Kutyák

Szolga vagy, költő. Ezt se resteld.

Különb jel a te szolgaságod,

különb rang, mint amit viselnek

a rend-, rangjeles uraságok,

akiknek szolgálsz. Kutya mód kell

lapulnod-hajlongnod nekik?

Szolgálj, őrizd, csak rejtegesd jól

a farkast, mely benned lakik.

A nyájban is te vagy az ősi

ösztön, a hív emlékezet,

a hirtelen feljajduló kín.

Vigyázz, hogy meg ne öljenek.

Vigyázz s örülj, ha estelente

annyi erőd mégis marad,

hogy vigasztalva megsimítsad,

megszelídítsd torz arcodat.

Hogy végre fájó nyujtózásban

kihúzd magad – a lelked is;

s ember mód kiegyenesedve

szétnézz – mig pillád leesik.

Fáradt vagyok. A város szélén

lakom. Arrébb a domb megett

kezdik a villák udvarán már

dalukat a szelindekek.

Nem ugatnak. Fejhangon nyínak.

Kimondhatatlan fájdalom

hosszú rongyai szakadoznak,

lengnek a sötét ágakon.

Az vagyok, aminek születtem

és szabadulnom nem lehet.

Idegeimre csomózták rá

a gyeplőt és a kötelet.

Befogva ébredek, ugy alszom

és akkor is, ha lázadok,

legjobban akkor érzem, hogy

szolga vagyok. Nem hazudok.

Ki úr fölöttem, el ne higgye

egy fél szavamat. Ajkamon

a hang is másképp száll, riadtan,

én is megvetve hallgatom.

Alázatosan, hason jő, vagy

előre vak dühtől remeg.

Értem a szót már: „Ha követni

akarsz, oszd szét a kincsedet.”

Nincs más út. Fájdalom, de így van,

csalni akar, ki mást regél.

Két vallása van a világnak,

két hada: gazdag és szegény.

Közöttünk nincs híd, nincs barátság!

Ha te nem is, én csak azt

figyelem: hátha nem is téged

szeretlek, csak az aranyad.

Nem azt szeretem. Megvagyok már

szolgaságomban. Itt vagyok.

Odúm, váram és büszkeségem.

Belőle át nem adhatok

egy ölnyit, egy félszeg mosolyt sem

gőgömből! – Ez az én helyem,

így birom csak, ami ostorként

csattog testemen-lelkemen.

Kilépek egyetlen szobánk

elé a szűk erkélyre. Mint

keleti pap, itt e magosban

füstölgöm tünődéseim.

Éjről-éjre nézem a várost,

próbáltatásaim honát.

Nem szólok. De emlékeim

nyínak, mint arrébb a kutyák.

Sajnállak, főnököm. Derék

öreg vagy. Ha eléd jutok,

leültetsz. Vitázol velem.

Hallgatok csak, bólintgatok.

Mily hamis mindez! S mily hamis, ha

ellentmondok is. Se barát,

sem ellenfél – ember se, csak

lakáj, egy kutya néz reád.

Ne engedj engemet magadhoz.

Csalódni fogsz. Előbb-utóbb

kiütközik énrajtam is

förtelmes fekélyként a gond,

a nyomor bélyege – hiába

osztod velem eszméidet. –

Más világban élsz. Magamat nem

érthetem, ha megértelek.

Vadonban tudom én magam.

Mutogassatok: eleven

jelekkel, gyöngyökkel, gyümölccsel

társaloghattok csak velem.

Mióta élek, vakulásig

dolgozom és görnyedek itt,

e szép világon; elbutultam,

megsüketültem egy kicsit.

Jókor betörtek. „Ne feledd el,

ki fia vagy” – mondta apám.

„Alázatos légy, engedelmes,

így partra juthatsz még talán.”

Ezt nyujtotta útravalóul,

amikor útnak inditott.

Tízéves voltam; addig is már

láttam, a világ hogy forog.

„Eredj oda, csókolj kezet,

az a tiszttartó, az a pap”,

mondta anyám és könnyel, szóval

törte vad nyakasságomat.

