Verses levél Zilahy Lajoshoz

Hogy is vagyunk mi most egymással, magyarok:
– kintiek, bentiek?
Köszönöm Lajos, megrázott a leveled.
S lám, köszönöm azt, hogy – megszenvedtetett?
hogy kínt adott? ki érti meg,
hogy is vagyunk egymással mi, magyarok,
akik sebezzük egymást, bárhogy is megy,
csak együtt szavazunk, ha nem egyébbel,
szánkban a káini válasz rossz ízével:
őrzője vagyok én testvéreimnek?
Emlékszel még a kis történetre, Lajos?
Egy este Óbuda fölött mondtam el,
tán útravalóul – merthogy indultál
éppen tengerentúl –:
nagyurunk Rákóczi, s megfogyott kis udvara
Marseille-ből Rodostó felé hajózva
– a szultán vendégei újra, boldog kis sereg –
egy nap éneket hallott a gálya-mélyből,
nem a szó, csak a dallam ért föl.
– Magyar ez? kérdezte Mikes habozva…
Láncon a mélyben egy sor magyar evezett,
vének, vakok,
még tatárszíj-fogta rabok.
Zay úr lenézett, majd mit tehetett?
Bámult soká a tenger víz felett.
Mindenki hallgatott.
Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok?
Tizenhárom-tizennégy millió – ennyi, szerintem,
ha nem tizenöt,
aki tán két rádióhír között
azzal mond népszámlálási igen-t,
hogy lábizmában érez örömöt, mert
egy magyar labda megint bement;
kinek szinte itten hagyott, személyes barátja Háry,
és Lúdas Matyi, a sosevolt Csicsóné lányai,
a kondorosi ménes, s aki megáll,
– így tölt ki rovatot –
azt hallván a Cityben vagy Citében
vagy Szingapur vagy Tokio szivében
valaki azt mondta: jónapot!
Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok?
És külön, akikre a magyar szavak hazája bizatott?
Keresem lelked, Lajos, a küldött versben,
és épp mert a vers meggyötört, fölemelt,
hadd elemezzem, nyújtsam föl
hadd elemezzem, nyújtsam föl Neked, mint tükröt.
Honvágy és honvágy volt a kusza vers,
a szabad asszociációs vers áruló
leit-motivuma,
a szökellő gondolatok gyors vizmedre,
fonala,
s egyben lasszó, mely tengeren át
 
szivünkre, szivünkbe talált.
Honvágy és honvágy, nem is egy ország,
nem is egy földrajzi ország iránt,
de mi iránt és hova lobogott ez a láng?
Én jobban látom:
Én jobban látom: abba a szívszorító, drága
álom s mégsem álom hazába, amit
fölrakni buzdítottak a látnoki, lángeszű jobbak,
Petőfiék, s ami azért valóság.
Bennem is egy hon vágya ég,
engem is honvágy sarkall, rokonítva hozzád,
e feledhetetlen ország felé vissza, de mégse
hátra, hanem előre konokon,
hasonlítunk mindannyian,
akik mielőtt odaérünk,
már a célba is beleférünk.
Találkozunk vajon még, nemcsak eszmék
síkján Lajos,
de ismét itt, egy budai utcán,
elintézendő, amit kell s lehet?
Legyen szerencséd és szerencsém.
Csókolom Piroska kezét,
azaz Flórával együtt ölelünk,
kívánva boldog ünnepet,
mindkettőtöknek.
 

(Elhangzott: 1962 Karácsonyán, a Szülőföldünk amerikai magyarokhoz szóló műsorában.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]