kap jövő magatartására vonatkozóan. De a cselédek ezt már könnyű szívvel állják. Akit a szidalomra érdemesnek tartanak, akit meg akarnak javítani, ha a „saját érdekében” is, azt megtartják, legalább még egy évre. A dicséret nem szokásos, pedagógiai elvből.

Akinek a kezébe adják a cselédkönyvet, ahhoz egy szót sem szólnak, a mozdulat mindent kifejez. Értelmes mondatot ilyenkor a cselédek sem ejtenek, erre a jelenetre nincs hagyományos szöveg. A maga találékonyságára hagyott szereplő remegő szájjal küzd mondanivalóival, és a padlót nézi. „Hét gyermekem van, tekintetes uram!” – nyögi ki végre. Nem kap választ. Legfeljebb a gazda vet neki szót, ő porkoláb voltában is érez tán valami közösséget a néppel: „Becsülted volna meg magad.” Az áldozat elmondja még egyszer-kétszer, amit már elmondott. Aztán az erélyesebb figyelmeztetésre kifelé indul, siránkozva, némán, vagy foga közt átokkal. Ez már az idegektől függ, akár a vesztőhelyen való magatartás. Az elbocsátott azon nyomban útra kél, s igyekszik még aznap eltalpalni a környékbeli pusztákra, hátha befogadják valahol. Mi történik vele, ha nem fogadják be? Azt az író sem tudja. Eloszlik, felszáll a levegőbe? A pusztáról mindenesetre eltűnik.

Aztán következnek az újonjöttek, akik régi helyükön a cselédkönyvet még előző délután kikérték. A könyvben nincs rovat a cselédek jellemzésére. De a nem kívánatos elemeket az uradalmak egymás között nyilvántartják. Szokásos a bérlevélre titkos jeleket róni. Például, hogy a név elé valahová gondolatjelet tesznek, az azt jelenti, hogy az illető verekedő, ha pedig aláhúzzák, hogy felvétele semmiképp sem tanácsolható. A jelentkezők szállingózása még a következő estéken is tart.

A nyugtalanság, amely a pusztát már a szólítás előtt hetekkel elöntötte, hatalmába kerítette a mi házunkat is. Apám minden évben menni akart. Ősszel, a kinti nagy munkák befejeztével, amikor a határból a többiekkel ő is a pusztába, a házak közé szorult, s naponként ágyban hált, valami különös kóborlási vagy költözködési ösztön ébredt fel benne, akár a vándormadarakban. Sehol sem találta helyét. Esténként mesés ábrándozásokkal szédítette a családot, vasárnaponként pedig majdnem mindig elkéredzkedett az intézőtől. A rokonokat és ismerősöket járta végig, néha bennünket is magával vitt. Jobb hely után tudakozódott? Nem mondhatnám. A sógoroknál s megszámlálhatatlan komáknál vidáman és magabiztos hangon adta elő, mennyire megbecsülik őt, milyen jó dolga van neki: ünnepnap, amikor tiszta a keze, vele még az intéző is leparolázik. Mert ő… ragyogva hallgattam szavait, még akkor is, amidőn már felfedezhettem bennük itt-ott túlzást. Lelkemben helyeseltem, s örömét látva még segíteni szerettem volna neki a beszédben. Nem nagyzolt; egyszerűen képtelen volt panaszkodni. A siralom és nyögés tengerével ő így szegült szembe, így akart felülkerekedni. Ha mégis bajáról kellett szólnia, elpirult, dadogott, kínjában elnevette magát, végül az égre vagy a földre nézve hirtelen egy szuszra kivágta a dolgot, de a következő szavában már ő vigasztalta, nem önmagát, hanem azt, akihez beszélt, s aki ilyenkor rendesen fájdalmas képet öltött. A rokonságban senkin sem tapasztaltam ezt a tulajdonságot, de megdöbbenve figyeltem meg később testvérbátyámon, aztán magamon is. A kirándulásoknak sosem lett eredménye. Egyszer Fejérváron a villanytelepen kínáltak neki valami állást. Kezét dörzsölve kelt útra, s a vége az lett, hogy majdnem magával hozta az ottani fűtőt, mert az úgy „megszerette a pusztai életet”.

Az urak gyakran változtak. A grófi család bérbe adta a pusztát, a lejárat után egy-két évig maga gazdálkodott, aztán megint bérbe adta, s újra visszavette a régi állománnyal, a kocsikkal, gépekkel s állatokkal együtt és természetesen a cselédekkel együtt, akik éppúgy a pusztához tartoztak, akár az előbbiek.

Az új korszak mindig rosszabb volt, mint az előtte való, ahogy ez már a korszakok tulajdonsága. A grófok alatt a cselédeket patriarkális gorombasággal kezelték, de sok mindent elnéztek nekik, azaz nem néztek nagyon a körmükre. A bérlők személytelenek voltak, kimértek és hidegek, de nemcsak az érintkezésben, hanem akkor is, amikor „megérteni” kellett volna. Úgy fegyelmeztek, hogy a vétkeseket udvariasan, de azonnali hatállyal elbocsátották. Pontról pontra betartották és betartatták a szerződést. Azon túl, ami elő volt írva, a cselédek egy búzaszemet, egy lazsnak csalamádét sem „szerezhettek”. Rend volt. A cselédek örömmel üdvözölték a gróf visszatérését, s beérték kevesebb hivatalos konvencióval is, a szerzés reményében. Ám az a következő bérlő alatt megint elmaradt, anélkül, hogy a konvenció növekedett volna. Így haladt a világ!

Aki tudott, menekült. A béresek a fuldoklók kétségbeesésével meregették szemüket most már a falvakon is túl, a városokra. Pest! A cselédek képzeletében mint gyönyörű tündérvilág, kacsalábon forgó vár ragyogott messze, magosan a puszták átokverte posványai fölött. Egyre gyakrabban fordult elő, ami azelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a katonáskodásból valaki nem jött vissza a „biztos helyre”. Az öregek, akiknek még sikerült valamit, egy-két forintot vagy valahol egy fél hold földet szerezniük, sietve hagyták el a süllyedő hajót. Főleg, midőn híre terjedt, hogy az öttödi uraság leltárt akart felvenni egy távozó elsőbérese vagyonáról, majd pörbe fogta, azzal érvelvén – igen logikusan –, hogy az a fizetéséből nem takaríthatott meg egy fertály telekre valót, még harminc év alatt sem!

Valamelyik bérlőváltozáskor anyám szülei számolni kezdtek, s rövidesen megállapították, hogy ha faluba költöznek, s nagyapa rendesen foglalkozhat a méheivel, megkeresnek annyit, amennyit az új konvenció ígért. Akkor már harminchatodik éve szolgáltak a pusztán. Volt valami pénzük is. Házvételre távolról sem elég, de nagymama egy reggel magányosan ment ki a kukoricaföldre. Úgy vonult el töprengeni abba a szó szerinti nagy pusztaságba, akár a próféták. Este azzal tért meg, hogy házat vesznek. „Nagymama kikapálta a házat” – járta később a hízelkedő-gúnyolódó, de alapjában büszke mondás a családban.

Már a terv, az első szó népünnepélyt és forradalmat okozott körünkben. Nagymama nyakába vette a környékbeli falvakat, s legalább kétszáz házat megnézett, alaposan, az ő tekintetével. Mintát hozott a zsúpfödélből, a kútvízből, a kert vagy udvar földjéből, mint egykor Árpád küldöttei. E mintákat otthon aztán az egész család tüzetesen megvizsgálta és megvitatta. Tán száz parasztházról tudtuk, hogy mennyi pénzünk hiányzik az árához. Honnan lehet azt előkeríteni? Apám fölkínálta, hogy kér kölcsönbe a szüleitől. Egy pillantással leintették. Junkunczék adtak, a hajdani jó baráték, kérés nélkül, sőt a visszautasítások ellenére.

Nagyapa a szép, rendes jobbágyközségbe, Sárszentlőrincre akart menni. Volt már ott is kiszemelt házunk, amelyet mindnyájan megnéztünk, többször is. Nagymama is hajlott a tervre. Amidőn egyik lánya Cecére költözött, s rögtön nagy bajba került, ahogy az már szabály volt. Férje halálos beteg lett, az orvosok lemondtak róla, de hosszú szenvedést jósoltak neki. Ez az esemény eldöntötte a választást, nagyapa bárhogy is dörmögött, tán először életében. „Azok közé a fagörcsfejűek közé!” Nem volt jó véleménnyel a ceceiekről, noha csak egyszer járt köztük, egy vásár alkalmával. Ennyi is elég volt, hogy megállapítsa róluk: önzők, haszonlesők, kegyetlenek. „Milyen nép az, amely még vásárkor sem dalol?” A ceceiek valóban nem daloltak, még a hangjukat is sajnálták csak úgy a levegőbe ereszteni. De nagymama kitűnő szimatjával fölfedezett Cecén egy középbirtokost, akinek méhészete volt, elhanyagolt, pusztuló az is. Rögtön megállapodott vele, hogy nagyapa majd kezelni fogja a méheket valami szerény gabonaellenszolgáltatás fejében. „A kenyérlisztünk félig már meglesz” – hozta a hírt. Újévkor bevándoroltak Cecére.

Utcái és házai elrendezésével a falu első belépésre felfedte múltját, akár a viharverte bútorok némely családi otthonét. A széles főútról takaros utcácskák nyílnak jobbra-balra. Izgalmas kalandokon esik át azonban, aki gyanútlanul beléjük vág. A takaros utcácskák csaknem mindegyike az első pár méter után veszélyeset kanyarodik, vékony sikátorrá idomul, s váratlan fordulattal kutyaszorítóba végződik, vagy jobbik esetben egy kapu alatt búvik tovább titokzatos célja felé. A vándor egyszerre valami ház udvarán találja magát. A házbeliek átkalauzolják a krumpliágyak között, az utca ott a kert végében bukkan föl, mintegy az emlékezetből; teret alkot, aztán megint utcába nyúlik, míg hirtelen ismét közepére nem hasal egy ház, ablakaival gyanakvó fényt lövellve a közeledőre. Párizsban könnyebben kiismeri magát az utazó, mint Cecén. Cece ugyanis szabadtelepülés, ami azt jelenti, hogy a hajdani porták terjedelmes telkeit az örökösök úgy darabolták szét, és úgy építették be, ahogy kedvük és egymás iránti rokonszenvük diktálta. Ha a testvérek vagy sógorok szívesen látták egymást, a házakat szembe fordították, ha haragban voltak, háttal. Ötszáz év alatt ez a jellegzetes magyar városépítő stílus azt eredményezte, hogy egy-egy kedélyesebb disznótor után a karakán besenyők leszármazottja féléjszakai tévelygés után a csillagokhoz fohászkodik, hogy saját udvarába hazataláljon.

Három-négy család leszármazottjai, itt élnek a reformátusok, az őslakók, ebben a különös bolyban, amely talán épp kuszáltsága miatt meleg és életadó fészek; különös szabályai szerint egyre terjeszkedik. Konokan és csodálatos állhatatossággal bontja s olvasztja magába egészséges étvággyal ötszáz és ezer holdjait a hajdani birtokosoknak, akiket nem védett hitbizomány, s kiknek prédikátumait, egykori úri ízlését és pompakedvelését már csak a nagyszerű síremlékek hirdetik méltóságos disztichonokkal, ha az ember félrehajtja róluk a kötésig érő gazt, ott a kacsaúsztató mellett, a süppedő temetőben. Az ősi bolyt kellő távolságban újmódi házacskák övezik, a környező grófi pusztákról beszármazó újonnanjöttek egyszoba-konyhás vályogkalyibái pirinyó udvarok közepén.

Takarosak és tiszták ezek az udvarok, nem ékteleníti őket istálló, rozsdásodó eke vagy gőzölgő trágyadomb, legfeljebb egy magányos tyúk lépeget bennük, madzagra kötve; sírhatnékja támad az embernek, ha az alacsony kukoricaszár kerítésen át bepillant ezekbe az udvarocskákba, a nincstelenség példásan ragyogó tisztaságába. Itt élnek a katolikusok, az előre köszönők, lisztkölcsönkérők, akikhez a cigány is csak az öngyilkosság határán kopogtat be. Vannak katolikusok még az alszegen is; bár jobb módúak, valamikor ezek is leszármazottak lehettek, mert a honalapító, ősi besenyő törzsekbe máig sem vegyülhettek el. A falu egymástól különálló rétegekben éli életét, a gazdaságit csakúgy, mint a szerelmit, s legfeljebb a táncvigalmak alkalmából egyesül a helység egyetlen műemlékében, a nagykocsma udvarán álló fészerben, ahol egykor Petőfi vendégszerepelt. Erről azonban a ceceiek semmit sem tudnak. Hasztalan hangoztattam nekik, nem tartották dicsőségnek.

Jellemző nagyanya vállalkozó kedvére, hogy nem a zsellérsoron, a lapos katolikus alvégen vett házat, hanem fent a hajlaton, a boly kellős közepében. Egy hadvezér merészségével tört be, és fészkelte be magát az ellenség közé. S ami még csodálatosabb: vállalkozása sikerült. Milyen harcokat vívott a vén, szívós, fekete parasztasszonyokkal, akik a szomszédos református portákon uralkodtak? Nem tudom. Egy év múlva már tekintélye volt. A kenetteljes, sunyi vénasszonyok bekopogtak hozzá, hogy véleményét és tanácsát kérjék. Nagymama egy kicsit felülről kezelte őket. Az utcán előre köszönt nekik, de nem állt le velük egy kis szomszédolásra, ilyesmi az ő természetét ismerve különben is elképzelhetetlen volt. Mindig akadt dolga, még több, mint a pusztán. Bizonyára része volt ennek is abban, hogy tisztelték. Az utca leggazdagabb parasztasszonya, egy türelmes, csendes szavú, a környezeténél jóval okosabb parasztasszony, hadd írom ide hálából a nevét: Pordány Istvánné, rokon lelket fedezett fel benne, s igyekezett tanulni tőle. Cserébe ki-kisegítette egy kis liszttel, tejjel, mert Cecén nagymamáéknak már nem volt tehenük. Még a fiait is átküldte, ha valamiben férfimunkára volt szükség.

Mert nagyanyáék igazi tűzhelyrakása itt kezdődött Cecén, hetvenéves koruk felé. A ház elhanyagolt, nyomorult kis parasztviskó volt; a zsúptető rothadt, a vályogfalak repedeztek. (Tizenöt év múlva abban az esztendőben dőltek be, amikor nagyapa meghalt, mintha csak valami becsületbeli megállapodás tartotta volna bennük a lelket.) A kútból nyáron kiapadt a víz, télen viszont a káváig jött fel. A kerítés a beköltözés napján beterült a kietlen udvarba.

Apám szerzett valahol egy dróthajlító alkalmatosságot, egy télen át az öregek gyönyörű drótkerítést fontak. A tetőt náddal fedték be. Nagyapa remek méhest épített, szőlőt ültetett a kertbe, nagyanya pedig annyi rózsát a ház elé, hogy az eresz virágalagúttá változott. Most derült ki, mire készültek egy életen át. A piszok, a por és a trágyaillat úttalan dzsungeljében egy tenyérnyi paradicsomkert virult ki. A parasztok álmélkodva néztek be az előkelő drótkerítésen (az eltaposott giliszta módjára kanyargó utca valamivel magasabb volt, mint az udvar), s ösztönösen a kalapjukhoz nyúltak, ha bent megpillantották Philemont és Baucist, a serényen tipegő, egymáshoz mindig kedves öregeket, akikből – annyi év után ismét gyermektelenül – mintha most szabadult volna életre a régi nagy szerelem, amelyet annak idején a gond és a munka rögtön elborított.

Azt csodáltuk, hogyan talált rá nagyanya legelőször erre a házra. Mert mi még a tizedik látogatás után is a kutyaszorítókon át csak a falubeliek útbaigazítása után akadtunk rá. Ahogy a kapun kitettem a lábamat, eltévedtem, s a fél falu megkerülésével vergődtem haza; igaz, hogy én minden faluban azonnal elvesztem a kétségbeejtően egyforma házak között. Kezdetben elvesztem még Nebándon is; az ötödik épület után már forgott velem az idegen világ, s üvöltve kértem segítséget, hogy vezessenek haza.

Nagyapa óvatos pillantással viszonozta a parasztok köszönését, bizalmatlan volt irányukban. Talán még gyermekkorából tudta, hogy azok őt jöttmentnek, sehonnainak, cselédnek kell, hogy tartsák. Pedig nem tartották annak. Ami sem előttük, sem utánuk nem esett meg, vélük megesett: Cece befogadta őket.

Miért? Azt hiszem, elsősorban vallási ok miatt. Azon a vidéken a cselédek mind katolikusok. Cecén, a paraszttá szaporodott s egészségesedett kálvinista nemesek között a pápista nemcsak felekezetet jelentett, hanem társadalmi réteget, azaz világosan szólva kasztot is. Nos, nagyapáék reformátusok voltak, nevük végén tiszteletgerjesztő történelmi ipszilon villant. Ami a pusztán megkülönböztette, itt hasonlóvá tette őket. Nagyapa annyira református volt, ami arrafelé a templombúvó katolikusokkal szemben elsősorban a felvilágosodás, a szabad szellem hitét jelentette, hogy templomba se járt. Lelkivilága csodálatosképpen olyan rendben volt, hogy isten vagy a halál fogalma egyszerűen nem is foglalkoztatta. Olvasott. Szelleme, amely valójában csak ekkor bontakozhatott ki, megdöbbentő függetlenségről tett tanúságot. Most visszaemlékezve ámulok el rajta igazán. Csak egy jelenetet, közbevetően.

Egyetlen ünnepet tartott, a kálvinisták nagy ünnepét, nagypénteket. Ezt is hagyományból persze. Nagyapa hetven éven át minden nagypénteken böjtölt, az ősök iránti tiszteletből. Egész addig, míg egy nagypénteken, amelyet véletlenül náluk töltöttem, nem figyelmeztettem a következetlenségre. „Ha nem tartja a vallást, miért tartja épp ezt az egy napot, nagyapa? Hol itt a rendszer?” – fuvolázta belőlem a sátán, amely akkoriban vert kamasz szívemben átmeneti tanyát. Nagyapa egy pillanatra rám nézett. „Igazad van” – felelte. Egy pillanat kellett neki, hogy lerázza a vérébe itatódott szokást, apja, nagyapja, dédapja ősi hagyományát. Befordult a kamrába, és jóízűen beszalonnázott. Ilyen ember volt.

Majdnem presbiterré választották. De ennek ellenére sem húzott hitsorsosaihoz. Ha szabad ideje akadt, a félméteres széles utcák és közök bélcsavarodásán át kiballagott a zsellérsorra, mint valami tengerpartra, ahol már a puszták szelét és hullámverését érezhette, ha másban nem, a hajótöröttek siralmaiban. Fölkereste azokat, akikkel valaha összevetette a sors, ott kinn, a megpróbáltatások területén. Mit keresett köztük? Hiszen nem volt beszédes, és az üres fecsegést is hamar elunta. Itt mégis fél napokat elült, szemérmesen ottfeledve – a gyerekeknek! – egy zacskó uborkát vagy karalábét, egy darab tököt, egy karéj friss kenyeret, vagy amit nagyanya tudta nélkül, de annak mégis hallgatólagos beleegyezésével, egyszóval valami megindító cinkosság alapján épp elemelt hazulról. Fejcsóválva tért meg. Élményeit nem szokta elbeszélni, de nagyanya jól ismerte a néma mozdulatok szótárát. Legfeljebb ilyeneket mondott: „derék asszony vagy te, anya.” Nagyanya azt is tudta, hogy ez nem dicséret, hanem köszönet, szívbéli mély hálát jelent azért, hogy ők úgy-ahogy mégis emberi életet élnek, nem koplalnak és koldulnak, mint azok, akiknek sorsa rájuk is ki volt mérve. Elfordult, és gyorsan munkához látott. De férje halála után, nyolcvanéves korában, öreg szeméből fiatalos bugyogással ömlöttek s kanyarogtak a száraz ráncok útvesztőiben a könnyek, valahányszor ezeket a szavakat, egyre gyakrabban, elbeszélte.

A puszták népe egyre fogy, noha szaporasága minden más rétegét felülmúlja. A kocsisné ma is öt-hat gyermeket szül, ebből a második életévet megéri négy. Nyűg már az is. Hajdan a cselédek öregkorukra azzal biztosították magukat az éhenhalás ellen, hogy annyi gyermeket neveltek, amennyit testük elbírt. Valamelyik csak sikerül, valamelyiknél csak meghúzhatják magukat! Ebben a számításukban is csalódtak. Valamikor az uradalmak nem nézték, hány gyermeke van a cselédnek – minél több volt, annál több volt az olcsó s mindig kéznél levő napszám; újabban nézik. A gyermekek nekik is bajt, nyűgöt, felesleges kiadást jelentenek. A b.-i bérlő sokallta a kegyurasága alatt álló iskola fenntartásának költségét, összekapott a tanítóval, és végül elhatározta, hogy megszünteti az iskolát. Azaz feleslegessé teszi. Csak gyermektelen cselédeket fogadott fel, s egypár évi kitartó buzgalommal el is érte, hogy az iskola növendékek hiánya miatt kénytelen volt becsukni ajtaját. „Minek ez a sok gyerek?” – legyintett elutasítóan a cselédek felé. Minek is? A kocsisék életben maradt négy ivadékából a pusztán legfeljebb egy maradhat. Vagy egy se.

A kivetett cselédek ott tengtek-lengtek a puszták szélén, a falvak zsellérsorain, és várták a hívó jelet, hogy ha rosszabb időre nem is, legalább egy-két hétre vagy hónapra kapjanak munkát. Máshoz nem értettek, merre tekinthettek vagy mozdulhattak volna másfelé – mit kezdhet a világban egy béres a maga tudásával? Szakmunkás, iparos egyetlenegy sem került ki közülük, elsősorban azért, mert az inaskodás pénzbe került volna, ha csak egy jó ruha erejéig is. Amellett a gyerekek az inaskodás alatt nem kerestek, míg „szabadon” már tízéves kortól eljárhattak napszámba, ha akadt napszám. Csak az uradalmakban akadhatott. Dülledt szemmel figyeltek hát évszámra a gazdaságok felé. De ott egyre több embert tett fölöslegessé a gép. E könyv eseményeinek színterén fekszik egy falu: 5600 kat. hold területén 4200 ember él „mezőgazdaságból”. A falvat ölelő 38 000 holdas latifundium „eszmei községében” 3300 ember él, pontosan 613 lélekkel kevesebb, mint harminc évvel ezelőtt. Ozoráról beszélek, mindenki ellenőrizheti a népszámlálás adataiban.

Kanadában egy tagban álló, százezer holdas területeket kellő felszereléssel egy-két tucat mérnök bevet és learat. Cseléd ott egyáltalában nem kell. Ez a jövő vár a magyar parasztokra is? Ha az az elv diadalmaskodik, amely nem az embert, hanem a termelés gazdaságos voltát nézi, a magyar puszták is kiürülnek. A társadalomban, amelyben a sejtek a rákos csomósodás módjára függetlenítik magukat, természetesen a nagybirtokok is csak arra törekszenek, amire általában minden ipari, pénzügyi vagy kereskedelmi üzem: haszonra. Aki ezt szemükre vetné, annak hosszú sort kellene felbontania, még akkor is, ha azt vallja, hogy földanyánk csak egy van, és szent, szentebb, ősibb az újonnan szentté ütött magántulajdonnál is. Vannak uradalmak, amelyek feladva az elavult kizárólagos szemtermelést, belterjes gazdálkodásra térnek át, tehenészetet, sertéshizlalót rendeznek be. Ehhez több alkalmazott kell, mint az előbbihez? Kezdetben tán igen. Mindaddig, míg e munkák olcsóbb, gyorsabb és tökéletesebb elvégzésére is majd meg nem felelnek a gépek. Mindaddig, amíg a gépek nem segítői, hanem versenytársai lesznek a munkásnak; amíg valóban a „hasznot” szolgálják, és nem a „fejlődést”.

A „fejlődés irama”, a „haladás szele” egyelőre kegyetlenül fütyül a pusztán, bevág a cselédházak ablakain, és pelyvaként szórja világgá a népet, mely ezer évig sem tudott gyökeret ereszteni.

Magyarország kisbirtokos vidékein a népsűrűség négyzetkilométerenként 80–100 lélek körül ingadozik. Fejér megye, a Dunántúl legtermékenyebb része, felerészben nagybirtok. Népsűrűsége négyzetkilométerenként 57. De ez is sok, ez sem gazdaságos, s így ez is egyre fogy. Ha minden munkát géppel végeztetnének, ennek fele is elég volna. Az 1930-as népszámlálás hivatalos közlésében minden oldalon négyszer-ötször is megtaláljuk a magyarázatot némely vidék lakosságának ritkulására: „gazdasági cselédek száma csökkent”, „gazdasági cselédszám apadása”, „gazdasági cselédek számának fogyása; városokba költözés munkavállalás céljából”, „megélhetési viszonyok miatt nincstelenek elvándorlása”. Kutassuk, hogy mit hoz a jövő, hogy hány ember maradhat meg a pusztán, ha a puszták megmaradnak? Ez kiszámíthatatlan, s tán már nem is irodalmi vagy politikai, hanem gazdasági, tehát illetlen kérdés. Maradjunk továbbra is a tárgyilagos megállapításoknál. Egyszer egy öreg csordás, aki irigykedve áradozott a gyári napszámosok jódolgáról, azt a tűnődését közölte velem, hogy ha az uraságnak épp úgy esnék jól, a pusztán egy fia lélek sem maradhatna. „Még a kutyakölyök sem – tette hozzá –, legföllebb a legyek meg a szúnyogok a páskomban.” A naiv népi észrevétel Magyarország csaknem fele területére kiterjeszthető. Vigasztalásul megmondtam az öregnek, hogy a gyárakra is kiterjeszthető. „Haj, haj, ilyen az élet” – mondta végre egy sóhajjal könnyítve meg magát a kérdéstől, amely, úgy látszik, annál nehezebb, minél többet tűnődik rajta az ember.

A megduzzadt falvakban úgy áll a nép, mint árvíz a gát mögött, egyre sűrűbben, magasabban. A falusi zsellérek milliós hadakban özönlöttek volna a pusztára, a „biztos födél” alá, s ugyanakkor a pusztaiak izgatottan fürkésztek a láthatáron egy kis rést, amelyen elmenekülhettek volna fölfelé, nem is emberibb, hanem csak valamennyire emberi légkörbe, a biztos födél alól. Egyre ritkábban találtak rá módot.

A pusztáról természetesen kivezető út csak lefelé nyílt. A cselédek tudták ezt, s ha már menniük kellett, dobogó szívvel készültek az indulásra. Érezték, hogy lejtő vár rájuk, még az eddiginél is nagyobb és sötétebb mélység, amelynek alját emberi szem fel sem mérheti. Egész életükön szerelmes sóvárgással vágyakoztak a falvakba, s iszonyodva hőköltek hátra, amikor azok kitárultak előttük. Tíz-húsz kilométerre a régi pusztától olyan idegenség, mintha egy másik csillagra kerültek volna, egy havas és hideg bolygóra, ahol más szívű lények élnek. A falvakban nem leltek hazát.

A summások és hónapszámosok sorsa várt volna rájuk, ha ismerték volna ezt a sorsot. De abba is születni kellett, annak kitapasztalásához is egy élet kellett. A pusztaiak tántorogtak az új légkörben, esetlenek voltak, élhetetlenek. Első nemzedékükre a faluban a zsellérek is lefelé néztek. A „mostgyöttek” félszegen kéredzkedtek az aratóbandákba; nemigen vették be őket, a régebbiek szerint még aratni sem tudtak. A valóság az volt, hogy nem bírták.

Hol volt az az idő, mikor a pusztaiak sajátjukba költöztek! Hol volt a hajdani álom a kis faluvégi házról! A parancsolók közül is már ritkán érte azt el valaki.

Arra sem volt több példa, ami anyám szüleivel Cecén megtörtént. A pusztaiakat a faluban nagy sokára legfeljebb a zsellérek fogadták be, közel sem oly szívesen, mint ahogy a pusztaiak őket szokták fogadni. S mit számított ez is? Mit számítottak a faluban a zsellérek? A parasztok jó, ha köszönésüket viszonozták. Furcsa világ volt ez. Mintha a falvakban három egymástól vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték. A birtokos parasztok akadozva, nyakatekert, lehetetlen mondatokban fejezték ki mondanivalóikat a jegyzők, papok, tanítók előtt, ha már okvetlenül szólniuk kellett. A zsellérek ugyanígy akadozva, de már más formára tekert szavakkal szóltak a parasztokhoz, szintén csak a végső szükségben. Az értelmiséggel ők is megint külön nyelvet használtak. S azok is más és más módon szóltak a zsellérekhez. Mindezt meg kellett tanulni. Nem volt könnyű dolog. Oly nehezen volt ejthető, hogy a különböző rétegek tagjai, ha az utcán találkoztak, s üdvözülniük kellett egymást, csak a kalapjukat emelték meg, a szó, az egyszerű „jó napot” is a torkukban akadt. A pusztaiak dideregtek. Bújtak volna vissza a régi alsó világba, amihelyt kikerültek belőle. Évközben fogadkoztak, forogtak-morogtak, de „szólításkor”, mint a békák kapták víz alá a fejüket.

Akiknek fölfelé sikerült kijutniok, azokról a pusztán bentmaradtak között olyan történetek keringtek, mint az országot és királykisasszonyt hódító kiskondásról. Mesehősök voltak, azzal a különbséggel, hogy nemigen jöttek vissza. A puszták népét mindenki megtagadja, ez az első vám, amelyet fizetni kell annak, aki kilép a puszta világából. Vagy a lélek első vizsgája hajlékonyságának s alkalmazhatóságának bizonyítására? A cselédfiú, aki Pesten levélhordóvá vagy rendőrré fejlődik, öntelten és fönségesen lépdel a karácsonyi ünnepek alatt a cselédházak előtt, s megnézi, kinek köszönjön előre, sőt kinek a köszönését fogadja; egyre ritkábban látogat haza, s végül teljesen elszakad. Ha nem tagadná meg múltját, sose válhatna oly kis egyéniséggé, aminővé a társadalomban egy levélhordónak is alakulnia kell; örökké pusztai szolga maradna. A pusztaiak tudták ezt, és a hősöknek kijáró alázattal nézték az átalakultak rangos pöffeszkedését. A hat igazán rendkívüli tehetségű Szabó fiú közül az egyik paraszthoz szegődött, majd egy fehérvári mészároshoz, végül boltiszolga lett; a másik – valóban mesébe illő szerencsepróbák után – villamosvezető Pécsett! Az almajori első béres fia vasúti hordár lett, micsoda úr! Ő hazalátogatott néha; a béresek karikába álltak körülötte, és ragyogó szemmel bámulták gyönyörű egyenruháját. Hát ilyesmi is lehetséges? – hihetetlen volt.

Anyám egyik testvérnénjének második férje fél szemére megvakult, s mivel otthon sem a munkában, sem a konvencióban nem akarták egész embernek venni, megmaradt fél szemével hősiesen nekivágott a világnak. A pesti Lehel piacon helypénzszedő lett s egyben családunk jótevője. Soha többé nem tért vissza közénk; attól a pillanattól, hogy Pesten a Keleti pályaudvarról kitette a lábát, mintha valami ellene szőtt szörnyű árulásról értesült volna, utálattal tekintett szülőföldjére. Mindenről, ami a vidékre vonatkozott, egy Coriolánus engesztelhetetlen s már beteges gyűlöletével beszélt, s rögtön az asztalt verte. De jószívvel egyengette a Pestre vágyó rokonok útját, az enyémet is.

Anyám szüleinek elköltözése után férjükkel és egyre sokasodó gyermekeikkel elröppentek egyenként a nagynénik is. Más pusztákra vándoroltak, de mégiscsak megmozdultak, próbáltak lendíteni a sorsukon. Az ősi telepen már csak mi ültünk. Egyre nyugtalanabbul. Az elsodródtak üzeneteket küldtek; az elég gyakori üzenetek és biztatások változatos irányból jöttek, de apámban mindegyik egy életre való tervezést és ábrándozást fakasztott. Megint művelődni akart, újabb vizsgákon törte a fejét. Legénykora jutott eszébe. Anyám lelkesen tüzelte. A helypénzbeszedőék csábító színekkel ecsetelték a pesti életet, a civilizáció áldásait. Az ember villamossal utazik a munkába, a víz a falból folyik, nem kell derékszakadásig a kutat merni! Apámat csak az tartotta vissza az azonnali utazástól, hogy az ozoraiak viszont azt ajánlották, legyen a maga embere, fuvarozzon vagy béreljen kocsmát. Nebándi nagyapa is otthagyta már Nebándot, annak a helyébe sem lett volna rossz betelepedni! Akkor hagytuk ott Rácegrest, amikor elküldtek bennünket.

Ismét uraságváltozás volt, a bérlet lejárt, a grófok megint saját kezelésbe vették a pusztát. A konvenciót – ahogy az már törvényszerű volt – az egész vonalon leszállították. Azontúl még nekünk meg kellett volna osztanunk lakásunkat egy másik családdal. Az új tisztek nem látták tisztán apám munkájának értékét? És származását? Ráadásul meg is sértették. A pohár betelt, de anyám erélyes mozdulatára volt szükség, hogy ki is csorduljon. Apám délben még nyugodt, sőt mosolygó arccal hozta a családi asztalhoz a durva s teljesen feleslegesen rámért bántalmat, de a levesnél már égett a vágytól, hogy minél előbb letörölje magáról. Megmosdott, megborotválkozott, és nyakon vágott egy segédtisztet. Pontot tett végre, lezárta életünk első nagy fejezetét.

Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott körülöttünk, kinyílt. A négy égtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is használni fogjuk? De melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította a szabadság. Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna újra körülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még egy-két vizsgát, a malomgépek és Diesel-motorok kezelését, s közben megpróbál valami gyárba bejutni, illetve megkóstolja, milyen is az a gyári élet. A kalandra persze nem viszi magával a családot, mi majd addig valamelyik faluban húzzuk meg magunkat. Rögtön tanulni kezdett. Mintha valami egzotikus felfedező útra készülődött volna, áhítattal és büszkén pillantgattunk feléje; úgy, mint zsákmányra induló nemzőjük felé a farkaskölykek.

