A hírlapíró
| Ahogyan a sertés orrát a trágyába |
| fúrja és ott szortyog s sziv érett illatot |
| úgy furod, nagy szellem! te is a jóllakott |
| burzsoák, kéjhölgyek, selyemfiuk piszkába |
|
| orrodat és röfögsz s bemázolt pofával |
| fordulsz az ég felé és kezded himnuszod |
| e szép létről, míg a megfontolt alkuszok |
| a köz kebléből hars éljenzés szárnyal. |
|
| Hajlongsz: no ez szép volt; lám, a művészethez |
| értesz! no igazság bajnoka, most kezdjed |
| a nép jogaiért az ősi küzdelmet, |
| méltón emlegetett hős-mesterségedhez… |
|
| És te kezded: egyik végtagod a szivet |
| gyúrja, míg a másik finoman hátranyul |
| s míg pislogva várod: valami tán lehull, |
| hangod egyre hősibb trillákba lendited. |
|
| S míg köröttünk dühét fortyogja egy ország, |
| kacsintsz egyet s hosszú karodat fölvetve |
| megadod a hangot, a vezérlőt, melyben |
| mint tányérodon a kés sikolt a hazugság… |
|
|
|