Somfi úr és a fák
|
„That is not what I meant at all.
That is not it, at all.”
(T. S. Eliot)
|
| Mindezt Schneider úr, ő sem így akarta, |
| míg Somfi elvtárssá öregedett. |
| Sőt precizírozzuk: nem így kívánta |
| volna, ami ugyebár van, amíg |
| lerakja passziánszát az avarra |
| és – „Vacsorához: első emelet!” |
|
| Szemügyre vévén éteszközeit |
| s hogy most is az ő széke áll-e itt, |
| húzván az abroszt is simára, |
| ameddig itt tett-köre ér: |
| ifj. dr. Schneider Elemér, |
| azonközben sem éppen így kívánta, |
| sőt – fehérről fehért asszociálva – |
| rendezvén lepedőjét is simára, |
| azonközben is, hogy szeretkezik, |
| azonközben sem precízen így |
| azaz épp e deháton és teháton át |
| lépi egy lelki lépcsőzet fokát, |
| nicsak: pulpitusig! – amíg |
| egy lapot az öröklét passziánszba. |
|
| Miután elköltötte így a vacsorát, |
| lelkét és gyomrát egyként rendbe rakva: |
| fölmentve legalább magát, |
| mert hisz pontosan mégsem így akarta, |
| s végül szomszédjaitól is elköszönt |
| megadván kinek-kinek mi övé, |
| egy újabb világesemény felé |
| s a fehér abroszok között, |
|
| mig ottkünn elkomorulnak a fák, |
| kapkodva vakon passzianszozik tovább, |
| futkos – „mert ősz lett!” – le-föl a család, |
| kezdi a ránk-nem-tartozó világ |
| fulladás-lilán a mennydörgő patáliát. |
|
|
|