Anyám szülei azt akarták, hogy arra az időre hozzájuk költözzünk. Apám rokonsága döbbenettel fogadta a pesti tervet: féltek és iszonyodtak Pesttől, az ő szemükben a züllés kohója volt. Ha apám otthon kanásszá alacsonyodik, azt még inkább elviselték volna, mint azt, hogy gyári munkás legyen. Amerikába előbb belenyugodtak volna, azt kevésbé érzik idegennek és távolinak, mint Újpestet. Igen helyesen: Amerikából volt visszatérés, Újpestről soha. Megszimatolták a tervben anyám családjának vállalkozó, nyugtalan szellemét, amely íme a Jánost is magával ragadja. Egyszeriben kinyíltak a karok, szívek, sőt már-már az erszények is, mintha halálos bajtól vagy bűvölettől kellett volna megmenteni bennünket. Anyám méltán félt a segítségtől. A sötét mélységben lapuló család idegesen megmozdult, mint óriási polip tekeredett ránk. A rokonok a pesti tervet már nem tudták megfojtani, de ahhoz körömszakadtáig ragaszkodtak, hogy Ozorára költözzünk. Ozora irányában indultunk ki a pusztáról, négy szekéren, tengelyig érő sárban. De mint évekkel előbb anyámmal, félúton most is megálltunk. Simontornyán vettünk ki lakást, egy szobát, valami hentesnél.

Pénzünk, sajnos, nemigen volt. Amit nagyanya útmutatása szerint szüleim az évek során összekuporgattak, azt apám kölcsönadta egyik sógorának, és sohasem kapta vissza. Annyink volt, amennyit a felszámolt gazdaságért kaptunk. De apám ehhez nem akart hozzányúlni, a jövő építésére, valami megfelelő vállalkozásra szánta. Külön könyvecskébe tette, s állandóan magával hordozta, hogy a megfelelő vállalkozáshoz minden pillanatban kéznél legyen.

Könnyű szívvel hagytuk ott Rácegrest. Egy kicsit sírdogáltunk, nemcsak akkor, amikor a régi jó ismerősöket sorra ölelgettük, hanem úgy általában, a meghatottságtól is. A lecsorduló könny azonban a mosoly fényes hajlataiban párolgott el, a határban már majdnem énekbe fogtunk. Nevetve, bizalommal néztük a jövőt, amely egyelőre Simontornya két templomának tornyán és az öreg vár épen maradt donzsonjának tetején ködlött. Apám jókedvűen dagasztotta a sarat egyik szekértől a másikig. Tréfálkozott. Valamikor egy tiszt előtt olyasmit mondott: ha kikerülök egyszer ebből a nyomorult fészekből, a második jegenyénél úgy elfelejtem, hogy vissza se nézek rá. Ez jutott most eszébe, és igyekezett megtartani. Nem fordult hátra, tőlünk kérdezte, mennyi látszik még a pusztából.

De amikor beértünk a faluba, amikor a köves út két oldalán sűrűsödni kezdtek a házak, nemcsak a mi jókedvünk csappant meg; ő is elnémult. A kazal magasságúra rakott második szekéren ültem, ölemben egy kotlóstyúkkal. Hirtelen rémület fogott el, mintha veszélyes sziklák között, hajón utaztam volna, alig mertem magam alá tekinteni; a szürke téli eget néztem, a fák kopasz hegyeit, utolsó ismerős jeleit egy elsüllyedt világnak. Szerencsére nem kellett soká imbolyognunk. Új szállásunk a falu végén volt, a zsellérnegyedben. Ahogy megérkeztünk, anyánk finom ösztönnel először is az ágyakat állította fel, kisöpört, befűtött, és lefektetett bennünket, noha még világos volt. Úgy szoktatott az új helyhez, ahogy az állatokat szokás: alvással.

Apánk egy-két nap múlva elutazott; visszatértek iskolájukba testvéreim is. Ketten maradtunk anyámmal. Nekem a simontornyai elemibe kellett volna járnom, de a karácsonyi szünet letelte után is napról napra halasztottuk a jelentkezést. Hetekig az ablakon át ismerkedtünk a faluval. Féltünk, és almát ettünk.

Apám a tehenekért és disznókért kapott pénzt rögtön gyümölcsöztetni akarta, s nagy élelmességének első ütemeként elutazása napján egy kocsi almát vett; valaki meggyőzte, hogy tavasszal kétszer annyit kaphat majd érte. Látatlanban vette, s elfeledett szólni róla… Egy nap kaptunk egy kocsi almát, fele már akkor rohadt volt, azt azonnal meg kellett enni. A többit a szobába terítettük ki, hogy a hibásakat szemmel tarthassuk, és még időben elfogyaszthassuk. Az almák egymással versengve foltosodtak, s mi versengve ettük azokat. Egy hónap alatt az egész szekérrel végeztünk. Közben varrtunk, olvastunk, mesélgettünk, sose voltunk olyan boldogok. Riadtan bújtunk össze, ha valaki bekopogott hozzánk. Pedig mindketten jártunk már faluban, Ozorán, Cecén: Varsádon én hónapokat töltöttem. De akkor vendégek voltunk, a pusztát, az otthont távolról is a talpunk alatt éreztük. Most idegenek voltunk, földönfutók, számon kívül maradtak. Ha valaki ránk nézett, mintha a világból akart volna kinézni. Nem mertünk az emberek szeme elé kerülni. Anyánk elküldött a boltba cérnáért, a falu közepébe. Át kellett mennem a hídon, a Sió vashídján, amelyen nemrég Nebándra kocsiztunk oly büszkén, s diadalmasan vágtattunk át az acéllemezek, a lőcsök és kerekek pokoli csörömpölésében.

Most megalázva sompolyogtam át rajta. Órákig tekeregtem a bolt körül, nem mertem belépni, s végül is azzal tértem haza, hogy nincsen cérna, elfogyott. Anyám nemcsak a hazugságot értette meg, hanem a hazugság okát, a lélek gyámoltalanságát is. „Jól van, kisfiam – mondta a megértés leheletkönnyű cinkosságával –, holnap talán lesz.” Másnap együtt indultunk el, egymás kezét fogva. „Itt jártál?” – kérdezte. Láttam rajta, hogy tétovázik, ő is nehezen lép be. Végre mégis benyitottunk a csengős ajtón. Mosolyogva, úgy hoztuk el a cérnát, mint valami hőstett pályadíjat. Pusztaiak voltunk, most értettük csak igazán.

Csak pusztaiak, minden megkülönböztetés nélkül, a pusztán élvezett külön kis tekintélyünk nélkül. Egy nap beállított hozzánk Kosaras néni, a hajdani csordás felesége. Már évekkel előbb elkerültek Rácegresről. Lelkesen fogadtuk. A pusztán Kosaras néni anyámat legfeljebb „lelkemnek” nevezte volna, itt a második szó után egyszerűen letegezte. Anyám összeölelkezett vele, és boldogan vette a bizalmaskodást. A következő napokon az egész Kosaras család hozzánk szokott, mi is meglátogattuk őket. Amikor először hazatértünk tőlük, a síkos, meredek úton való szótlan ballagtunkban döbbentem rá, hogy már nem is pusztaiak vagyunk, hanem mi is éppolyan zsellérek, éppolyan „más nyakán ülők”, sehonnaiak, mint ők.

Simontornya egy-két utcájában már inkább város volt, mint falu. A katolikus templom, a posta és a régi vár körül, amelyben annak idején Mátyás Szilágyi Mihályt őriztette, iparosok és zsidó kereskedők laktak és az értelmiség tagjai. Ott volt a ferencrendi klastrom, a csendőrlaktanya, a takarékpénztár, a bordélyház. A parasztok lépésenként adták fel régi házaikat, s húzódtak kifelé a falu szélére. Sajnos, nem terjeszkedhettek messzire, a községet minden oldalról latifundium ölelte, néhol olyan közelről, hogy a házak kertjéből már a gróf földjére lépett az ember. A szoruló, sűrűsödő s munkájukat egyre olcsóbban vesztegető nép szinte kínjából nyomta ki maga fölé egy bőrgyár magas kéményét és műhelyeit, amelyekre évenként új emeletet raktak. A falu fölfelé fejlődött a levegőbe.

A zsellérek a folyó dombos oldalát szállták meg, a Mózséhegy lejtőjét, ahonnan egykor a törökök lőtték a várat. Siralmas kunyhókban és sárvityillókban tanyáztak, semmivel sem kényelmesebben, mint egykor az ostromló sereg. Ott laktak Kosarasék, arrafelé laktunk mi is. Egész addig, míg nebándi nagyapa – így hívtuk akkor is, amikor már a járás székhelyén élt – meg nem látogatott bennünket. Nem szegénységünk háborította fel, csak társadalmi süllyedésünk. Egyiket sem értettem. Szegényesen éltünk? Nem éreztük. A kis szoba emlékezetemben most is úgy áll, mint a boldogság, a jókedv meleg fészke. De nagyapa dohogott. „Ez mégse nektek való hely” – mondta, békétlenül topogva hatalmas csizmáiban, amelyekben jól ki sem léphette magát a tenyérnyi konyha szabad területén. Rögtön új lakás után nézett.

Egypár száz méterrel beljebb kerültünk a faluba, ezúttal is egy hentes házába. Itt azonban már miénk volt az udvar is, benne ól, istálló, minden; a hentesnek csak az üzlete volt a házban, az utcára nyíló szobában. Nagyapa ki akarta fizetni a házbért. Félszegen huzigálta aktatáska nagyságú bukszáját. „Tőlem csak elfogadod?” – kérdezte kinyálazva egy bankjegyet. „Kedvesapámtól sem fogadhatom el” – válaszolta anyám. „Akkor tedd el te, fiam” – mondta az öreg elvörösödve, és az én kezembe nyomta a pénzt, ötven koronát, annyi volt az évi házbér. Anyám egy szempillantására visszaadtam. Az öreg még jobban elvörösödött, egy percig némán a földre bámult, aztán káromkodni kezdett. De csodálatosképpen nem anyám magatartásához fűzött a maga módján megjegyzéseket, hanem e magatartás felidézői, saját egynémely ivadéka ellen. Távozáskor azt az üzenetet hagyta apánk részére, hagyjon föl a pesti kísérletezéssel, fogjon otthon valamibe, annyi pénzt kölcsönöz neki, amennyi csak kell. „Fogy már úgyis” – tette hozzá gyermekeire és vőire célozva, akiknek kísérleteit és kudarcait az úriaskodás útján ő fedezte változatlanul. A családban akkortájt a kocsmároskodás járta, ezt tekintették az emelkedés legkönnyebb lépcsőfokának. A kocsmáros, a faluvégi is, már félig az intelligenciához tartozott. A szíjgyártóságból, szűrszabóságból és a puszta különleges mesterségeiből kikopott fiúk és sógorok ehhez véltek legtöbbet érteni, egy kis pénz kellett ahhoz, semmi más; a férfiak, nők egyaránt jó borivók voltak.

Apám kezdetben havonként látogatott haza, később már minden szombaton. A pesti élettől egyre inkább elment a kedve. A vizsgákat letette, de már azzal a tervvel, hogy így még jobb helyet találhat valamelyik pusztán. Nagyapa üzenete föllelkesítette. Mért ne választaná ő is a könnyebb életet? Egyik vasárnap két lóval tért meg, Pesten vette, ahol a lovak feleannyiba kerülnek, mint amennyiért nálunk el lehet adni őket…

Az egyikről az első alkudozásnál kiderült, maga apám derítette ki nagy diadallal, hogy pókos, nem tud húzni, egyelőre tehát nálunk egy krajcért sem ér. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy jártassuk minél többet, csak úgy szabadon. Én jártattam.

A kötőféknél fogva előbb csak az udvaron. Aztán a vásártéren ide-oda kergetve, egyetlen barátomat. Úgy játszottam, úgy összebarátkoztam vele, akár egy kutyával. Tetszett neki is ez az élet? Hamarosan egy kutyánál is hívebben ragaszkodott hozzám; ismertük egymás gondolatait is.

Naponta kétszer-háromszor is végigballagtunk a falun, elöl én és nyomomban ő, már vezetni sem kellett. Az utca közepén haladtunk, kellő távolságra az emberektől. Csodálkozva fordította hátra a fejét, amikor egy kerítésről először a hátára másztam. Azt nézte, hogy jól ülök-e? Bólintott, és megindult. Dobogó szívvel kapaszkodtam sörényébe. Addig ültem rajta, amíg leszállásra alkalmas helyet nem értünk, vagy le nem pottyantam. Ilyenkor azonnal megállt. Nemcsak lónak volt kitűnő, az volt léleknek is, azt hiszem, nekem már húzott is volna. Nem árultam el. Hallgatag baráti bűnrészességgel csavarogtunk, jártuk a határt, titokban bele-belelegelve a ropogós jó tavaszi vetésekbe. Úgy megfényesedett, úgy nekigömbölyödött, hogy alig tudtam megmaradni rajta. De egyre jobban hozzászoktam. Amikor anyám merészségemről értesült, én, hogy megnyugtassam, bemutattam neki tudományomat, akkor már vágtatni is tudtunk, sőt, átugrottunk egy vályút is, vidám nyerítést hallatva. A lónak köszönhettem, hogy a falubeli gyerekekkel nem is igen barátkoztam össze, legfeljebb a zsellérsoriakkal. Iskolába rendesen eljártam, sőt az apai rokonok jóslatának ellenére, akit a szigorúbb falusi iskolában szellemem bukását várták, kitűnő tanulónak bizonyultam. A lónak köszönhettem, hogy a család ügyei is mind kevésbé érintettek. Halványan emlékszem csak a vasárnapi nagy rokoni összejövetelre, amikor az ebédutáni cigaretta- és pipafüst ködgomolyagjaiban a sógoroknak végre sikerült döntésre bírni apámat. Nem megy vissza Pestre, otthon fog valamibe. Pénzt nem adtak neki, de a hitelbe vásárlandó új berendezések értékéig hajlandók voltak kezességet vállalni érte. Előbb húzódozott. Hogy egy szerencsésen megfogalmazott rábeszélő mondat után annál nagyobb hévvel fogadja el a terveket, önmaga színezve és részletezve már az ábrándokat, amelyeket a többiek megcsillogtottak előtte. Lelkesen és türelmetlenül szállt a Kaland, a Szabadság felé (hogy egypár kísérlet után majd éppolyan türelmetlenül, éppolyan vak szenvedéllyel meneküljön, és vegye be magát most már örökre a pusztába). Kocsmát szándékozott bérelni, ő, a gépész, a háború előestéjén.

A tanácskozáson szó esett rólam is. Apám egyik testvérbátyja nagylelkűen felajánlotta, magához vesz, hogy én se legyek akadály a nagy vállalkozásban; ha kell, örökbe fogad, sőt taníttatni fog; ha érdemes leszöl rá – tette hozzá a nagynéni, akinek már fogat is tömtek. Mi által lesz az ember ilyesmire érdemes? Tízéves voltam. Tekintetem egy percre anyámra tévedt. Némán töltögette a bort a mind gyorsabban ürülő poharakba, a kérdezésre is csak néma főbólintással felelt. Hallgatott, s csak én tudtam, mit jelent ez a hallgatás. De a következő pillanatban szemem már az ablakon járt, kint szürkült; azon töprengtem, hogyan szökhetnék ki még egy kis csavargásra a lóval. Külön világban éltem.

Látogatóba is lóval jártam, nem kis feltűnést keltve ott a zsellérnegyedben, ahová ösztönösen vonzódtam. Kosarasékat látogattam és a többi régi pusztai ismerőst. Ez a környezet illett hozzám. Itt megeredt a nyelvem, itt tudták, ki vagyok; vagy épp azért jártam csak ide, mert itt még érezhettem valakinek magam? Az ember nehezen mond le királyfiú rangjáról.

Sötét környezet volt. A sehonnaivá vált régi pusztaiak albérletben laktak még régibb sehonnaiaknál. A házigazda éppoly örökös éhkoppban szenvedett, akár lakója. Egy szobában élt vele, s egy-egy szobában itt még több család lakott, mint a pusztán. Ha volt istálló, az istállóban is laktak, sőt volt egy hely, ahol egy család a pusztáról behozott régi ólat alakította át magának. Mindezt igen ötletesnek, idillikusnak találtam; a puszta levegőjét árasztotta.

Ez volt mindenfelé a helyzet. Elvetődtem a lóval a szomszéd községbe; Cecére, nagymamáékhoz menet két falun is át kellett vándorolnom. A községek közepén vágtatásra nógattam barátomat, az alvégen és fölvégen lépésben baktattunk, kíváncsian forgatva jobbra-balra fejünket. Mindegyik község, a legmódosabb is, a szélén olyan nyomorult és szennyes volt, mintha valami gombóchoz hasonlóan a falut, amihelyt összeállt, kötelezően meg kellett volna hempergetni a szegénység avas mártásában. Majd mindenütt egykettőre akadt ismerős. A régi pusztaiak néhol még nyomorúságosabban éltek, mint Simontornyán. Vagy csak az én fejem kezdett világosodni, kezdett végre látni a világban? Minél több faluba kerültem el, a kép annál inkább sötétült. De ahogy a puszta szerelmi életét csak később, érett ésszel ismertem meg, a zsellérvilág is csak akkor tárult fel előttem igazán, amikor esztendők múltán emlékeket kutatva, ismét bejártam a régi helyeket. A kép azonközben éles vonásokat érlelt. Egy-egy részletétől jobban visszadöbbentem, mint a halottsápadt, remegő, összegyűrt szolgaarcoktól, amelyeket valaha mosolygóknak ismertem, s amelyek most, mint mindenre, reám is a vízbefúlók tébolyult tekintetét vetették. Mert legtöbbjük értelmesen már beszélni sem tudott; a szennylé a torkukra futott, hápogtak, nyeldekeltek, s ha segítő kezet véltek nyúlni maguk felé, versenyt zokogtak és üvöltöttek. Nagyon megváltoztak. Leperdi bácsi, aki nevelésemben hajdan kézierővel is segédkezett, méltóságos úrnak hívott, és elsírta magát, amidőn megkérdeztem, mért nem tegez többé? Mi történt velük? Nagy István bácsi fejszével agyonütötte a feleségét, aztán felakasztotta magát, mert az asszony az öreget még nyolcvanesztendős korában is munkára, napszámba járásra nógatta; a megyei újságok is írtak róla, négy sort. Czabuk Pali bácsi, aki magános özvegységét valamikor azzal derítette, hogy délutánonként felmondatta velem iskolai leckémet, egyszerűen eltűnt. Senki sem tudta, él-e, meghalt-e, s ha meghalt, hol van elföldelve.

Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás világába, hogy hírt vigyenek a lentmaradtak életéről? Talán senki. Ahogy a béres szava elakad a birtokos előtt, és csak karját lebbenti, ha lebbenti, azonmód a társadalmi rétegek is csak dadogva és különböző váll- és ökölmozdulatokkal tudnak egymással valamit érthetően közölni. Nagy ritkán előfordult, hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe emelkedett; a puszta szelleméből semmit sem vitt magával. Nem is vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig nem megy át több áztatáson, cserzésen, gyúráson, vakaráson, mint a pusztai fiú, aki valami csodás véletlen folytán középiskolába jut, és tagja lesz a látható társadalomnak. De hát erről már bevezetőül szóltam. Emeljük – ha ebben az irányban is – messzebbre a tekintetet. A magyar főiskolai hallgatóknak hány százalékát adja a több milliós cselédség és zsellérség? Még ezrelékben is bajos kifejezni. Ez is egy fajtája a korlátozott számnak, sőt ez az igazi, bár erről a numerus clausus legharcosabb ellenfelei sem emlékeztek meg soha, egy fél szó erejéig sem. Egyetlen béresről sem tudok, aki fiát középiskolába járatta.

A p.-i vincellér taníttatta a fiát, ameddig bírta, három gimnáziumi osztályig, épp addig, hogy a fiú lelkébe a jobb élet ábrándja beojtódjék, s az ojtás helyét örök, minden érintésre nyilalló sebként viselje. Előfordult néha, hogy az uraság beszerezte valahova ingyenes tanulónak az inas vagy a tisztikocsis gyermekét. Mesélték, hogy a m.-i káplán csőszivadék volt; óvatosan, puhatolódzva megkérdeztem tőle; az első célzásra már erélyesen, piros arccal tiltakozott. Amikor a T. pusztával majdnem összeépült D. mezővárosban gimnázium létesült, a pusztagazda és a magtáros is beíratta a fiát. De ezek nem béresek voltak, megsértődnek, ha valaki cselédnek nevezi őket.

A béresektől nem vették jó néven a műveltségre való törekvést. Rossz szemmel nézték az ilyesmit már a parancsolók is. Akit olvasás közben leptek meg, azt a háború előtt úrhatnámnak tartották, a háború után röviden kommunistának. Megvolt a vélemény már arról is, aki a civilizáció egyszerűbb ajándékaival élt. K.-pusztáról azért menesztettek egy kocsist, mert novemberben a vetőgép kormányának a rángatásához kesztyűt húzott. „Haj, haj, az én időmben” – csóválták a fejüket a gazdatisztek, ha egy béresen nadrágtartót láttak. Amikor a lányok vasárnap magas sarkú cipőt kezdtek hordani, az értelmiség asszonyai az erkölcsi világrend összeomlását várták, s kétségbeestek, hogy most már miről ismerszik meg, ki a cseléd, ki az úrnő? A béresek között gyanút keltő volt már az is, aki nem volt elég durva és közönséges, aki nem káromkodott. Mit finomkodik? Az elurasodástól féltették. Amin ők, elég különös észjárással, mert hisz maguk is urak voltak, puhányságot, megbízhatatlanságot, sőt tolvajságra való hajlamot értettek.

A szellem fegyvereihez a cselédek leszármazottjai legfeljebb a harmadik-negyedik nemzedékben jutottak. A faluba sodródott család valamelyik tagja továbbsodródott a városba. Az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat keresték. Amennyire lehetett, kerülték a napszámos életet, ismerték azt már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási és hasonló hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak. Akinek ez sikerült, azok uraik példáját követve gyakran taníttatták gyermekeiket. De mit tudtak már ezek az unokák és dédunokák a puszták életéről, s mit tehettek volna érte, ha véletlenül megmarad is bennük a hűség a családfa iránt, az elkötelezettség érzése, amelyet a származás ró az emberre, amely ellen ilyen esetben semmit sem vethetünk föl, mert nem jogtalan kiváltságok, hanem a jog mellett sarkall küzdelemre? Hajas bácsi fia Pesten járásbírósági kézbesítő lett, annak gyermeke pedig jogász. Ezt maga Hajas bácsi is csak hírből tudta, a jogásznak csak fényképét ismerte, s állította ki büszkélkedve a sublót tetejére. Egy kicsit sietve hányjuk föl, hogy a mai állítólagos népies irányzat hatása alatt sokan oly büszkén emlegetik póri származásukat, akár a mágnások a maguk őseit. Nem hiszem, hogy Hajas bácsi unokája gyakran előhozakodott nagyatyjával. Az ilyen nagyapák, tapasztalatom szerint, a szalonokban kedélyes öreg földbirtokosokká szoktak finomodni, nem ritkán nemesi előnévvel.

Olyan tüneményesen gyors felemelkedésről, aminőt az én családom mindkét szárnya végzett, kevésről tudok. Rácegresről emberemlékezet óta senki sem járt középiskolába. Nebándról is nagybátyám volt az első, s utána nem akadt több. Jóllehet nem volt olyan családbokor, főleg a felügyelők és parancsolók közt, amelynek valamelyik ágát nem kapta el az emelkedés vágya. Meddig emelkedhettek? S mit nyert vele, újra csak, a lent vegetáló összesség? S mit nyertek azok is, akik fölemelkedtek?

Az anyák és nagyanyák a földlakó rovarok szívósságával húzták-tolták a napvilágra ivadékaikat. Ők maguk mindvégig a nyirkos homályban maradtak, annak szennylevéből szívták az erőt, azt alakították az utódok számára mézédes táplálékká. Túl gyors volt az átalakulás? A második nemzedék tántorgott, és vakultan pislogott a felső fényen, berúgott az erős, szabad levegőtől, s rövidesen elvesztette lába alól a talajt. Ó, fejlődni fejlődött… Mint a hideg égövből az egyenlítő alá plántált növény, duzzadt és ragyogott, de épp ez a hirtelen és hangos tündöklés figyelmeztetett, hogy saját magát eszi. Valami beteg hiszékenységtől hajtva rohamosan nőtt, egyre magasabbra, egyre messzebb a gyökértől. A fiúk „boldogultak” az életben. Az iram, amelyet átvettek, nem egyet magasra röpített a régi keretből; minél magasabbra, annál nagyobb veszélybe, mert annál nagyobb idegenségbe. Amilyen biztos szövetkezésben, megtartó közösségben éltek hajdan az apák, olyan ingó talajra kerültek a fiúk; kapkodtak, botladoztak, s szívükből-lelkükből kifordulva idegesen siettették valami titkos büntetés beteljesedését, ha nem magukon, hát fiaikon. Nem voltak rokonszenvesek, bár igazán mindenképpen ártatlanok voltak. Árulók lettek, de ugyan minek is az árulói? Maguk sem tudták, ilyesmi eszükbe sem jutott. De lelkületük mégis az árulók vagy legjobb esetben a száműzöttek nyugtalan, önemésztő lelkülete volt.

A nagyszülők kiállásával megtorpant a támadó hév a mi családunkban is. Apám szülei egy fiukat taníttatták; a többit, semmiféle áldozatot nem sajnálva, legalább a falusi kézművesség szintjére igyekeztek felnyomni. Nagyszámú unokáik közül hat fiú került középiskolába; tanulmányait csak kettő fejezte be. A második nemzedék megállt, a harmadig pedig bomlani kezdett, s az a veszély fenyegette, hogy lezuhan, mélyebbre, mint ahonnan az ősök megindultak. Igaz, az idő is becsapta őket. A világ nem volt többé oly könnyű vadászterület, amilyennek az öregek látták. Mindez akkor, amidőn az én sorsom is dűlőre jutott.

Megkaptam a negyedik elemiből a bizonyítványt, a tanítónak már megszokott megjegyzésével, amely minden negyedik elemisre oly találóan ráillik; „kezdeni kellene valamit ezzel a fiúval.” Nagyanya Cecén fölfülelt. Azután, amikor a vacsora utáni találgatásoknál egyéb hetekig nem történt, egy nap megjelent nálunk; még fejkendője oldozás közben bevallotta, hogy miattam jött. Rosszat sejtve vonultam ki a lóhoz. Nehezen viseltem el már akkor is, hogy jelenlétemben jövőmet szabdalják.

Anyámat persze nem kellett biztatni, de apám előtt nem állt valami különös becsben a betű és az iskola. Akkoriban a mészárosok sorsa kápráztatta el – egész nap kocsin ülnek, úgy járják a pusztákat, vesznek egy borjút, kimérik, s máris öt pengőt keresnek s ráadásul a bőrt. Magának már se ereje se hite nem volt, hogy ezt megkísérelje, de bátyámat is, engem is erre a pályára szánt. Nagymama azonban kitartott. Írt a nagybácsinak, aki nemrég hajlandó volt örökbe fogadni engem. Eredménytelenül. Eredménytelenül kísérletezett egy másik nagybácsinál is, aki olyan városban lakott, ahol volt gimnázium. Kétségbeejtette a közöny, elsősorban az enyém. A könyörgő leveleket nekem diktálta, mert noha rengeteget olvasott, keze írásában csak legközelebbi hozzátartozói ismerték ki magukat. Fanyalogva körmöltem napszámra a csavaros, Jókai-stílusú mondatokat olthatatlan tudásszomjamról, szellemem rendkívüliségéről, amelyet bűn lenne az út sarában hagyni, mert az egykor a család fénye lesz. Semmi tudásszomjat nem éreztem. „Hát mi szeretnél lenni?” – kérdezte egy délután, megállva egy percre a dél óta tartó izzadságos, közös munkában. „Lovász” – közöltem vele őszintén, s már húztam is ki az udvarra, hogy rátermettségemet bebizonyítsam. Nagymama végigmérte a lovat, és egy hét múlva eladta. Maga vezette el a dorogi vásárra, s ami a família leghíresebb lószakértőjének sem sikerült, azt ő egyre megoldotta. A kényes, gyönyörű ló a próbafuttatásnál nagymama szavára remekül húzott, semmiség volt az első parasztra rálőcsölni, majdnem annyiért, amennyit egykor apám remélt érte. Aztán haraggal eltávozott, a ló árát valami ürüggyel az utolsó fillérig magával vitte. Beírattak az ötödik elemibe.

Búbánatomban fejemet a könyvekre adtam, rövidesen az imakönyvekre. Két nagyanyám annyira ellentétes vére ütött ki egyszerre rajtam: rajongó vallásosságba s ugyanakkor olvasási dühbe estem. Székeket állítottam a szűk kis ablak elé, s rátérdepelve órák hosszat bújtam a szentek életét, míg a szürkületben az orrommal súrolt betűk táncolni nem kezdtek, lehunytam égő pillámat, elkápráztatott szemem előtt angyalok repültek, s Mária kék szoknyája suhogott. Iskola után otthon már nekem is dolgoznom kellett. A harmadik-negyedik kiáltásra emeltem csak föl fejemet, s a csodák világából fölriasztva álmosan botladoztam a valóság tárgyai közt, kezemből mindent kiejtettem. Padlásra, fák tetejére menekültem, hogy szenvedélyemnek nyugodtan áldozhassak. Munkakerülő, lusta hírem támadt. Apám is kezdte belátni, hogy inkább vagyok való szellemi pályára.

Noha naponként hajnalban keltem, hogy a kismisén ministrálhassak. Az iskolában a hittant barátok tanították, ismerték apám családjának vallásosságát, anyámék szívbéli eretnekségét, s annyi veszélynek kitett lelkemet örömmel irányították a jó úton. Tőlük kaptam a könyveket, anyámnak is föl kellett volna olvasnom őket. Föl is olvastam. Lelkesen beszéltem neki Máriáról, vallásosságom – ahogy visszaemlékszem rá – elsősorban Mária-tisztelet volt. Anyám gyanakodva, s egy kicsit talán féltékenyen hallgatta rajongásomat. Pedig Máriában is a szép, kedves, annyit szenvedő, de könnyei közt is mindig mosolygó anyát tiszteltem. A körmenetben én vittem az oltáriszentség előtt a csengőt; átszellemült arccal lépdeltem a menet élén s tekingettem néha föl a májusi felhőkre, mögöttük Mária trónolt eleven, meleg tekintettel, néha szinte láttam. Magasból tekintettem én is az emberekre, akik a súlyos ötös csengő szavára hódolattal borultak jobbról-balról térdre előttem; egy kicsit magam is a felhők között jártam a tömjénszagú, bő ministráns-ingben.

Anyám anyja, a hit dolgában következetes protestáns, megelégedéssel értesült lelki átváltozásomról. Maga elé állított, és jóakaratúan kérdezgetni kezdett. Hévvel ragadtam meg az alkalmat, kipirultan fogtam a titok magyarázatába; csak a hittérítő szónoklat után éreztem olyasmit, mintha vizsgán estem volna át, mintha nagymama nem annyira érveimre, hanem valami előttem is ismeretlen képességemre lett volna kíváncsi. Elhatározta, hogy pap leszek. Katolikus vagy református, amelyik sikerül.

Ő kísért el az ötödik osztály vizsgájára, s amikor elhangzott a rendes kijelentés, ezúttal egy páter szájából, hogy „ezzel a fiúval pedig…” – nagymama rögtön szavánál fogta. A páter zavartan kaparta állát, két hétig kaparta, mert attól fogva nagymamával naponta fölkerestük. Egy latin nyelvű ajánlólevél lett az eredmény a pécsi cisztercitákhoz. Nagyanya szerzett hozzá egy másikat a református paptól a pápai kollégiumhoz.

Kezébe vette a dolgot. Tudta már, hogy a családra nem számíthat. A visszavonulás az utolsó évek alatt a front egy-két részén valóságos pánikká fajult. Apám anyja betegeskedett, kiejtette a vezetést, hívei véres fejjel ereszkedtek le az ostromlott falakról. Egy-két bástyán még tartották magukat, de kezdtek már elzárkózni az utánuk jövők elől, keresték a békét a felettük állókkal. Bátyám már nem járta ki a középiskolát, s anyámnak azért is sarkára kellett állnia, hogy megfelelő helyen inaskodjék. Sikerül engem még utolsónak beröpíteni a várba? Nagyanya minden erejét és fortélyát összeszedte. Terve a ravaszságban volt megható és együgyű, mint Ulixesé.

Nem tudom, a felsőbb régiókban annak idején hogy zajlottak a felekezeti harcok. Hozzánk érve a hullámok dörögve és vad fröcsögéssel csaptak össze, néha megyéket borítottak el. Csaknem minden falu felerészben református, felerészben katolikus volt. A főutca két végén épült templomok szószékén a papok Pázmány és Alvinczi haragjával rázták öklüket, üzengettek és fenyegetőztek. Tüzelték és féltékenyen őrizték nyájukat. Ádáz harc folyt, hogy a vegyesházasságokból származó újszülöttek melyik karámot gazdagítsák. A bárányok hümmögtek és legyintettek, nemigen értették a dolgot. Nagymama értette. Egy nap útra kelt az ajánlólevelekkel és bizonyítványaimmal. Kiválasztott egyet-kettőt rajzremekeim közül, sőt gyönyörű betűkkel lemásoltatta velem egyik napvilágra került klapanciámat, mert akkor már egész verseket is írtam, nagy titokban. Sajnos, se Pápán, se Pécsett nem fedeztek föl. Nagyanya mindenütt lelkemet bocsátotta áruba, elég olcsón, a tandíjmentesség és az ingyenes konviktusi ellátás fejében. Elment még Bonyhádra is, az evangélikus iskolába. Hasztalan. A harc ádáz volt, de annyira mégsem.

Haraggal tért meg. Megvolt a véleménye a vallásokról, általában. Közeledett újra a szeptember, a hatodik elemi. A jövőmről mindenki lemondott, én is. Egész nyáron úgy éreztem magam, mint az a vásárra kiállított borjú érezheti, s most felszabadultam.

