Mese a csodafurulyás juhászról

Hol volt, hol nem egy juhász, jó nótás, jó furulyás, hetyke, büszke, igazi szókimondó pusztafi. Ha dolgozott is, nótázott, meg mókázott: hol tettével, hol kedvével vagy egyszerre mindkettővel javította, amit látott, szépítette a világot.   Kelve jókor, amidőn kell, ment egyszer a nyáj mögött, fütyölt és zacskót kötött. Lép mögé egy sánta ördög; hátbavágta, ráüvöltött: – Mit csinálsz, kis ihász? – Acskót, zacskót, mi közöd, minden sánta ördögöt estelig belékötök!   Nyek – nyaklik az ördög össze: – Jaj, csak engemet ne köss be. – Belekötlek, nincs bocsánat, eltörted a furulyámat: az reccsent a hátamon, holtomig sajnálhatom. – Kapsz jobbat! – A tiedet? – Jaj, csak épp ezt nem lehet: szakmai szerszámom ez, idegennek bajt szerez, mert az a csoda hatalma, táncra perdül, aki hallja s mindaddig nem hagyja abba, míg fúvója nem akarja! – Éppen az kéne nekem. Nem ártana, hogyha egyszer megjárná egy pár gazember! – Nem, nem, nem engedhetem! – Nocsak próbaképp! – Vigyázz! De elkapta a juhász, s fújja máris a csudás zeneszerszámot, s az ördög rúgja máris a göröngyöt, és veszettül fordul-perdül, míg az a vad hoppsza-polka el nem hordja a pokolba. Néz a juhász – no de már táncban áll a vezérkos, a szamár, meg az egész birkanyáj!   Olyan szaporát lejtettek, dél se volt és megdeleltek. Fekhetett ő is, a gazda, hogy egy kicsit szunnyadozna. Nem szunnyadt, mert a kanyarnál ki jő? Az a gyalog-kalmár, ki egy megyét végigcsalt már. Nézi, nézi a juhász, s egy halk csárdást furulyáz. A bokáját összecsapja, bugyrát lányként ölre kapja s táncol az meg izibe csipkebokor közibe; gúnyáját ág tépi le; csípi tüske meg csalán; járná még ma is talán, ha a juhász meg nem szánja, s megfeddvén el nem bocsátja.   Dehogy csal már! – esküszik égre a kalmár: megjavul! S megy menten a földesúr elé, bosszúval tele: – Kegyelmes uram, a te földeden a te juhászod te szolgádként meggyalázott, tégy tehát te igazságot! Ellened nem tudom, mi szellemek népével szövetkezett. – Mit csinált a gaz nekem? Gyorsan hintót! Jössz velem! Hajts! A nyájhoz! Annyit mondok, megkeserüli a dolgot!   És beültek és repültek s ahelyt táncra penderültek, mert a juhász jóelőre rákezdett egy keringőre.   Most már ketten, kar a karba, lejtettek be a bokorba, s lejtettek aztán haza. „Tűrhetetlen! Tarthatatlan! Kinek van itt igaza?!” – fújták szörnyű indulatban. „A bíróhoz!” S az ítélt, maga sem tudva, miért: csak kimondta, csak leírta három rőf árkuspapírra:   „Ki ilyet mert, föl kell kötni a gazembert.”   Viszik immár azt a gyászos írást hárman a juhászhoz:   – Halld, juhász! És egyszerre mind bokáz, mint akit a frász kiráz, s járnak szebb toborzótáncot, mint a verbunkos huszárok, mert nekik azt fújt csudás furulyáján a juhász.   Hazaértek, összeestek: node most ők szövetkeztek. Aki csak a népen ült, ővelük mind egyesült: csendőr, zsandár, ellenőrző, igazgató, alja költő, a csiszár, a király, meg aki a bárddal áll. Az ezt mondja, ez azt mondja, míg kisült a gazság módja, a fogás; hogyan vesszen a juhász: éjszaka kell rája menni, amikor nem védi semmi. Rá is mentek, le is fogták, reggel már felkötni vonták.   Áll a juhász hallgatag az akasztófa alatt. Keze-lába összekötve. Ami népség körülötte, szidalmazza: – Húzd! Magasra!   Ismerőst egyet se lát. Ha csak nem az asszonyát. Ott hátul a dűlő útban ő volna az, talpig búban? Áll is, jő is – ni, ide? A bírák eleibe? Máris ott van, bátoran szól: – Elbúcsúznék az uramtól, hadd öleljem át utólszor. – Vigyázz, életeddel játszol; halálfia ez a pásztor: érte bármit vétkezel, magaddal is végezel. – Tudom! – az ezt feleli, urát máris öleli, fejét a keblére vonja, és a furulyát, melyet eddig ott rejtegetett, a juhász szájába nyomja. Megkötözve – mit csinálsz? No meglesz már a juhász! A furulyát foggal tartja, úgy fújt rajta, olyan sivítóst előbb, majd hogy ujja szabad újra, olyan vad csürdüngölőt, hogy aki ott körbe állta, tán ma is még arra járja, a csiszár, a király, mind aki az igazság vesztére vár. Ifjúsági Könyvkiadó, 1954