Jegyzőfüzet
| Húsz bokor ül az izzóföldű kertben; |
| kisleányom óránként berobog |
| a nagy hírrel: egy megint megtojott! |
| Megtojt és kotlik tovább rendületlen. |
|
| Az is szép, mikor a fák eltakarják |
| fölött nesz nélkül elsuhannak |
|
| Sem arc, sem ajk, sem áll, se száj, sem orr – |
| tán épp azért oly csábítón csodás a |
| tó tükrén föl-fölvillanó mosoly – |
| s oly riasztó a düh ránc-rándulása! |
|
| Ahogy őseim századokon által, |
| úgy élek, várva minden szombaton |
| a heti tisztával az asszonyom |
|
| A tücsök lantján őszi már az ének, |
| versenyben föl a komor egekig, |
| keserveik oly vadul zengetik, |
| mint Jeruzsálem üszkein a vének. |
|
|
Gyötrődtem ifjan: semmit sem tudok! |
| Bilincsként hordtam: hogy semmit sem érek! |
| Feledi lassan pányváit a lélek – |
| Oh, ifjúságom, felszabadulok! |
|
| Hiszem, hogy végül végleg megjavulhat |
| ez a riadt állatnak született, |
| ez a szegény kétlábú szörnyeteg |
| s átlépi önmagában is – a multat. |
|
| Nyikorog a hegyi úton egy hete |
| estétől éjfélig a színig tele- |
| rakott kukoricáskocsik kereke; |
| vonul odaföntről a faluba le, |
| jő, mint rég, ha koldus jött ott lefele, |
| küldvén sirámait messze eleve, |
| jő az ősz; ez az ő panasz-éneke, |
| hangzik cserdítés, hars kurjantás bele. |
|
| Fölsivít az ólban – tudva már, mi az – |
| fölserkenti anyját mind az éh-malac, |
| verseng a magas- és mélyhangú panasz; |
| döng a hidlás, gágog a riadt liba, |
| csahol az eb – árad az egekig a |
| gyermekkort idéző nagy szimfonia. |
|
| A madarak a házhoz kezesednek. |
| Az udvaron a harkály úgy kopog, |
| akár egy vendég. „Szabad!” Kinyitok. |
| Dérben a fák. A hideg érkezett meg. |
|
| Midőn gyötörni kezdte, foglalóul, |
| a rák: éppen koromban volt apám. |
| Most lépek át a halál kapuján. |
| Mosolygok még, ha arcom hátrafordul. |
|
| Keblek, karok, álombelien szőke- |
| aranyszín bőre száll, oszol |
| szemem előtt a fák ágairól – |
| Csontvázak állnak ki a hegytetőkre. |
Csillag, 1951. aug. 8. sz. |
|
| Szeptember van, nem szól madár, |
| de nyüzsögnek a fehérszárnyú lepkék. |
| Bár tikkaszt a meleg még, |
|
| Míly „hol az olló” gyermeki szabálya, |
| hogy néznem sem illik ifjú leányra? |
| Harminc év köztünk! Egy taps, egy futás, |
| s az ő soruk lesz a csodálkozás. |
|
| Hozzák a habok a parti homokra |
| nagy kérdéseiket zúgva-zokogva. |
| És bólogatnak, mintha értenék, |
| két nap óta a sudár jegenyék. |
|
| Olajosodik a víz; mozdulatlan |
| nyúlnak a fényes redők végtelen, |
| mint óriási selyem-végeken. |
|
| Kint a tó közepében ezerszámra |
| a kövér vadlúd; itt marad fagyig, |
| mig a jégen le nem soványodik; |
| csak akkor száll tovább újabb hazába. |
|
| Nincs akarat, nincs gondolat, de vágy s tán |
|
lélek s halál sincs nélküled, |
| Poggyászom te, mind drágább, nehezebb! |
| Az öregség zord határ-állomásán |
|
csak téged el ne vegyenek. |
|
| Hogy meg kell halnunk, elég büntetés ez. |
| Mért szenvedni is még a büntetéshez? |
| Költő-hazudozás, hogy álom a halál – |
| Próbálj álmodni, ha hóhér vág, szúr, nyiszál… |
|
| A zöld fenyőfák előtt lengeteg |
| A tűlevelek hegyén csöpp remeg |
| a halászokon a gumikabát. |
|
| Halottak napján leesett az első, |
| még félénk hó. Nem is tartott tovább, |
| megvillantva a hegyen mosolyát, |
| mint egy születésnapi felköszöntő. |
|
| A gyertyáikkal égő temetőkre, |
| emlékezel a fényben lebegőkre? |
