A próféta
| Gyermekkoromban sok gúnyt nyeltem |
| nevem miatt; a prófétának |
| nem egy dolgát megsirattam én |
|
| Néztem is gyakran haragosan, |
| fürkésztem gyűlölködve hátra |
| a vad öregre, ki mérgesen |
|
| Ott élt; neve ezredeken át |
| keringett míg ősömre végre |
| ráragadt, a kócos jobbágyra, |
| mint a madár a lépvesszőre. |
|
| Mi közöm hozzá? – védekeztem, |
| szégyenlettem a rokonságot, |
| a kis aggastyánt, ki dohogva |
| mindenütt hibát, romlást látott. |
|
| A dühös zsidót, ki zihálva |
| figyel, szemeit meregetve. |
|
| Szégyenlettem, már nem szégyenlem, |
| vállalom furcsa örökségét, |
| s mint hálás unokához illik |
| arcára mosolyogva néznék. |
|
| Mint egykor dédapám lábánál, |
| hallgatnám szavát: ravaszkodva |
| kérdezgetnék és biztatgatnám, |
| hogy lelkesen csak továbbmondja. |
|
| Illés: rókáknak pusztítója, |
| emeld csak, rezgessed csak hangod, |
| hogy egy vidék visszhangozzék tőle. |
|
| Dühöngj csak, ordítozz pusztító |
| így könnyűlsz, így szállsz hirtelen majd |
| dühöd lángjai közt az égbe. |
|
| Igen, így szeretnék már én is |
| élni, örök sugalmazásban, |
|
| S örök világításban! éles |
| szavakat pergetve mint lángot, |
| nem is tudom mily ős elemmel |
| tartván titkos atyafiságot. |
|
| S úgy szeretnék már én is múlni |
| e világból, egy lángolásban. |
| Egy villanás és ne maradjon |
|
|
|