Kutyák

Szolga vagy, költő. Ezt se resteld.
Különb jel a te szolgaságod,
különb rang, mint amit viselnek
a rend-, rangjeles uraságok,
akiknek szolgálsz. Kutya mód kell
lapulnod-hajlongnod nekik?
Szolgálj, őrizd, csak rejtegesd jól
a farkast, mely benned lakik.
A nyájban is te vagy az ősi
ösztön, a hív emlékezet,
a hirtelen feljajduló kín.
Vigyázz, hogy meg ne öljenek.
Vigyázz s örülj, ha estelente
annyi erőd mégis marad,
hogy vigasztalva megsimítsad,
megszelídítsd torz arcodat.
Hogy végre fájó nyujtózásban
kihúzd magad – a lelked is;
s ember mód kiegyenesedve
szétnézz – mig pillád leesik.
Fáradt vagyok. A város szélén
lakom. Arrébb a domb megett
kezdik a villák udvarán már
dalukat a szelindekek.
Nem ugatnak. Fejhangon nyínak.
Kimondhatatlan fájdalom
hosszú rongyai szakadoznak,
lengnek a sötét ágakon.
Az vagyok, aminek születtem
és szabadulnom nem lehet.
Idegeimre csomózták rá
a gyeplőt és a kötelet.
Befogva ébredek, ugy alszom
és akkor is, ha lázadok,
legjobban akkor érzem, hogy
szolga vagyok. Nem hazudok.
Ki úr fölöttem, el ne higgye
egy fél szavamat. Ajkamon
a hang is másképp száll, riadtan,
én is megvetve hallgatom.
Alázatosan, hason jő, vagy
előre vak dühtől remeg.
Értem a szót már: „Ha követni
akarsz, oszd szét a kincsedet.”
Nincs más út. Fájdalom, de így van,
csalni akar, ki mást regél.
Két vallása van a világnak,
két hada: gazdag és szegény.
Közöttünk nincs híd, nincs barátság!
Ha te nem is, én csak azt
figyelem: hátha nem is téged
szeretlek, csak az aranyad.
Nem azt szeretem. Megvagyok már
szolgaságomban. Itt vagyok.
Odúm, váram és büszkeségem.
Belőle át nem adhatok
egy ölnyit, egy félszeg mosolyt sem
gőgömből! – Ez az én helyem,
így birom csak, ami ostorként
csattog testemen-lelkemen.
Kilépek egyetlen szobánk
elé a szűk erkélyre. Mint
keleti pap, itt e magosban
füstölgöm tünődéseim.
Éjről-éjre nézem a várost,
próbáltatásaim honát.
Nem szólok. De emlékeim
nyínak, mint arrébb a kutyák.
Sajnállak, főnököm. Derék
öreg vagy. Ha eléd jutok,
leültetsz. Vitázol velem.
Hallgatok csak, bólintgatok.
Mily hamis mindez! S mily hamis, ha
ellentmondok is. Se barát,
sem ellenfél – ember se, csak
lakáj, egy kutya néz reád.
Ne engedj engemet magadhoz.
Csalódni fogsz. Előbb-utóbb
kiütközik énrajtam is
förtelmes fekélyként a gond,
a nyomor bélyege – hiába
osztod velem eszméidet. –
Más világban élsz. Magamat nem
érthetem, ha megértelek.
Vadonban tudom én magam.
Mutogassatok: eleven
jelekkel, gyöngyökkel, gyümölccsel
társaloghattok csak velem.
Mióta élek, vakulásig
dolgozom és görnyedek itt,
e szép világon; elbutultam,
megsüketültem egy kicsit.
Jókor betörtek. „Ne feledd el,
ki fia vagy” – mondta apám.
„Alázatos légy, engedelmes,
így partra juthatsz még talán.”
Ezt nyujtotta útravalóul,
amikor útnak inditott.
Tízéves voltam; addig is már
láttam, a világ hogy forog.
„Eredj oda, csókolj kezet,
az a tiszttartó, az a pap”,
mondta anyám és könnyel, szóval
törte vad nyakasságomat.
