Verses levél Zilahy Lajoshoz
| Hogy is vagyunk mi most egymással, magyarok: |
| Köszönöm Lajos, megrázott a leveled. |
| S lám, köszönöm azt, hogy – megszenvedtetett? |
| hogy kínt adott? ki érti meg, |
| hogy is vagyunk egymással mi, magyarok, |
| akik sebezzük egymást, bárhogy is megy, |
| csak együtt szavazunk, ha nem egyébbel, |
| szánkban a káini válasz rossz ízével: |
| őrzője vagyok én testvéreimnek? |
| Emlékszel még a kis történetre, Lajos? |
| Egy este Óbuda fölött mondtam el, |
| tán útravalóul – merthogy indultál |
| nagyurunk Rákóczi, s megfogyott kis udvara |
| Marseille-ből Rodostó felé hajózva |
| – a szultán vendégei újra, boldog kis sereg – |
| egy nap éneket hallott a gálya-mélyből, |
| nem a szó, csak a dallam ért föl. |
| – Magyar ez? kérdezte Mikes habozva… |
| Láncon a mélyben egy sor magyar evezett, |
| még tatárszíj-fogta rabok. |
| Zay úr lenézett, majd mit tehetett? |
| Bámult soká a tenger víz felett. |
|
| Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok? |
| Tizenhárom-tizennégy millió – ennyi, szerintem, |
| aki tán két rádióhír között |
| azzal mond népszámlálási igen-t, |
| hogy lábizmában érez örömöt, mert |
| egy magyar labda megint bement; |
| kinek szinte itten hagyott, személyes barátja Háry, |
| és Lúdas Matyi, a sosevolt Csicsóné lányai, |
| a kondorosi ménes, s aki megáll, |
| azt hallván a Cityben vagy Citében |
| vagy Szingapur vagy Tokio szivében |
| valaki azt mondta: jónapot! |
|
| Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok? |
| És külön, akikre a magyar szavak hazája bizatott? |
| Keresem lelked, Lajos, a küldött versben, |
| és épp mert a vers meggyötört, fölemelt, |
| hadd elemezzem, nyújtsam föl |
| hadd elemezzem, nyújtsam föl |
Neked, mint tükröt. |
| Honvágy és honvágy volt a kusza vers, |
| a szabad asszociációs vers áruló |
| a szökellő gondolatok gyors vizmedre, |
| s egyben lasszó, mely tengeren át |
|
szivünkre, szivünkbe talált. |
| Honvágy és honvágy, nem is egy ország, |
| nem is egy földrajzi ország iránt, |
| de mi iránt és hova lobogott ez a láng? |
| Én jobban látom: |
abba a szívszorító, drága |
| álom s mégsem álom hazába, amit |
| fölrakni buzdítottak a látnoki, lángeszű jobbak, |
| Petőfiék, s ami azért valóság. |
| Bennem is egy hon vágya ég, |
| engem is honvágy sarkall, rokonítva hozzád, |
| e feledhetetlen ország felé vissza, de mégse |
| hátra, hanem előre konokon, |
| már a célba is beleférünk. |
| Találkozunk vajon még, nemcsak eszmék |
| de ismét itt, egy budai utcán, |
| elintézendő, amit kell s lehet? |
|
Legyen szerencséd és szerencsém. |
azaz Flórával együtt ölelünk, |
|
(Elhangzott: 1962 Karácsonyán, a Szülőföldünk amerikai
magyarokhoz szóló műsorában.) |
|
|