Mese az állatok nyelvén tudó juhászról

Volt az óperenciás tengeren túl egy juhász. Nyáj-terelve, legeltetve ért egyszer egy rengetegbe. Rengetegnek közepén izzó tűz, halom faszén; a tűzben meg síró-rívó, haláltáncát járó kígyó: pörkölte már a parázs. Megsajnálta a juhász. Kampós botját betartotta, a kis kígyót kirántotta, s esett majdnem ő hanyatt, hallván ilyen szavakat: – Köszönöm, mit értem tettél, megkapod, mit érdemeltél, kérsz, mit kérsz, egy a hitem, azonnal teljesítem!   Mit kérhet, ki hetek hosszat beszéddel se szórakozhat, mert alig lát mást, mint birkát? Nem sokáig tétováz, azt feleli a juhász: – Egyet kérnék, ha megadnád, értsem az állatok hangját; együtt élünk, soha egy szót nem cserélünk! – Meglesz! – volt a felelet – de egy föltétel alatt, soha ki nem fecseged, amíg élsz, titok marad, mert ha szólsz – szörnyet halsz, úgy lakolsz!   – Dehogy szólok – kezdte éppen a juhász, mikor egy fa tetejében szarka-csörgés, csárogás hangzott máris, ilyenképpen: „No, ennek a fának odvát fiaink már telehordták; csak az arany van öt mázsa; hordják mától fogva másba!” – párjának mondta egy tarka farkú öreg apa-szarka.   Néz föl a juhász a fára, le azután az odvára. – Kaparj alá! Ássad, vágjad! – szól oda két kutyájának. – Kaparjon a fene néked, ma sem osztottál ebédet – szólt az egyik; de a másik, a puli kapart rogyásig, ásott amíg, csakugyan, mi gurult ki? egy arany!   Odasóz a juhász egyet annak a mihaszna ebnek, s becézné a másikat s – uccu! – az is elszalad: nem tudta, hogy különb, mint más, ért a szóból már a birkás!   Ugrik – uccu – észbekapva, fut haza ő is, a gazda; forog otthon, lélekvesztve: – Hol a balta? Hol a fejsze? Hamar, apám, kell segítség, megleltem a szarkák kincsét!   Meg is lelte, hazavitte; senkinek nem említette; használgatta okkal-móddal, csínján bánt a nagy vagyonnal: tudott titkot a juhász.   Nem is kérdte senki más, csak éppen a felesége. Csak annak nem fért eszébe. „Hol szerezted?” Hol szerezte, ezzel gyötri minden este, ezzel gyötri hajnalig. – Te, megöltél valakit?! Mit tettél, jaj, kárhozott, hogy nekem se mondhatod? – Ugyan! Hagyd már! Semmi vétket! – Hát akkor mért nem beszéled? Mi lelt? Megjössz, ülsz, merengsz, egyszerre csak fölnevetsz.   Volt min! Jön be a kis macska: – Hol a bögréből a tej? – Tán a gazdáné kinyalta – szólt anyja –, fordulna fel! Zeng a falban a tücsök: – Hej, de jó ház, hej, be szép ház, hétszámra nincs takarítás, holnap ide nősülök! A hízó meg, dúlva-fúlva: – Mi ez, soványító kúra?! – Mit nevetsz megint, te! – engem? – így az asszony – szólj, de menten! – Nem lehet! Olyan titok, ha kimondom – kimúlok. – Attól, hogy őszinte vagy? – Igy szólt a parancsolat. – Szép parancs volt – ellenem! – Nem bánnád, ha… – „Nem hiszem!” – Jó; ha te nem, én se bánom! Gyujtass gyertyát, hívj papot, elmondom a – hideg-ágyon: lelked rajt, ha meghalok.   – Meghalsz, meghalsz – miért halnál? De a juhász ágyban volt már, feszületen a keze, szeme meg könnyel tele, a küszöbnél rongyain fekvő, hűséges pulin, mert hogy az is könnyezett. – Messetek karéjt néki, vastagon, ez a végső óhajom – szólt sóhajtva a juhász. Úgy megillette a gyász. Csukta is be a szemét.   Ám a puli, a derék, téve két lábát keresztbe s arra bús fejét eresztve, köszönni is néma, béna, rá se nézett a karéjra eladdig, amíg magas főtartással a kakas, hogy csak úgy pirult taréja, meg nem indult a karéjra, s odaérve bele nem csíp a kenyérbe; vitte volna máris onnan, ha a puli rá nem morran: – Tudnál enni, te hálátlan, mikor gazdánk halálán van? – Elég szamár, ha azon van – felelt a kakas. Azonban kinyitotta a szemét a juhász. Jött még egyéb: – És azok is elég marhák, kik az ilyet megsiratják – mond a kakas – lám la nékem van hetvenhat feleségem, s rendben minden! Ő meg eggyel nem boldogul? Csak rongyember!   A juhász nem várt egyebet, letette a feszületet; elég volt neki a lecke, az asszonyt jól – megnevelte. Hogy hogyan? Arról már a mese hallgat. De ma is még boldogan élnek, hogyha meg nem haltak. Ifjúsági Könyvkiadó, 1954