Mese a diákká vált szamárról

Hol volt, hol nem, senki más, ezúttal is egy juhász. Minden kincse-vagyona szorgos dolgos asszonya, esze-fürge kis fia, meg egy szürke csacsija.   Éldegéltek együtt négyen, hol szerényen, hol szegényen, eladdig, míg a fiát, azt a jófejűt nagyon, egy napon el nem csalta a világ: diák lett, híres diák. Hosszú esztendőkön át híre járt haza csupán: vág neki a tudomány: ritka szerencsét csinált!   Ám az anyja, ám az apja épp azért már – elsiratja: „Sose látjuk többet őt!” Volt okuk búsulni más is, oda lett a hű szamár is. – Nyomva szinte a tetőt, tenger gond szakadt a házra, szomorúság a juhászra.   Amikor egy reggel a ház előtt ki száll ki egy kocsiból s nyit kaput? A fiuk? – Apja nézd csak, hogy ki fut ott… itt… az udvar gyepén! – Hagyd, hisz ez meglett legény! – Jaj, ha ő lépne a házba… – Ugyan!… – Apja, apja hátha… S öleli szülei vén vállát máris vigan a „Lelkem!”, a „Fiam!”   Volt öröm! S volt búsulás. Elsorolta a juhász bőven hosszan, hogy mi – nincsen. Látogatja bíz az isten élő átka: az adó beszedője, a bíró.   – Az a régi, a gügye? Az ijedős, babonás? – Este-nappal, ha ügye, hátunkból szíjat hasít – szólt sóhajtva a juhász – az vitte el a csacsit! Hagyta volna pedig őt meg, volna mivel elszegődjek, volna keresnem mivel! De még az is neki kell! – Ő használja? „Éjszakára haza kötélen cibálja, verését nem hagyja abba, csak a néhány pillanatra, míg a harangkondulásra – neki már ez a szokása – elvégzi, mit mindig óta elvégez, ha nyugovóra végleg bevonul a házba.”   Gondolkozik a fiú, egy csöppet se szomorú, sőt vidám: – Meglesz a csacsi, apám! – Hagyd a tréfát… rossz a tréfa! – Visszavesszük! – Mikor? – Még ma! Nem kívánok egyebet, csak mikor majd a szamár bitorlója itt megáll, kend a kantár-kötelet csacsi-nyakból kivegye s az én nyakamba tegye, őt pedig, a csacsit vezesse szépen haza, mihelyt hallja, hogy: i-a! – És te? S véled? S azután? – Az azutánt bízza rám!   Gingalang, szól a méla estharang. Jő a biró s ahogy hallja, – miként rászoktatta anyja – áll egy percet s indul újra megújulva, hátra se tekintve, mi feszíti tovább is a kötelet. A csacsi! Más mi lehet? Éppen attól közönyös, hogy az egyre csökönyös; nincs hiba, hisz még ordit is: i-a!   Nincs hiba egész az ólig; csacsit szépen beköti, kéve kórót lök neki, azaz lökne, mert csukódik lába össze, ahogy szemmel látja: mi ez? Állat? Ember? Kötőfék még a fejében, ámde éppen embermódra lábra áll: akármi, de nem szamár! – Ördög, vagy akármi vagy, add vissza a csacsimat! – bőg a biró. – Ó, jaj, ó, jaj! Hova tetted, szólj te tolvaj!   Szólal végül a „csacsi”, hangját alig hallani: – Lettem volna bárha tolvaj, nem ért volna érte oly baj, mint mi ért pokoli bűneimért. Gyilkos voltam! Ezért kellett, hogy szamárként vezekeljek… – Mit míveltél, szerencsétlen? – Az ártatlant nem kíméltem, mikor az adót kimértem: bíró voltam Somogyszobban; örülök, hogy épp ma, nálad mult le rólam a varázslat, hogy éppen egy pályatársnak köszönöm, hogy megint emberbőrbe költözöm! – És az… árad? A százhuszonöt forint?! Amig azt le nem szolgáltad bárki légy, ember vagy állat, én ugyan el nem bocsátlak!   Szeliden felel amaz, emigyen: – Kérlek szépen, hagyd békében, ne költsd fel bennem, akit most épp lefestettem, a gyilkost: mert ha fölkel, baj lehet! S íme vet nyomban olyan vérivó, állati tekintetet a diák, hogy a bíró a beléig megremeg, s már többet is híve-értve, mire a volt-csacsi kérte, elhátrál a küszöbig, abba sarkkal ütközik és az ólbul – puff neki – úgy kifordul, hogy most ő megy, mint csacsi, négykézlábon át a sáron ázva-fázva be a házba, be az ágyba s asszonya kérdő szavára: „Ki tett csúffá?” – rejtve még a fejét is, akár a béka, annyit mond csak: egy kolléga.   S másnap örül, amikor kimegy és – üres az ól.   A juhász pedig – búcsúzkodva – másnap ennyit mond csak a fiának: – Csak csudás istenáldás a tudás! És felel a fiú rája: – Attól függ, ki mire szánja!   Él megint hát – semmi baj – a juhász a csacsival. Megy vele erre, megy arra, egy szép nap épp a piacra, s megáll benne az ütő és igyekszik szökni félre, mert ki jő szembe véle? A bíró, az a híres. S éppen állatot keres! Újat a régi helyébe. Jő és jő és nézi, nézi azt a nem is olyan régi szamarat, és haraggal kifakad: – Nem csapsz be többet, zsivány, bámulsz bárhogy is reám! Mit tettél, hogy itt vagy újra négylábúvá táltosulva? Visszaestél, mi? Nahát tűrd a penitenciát! Dehogy veszlek meg, hogy ismét rámháruljon a fizetség! Elég, hogy egyszer felültem! Lett eszem, haramia!   És felelt megkönnyebbülten a csacsi: i-a! i-a! Ifjúsági Könyvkiadó, 1954