Nagymamát azonban, mint öntudatos, jó vívót, a kudarc csak új küzdelemre hevítette. Az utolsó pillanatban még egyszer megkísértette a sorsot. De ez már a kártyás mozdulata volt, amikor pénze fogytán maradék hitelre kéri a lapokat. Még volt egy terv. Veszprémben az ötödik gimnáziumtól fölvettek volna ingyenes kispapnak, ha jeles leszek. Szóval csak az első négy osztályig lesz velem gond. Az ígéret szóbeli volt, de nagymama vakon bízott a kedvező jelekben.

Apám egyik nénje a szomszéd járás székhelyén lakott, gimnázium ott is volt. Elvállalta, hogy kosztra-kvártélyra magához vesz, semmivel sem olcsóbban, mintha idegenhez mentem volna. „A többi a te dolgod lesz” – mondotta nagyanya, amikor összecsapták a holmimat, s ő hosszú intelmet intézett hozzám, ahogy az már ilyen alkalmakkor a regényekben szokás. „Pap persze nem leszel – mondta –, de azért csak készülj annak.” Megértettem, hogy hazudnom kell, nem háborodtam fel; bólintottam, homlokomat ráncoltam, s újra bólintottam. A búcsúzás előtt félrehívott s közölte velem, hogy nem kell aggódnom, jövőm biztosítva van. A ló árát, nyolcvan koronát, takarékba tette, az én nevemre. Tanulmányaim befejezésekor lesz jogom kivenni, hogy pályámat majd megalapozhassam. Bár okosabban teszem, ha csak akkor nyúlok hozzá, ha majd megnősülök. „Addig a magad erejéből is elvergődhetsz” – mondta. Komolyan, egy kicsit szertartásosan csókoltam neki kezet, férfinak éreztem magam, értettem a játékot. A kosztpénz fél évre sem volt biztosítva.

A mezővároskában kezdetben szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem, mintha naponta egy-egy bőrt nyúztak volna le rólam. Kínos vedlési folyamaton kellett átesnem, külsőmben is. Ruháinkat addig anyánk készítette, a miénket, fiúkét is. De az előkelő, úrias ruhát, amelyben az új életre eresztettek, azt már szabó varrta, az alvégi, az olcsóbbik. Otthon még próbaképp sem mertem benne emberek előtt mutatkozni, nevetséges bohócrongynak tartottam magam is. De az, hogy valójában milyen nevetséges volt, csak a városban derült ki. Iskolatársaim rövidnadrágban jártak, Keszler úr az én nadrágomat is rövidre szabta, de olyanformán, mintha egy hosszúnadrág sikerült volna túlságosan rövidre. A két szár a bokám fölött pontosan egy tenyérnyire végződött. Két hétig égette a lelkem, amíg fájdalmamat elsírtam anyámnak egy levelezőlapon. De mit csináljunk? – az volt az egyetlen városba illő nadrágom. Hosszú számítgatás után kaptam egy másikat, ez már rövidebb volt vagy két centiméterrel, de épp azért tán még nevetségesebb, mint az előbbi.

Újra írtam, vissza is küldhettem az elsőt, ám Keszler úr oly óvatosan nyúlt hozzá, mintha eleven húsba kellett volna vágni. Nem lett sokkal kurtább a következő forduló után sem, most anyám akaratából, aki szelíd levélben magyarázta meg, hogy a nadrág több esztendőre készült, viseljem csak megadással, majd belenövök, jövőre vagy két év múlva senkinek sem lesz olyan szép nadrágja, mint nekem. Láttam, hogy otthon nem értik meg küzdelmeimet a világban, sóhajtottam, s magam nyiszáltam le a fölösleges darabot, s szegtem be aztán a csonkot, fölhasználva a tudást, amelyet még nagymamának köszönhettem. Ez volt az első önálló cselekedetem, az első jele az elszakadásnak. Utána megkönnyebbülten, vidáman lépdeltem.

A tanulást olyasminek tekintettem, mint a szegény beteg a drága kórházi ápolást; ha már ott voltam, igyekeztem, hogy gyarapodjak a pénzemért. Vagy mint a napszámba járást? A dolgomat könnyűnek találtam, s rajta voltam, hogy ki ne csöppenjek belőle; amit kívántak, még a kelleténél is jobban elvégeztem, mi volt ez még így is a kapáláshoz vagy akár a szőlőkötözéshez képest? Itt a városban senki sem ismert, szabadabban lélegeztem, mint a faluban. Az idegen utcákban volt valami a puszta korláttalanságából, ahogy később a nagy világvárosok is gyakran felidézték bennem a hazai határt. Csak néha lepett meg a szorongató érzés, amely azóta is meg-meglátogat, hogy a körülöttem levő emberek egy nap rájönnek valamire, arra tán, hogy félreértésből fogadtak be, s tűrtek meg maguk között, és fülemnél fogva vezetnek majd vissza, oda, ahova való vagyok, a rácegresi istállók környékére. Ilyenkor elcsüggedtem. De aztán a százfejű léleknek az a feje, amely nagyanyámból ojtódott belém, susogni kezdett, hogy kapaszkodj, erősítsd az állásaidat. A lelkemre nőtt púpot csak úgy tüntethettem el, ha kiegyenesedtem, a többiek közül is. Még nem sejtettem, mi végre, de rendszeresen, keményen tanultam; rövidesen jó tanuló lettem; hogy később, amikor a lélek a nyomorítás ellen lázadozással tiltakozott, annál rosszabb legyek. Egyelőre azonban úgy látszott, minden szépen megindul. Amidőn a puszta még egyszer visszarántott. Visszarántott és elengedett, de nem tudom, valami titkos fonálon nem akkor kötött-e legjobban magához.

Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én. Mindketten abban a képzelet szülte felemás öltözetben, ahogy a szegények az úri divatot elképzelik! Erről ismertünk egymásra. Az egyik az én nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másik harisnyát, de kék keresztcsíkosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük egymást, mint a bohózatokban az álkísértetek. Osztva az osztály véleményét, lehetetlen figuráknak tartottam őket, bizonyára ők is annak tartottak engem.

Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak valami szolgai szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel, mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze gurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik nyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitűnő ló lenni. Már barátaim is voltak. Az egyik adóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem; apjuknak nagybátyám a köztisztviselői ranglétrán feljebbvalója volt. Egyszer magukhoz is meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat. Homonnay néni megsimogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt kutyusnak. A végzet egy mértanórán ért utol.

Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban.

A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” szólt hozzám a tanár.

– Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”

– A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.

– Nem áff, hanem eff.

– Igenis.

– Mondd ki, hogy eff.

– Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

– Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

– No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

– Mi lesz?

– Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály felröhögött.

– Hová való vagy? – kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

– Pusztai! – kiáltotta valaki.

– Bregócs.

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

– Holnapra megtanulod a rendes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.

Egész délután a Kapos partján a fűzfabokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam.

Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt a levegőben.

Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud – valami ilyesmit mondhatott –, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

Szótlanul kifordultam az ajtón, s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom. De nem azért voltam pusztai, hogy hűbelebalázs módjára fogjak neki. Az iskolaidő leteltéig az utcán csavarogtam, közben elballagtam az állomásig, a kifüggesztett hirdetményekről nagy nehezen sikerült megtudnom, mennyibe kerül a jegy Simontornyáig, s mikor indul a vonat. Aztán lakásomra mentem, s nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, megebédeztem. Nagynénémtől füzetvásárlás ürügyével kértem annyi pénzt, amennyi a jegyre kellett. Amit tudtam, összecsomagoltam, s a batyut elrejtettem a kapu előtti bokorban. Este tizenegykor már a hazai, a simontornyai állomás peronján álltam.

De miért nem szüleimhez mentem? A sáros, sötét éjjeli úton bandukolva miért jutott egyszerre eszembe, hogy leghelyesebb, ha Szerentsésékhez megyek? Reggelre értem Hegyempusztára.

De Szerentsésék közben innen is továbbköltöztek, Vajta fölé, Csojjánosra. Ebéd után leltem őket, de véletlenül azért még tudtak valamit adni.

Nem lepődtek meg jöttömön, a szokásos családi kérdéseknél nemigen kérdeztek egyebet, azt legkevésbé, meddig akarok maradni. Eggyel több vagy kevesebb, náluk igazán nem számított. „Jóskával alhatsz” – mondta Malvi néni. Magaviseletemen semmit sem vettek észre, vidám voltam és beszédes. Délután már a lányokkal krumplit szedtem, s jókedvűen dobáltuk egymást a csenevész, megrohadt gumókkal. Csak este jutott Mihály bácsi eszébe: „Tavaly azt beszélték, hogy gimnáziumba íratnak” – mondta. „Már elvégeztem” – feleltem. Tervem az volt, hogy újévkor beállok valami félrészesnek a pusztán.

Negyednap jött értem a család előkelő szárnyának egyik legénysorban levő tagja, egy pincér. Végigmért, mint valami rablógyilkost, s küldetése magoslatáról gőgösen vetette felém: „csomagolj.” A csomag azonmód volt, ahogy idehoztam. Megindultunk, de nem Simontornya felé. „Anyád semmit sem tud a dologról” – mondta, mikor már Vajtán jártunk a házak között. Ott szálltunk vonatra, Szekszárd felé utaztunk. Kölesd-Tengelicen, a harmadik vagy negyedik állomáson, minden előzetes elhatározás nélkül, hajadonfőtt, kiskabátban leszálltam a vonatról, s nyugodtan megindultam az állomásról kifelé. Unokatestvérem az állomás mellékhelyisége előtt ért utol, a kis épület mögé rántott, arcom karomba takartam, födetlen, kopaszra nyírt fejemet kezdte verni szárazon csattogó ütésekkel. De a mozdony sípolt, erre galléron ragadott, s futva a már mozgó vonatra vonszolt. Nem ellenkeztem. Mentem, ahová vittek.

Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam. Akárhol nyúltam az „anyagba”, ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak – hogyan kössek most, befejezésül, tetszetős bogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket feltáró művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, hogy fölvert lelkiismeretét megnyugtassa, ha csak annyira is, hogy még sincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a könyvet csonkának érzik, és folytatását várnák – folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat.

Meghívott a volt gróf, egykori ura annak a pusztának, ahol már apám világra jött, a világgal összeismerkedett, ahol nagyszüleim, sőt dédszüleim is éltek, haltak mint uradalmi alkalmazottak vagy szegődményesek.

Családom és a grófi család tehát nemzedékek óta szoros összeköttetésben állt, egy ég alatt élt, ugyanazt a tájat járta, ha egyrészt négylovas hintóban is mint főrend, illetve csillagkeresztes hölgy, másrészt pedig, mint juhász szamárháton, illetve mint juhászné és juhászlány a saját meztelen talpán, ételhordó vékával és vasárnap „pillé”-vel a fején, csillagkereszt és diadém helyett.

Meglepett persze egy percre a meghívás.

„Nem volt semmi okom, hogy ne fogadjam el.” Minden okom megvolt, hogy a meghívást elfogadjam. Ebédre szólt. „Néhány szem krumplira” – az angol főúri világ hagyományos meghívó mondata szerint.

Ezt az írásos meghívást olyanfajta szóbeli puhatolódzás előzte meg, amilyen a lapok szerint a diplomáciában szokásos. Ez is azzal a különben dicsérendő szándékkal történt, hogy sem az invitálókban, sem az invitáltban ne hagyjon tüskét az esetleges refuza, ahogy az első szóértető az üzenettel együtt a kastélybeliek ajkáról ezt a kifejezést is magával hozta. Afféle igazolásul; útközben ért megváltoztatása ellenére is hitelt árasztott.

Minden juhász s így minden juhászivadék rokon. Ilyenformán volt rokonom ez a diplomáciai futár, ha oly távolban is, amely már-már a bibliai időket érintgette. Iszonyúan öreg volt, helyesebben iszonyúan öregnek álcázta, vagy – még helyesebben – engedte akkor álcázódni magát. Évtizedek óta az itteni méntelepen dolgozott, de – mert a juhászi rang nemzedékekre kötelez – afféle alfőnökként: a takarmányozás minden ága-szála az ő kezében volt. A front pergőtüzes napjaiban jelentéktelen, de életveszélyes szívességet tett a grófnak. Ezt nekem társaságban mondták el, enyhén csípős megjegyzésekkel fűszerezve. Az öregről nemigen volt személyes emlékem. Épp ezért az az őskori kapcsolat arra indított, hogy védelembe vegyem, sőt tettét földicsérjem.

A futári szolgálat nem volt könnyű. Az öreg félelmesen összetöpörödött, s ezt hajdani bekecsén lehetett látni. Szinte a bokájáig ért; nyáron is azt hordta. Ilyenben tíz-tizenkét kilométert gyalogolni nem kis föladat.

Mert a grófi család, pontosabban: az öreg grófi család nem a pusztán lakott. A legközelebbi faluban, Ürgödön. Illetve újabb, térképészeti nevén: Irgeden.

Ott, Ürgöd – néha Ürged – közepén állt, de még ott is hatalmas park fái közé rejtve, az igazi kastély, a család harminc-negyven szobás ősi fészke s egyben a hajdan oly hatalmas latifundiumszövevény központja.

A latifundium távolibb pusztáin is volt egy-egy – „kastély”, ezúttal a népi elnevezést idézőjelezve meg: annak ott minden valamirevaló udvarház, kastély. De akik a háború és a földosztás után a grófi családból megmaradtak és itt maradtak, most az ürgödi kastélyban éltek. A kisebb kastélyokból a család kiköltözött, illetve vissza sem költözött, mert hisz azokat még a front közeledtekor elhagyta. Azokról mint lakóhelyről is lemondott. Kivéve épp az én szülőpusztámon álló „kastélyt”.

Ezt a pusztát a gróf legidősebb fia kezelte sajátjaként már apja életében. Ez a fiú elesett, illetve elveszett a második világháborúban. Mégpedig oly körülmények között, amelyekből ellenállási érdemek is kiderülhettek. Hozzá véve ehhez azt, hogy az itteni birtoktest nem volt nagyobb ezer holdnál, a földosztó bizottságok első fórumai meghagytak belőle száz holdat a fiú özvegyének. Valamiféle jogot fönntartottak neki a „kastélyra” is, melyről most kellett eldőlni annak, hogy főúri lak-e vagy egyszerű szántó-vető otthon.

A fiatal özvegy, hogy – jogászilag szólva – birtokon belül maradjon, jelképesen visszaköltözött a pusztára. Berendezett magának egy szobát s egy konyhát, s hetente két-három napot is itt hált egy szolgálólány társaságában.

A futárszolgálatba hamarosan ő is bekapcsolódott.

– Apusnak igen jólesett a vélemény, amit Sebestyén bácsinak mondott.

– Az teljesen Sebestyén bácsira vonatkozott.

– Micsoda?

– Hogy jó véleménnyel vagyok. Pusztán az öreg Sebestyén viselkedéséről volt véleményem.

– Apusra neheztel?

Hangja – ismeretségünknek ebben a stádiumában – egy fokkal mindig gyorsabb, élesebb volt a kelleténél.

Hosszú lett volna elmagyaráznom, micsoda grádics-sor van a közt, hogy valakire, hogy úgy mondjam, csak történelmileg vagy egyénileg is neheztelünk-e.

– Nem ismerem a kedves apósát.

Senkit sem ismertem a grófi családból. Gyermekkoromban a pusztát átmenetileg bérlők vezették, a grófi családról azt tudtuk: valahol külföldön él. Amikor a bérlet lejárt, elköltöztünk. Apámnak, nagyszüleimnek a bérlőkkel kedvezőbb szerződésük volt. A grófék – saját kezelésükbe véve ismét a birtokot – csak a régi föltétellel tartottak volna meg bennünket.

– Apus ismeri magát! – mondta a grófné, akiről eddig mindössze azt tudtam, hogy jójárású teremtés. Noha érkezésemkor bemutatkoztam neki, jóformán csak látásból ismertem. Naponta többször ott ment el az ablakom előtt, végig a tankok-összetaposta kis parkon. A kastélyban valaha volt vízvezeték, a padláson egy tartályból, de a tartályt is, a szívógépet is, a fürdőszoba és vécé csöveit is szétvágta a fagy. A kastély népe az ispánlak udvarában ősidőktől otthonosan álló, megbízható jó árnyékszékre szorult.

A gróf híremből ismert. „Őszinte megbecsüléssel!” Ezért is tekintette volna már azelőtt is – ezen azt kellett értenem, hogy a régi rendszer alatt is – megtiszteltetésnek, ha személyesen is összeismerkedünk. Birtokai népéről szóló könyvemet, mihelyt annak számára is hozzáférhető nyelven való kiadásáról értesült, azonnal meghozatta, s „meleg érdeklődéssel” olvasta el. Magyarul ugyanis, noha beszélni már megérthetően beszélt, olvasni úgy, hogy abban élvezetét is lelje, még nem tudott.

– Sőt egy kis büszkeséggel tette le – értesített mosolyogva a grófné, mosolyában s tekintetében némi olyan gúnnyal, melyről nem tudhattam, hogy apósának vagy nekem szólt-e.

– Mit nem mond!

– Lokálpatriótai büszkeséggel.

Azon a nyáron egy irodalmi postamunka vitt le a pusztára. Esztendőnként hívtak, hogy nézzem meg a vidék új életét, töltsek ott néhány hetet. Életet figyelni nem hetekig, hanem egy napig is csak úgy lehet, ha az ember nem nézőként, hanem valamiféle munkával van a színhelyen. Adódott ilyen munkám. Négy hét alatt le kellett fordítanom egy ötfelvonásos, utánozhatatlanul szellemes és ráadásul nyelvi ötletességekre is épült verses vígjátékot, a Tudós nők-et. Ehhez ki kellett szakadnom akkori zajos városi életemből. Milyen jó lesz a pusztai magány, a csönd, a tágasság! Pihenőül pedig a szemnek a gyerekkori táj, a fülnek a hazai szóejtés. (És közben az új tapasztalnivaló.)

A pusztán mindent leltem, csak csöndet és magányt nem. Az élet szemkápráztatóan megbővült, megduzzadt. Mint lekötött tagokba a föloldás után a vér, ilyesmi volt itt a szabadság: köznapi, testen érezhető. A cselédek terjeszkedési járványba estek. Családalapítási, állatszaporítási, majd külön-költözési elefantiazisz szállta meg őket. Feszítő, áradó. Ott, ahol azelőtt is lakásszűke volt, s ahol a háború duplán végezte a maga rombolnivalóját. A szobák tele voltak csibeültető vékákkal, malacszaporulatrejtő ládákkal; volt ahol még a konyhában is kisborjút cucliztattak.

A puszta vezetősége a földosztás során régi házunkat levél útján – nagylelkű csalétkül – nekem juttatta. A különálló, hajdan – anyám keze alatt – csinos kovácsház két szobájában a remélt csönd ihlető halk Múzsája helyett négy család tanyázott.

Az egész pusztában végül is egyetlen üres szoba akadt. Az istállók közé ékelt „kastély” egykori nagyterme. A puszta vezetősége mozinak vagy „kultúrteremnek” tartotta fenn. De még nem jött meg rá az engedély. Mert hisz az is attól függött, kinek tulajdona lesz az az egyvégtében nyúló, földszintes, nyirkos-dohos, barátságtalan épület, melyből nemcsak a régi bútorokat, de még a falba vert szegeket is kisodorta a háború.

Tisztelegtem a grófnénál rögtön megérkezésem délutánján, két szóban engedélyt kértem, egy szóban engedélyt kaptam a beköltözésre, s már húztam is gályám evezőit. Reggeltől estig egy helyben ülve, de közben állandóan fejemet rázva és kezemet dobálva vadásztam a rímeket és űztem a legyeket. Ezek is égicsapás-szerűen elszaporodtak. Nyárközép volt, a lehetőségek boldog anarchiájában senki sem gondolt köztisztasági intézkedésre. A túlhízott legyek sűrű rajokban zümmögtek fölöttem s főleg köröttem, hogy néha valóságos emberi szavakat hallattak, oly tiszta hangsúllyal, hogy megfordultam, abban a hiszemben, valaki bejött a szobába, s hozzám szólt. Végül is így fogtam ki rajtuk, tanácsul mondom el. A terem minden ablakára rácsuktam a spalettákat. De a tőlem legtávolabb eső ablakét teljesen kitártam. A legyek nagy része ott zsinatolt, zsírosan, lustán és feketén, mint a világ minden részéből összegyűlt jezsuiták egy voltairiánus képzeletében. Miközben én a sarokban, annyi fényt bocsátva papíromra, amennyit egy zseblámpa ad, aránylagos nyugalomban húztam tovább az evezőket. Megkedveltem ezt a munkát.

Itt keresett meg a diplomáciai érintkezés befejező üzenetével a fiatal grófné, aki ugyan a Conciergerie elítéltjeinek méltóságával járt előttem a parkon át az illemhelyre, de akivel eladdig csak udvariasan kimért szavakat és főbiccentéseket váltottam. Megállapodtunk, hogy másnap hány órakor lesz ipáéknál az ebéd.

– A kastélyban kell megkeresnem őket?

– Igen. De nem a főkapun kell bemennie. Hanem…

S magyarázni kezdett.

– Meg fogom találni időben őket – mondtam.

– Ha kívánja, együtt indulhatunk.

– Kérem.

– De ha önt zavarja, hogy velem együtt kell végigmennie a falun!… – mondta ő hamisítatlan fensőbbséggel.

A földjeitől megfosztott magyar arisztokráciát különös tapasztalatok érték. Emberközelbe jutott.

A dági Hestetich-családnak nagy dolog sikerült. Elásta, majd azonmód kiásta a teljes családi ékszergyűjteményét. Amikor 1933-ban Apponyi Geraldine grófnő férjhez ment Zogu albán királyhoz, a tiranai esküvőre a Hestetich grófi pár is mint közeli rokon hivatalos volt. Díszruháikhoz ékszer is tartozott. Az ékszereket, mint mindig, amikor kivitték a kastély páncélszobájából, biztosították lopás és rablás ellen. A biztosítótársaság a maga szakértőivel másfél millió pengőre becsülte az útra vitt ékszert, annyi után kért biztosítási díjat.

Amikor a szükségbe jutott grófi család ugyanazt az ékszert a kiásás után értékesíteni akarta, rögtön az első darabról az derült ki, hogy hamisítvány. Nem közönséges hamisítvány volt, megfontolt és kimunkált hamisítvány. A súlyos aranyláncban tényleg volt valami arany, de mégis oly kevés, hogy a kiolvasztás költségét sem érte meg. A gyémánt ék nem gyári üveg volt, hanem valamiféle igaz drágakő, épp csak oly alacsony rangú, hogy árjegyzékbe sem foglalták. Ilyen hamisítvány volt az eladásra szánt második darab, a harmadik, a tizedik, az egész készlet.

Úgy történt, hogy még a millennium éveiben (a díszmagyar másodvirágzásának nagy idején) a család megmodernizálta az ékszereit. Az akkor afféle divat volt, párban haladt a kastélyok fűtőberendezéseinek megújításával. A középkori násfákat és kösöntyűket újabb ízlésű, szecessziós vonalú kardmarkolatokra, sarkantyúkra, mell- és fejdíszekre cserélték ki. Egy nagy bécsi cég járatta ügynökeit a kastélyokba, szervezte a szinte országos mozgalmat: bocsátotta az új idők lehét e területre is. Akkor még nagy titulus volt, hogy „udvari szállító”.

Mondani sem kell, hogy ez az „udvari szállító” konzorcium foglalkozott az általa eladott ékszerek esetleges újraeladásával, tekintve az üzletág szűk voltát, mert kinek kellett a XX. század Európájában szecessziós aranysarkantyú, style de nouille vonalú türkizes kócsagforgó és műzafír tarkította mentelánc? Ez a körültekintő cég intézte e különleges – nemzetközi kifejezéssel: ungarischer Schmuck – ékszerek mindenkori biztosítását is, mégpedig a monarchia egyik legtekintélyesebb társaságával.

Azt miképp? Sok volna egy ilyen múltbeli szövevénynek minden hálófonalát kibogozni! Emeljük ki csak a magunk darabját, s nyírjuk körötte el a szálakat. Így is sok lesz.

Nem érte kisebb meglepetés főúri társadalmunkat hazai és külhoni bankbetétjei dolgában sem. Általában a nagyipari és tőzsdei felső-polgársággal, az úgynevezett pénzarisztokráciával való kapcsolataiban sem. De hagyjuk itt is a távolibb szálakat. Csúnyán elárul… De hadd ne az én árnyalat-igénylő tollam írjon le ilyen sommás ítéletet. (Még 1945 tavaszán fölhágván tetejére egyikének azoknak a házomladékból keletkezett domboknak, amelyek akkor Budapest utcáin emelkedtek, kit látok a másik oldalon fölkapaszkodni kezében valóságos hegymászó bottal, amitől a vállszíjas hátizsák is első pillantásra nem nyomort és riadalmat, hanem havasokat s azokon való boldog bolyongást idézett? Erdély egyik legtehetősebb mágnását. Szándékosan adván vissza neki azt a két év előtti kézfogást, amelyet ő nekem tán szórakozottságból adott, majd ezt még, mintegy kamatként, egy cigarettával is megtetézve, a cigaretta elszívásának idejéig elbeszélgettem vele. Nem panaszkodott. Csak mikor szemem a sújtásait vesztett, kirongyosult Bocskay-bundájára, majd az ahhoz sehogy sem illő, de a rongyosság miatt most mégis hozzáillő móc-kucsmájára esett, ekkor mondta, mintegy mentegetőzésül: a világ legmegbízhatóbb bankjainak közös kartell-bizottságában nincs annyi emberség, mint az ő legutolsó kocsisában. Nyelvemen volt a vigasz, hogy ezen ne csodálkozzék, mert ez intézmények tőkés eldologiasodása, vagyis elembertelenedése már egyebek közt marxista tétel is, vagyis változtatásra ítélt, de hallgattam, majd mielőtt örökre elváltunk volna, lelépvén ő erre, én arra a szinte jelképszerű vízválasztó dombról, az egész pakli cigarettát átnyújtottam.)

Nem árulta el, nem aljas emberi tulajdonságból hagyta el nagypolgárságunk s általában polgárságunk arisztokráciánkat. Mutat a történelem is aljas tulajdonságokat, miért ne mutatna, főleg, ha elszabadul.

Az angol és francia főnemesség, valahányszor a történelem folyamán válságba jutott, kisebb-nagyobb engedmény árán a polgárságból vett vérátömlesztést. A magyar nagybirtokossággal más történt. Ez oly idejét múlt volt, oly történelmietlen, hogy a hitlerizmus sem tartott rá igényt. Sőt el akarta söpörni, hogy a puszták óriás, de aránylag néptelen területeit a maga faji terjeszkedésének megszerezze. Ürügye is volt. Az, hogy ez a nagybirtokosság angolbarát, és a zsidó eredetű pénzarisztokráciával sűrűn összeházasodván, nem tiszta árja. Amikor a szovjet tankok megjelentek a Kárpátokon, a magyar arisztokráciával szövetséges nagypolgárságnak már alig volt hatalma. Elmenekült – amikor még lehetett – nyugatra, vagy fogoly volt, halálra szánva. Mért nem menekültek el az arisztokraták? A németekkel, a hitleristák végnapjainak poklába? Ők nem látták meg idejekorán az egész világrend összeomlását. Nagybirtokot sem oly könnyű átutalni, mint a bankbetétet. Ezt szokás úgy fogalmazni, hogy köt a föld.

Még Pestre sem menekülhettek, hisz a bombázások és az ostrom elől a pestiek közül is, aki tehette, vidékre futott.

Így maradtak a népre.

Így adódott egy tán sose-volt történelmi pillanat, egy képtelenségével is rengeteg igazságot fölszínre hozó, tehát rendkívül tanulságos társadalmi helyzet. A magyar arisztokrácia évszázadok óta hisztériás félelemmel rettegett attól a rétegtől, amelynek jólétét és mesébe illő kiváltságait köszönhette: amelyet birtokán dolgoztatott. A félelem indokolt volt. Ezt a társadalmi réteget már-már csak mesékben olvasható kíméletlenséggel szipolyozta ki, nyomta el és vetette meg. Különbül, mint hajdan a jobbágyait. Nem büntetlenül. A gróf szó Ady Endre föllépte óta értelemmel ellátott magyar testben két ingert keltett: kiköpni és csóvát dobni. Egy nemzedék nőtt fel nálunk ebben a szellemi reflexben, épp az a nemzedék, amely Európa-szerte már nem-nemes ivadékokból, javarészt paraszt- és munkásszármazékokból toborzódott. Igényes irodalmunknak népi témája volt – épp az igényesség burkába menekítve – a kastély-égetés, Dózsa pörének újrafölvétele, azaz a vasszéken való megégetés, a sereges karóbahúzások revansa.

Mindez a parasztokhoz is eljutott.

S ekkor végigzúgott az országon egy erő, amely a kastélyok minden bezárható ajtajáról lenyomta a reteszt, amely a kastélybeliek minden védekezésre alkalmas fegyverét elvitte.

Amely ezeket az urakat, akik csak azért nem éltek már az első éjszaka jogával, mert ilyen joggal sokkal kényelmesebbel s különbbel élhettek, szinte pucéran hagyta szolgáinak középkorian kezelt, de újkorian fölvilágosított tömegében.

Nemcsak köztük hagyta őket. Még rájuk is bökött: tegyetek velük, amit akartok.

– Apus érdeklődéssel várja a mostani gondolatait! – mondta a fiatal grófné.

Nem válaszoltam. Épp azért, mert nagyon is sok jutott az eszembe.

Kora reggel indultunk el a pusztáról, hogy a nagy hőséget elkerüljük. Kijutva a csordajárásból, egy telepített akácoson mentünk át – ez volt az én gyermekkoromban a remész –, aztán egy ugyancsak telepített fenyvesen. A teljes csatára fölkészült nap noha még ferdén, de máris vakító sugárnyalábokat tűzött a fák közé. Könnyű nyári ruhában voltunk. Az árnyék libabőröztette, a fény égette a bőrt. A szokásos erdei jó szagok, mintegy a múltból. Ráadásul vasárnap volt, itt a fák közé is elhatott. Egy ugyancsak múltbeli ünnepiességű vasárnap.

Átkelve egy kis halomsorozaton a fölé a hatalmas, több kilométer széles folyamvölgy fölé jutottunk, amelynek egyik oldalán a Sió, a másikon a Sárvíz ballag egymás mellett, összevissza kacsintva, kéz-kézben szinte, a Mezőföldtől a Sárköz aljáig. Ligetek-tarkázta, édenkertien buja termékenységű vidék. Párás, friss levegőjének rejtelmes áramlataiban a hatodik-hetedik faluból is idáig kígyóznak a korai harangozások, hogy – ebben a nekik való édenben össze-összetalálkozzanak. Ezek nekem régi jó ismerőseim voltak.

– A hajnali mise, Borjádon.

Aztán alig egy perc múlva, az előbbibe olyanformán fonódva, ahogy a lányok a hajukat fonják.

– A bikácsi. A bogárdi.

– Murisok ezek a falunevek itt! Borjád, Kakasd, Tinód, Agárd, és így tovább! Magának nem tűnt fel? Tevel is van. Az egyik helyen csupa kakast neveltek, a másikon meg agarat és tevét?

A grófné jó hangulatban volt. Élvezte a menést. Ha árok elé került, még csak nem is méricskélve a szélességét, nekilendült, helyből átszökellt rajta. Harminc-harmincöt éves volt.

Emlékeink ugyanazokhoz a dombokhoz, dűlőkhöz, erdősarkokhoz tapadtak. Én gyermekkoromat töltöttem itt, ő fiatalasszonykorát. Egyszóval mindketten boldog kort, ha más-más esztendőkben is. Hamarosan fesztelenül beszélgettünk.

Ismét remész-be jutottunk.

Épp azon a tisztáson haladtunk át, ahol életem egyik legcsodálatosabb élménye ért. Fogtam, kézzel, egy nyulat! Nyolcéves lehettem, nem tudom, miért jöttünk ki idáig Klárival, de kézzel húzható – nagyapánk-csinálta – játékszekerecskénk is velünk volt. (A játékszer még akkor itt a pusztán nem bolti áru volt, hanem az apák s persze a nagyapák faragása, fiúk számára a legkívánatosabb: a parasztkocsik picinyített, tökéletes mása.) Egyszerre a magas fűben megpillantottam egy hatalmas nyulat. Tréfából szaladtam feléje, bizonyosra véve, hogy egy pillanat alatt világgá iramodik. Ímmel-ámmal tett egypár ugrást, majd rejtőzködni próbált. Megfogtuk, beletettük – a kocsiba, s füvet szórtunk rá. Gyermekfővel is tudtuk, hogy vadat nekünk nem szabad ejtenünk. Hazavittük, öröm helyett inkább rémületet okozva: s ha kitudódik?! Nem is öltük meg, anyánk az egyik inassal visszavitette a határba.

Talán beteg is volt az a nyúl (ebből gondolom, s hogy olyan engedelmesen viselkedett) vagy vemhes, ha ugyan nem éppen szülés előtt.

– Ott történt.

– Én meg errefelé valahol majdnem lebuktam a lóról. Nyeregből sütöttem el a puskát.

– Ez az emlékeink közt a minőségi különbség.

– Amilyen grófok mi voltunk!

A grófné ipa katonatiszt volt. A monarchia nem-magyar országrészeiben szolgált. Ezért is nősült Prágában. Egy hercegkisasszonyt vett el.

Most, feléjük haladtomban eszméltem rá, hogy mi mindent is tudok sose-látott vendéglátóimról. De amit tudtam, hallomásból, pletykából, cselédszobai susmogásból tudtam, s ez most feszélyezett. Hisz afféle szakácsné-kifecsegés révén juthatott az én ismereteim közé is, hogyha a grófné megdühödött, visszautasította, hogy kegyelmes asszonynak szólítsák; ilyenkor – nyilván leánykori rangja után – fenséges asszonynak kellett nevezni.

– Hogy fogadta kedves anyósa az új állapotot?

– Végül is – remekül! Nem ették meg a magyarok! Rettenetesen félt a magyaroktól.

A nagyapja miatt!

Nem értettem.

