Parton

Ahonnan fölmerültem én:

az a világ elsüllyedt; az a tenger

visszafutott mögülem, az beszáradt.

Hol ifjúságom? A táj, amelynek – így emlékezem –

csak estje volt, csak – bárhogy tűzött is a nap –

kék félhomálya, mint roppant vizek alatt?

Hol az a lét, hol a cselédi puszták mély világa,

búvár-léptű népeivel s ökreivel? Tovatünt.

Nem sajnálom, gondolhatjátok.

Ez itt a part,

ez az évtized. Fehérlő hajjal indulok

az alakuló földrészeken, kutatón,

utolsó tanú, micsoda mélységek tudója,

micsoda magasságról álmodó!

tüdőm hasítja még a lég,

szemem káprázik a nyers fényben.

Ime a vándor,

ki nem sajnálja házának rombadőltét,

ime a hirnök, ki mosolyogva mondja el:

szülővilága mindörökre odalett. Ím a fiú,

ki így felel a faggatóknak: soha már

oda már visszatérni.

Ime a férfi, ki még egy sorssal szembenéz.

Mennyi van hátra,

hány év kilóméterköve még síromig?

Készítsetek bort, jó kézfogást, födelet

ne énnekem – nyugvást nekem már isten adjon senki más! –

nekik, akik mint ős-lények, nagy őslény-lépttel mögülem

távolban még, de milliószám fölmerülnek – őnekik,

hogy – erre csak! és szaporábban! – kezem hadd lendítsem feléjük,

mielőtt föld alá merűlök.

Válasz, 1949. máj.–jún. 5–6. sz.