Éhkoppal, rongyokkal, hideggel
tört a város, az iskola,
biggyedt szájjal, jégpillantással,
mit nem feledhetek soha.
Gépkocsin mentem nem is régen
egy kis városon át. Sarat
ha vágnak arcomba, nem indul
szivemből olyan indulat,
mint ott egy ház láttán. Kiküldtek
kapuján egyszer engemet:
„Az ilyen jött-mentek tanítják
rosszra a jobb gyermekeket!”
Hallottam, ahogy megindultam
nehéz csizmámban, hallgatag.
Másnak: rossznak, elátkozottnak
hittem már én is magamat.
Elhittem a szép, lágy anyának.
A szégyen, mi akkor kisért,
támadt fel ujra. Ropogott
kezemben a kormánykerék:
– Ki innen! Vissza se tekints –
Ki a városból! Bárhova!
Dőljön össze a mult mögötted,
mint Szodoma és Gomora.
Ezt megcsináltad – álmélkodtak
útitársaim hevemen.
Időbe telt, amíg nevettem
én is e régi eseten.
Én tanítottam rosszra őket.
Én, aki pusztánkon kivül
hangot sem adtam szinte, féltem;
tájszólásomról kiderül,
hogy honnan jöttem s kigúnyolnak.
Ki is gúnyoltak. Napra nap.
a kertek alatt gyakoroltam
a finom szóra magamat.
Mily örömmel hagytam el aztán,
pelyhes állal, e szép hazát!
s beszéltem végre, mily örömmel,
egy más nyelvet, a franciát.
Fölszabadultan, mily vidáman
és bátran törtem, gyúrtam azt!
Idegen voltam? – Semmi ahhoz,
mi otthon lehettem – paraszt.
Elzártak onnan, hol születtem,
hol még boldog volnék talán,
elküldtek, de ezer istrángot
és gyeplőt aggattak reám.
Vagy hinár, bozót a szegénység?
Kezed-lábad indák kötik –
Ha emelkedsz, hetedíziglen
az egész rád kapaszkodik.
Vállalom ezt és nem panaszlom.
Az övék voltam, az vagyok –
Szomorú tőke, mit kinlódva
egy fél falu összeadott,
s most várja, hogy kamatot hozzon.
Nem tagadhatom meg soha,
kiknek az én téveteg sorsom
minden reménye s támasza.
Csápokat nyújt feléd a mult, a
jövő. Gúzsba köt a jelen.
Jó csapda lettél, te is – ékes
csapda, ragyogó szerelem!
Ahova nyúltam, hirtelen
csuklóm bilincs kulcsolta át.
Léphetsz. Gyönyörű, végtelen:
egyetlen börtön a világ.
Fölnézek, sűrű-zöld az ég, mint
májusi meggyfa. Lombja közt
kicsillan itt-ott már a csillag,
a fényes, vérpiros gyümölcs.
Elnézem. Ily elérhetetlen
mi jó ízt: kedvet adna még.
„Élet” mondom s várom, mit érzek:
Szürkeség övez, messzeség.
Annak a végén, ott kezdődhet
az élet tán. Képzelni sem
tudom már. Kastély díszlik ott?
Mindenki sétál vagy pihen?
Együgyű kép. Nyilván a régi
urak, a gróf úr élete
lengett előttem. Láttam azt is.
Megvetem. Az sem kellene.
Ha szolgaság van, százszor inkább
legyek csak szolga itt alant!
Ha áldozat kell, nem a hóhér:
százszor inkább az áldozat!
Százszor inkább a kizsebelt, mint
aki – bármiképp – zsebel.
Már így vagyok. Nem szeretem,
ha nyúlnom szennyes lébe kell.
Kényes lettem. Idegesít
minden piszok. Gyakran mosom
kezem. Hajdani trágyahordó,
veszélyesen finomodom.
Zavartan feszengek a fényes
szalonban a hölgyek-urak
között. Szemem, az ördög tudja,
vidám szemükben mit kutat.
Meghívtál, sorskegyelte kartárs.