A grófné – gondolatait majdnem olyan frissen szökdeltetve, mint tagjait – készségesen szolgált fölvilágosítással; kérdezés nélkül, vagy csak egy kérdő pillantás biztatására csőstül ontotta az adatot, s egészítette ki immár nem szégyenlendő részletekkel a családjáról s osztályáról való ismereteimet.

A gróf igen magas rangig vitte a hadseregben. Vezérkari főnök volt. Az isonzói második hadsereg vezérkari főnöke.

Seregvezérré, díszelgő és inspiciáló táborszernaggyá tettek meg annak idején bőven hercegeket és arisztokratákat.

De a vezérkar főnöke az nemcsak szalutál; ő tervezi a fölvonulást, ő felel a hadműveletekért. Annak mértant, térképészetet, stratégiatant kell tudnia. Egy hadsereget ténylegesen működtetni: az mesterség. Amit nemcsak elsajátítani munka, hanem gyakorolni is.

De Horthyék alatt nem vállalt állást.

– Miért?

– Kérdezze meg majd tőle magától. Faséban voltak!

– Azért került az ön férje a frontra.

Az ifjú grófné akkor már negyedik-ötödik éve volt özvegy. Túl azon az időszakon, amikor az asszonyokban csak sebeket tép föl az emlékezés elveszett kedveseikre. Épp abban az időszakban (s helyzetben) volt, amikor az özvegyek már valamiféle örömmel ragadják meg az alkalmat, hogy férjükről beszéljenek.

– Azt amúgy sem tartotta volna vissza. Ment az a maga csapata után.

– Szintén katona volt?

A grófné olyan elnézőt mosolygott rám, hogy egy pici pillanatra meg is állt hozzá.

Futballcsapatról volt szó. Mindjárt megtudjuk, milyen lelki szükség hatására, a két világháború között a dunántúli oligarchák futballcsapatot alakítottak.

Az a kor – az 1919 utáni – a társaságosdi, az egyesülésdi idejével nyílt. Nyüzsögtek – különféle titkos és nyílt tömörülések a nagyobbkörű eszmecserére, dalolásra vagy menetelésre. De ezekben – a Kettős Kereszttől a Vitézi Székig – nagyjából a magát államalkotónak deklaráló dacos kispolgárság szerveződött; a grófok ide épp ezért nem kívántattak, se nem kívánkoztak.

Magukra maradtak, ők, a múlt század nagy egyletesdizői! Akármilyen furán hangzik: a maguk módján árvának, elhagyottnak érezhették magukat. Némi változtatással azt csinálták hát, amit lovagjáték-rendű eleik a középkorban.

A néppel akartak érintkezést találni? Mint a dági gróf például, aki nyughatatlanságában e téren legtöbbre vitte, mert címere színeiben játszatta az embereit? Vagy a vámi, aki egyenest Angliából hozatott trénereket annak a jellegzetes arisztokrata gondolatmenetnek a hatása alatt, hogy ahol valami keletkezett, ott mindvégig a legtökéletesebb is. Mert hisz Angliába akkor már a hozzáértők éppen Magyarországból vittek edzőket.

Azt hiszem, az ürgedi gróf két jó kiállású fia csak egy lehetőséget használt ki. Kamaszok voltak a divat kezdetén. Melyik kamasz nem szeret huszonkét társa között rohangálni, főleg ha – akármilyen okból – még vezérkedhet is? Aki futballozott valaha, nem tagadhatja, hogy még aggastyán bokákkal is leszállna a zöld gyepre, ha egy tündéri akarat percenként remek gólhelyzetben a lába elé gurítaná a labdát. A fiúk két csapatot szerveztek, maguk is játszottak, jobban belepistultak ebbe a szenvedélybe, s nyilván több emberi jótulajdonságra nevelődtek általa, mint külföldi sorstársaik a rókászás által, amely, ha jól megnézzük, az agár szenvedélyére alapul. Az ürgedi kastély, mint mondtam, nem istállók, cselédházak közé, hanem szabad faluban épült. Ez ég és föld. A fiúk úgy-ahogy független parasztsihederekből toborozták a csapatot, ami azt jelentette, hogy csaknem mindenkit ismertek, mert kíván némi utánjárást megtalálni egy faluban azt a huszonkét paraszt fiatalembert, akiben az Isten labdarúgó képességet rejtett el. Volt hét, amikor a két csapat háromszor is összemérte erejét, az edzéseket s próbákat nem számítva. Vasárnap? Csaknem az egész falu a vásártéren volt. Járási, majd megyei bajnokság kísértett. Az izguló szülők közt a match-eken ott szorongott a teljes grófi család is.

– Még én is rúgtam labdát – mondta élénken a fiatal özvegy megállva, megfordulva s megmutatva, hogyan rúgott a labdába. („Belsővel.”) Ezúttal egy mélyebb határárok tetején állt meg előttem. Elismeréssel kellett szemlélnem (az árok mélyéről) bokájának s lábikrájának hibátlan vonalait és járásának említett harmonikus könnyedségét, már-már művészi stílusát.

A néppel így érintkezni – tudtam még meg az úton –, az öreg gróf ezt némiképp katonás dolognak tartotta, tisztinek, azaz vezérinek, nemesnek. Ő maga is őszinte szívélyességgel nyújtott parolát a parasztoknak. Kapcsolta hozzájuk őt is közös dolog. Ő ugyanis – országszerte híres ménest tartván – azidőtt a lovakért rajongott, s ezt ugyancsak valamiképp népies, mondhatni parasztközeli érzésnek vélte. De, mint látni fogjuk, különben is másképp gondolkodott a népről s a társadalomról, mint magyarországi társai és rokonai. Csehországban kulturálisabb, demokratikusabb környezetben élt, s így a kettőt egész helyes értelemmel összekapcsolta. Valami sógorság révén hatalmas tömegű porosz, ezek révén pedig belga-spanyol és angol atyafisága is volt. Ezek szelleme is hatott rá – 1914-ig jobbadán csak ezekkel érintkezett. (Az utóbbiakkal ugyancsak a lovak iránt érzett s ott igen méltányolt szenvedélyéből kifolyóan. Aminek folyománya viszont az lett, hogy a gróf egyik szívrekeszében – az ifjú grófné jellemzése szerint – az Edinburgh-i herceg közvetlen szomszédjául Ugyi Pali bácsi állt, a legjobb ürgedi csődörtenyésztő.)

A gróf menye, ez a mellettem oly kecsesen haladó grófné is elütni látszott a hazai futószalagon készült főúri-hölgyszériától. Noha volt belészerkesztve egy jellegzetes kellék. Hangját a társalgás rendes középmagasságából váratlanul olyan mélyre tudta kormányozni, mint mikor a vonó a hegedű első két húrjáról, amelyet addig zengetett, hirtelen a g-n húzódik teljes hosszában végig, s továbbra is arról szedi a hangokat, a legmélyebbeket. Minden alkalommal a fejfordítás erejéig meghökkentem, oly kiáltóan arisztokratikus volt. Meg is mondtam neki.

– Hát ebben pedig téved! – válaszolta.

S olyan fesztelenül, sőt szinte mellékesen tárva föl magánkörülményeit, ami már a patrícius hölgyek jellemvonásaként ment a köztudatba, elmondott ráadásul egyet-mást saját magáról is. Először is, hogy a grófnéi cím őt csak férje után illeti, illetve illette meg. Közrendű származék. Sine minden nobilitate.

Megmondta a lánynevét. De ezt mégis olyan hangsúlyozással, ami tiszteletet várt el. Nyilván ismernem kellett volna ezt a nevet.

– Sohase hallotta? – kérdezte leplezetlenül érdesen.

Most eszméltem, most ugrott össze sok minden a fejemben.

Táncosnő volt. Főleg külföldön szerepelt. „Világlapok” foglalkoztak vele. Érte egy s más, míg férjével össze nem akadt. Szerelmi házasság volt!

– Részéről.

– Részemről!

– Na! – lettem magam is arisztokratikus.

Lefőzött; most az ország egyik leggazdagabb ifjú főurának mondta ki a nevét. Előbb annak volt a felesége, még idegenben. Az hozta haza. És itthon ő azt hagyta ott – mert azzal a házasság valóban csak a másik részéről volt szerelmi – második férje kedviért, s jött egy elképzelhetem, milyen kastélyból ebbe az itteni bűz- és légypokolba.

– Mi volt az édesapja?

– Nevetni fog. Az, ami a magáé. Gépész! Uradalmi, szintén, de szeszgyári.

Érdekes módon, ez itt, most nem tette köztünk még fesztelenebbé a társalgást. Az a másik fölfedezés sem, hogy – ő is művész, én is afféle – valamiképp egy céhbe tartozunk. Ahol pedig az udvariasság is bizonyosfajta bohémkodást ír elő.

Némán lépdeltünk. Afféle betolakodottak?

– Táncoltam az Operában is.

– Igen?

Ez a kétszálú cinkossági lehetőség igazánból a távolságot érzékeltette köztünk. A grófi rangnak akkor még volt fény-káprázata. No de mindketten tudtuk, hogy ez a rang valójában már holmi leprabélyeg. Bajos lett volna mérlegre tenni, hogy végighaladtunkban az ürgedi főutcán, a templomba gyülekező parasztok és pusztaiak szemében melyőnk tünteti ki a másikat.

– Hallom, innen a faluból még most is sokan hordanak egyet-mást a kegyelmes úrnak.

– A pusztákról is. Fölásták még a hátsó udvar egy sarkát is neki krumpliföldnek. Fölváltva kapálják.

– Ilyen jó a viszonyuk a néphez?

– A futballistákhoz!

– Kijár a gróf úr a faluba?

– Amikor csak teheti. Csak most sajnálja, hogy azelőtt nem tette. Hogy mit veszített! Az ott épp a krumpliföld, amiről beszéltem.

Volt vagy kétszáz négyszögöl, tisztességesen föltöltve, úgy, ahogy ilyenkor már illik.

Megvolt az okom, hogy a gróf falubeli kiruccanásait ne holmi rousseau-i idillnek nézzem. Járásszerte ismert volt már akkor a gróf egyik unokatestvérének s mellesleg birtokosszomszédjának, a kányádi – negyvenezer holdas – latifundium egykori urának effajta érintkezése az istenadta néppel. Ez a gróf – egykorú ezzel a mienkkel, akinek már távoli alakját is láttam – egykor miniszter is volt, pártvezér, országszerte híres politikus, ha más révén nem, a róla-terjedt anekdota révén. Egy választási beszédében erkélyéről ő szólította így meg a háza elé – hatvanszobás kastélya elé – gyűlt tömeget: Tisztelt parasztok!

Ez a gróf már kiköltözött a kastélyából, a kányádi alszegen egyik volt cselédjénél lakott, illetve hált, mert valójában reggeltől estig a falut járta. Nem az utcát, hanem a házakat, a borpincéket s főleg a kocsmákat. Afféle hirtelen kiburjánzott népszokás lett ugyanis az öreg grófot reggel egy pohár snapszra vagy borra – s hozzá egy pogácsára vagy csak úgy köröm közül egy nyeset sonkára beinvitálni, asztalhoz ültetni addig az ideig, amíg az – a hajdani etikett vagy tán a királyi fogadások szabályai szerint – illőnek tartotta az ottidőzést. S hallgatni sajátos elmefuttatásait, majd összetekinteni fölötte, s jókat mosolyogni a háta mögött. Szó se róla, az érintkezésből nem hiányzott az emberiesség. Ha a kegyelmes urat a hasában rapszodikusan összekeverült kisüsti szilvának, sörnek, törkölynek s ahány ház, annyiféle parasztbornak mámora a járdaszélre telepítette, mindig akadt, aki hóna alá nyúlva fölemelte, s hazakormányozta, karonfogva vagy – biz megesett az is – tragacson.

Elég volt egy pillantást vetnem vendéglátómra, hogy megállapítsam, az ő érintkezése nem ilyesfajta.

Fogadásunkra elénk sietett. De eltelt egy kis idő, míg kezet foghattunk, azaz egymáshoz juthattunk. A kastély most valami zenei szövetség üdülőjéül szolgált. Így mi már eredetileg sem a főbejárathoz tartottunk, hanem a házat a hátsó udvar felől, azaz még csak nem is onnan, hanem az istállók felől közelítettük meg. Itt azonban jó nagy darabon most nyárban is valami tocsogó volt, lépéstávolságra benne tégladarabok. Az ifjú grófné koreográfiai könnyedséggel haladt át rajtuk, ismerte a fortélyt, hogyan fogjon ki rejlő rosszakaratukon. Én azonban, épp mert magam is frissen akartam átkelni, meg-meginogtam. A gróf mosolyogva, kinyújtott karral várt az átható illatú, barnás levű pocsolya szélén, sőt egy téglányira elém is jött, hogy baj nélkül a partra segítsen. Az összeismerkedést ez nagyban megkönnyítette. Be sem mutatkoztunk.

Az akkor hetvenéves gróf külsőre annyira az arisztokraták szinte szabványban készült járulékait hordta, hogy leírására kár a betű. Kőmíves-padlószerű termet, azon okos lófej, ami sem az ő nyelvén, sem az enyémen nem megy sértés számba, és az a fajta élénk szem, amely egyszerre kíváncsi is, gyanakvó is.

– Mi voltaképpen ismeretlenül is jól ismerjük egymást – mondta a gróf, miközben előreengedett egy konyhába, amely közvetlenül ebből a gyanús pocsolyájú udvarból nyílt.

Hol van bármely szépíró színező és árnyaló ereje a pletyka részletező szomjához és szókimondó merészségéhez képest? A gróf családregénye több példányban forgott közkézen kinyomatlanul is, mint kinyomatva az enyém abban a megyében. Amit jövet az ifjú grófnétól megtudtam, csak töredéke volt annak, amit évtizedek óta ez a kinyomatlan regény az én fejembe is elközvetített arról a három személyről, aki most ím elevenen is elém lépett.

Ez a regény – mint a képzelet s a logikus valóság minden nagy alkotása – szerkezetében roppant egyszerű volt. Részleteiben vált hol könnyfakasztóan meghatóvá, hol hahotázón kacagtatóvá.

Abban az esetlen helyiségben, ahova bevezetett, az öreg gróf a feleségével és egykori kedvesével lakott együtt, mégpedig kedvese jóvoltából.

Kényelmetlenül veszem át az íratlan regényből azt a szót, hogy kedvese. Egy gróf közelében ez az üde szó a kitartottságot, a ledérséget idézi föl. Az a – többihez képest – elég fiatal nő nem volt sem kitartott, sem ledér. Sőt nagyon is komoly volt, s abban az időben épp ő tartotta el a grófot, az egész grófi családot.

Ez a nő – K. Hedda – egyszerű kis gépírónő volt az uradalom központjában abban az időben, amikor a foglalkozás nélkül maradt vezérkari főnök Horthyék szolgálata helyett a gazdálkodást választotta. A fiatal lány tudott németül, tán német eredet is volt. Így került rögtön a gróf mellé. Aki akkor nem a búzát a rozstól, hanem a fogast a boronától, a kocsit a szekértől sem tudta megkülönböztetni.

Aki titkainkat birtokolja, bennünket is birtokol végül. A gróf keze alatt az első perctől fogva jól ment a gazdálkodás. Mégpedig oly zökkenésmentesen ment jól, hogy hovatovább maga a gróf is azt hitte, ő vezeti: ilyen semmiség vezetni egy gazdaságot; vagy ő annyira rátermett mindenfajta vezetésre! Mindent a titkárnő vezetett.

A tapintat és az energia egyesült benne; ritka, eléggé nem áldható frigy. Egykettőre kiismerte a gróf minden titkos gondolatát, tekintve, hogy a gazdálkodást illetően azok elég kisszámúak voltak. A gróf takarékos volt, de a ménesért az utolsó fillérjét is odaadta volna. Nos, a ménes a titkárnő kezében még remekül jövedelmezett is.

A takarékosság nem zárja ki a lovagias költekezést, sőt. Sokan azért takarékoskodnak, hogy kellő helyen bőkezűek legyenek. A titkárnőnek egy-két év múlva külön fogata, külön lakosztálya volt a kastélyban, már magának is titkárnője. A szerelem sose ad annyi ajándékot, mint ha azt hiheti, hogy nem ajándékot ad, hanem járandóságot. Bútor, ékszer, szőnyeg, egy kis villa Budán, ezek lettek Hedda újévi remunerációi – nagyon is megérdemelten. És pénz persze, bankbetét, még külföldön is.

Nyugodtan elvonulhatott volna a magáéba világuk összeomlásakor. Addig is egy födél alatt laktak, bár csaknem száz méter távolságra: egy magyar kastély födele alatt. Senki sem lepődött meg, hogy az idő egy helyiségbe szorította őket. Ezt az alsó udvari helyiséget is Hedda igényelte ki magának, mint egykori alkalmazott.

Őszinte tiszteletadással hajoltam kezére, amidőn most odanyújtotta, letörölve róla gyorsan a vizet, de nem a csibebelezés szagát.

A hercegnőnek szerepjátszásból – s némi kíméletből – mímeltem egy kézcsókot, Hedda előtt persze. De őt csak most vettem szemügyre. Nagy szemű, forró tekintetű, de apró termetű asszonyka volt, azoknak az öregedéssel egyre kisebbre aszó öreg nőknek a fajtájából, akiket az idő mintha galacsinná akarna sodorgatni, hogy minél picibb helyre tehesse őket a földben.

A hercegnővel nem bánt jól a megye kinyomatlan irodalma. Legjobb esetben is mosolyogtak rajta. No nem a férje dolgai, helyesebben egy dolga miatt. A vallásossága miatt. El kell képednünk azon, hogy egy-egy ember magánéletének milyen meghitt mozzanatait tudja nagyobb alapossággal, mint egy oknyomozó történész-kongresszus, megtárgyalni és nyilvánosságra tárni egy országrész közönsége. Mit ettek, szinte a csontig rágva az öreg gróf feleségén? A hitet. Azt, hogy a hercegnő – valójában a nálánál sokkal rangkórságosabb környezete ragaszkodott ehhez a címéhez – igazán vallásos volt. A korszakban, amelyben élt, ezzel először is közröhejt keltett.

Ezt személyesen magam is tapasztalhattam hajdan a környék egyik városának egy annyira jobb, hogy már majdnem valójában jó családjában, a vacsora utáni társalgás alatt, ahol tizenhat éves lánykák is voltak. A grófné, azaz hercegnő, csatlakozzunk már mi is a rangkórosokhoz, mert különben állandó zavar lesz, sokat szült, az egyház elvét követve e téren is. E társaságban az került nyilvános beszédbe, hogy valahányszor a gróf úgynevezett férji jogait vágyta gyakorolni, azt feleségével még a délelőtt folyamán kellett közölnie, mert a hercegnő ilyen napokon külön is meggyónt, megáldozott – tehát misét hallgatott, tehát a bejelentésnek legkésőbb délelőtt tíz óráig kellett megtörténnie –, a nap hátralevő részét pedig imádkozással és (ezt a kifejezést hallottam) középböjtöléssel töltötte. Ezen az enyhén elpirult lánykák is pukkadoztak. A hercegnő az akkor divatozó arisztokrata anekdotáknak szobormintájaként, vagyis az arisztokretenizmus holmi primadonnájaként jelent meg a képzeletben azzal az igen érthető s respektálandó, mert hisz a vallásilag igen logikus hitével, hogyha az est folyamán netán új lélek száll beléje, azt az ő testében tiszta lélek fogadja. Nyilván a gróf sem lehetett kereszténymód vallásos, vagy legalábbis nem a Cluny-kori (a Szent Imre-kori) értelmezésben; holott az az igazi, mert vagy-vagy. Így térülhetett kettős útra. Ez a kettős, illetve hármas út azonban ezúttal igen szerencsés párhuzamot lelt. A három fél közül mindegyik talált teendőt, magyarázatot, türelmet. Az utak nem keresztezték egymást.

Érdeklődve tekintettem szét a nyirkos, vagyis most kellemesen hűvös helyiségben.

A falu sokat szenvedett a harcok alatt; lakásínség volt. Az aránylag épen maradt kastélyt kezdettől fogva ezer igénylő ostromolta nemcsak Pestről, a faluból is. Én úgy tudtam, a grófi családot – a titkárnő jóvoltából – a komornyik-részen helyezték el. Onnan is tovább telepítették őket, a hajdani külső-személyzeti konyhába. Ez élesen megkülönböztetendő a belső-személyzeti konyhától, még inkább pedig az ebédlő számára működő konyhától. A kastélyban ugyanis azelőtt naponta háromféle reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora készült: 1. magának a grófi családnak, 2. a velük közvetlenül érintkező, a testükhöz is hozzáérő személyzetnek, 3. a durvább munkákat végző cselédségnek, amely a grófi család evőeszközeihez, ruháihoz nem nyúlt, csak olyan tárgyakat vett kezébe – söprűt, szénlapátot, baltát, fűrészt –, amelyeket azok legfeljebb csak hát-te-mi-vagy-hadd-lássam csak módon próbáltak ki. A kertészek, kocsisok, udvarosok megint mást ettek: konvenciósok lévén, a saját feleségük főztjét.

Ez a konyha elég tágas volt, s ha az ablaka nem oly kicsi – s a kilátás onnan nem olyan barátságtalan –, abban az időben még a jobb megoldások közé tartozik. Hogy az ízlés és szívósság mit jelent még ilyen helyzetben is, azt mostani berendezése mutatta. Egyik sarkában két hatalmas szekrényt háttal kifelé derékszögbe állítottak, s abból ott is egy külön helyiség lett. Konyhául voltaképpen a hajdani hatalmas (sárból rakott s vagy nyolc lyukkal ellátott) tűzhely szolgált. Akkora volt, hogy egyik felén még mosogatni is lehetett.

Folyt már nagyban a főzés. De még olyan stádiumban, amikor minden asszonyi kéz talál tennivalót. Talált így a velem jött fiatal grófné is. Ittunk egy-egy pohár hideg vizet, leöblítve kezünket, végigsimítva arcunkat, s ő máris a födőket emelte. Elfogadtam a helyet, amit a gróf maga mellett kínált egy ritka szép kivitelű récamier-n, a hátukat kifelé kínáló szekrények tövében.

– Ez az ebédlőnk – mondta derűsen, gúny nélkül a gróf.

– Látom.

– Az meg ott a háló.

– Gondoltam – feleltem, s ültömben bepillantottam. Ott is volt egy gyönyörű valódi récamier s mellette egy ugyancsak valódi, de akkora méretű támlás imazsámoly, aminőt csak teljes ornátusban ábrázolt barokk-kori bíborosok festményein látni.

Az imazsámolyon valaki kuksolt, fejét mélyen lehajtva.

Egy tíz év körüli fiúcska.

Megérezte pillantásomat, fölnézett, sőt kelt is föl rögtön.

Nem szomorúság kuksoltatta ott, hanem munka. Konyhakéssel vízipuskát javított, oly buzgalommal, hogy nyelvét is foga alá kapta.

– Add ide.

– Az unokám – mutatta be a gróf.

– Szervusz.

– Pesten él, de nyaranta csak le-lehozzuk.

– A jó levegőre.

– Meg a kosztra.

– Ért hozzá? – kérdezte az élénk szemű fiúcska, látva, hogy rá-rámosolyogva forgatom kezemben a kis bodzapuskát.

A mosoly meghatottságot takart. Vízipuskát már az én gyerekkoromban se csináltak mindenfelé; Varsádon például én vezettem be. De otthon, nálunk ráadásul egész különleges volt divatban; a vízkieresztő lukját nem középre, hanem a záródugó felső részébe fúrták. Ez pontosan ilyen volt.

Arrébb toltam néhány sárgarépát az előttünk álló valamelyik Lajos-korabeli diplomata-asztalon, szétszedtem a puskát, elővettem a zsebkésem, dolgozni kezdtem, arcomat, ahányszor csak illett, a gróf felé fordítva.

Ő is félretolt néhány sárgarépát, hogy könyökét az asztalra tehesse.

Az, hogy egy konyhában fogunk beszélgetni, ahol közben ebéd készül, olyan előny hangulatát adta, mint ami azoké a bajnokoké, akik nemzetközi ellenfelükkel hazai földön vívnak meg. A tepsik, lábasok, a lisztkupac – akár anyáméi. Mert azért éreztem olyat, hogy ellenséges földre lépek, ha az az ellenség már… No de a lélekben tovább élnek a hatalmak, mint a földön.

Fejemben ugyanis valóságos kérdőívet hoztam, gondolhatni. De nyilván akarhattak ők is valami szívességet tőlem ezzel a meghívással. Essünk át rajta. Mindjárt errefelé próbáltam hát terelni a beszélgetést. Nincs kellemetlenebb, mint vendéglátónk kérését az ebédje után tagadni meg, gyomrunkban a szinte előlegként lenyelt étellel; semmit sem lehet úgy lekötelezni, mint a hasat; érzékszerveink a leghálásabbak bennünk.

– Hogy ment végbe?

– Micsoda?

– Az – átváltás.

A gróf elmosolyodott.

– Érzéstelenítéssel.

– Mikor jöttek ki odabentről? – hogyan? Nem volt túlságosan kínos?

A francia forradalom vidéki jeleneteinek színes tablóira gondoltam: égő kastély, láng világította kaszák, Carmagnole.

Megértette.

Ilyesmiről itt szó sem volt. Az „átváltás” nyitánya itt a háború volt, s a háború alatt, mióta világ a világ, a kastélyokat mindig a hadvezetőség szállja meg. A front közeledtekor a kastélyt a német vezérkarnak foglalták le. A gróf erre még a falut is elhagyta.

Épp azért, mert ő maga is vezérkari tiszt volt. Nem akart nyilatkozni nekik a helyzetünkről.

Átment Kányádra egész családjával az imént említett unokatestvéréhez. Ott is hadvezetőség volt, de ott mégsem ő volt a házigazda, nem neki kellett érintkeznie a jövevényekkel.

– Tedi meg remekül értett az ilyesmihez.

S odaát Kányádon a bombák ellen is nagyobb biztonságban voltak.

– Tedi már esztendőkkel előbb pompás páncélpincét csináltatott a műkincseinek.

Tedi vagy Tödi, néha Tadi, nem jól értettem a kiejtést, illetve majdnem mindenki másként ejtette a (gondolom, angolos Teddy) nevet, azonos volt a kányádiak egykori képviselőjével és mostani utca-vándorával. De biztonság okáért mégis megkérdeztem.

– Az, az!

– Aki a választóit „tisztelt parasztok”-nak nevezte?

A gróf nem érzékelte a mondat humorát. Most hallotta először.

– Gaffe volt?

– Semmiképp. Hisz föltehetően akkor is megválasztják, ha azt mondja nekik „Büdös disznók!”

– Hát akkor? Udvariatlan volt?

A társalgás eddig három nyelven botladozott. Magyarul kezdtük; a gróf a bonyolultabb mondatoknál németre váltott át. Mikor a német katonaságot említette, hirtelen – egyszerű volna kideríteni, milyen belső sugallatra – franciára cserélte a szót. De a „tisztelt parasztok” nevetségességét ezen a nyelven sem volt képes fölfogni. „Az osztályok közti szintkülönbség első jele, gondoltam, egy pont a javamra.”

– Tedi mindig a szerencse fia volt.

Hírességeket sose emlegessünk keresztnevükön. Kikerült Párizsba annak idején közénk egy hazai író-jelölt. „Zsiga, Frici, Pádi” – ez volt az ajkán Móricz, Karinthy, Tóth. Azzal végeztük ki, hogy sorozatban kapta a Janit, Palit, Karcsit sőt Vilit Racine, Verlaine, Baudelaire és Shakespeare helyett. Gombóc volt nekem a gyermekkorom pusztai cselédjei s a fővárosi sajtó cselédjei által csak rangjának megfelelően emlegetett államférfiú beceneve. De egyszeriben csak kimondtam, lenyeltem.

– Tedi hogy jött ki a kastélyából?

A gróf elnevette magát, finoman, de azzal a pajkossággal, ahogy a dédelgetett aggastyánok tudnak nevetni.

– Angyalian!

Tedinek a páncélpincében is lakosztálya volt. Érintkezése hajdan a világgal, az emberiséggel a következőképpen folyt le. Becsöngette az inasát, s az bement hozzá, s átvette Tedi akaratát az emberiség számára. Ha valami csoda miatt az inas (vagy a titkár vagy a fővadász vagy a jószágigazgató) mégse ment be Tedi szobájába, végül is Tedi nézett ki az ajtón. Ha senkit nem lelt ott, ki is lépett az ajtón, s addig ment az előszobában vagy a folyosón, amíg csak inasra, titkárra, emberiségre nem akadt. Kívánságát s esetleges méltatlankodását – igen higgadt formában ekkor közölte, nemigen nézve meg ezúttal sem, hogy kivel – az emberiség milyen egyedével – beszél. Neki mindenki egyforma volt.

– Egy igazi demokrata – áldoztam a gróf nem ötlettelen előadásának.

– Pontosan.

Az ágyúzás, majd a gépfegyverropogás megszűnte után Tedi egy hetven évig erre alakított idegzet óraműködésével lépett ki az óvópince ajtaján.

A pinceajtóban nem talált lakájt. A kastély följárójánál fegyveres őrség. Az utca néptelen, mert távolban még lövések pukkannak. Végre találkozott mégis egy népbelivel. Közölhette óhaját. Inni, majd borotválkozni akart. Mindkét óhaja teljesült. Inni szeszt akart.

– Azóta is, mihelyt valaminek szükségét érzi, az utcára megy; bemegy a házakba is, nem veti meg, sose vetette meg az embereket.

– Hallottam, de…

A közrendűek nagy világa kezdetben megvárta, míg Tedi elmondta, mit óhajt. Választékos hangon, de röviden beszélt. Mindent megköszönt. Röviden, ám tartalmasan szintén, úgy, ahogy hajdan az inasnak is megköszönt minden szolgálatot. Megnyugtató volt hallani.

A földreform első üteme akkor már végbement. A parasztok már Tedi volt földjeiről vágták a lucernát, a búzát. Rajzos díszoklevelet kaptak arról, hogy azok a földek az övék. De az oklevélen persze nem volt rajta az előző birtokosnak, Tedinek az aláírása. A Tedi elé tett ital afféle vásárt-pecsételő áldomás volt. Fölhajtása pedig a hallgatólagos, a békés beleegyezés. Szó szerint az, amit Árpád alkalmazott Kusid útján.

Később már kérnie sem kellett. A nép kérdezett. Ha betért valahova, maga a házigazda sietett a szóval: egy tányér levest, kegyelmes uram? Tedi bólintott. – Egy kupica snapszot? – Még egyet? – Még egyet? Köztudomású volt, hogy öregedvén, megkedvelte az italt, most már a népieseket, a kisüstieket is. Ajka is demokratizálódott.

Ivott bár annyit, hogy távoztakor vissza kellett ülnie egy kis erőgyűjtésül a székre, a „köszönöm” változatlanul ugyanaz volt. Ha még nem szertartásosabb.

S házigazdám – művészi élményt nyújtó tökéllyel – megjátszotta Tedi „Köszönöm”-jét, a főúri biccentéssel együtt.

S mintha ő is látta volna saját teljesítményét, oly kacajra fakadt, hogy könnyét törölte. A tökély-e, más-e, velem egy jégvillámot cikáztatott meg a gerincemben.

– Azt mondják – hahotázott tovább a gróf –, a múlt héten maga a párttitkár is – Szmodics – megállította az utcán. – Na, koccintson velem egy stampedlit, kegyelmes uram! – S bevitte a szövetkezetibe. S elmondatta ő is magának, milyenek voltak a politikai erőviszonyok Horvátországban, amikor majdnem ő, Tedi lett a bán.

– Végre népszerű ember lett.

A gróf elkomolyodott.

– Tedi mindig népszerű ember volt. A környéken, én tudom, egy arisztokrata sem érintkezett annyit a néppel, mint ő.

– A maga módján.

– Hogy csinálhatta volna másképp?

– Az igaz.

– Szigorúan betartotta, hogy minden képviselőválasztás előtt gyalog végigmenjen a falun, s lekezeljen a kapuba állt választókkal.

– Négyévente voltak választások vagy ötévente?

– Előbb öt, aztán négy. De ő legalább tíz cikluson volt itt mindig képviselő. A püspök nem járta annyiszor végig a falut.

– S most pusztán ezért tartják el a tisztelt parasztok? Nem inkább egy kis agrárius óvatosságból, hogy mit tudni, mit hoz még az időjárás? Vagy penitenciából, mert kivágták a díszparkját? Vagy holmi temetkezési babonából? Azért, amiért itt még pénzt tesznek a halottak szemhéjára?

– Mit tudom én?!… – kiáltott föl vidáman a gróf. – Mért tartanak el engem?!

– Papit senki sem tartja el! Papi csomagokat kap Londonból!

– A faluvégről kapok csomagokat, egy kis krumplival meg disznó-kóstolóval. Te szervezed meg, hogy eltartsanak! – mutatott ujjával a gróf a titkárnőre.

A konyhalevegő megfiatalítja a nőket. Mikor beléptem, ötven év körülinek néztem a titkárnőt s bizony eléggé meghervadottnak. Most nemcsak kipirult, hanem kitelt is: tömörgumi keménységű, élénk tiroli szőkeséggé alakult.

– Azt sem kellene megszervezni! – mondta a titkárnő olyan hangsúllyal, hogy az ember odanézett, nem tette-e csípőre a kezét.

Elkészültem a bodzapuskával, odanyújtottam az élénk szemű kisfiúnak. Nagyanyja izzó tekintetét örökölte. Mellettem állt, s egész idő alatt úgy nézte a kezem járását, mint az okos eb azt, aki szalonnázik. Derekamra fonta kis karját.

A nagy történelmi átváltást az egész közép-európai arisztokrácia számára végeredményben az események különös játéka folytán a háború tette zökkenésmentessé. Azzal a rázással, amiben az egész országot részeltette.

Az öreg gróf egy hajnalban a kányai kastély óvóhelyének folyosóján arra lett figyelmes, hogy feje fölött a csizmák másképpen dobognak, mint előző nap. Ez egy más hadsereg, állapította meg tapasztalt katonai füle. Valóban, az orosz katonát marsolási módjáról is meg lehet különböztetni a némettől.