Éhkoppal, rongyokkal, hideggel

tört a város, az iskola,

biggyedt szájjal, jégpillantással,

mit nem feledhetek soha.

Gépkocsin mentem nem is régen

egy kis városon át. Sarat

ha vágnak arcomba, nem indul

szivemből olyan indulat,

mint ott egy ház láttán. Kiküldtek

kapuján egyszer engemet:

„Az ilyen jött-mentek tanítják

rosszra a jobb gyermekeket!”

Hallottam, ahogy megindultam

nehéz csizmámban, hallgatag.

Másnak: rossznak, elátkozottnak

hittem már én is magamat.

Elhittem a szép, lágy anyának.

A szégyen, mi akkor kisért,

támadt fel ujra. Ropogott

kezemben a kormánykerék:

– Ki innen! Vissza se tekints –

Ki a városból! Bárhova!

Dőljön össze a mult mögötted,

mint Szodoma és Gomora.

Ezt megcsináltad – álmélkodtak

útitársaim hevemen.

Időbe telt, amíg nevettem

én is e régi eseten.

Én tanítottam rosszra őket.

Én, aki pusztánkon kivül

hangot sem adtam szinte, féltem;

tájszólásomról kiderül,

hogy honnan jöttem s kigúnyolnak.

Ki is gúnyoltak. Napra nap.

a kertek alatt gyakoroltam

a finom szóra magamat.

Mily örömmel hagytam el aztán,

pelyhes állal, e szép hazát!

s beszéltem végre, mily örömmel,

egy más nyelvet, a franciát.

Fölszabadultan, mily vidáman

és bátran törtem, gyúrtam azt!

Idegen voltam? – Semmi ahhoz,

mi otthon lehettem – paraszt.

Elzártak onnan, hol születtem,

hol még boldog volnék talán,

elküldtek, de ezer istrángot

és gyeplőt aggattak reám.

Vagy hinár, bozót a szegénység?

Kezed-lábad indák kötik –

Ha emelkedsz, hetedíziglen

az egész rád kapaszkodik.

Vállalom ezt és nem panaszlom.

Az övék voltam, az vagyok –

Szomorú tőke, mit kinlódva

egy fél falu összeadott,

s most várja, hogy kamatot hozzon.

Nem tagadhatom meg soha,

kiknek az én téveteg sorsom

minden reménye s támasza.

Csápokat nyújt feléd a mult, a

jövő. Gúzsba köt a jelen.

Jó csapda lettél, te is – ékes

csapda, ragyogó szerelem!

Ahova nyúltam, hirtelen

csuklóm bilincs kulcsolta át.

Léphetsz. Gyönyörű, végtelen:

egyetlen börtön a világ.

Fölnézek, sűrű-zöld az ég, mint

májusi meggyfa. Lombja közt

kicsillan itt-ott már a csillag,

a fényes, vérpiros gyümölcs.

Elnézem. Ily elérhetetlen

mi jó ízt: kedvet adna még.

„Élet” mondom s várom, mit érzek:

Szürkeség övez, messzeség.

Annak a végén, ott kezdődhet

az élet tán. Képzelni sem

tudom már. Kastély díszlik ott?

Mindenki sétál vagy pihen?

Együgyű kép. Nyilván a régi

urak, a gróf úr élete

lengett előttem. Láttam azt is.

Megvetem. Az sem kellene.

Ha szolgaság van, százszor inkább

legyek csak szolga itt alant!

Ha áldozat kell, nem a hóhér:

százszor inkább az áldozat!

Százszor inkább a kizsebelt, mint

aki – bármiképp – zsebel.

Már így vagyok. Nem szeretem,

ha nyúlnom szennyes lébe kell.

Kényes lettem. Idegesít

minden piszok. Gyakran mosom

kezem. Hajdani trágyahordó,

veszélyesen finomodom.

Zavartan feszengek a fényes

szalonban a hölgyek-urak

között. Szemem, az ördög tudja,

vidám szemükben mit kutat.

Meghívtál, sorskegyelte kartárs.

