Lecke
| Folyt az „ankét”. No, nem teremben: |
| egy kis puszta juh-akla mellett. |
| Körben egy csapat fiú és lány; |
| feleltünk, ahogy kérdezgettek. |
|
| Irodalomról folyt az ankét! |
| „És miért nincs szomorú nóta, |
| lánynak való?” – kérdezte egy lány, |
| elpirulva, ahogy kimondta. |
|
| „Azt mért nem írnak?” – tette hozzá. |
| – Kinek kell? – mondtam, hogy feleljek. |
| S szólt a kislány – pirulva ismét –: |
| „Hát nekik… a szerelmeseknek.” |
|
| „Boldogtalan szerelmeseknek?” |
| Nevetés támadt, olyan harsány, |
| a vak is látta, magáról vallott |
| az a lángvörösarcu kislány. |
|
| Addig pirult, mig ő is föl nem |
| kacagott: kettős pírra váltva |
| borult – új kacaj – egy gyanúsan |
| szolgálattudó fiú-vállra: |
|
| vőlegényére! Néztem egyet. |
| „Magának kell szomorú nóta? |
| Menyasszonynak?” – „Ha olyan jó, ha |
| az emberlánya azt dalolja” – |
|
| szólt a lány, majd szólt szinte daccal, |
| mintegy várfalon belül állva: |
| „Ha az szép!” – s dugta arcán égő |
| igazát a készséges vállba. |
|
| Én meg… No, forgattam soká még |
| a váratlan költői leckét, |
| tünődve: mit szól, ha elmondom |
| – elmondtam – az Írószövetség? |
|
Irodalmi Újság, 1954. jan. 16. |
|
|