A kastélyokban – az ürgediben is – most a szovjet hadvezetés egy részlege vert szállást. Hosszú hónapok teltek, amíg ezek elvonultak, s átadták a kastélyt az újjárendeződött állam helyi szerveinek. Így kerülődött el, de országosan, hogy a magyar feudalizmus, hacsak egy percre is, szemtől szembe jusson, amitől valaha úgy rettegett, a Fegyelmezetlen Néppel.

– Egy öltözet ruhában jöttünk vissza ide. Egy falat kenyér nélkül.

– Szerencséjükre – mondtam kiáltva, mert valami forró zsír istentelenül sercegni kezdett.

A tepsik határozottan mellém álltak. Engedélyt kértem a dohányzásra, majd elnyervén azt, odakínáltam nemcsak az öreg grófnak, hanem a hölgyeknek is nyírfagyökér tárcámat, amelyet erre az alkalomra jobb minőségű cigarettával töltöttem meg. A cigaretta akkor még váltópénznek is járta. A kínálást még a hercegnő is elfogadta. De rágyújtani csak az ifjabb (illetve megifjult) nők gyújtottak rá. Nedves, zsíros kezükkel nem tudták megfogni, így közvetlenül szájukba adtam a tüzet, s egyvégtében, kivevés nélkül szívták el, félrefordított fejjel, hogy a füst szemükbe ne menjen. Mert közben csinálták a dolguk.

Az ifjú grófné vékony, még igen fiatal zellerszálakat kapart, remek illat szállt belőlük. A hercegnő ölébe egy kosárka zöldborsót adtak fejteni, ennek is pompás illata jött. Néha-néha fölemeltek egy födőt, az is jó illatot küldött. A titkárnő liszthalmocskába tojást ütött, s gyúrni kezdte enyhén megrezegtetve az asztalt. Oldalakat lehetne írni a nyers és félig főtt ételneműeknek csak az illatáról, az olvasót s magamat is abba a hitbe ringatva, hogy az ilyen seregszemle művészet. Csibe készült, becsináltnak és paprikásnak, de abból egyelőre csak a belek trágyaszaga terjengett.

Az illatok a grófék körül, a grófék az illatokban immár egyre természetesebben mozogtak. Semmi rendkívüli, semmi figyelemre méltó.

A nyitott ablakokon – mert most már fél tizenegy óra felé járt – zabolátlan erővel tolult be a magyar vidék két nyári ajándéka: a légy s a nap szaharai dühe. Sok legyet láttam már együtt, ennyit még én sem.

Ha kitaláltam is ellenük valami védekezést, az nem jelenti, hogy idegileg nem nyúztak tönkre ezek a dögök. A külföldi irodalmakból részletes, eleven benyomásunk van, milyen istencsapás egy-egy országnak a moszkitó, a sáska, a sakál, a tigris. A legyek rémuralma bizonyára meg fog szűnni, anélkül hogy hazai irodalmunk csak hozzávetőleges képet festett volna arról, mit művelnek nyaranta egész országrészek lakosaival. Hacsak felém szálltak, végigszaladt rajtam az undor egy-egy kis villanyozása. Pillanatonként rám akartak telepedni, kezem egyfolytában járt itt is, hogy hajtsam őket.

A gróf jobb keze mozdulatlanul nyugodott az asztalnak azon a sarkán, ahonnan arrébb tolta a levesbevalót. A legyek valósággal legeltek rajta, sűrűn, mint a juhok, noha nyilvánvaló, hogy mi legelnivalót lelhettek ott? Szemük óriási lencséje mögül a rövidlátók alaposságával vizsgálták a bőrt, tapogatták az ősz szőröcskéket.

Így tapogatták az arcot is. Mintha kőarcon, márványkézen jártak volna! Már ott is engem gyötörtek! Ha nagy néha a gróf fölvonta elhessentésükre a szemöldjét, alig hatott másként, mintha egy kőszobor tette volna ezt a mozdulatocskát, oly türelmetlenül vártam már. Néha mégis homlokát vagy orrát illette. Hogy finoman különnyújtott középső ujjával a gördülésnek indult verejtéket idején szétmázolja.

Dőlt be Timbuktu kánikulája, s dőlt szinte birtokostársául az égető forróság a hatalmas tűzhelyről, amelyet – ha kevesebbnek főztek is rajta – egész terjedelmében be kellett fűteni.

– Ne járjunk egyet a parkban?

A gróf nemet intett.

– Pedig csak járjanak! – mondta a titkárnő indokolatlan hevességgel.

– Gyerünk – álltam föl.

– Gyerünk – mondta fürgén a fiúcska; teleszívatta már puskáját az egyik kanna vizéből, de itt csak aprókat tudott fröccsengetni.

– Maradjunk csak – mondta a gróf, ő meg olyan hangon, mint aki egy régóta tartó vitában ismétli türelmesen a magáét.

– Nyugodtan kimehetnek! – mondta a fiatal grófné is.

De hát nem mentünk ki. A hercegnőre pillantottam. Épp azért, mert ő föl se nézett a borsófejtésből. Arcán neki is úgy mászkáltak a legyek, mint rajzáskor a méhek a méhész arcán. Csakhogy a méhész olyankor drótálarcot visel. Ő meg?

Volt a mi apai nagyanyánknak – a katolikusnak – egy alig észrevehető bólingatása, nemcsak magányos üldögélése közben, de néha gyaloglás, sőt kapálás közben, sőt társaságban is. A rózsafüzérjét mondta hangtalanul, s ezeknél a kis bólintásoknál jutott el a Jézus nevéhez. Imádkozott a hercegnő is? Vagy csak a rózsafüzér szemeihez oly hasonlóan pörgő borsószemek ott az ujjak között adták nekem ezt a gondolatot? A hercegnő hunyt szemmel ingatta magát. Számítgatni kezdtem, hogy olyan közökben ejti-e a fejét, amennyire az Üdvözlégyben egy-egy Jézus esik.

A gróf észrevette, mire figyelek, s cinkos mosollyal pillantott rám.

– Imádkozik? – kérdeztem súgva.

– Mondhatja hangosan is.

És a saját fülére mutatott, majd kecseset legyintett.

Most mindketten a hercegnőt néztük. Szemléltük, mint egy tárgyat.

– Vasárnap van – mondta a gróf. Majd karórám fölé hajolva: – Úrfölmutatás!

S nevetett egy picikét.

S elmagyarázta, pusztán kézmozdulatokkal, hogy a hercegnő azért nincs a templomban, mert nem bírja odáig a lába. No de hát így is kifog a nyomorult testen.

Hallgattunk egy sort.

A gróf egyszerre csak – mintha a gondolatátvitel ilyen pontosan működne – apai nagyszüleimről kezdett beszélni. Azt a juhászszámadót, azt ő is ismerte! Gyerekkorában – még a bérlők előtt, amikor a birtokok ugyancsak házikezelésben voltak – járt ő erre. Fiatal lovas tisztként napszakokat száguldozott nyeregben, természetesen mindig a legelőkön – s nem a vetésben –, vagyis a pásztorok: a csikósok, a juhászok közt.

És bámulatomra csaknem pontos festményt rögtönzött nagyapámról. Szűr, csacsi, püspökbot! Kerek arc, ferde szem.

Hogyne emlékezett volna rájuk! Még meg is vendégelték. Bográcsból ettek, a kalap begyűrt tetejéből itták a kútvizet. Ő is!

Az én szemem még mindig a hercegnőn állt.

– Hallom, a fönséges asszony nyugtalanul nézett az események elébe.

– Igen. Ő igen! Tartott a magyaroktól.

– A parasztoktól.

– A magyaroktól! Az egész nációtól. Talán egy kicsit még tőlem is!

– Hogyhogy? Miért?

Kétszer is megkérdeztem az okát, de a gróf mintha nem hallotta volna; egyre az öregekre kanyarodott vissza. S mind többször az én „tiszteletre méltó”, sőt „több tiszteletet érdemlő nagyatyámra”. Minden civilizáció azon ismerszik, azon mérődik, hogyan becsüli öregjei emlékét! Miért vitte oly sokra Kína? Mert ott a vallás sem egyéb, mint az ősök tisztelete!

– Vitte, vitte; de azért le-lehanyatlott.

– Amikor elfordult az elődök égbeemelésétől, mondhatni deifikálásától. Ami minden tartós és egészséges rendszernek az alapja!

– Többek közt az arisztokráciának!

Meghökkent a váratlan ütéstől. Aztán elpirult. Harag, visszanyelt indulat futtatta pirosba az öreg arc kiütköző hajszálereit.

– Egyáltalán nem az én őseimre gondoltam! Az önére! Akit ön a könyvében szerződésszegés vádjával illetett!

– Mivel?! Én?

– Azt írta, hogy nagyatyja önkényesen állapította meg a juhok betegségét, és a saját hasznára vágta le őket.

– Azt írtam, hogy előfordult. Mások lakodalmába küldte. De mért nézett aggodalommal a hercegnő az események elé? – tereltem vissza a szavak nyáját az előbbi területre, akaratlanul is rápillantva a hunyt szemmel bókolgató hercegnőre.

A gróf is a feleségére pillantott.

– Mert a magyarokat ő aztán igazán csak leírásokból ismerte. Elfogult idegen szerzők könyveiből és az ő családja levelezéséből. Főleg a nagyapjáéból. Annak valóban sok félreértése volt a magyarokkal… De ami az ön nagyatyját illeti, a megboldogultról szóló részen elsősorban nem én akadtam föl. Kedves nagyatyjának a vámpusztai bérlővel és… a hogyishívjákkal volt legeltetési megállapodása. Jeles könyvének az a bizonyos passzusa főleg őt… ezt a vámpusztai bérlőt hevítette föl. Írni is akart az OMGE lapjában róla. Ő igazán jól ismerte azt az I. nevű juhász-számadót. Annak a kezén egy birka sem tűnt el!

– S most már megbékélt a magyarokkal a fönséges asszony?

Az élénk szemű fiúcska ismét teleszívatta puskáját a kannában, és a nagyatyja s nagynénje után most nagyanyját célozgatta vele. Óvatossága ellenére a lövés túlságosan erősnek sikerült. A vízsugár a hercegnőre záporozott.

– Nagyon is megbékült velük! El van ragadtatva a lovagiasságuktól.

Nem kis dologról értesültem.

A hercegnő Metternich, az egykori osztrák kancellár életrajzaiból, emlékirataiból és levelezéséből alkotott képet a magyarok kezelhetetlenségéről, a jóakaratú dinasztia elleni gyűlöletükről, arról az engesztelhetetlen bosszúvágyról, amely ezeket a vérszívó hunokat a nagy kancellárnak csak a neve említésére is elfogta.

A hercegnő Metternich-hercegkisasszony volt. Metternich Kelemen herceg egyenesági leszármazottja; egyetlen élő unokája.

Ám a grófot csak más foglalkoztatta:

– Egy-két birka eltűnése szerintem még nem dehonesztáló! De az a vámi bérlő – egy percre elnémult a gróf, hogy eszébe idézze s végre kimondja a bérlő nevét, de végül mégse mondta ki –, az azt már súlyos vádnak minősítette, ha az eltűnt birkák révén valaki házat építtet, út menti kereszteket állíttat.

– Metternichnek jelent meg magyar vonatkozású levelezése?

– Azt én nem tudom… De visszatérve őseink tiszteletére, s erről szólva az ön nagyatyja jellemének folttalanságára…

– Engedje meg, hogy az én transzcendens radar-készülékem jelezze azt a gène-t, amely Metternich kancellárt odaát elfoghatja, hogy ily szoros együttesben, szinte párban, egy nagykalapú juhásszal kell fölmerülnie a múltból.

– És ha az ön nagyatyja érzi feszélyezve magát? – s nevetett hozzá.

– Olvashatta más is azokat a levélbe írt észrevételeket?

– Azt sem tudom… Jelent meg könyv alakban Metternich nagyapának magyar vonatkozású levelezése? – fordult harsogva a gróf a hercegnőhöz.

Az izzó pillantást vetett, nemcsak férjére, rám is. Az izzás alján riadalom villant. Ebből gondoltam, hogy a hercegnő nem azért nem válaszolt, mert süket.

Megnyugtattam: a magyar nép vagy legalábbis annak itt körülöttünk szántó-vetegető része nem oly engesztelhetetlen a nagy kancellár iránt, mint ahogy azt ő rémálmodta.

És megszólalt bennem, először, a szolga-arcátlanság bizalmaskodó ördöge, mentségül mondom, ugyancsak postfesta:

– Nagypapa túlzott.

A főlő becsinált leves illata nem egynemű, nem olyas, mint egy csupa rózsából kötött csokoré; olyan, mint azé a csokoré, amelyben rózsa, szegfű, liliom és még tíz virág illatozik egybe. De aztán a különféle jó szagok – mármint a becsinált levesé, azaz a levesben forgó hagymáé, répáé, krumplié – mégis egyneművé kezdtek igazodni, s végül is azzá a jellegzetes vasárnapi baromfihúsleves illattá értek, amelyet a férfiorr már a tányérból ismer. Az ember várta, mikor kezd terjedni a morzsában megforgatott, majd forró zsírba helyezett húsdarabok illata, a magyar szimatnak oly egyedülien édes kirántottcsirke-fuvallat. Aztán a frissen mosott s négybe szelt fejes saláta mezei jó szaga.

Közeledett az idő, hogy lassanként megterítsenek, a konyha egyetlen asztalán, azon a maga korában századokra készült szilárd alkotmányon, amelyen tán a tilsiti egyezményt aláírták, s most befejezésül, még egy kis petrezselymet is aprítottak a sötét hadrendekben vonuló és kerengő legyek rohamai között.

– Borunk nincs! – mondta kihívóan a titkárnő.

– Mennyi idő múlva eszünk?

– Na, még egy jó félóra.

– És a pite? – szólt bele a grófné.

– Ja, persze! Nagyon éhes?

Fejembe villámlott, van nekem ebben az Ürgödben is egy juhász-geneológiájú nagybátyám. Fölálltam. Ad az nekem, ha nem többet, egy féllitert. S megvan az ürügy, hogy egy fordulóra mégis kikerüljek ebből a kenyérsütő kemencéből.

Az élénk fiúcska – teleszívatva fulladásig a puskáját – társult persze azonnal hozzám. De nézett fejfedője után az öreg gróf is.

– Jobb, ha papi most nem megy ki! – mondta a fiatal grófné.

– Csak menjen! Miért ne menne? Akármikor kimehet – mondta a titkárnő.

– De akkor se a park felé!

Majd bolondok lettünk volna akkora kerülőt csinálni; ismertem az irányt.

A tárgyak hűsége tud annyi gondolatot sugallni, mint az embereké. A gróf fején egy alig használt, de 1908–1910-es divatú szalmakalap, egy úgynevezett girardi ült. Nyilván ez maradt meg neki, de miképpen, két világháború vérárján is átlebegve?

Ismertem az irányt, bár a parkban sohasem jártam. Ez az én gyermekkoromban zárva volt. A kastély oldala mellől – a bejárati oszlopcsarnokot nem érintve – vágtunk a falu felé eső kapu irányában.

Nem jártam a parkban, de gyermekkorunkban kívülről annyit nézegettük, távoli dombokról az égre nyúló díszfenyőit, közelről, a rácsozat kőpárkányára fölkapaszkodva a díszbokrait, hogy – ez volt nekem a képzeleti minta az édenkertre is. Verset is írtam róla.

– Még díszpávák is voltak – mondtam a grófnak. – Fülemben most is a rikácsolásuk.

– Igen? Én sose jártam arra.

Sose járta be a saját parkját.

Értek valamelyest a fákhoz. A malomkerék-vastagságú akácokról, a vörösre hámlott hatalmas tiszafákról könnyen meg lehetett állapítani, mikor telepítették ezt a kis minta arborétumot. Amikor a nagyobb dégit s a még nagyobb eszterházit: 1780 körül; amikor Rousseau társadalomrendező elveit elkísérték hosszú útjaikra a természetrendező elvei is. Amikor Ligné Magyarországot – a kertjei láttán – a jövő honának nevezte. Megakadt a szemem egy toronymagas parafafenyőn. Ilyet Európában csak a csurgói kollégiumban láttam, oly tökéletes fejlettségben, hogy a diákok – még a népi kollégisták is – ökölvívóbabának használták. Épp figyelmeztetni akartam kísérőmet, nehogy kiirtsák; de sípszó hangzott oldalról.

A kastély bejárata felől két férfi közeledett felénk és egy kutya. Az előbbi kettő még lépése rakásában is ingerülten, az utóbbi a kíváncsiság és a barátkozhatnék farkbillentéseivel.

– Itt nincs átjárás! Tessék visszamenni!

A hang ismerős volt.

– Igenis.

– Nem látták a táblát?!

– Bocsánatot kérünk.

– Máskor nyissák ki a szemük.

– Kezeit csókolom.

Én beszéltem, gondolhatni. Akivel pedig beszéltem, nem kis ámulatomra Melles Gügü volt, tíz évvel azelőtt a Nemzeti Dalszínház – rejtelem, hogy milyen ismeretek révén – fényeffektusi mű-szakértője, egy évre történetünk után pedig egy nyugati rádió kommunizmus-feketítési szak műértője. Most – mint a művészvilág annyi tagja akkoriban – rendőrtiszti egyenruhát viselt, nem kevesebb szíjjal, mint egy középkeleti tábornok.

– Ez nem fordul elő többet!

– Nem, kezét csókdosom.

Hiába, nem emlékezett! (Hajdani köszönési módjára.)

– Ismeri őket? – kérdeztem visszaigyekeztünkben a grófot.

A grófban volt humor: – Csak a kutyát.

De ki tud ilyen időkben többet egy tízéves kisfiúnál? Annyi adatot kaptam, fölösen, hogy rögtön össze is kevertem.

A kastély vagy a Vígopera- és Táncdal-szerzők alkotóháza, vagy valamelyik vígoperának üdülőhelye volt. Nem is olyan régen egész nap zengett benne a zongora; homlokán a címer elé helyezett hosszú tábla populáris zeneköltészetünk valamelyik Albert keresztnevű kitűnőségét halhatatlanította, bizonyára kideríthető, melyikét, ha én elfeledtem is. Több alkalommal, a szakma új problémáinak tisztázására, népes értekező-kongresszust is tartottak benne, azt a fajtát, mely napokra nyúlik. Épp itt, Ürgödön, az isten háta mögött? – kérdezhetné a járatlan olvasó, ahova se vasút, se valamirevaló kövesút nem szolgált? Épp azért! Magyarországon még akkor is ott volt bőven élelem, ahova legkevesebb út szolgált: az utak a kiéhezett városok nedvszívó gyökerei. Nagyon is tapasztalt szem nézte ki ezt a kastélyt. Valójában afféle föltápláló üzem volt. Maguk a szerzők nagy többségükben már visszanyerhették kívánatos testsúlyukat. A kastélyban s a lezárt parkban most már jobbadán csak fölmenő családtagjaik tartózkodtak, ahogy visszaballagtunkban magunk is láthattuk.

– De most megint lesz kongresszus! Ki van írva! – mondta boldogan a fiúcska.

Nyilván azért nem lehet átjárni a parkon.

– Azon most máskor sem lehet – jegyezte meg a gróf.

– Az önök idejében lehetett?

– Nem tudom. Azt hiszem, nem.

– Nahát.

Gyorsan kint voltunk a faluban. Az emberek épp jöttek a templomból, s mentek a párthelyiségekbe. Akkor még öt párt működött (még Polgári Demokrata Párt is – Ürgödön!). A vezetők összefűzték azt a két alkalmat, amikor a férfiak a község belseje felé mozdulnak ki hazulról, vagyis díszbe öltöznek.

Tehát valóságos nyüzsgésben haladtunk a keskeny gyalogjárón. Előttünk a fürge fiúcska, hajadonfőtt, rövid nadrágban, rövid ujjú ingben, csak úgy mezítlábra húzott fatalpú szandálban, kezében a vízipuskával s szemében egy indián sastekintetével, hogy melyik udvarban van víz a vályúban.

Nem volt egyetlenegy olyan szembejövő, akivel nem cseréltünk üdvözletet. A kapuban, de még bent a tornácon állókkal éppúgy.

Amiből még semmi sem következik. A grófot pusztán a kora miatt üdvözli ismeretlenül is nyilván mindenki, aki nála fiatalabb; ahogy én is előre üdvözöltem mindenkit, akit nálam idősebbnek néztem.

Ad valami ünnepies élményt olyan főutcán haladni végig, amely oly frissen van tisztára söpörve, hogy még a vesszőseprő karcolásait is látni. Könnyedén lépdeltem. De a gróf szinte szökelgetett mellettem; már amennyire kora engedte.

– Járt erre azelőtt is gyalog?

– Hát… előfordult. Feltétlenül előfordult!

– Nagyon élvezi a talajt.

– Azt élvezem, hogy járok.

Úgy élvezte, ahogy más az úszást, egy átlátszó szép tóban.

– Ide a templomba is négyesfogaton volt szokás járni?

– Amíg az autó el nem terjedt.

– Azután autón jártak, ide a templomba is?

– Nem volt természetes?

– Nem tűnt föl, hogy templomba kocsin egy paraszt se jár, még a módosa sem, még esőben sem, a falu végéről sem?

– Mi úgy jártunk.

– Úgy örökölték.

– Nyilván.

– Az még afféle mozgó trónus lehetett, a négyes? Aki abban ült, bizonyosra vehette, hogy közfeltűnést okoz, hogy megbámulják, utána csodálkoznak. Jó érzés az? Mert még mint nemi elferdültséget is számon tartják, exhibicionizmus néven, az ilyen önmutogatást.

– De ha egy egész réteg csinálja?

– Az egész réteg exhibicionista.

Jót nevettünk. Aztán a gróf ezt mondta:

– Nagyon szívesen járok így is egy ilyen szép parasztutcán.

– Sose hallottam még utcára azt mondani, hogy paraszt.

– Hát hogy mondják, ha egyszer parasztok lakják?

– Sehogy.

– Az meg hogy lehet?

– A szavak, a jó öreg szavak, úgy látszik, gerincesebbek, mint a lélek. Tovább ellenállnak.

– Minek?

– A szolgalelkűségnek. Az osztályuralomnak.

Ezen ő megint jót nevetett, fejét csóválva, hogy mit ki nem találok.

De már ott is voltunk a ház előtt, amelyben bort reméltem.

Ehhez az egész főutcán végig kellett mennünk. Ugyancsak mint szociológiai figyelmű betűrovó jegyzek le erről mellesleg egy tanulságos adatot. Hogy a gróffal egy vasárnapi főutcán mosolygó beszélgetésben – sőt neki egyszer elejtett öngyújtóját is föladva – végigsétáltam, a parasztok szemében semmi árnyat nem vetett atájt eléggé radikálisnak ismert néppártiságomra. Sőt. Egy emberhez idegenként beszélve sose tudni, van-e hitele a szavunknak. Ötvenhez beszélve ez rögtön kiderül. Az Ürgöd környéki szabad parasztok – lévén földjük, alig részesültek földosztásban – meglehetős bizalmatlanul nézték az új idők nem egy jelenségét; még a volt cselédek és zsellérek „meg nem szolgált” helyfoglalását is. Úgy fordult, hogy egy összejövetelen én is az előadói pulpitus mellé kerültem, épp a pusztaiak igazát védeni. Higgadtan, de élesen vagdaltam a törzseszegett feudalizmus földből kitörő gyökérhajtásait. Az első percben érzékeltem azt a fajta figyelmet, amelyben szinte mi magunk is halljuk – nem közönséges élmény –, hogy szavaink a nemesérc hitelével csengenek. Egyszóval bementünk ahhoz az én birkászati vonalon kapcsolódó rokonomhoz.

Mintha volna valóban egy juhász-szabadkőmívesség is! Mintha a családnak ez a mezei része vakondok módra a föld alatt szaladgálna egymáshoz. Kit látunk a szobában a háziak mellett? Azt az összetöpörödött hajdani számadót, aki az első diplomáciai futárszolgálatot végezte a bokájáig leterjeszkedett bekecsében.

Ez a megtiszteltetés! Álltak föl mind, a férfiak bajszukat törölve – mert épp ebédnél ültek –, a nők koruk (azaz arcbőrük eldurvulása) arányában nekivörösödve.

Szerénytelennek kell lennem. A megtiszteltetést én szolgáltattam. Az öreg, aki a front idején életét kockáztatta – már a jó vagy rossz nyelvek szerint – a grófért, s akit én kint a pusztán épp csak mutatóujj-emelintéssel köszöntöttem (s ő hasonlóképp), kart tárt felém, ragyogó arccal mutatott be a családnak. Jobban mondva leplezett le, hogy ki is vagyok, már úgy értve, ki fia, öccse, unokája, ki unokájának a másodunoka-testvére és milyen másodunokatestvér sógora! Az mind juhász volt! Az amúgy is bő készleten kívül sose hallott nevű számadók és bojtárok, említésből sem ismert Jánosok, Istvánok és Józsefek és főleg Katik és Lidik és Marik kezdtek fölmerülni, illetve csak nyüzsögni egymástól meg nem különböztethetően a múltban, igazán olyanformán, mint egy vakondok-nemzetség egy végeérhetetlen rét alatt.

Forgott belőlük egyszeriben sok itt a szobában is. Nők, férfiak vegyest, öregek, fiatalok.

Üljünk asztalhoz! (Nem zavarunk!) Együnk velük! (Hazavárnak!) Ezt a kis kalácsot hát! (De csak folytassák!) Ne vessék meg már a szegénységünket! (Nahát egy csipetet.)

Végül is ők fejezték be gyorsan, tessék-lássék részvételünkkel.

Magától értetődik, hogy jó helyre jöttünk azért a kis borért. A házigazda már küldte is feleségét üvegért. De melyikből? Ebből? Egészségére, öcsém! Már megengedi, így nevezem. Ha látna így bennünket az én szegény Jani komám!…

Az csak apám lehetett, János lévén ő is. Tudtam a kötelező választ:

– Akkor hát, kedves bátyám, úgy illik…

– Egészségedre, édes öcsém!…

Aztán a grófra is ráemelte a poharat:

– Egészségére…

De a megszólítás most a torkán rekedt.

Remek bor volt. Ennek dicséretére is van mondatszabvány.

– Mióta isznak ilyen jót Ürgödön?! Melyik fertályból van ez?

Lett egy icipici csönd. – Az osztottból! – mondta kereken az egyik legényfiú.

Mert az uradalom jó hírű szőlészetét a falusiak maguk közt osztották szét.

Szemgolyómat szemem sarkába, a gróf felé sétáltattam, fejem mozdítása nélkül. Nem; bizonyos voltam benne, észre se vette, milyen villámocska vágott itt le.

A társalgás, mióta bekopogtunk a házba – illetőleg miután én kiakasztottam s belülről megvertem a verőcét (azt a konyhai félajtót) – természetesen a magyarok nyelvén folyt. Mégpedig az ürgediekén, amelynek sajátsága, hogy meglepően gyorsan pörgeti a szót, állítólag még valami besenyő örökségként. A gróf értett mindent. Élénk, mindinkább csillogó szemmel követte az eszmék, jobban mondva a rokonsági adatok cseréjét. Ízlett neki a bor, amely, bár ha egy ujjnyit hörpintett is belőle, csak szintjéig állt mindég a pohárnak; ahogy az illem ezt is rendeli.

Az sem látszott sérteni, hogy a társalgás – ez a pergő szavú – nem őkörötte forog. A ruháiból kizsugorodó öreg Sebestyén bátyánk még tolt a kezdetén felé egy-egy szolgálatkész vigyort, de aztán őt is elkapta az a kardvillogás-pengecsattogás-szerű beszédmód és a – téma! Újabb és újabb juhászok és juhásznék mozgatták maguk fölött a földet, már valahol a jobbágyidők ege alatt. Be kell vallanom, hogy… No, hogy is voltam velük? Rájöttem, hogy nem szeretek én semmiféle klanba tartozni. Másfajta közösség kell nekem, még velük is. Na de ők! Hogy ezzel mi lett, abból mi lett, ki kit vett el, s vajon hozzávalót-e? Furcsállva kellett megállapítanom, érkeztem olyan dinasztiába, mint amilyenből ide gyalogoltunk.

Ez még valahogy zártabb körű volt. Az öreg gróf egyre fürgébben forgatta hol erre, hol arra a fejét, egyre készségesebben, hogy legalább egy szót elhelyezhessen; hasztalan. Kívül maradt.

Ahogy hovatovább bizony én is. Törzsök-tag igazán már csak a kortyintásnak, a test működtetésének pillanataiban voltam.

Megérezte ezt a házigazda is, aki ugyancsak egy János bátyám volt. (Magas termet, kerek arc, egyenes váll.) Mind sűrűbben emelte vendégei tiszteletére a poharát.

– Egészségedre, öcsém.

– Mindnyájunkéra, bátyám.

– Egészségére, elvtárs.

A grófnak mondta. Bármi mellékszándék nélkül. Félrelépett, de épp csak egy picikét, nyelvünk egyik mindmáig nyesetlen bozótosában. A grófot hajdan szemtől szembe gróf úrnak szólítani neveletlenség lett volna. Kegyelmes úrnak pedig most mégsem nevezhette. De valaki – fiatal hang – mégis fölkuncogott a szobában.

Újabb szembogár-sétáltatás. A gróf most sem érzékelte a villámot. Öregesen piros arcának minden részecskéje azt tükrözte: jól érzi magát. „Ez most érzi magát a nép közt” – sandítottam rá, és tisztelettel gondoltam az irodalomra, amelynek nem kis részben e pillanat boldogságát köszönhette. Hogy lelkiállapotot nem lehet pillanatfelvételezni! Mi mehet végbe benne? Mivel vél érintkezni? Hogy nem is boldogságot, hanem szinte kéjt mutat?

A törzsök tagjai közelebb nyomultak hozzánk. A fiatalok az asztalra könyököltek, s a jóllakottság biztonságával kedvükre bámultak bennünket, nemcsak a szemüket nyitva nagyra, hanem bizony elvétve a szájukat is. Feketék voltak, szikárak, tekintetükben a fesztelen bámulhatnék mellett is gyanakvás, sőt a rajtaütés megvillanó nyílhegyei. Két idősebb férfi megfordította maga alatt a széket, nyeregülésbe telepedett rá, fölső testével a szék karfájára tehénkedve, a jobb emésztés és a jobb figyelés kedvéért.

Én arcra anyám fajtájának tudtam magam. Itt is, ott is apám arcvonásait, szemállását fedeztem föl, főleg az öregeken persze; az egyik szék-karfára hasaló előőrs teljesen az ő orrcsavarását végezte, hogy valami viszketés ujjal való kaparását megtakarítsa. Zavar kerülgetett. A háttérben hirtelen egy kislány ment át; az ajtóból – de mintha csak rajzkópiája lett volna – az én kislányom arcával és nyakfordításával nézett vissza. Fogolynak éreztem magam. Olyanformán, mint Gulliver a liliputiak hajókötelei közt. Egyre több szál fonódott rám. A zavar türelmetlenségre váltott. A gróf szeme már rég nem az arcokon, hanem a mennyezet gerendáin, a falakon, a falak néznivalóin járt. Egy sor ízlésrontó színes képen és egy tenyérnyi ablakon. Nocsak, még ez is tetszik neki? Hirtelen fölidéződött fejemben egy mellékmondata, amit még Tediről szólva ejtett. Hogy Tedi, amikor a kastély elhagyása után rögtön egy kis faluvégi parasztházba költözött, nagyon bölcsen cselekedett; égi sugallatot kapott.

Összeakadt a tekintetünk. Vidáman bólingatott felém, sőt mintha rám is hunyorított volna. S most először kínálás nélkül is fölvette a poharát.

De nem ivott, mert az asztal végén a fiatalok közt valami vita heve a gyors beszédet most még hangossá is tette. Mindenki rájuk figyelt.

Nem kerekítgetek itt történeteket; nemigen tudnám már megmondani, miről is folyt a vita. Valami pénzügyőröket vagy gátőröket átkoztak; föladatkörüket önhatalmúlag újrateremtve, járandóságukat a községen akarták behajtani. Gondolható, milyen fogadtatással.

– Egy fenét a hasukba.

– Úgy van.

Pillanatnyi csönd támadt, mert János bátyám is úgy csóválta a fejét, mint aki szólni akar, de mégsem szólt. Ekkor szólalt meg, ittlétünk óta először, a gróf. De ehhez zárójelet kell nyitnom.

Az anatóliai török nyelvben a karót így mondják: lofat. Nyelvünkbe a XVI. században került, az ozmán katonaság szótárából s népkezelő gyakorlatából, már pusztán a nyársbahúzó karó jelentésében. Nyelvészek és pszichológusok méltán gondolkodtak el azon, hogy nyelvünk egyik leggyakoribb, de a képzeletre legiszonyatosabban ható átokmondása mért van összefüggésben épp a lóval. Volt tanulmány – mélylélektani –, amely az őslénykori szodomizmus szerencsésen fönnmaradt nyomait, sőt egy ősvallás elemeit vélte fölfedezni benne – egy ősien lovas népnél! Az etimológia ezt megdönti. Az átok nem mond egyebet, mint hogy: végezd török karón!

Zárójel befejezve. E mondat egyik vaskos, kaszárnyai változatát mondta ki a gróf a pillanatnyi csendben.

Gyermekien boldog mosollyal.

De alapos megdermedést keltve.

Ha nem is annyit, amennyit a népszínművek ellenhatásaként föltételeznek róla, a nép férfiai is ejtenek ki trágár szavakat. De nem nő jelenlétében, azaz nem több nő, s főleg nem anya és lánya együttes jelenlétében. És semmiképp sem hetedíziglenig számadókra visszapillantó volt juhászok között.

A gróf ezt sem észlelte, s a helyzet annál kínosabb lett. Meghatott azon az öreg szájon buzgólkodó gyermeki mosoly, amely most felém fordult, mintegy dicséretet várva. Pontosan ahogy a gyermekekre szokás, visszamosolyogtam.

A gróf erre kivágott még egy mondatot a kaszárnyai készletből.

A mnemotechnika sem más, mint az ugrástechnika. Minél szerencsésebb az erőfeszítés, annál magasabb a szökkenés. A gróf valósággal rikoltotta:

De nem, ezt zárójelben sem lehet közölni.

