Beszámoló Lengyelországból

 

Örvény

Csak szintjét tekintve, az örvény
Szép is lehet: kerengő rózsa!
Másképp beszél, ki forgott benne.
Másképp beszél mélységeidről:
Műveltségedről, Európa,
Aki bejárta Auschwitzot.
Álltam a tábor roncsain,
Körbenéztem az őrtoronyból.
Szakadék úgy nem szédített még.
A tudatalatti poklából,
Neandervölgyből, tébolydából
Vigyorognak föl ott a szörnyek.
De Pithagorász s Edison
És Marconi és Blériot és Krupp
Műszereivel a kezükben.
Dante nem ment oly mély kapún le,
Mint az, aki az indok s szándék
Mögé nézett Birkenauban.
Mert ott támadhat látomásod
Géppisztolyos orángutángról,
Fegyőrnek állított tigrisről.
A szabadság, ha úgy egyé,
Mint az arany, a fegyver és gép:
Az ápolónak állt sakálról.
Az őrültről, ki dinamitját
A föld szivébe tolja végre
A legjobb olajkút-fúróval.
Emberi fajtád holnapjáról,
Ha így halad, ha így halad.
Ahogy idáig érkezett.
 

Hatalom

„A föld színével egyenlővé
Tétessék!…” – olvasta diákként
Valaki s ezt is bemagolta.
„A föld színével egyenlővé…” –
Emlékezett rá, midőn tőle
Várták: ítélj, dönts, az Erő vagy.
„A föld színével…” üvöltötte
Boldogító jó-feleletképp
Az ifjúság-ízű nagy szókat.
„A föld színével” – s máris mértek
A had-mérnökök: fordították
A tett nyelvére a parancsot.
És két hónapig szólt az ágyú.
S hullt a bomba oly kijelölten,
Mint kertész-ültette-gyümölcsös.
„A föld színével!” – pontoskodtak
A romlás gondos szakértői,
Leeresztve a messzelátót.
Mert állt még egy-két toronnyá vált
Lépcsőház, föl az égbe nyílva;
Egymásután derékba törtek.
„A föld színével!” – ropogtatták
Üdvözülten a telefonba
A szók lázas értelmezői.
S a tető nélkül oly ijesztő,
Megnyúlt kémények is ledőltek,
Le az utolsó kapubálvány.
„A föld színével egyenlővé”
Tétetett minden, bizonyítom;
Szemmel láttam, egy holdas éjen.
Vadnyulat láttam futni hosszan
Varsó szívében, a Gettóban,
S annyi lelket sem az ó-várban.
És arra gondoltam: testté lett
Az Ige itt is – a torz Semmi:
Az őrület is testet ölthet.
…A tollat én könnyen kezeltem.
Most meg-megállt szinte magától,
Hegyén a csillám-gondolattal.
Forgattam, néztem, félretettem
S fölvettem újra, nehezen.
Maga volt a vas felelősség.
 

Vigasz

 
Majd játszunk újra. Föld alatt
fekszünk bár, labdázunk serényen,
udvarlunk fent a napsütésben;
koccintgatjuk a poharat…
 
Szivünk ma bármily hallgatag:
fut rajta át, mint fény a jégen
s kigyúl egy jövő nemzedékben,
mi ránk is örökül maradt:
 
az ős mosoly egy szép gyümölcsre,
a nevetés egy lányra: jössz-te,
a sejtelem, hogy élni szép –
 
és reménykedünk. Erre kellünk,
ebből él, így cikázik bennünk
előre az emberiség!
 

(Krakkó, 1948. november)

 

Forum, 1949. febr.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]