Ősszel
| Beborult s így lesz már örökké, |
| ezt gondolom s nem ad vigaszt, |
| hogy még megérem – hisz megértem |
| kerek ötvenszer – a tavaszt. |
|
| Ez a vigasz mind ösztövérebb. |
| hogy mert oly soká élt a földön, |
| most már örökre itt marad? |
|
| Holott úgy volna logikus! De |
| nincs logika, nincs józan érv. |
| Emberi faj, rádtör, legázol |
|
|
| Én sem állhatok ki a sorból. |
| Készítgetem is már magam, |
| hogy méltón ahhoz, aki voltam, |
|
| ha majd a nagy kiszámolás, mely |
| rajtam áll meg, s a rettentő ujj |
| – „Most ezen a sor!” – rám mutat; |
|
| készülök, hogy épp azt a percet |
| álljam emberként, győztesen, |
| teljes erőmmel, mely után egy |
| pondró nem cserélne velem! |
|
|
| „Egészen nem hal senki meg…” – Csak |
| önáltatást ne: félvigaszt! |
| „Valami több mindig marad.” – Mi? |
| ha a pondró is elfogyaszt? |
|
| „Az, amit tettél! Mért ragadt el |
| közt a munkáé? Mert a munka |
| a legjobb léleknyugtatás? |
|
| Valamit készitünk magunkból |
| egy tartósabb, egy igazabb |
| létet, mely örökre megőrzi…” |
|
|
| „Akaratodat!” – vág szavamba |
| barátom, a tudós – mi más |
| voltál (s akarsz még lenni!), mint egy |
|
| mely tovább vágyik, mint egy élet |
| s vágyódjék is! Az ember ott |
| vált emberré, ahol közösség |
| része lett, társulni tudott, |
|
| ahol nincs külön sors… Nem értem |
| egészen: egy folyam vagyunk? |
| S a szintről csak a mélybe fordul |
| a tajték, hogyha meghalunk? |
|
|
Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10. |
|
|