Mentőalkalom támadt. Az élénk mozgású fiúcska a vályú vizét odakint eddig a rózsákra vízipuskázta. Most az eresz alá futtatott lugast kezdte öntözni. Zsupsz, egy egész lövet egyenest a kis ablakot érte telibe.

Keltem fel rögtön, és – vár az ebéd! – vezettem el mielőbb a grófot.

A konyhában a tűzhelyen újságpapírba csavarva két üveg állt olyan mintaszerű vigyázzban, hogy nyilvánvaló volt, számunkra vannak odarendelve, mintegy raportra. Az egyiket a házigazda az én kezembe nyomta.

– Mivel tartozom?

Majd agyoncsaptak, természetesen.

– És én? – kérdezte a gróf is. A házigazda a feleségére nézett, neki engedte át a kérdést. Az enyhén félreütötte a fejét. „Ugyan!” – mondta, s közben leeresztette szemhéját.

– Tessék eltenni – mondta hát János bátyánk.

– Tessék csak nyugodtan – mondta Sebestyén bácsi is. Majd a gróf zsebébe nyomta az üveget; nem várva meg a gróf búcsúzkodó szándékát, kezet nyújtott neki – elsőül! – és egy kis karveregetéssel – ez a kifejezés rá – elbocsátotta.

– Csak az üveget lássuk vissza!

Ismét a templom előtt haladtunk.

– Kellemes társaság! – szakította meg a hallgatást a gróf, könnyedén, hogy ismét olyan nyelvet beszélhet, amelyben jól mozog.

– Ismert valakit közülük?

– Senkit.

– Azt a kis összeaszottat?

– Nem.

– Majdnem agyonlövette a kiürítő bizottság.

– Ach! Miért?

– Nem fontos. Ő rejtette el Fatimét.

– Hová? Megvan?!

– Föld alatti istállót csinált. Hasszánnak is.

A gróf megállt, úgy várta a folytatást.

– Sajnos, hasztalan.

Magunk mögött hagytuk a templomot, ismét hallgatva egy sort. Az utca most olyan üres volt, mint annak idején a légiriadók alatt. A vasárnapi levestálalás nagy perceiben jártunk. Szentségtörésnek hatott ilyenkor az utcán kóborolni.

– Milyen érzés az a tudat, hogy az ember egy templom kegyura?

– Nem tudom.

– Ilyen kisebb érzések nem is értek a tudatához nyilván.

– Most is kegyúr vagyok?

– Nem tudom. Nem tudom, hogy a birtokhoz vagy a személyhez volt-e kötve.

Metternich herceg dédunokája, az élénk mozgású fiúcska, mihelyt megtudta, hogy utunk immár hazavezet, ügyesen leoldta fatalpú szandáljait, nagyatyja kezébe adta őket, s mezétláb futásnak eredt érkezésünket jelenteni, oly boldog száguldással, hogy bennem is fölidéződött, milyen eredendő kéj hírt vinni, másokat megelőzni, mégpedig nem is gyalogjárón, hanem utca közepén, arasznyi pokolforró porban!

No de mi épp ezért lassabban mehettünk. Sőt egy pillanatra le is ülhettünk.

Kipihenni – kiengedni magunkból – azt, ami az imént történt. Én ajánlottam a grófnak. Kettőt gondoltam róla. Hogy az a kevéske bor is megártott neki, éhomra, ebben a melegben. S hogy szellemileg már biz fáradékony, főleg idegen társaságban; nyilván az okozta váratlan viselkedését is.

Az ürgedi házak előtt az utcán még padocskák vannak; hosszában kettéfűrészelt diófatörzsek; elég alacsonyan elhelyezve. Kinéztem a legárnyékosabbat, s letelepedtünk: állunk csaknem a térdünkön, ahogy collstoktermetünket elhelyeztük, szorosan egymás mellett. Hűsben voltunk, köröttünk az izzó, de Herkulánum-szerűen kihalt falu.

Tévedtem. Sem az alkohol, sem a szellemi esendőség semmi jele a grófon. Kétségtelen, ami sutaság esett, pusztán a nyelvi különbözőség, no meg a társadalmi szintkülönbség miatt történt. Most az előbbi eltűntével mintha az utóbbi is eltűnt volna. Most voltam először kettesben a gróffal.

A cigarettatárcámat a konyhaasztalon feledtem. De föl voltam én szerelve a feledékenységem ellen. Kabátom mellényzsebében mindig volt egy kis ömlesztett dohány s papiros. Sodortam, rágyújtottam.

– Parancsol netán? Ilyet is? – látván sóvár pillantását.

– Kérek!

Pödörtem még egyet, egy minta-tökéletességűt. Nyújtottam neki nyálazásra.

– Fejezze be, kérem – s mutatta, hogy reszket a keze.

Aztán az első füstnyelés, a fáradtság első kiöblítése után:

– Gaffe-ot csináltam.

– Ugyan.

– Úgy viselkedtem, mint Tedi.

– Ön sose fog úgy viselkedni, mint Tedi.

– Figyelt, megéreztem. Szégyent hoztam önre.

– Ön énrám? Hová jutnánk?

Térdemre tette a kezét.

– Mikor szóba került, hogy megtiszteli a házamat (sic), az asszonyok azt mondták, azért jön, hogy megfigyeljen bennünket.

– Mint egy detektív?

– Ne fortyanjon föl. Közvetlenül beszélünk, vagy nem beszélünk közvetlenül? Azért jön hozzánk, hogy tanulmányozza a mostani ambiance-unkat, ezt mondták.

Ambiance-nak mondják a franciák, amit mi magyarok milieu-nek.

– S vajh mi végre?

– Megcsinálta kedves hozzátartozói életének egyik éremlapját, s most a teljesség kedvéért megcsinálja az érem másik felét.

– Az ő életük érmének nem az önök élete a másik lapja.

– Mélységesen összefügg az a kettő. Egy anyag az!

– Mint a vaj meg az író, talán.

– Meri mondani, hogy sose foglalkoztatta azok élete, akik ellen – ne vegye hízelgésnek részemről! – olyan élvezetesen tüskés mondatokat fogalmazott?

– Merném. Igen kis mértékben foglalkoztatott; közvetve csupán.

– Amikor politizált.

– Amikor lélektant hallgattam. Hogy a hatalom tudata hogy hat a pszichére. Nagy irodalma van ennek, unalmas volna részletezni. A magunk szerezte hatalom veszélytünetei a pszichopátia körébe tartoznak, az érdem s küzdelem nélkül kapott – az örökölt – hatalom veszélyei már a pszichóziséba.

Váratlanul érte ezúttal is a fordulat, tekintete nagyon tájékozatlanul járta az arcom, hozzáfűztem hát, akaratlanul: – Az egyik a lélek, a másik az elme zavarának a szakterülete.

Pislantott egyet-kettőt. Érződött, csak időnyerésül kérdi, hogy közben rendezzen valamit a gondolataiban:

– És a mai életük?

– Az arisztokraták magyarországi élete?

– Azt most milyen szemmel méltóztatik nézni?

Eszembe jutott hirtelen egy jelenet. Hallomásból ismertem, de azok közé a jelenetek közé tartozott, amelyekről az az érzésünk, hogy nemcsak hallottuk, hanem láttuk, megéltük is. Egy tizenöt éves fiúról szólt. A különleges oktatást kívánó gyermekek tanintézetében úgynevezett életrajzot vettek föl róla. Az elhagyott gyermekek otthonából utalták át. A fiú sorsa biz elég viszontagságos volt, nem kis részben családi neve miatt. Föloldódva a jóakaratú fehér köpenyek között, „nem lehetne megmagyarosítani?” kérdezte neve egy újabb bediktálása után a fiú oly hangon, amelyben már a kérés is benne volt. Zichynek hívták.

Ezt akartam elmondani a grófnak, kettős célzattal. Ráeszméltetni, hogy a tudat mélyén a megmagyarosítás itt megnépiesítést jelent: visszatérést egy elkülönültségből. S benevezni egy elmélkedésre méltó fölfogásba. Abba nevezetesen, mily nagy művészi feladat úgy gyűlöletessé tenni egy társadalmi osztályt – vagy jelenséget –, hogy ne személyeiben érezzük gyűlöletesnek, mert a bizonyítás így esetleges, hanem szerkezetében!

De a gróf csak az imént hallottakat forgatta a fejében.

– Az egész magyar mágnásosztály történetét ön az elmekórtan egy fejezetébe utalja?

– Engedelmével, először is kettőbe. És csak az újabb történetét. S az is csak föltevés. Nem bizonyos, hogy odakerül.

– No, hálistennek! Kaphatnék ezért még egy cigarettát?

– Nem bizonyos ugyanis, hogy a történelem vagy az irodalom annyi adatot, annyi használható emléket is följegyez róla.

– A legtörténelmibb osztályról?!

– Hogy irodalmilag jeltelenül fordul a sírba, az már kétségtelen. Nincs és eszerint már nem is lesz mű, hogy mágnásaink újabbkori életéről az utódoknak hű képet adjon.

– Semmi följegyeznivaló rólunk? Valamit mégiscsak csináltunk!

– Például.

– Ha egyebet nem, hát történelmet. Olyat, amilyet, de mégiscsak.

– Az országlás valóban az önök kezében volt: felsőház, képviselőház, udvar, egyház, minden. Való az is, hogy ez az országlás vitte a történelemnek egyik legnagyobb katasztrófájába ezt a nemzetet. Ez az odavezetés azonban oly vakon, lustán, műveletlenül, az előrelátás és az elhatározás olyan híjával ment végbe, annyira tett nélkül, tehát annyira történetlenül, hogy cselekvésről, szerepről szó sem eshet, még „történelmi”-ről sem. Így nem veszi tehát rossz néven, nyugodtan mondhatom, hogy a magyar történetírásban egy-két lábjegyzetet leszámítva, semmi személyes nyomuk nem lesz.

– Hanem csak az elmekórtanban! Jó, hogy már ettől megáll az eszem!

S szívből jövőt nevetett, hogy miket nem kell hallania.

De akkor – fölállván kuporgásunkból – már ismét a főutcát róttuk. – És legalább szép példatár vagyunk? – nevetett újból, miközben karját bizalmasan karomba fűzte. – Mondjon még valamit! – fordult felém, eldobva s el nem taposva körömig szítt cigarettája csonkját. Én tapostam el, visszakanyarodva, s így csak némi késéssel teljesítve kívánságát.

– Tetszett a keszthelyi herceget ismerni?

– Kitűnően.

– Tetszett Keszthelyen is járni?

– Igen.

– Nyilván kocsizott Keszthelyből délnek a balatoni műúton.

– Lovagoltam is.

– Remek út; az volt mindig. Keszthelytől Újfenékig párhuzamosan ezzel a remek úttal s attól alig kétszáz méterre egy másik út is vonul. Gyönyörű fasorral a két oldalán. Ezt – a századfordulón – a keszthelyi herceg csináltatta.

– Igen?

– Igen. Mert a herceg naponta átkocsizott az egyik távolabb fekvő birtokára. Ahova az országút is nyílegyenesen vezetett. De a herceg tűrhetetlennek érezte – méltóságának valamiféle megsértésének vélte –, hogy olyan úton közlekedjék, amelyet más is igénybe vesz.

– Út-monogámia!

– Az. S így nevetni is lehetne rajta. A valóságban könnyet is fakasztott. Ha arra az ő magánútjára valaki, bár csak gyalogosan is rámerészkedett, azt a hercegi hatosfogat után nyargaló hajdúk ott helyben megbírságolták. Vagy megpálcázták.

– Ezt túlzásnak érzem.

– Volt más túlzása is. A birtokán bárhol kocsizott, ki volt adva, s az előbbi módszerrel szigorúan érvényben volt tartva a rendelet, hogy mindenkinek a herceg közeledtekor háttal kellett fordulni, s arcát tenyerébe kellett rejtenie.

– Erről hallottam valamit.

– Az óriási díszparkjában, a gyönyörűen ápolt lugasokban és allékban ő annyira nem tűrt meg senki idegent, hogy valójában a kertészeket is kitiltotta. Még azt az ellentmondást sem vette észbe, hogy ha kertészt sem enged a kertbe, hogy lesz kert? Azoknak tehát lopva kellett dolgozniok. Ha a fönséges úr megjelent, hanyatthomlok menekültek, bokor alá, árok mélyébe, vastagabb fák mögé.

– Így volt. S tudom is, miért.

– Aki közrendit a fönséges úr szeme elért, annak fölmondanak, az repült az állásából; azt mintha golyó érte volna – sokáig ez volt a hiedelem.

– S nem így volt?

– Így. De az alap-magatartás az volt, hogy a fönséges úr azt vélte elviselhetetlennek, hogy őt magát bárki – arra érdemtelen! – nézhette. Én ilyesfajta lelkületet csak színészben láttam, nagy néha. Pénzért lehetett látni őket, hát villamosra szállva is azt érezték, hogy kincset osztanak, ingyen; a zsugoriság miatt hát inkább föl se szálltak.

– A herceg viselkedésének az oka az volt, hogy ő aranygyapjas lovag volt. Emiatt nem fogadta el a román király meghívását sem. Először a román királynak kellett volna tisztelegnie őnála. Mert annak még nem volt aranygyapja. Ezért nem léphetett a saját veje sem a kastélyba a főbejáraton, hanem csak a melléklépcsőn, mert hogy csak báró volt. Magát Horthyt is csak úgy fogadta volna. Ő, aki a monacói fejedelemmel, az angol királlyal volt rokonságban, aki Ferenc Józsefet tartotta a világrend központjának! Őrült volt?

– Nem volt őrült. Illetve nem magán-képződményű őrült volt, épp erről beszélek. Épp ő volt a következetes. Társadalmi formációjú bolond volt, s az más.

– Akkor maga Első Ferenc Józsefre is azt lehetne mondani, mert az is csinált rendkívüli dolgokat.

– Hajlandó vagyok meggyőzetni magam.

– Volt egy szárnysegéde, naponta azzal kocsizott ki. Egymás mellett ültek. Szabály volt, hogy a királyt nem szabad megszólítani. Két évig egy szót sem váltottak. A király a szárnysegédnek a hangja színét sem ismerte, mert az mesterien még a köhögést is vissza tudta tartani. Áthajtattak Pozsonyon, hogy a király megismerje Mária Terézia szobrát. Amikor a fogat Fadrusz mesterműve elé ért, a király véletlenül épp másfelé nézett. „Fenség, a szobor” – súgta a szárnysegéd. A király nem a szoborra, hanem a szárnysegédre vetett egy pillantást, s mihelyt a kocsi megállt, leszállíttatta maga mellől, elbocsátotta örökre, megrovással.

– Majdnem meg vagyok győzve.

– Ezt, amit most mondok, közvetlenül tudom. Hadgyakorlat volt, lefúvás, a király a csapatok előtt gyalogolt. Megszólított egy századost, jelentést kért. Az, mielőtt megszólalt, kardjával tisztelgést végzett, de oly szerencsétlenül, hogy a kard hegyével kiszúrta a saját szemét. Ennek ellenére végigmondta a reglama szerinti bemutatkozást és jelentést, miközben a szeme végigfolyt az arcán, a mentéjén.

– Köszönöm.

– S a király sem mozdult, végighallgatta zavartatás nélkül a jelentést.

– Kitűnően illik a gyűjteményembe.

– Hogy valami mégis történt, a másnapi előléptetésből derült ki. A kapitányt őrnaggyá léptették elő. Illetve még az előléptetés indokolásából sem derült ki semmi. Az előléptetés a kapitány szabályszerű magatartásának jutalmazásaként történt.

– Teljesen meg vagyok győzve. Nem arról, hogy személy szerint őfelsége is őrült volt. Az egész rendszer volt őrült. Helyesebben engedett az említett pszichózis rohamának.

Visszaértünk a parkhoz. Választanunk lehetett ismét, hogy bemegyünk-e a hatalmas rácsos kapun, vagy a kerítés mellett haladva ezúttal is körbekerülünk-e. Hirtelen kedvem lett volna bemenni a kapun.

De a gróf ellenkezett.

– Jöjjön csak nyugodtan. Mintha most én volnék a gazda.

S valóban valami ilyesmit éreztem.

– De nem vágyom oda!

Végül is ráhagytam. Nem bántam a kerülőt. Volt még kérdeznivalóm. Illetve olyan kérdésem, amiről azt véltem, közösen jobban tisztázhatjuk. Elkapott mégis a dolog.

De: – Nem untatom nagyon ezzel a témával? – kérdeztem.

– Nem! Sőt! Szórakoztat.

– Nem akarok holmi ügyész szerepében díszelegni egy olyan pörben, amelyben rég elhangzott az ítélet. Attól meg pláne Isten ments, hogy véletlen szóval is önt ültessem a vádlottak padjára, akihez ebédre megyek!

– Meglepőt mondok. Amióta idézőjelbe teszik a régi címeket, magam is azt hiszem, hogy csak olyan mondvacsinált gróf voltam.

– De nem bántja, igazán?

– Mondom, mintha tükörben látnám magunkat, de én mégse saját magam volnék.

– Akkor néhány percre még igénybe veszem türelmét.

– A példatár kedvéért?

– Ismerte K. I. „gróf”-ot?

– Igen.

– Normálisnak tartotta?

– Az átlagon felül! Cikkeket írt. Oxfordban végzett.

– Köztudomásúan. Nos, én megbízható embertől azt hallottam – mért ne nevezzem meg: báró Kornfeld Mórictól többek jelenlétében hallottam, egyszer ő együtt ment autón vele. Egy szembejövő paraszt nem elég gyorsan tért ki. Annyira, hogy az autónak lassítani kellett. A gróf kiszállt a kocsiból, maga elé szólította a parasztot, bemutatkozott neki, és sajátkezűleg véresre pofozta; tekintve, hogy az nemcsak hogy nem ütött vissza, de nem is védekezett. Egy aránylagosan kiművelt lélek, egy átlagon felüli szellem ilyen elferdülését, ezt mi okozhatta?

– Ön szerint mi? Mert nekem volna egy magyarázatom.

– Halljuk előbb az önét.

Hát meglepő magyarázatot adott elő, félig mosolyogva, félig komolyan. Tapasztalata szerint ugyanis a világ egyetlen helyén sem oly durvák a járóművezetők a gyalogosokkal vagy a náluk egyszerűbb járóművön közlekedőkkel, mint Magyarországon. Az utat, az utcát szinte magántulajdonuknak tekintik. Ez a szemlélet jellemzi még közlekedési szabályainkat is. Magára vessen a gyalogos, ha elgázolják! Másutt a szemlélet az, hogy az utca a gyalogosé, az ügyeljen, aki gyorsan halad. A gróf ezt a sajátos felfogást azzal magyarázta, hogy – úgy van – a magyar nem jellegzetesen gyalogos nép. A ló! S hogy a kocsi is magyar találmány! Itt az az ember, aki haladtában is valamin ül! Taxisofőrjeink ezért használják pontosan azt a hangot a kerekeik elől épp félreugrókkal szemben, mint amivel a kocsijukról leüvöltöző nemesek a pórokat illették. A „noblesse oblige”-hez hasonlóan itt a gyeplő, az ostor, a gázpedál kötelez.

Adtam érvet magam is neki. A nemzet valóban keveset nevelődött városokban; olyan ókori és középkori szerkezetűekben, amelyek látnivalóan gyalogosoknak készültek. De az én indokom mégsem az volt erre, hogy egy ember, aki nyugaton tökéletes gentleman, itthon kötöznivaló bolond, illetve bandita módjára viselkedhet.

– Erre a viselkedésre – mondtam hát – az én magyarázatom még meglepőbb.

– Kíváncsian várom.

– Azért lehetett K. grófnak így viselkednie, pusztán azért, mert az első hatalmaskodásakor nem ő kapott egy orrvérzést indító frászt.

– Gondolja – ön a pszichológus! –, hogy ilyen egyszerű?

– Amikor valami már nagyon-nagyon bonyolult, a megoldás mindég ilyen nagyon-nagyon egyszerű.

– De ilyen közmondásosan egyszerű? Annyi agymunka, annyi töprengés eredményeképp? A tudománytól mást várna az ember.

– A dinamit is egyet robban. Pedig az előtt is lehetett agymunka. A villany is egyszerre gyulladt ki Edison lámpájában.

– Azt hittem, legalább a gyógyászat-ígérő utasításai árnyalatosabbak. Kivált a lélekgyógyítás terén. Hisz itt igen mély, tán atavisztikus érzelem-gyökerekről lehet szó. A főnökök, a királyok isteni eredetéről – mondta oktatóan.

– Ez a lélektan még Ferenc Józsefnek is tudott volna gyógyírt tanácsolni. De önnek mondani se merem. Ha ítélőképessége tán el tudná is fogadni, képzelőereje visszautasítaná, érezve, hogy nem bírná el a terhét.

– Na, tegyen mégis próbát.

– Attól még az én képzeletem is meghökken, pedig az én agyamat kevesebb ideig s kisebb eréllyel alakították királytiszteletre. De vegyük Tasziló herceget. Képzeljük el, hogy abban a pillanatban, amikor épp ideggörcsöt kap, mert egy közrendű halandó egy általa bekeríttetett térben a szeme elé merészkedett, valaki mezétláb őt, az aranygyapjas lovagot hátulról rettenetesen fenékbe rúgná, mégpedig úgy, hogy…

– …az illető egy perccel sem élne tovább.

– …mégpedig úgy, hogy az illető ellen a herceg semmit sem tehetne. Rajta nem volna hatalma. Mert az egy másik erőrendszer tagjaként a hápogó hercegnek ráadásul még az orrát is eltörölné.

– Megállna a világ.

– Egy világ… S egyfajta képzelet.

– S a király számára mi lett volna az ír?

– Pontosan ugyanez. De mielőtt tovább mennénk a gyógymódok kutatásában, elmondok még egy esetet. Érdekelne, ezt hogy magyarázza. Azaz – mindenekelőtt – hitelesnek tartja-e. Mert én sokáig valóban képtelenségnek vagy legalábbis erős túlzásnak éreztem. Noha szavahihető embertől hallottam. Jóllehet az illető… Mit kerülgessem, Károlyi Mihály beszélte el nekem még diákkoromban. Annak példázatául, mik is hökkentették őt vissza, még mint serdülőt, hogy osztálya útját kövesse. Egyik nagybátyja barátaival kocsizott, négyesfogatú nagyobb hintóban, ő is.

– Landauban. Azt így hívják.

– Hogy ezekkel a grófokkal valóban csaknem minden ilyen történet kocsiban kezdődik! No persze, hisz akkor érintkeztek a világgal. Károlyi nagybátyja cigarettázott. Amikor elszívta, a csutka parazsát úgy oltotta el, hogy előrehajolt, s az égő cigarettát a parádéskocsis meztelen nyakán nyomta el. Hihető ez? Elképzelhető ez? Károlyi annak a személytelen nyaknak még a napbarnított színére s ráncaira is emlékezni vélt. A kocsisra nem, mert arcot nem látott. A kocsis ugyanis erre nem fordult hátra.

A gróf elgondolkodott. Segítettem neki:

– Szadista volt? Vagy az a fajta „bornírt”, amelyből egy-egy magasabb, felsőbb társadalmi osztály korlátai – az én teóriám szerint – pontosan olyan szörnyű példányokat állítanak elő, akár az elmebeli fogyatékosság korlátai?

– Szörnyeteg volt, kétségtelen.

A nagybácsi – vagy másodnagybácsi – nevetve azzal indokolta barátai előtt ezt a nem is tettét, hanem szokását (vagyis mintegy tanácsot adva), hogy száraz időben vidéken gyúlékony dolgot kocsiból kidobni: tűzveszélyes! De a hintó lakkozását, párnázását sem teheti tönkre. A társaságnak volt tanulékony tagja. A módszert ez rögtön kipróbálta. Igaz, hogy ez aztán adott a kocsisnak egy forintot.

– Akkor ez más megítélést kíván. Ez afféle produkció lehetett. Még az sem lehetetlen, hogy egyetértésben a kocsissal, hogy én is mondjak egy döbbenetest. A nagybácsi, meglehet, csak kérkedni akart.

– Hogy – lovai és kutyái mintájára – hogyan bedresszurált ő egy parasztot is? Bár kétlem, hogy ilyesmire akármily állatot rá lehetne nevelni.

– Van egy kifejezés, hogy az a legény, aki állja. Meg hogy a magyar fő jellemvonása (s ez mellesleg igaz is), hogy állja.

– Amíg. S akkor is: ilyet? Amiben semmi értelem?

– Értette Jób az Urat, aki meg leprát nyomott az ő nyakába?

S a gróf elmosolyodott.

Gondolati cinkosságban nyilván. Nagyon is kiviláglott az ellentmondás, hogy a nagybácsi hatalmi rendszere egy alapját vesztett istenhiten alapult. Már kacagott rajta.

– Efféle hűségpróbát hajdan a királyok is megengedtek maguknak. A hadvezérek is. Ma sem ritka.

– Az őrültek közt. A hatalom eszelősei közt. Azzal a kifejezéssel méltóztatott élni az imént: más megítélést kíván. Ha egyén követ el bűnt őrült állapotban, az valóban más megítélést kíván. A kollektív téboly bűnösei számára nincs – nem lehet – kímélet. Szerény teóriám szerint. Épp a kollektivitás érdekében.

– S ha az nevelte őket?

– Annál több a joga, hogy átnevelje őket! Vagy kiutasítsa őket, ha neveletlenségük tetejéül még nevelhetetlenek is. Ha szalonképtelenek!

– Hát az megtörtént.

– Minden érdemtelen kiváltság szükségszerűen elmebajjal kísért – céloztam már megfigyelésemre. – Ha nagyobb csoportot fenyeget, a tünetek súlyosabbak. A beltenyészet és az ellenhatás hiánya folytán. Előfordul, hogy egész rétegek alakulnak át szabályszerű elmegyógyintézetté.

– A gyógyulás minden reménye s lehetősége nélkül.

– A cigarettás nagybácsi esetéhez én is tudok hasonlót.

– Helye lesz a példatárban.

– W. gróf épp a megyénkben; életében pontosan négyszer történt meg vele, hogy vadászatkor – szenvedélyes vadász volt –, mert a hajtója rosszul riasztott, s ő elvétette a vadat, a puska másik csövét a hajtóra sütötte. Mert „ki kellett adnia magából a feszültséget”!

– Ilyet mintha már abból a korból is olvastam volna, amikor még nyíllal lőttek. Elítélték valaha?

– Ő maga ítélte el magát minden esetben oly súlyos kártérítésre, hogy állítólag tolongtak körötte a hajtók!

S csaknem kihívóan nézett rám.

– Tehát az áldozat is köpött az emberi együttélés alapszabályaira. Ha W. úr az első eset után az én bíróságom elé kerül, ő sem esik vissza. W. úr tébolya, mint egész osztályáé, kondicionált volt. Ma – mert megváltoztak a kondíciók, s neki bűnhődnie kellett volna – másodszor nem lőtt volna rá a hajtóra, a fejem teszem rá.

– Tehát mégis van gyógyulás?

– Még a hajtók számára is! Bár én az ő esetüket tartom súlyosabbnak. A hatalmaskodási hajlam dióhéj a szolgasági hajlamhoz képest; az a tenger. Az viszi – elsősorban az kondicionálja – az előbbit.

– Iszonyú kísértés a hatalom. Ön nem tudhatja. Én gyakorlatból ismerem. Esztendőkig rám volt bízva, hogy százezrek közül ki menjen halálba. Elképzeli ezt?

– Esztendőkig énrám volt bízva, kinek versét közli az ország első folyóirata, ki megy a halhatatlanságba.

– S ön hogy védekezett?

– A részletezés maradjon még az én titkom. Ősi védekezési mód a megosztás, az ellenőriztetés. Sokan választották az alázatosságot, hatalmuk növekedése arányában. De ez is végletbe vitt, tehát ez is őrülettel fenyeget. Középúton maradni annak, aki nem középszerű, ez a legnagyobb teljesítmény. A társadalomtól elszakadt vagy elszakított hatalombirtokosoknak szellemi flagellánsoknak kell lenniök: önismerettel kell óránként korbácsolniok magukat, különben nyomban elviszi őket az ördög akkor is, ha nincs Isten.

Ezen aztán jót nevettünk.

– Hát ezt a társaságot szépen elvitte az ördög – mondta a gróf.

Aztán anélkül, hogy kérdeztem volna, arról kezdett beszélni, kit hova is vetett a sors. Mi is lett abból a híres fölső tízezerből? De hát azt is érdeklődéssel hallgattam, az én utcámba esett az is. Aki hisz a társadalomban, az a legpusztítóbb szerepű egyén jövőjét is indulat nélkül szemléli. A modern pszichoterápiának egyre fontosabb fejezete, hogy az ápoltakkal ne csak bent a sárga házban foglalkozzanak; azután is, hogy kikerültek.

A magyar arisztokrata férfiak egy része meglepő könnyen illeszkedett bele az új helyzetbe. Azok, akik, ha nem is emberközelben, de természetközelben éltek.

Egy másik rész annál bajosabban. Azok nevezetesen, akik csaknem légmentesen elzárva a világtól, előszobákkal körülbástyázott lakosztályaikban éltek, függetlenül, hogy ez a lakosztály egy vidéki kastélyban, egy pesti palotában vagy egy juan-les-pins-i ritzben volt-e. Azok, akik minden tárgyat egy feléjük nyúló fehér kesztyűs kézből vettek kézbe, akik még a vámőrökkel, a szállodai alkalmazottakkal, szabókkal, sőt volt eset, hogy még az orvosokkal is csak saját személyzetükön át érintkeztek.

S akik ebből a viselkedésből valóban valami szakrális dolgot, mondhatni, rítust csináltak. Azt hitték, hogy származásuk – s valahol egy mindentudó Isten – őket erre kötelezi. Hogy nekik ez a dolguk a földön. Bármily különösen hangzik, az emberiségnek véltek szolgálatot tenni, amikor hajóskapitány tekintetű maitre d’hotel-ek és madár-szemjárású pincérek sürgése-forgása közepette egy bonyolult vacsorát elköltöttek, majdnem olyan ünnepiesen – azaz: másnak áldozva! –, mint amikor főpapok celebrálják az istentiszteletet. Nem is igen élvezték: innen arcuk állandó fagyossága. De hát meg kellett csinálniok; innen a fennköltség a fagyosságban. Hivatást éreztek.

Nőket még úgy-ahogy beleképzel az ember ilyen életbe. Hisz lehetett ilyenféle a háremélet is. A nagypolgárság is teremtett ilyen légkört az asszonyai köré. De fölnőtt férfiakat ilyenfajta védettségben látni – hogy is mondjuk? férfiasságukat is kétségbe vonja a képzelet. Nem szólva arról, ami a leglényegesebb: az az ilyen fokú kiszolgáltság már kiszolgáltatottság.

Volt főuraink nem jelentéktelen részének lett komoly elsajátítanivalója az átváltás napjai után az öltözködés. Nem a divatszerűség értelmében. Divat-majmok nemigen voltak. Könnyedén – sőt nemegyszer kihívásszerűen – tették túl magukat a polgári elegancia elemi kötelezettségén. Sétatársam közlése szerint D. L. gróf – 18000 hold ura – negyven évig ugyanabban a bőrkabátban vadászott. Egy gatyamadzagot nem tudtak rendesen megkötni, egy kapcát fölhúzni. Belegabalyodtak abba a sorrendbe, ahogy az európai ember a különböző ruhadarabjait magára illeszti: leveszi a székről, illetve este oda helyezi. Ezt helyettük csecsemőkoruk óta végezték idegen személyek, őket akaratlanul is e téren a csecsemőkornak értelmi fokán rögzítve.

Egy cipőt kipucolni? Nyilván volt olyan is, aki azt sem tudta, hogy a cipőt miként szokás fényesíteni. Ismeretes a század eleji jelenet, amikor B. gróf egy minisztertanácsba be akarta szólítani az inasát, mert cipőfűzője kioldódott, s amely bajból végül is egy minisztertársa segítette ki. Borotválkozni, hacsak zsilettel is? Körmöt vágni? Jobb kézről?! Jó hányaduk önállóan fésülködni, sőt mosakodni sem tudott. Az elme akaratlan elmélázhat, hogy s mikor sajátították el azt a mégiscsak némi kézügyességet, amit a fenéktörlés kíván. Egyhez értettek, de ahhoz mesterien: a nyakkendőkötéshez.

Mi történt ezekkel, mikor önellátásra szorultak, ők, akik azt mímelték, hogy önállóan az elébük tett lágytojást se tudják megenni?

Elpusztultak. Ezek megdöbbentő mennyiségben, rögtön az elején – az élet első szélbetörésére, vagyis már a front alatt elpusztultak. Nem lehet hosszasan mímelni sem, hogy valamire alkalmatlanok vagyunk. Valóban alkalmatlanok leszünk. A csecsemőnek járó kiszolgálástól is megcsökik, ha más nem, a lélek. Ezeknek a bajszos korukig pólyában nevelt teremtményeknek valóban új életet kellett volna kezdeniök. Ha nem éltek volna addig egyfajta életet! S ha nem azt tartották volna természetes életmódnak.

Sorsuk – családapai, sőt nagyatyai korban – a kapualjba tett újszülötté lett. Egy menthette volna meg őket, az arrajárók népes tömege, a nép; fölismerve a helyzetüket, s könyörületre indulva irántuk. Ennek azonban az volt akadálya, hogy a nép előtt épp ők zárkóztak el, a tömeg nem is tudta a helyzetüket. Legtöbbjük sarokba húzódva, falnak fordulva, elkoszosodva, eltetvesedve pusztult el akkor is, amikor fűtenivalója, ennivalója még tán lett volna; a levegőtlenségtől, az emberközelség híján.

De volt egy elismerő nyakcsavarást késztető rész is. Akik addig is a természetközelben éltek. S innen – ahogy e sorok is ábrázoltak példát – nemegyszer emberközelbe is jutottak. Ezek megmaradtak. S házigazdám és a köztudat s íme, az én véleményem szerint is, elég jó kedéllyel szemlélték helyzetük alakulását.

Az elpusztultak is, a megmaradtak is tartózkodtak a hangos jelenetektől. Parancsolni tudtak érzelmeiknek, ha egyáltalán volt megfékezni való érzelmük.

