Utóhang

Egy verseskönyvhöz

Ez a könyv csupán azért szól

juhászokról, juhásznékról,

legelésről, terelésről,

híre örök juhász-észről:

mert ki mindezt így leirta –

biz – juhászok ivadéka.

Daliát, hőst, igaz embert,

álomszerűt köztük ismert.

Mi a szépség, hűség, nagyság,

arra azok tanitgatták,

úgy pedig, hogy adva mindjárt

eleven magukról mintát.

Hogy mit raktak útra néki

egy életre tarisznyába,

a fiu is mostan érzi,

most lepi szivét a hála.

Mert hogy harca meg nem törte,

azt is tőlük örökölte.

Nézve meghatottan hátra,

müvét ím – illőn ajánlva –

nekik adja, csupán vissza,

mert hisz ezt is tőlük hozta.

És ha itt-ott változás van,

ha a külső kerekebb,

csak úgy, mint a kövecsek

már a lentibb patakágyban,

mert hisz, ha az unokájuk:

ez is az ő folytatásuk!

Sírkövük, de síruk sincsen

már a pusztán, rengetegben –

állon emlékjelük itten,

olvasó, a mi szivünkben!

Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]