Tevéled nem – de ki elénk
a tálat hordta, inasoddal,
Ferenccel megbarátkozék.
Ebéd után soká beszéltünk,
„Nősülnöm, szólt, itt nem lehet”.
Hogy mondjam? Ha választanom kell,
ővele tartok, nem veled.
Nehéz dolog ez. Neked is tán.
Elképzelem a sorsodat.
Iszol, mulatsz – de poharadban
valami alj mindig marad.
Keserű íz, tán mérgező is.
Hányingerlő – ha érezed.
Ha nem: akkor pedig szivednek,
fejednek is már kérge lett.
Akkor bizony én a disznóhoz
hasonlítnálak. Bizonyos,
szárnyas eszméinkhez közöd nincs,
sem a Krisztus szavaihoz.
Akkor fiam, ha Igazságról,
vagy ilyesmiről szó esik:
ódalogj el. Vesd meg a szolgák
rögeszméit s mozgalmait.
Hagyj csak magunkra. Hagyj magamra,
bocsáss meg, hogy kidobtalak
őrületemben, s véled együtt
nemes ajándékaidat.
A tájt fogadtam meg: ki nálam
hatalmasabb: jobb módja van,
azzal nem állok szóba, ahhoz
úgysem lehet igaz szavam.
Sorsomba ahány kötelet
a csontig vágni érezek:
– nem vethetem le – de sziszegve
mindegyikkel árvább leszek.
Megmartan s marva, hontalan
magányosan bolyongok itt,
vitázom az ifjú csikasszal,
ki szívemben acsarkodik.
Fogat mutat s már szállna szembe,
vagy futna árkon-bokron át –
Vigyázz, a kuvaszok legyűrnek
és ott künn a vadászkutyák.
Csitítom – hallgass, várj, lapulj még.
Leszen annak is ideje. –
Napra nap így leszek magamnak
pribékje, házőrző ebe.
Este ülök az asztalomnál
üresen, vigasztalanul,
szivemből messze, tétova
csüggedt vinnyogás szabadul.
Szabadul – szabadulna, hogyha
jajra is volna még erőm –
költő, mondom s mosolygok bambán,
félóra hosszat, megvetőn.
Gondolat nélkül, merev szemmel
könyökölök fél éjszaka,
mintha kezem egy idegen,
lenyakazott főt tartana.
Egy főt és abban egy rögeszmét:
nem is élsz. Aki valaha
te voltál, meghalt. Azt megölték.
Árnyéka, rossz másolata
vagy annak csak, aki lehettél
volna! Gúnyképe! Néha még,
ha meglátogat, csak azért jő,
hogy arcodba köpje dühét.
Állom már ezt is. Alig értem.
Visszhangot, egy szikrát nem ad
fáradt fejem. Távolról hallom:
ahogy leejtem tollamat.
Nyisd ki a szád – hallom parancsként
révületemben – torkodon
próbáld ki a jajt, mit hörögnek
a kutyák a domboldalon.
Tanuld el. Ahhoz igazodj,
azt fújd, lehunyva szemedet,
nem várva magyarázatot,
se vigaszt, se feleletet.
Fújd csak, mint ott künn a kutyák,
talán akadnak társaid,
azt nyögd, míg az egész világ
egy nagy kardalban nem vonít.
Ez a rend – mondják –, fogd be jól
füledet és jajongj tovább –
Mit akarsz? Kérdik. – Mi nem értünk –
te nyíjj, ríjj, nem adva okát.
Van, aki ért. Ha felfigyelsz
zeng már a dal. Ha akadoz,
te légy a hangos! Vidd a hangot!
Légy biztató, előcsahos.
A nyájban is te vagy az ősi
ösztön, a hív emlékezet,
a farkas-szív, mely visszasírja,
mit az ész is feledni kezd.
Ne tudj, ne érts te semmi mást,
csak szived örök szemjuhát,
s ha másképp sohasem lehet:
üvölts, míg világ a világ.
 

1934

Megj.: Ifjúság. Elbeszélő költemények. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]