Téli köd

Sápad a nap, éled a köd,
vonaglik a vizek fölött.
Búvik, lapul még, a füzes
mögött hánytorog, tünedez.
Mint szennyes, gyáva gondolat
erjed, szövődik és dagad.
Kikémlel, gyűjti erejét,
egyszerre fölveti fejét.
Mint százfejű ős-szörnyeteg
egész testével fölmered.
Végig a parton talpra áll,
megrázkódik, útjára száll.
Kibomlik, fölfújja magát,
emeli borzas taraját.
Dohog, dörmög, hajladozik,
falja a fák tar gallyait.
Minthogyha maga a folyó
törne ki gátja alól.
Itt kúszik, fölugrik amott,
kaparná, falná a napot.
Fölnyúlik, eldől szennyesen
hömpölyög szét a réteken.
Hol minden fűszál, mint a szeg
megcsillan, külön megremeg.
Bőgnek a barmok, micsoda
varázslat rohan itt tova.
Milyen szörnyűség, őrület –
rombolja már a hegyeket.
Minthogyha körül a világ
egy tűzvész volna, sárga láng.
Terjeng, elér mindent, akár
egy szörnyű hír, egy vad ragály.
Téveszme, butaság, amely
falvakat, népeket benyel.
Fojtogat, fertőz és vakít,
dobálja mocskos karjait.
Harang csendül, mint a víz alatt –
földönti mind a tornyokat.
*
Gyűrűben lépek, kicsi tér,
szűk tisztás csak, ami kísér.
Három lépésről vad sereg
ágál köröttem, nyíl, sziszeg.
Ott gúnyol, gyaláz, fenyeget
de nem mer jönni közelebb.
Ó, hű öntudat, gondolat
védelmezzétek váramat.
Tekintetem, mint kard suhog.
Megyek, vissza se fordulok.
 

Népszava Naptár, 1936

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]