| Füred fölött a szöllős dombsorok |
| fölött milyen sose-volt városok |
| szökkentek – lánggal hajladozva – talpra, |
| oly frissen pezsgve, nyüzsögve, kavargva, |
| hogy elképzeltük a holt szeretők |
| tolongását is a mozik előtt… |
|
| Tombolt az esti szél. Zörgött az ablak. |
| Bátrabb voltam a rámhagyott, vén házban, |
| ha bent voltam az anya-szagú ágyban. |
| Gyermek voltam. Most a halál riasztgat. |
|
| magányos házban, rideg éjben, |
| s egy nemzet nyüzsg szivem körül. |
|
| Nem terült háló ilyen soha rád |
| nagy Balaton víz rengetegje, |
| mint midőn a fagy terítette |
| tükrödre tenger ág-bogát! |
|
| Ki nem vénült meg? Aki harcban állt |
| a jóért mindig, lankadatlanul. |
| Nézd ezt, azt, amazt! Úgy beletanult: |
| legyőzte végül magát a halált! |
|
| Úgy lett, ahogy a révész mondta, éppen. |
|
szállnak a sovány vadlibák. |
| „Hát hogy is repülhetnének kövéren?!” |
|
| Friss hó és friss fény kápráztatja a szemet. |
| A hólepte hegy beolvad a hófehér |
| felhő-háttérbe. Égbeli sziget |
|
csúcsán a zöld fenyőliget. |
| A jótorkú vénasszony ottan él. |
|
| Kelletlen léptem a ropogó hóba. |
| Fázott a lábam. Ő emlékezett |
| jó csizmáimra, mikben feszített |
| szivem mélyéig fölmelegített! |
|
| Szerettem volna egy nagybajszú maskarát |
| farsang felé, akár a többi kis diák: |
|
hadd ijesszek én is lányt a sétahelyen! |
| Lesz végre most; olyan, hogy le se tehetem. |
|
| A szép pincérlányra is gondolok már. |
| Fürgén forgott a matróz asztaloknál. |
| Csak szeme zászló-nyelvén mondta, hogy: |
| Jó! Kiszököm egy percre valahogy! |
|
| A nedves parton – a tenger dagálya |
| ment vissza épp – nem volt hely ülni sem. |
| Nevettünk, és… Holdfény volt; hidegen |
| terült a víz, mint egy korcsolyapálya. |
|
| Croix d’Hyns! Bordeaux! Huszonöt év kellett |
| hogy emléked kikeljen, mint a mag. |
| Mily vetés érik még talpam alatt? |
| Mit terem a szív, ha jól öregedhet? |
|
| Rámosolygok a nevető gyümölcsre. |
| No nézd, be pozsgás. Meg-megtörölöm. |
| Napszámos voltam s minden örömöm |
| egy baszk lány volt, egy baszk létére szöszke. |
|
| Oh mennyi gyémánt! Mily tűzzel ragyognak |
| – a friss hó napsütötte szintjén! |
| Beh szép! S be jó, hogy mégis csak hasonlat. |
| Hisz az igazit magam összeszedném. |
|
| Fehér számumként száll a porka hó. |
| Távolodik a meg-megroppanó |
| tó jegén, e megőszült Szaharán, |
|
a halászcsapat-vonta szán. |
|
| Vizes a jég. Mint akna csap |
| szét rajt a februári nap. |
| lövel versenyben pocsolya, patak. |
| A nap, az új nap pergőtüz alatt |
| tartja a tavat. Vakítóbb, vadabb, |
| mint júliusban; mintha – úgy lehet – |
| még el is veszhetne az ütközet! |
|
| Fagyos szelek, hófergeteg – |
| zsarnok, aki bosszút vehet. |
|
| Hány hangot adnak odakünn a fák! |
| Hogy sírnak, nyínak, zokognak! – Miért nem |
| tudják az öröm egyetlen szavát? – |
|
jutott eszembe a vad éjben. |
|
| Ismét vihar és ismét künt a fák – |
| Nincs, igazán nincs más szavuk soha? |
| Figyeltem és a zokogáson át |
| fölharsant egy pokoli hahota. |
|
| Lendül a széllel szemben fölívelve, |
| hó szárnyát összecsukva a sirály. |
| Így a leány, ha szemét húnyva vár |
| a csókra, a viharzó szerelemre. |
|
| A völgy ölén, a hegy hajlatain, |
|
ládd, a barackfák rózsaszin |
| léggömbjeit a tavasz újra |
| a fénylő, napsütötte szélben – |
| Szívd tele te is szívedet! |
Csillag, 1952. jan. 1. sz. |
|
|
|