A gazdag polgárok s általában a jobbmódú középrétegek körmük hasadtáig eget-földet fölverő méltatlankodással ragaszkodtak vagyonukhoz: a maguk kiváltságaihoz. Sokan inkább a halált választották, mintsem oly létet, amelyből hiányzik az ötszobás villa, a rimini nyaralás. Bizonyos kellékek nélkül egyszerűen elképzelhetetlen volt – egy nagy lyuk volt – számukra a jövő. Maga a semmi; beleszédültek. De még a vidéki kocsmárosok, kereskedők, malmosok is, akiknek egy-egy szolgáról, segédről vagy néhány száz öl belsőségről kellett lemondaniok!

Mintha ötszáz szolgától könnyebb volna megválni. S tízezer holdtól.

Önkéntesen egy gróf se ment a halál elé. Akik megmaradtak, nem féltek a jövőtől. Legalábbis eleinte nem.

Kétségtelen azért, mert hisz a jelenről sem volt fogalmuk.

Mert a saját helyzetükről sem volt fogalmuk.

Legtöbbjüknek semmi személyes köze nem volt a birtokához. Semmi élménye róla vagy hozzá. Így rengetegen akadtak; akik soha nem is látták minden tulajdonukat. Pontosan nem is tudták, mijük van. Legfeljebb csak azt, hogy hány hold; azaz hány pengőt jövedelmező. A nagy változás ezek számára olyan volt, mintha valakitől hirtelen megvonják a nyugdíjat vagy az apanázst. Az érzések logikája tehát ott kezdhetett működni: honnan is származott ez a „nyugdíj”. És rászolgáltak-e?

Hogy jár nekik ez a járandóság, erre természetesen nekik is megvolt a mély lelki sugalmuk. És e sugallatra ölni tudtak volna, ölni mindaddig vakon, amíg ez a homályos hang megszólal bennük. Ez a fajta mélytudati „lélek” ugyanis érdekeink legelszántabb ringyója; még csak angyalarcba se öltözködik, mint az a másik, a „magastudati”.

Teremtek köztük vigasztaló számban, akik a körülmények ilyen elszemélytelenítő, üdvösségfosztó hatása ellenére is valami kapcsolatban maradtak a valósággal, ha csak annak legegyszerűbb tárgyaival s funkcióival is. Hallottam, még gyermekkoromban, grófról, aki szeretett gyomlálni, s egyre-másra kiszökött a kertbe, hogy szenvedélyének éljen. Olyanféleképp emlegették, mint holmi toronyba zárt rablányt, aki bús életjelül el-elénekli magát. Egy másik ilyen hallomásból ismert fogolylélek istállóban szeretett tartózkodni, meg is mondta, hogy az érlelődő trágya finoman csípős illatáért.

Volt, aki patkányt irtott, kutyával. Mások követ törögettek. Vilmos császár lelki portréjának egyetlen kedvező vonása, hogy fűrészelt. A boldogtalan, mihaszna XIV. Lajos reszelt. Nyilván mindketten testgyakorlásból. De – s tiszteletemet iránta ez nem kis mértékben fokozta – Rákóczi Ferenc például asztalosnak is szakképzetten kiváló volt.

Azért, hogy a gyermekkoron túl is szerettek pacit hajtani, puskából lőni, társaságban „hol a gyűrűt?” játszani, vagyis lóversenyezni, vadászni és politizálni, nem érdemelnek külön dicséretet. Az is az embernek mint puszta teremtménynek a született értékessége mellett szól, hogy közülük oly sokan – midőn rákényszerültek – valóban hibátlan kocsisok, teherhordók, napszámosok, sőt csaposok lettek. Méghozzá – s ez különböztette meg őket a nagypolgárság és a középbirtokos ci-devant-októl – kétségbeesés nélkül, morgás és mukk nélkül: néha oly természetes könnyedséggel, amit már fölénynek, nagyvonalúságnak – megannyi arisztokrata vonásnak! – lehetett nézni.

Semmi szellemi irányító-foglalkozást nem remélhetvén, főleg a földmozgató, úgynevezett kubikoló és a közlekedéssel összefüggő munkákban – az áruhordásban, a fogat- és gépkocsivezetésben – tűntek ki. De, ami esetet én hallottam, kifogástalanul megállták helyüket mint csőszök, éjjeliőrök, vályogvetők, valamint csorda- és disznópásztorok is.

Van fülem rá, a föltételezésre, mintha e fenti sorokban gúnyt bujkáltatna a leírójuk. Akinek e mesterségeket módja van, mint e sorok írójának is, más mesterségekkel összehasonlítani, az tudja, milyen szívósság kell reggeltől estig vályogot vetni (s nemcsak egy-két óráig, eső után – mint a cigányok), milyen természetismerettel s önismerettel kell rendelkeznie egy kondásnak, hogy nemcsak az állat vadságát, hanem a tűző napot, a bolhát, a trágyalegyet: az elkerülhetetlen piszkot és bűzt is elviselje. Mert a sertés alomja nem olyan tejszagú – már-már idilli illatú –, mint a tehéné. A fenti sorokat a megbecsülés rovatta.

Grófjaink egynéhánya dicséretre méltóan túltette magát az előítéleteken. Igaz, ezeken hajdanta is könnyebben túltehették magukat, mint mondjuk a pénzarisztokrácia tagjai. Ők akkor is lehettek „eredetiek”. Lehetne mondani, hogy most minden efféle társadalmi korlát lebomlásakor – a teljes szabadság idején! – voltaképp azt a mesterséget választották, amire természetüktől rendelve voltak. Szellemi munkába való elhelyezkedésre később sem gondolhattak. De akkor mért nem ment lovásznak, utcaseprőnek hajdan főúrian élő ingyenélőink nem főúri tagozatának egyetlen tagja sem?

Mert a szerzés élménye, a kapcsolat az anyaggal, tőlük még így is távolibb volt?

Még az ostromot követő hetekben egy jóbaráti családnak fuvaros kellett. A realitás és a spiritualitás akkor némely területen szerencsésnek mondhatóan vegyült. Így esett, hogy szellemi életünk egyik fontos értekezlete után korunk legnagyobb magyar történészével is közölhettem közös barátunk ez óhaját. Tudott fuvarost, rögtön diktálta is a címét. Történelmünk egyik sokat szereplő családjának nevét kezdte mondani. Történész, történelem, azt hittem, elfogultság vezeti.

– Meg tudja az azt csinálni? Hegyre kell.

– Hegyi az is, erdélyi. Ezek az erdélyiek mindent megoldanak, nem vesznek el.

– Rakodik is?

– Nekem is az hozta a szenet, zsákolta is, a pincébe.

– Tudja, nekem mi az álmom, hogy mi volna jó most lennem? Erdőkerülő! – mondta a gróf, ahogy megkerültük a parkot. Mostanában kezdtem érteni, amit annyiszor olvastam, hogy a magyar paraszt szíve mélyén arisztokrata.

– S annak mi köze az erdőhöz?

– Hogy könnyen beleilleszkednék.

– Az erdőkerülő nem paraszt.

– Az enyém mind az volt.

– Húsz gróf nem olyan idegen a paraszttól, mint egy erdőkerülő.

– Mindenben ugyanaz.

– Mint még a kalásztalan vetés, fölülről nézve, repülőről, negyvenszobás kastélyból.

– Zavarba ejt. A juhászok se parasztok?

– Ez pláne úgy hangzik, mintha azt kérdezné, hogy a főispánok is parasztok-e.

– Látom, megint nagyon Tedinek néz. Sajnálom, hogy nem hagyhatom meg ebben a hiedelmében. Szerintem mindenki, aki földmívelésből és állattenyésztésből él, egyaránt paraszt. Mivel pedig nálunk az arisztokrácia is ebből él, igenis nagyon helyesen mondják, hogy lelkében minden paraszt arisztokrata.

Reménytelennek tartottam a vitát. Babits Mihály tündökletes koponya volt, gondolatom róla ma is az inasé a mesteréről. Esztendőkig tartó vitában, segéddé-szabadulásom mintateljesítményében sem tudtam elfogadtatni vele, hogy osztályok vannak. Ő is örökölt egy szemléletet; édesapjáét, a liberális bíróét.

– És mért nem mondják mégis úgy, hogy lelkében minden arisztokrata paraszt? – feleltem; de máris vigyáztam, ne ragadjon el az indulat.

De egyszerre csak a grófot ragadta el a vita heve.

– Mióta világ a világ, a parasztok is, a grófok is a földből éltek! Azt műveltették a művelőkkel! Az ilyesmi összefűz! Főleg, ha ezer évig tart! Ami pedig összefűz, az kötelez! (Franciául ez szójáték volt.) Így van?

– Először is úgy van, bocsásson meg, hogy a grófok nem a földből éltek, hanem a parasztokból. Így a parasztok is csak annyiban éltek a művelt földből, amennyi megmaradt nekik uraik eltartása után. Akik itt semmit se műveltek. Magukat sem.

– Mert azok közben mást csináltak.

– Például?

– Engedje meg, ezekből az annyi népet váltott területekből mégiscsak mi szereztünk országot. Legalább a múltat hagyja birtokunkban.

S mert a fejemet ráztam:

– A rend, a tudás, a hit palántáit mégiscsak a mi őseink ültették el ezekben a vad pusztaságokban! Bár humorosan hangzik így idegen nyelven mondva, de kettőnk közül mégiscsak én vagyok bizonyíthatóan az igazibb magyar. Tekintve, hogy az én őseim földet és hont foglalni Árpáddal jöttek erre a vidékre.

És törölt egyet két ujjal a homlokán, miután levette kalapját.

– Az ön ősei bizonyíthatóan pontosan 1741 őszén jöttek erre a vidékre.

– Ilyen jól tudja?

– Elég alaposan megnéztem annak idején a szülőhelyem múltját. Ez volt az egyetlen, amit belőle addig a magaménak is tekinthettem.

A grófnak kezdett jókat villantani az agya:

– Tudva, hogy a jövője is az öné lesz.

– Bízva benne. Hogy a mienk.

– De térjünk vissza à nos moutons, amit én még magaménak vallhatok. Származáslevelünk szerint dicső őseim már Szent István idejében említésre méltóan jeleskedtek, Pázmány lovag oldalán.

– Ide mint okos alkuszok jöttek, hont foglalni. Egyszerűen úgy, hogy összevásárolták a földet. A parasztok és kisnemesek elől. Említésre méltón olcsón. Egyben vettek, egyszerre fizettek.

Nem állhatta, de maga is belemosolyodott a kíváncsiságába:

– Mennyiért?

– Szülőpusztámat például cakumpakk négyszáz forintért.

– Valóban nem sok.

– Őseimet is beleértve. Egyik bizonyítékául, hogy ők valamivel mégis előbb éltek itt, mint az önéi.

– Ezen a területen?

– Nem tudom, hogy épp itt legeltettek-e. De hogy erre, az valószínű. Ez a táj archeológiai aranybánya. A sírok tanúsága szerint a dombokon megyeri-törzsbeli földmívesek éltek, a lápokon, a völgyekben nomadizáló úzok és besenyők. Elég vad állapotban sokáig. Ezért is lettek ezek inkább pásztorok. Egy híres antropológus¹, aki errefelé összehasonlítgatta a századok óta pihenő csontokat a még ma is mozgó állapotban levőkkel, az enyéimet tapogatva – nem más módon, mint egy csikóét – azt mondta: besenyő. Nekem ez a származáslevelem.

– No de azokat a vad hogyishívjákokat mégiscsak mi pacifikáltuk és civilizáltuk.

– Megfordítva, mi önöket. Alkalmat és időt adva.

– Hát akkor mi védtük őket.

– Mikor?

– Istenem, amikor az országot megvédtük! – és szeme megrebbent.

– S azt mikor csinálták? De hagyjuk. Hisz már volt róla szó!

– A magyar főurak sose védték meg az országot?!

– Ha jól emlékszem, soha.

– Mit hallok!

– Sajnálattal kell értesítenem. Erről a tevékenységről – az úgynevezett hivatásukról, amely kiváltságukat és egyáltalán létüket igazolta volna – megfeledkeztek.

– Ne beszéljen! Ez azt jelentené, hogy valahányszor megtámadták, az ország elveszett.

– Nem tudja?

– Ne tréfáljon! Ország tehát nincs?

– Ismét bocsánatkéréssel kezdem. De amit önökre bíztak, ami önöket indokolta volna, ha csak múltbeli tetteikért is, az nincs. Ön ne tréfáljon. Van egy nép, ami védtelenül, rettenetes szenvedések között úgy-ahogy megélt, s mihelyt a saját erejéből bírta, megpróbált nemzet lenni.

– S amihez nekünk semmi közünk?

– Azt hiszem.

– A mór megtette kötelességét, a mór mehet!

– A mór, aki megtette kötelességét, sose megy el, hogy is mehetne el a történelemből?!

– Csak mi.

– Elfoglaltak, betöltöttek erőszakkal egy országos helyet, de nem funkciót! Kezdettől fogva idegennek nézték a népet, állatnak: kizsákmánylandónak. Ahogy gyarmatokon dívik. Mint aztán a polgárok is. Közhelyek ezek.

– S ezért nem fogja a magyar nép az emlékünket sem megőrizni, mint mondta?

– Az Isten áldja meg, mi emléket őrizzen?! Ha egyszer cselekmény sincs!

– Nem volt egyetlen rokonszenves, emlegetésre méltó magyar főúr?!

– Rengeteg volt. Nemcsak rokonszenves, hanem szeretnivaló és megkönnyezésre méltó. Mert aki az volt, vagyis jót akart, az mind magányos volt, mind tragikus sorsú. Azt mind leszúrta a bandája hátulról, mihelyt valamit az egészért csak kísérelni is merészelt.

– Egy Zrínyi.

– Pontosan. Frangepán. Bercsényi.

– Egy Hunyadi.

– Szó szerint.

– Főleg csak a katonákat ismerem. De: Széchenyi!

– Leszúrva, többször is. De ő rossz példa, mert neki a dédapja még paraszt volt.

A gróf gondolkodott. Megelőztem.

– Erdélyieket ne mondjon. Mert az más eset.

– Nem nevet keresek. Az okot keresem. Franciaországban, Angliában is volt forradalom, földkobzás. S mégis van arisztokrácia mindmáig! Ausztriában, Olaszországban is.

– Mert az ország nem veszett el, mondtam már. Ha egy országot csak egyszer levernek, elvész az addig uralkodott osztály létjoga; lényegében a léte is, míg alkotással újra meg újra meg nem teremti magát. Ez így egyszerűen elmondva – bonyolult, de igaz történetfilozófia. De hagyjuk. Nem illenek ezek a sötét szavak ebbe a gyönyörű tájba.

– Megdöbbentett. Sok ilyen elmélete van?

– Mit tegyek? Ha egyszer nem lehetek az a pacsirta, aki oly vidáman fölfelé húz! Isteni! Látja? Ott! Bár úgy zenghetnék! A magyar múltról.

– Mi mégis az oka?

– Hogy önök nem voltak.

– Már hogyne lettünk volna.

– Úgy voltak, hogy mégse voltak. Nem voltak jelen, ha esetleg voltak is valahol.

– A műveltség, a kultúra… A műveltséget mégiscsak mi tartottuk fenn.

– Erre már az előbb is akartam válaszolni. Az utóbbi száz évben elsősorban is úgy nem voltak, hogy lélegzetelállítóan műveletlenek voltak.

– Mi?!

– Van egy lengyel-angol írónak egy döbbenetes írása. Egy minden mondatában hiteles történet arról, hogy bizonyos körülmények folytán egy zátonyos tengeren hogyan vezet egy hajót egy vak. Ilyenformán nézhette, ha egyáltalában látta, kormánykerekének kezelőit ez az ország.

Belekeveredtem magam is az indulatba. Tudtam, hogy már rég nem vagyok olyan tárgyilagos, ahogy épp az efféle vitákban túlzottan is lenni szoktam, igazam tudatától. Meg-meglegyintett a harci mámor – mondjuk, a harci spicc –, ami ezen a fokon ugyanaz, amit az alkohol okoz. De nem iszom többet, épp igazam tudatát megőrzendő.

– A magyar mágnások nem voltak műveltek? – csodálkozott rám a gróf. – Már bocsánat, a szerep, amit vittek, mást mond.

– Úgy vitték, mint Tedi. Mellesleg, az eredmény mondja ki igazán az ilyen mondandót.

– Meg kell védenem Tedit. Tedi rengeteget tudott; komoly dolgokkal foglalkozott. A horvát történelmi alkotmányt – Európa egyik legbonyolultabb alkotmányát – kevés jogász ismeri nála jobban. Évekig tanulmányozta azután is, amikor Horvátország rég Jugoszlávia része volt, s rég füstbe ment a terv, hogy ő lesz a horvát bán, ahogy édesanyja születésitől fogva szánta, ha ugyan nem azért foganta, mert az Erdődy lány volt, azok meg nagy horvát nacionalisták.

– S miért nem lett bán szegény Tedi?

– A demagógia! Az ellenfele az utolsó pillanatban horvátul szólalt meg – Zágrábban! Papírról olvasta, de a horvát püspökök és zászlósurak sírva fakadtak.

– Tedi meg aszalhatta a műveltségét.

– De mégis megvolt neki.

– Nem akarok most sem sértő lenni, hogy mije volt. De egy népréteg műveltségének is, hogy talpra álljon és járjon, hogy úgy mondjam, lába kell hogy legyen. Mégpedig kettő. A hely és az idő. Az enélkül való műveltség lehet szobatudósi buzgalom, de mint osztályműveltség: bolondéria, vakhit, eszelősség.

– Nyelveket tudtunk.

– Na.

– Nem tudtunk nyelveket?

– Megint kerülni szeretném a személyes részt.

– Igen, Tedi nem tudott horvátul.

Egy pillanatra megállt.

– S én magyarul! Világnyelveket tudtunk.

– Amennyi a bukmékerirodákban s a Chez Maxim’s különtermeiben kellett.

Elnevette magát.

– Ne vegye el minden önbizalmamat. Az igazi, a modern alapzata valamennyiönk fölényének, hogy kitűnően ismertük a nyugati nyelveket és szokásokat.

– Abban állapodtunk meg, hogy belülről is egy idiómát beszélünk. Épp ön mondta: játsszuk azt a hintajátékot, mint amikor a mérlegként fölállított palló két fele teljesen egyforma.

Valóban ezt mondta. És most egyszerre majdnem belevörösödve mondta:

– De csak nem fér a fejembe, hogy semmi jó emlékünk nem marad! Fütyülök az utókorra. Meg kell mondanom, ez a változás hozott sok egészségeset is nekem. Igen! Szeretem a valami munkával foglalkozó embereket. A mozgásukat is jobban szeretem, mint azokét. Az ifjúságomat hozza vissza. Épp ezért és csak ezért… soha semmivel sem használtunk nekik?

– Mondjon ön valamit.

– Jó szándék legalább – az se volt? Az se marad meg? Ha kivételesen, jó szándék ebben a korban is csak volt!

– Műveletlenül.

– Hogyhogy?

– S ledöfve.

– S ha ledöfve is! Nem mindegy?

– Az osztályra nézve? Még terheli is. Az egész tán még súlyosabban marasztaltatik el.

– Tudatlanságban egyre?

– No, nemcsak abban.

– Abban, hogy vak vezet világtalant?

– Látót. Akit majdnem megvakított.

– Szándékosan?

– Vegye úgy, mintha első szájból hallaná. Bethlen István gróf, amikor már belebukott a sikerébe, hogy megakadályozza a parasztság földhözjutását, elárulta – ekkor már elárulhatta – titkos politikai koncepcióját. Ez a kétségtelenül jól forgó fej agya minden rugójának működtetésével a következő tételt dolgozta ki. Afféle történetfilozófiának hitte. A trianoni béke anyagilag legjobban minden osztály közül a nagybirtokosokat sújtotta. Az ő rovásukra ugyanis az új határokon túl történt földreform. A régi országhatárok visszaszerzése következésképpen legjobban a volt nagybirtokosok érdeke! Hazafiúi kötelesség tehát az ő érdeküket tenni meg a nemzet – fegyverévé! Ezt ő komolyan gondolta. Kapott még történelmi analógiát is, nem is mindennapi tudóstól: már a magyar nagybirtok alakulása is nemzeti érdek volt, csakis így lehetett visszaverni a törököt! Jó ideig Teleki Pál is ezt vallotta, de aztán ő elfordult ettől, jóval előbb, mint a földije.

– Miért?

– Nem szeretem a könnyű gúnyolódást, még akkor sem, ha az Idő áll mellém bohóc-fintorokkal segíteni. Egy szabad pillanatában tán fölrémlett előtte, hogy hisz a nagybirtok nem verte vissza a törököt. Nem védte meg a népet. (Sőt a hódoltsági kettős adóval külön is gyötörte.) Hogy a nagybirtok újabbkori szerepéről ne is szóljunk. Csak azért mondom, a jó szándék magában elvonatkoztatva épp annyi, mint a jó ész. Keret nélkül – téboly is lehet. Egy társadalmi osztály egészében cselekszik, a történelem csak azt mérheti.

– Mi pedig könnyűnek találtattunk?

– A legutóbbi időkben főleg.

– Súly – egy deka sem?

– Itt a tenyerem. Tegye ide, újramérem.

– Egyszóval, mintha nem is lettünk volna, úgy eltörlődik a nyomunk.

– S ezt, különösképpen, még meg is köszönhetik.

Ismét elnevette magát, most is egy kicsit idegesen.

– Amikor elvették a birtokaimat, az nem gondolkodtatott úgy el, mint ezek, amiket mond.

– Nem a magam nevében mondtam.

– Ugyancsak kifosztott.

– Nagyon fájlalom. Személy szerint.

– Ön fájlalja. Nekem fáj.

– Pedig vigaszára szolgálhatna.

– Nekem? Miben?

– Hogy személy szerint nem történt jogtalanság.

– Mikor?

– Amikor elvették a birtokait.

Elgondolkodott, rám nézett:

– Mert jogtalanul bírtam őket? Olyan ez, mintha kettőnk közül az egyik nyelvét Lucifer forgatná. Csak azt nem tudom, melyikünkét.

Aztán nagy sokára:

– Az igazi baj, hogy magányos vagyok. Mindig az voltam. Ismét azt mondom: valósággal megkönnyebbülök, ha a falusiak közt lehetek. A koromról beszélnék, a fiaimról. Úgy megkönnyül a szívem, mint a kő a vízben. Tengernyi vízben! Mily érzés egy nemzet tagjának lenni?

– Megvalljam, mit hiányoltam még nagyon a magyar főúri osztályban? Hogy rokonszenves eszelősei, imádandó különcei nem voltak. Afféle Miskin hercegek. Akikkel a külföldi irodalom tele van.

– Én tudok egyről. Még az arisztokraták is bolondnak tartották. Egy Batthyány-Strattmannról.

– Mit csinált?

– Annak a hobbyja a szem volt. Szemésznek tanult ki. Még egyetemet is végzett.

– Mi ebben a bolondság?

– A kastélyban igazi műtőt rendezett be.

– Bolondságot ebben sem látok.

– Rendelt is, ingyen persze; előbb csak a cselédeinek. Aztán, aki csak jött. Sőt, még ő járta a betegeit.

– Ez maga a színjózanság.

– A Batthyányakat általában bogarasoknak tartották. Már a szép Lojzit is. Aki kivégeztette magát.

– Szintén a legjózanabbat akarta, az osztályának is. Különben én is tudok egy Batthyányról. Kropotkinnal volt barátságban, Tolsztojért rajongott. Azt Ervinnek hívták. Ugyancsak ledöfve, de hogy! Valami eszmei földközösséggé akarta átalakítani a birtokait. Együtt akart élni parasztsorban a parasztjaival.

– Kérdeztem már: milyen érzés az, egy nemzet tagjának lenni?

– Szántszándékkal nem feleltem rá. Nem tudom.

– Nincs rá érzéke? Vagy szüksége nincs rá?

– Nemzetem nincs még rá.

– Nincs magyar nemzet?

– Még; hiszen említettem.

– A mi hibánkból persze.

– Mindenesetre abból veszett el. De ne kezdjük újra.

– Ne is.

De mégis újrakezdte, némi idő múlva; nem állhatta meg. Fáradt igásló-bandukolásából hirtelen úgy kapta föl a fejét, mint akinek mentő ötlet jut eszébe. Szeme is belecsillant.

– Méltóztatik ismerni a „szép Lojzi” ingének történetét?

A Batthyány-név elég sok idő után most indította meg az elme automatáját. Az automata nem mindennapi esetet lökött ki. Gondoltam, mire akarja használni ezt a történetet a gróf. Nem válaszoltam. Épp csak bólintottam.

De neki ez kevés volt.

– Ismerni tetszik pontosan, mi történt azzal az inggel?

– Ön hogyan tudja?

Arról az ingről van szó, amelyben az első magyar felelős minisztérium elnöke a kivégző osztag sortüze elé állt. A szépségéről is híres gróf kora divatfiaként naponta váltotta fehérneműjét, gondosan a teendő és alkalom szerint. Kivégzése hajnalán erős, rumburgi vászoninget öltött, olyat, aminőt a halottakra adnak.

A grófi család ezt az inget, azon véresen, ereklyeképpen őrizte a mezőföldi híres kastélyában. Egy nagy sublót felső fiókjában volt egymagában, egész terjedelmében kiterítve. Nemcsak a borzongó cselédek ismerték. Idegeneknek is meg-megmutatták.

A háború hosszú szélvihara ebből a kastélyból is elvitt minden valamire használható holmit és anyagot, el innen még a parkettot is.

De a család elég hamar visszatért. Az itthonmaradt gazdatisztek még idején kezdték járni a környéket, hogy a lábrakelt ingóságokból valamit visszatereljenek. Nem ment könnyen. A holmik többször is gazdát és így elégszer külsőt is cseréltek.

Az inget a harmadik határ egy pusztáján maga az éles szemű, volt jószágigazgató födözte föl.

A mezőn, egy cselédasszony testén!

Épp kapált benne, az első tavaszi héten.

Szándékosan mondattam el a gróffal a környékszerte ismert történetet. Idáig adta elő; a fölháborodás a történet minden elmondójának itt vágta el a szavát. Rám nézett a gróf is, hogy mit szólok ehhez.

– Még tovább is van – mondtam.

– Még? – kérdezte, s hangsúlya ezt fejezte ki: még ennyi sem sok?

A hálátlanságból.

Minden önfeláldozás hasztalanságából.

A történelem folyásának ésszerűtlenségéből.

– Az ing ki volt mosva.

– Mert az a vér szenny volt?!

– Az ing ki volt mosva, s a golyók tépte lyukak rajta bestoppolva.

– Megbecsülték!

Most én lettem a türelmesebb.

– A maga módján az asszony megbecsülte azt az inget. S ha Batthyány Lajos olyanfajta ember volt, amilyennek az én hálám gondolja, az az asszony nagyjából az ő életvitele, eszmemenete szerint járt el.

Erre csak egy sajnálkozó ajkrándulás és egy szomorú pillantás volt a válasz. Az enyém maradt hát a szó:

– Batthyány Lajos ezért a népért – közvetve tehát ezért az asszonyért is – adta oda életét. Akarva, vagy nem akarva! Ha holtában lehetne akarata, azt hiszem, vére föláldozása után azt az inget is odavetné ráadásul, akár közvetlenül annak az asszonynak. Külön is tisztelném érte.

– Sajnálom, hogy ilyen elfogultnak látom! Mihelyt a népről esik szó, vége szelleme szabad szárnyalásának! Így van! A határait érzem.

S azt a kifejezést használta erre, amely egyben korlátot is jelent.

– Ön az elfogult! Mihelyt valami tényleges kötelességről, tapintható viszontszolgálatról van szó, azaz a néphez való eleven viszonyról, azaz röviden a valóságos népről.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Batthyány Lajosnak kötelessége volt meghalni? Hogy akarhatta volna a halálát?

– Szörnyűség volna olyannal szemben, aki valóban meghalt. De vannak hivatások, vagy – hogy ne legyünk olyan fennköltek – vannak szakmák, amelyek gyakorlásába beleszámítódik ez az eshetőség is. Akkor válik érzékelhetővé, amikor a kötelesség esete bekövetkezik, de a tennivaló elmarad. Világos, amit mondok? Batthyány Lajos hős lett, pusztán azért, mert megállt a helyén, megtette a kötelességét. Őseit valamikor ilyen teendők elvégzésére szerződtette a nemzet. A végeznivaló is, érte a jövedelmezés is örökletes volt. Aki mint utód a jövedelmet elfogadta, annak vállalni kellett a teendőt is. Ő – ösztöne jó emlékezetével – vállalta. Halála ezért tragédia, egy nemzet ügye. Rengetegen nem vállalták a teendőt; fogalmuk sem lévén róla: ösztönük rosszul, illetve önzően működött. Ezek esetleges bukása merő magánügy.

– Pech – mondta ő.

– Az. S ez még egy enyhébb fordulat.

– Szerencsére.

– Bizony. Kedvszegő kötelességmulasztásoknak lehettünk ugyanis tanúi az újabb időkben. Seregestül alkalmaztak kisebb-nagyobb népközösségek embereket, akiknek semmi mást nem kellett vállalniok, csak hogy egy esetleges nehezebb pillanatban megállják a helyüket. Ezeket rendszerint a többiek államfőnek tették meg, óriási módba helyezték; ha valahol megjelentek, mindenki fölállt, mert fölharsant a himnusz vagy a törzs tam-tamja. S az adott pillanatban ezek éppúgy meglógtak, mint a közönséges halandók. Sőt. Még előbb. Elhitték, hogy előzően, próba nélkül: önmagukban is értékesek. Képzelje, hogy valami funkcióért egy közösség századokig fizet, s amikor az ellenszolgáltatást várja, semmi. Hanem még külön vita, veszekvés a félreértések következtében.

– Elképzelem.

És nyelt és bólingatott; nem beleegyezően, hanem úgy, hogy „ezt is végighallgattam”.

– Batthyány Lajos a dédnagyapám volt – adta ki még az automata.

Úgy elkomorult, hogy jó ideig szót sem eresztett. Aztán, mint aki megrág valamit, ha keserű is:

– Örvendek, hogy ily távolról így összehozott bennünket a véletlen. No, meg a politikai körülmény. De jól érzem? Ha ezek a politikai körülmények mégis úgy alakulnának, a mi javunkra, ahogy a nők képzelik, ön változatlanul szemben állna velünk, az eredeti távolságban.

– Tökéletesen érzi.

– Talán még szigorúbban ítélkeznék.

– Lehetséges.

– Mert nincs bocsánat?

– Mert nem kötne a kímélet lovagiassága.

– Én valami megértést véltem itt közöttünk lebegni. Rokonszenvet. Az efféle lovagiasság még nagyon is nemesi. Kötelesség.

– Nagyon is paraszti.

– Köszönöm. Még magányosabb lettem.

S nekikomorodásában most már egy árva hangot sem adott hazáig.

Én sem kívántam. Milyen harc volt ez? Árnyakkal, ködgomolyokkal. Fárasztott, térnyerés nélkül.

Sajnáltam az incidenst. Szerencsére föltűnt a konyha, s a gróf abban a pillanatban minta-házigazdává alakult.

A barna pocsolya elé érve egy udvarmester karmozdulatával kínálta az elsőbbséget a féltéglákra, majd mikor előzékenységét visszahárítottam, egy király természetességével ment át, s nyújtotta onnan a kezét felém, látva még mindig bizonytalan lépésrakásomat.

Alaposan elkéstünk. De a hölgyek kihasználták az időt, ami az ebéd elkészülte után maradt.

Nem ismertem a konyhára. A szekrényeket tán csak egy félfordítással mozdították el, de a tűzhely például egyszerűen eltűnt. Nagy étkezőtermek a Lajosok korában sem voltak. Egy meghitt, barokk ebédlőbe léptem, amelyben a korabeli bútorok mosollyal ugyan, de komoly mosollyal végezték, amire átmenetileg fölkérték őket. A hatalmas imazsámoly könyöklőjén a salátás- és az eprestál várakozott, a térdeplőjén a vizes kancsó. Az ablakban virág, a hercegnőn gyöngyháznyeles lorgnon és csipkegallér, a kisfiú keze-lába vörösre súrolva.

Leraktam a bort, kérve, hogy öntsék ki az üvegekből, mert azokat vissza kell vinnem.

S az asztal! Középre állítva, fehérrel megterítve. Közepén ennek is virág, mégpedig itt nem mezei, hanem kerti. Ennek a háborúnak egyik meglepetése volt az is, hogy az ezüstöt a maraudeurök és a spekulánsok a megvetésnek szinte közös mozdulatával söpörték el maguk elől. A tányérok körül így töméntelen súlyos evőeszköz hevert, pontosabban abban a bonyolult rendben, mint amikor egy emelettel följebb s húsz évvel előbb egy nagyhatalom trónörököse készült illetni őket. Az ivóeszközök éppígy. Azzal a különbséggel mégis, hogy ezek közé belekeveredett biz néhány paraszti bögre is. Ahogy az asztal mellé fölsorakoztatott grófi székek között is szerénykedett néhány nem fajtiszta.

Az asztalfőn a hercegnő jobbján én, velem szemben a gróf. Megvártuk, amíg a hercegnő szemlehunyva elmormolja imáját, majd pilláját fölemelve jelt ad egy körbólintással, hogy kezdhetjük, miközben maga is megfogja csészéje fülét.

Csészéből ettük a levest. Magyaros módra készült, de a szokásos ízeken és illatokon kívül volt még benne valami igen kellemes zamat.

– Pompás! – mondta nekem a gróf. – Érzi?

– Mi ez?

Megmondta, jelentékeny főemelés kíséretében, de oly magától értetődően s főleg oly gyors angolsággal, hogy – nem lévén jártas a ritkább angol leves-fűszerek terén – nem jegyeztem meg a szót.

– Bradfordék küldték – mondta az ifjú grófné.

– Nottinghamék – javította ki a titkárnő.

A családnak valóban szoros rokoni kapcsolata volt az angol arisztokráciával is, csak így, a becsinált leves taglalásánál derült ki. Különös módon épp egy angol ágon át volt rokonságban a keszthelyi herceggel is. Az ugyanis egy Hamilton gróflányt vett el, az pedig első unokahúga volt a hercegnő édesanyjának, Edinbourgh lord leányának. Jó pontnak vettem, hogy a gróf ezt az imént nem említette.

– Nottinghamék nem leveskockát küldtek, hanem puddingport.