Tevéled nem – de ki elénk

a tálat hordta, inasoddal,

Ferenccel megbarátkozék.

Ebéd után soká beszéltünk,

„Nősülnöm, szólt, itt nem lehet”.

Hogy mondjam? Ha választanom kell,

ővele tartok, nem veled.

Nehéz dolog ez. Neked is tán.

Elképzelem a sorsodat.

Iszol, mulatsz – de poharadban

valami alj mindig marad.

Keserű íz, tán mérgező is.

Hányingerlő – ha érezed.

Ha nem: akkor pedig szivednek,

fejednek is már kérge lett.

Akkor bizony én a disznóhoz

hasonlítnálak. Bizonyos,

szárnyas eszméinkhez közöd nincs,

sem a Krisztus szavaihoz.

Akkor fiam, ha Igazságról,

vagy ilyesmiről szó esik:

ódalogj el. Vesd meg a szolgák

rögeszméit s mozgalmait.

Hagyj csak magunkra. Hagyj magamra,

bocsáss meg, hogy kidobtalak

őrületemben, s véled együtt

nemes ajándékaidat.

A tájt fogadtam meg: ki nálam

hatalmasabb: jobb módja van,

azzal nem állok szóba, ahhoz

úgysem lehet igaz szavam.

Sorsomba ahány kötelet

a csontig vágni érezek:

– nem vethetem le – de sziszegve

mindegyikkel árvább leszek.

Megmartan s marva, hontalan

magányosan bolyongok itt,

vitázom az ifjú csikasszal,

ki szívemben acsarkodik.

Fogat mutat s már szállna szembe,

vagy futna árkon-bokron át –

Vigyázz, a kuvaszok legyűrnek

és ott künn a vadászkutyák.

Csitítom – hallgass, várj, lapulj még.

Leszen annak is ideje. –

Napra nap így leszek magamnak

pribékje, házőrző ebe.

Este ülök az asztalomnál

üresen, vigasztalanul,

szivemből messze, tétova

csüggedt vinnyogás szabadul.

Szabadul – szabadulna, hogyha

jajra is volna még erőm –

költő, mondom s mosolygok bambán,

félóra hosszat, megvetőn.

Gondolat nélkül, merev szemmel

könyökölök fél éjszaka,

mintha kezem egy idegen,

lenyakazott főt tartana.

Egy főt és abban egy rögeszmét:

nem is élsz. Aki valaha

te voltál, meghalt. Azt megölték.

Árnyéka, rossz másolata

vagy annak csak, aki lehettél

volna! Gúnyképe! Néha még,

ha meglátogat, csak azért jő,

hogy arcodba köpje dühét.

Állom már ezt is. Alig értem.

Visszhangot, egy szikrát nem ad

fáradt fejem. Távolról hallom:

ahogy leejtem tollamat.

Nyisd ki a szád – hallom parancsként

révületemben – torkodon

próbáld ki a jajt, mit hörögnek

a kutyák a domboldalon.

Tanuld el. Ahhoz igazodj,

azt fújd, lehunyva szemedet,

nem várva magyarázatot,

se vigaszt, se feleletet.

Fújd csak, mint ott künn a kutyák,

talán akadnak társaid,

azt nyögd, míg az egész világ

egy nagy kardalban nem vonít.

Ez a rend – mondják –, fogd be jól

füledet és jajongj tovább –

Mit akarsz? Kérdik. – Mi nem értünk –

te nyíjj, ríjj, nem adva okát.

Van, aki ért. Ha felfigyelsz

zeng már a dal. Ha akadoz,

te légy a hangos! Vidd a hangot!

Légy biztató, előcsahos.

A nyájban is te vagy az ősi

ösztön, a hív emlékezet,

a farkas-szív, mely visszasírja,

mit az ész is feledni kezd.

Ne tudj, ne érts te semmi mást,

csak szived örök szemjuhát,

s ha másképp sohasem lehet:

üvölts, míg világ a világ.

1934

Megj.: Ifjúság. Elbeszélő költemények. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951.