Napló
Mi lesz velem… Mindenki vallomást, |
önéletrajzot, naplót ír köröttem. |
Reszeli szobrát ellenség, barát |
az öröklétre… Én meg csak tünődtem. |
Verset irtam, jót, rosszat egyaránt. |
Nem is gondolva, hogy a nőnemű |
Jövő fülének is több élvet ád: |
kedvesebb lesz a pletyka, mint a mű. |
|
Éj van; az éjben fényes ablakok… |
Te tudod azt, te mindenható isten, |
megannyi lángelme forr, izzad ott: |
valakit végre jól befeketitsen. |
Mint fövény s füszál olyan számosak |
Uram, kik engem is figyeltek itten… |
Oh nyujtsd pallosodot, a lángosat, |
hogy ellenimet én is kikészitsem. |
|
Mert fenyegetnek… Nyolc kötet után |
közelg a naphoz, jaj közelg a K…. |
mikor utólért a Dome terraszán… |
Mi lesz velem, ha csupán őt olvassák? |
Tüzelem máris néma müveim, |
mert kivüle még nyolc-tiz hatalmasság, |
mint golyóhalmon, ül emlékein, |
s vezeti földön, föld alatt a harcát. |
|
Így készült mindig a jövő, tudom. |
De csábit, vonz engem is az öröklét! |
Kajla fülem legyen, gacsom, pupom, |
ha kitapsol az utókor-közönség? |
Hol minden szót tőr s csapda vár, már szótlan |
a társaságban magam meghuzom – |
majd otthon! Otthon elkiáltja tollam, |
pályám mi bölcsen és bátran futom! |
|
S mi hős valék… Mert először is ezt |
hagyom e korból örökségbe hátra. |
Egy hős alakzat, kit mi sem ijeszt, |
parasztok, prolik dali ideálja, |
s a hölgyeké is… Hány sugá: szeretsz? |
(Nevük fölirvák) Szóval egy vezéri, |
nagy jellem, rólam bármit is jegyez |
N....., I........s – last, not least: Hetényi! |
|
Mi fájdalom, hogy egyedül valék! |
Pusztába hulltak szavaim rekedten. |
Mint vásáron az igali fazék, |
hasonlót hozzám hasztalan kerestem. |
Így éltem én, így próbált az idő – |
Van, mondták, még pár költő… lent megettem, |
nagy messze… egy-két kisérletező – |
izé… mizé… a nevük elfeledtem. |
|
Mert e sárföldről fel csak úgy repül: |
az igazi költő – látom, valahára: |
ha törik-szakad folyton istenül: |
magába fúj szuszt és nem a dudába. |
Hát szállni fogok, szállni! Oh lapok, |
miket tollam már eddig beirkála, |
élményeimmel, mint a csillagok, |
ragyogtok a nagy magyar éjszakába. |
|
Példát és utat kell mutatnotok |
itt a magasban hol örökre égtek, |
hogy azt ki benne otthonin forog: |
hová nem ragadja föl a költészet! |
Hogy az öröklét hüs legében itt, |
a lant bajnoka annyit emelődhet, |
ahány kartársat buzgón kiszorit – |
jogán a gonddal ápolt őrületnek. |
|
Teremteni! – ah érzem már a kéjt, |
egy világot tartani a kezemben! |
Nem költött hőst, de eleven személyt |
gyúrni, fúrni és ütni szét kegyetlen, |
hogy ha meguntam, vagy ha ő megunt: |
ez az isteni s nagy a müvészetben – |
Már értem én is. Nyilik már az út. |
Az első részét máris befejeztem. |
|
De jön a többi! Jön! Jön! Mint falun |
a cirkusz híre az állatsereggel. |
Bujnak kebelem ketrece alul |
uj verssorok vérben forgó rimekkel. |
– Hust-vért akarunk! sziszegik vadul. |
– Naplót! Gyerünk már! Kezdj belé legottan! |
– Rögtön elkezdem – mondom vigaszul –, |
mihelyt a mondandóimból kifogytam. |
|
|
|