– Édesem, azt nem ők, hanem Sheffieldék küldték. A vejük. Hogy is hívják?

Szerző nem járatos az angol főúri világ rokonságszövevényében sem. E hiányt hirtelenében nem tudja pótolni, ezért a jellegzetes angol arisztokrata családnevek helyett – hajdani gimnazista földrajzóráinak emlékére támaszkodva – angol városneveket vet itt papírra.

A bútorok új elhelyezése, a meghitt barokk légkör, a hajdanvolt ünnepiesség fölidézése, az európai távlat, kezdetben mintha a legyekre is fegyelmezően hatott volna. Számuk nem csökkent, sőt a kíváncsiság újabb különítményeket is idevonzott. De közvetlenül a mennyezet alatt forgatták óriási fekete kereküket, szüntelen vészjósló zümmögésben, mint a lecsapásra kész rohambombázók.

– A vejük Plymouth és az unokaöccsük Portsmouth, ezért téveszted össze!

Újabb jó pont a gróf javára. Rám nézett, s elnéző mosolyában ez volt: mit szól ehhez az abrakadabrához? S csészéjét hörpintésre emelte.

A mennyezet alatt kerengő és zümmögő fekete rajokból eddig is lecsapott egy-egy bombázó, a maga merész stuka-zuhanásával. De ami most történt, az mester-teljesítmény volt még annak szemében is, aki ismerte ezeknek a fenevadaknak a természetét. A gróf már ivott, amikor egy légy oldalsiklással a csészéjébe vágódott, közvetlenül az ajka elé. S a gróf beitta a legyet.

Onnan tudtam, mert a következő pillanatban jobbjával nyugodtan eltávolította ajkától a csészét, balja két ujjával pedig ajka közé nyúlván kivette, majd éppoly nyugodtan, azt is mondhatnám, finom mozdulattal, a legyet a csészealj szélére helyezte. Aztán éppoly rendületlenül kihörpintette a csészéből a maradék levest. Azzal sem törődve, hogy a légy fölrepült.

Előbb majdnem elkiáltottam, aztán majdnem elhánytam magam – a leopárd ugrik a bennszülött gyerekre, kicsiben ilyen érzésben részesített az a pici dúvad; akkor már – egy életen át – szétzúzták az ellenállásom. De a gróf csak utazónak látszott Afrikában.

Így ettük végig az ebédet, ettem én végig a jó ízek, a szíves szavak ellenére is alig más hangulatban, mint annak idején a pincebelieket, amikor valódi bombázók lesüvítéseire emelgettük a fejünket. Még a rántott csirkének azt a lisztből rásült kérgét is úgy bontottam le, nincs-e légy alatta. Mert mindenütt volt. A salátástál ecetében, a sült burgonyában, az eper levében; alig töltöttünk bort a pohárba, már abban is úszkáltak; még a sótartóban is fürödtek, mint porban a verebek.

De lett, ami elterelte róluk a figyelmet.

Fölszolgálták a süteményt, azt a fajta pitét, amelyet kézzel is lehet és szokás enni, de villával is, aszerint, milyen asztalra kerül, s amely így holmi teszt-hez hasonlítva megvizsgáztatja az asztalkörülieket, hogy milyen társadalmi réteghez tartoznak. Hibátlanul egységes kistányérokban hozták, újabb battéria ezüsttel.

Minden ételhez először a hercegnő nyúlt, ezt már megtanultam. Mindnyájunknak kezében ott volt a villa, de most úgy is maradt hosszan a levegőben. Mert a hercegnő is a levegőben tartotta a magáét.

Mert hangot hallott. Ő, a süket! Egy távoli, tompa brummogást, amelyet mi magunk is csak az ő fölfigyelésén keresztül tudtunk megkülönböztetni a légyzümmögéstől.

Gépkocsi volt. Nem is egy. Kettő.

És semmi kétség, erre közeledtek.

Abból, ahogy a villák álltak a levegőben, abból éreztem meg, mehetett át ez az együttes némi izgalmon. Az a fajta feszültség támadt, mint a moziban, amikor az addig gyorsuló-erősödő zene hirtelen elhallgat, és a dermedt csend érzékeltetésére csak a filmszalag surrogása hallatszik.

Hatan ültünk az asztalnál.

Ha ezt a jelenetet valóban filmre vennék, volna egy rendezői ötletem. A villák mozdulásain, illetve mozdításain át fejezni ki az asztal körül ülők lelkiállapotát. Ugyancsak különböző volt.

A hercegnőről beléptem óta az volt a benyomásom, állandó riadozásban, szorongásban él. A Dalok könyvé-nek finom kínai császárlánya a hun barbárok közt, akik most még valami belső viszályba is estek! De egyszer csak lekormányozta villáját a pitéhez, szelt belőle egy darabkát. Eszébe ért, hogy míg ő nem, addig a többiek sem kezdenek hozzá. De mégsem evett, csak nézte izzó rigó-szemével azt a tésztadarabkát, mintha jóslatot várt volna tőle.

A gróf katonaidegzete is tudta a dolgát. Evett egyenletesen, ahogy a tiszt pergőtűzben végigmegy az alárendeltjei közt.

Így telt el egy jó perc.

– Megint csak ezekhez jöttek – mondta a grófné külön s különösképpen hangsúlyozva a csak-ot is, az ezekhez-t is.

Kétkeziek tudják úgy marokra fogni s asztalra helyezett öklükben égre irányítani a villát, ahogy most a titkárnő tartotta a magáét, várakozóan is, harcra készen is.

– Már ideértek volna! – mondta egy idő múlva az ifjú grófné azzal a megnyugtatással, amelyben még nemigen választható el, magunkat akarjuk-e megnyugtatni vagy környezetünket.

A kisfiú türelmetlenül majszolt. Mint a kisfiúk általában az ebéd végén, felnőttek közt. S mondta:

– Jön még több is! Pestről. Egész gyűlés lesz! Megyek is, nézem a márkákat. Mert ilyen csudi idegen kocsik!

Magyarországra jó tíz éve nem jöttek be nyugati luxuskocsik. Akkoriban jelentek meg újra a tíz év alatt is kitalált új típusú járműcsodák. Úgy megbámulták őket – a gyerekek, a törtetők –, hogy ettől szinte megszázszorozódtak. Az össze nem illő állatok-húzta szekerek, az emberek tolta targoncák között úgy hatottak (az utca korabeli csípős mondata szerint), mintha Magyarország verte volna meg Amerikát, s az amerikaiak a hadisarcot díszautókban fizették volna.

A már említett kongresszusra jöttek a vendégek – tudtuk meg az élénk fiúcskától, a legapróbb részletekig. A cserkészet kitalálóinak jó ösztönük volt, amikor a rövid nadrágos gyermekekről tételezték föl a legtöbb kémlelő képességet.

Már két héttel azelőtt is volt egy ilyen országos értekezlet. Azt folytatják.

– Remélhető, most megoldják a nagy problémát – mondta a grófné.

Szarkazmusában először éreztem plebejusi élt. A folytatólagos, rendszerint kétnapos megbeszélések tárgya a sanzon- és táncszövegek korszerűsítése volt. A dallamot meg kellett tartani; hisz a párok ma is arra lejtettek; de a szövegek – a polgári henyeség tükröződései – nem maradhattak meg.

– Ezt ismeri? A rádió is játssza.

S a feszültség végleges elfújására dúdolni kezdte, ahogy a tangót szokás:

a befejező sor valami ilyen volt: vár az új élet gyönyöre ránk.

– De készült egy már az ökrészekkel is.

– Sláger?

– Rumba!

Tisztelettel nézek minden erőfeszítést, amely a népnek, a tömegeknek akar juttatni valamit. Hálás téma az ilyen fajta ízlésficamokon élcelődni – de ez nem visz közelebb a megoldáshoz. A prolik ne táncoljanak tangót? Ökrészek ne énekeljenek slágert? Hozzájuk örökké a csűrdöngölő illik? Ez még gőgösebb nézet – mert ebben jogfosztás is van –; ezen még könnyebben lehetne élcelődni. S ha pedig tangóznak, mit énekeljenek hozzá? Az értekezlet részvevőiről nem tételeztem föl, hogy a kérdést megoldják – már csak azért sem, hogy azért ide – ilyen népközelbe – autóztak –, de magát a kérdést nagyon is komolynak tartottam. Cseppnyi keserűsége egy egész tengert idehozott. Engem nem mosolyogtat meg, hogy acélöntő hovatovább több lesz vásznon és bronzban, mint elevenen. (A neptuni vasrúd miatt.)

Voltaképpen igenis, azt kívántam, hogy ha vannak efféle nászok, azokat mindenesetre elsősorban a tűztől jövő martinászoknak kínálják fel, rájuk bízva a döntést!

– Menjen át, magyarázza el nekik egy szép fölszólalásban.

– Majd meggondolom.

Nem gondoltam meg. A feszültség még a levegőben rezgett. Bármily „érzéstelenítéssel” zajlott is le az átváltás, ahogy a gróf az imént mondta, nem kívántak belőle többet emlékeztetőt sem.

– Ha tapintatlant kérdek, ne tessék felelni. Ami itt a földbirtokos osztállyal történt, azt nagyjából ki lehetett számítani. Beleértve az önök helyzetét is. Mért várták be itt helyben?

– Úgy érti, mért nem menekültünk el?

– Főleg amikor még kényelmesen lehetett.

Mielőtt a gróf válaszolt volna, hirtelen a hercegnő szólalt meg:

– Tettetek félre eleget Mathilde-nak?

– Ma nem mi vagyunk soron.

– De igen.

– Van elég?

– S ha edényt hoz?

Valami rokonról volt szó, aki úgy tartotta fönn magát, hogy a régi szegény diákok módjára napokat evett. De csak vasárnaponként.

– Először azért maradtunk – válaszolt végre megfontoltan a gróf –, mert jeles voltam stratégiából. Tanítottam is.

– S aszerint ide az angolszászoknak kellett volna érkezniök.

– Pontosan. Az ilyesmit száz-kétszáz kilométerre ki lehet számítani. Bizonyosak voltunk, hogy a szövetségesek – a Tiszánál találkoznak.

– S az oroszok áthúzták a számításokat.

– A tüzérségükkel. Abban mindig remekek voltak. Már Nagy Péter azzal nyert. Titokban tűzfölényt központosítani, s oda ütni, ahol az ellenfél legkevésbé várja.

– S amikor nyilvánvaló volt, hogy így lesz?

– Az ember nem állhatta meg, hogy távlatból nézve – és semmi nem sugall nagyobb távlatot, mint a térkép – a kezét ne dörzsölje. Ahogy a németek kapkodtak! Horthy!

– S amikor már oly rengetegen menekültek. Állatorvosok, pénzügyőrök, jószágigazgatók, papok…

– Pardon. Papok nem. Egyetlen papról nem tudok.

– Helyesbítek: jószágigazgatók, szolgabírák, de tán a kisbírák is. Alsó-Emsedről még a borbély is fenyegetve érezte magát, mivel a kastélyba is járt borotválni.

– Az teljesen lelkiállapot dolga volt. S az embert egész kevés megnyugtatja. Kaptunk egy külföldi lapot. Az angol külügyminiszter karonfogva volt lefényképezve a szovjet külügyminiszterrel. Sokan ebből arra következtettek, hogy is mondjam…

– Hogy a forradalom lemond a földosztásról?

A gróf nevetett, hogy: majdnem!

– Tedi például mért nem menekült el?

– A műgyűjtemény! A páncélpincében!

– Maradt valamije?

Mert hallottam a mendemondát: hogy a Goyáit tavaly New Yorkban vették jegyzékbe.

– Egy levelezőlapja sem.

– Négy Goya-képe volt?

– Kép csak kettő; és két rajz.

– S a többi?

– Hollandok főleg.

– Egyszerre vitték el?

– Előbb csak a Goyákat. Azok közismertek voltak.

– Kik vitték el?

A gróf elhallgatott. Az író is elhallgat. Akkor már senki sem emlékezett, melyik múzeumtól is hoztak annak idején egy tenyérnyi pecsétes írást, amire a kastély akkori őre, Mezei bácsi kiadta a folyosó limlomjaiból, amit épp kértek. Ha valamelyik klinika receptpapírját hozzák, megfelelő hanggal és föllépéssel, akkor is kiadja, ami azon írva van. Egyik nagy polgári pártunk egyik előrelátó nagy szervezője állítólag így szervezte meg a közélettől külföldi nyugalomba való vonulásának létalapját. Bár abból, amit így a magyar kastélyokból kiemeltek az idők homályában is jól látó szemek, óriási nyugellátó intézetet lehetett volna alapítani percfölvetette s elmerítette közéleti férfiak részére.

Ebéd után nem kávét kaptunk, megmondták, hogy az nincs, hanem teát.

– Mint az oroszoknál!

Megdicsértem. Remek tea volt.

– Southampton earlje küldte.

– Mennyit küldött Southampton earlje?

– Negyed kilót küldött.

– Aztán semmit?

– Christmas-i üdvözlettel küldte!

– Az más.

– Jön Mathilde!

– Ugyan.

– De igen. Ő az.

Az épületnek ez a része – említettem – nem kertre, hanem közvetlenül a határba nyílt. A laposon kiégett legelő terült el, kilométerekig magára engedte a tekintetet. Azon közelgett nagy messze egy szürke pont.

– Csak ő jön így keresztül mindenen.

– Még mindig nem tudja, hogy gyalogutak is vannak!

Beteltem ezzel a légnemű világgal, ezekkel a ködgomolyokkal. Orromban hiteles illatok szálltak, ínyemmel valóságos ízek beszélgettek: érzékszerveim tényeket közvetítettek. Annál képtelenebb volt ez a sok ködalak, ez az egész ködszituáció. Ez a vége-hosszatlan összefüggéstelenség végül is halkan szédíteni és fárasztani kezdett. Az asztal tele volt morzsával. A mennyezet alatti bombázó rajok az abroszig ereszkedtek, de eredeti sűrűségükben. Aztán már otthon is dolgom lett volna, erre a napra is mértem ki magamra fordítási penzumot. Azonkívül megígértem, hogy az üvegeket is visszaszállítom. S nem tagadom le itt azt az okot sem, amit ott tudatomba sem akartam engedni.

Melyik pusztai diák, lábán még csizmával, de fejében már Vörösmarty és Kisfaludy románcainak tündérdallamával, nem bámult el a kelleténél tovább, ha a négyes fogaton vagy a hátaslovon, amely szülőföldje sivár megye-útján mellette elsuhan, egyenes derekú szűz tartja arcát a szélbe, s lobogtatja maga mögött fátyolát? Marguerite-nek vagy Mathilde-nek emlegették azt, aki néha a mi pusztánk fölötti útszakaszon is átsuhant előbb nevelői, aztán nyilván udvarlói szoros gyűrűjében?

– Őt pedig még meg kell várnia! Magának! Tisztára író tollára való! – mondta a grófné is, a titkárnő is, megegyezve végre valamiben.

Feszengve néztem a távolba, ahol az a tücsöknagyságú lény gyanútlanul közeledett tollamra.

– Milyen Mathilde? – kérdeztem kényelmetlenül, emlékeimet féltve.

Az a Mathilde, akinek jegyessége Halifax jövendő lordjával azért szűnt meg, mert Dublin jövendő hercegének esküvőjére őt csak másodpárú koszorúslánynak hívták meg, az Oxford grófnők után, s ez ellen leendő apósa nem tiltakozott, sőt még őt akarta engedékenységre bírni, noha a jövendőbeli-se-lett após is tudta jól, hogy ezerszer lehetnek az Oxfordok grófok, amikor az ő anyai nagyanyja Rhédey-lány volt, s ezen az ágon rokon a Hannoveriekkel, s ennek folyamaképp, ha akarja, első bejelentésű magánál az angol királynőnél.

Elismerően bólintottam, mert pontosan értettem mindent Mathilde lelkületéből s a hosszú mondatból, kivéve azt, hogy első bejelentésű. De ennek tisztázását nem is éreztem fontosnak.

– Rokonlélek önnel – mondta a gróf felém fordulva. – Sokat ad a nyelvre! A pontos kifejezésekre!

Nevetés tört ki.

Mathilde Magyarországon ment férjhez. Egy báróhoz, noha ő gróflány volt. A közrendűek magyar beszédben is a grófkisasszonyokat nem grófkisasszonynak hívták, hanem kontessznak. A hasonlóság révén harapódzott el országosan az a megbocsáthatatlan nyelvhasználat, hogy sokan a bárókisasszonyokat meg baronessznek hívták. Mathilde báró férjétől négy bárókisasszonyt fogant és szült. Fokozódó ingerültséggel viselte, amíg viselni tudta, hogy lányait a műveletlenség – a műveletlenség! nézett rám a gróf – helytelenül baronesszeknek nevezze, miután őt, helyesen, kontessznak mondták. Végül a gyermekek serdülésével oda jutott, hogy e tévedésbe eső cselédet rögtön elbocsátotta, a vendéget pedig egyszerűen otthagyta, a saját szalonjában is. A helyes kifejezés: baronne.

Mathilde-ot ezenkívül azért kellett még megvárnom, mert ő is éppolyan borostyánkőbe örökített bogár, akár Tedi! „Még Tedinél is jobban!” „Épp csak ellenkező előjellel!”

Kezdetben őt is támogatták a volt külső és belső cselédei. Bőkezű volt hajdan, sőt pazarló. Így elég sokan fejezték ki iránta hálájukat oly készséggel, hogy abból talán haláláig meglehetett volna. De Mathilde hibát csinált.

Azt hitte, hogy amit egy életen át cselédein át kapott, az neki járt.

Tedi is ebben a véleményben volt. De Tedit a belénevelt diplomáciai érzék megmentette. Az, hogy mindent udvariasan kért, és nagyköveti szertartásossággal megköszönt. Bármily nevetségesen semmi volt is ez azért, amit kapott. Tedi mégis valamiféle kölcsönösségben állt a dolgozók világával. S azok, úgy látszik, valóban képtelenül lovagiasak.

Mathilde-ot, ahogy általában az arisztokrata nőket, ilyen fokig sem nevelték a világra. Nem tanították meg a „köszönöm” szó megfelelő (helyzetéhez mért) használatára. Komornái szolgálatait emberileg legfeljebb egy-egy királynői főbiccentéssel jutalmazta. A kívánságokat illetően pedig? Elvárta, hogy eleve kitalálják. Szemöldökét vonta, sőt lábával toppintott, ha azokat még szóba is kellett foglalnia.

Az átváltás után ez a szó szerinti értelemben vett neveletlensége okozta a baját.

– Semmit sem köszönt meg? – kérdeztem kitekintve az ablakon a szürke mozgásra, amely akkor már verébnagyságúra nőtt.

– Dehogynem! Csak nem úgy, ahogy kellett volna. Csak fájdalmasan, hidegen, felülről, a jó ég tudja, hogy. Pedig az ilyen helyzetben ez bizony roppant fontos.

– Két osztály érintkezésében? Fontosabb, mint két nagyhataloméban.

A fogaskeréken, amellyel Mathilde a valósághoz kapcsolódott, voltaképpen csak egy fog hiányzott. Ez is elég volt, hogy a működés egykettőre elakadjon; csúnya csörömpöléssel bizony.

– Ön el sem képzeli, hogy az egyszerű nép mily túlfinomult érzékeny tud lenni.

– Majd elképzelem.

Mathilde-ot végül a legmeghittebb komornája is kirakta.

Igazából nemcsak ételért járta a régi baráti és rokoni házakat (mert ahhoz azért hozzájutott ő is), hanem csitításért. „Magyarázatért!” Fogaskereke ott nem „húzott”, hogy elsősorban azokat marasztalta el szolgálatuk abbahagyásáért, akik az ételt, a ruhát, a fűtést, a kocsit közvetlenül kézből kézbe a rendelkezésére bocsátották. „Arra már nem gondolt, hogy azok is kapták azt valakitől!” – mondta mosolyogva a gróf.

Volt eset, amikor alig lehetett lebeszélni, hogy volt cselédjeit ne jelentse föl az új hatóságoknál. Hogy nem tartják be, amire fölvette őket, húsz évvel ezelőtt! Hisztériás sírások közepette átkozta el az egész hálátlan emberi fajt, külön a különösen hálátlan magyarokat s még különben a világ leghálátlanabb söpredékét, az üsződieket. (Ott volt híres, mór-stílű kastélyuk.)

– Bizonyos fokig én megértem – mondta váratlanul a titkárnő. – Miért épp csak ő ne ragaszkodjék ahhoz, amit jogosan bírt, mert örökölt.

Csönd támadt.

Afféle enyhén vádló csönd. Pusztán ez késztetett szóra.

– Jogtalanságot, azt hiszem, nem lehet jogosan örökölni.

A grófnő figyelő szemmel nézett rám.

– Ön semmit sem örökölt?

– Rengeteget. De csupa tárgyat.

– Régit is?

– Ostornyelekben, kampós botokban. De egy gyönyörű tajtékpipát is, ezüst kupakkal, rávésett oroszlánnal, alatta ezzel az évszámmal 1700.

– S ha egy tanyát örökölt volna?

– Munkaeszközt örökölni, magunknakvalót, az más. Kizsákmányoló eszközt örökölni, jogtalan; aminek már a megszerzése, más elől való elszerzése is jogtalan volt.

A gróf hosszan bámult maga elé.

– Követi a gondolatomat?

– Nem – mondta őszintén. – Én erre rá se tudok harapni.

Nekem meg se buzgalmam, de már időm sem volt, hogy részletesebben megmagyarázzam. A verébnagyságú távoli mozgás galambnagyságú, majd túzoknagyságú lett. Majd emberi alakzatot nyert, de még a barna pocsolya tégláin lépdelve is alig lehetett megkülönböztetni, hogy férfi-e vagy nő.

Mathilde megérkezett, menthetetlenül. Lénye közelről: ahogy gyermekkora jóistenkéje a fölfuvalkodott szívű leánykák pokolbeli bűnhődéséről neki is képet ad, ha odafigyel. Férfibakancsot viselt most, az aszály heteiben is, még nyilván tavaszi sárnyomokkal; viharkabátot, derekán kévekötő piros madzaggal; nagyítóvastag szemüveget, melynek egyik ablaka kettőbe hasadt. Kontya – varkocsa inkább – mint az a kócgubanc, amibe a gépkezelők törlik tenyerük: szürke s olajos. Mindez leöntve tündöklő önbizalom cukormázával. Frissen, tettre készen, mosolyogva állított be.

Meghallván, milyen nyelven folyik a társalgás, köszönésre, bemutatkozásra sem várva, csatlakozott hozzá; mint a csatatérre ért harci kanca, olyan mélyről fakadó, olyan fölszabadult arisztokrata mellhangot hallatva.

A legjobb ruhám volt rajtam, a legjobb nyakkendőm; épp új helyzete miatt tartottam illendőnek házigazdámat megtisztelni.

Áh! Áh! Mathilde hirtelenében nem tudta, hova tegyen. De roppant ismerős voltam neki. Csak nem külföldről? Áh! Most? Ide? Áh!

– Ismerhetted te is a családját – mondta házigazdánk, nem első alkalommal adva jelét humorérzékének.

– Igen.

– Az x.-i bognár fia.

Ritkán láttam ilyen viselkedés-cserét. Mathilde ajkára az áh is csak árnyként, némán jött ki. Mondják, a villám azon nyomban lángba borítja a fát, amit ér. El kell képzelnünk egy jégvillámot, amely éppily gyorsan dermeszt.

Nem állhattam meg, hogy ne helyesbítsem a gróf bemutatását. – Nem a bognáré. A gépészé.

– Áh.

– A bognár, az a nagyapám volt.

A gróf sose volt ily szertartásos:

– Nem juhász volt kedves nagyatyja?

– Az apai. Az anyai bognár. Két nagyatyám volt.

– Áh.

– Ismerhetted te is azt a juhászt. Ismerte azt erre mindenki. Tán még nálatok is szolgált!

Mathilde befejezte minden porcikájáig az átalakulást. Megismételtette nevemet, aztán Mont Blanc-i hűvösséggel s magassággal: – Lehetséges. A név ismerős.

Mondanom sem kell, családom vándorlásai és szegődményei révén Mathilde családjának birtokai is a kisujjamban voltak.

– I. nevű kegyedéknél nem juhász szolgált, hanem csikós. Az iménti juhász öccse.

Meg kell adnom, az ifjú grófné is, a titkárnő is javamra derülve volt nézője, azaz mellékszereplője a játéknak. És a gróf!

– Későn érkeztél! Nagy vita volt! Az író úrral.

Mathilde nem volt rá kíváncsi.

– Hogy ki a paraszt! Az író úrnak igen eredeti fölfogása van erről. Kérdezd csak meg te is – terelte felém Mathilde-ot a gróf olyanformán, mint a pikádor a bikát.

De Mathilde-nak a fagyossága már rég csak kijelentést engedélyezett: – Aki vidéki, az paraszt – mondta, nem nekem, hanem a grófnak s a hölgyeknek.

Beleegyezőt bólintottam. De túl mélynek sikerült. Mathilde is érzékelte.

– Aki faluban lakik.

– Tehát mi is! – diadalmaskodott a gróf, felém kacsintva, hogy mikor szúrok.

– Aki csizmát hord – helyesbített Mathilde. Majd tovább helyesbítve a végső pontosságig: – Azt rögtön meg lehet ismerni, aki paraszt! Amíg lesz paraszt.

Mert rövidesen nem lesz.

De én untam. Sőt, egyszer csak megsajnáltam Mathilde-ot.

Parasztok azért nem lesznek, mert nem értvén a földmíveléshez, a kapott földeken egyszerűen éhen fognak halni, lustaságuk és tehetetlenségük következtében. Mert csak akkor dolgoznak, ha hajtják őket. Mathilde erre ezer példát tud. Így pedig, éhen halván, el fogják kergetni most is, akár 19-ben, Pestről is a kommunistákat, mert a magyar parasztot, azt nem lehet félrevezetni, az a világ legértelmesebb, legönállóbb és legszorgalmasabb népe. Arra ő a nagy tanú. Azt csak a munka érdekli. Azért is nem szabad megzavarni; politikával, izgatással. Azért is tapsolt ő Istvánnak, hogy a magyar paraszt mindenhová való, csak a parlamentbe nem, mert az neki parkett, hanyatt esik. S különben is a közügyet, mint huncutságot az urak dolgának tartja, igen helyesen!

És így tovább, csaknem egy mondatban, egy logikai láncszemet, egy ellenvetést nem engedve az ediktumszerű kijelentésáradatba, amely már-már távoli harsonaszót kívánt kíséretül, mint a középkori piacokon. Lebocsátott fülekkel, jobbágyi alázattal hallgattam, arra gondolva, hogy Mathilde okainak itteni kitapogatása helyett inkább majd otthon, feleségem könyveiben nézek utána, milyen klinikai osztály esete ez, s aszerint alkotom meg a választ, akadémikusan persze, vagyis nem az ő meggyőzésére, hanem csak úgy gondolatban.

Vártam az alkalmat, mikor szedhetem illemsértés nélkül a sátorfámat. Molière képzelet szülte Henriette-je, Armande-ja, Philaminthe-je egyszeriben hús-vérszerűbben várt kint a pusztán, élőbb eszmecserét kínált, mint akik közt ültem. De a gróf nem akarta abbahagyni még a corrida-t. – Az író úr hosszú oldalakon át taglalta, hogy ha a földmívelés nem volna a legelmefejlesztőbb tevékenység, az emberi műveltség sosem alakul ki!

Mathilde, mintha csak könyvből olvasta volna, egy tankönyv idevágó fejezetéből: – Egy paraszt sose tanul meg teniszezni. Alkata nem alkalmas rá! Whistezni sem tanul meg soha egy paraszt sem.

– Bridgezni?

Ezt nem én kérdeztem, a fiatal grófné.

– Azt sem!

A gróf vette föl megint a picador dárdát:

– Az író úr szerint mi voltunk tanulásra képtelenek! Nyelveket sem tudunk!

Mathilde csak végigmért.

– Még azt a nyelvet sem tudjuk, amelyen most beszélünk! – s tekintetében mintha számomra is lett volna egy tréfás döfés, hogy ugorjak.

– Hát akkor hogy beszéljük? – szólalt meg Mathilde.

– Azt mondom én is! Túlozni azért nem kell! Mert az író úr kétségbe vonja azt is, hogy a műveltség, a jó modor mégiscsak a mi művünk ebben az országban.

– S ezt kinek a nevében mondja? – kérdezte Mathilde harcra készen.

– A besenyők nevében! Mint az utolsó öntudatos besenyő! – nevetett a gróf.

Mathilde ezt nem értette. Gőgjén ez nem lazított.

De a gróf úgy nézett rám, szólnom kellett:

– Ezt sose mondtam. Csak voltam – ha voltam – besenyő.

– Azt mondta, ön az utolsó besenyő, aki annak tudatában van!

Ezt először beszélgetésünk alatt – kemény nevetéssel mondta, úgynevezett ellentmondást nem tűrő hangon. Franciául ezt így fejezte be:… que vous étiez le dernier Petchenègue qui en ait conscience!

Megbántam, amit ekkor tettem. A választ, amit erre adtam. – Le dernier Petchenègue qui en eût conscience – akkor is így mondtam volna – Monsieur le comte.

Mathilde úgy nézett a grófra, hogy abban az volt: kardot ki, ezt csak vér moshatja le. Csönd támadt.

Valamelyik génem emlékezhetett egy ötszáz éves pofonra, annak a reflexe lehetett ez a bárdolatlan visszavágás, az rúghatta el magát álmában.

– Merci, maître.

– Nincs miért, mon général.

Különb házigazda volt, mintsem éreztethette volna, hogy megneheztelt. Erősen tartóztattak. Sőt, szívélyesen megígértették velem, hogy máskor is fölkeresem őket.

De hát – még ezeket az üvegeket is vissza kell vinnem! Ez a háború – a légnyomásaival – összezúzott csaknem minden törékeny holmit, kinccsé tett két ilyen flaskát is.

Átöntöttük a maradék bort. Kiosztottam a búcsúzás kézcsókjait, a legszigorúbb etikett sorrendjében. Éreztem, hogy a hercegnő fejbólintása – enyhe haránt pályán – pontos mása volt egy spanyol Izabella-kori közép-meleg elbocsátó főhajtásnak. A megifjult hölgyek is kifogástalanok voltak. Csupán Mathilde összefércelt ajkain zengett némán ez a kifejezés: kotródj, bugris. De jobbját természetesen ő is odanyújtotta fegyelmezetten.

A gróf rákormányzott a barna pocsolya első féltéglájára, majd megvárva átkelésemet, barátságos karlengetéssel viszonozta minden hátrafordulásunkat, amíg szeme elől el nem kanyarodtunk.

Kanyarodtunk – mert az élénk fiúcska persze nem hagyta ki, hogy ne járja be még egyszer a falut, ontva szüntelenül magából egy homokgödör közeli megásásának lelkesítő terveit és nagyszülei új életmódjának különbnél különb – társadalomtörténetileg megbecsülhetetlen – adatait. Nem élek vissza velük.

A gróf azóta meghalt. Találkoztam még vele. Úgy gondoltam, hogy a főúri világ e gyorsrajza után papírra vetem egyszer azt is, hogy alakult szülőpusztám környékén a polgári-demokratikusnak induló, majd népi-demokratikussá átváltó világ s végül a közös gazdálkodás légköre. Meg tudom csinálni? Egyelőre más terveim vannak. A grófról így még van följegyezni valóm. Addig is hadd mondjam el a leglényegesebbet, előre, e fejezet végén, ha a türelmes olvasó már idáig elgyalogolt velem, a múltnak ezen az elsivárosodott, töretlenül ránk maradt ugarán. A gróf elérte, amire törekedett. Napjait egy faluvégi parasztházban fejezte be, úgy összemosódva a szomszédság vele-beli öregeivel – ahogy arra mondják –, hogy amíg meg nem szólalt, közülök senki nem választja ki. Az ürgedi temetőben helyezték örök nyugalomra, s ott aztán véglegesen olyan rendűek közé, akik közé vágyott. Ahhoz ugyanis, hogy a hatalmas családi kriptában kapjon ősei sorában helyet, kőmíveseket kellett volna hívatni, homokot, meszet, téglát szerezni: kibontani s újra berakni a falat, leemelni a több métermázsás márványlapot. Még – azt hallottam – külön érckoporsó is kellett volna, mert hisz a kriptában a tetemet nem földelik el. A soron levő parcellába került, a falu volt tojásszedője mellé; annak a sírját kell keresni, mert az ő deszkából csinált – nyilván mégiscsak ideiglenesnek szánt – fejfájára csak tintaceruzával írták föl a nevet; azt meg persze rögtön az első eső elkente.

hét év után. Földrerogyottat megsebezni rangfosztó stílusvétség, nemcsak a lovag számára; az író számára éppúgy. Elkerülni véltem, ezúttal is. E könyvbeli vitatársamat hitem szerint lovagiasan ábrázoltam, a személynek kijáró megbecsüléssel; sőt rokonszenvvel; csaknem áldozataként osztályának, a voltaképpeni ellenfélnek. Ért mindazonáltal olyan bírálat, hogy tollamat – sőt lépteimet már a kastélyba – bosszú vezette. Nem így emlékszem; elmondhatom rá az adatot is; annak idején nem említettem. Néhány nappal a látogatás után fordítói gályám kis fényrésén át ismét azt a bokáig érő bekecset láttam közelegni a gazos kerten át, amely történelmünket megindította. Sebestyén ezúttal is levelet hozott, most a titkárnőtől, s egy kérvényt a falu vezetőségéhez, a gróf nevében, de levélíró kezevonásával. A falu vezetőségében akkor a Nemzeti Parasztpárt tagjaié volt a többség, s jó magam a párt országos vezérkarában foglaltam helyet. A kérvény tárgya: egy parasztházba való költözés engedélyezése; a levélé: tegyem íráskészségemmel még meggyőzőbbé a kérvényező érveit. Megírtam, annak tudatában, hogy persze vitatársam is olvasni fogja. Bírói tárgyilagossággal, de mégis belső mosollyal állapítottam meg, hogy az a népréteg, amely nevelt, és amely így tollam is vezeti, európaiabban viselkedik az övével, mint viselkedett hajdan az övé a miénkkel.

1969