Éjszaka, szél
| Ugatnak az ebek, és nyínak, |
| kiáltják az éjbe, fülünkbe, |
| amit a villámok fölírnak. |
|
| Már csak az őrült, csak az állat, |
| a bőgő, szomjas szél ád hangot, |
| hogy ami fáj, hogyan is fájhat. |
|
| Mit írsz te? Dobd el azt a tollat. |
| Az ebet hallgasd, a szelet, a lángot, |
| hogyan nyelvelnek s káromolnak. |
|
| Nyelvelnek, míg falvak ropognak |
| s városok szájában a tűznek, |
| csak az igaz, amit ők szólnak. |
|
| Ki hisz még emberi beszédben? |
| Ki hisz? kérdem: a lelked kérdi. |
| Én sem, a föld sem, fönt az ég sem. |
|
|
|