Ime az én népem…

 

1

Magányos énekes kezdő, rekedt szava
egy nyári délelőtt, melynek magos ege
oly kedvező a dalnak, oly szabad!
Az út mentén zölden lángoló-dadogó
kukorica-nyelvek közt tünődve jöttem
a régi domb felé –
hányadszor, hányadszor egy új élet felé!
hogy széttekintettem –
a fortyogó fényben kezeit két ifjú szemére szorítva
homlokán a körben föl-föllobogó táj
lángkoszorújával, oh emlékei égő vad koronájával
kiált a kiáltó,
kiált a kiáltó, ki gondolatjain egyre magosabbbra
lépdelve hirtelen, ott a fényes mezőn,
ott a szerteszéledt kapálókhoz közel
merész hegy csúcsára érkezett és szétnéz:
azért állsz magosan te költő, hogy kiálts!
Ime az én népem
ime az én népem, apáimnak népe
mint érc-csattogtató barbár idők porban futó rabszolgái
szolgaságban él e mosolygó dombok hajlatán s azon túl
a Kárpátok kemény markában s azon túl
minden vidéken itt, mint a nap e dühös
csősz lángoló útján dohogva megkerül!
 

2

Nekem kellett ma ezt elkiáltanom,
mint a rémületet, amely a seregben
szívtől szívig cikáz, míg egy torzult szájon át sercegve kitör –
vagy mint egy elszánt hurrát!
Vidám dallal jöttem egykor én felétek.
Megtorpanva könnyen emelkedő utamon énnékem
kellett ma hátrálva elkiáltanom a
szerencsétlenséget, mely recsegve pusztít
köröttem rejtőzve s futását harangok
nyelvei dadogják – sorra elnémulnak –
füleltem és léptem s reszketve megálltam.
Csengő harangkongás mely rezegve küldi
izgatott melegét, elfullad… s utána
újabb harangkongás és újra egy újabb!
Ime az én népem, amelyből feljövök
ime a nép, amely beszélni tanított,
amelynek szögletes arcán az arcomat
mint tükörben látom: a magyar nép, vérem
folytatása némán
fuldoklik urai százados szennyében
arccal a föld felé, istentelenül és
szíve ki-kihagy már mint a lélekharang.
 

3

Ott egy tanya, kis béresház lapul
feltolt gerinccel egy akác mögött
a sík vidéken, mintha századok
távolságából kémlelődne föl –
a felhőkből, ha rátalál a nap
véres pillantást vet kis ablaka –
Lapul, lapul, vár, érzem, jelre vár,
ha percre egyszer elfordul ura:
körötte messze dobva szét a port
tajtékozva torkára ugrana.
 

4

(Lásd: Nem ily dalra címmel a kötetben megjelent
versek között.)
 

5

Figyeljétek szavaimat,
ha lehullnak idő előtt,
vegyétek fel gyorsan őket,
mint jégverte madárfiat,
amely nem tud még szólani
s hála gyanánt kettőt csipog,
ahogy a légben fennakad
s esetlenül továbbevez
vérhullatva a fák fölött.
 

6

Azt a barna fiút, aki voltam
láthatjátok most is minden falu mentén,
a kerités lombján át, ahogy benéztek,
ott ül a kút tégláin, meztelen
lábujjait kapkodják a kacsák
vagy szalad anyjához és kis kezeivel
viszi, viszi ő is a tejjel telt sajtárt
a büszkeségtől és egy simogató
tekintettől fülig kipirulva
És ha tavasz felé, vasárnap délelőtt
átmentek a főutcán, a templom
udvarában most is láthatjátok
azt a kamaszt is aki voltam –
hirtelen lendülettel
dob fel társai között
egy marék fényes pénzt a nap felé
s azok csillognak, mint maga a szerencse
ő rohan aztán,
hogy a toronyban dél kezd kongani
sarkában egy lompos ugráló kutyával
a szűk utcákon át húsleves-szagok közt
evőeszközök csörömpölése közt.
Ismeritek
a rossz ingű diákot
kit nem lehet meghívni vasárnap délután –
apja kucsmájában
áll a korcsolyapálya kapujánál,
boltok előtt látni ácsorogni
az üvegen át egy nyitott könyvet betűz,
sunyi tekintettel jár a decemberi
estében – a fényes boldog kavargásban
most mérgeződik meg egy egész életre,
szive lapul még mint az űzött farkas,
lapul még és figyel – mezők zöldje villan –
fut már fut a szomjas garabonciás.
Hány, ó hány alakban bujkálsz ó te lélek!
hány sorson szaladsz át izzva, ó hány szíven,
mely egykor tied volt vagy lehetett volna!
ott kuporogsz
e cselédlány szemében riadtan
megismerlek
e napszámos szemében,
hullnék reá mint boldog ölelésben
egy ember szól de milliók nevében.
 

7

A megaláztatás mit nyeltem,
a szégyen mit leszegett fővel
hordoztam és az arc-csapások,
melyek gyermek-tekintetem
keményre verték, mint acélt –
tudom, tudom, hogy mindez rajtam
keresztül e világ nemes
vezetőinek oktató
eszmecseréje volt a jámbor,
istentől szolgaságra rendelt
néppel, mely már föl-fölveti
fejét s szeméből, mint fulánk
nyúl hosszúra lapos harag.
Magamért tán még megbocsátanék –
rongyos csizmákban induló
fölétek léptem! – ifjú szemek
fényesednek amott elém,
mint kezdődő majális-est –
de én csupán követ vagyok.
Csak egy a népből, semmi más,
ki jött, hogy szóljon s eltünik
s csupán – kis idő teltivel –
a futva sokszorozódó
visszhang tesz majd bizonyságot
arról, hogy igaz volt szava –
panaszoljam hát hangos szóval
egyenként elsorolhatom,
amit húsz évig számbarágott,
mire fenyítve megtanított
sorsom, e lenti népnek sorsa, hogy
elmondhassam, ha szólhatok majd
egy mondatban, egy kiáltásban.
Hányszor feledtem volna már
sebeimet! hányszor kitártam
karom felétek – egy tekintet
végigvágott, mint korbács rajtam,
tizedizigleni mélyből
véltem őseim üvöltését
hallani megszorult szivemből.
Most már késő, késő már minden,
emelhettek és küldhettek
koszorút, gyöngyöt, gyönge leányt –
remegve búvik kedvesem
szívem fölé, gyenge karja
nem emelheti föl szívem, a
századok fájdalmával teltet,
a dús, trágyaszagu, meleg
szegénységbe gyökerezőt.
Oltsátok el mosolyotok,
nincs az a fény, mi sebeinket
beszáríthatná, mint a fába
vésett jelek, nőnek és nőnek,
és ahogy nőnek, úgy hasadnak,
felrepedt ajkakkal tátognak,
szörnyű vart forrva, meredt szájak
üvöltenek az öröklétig
s túrnak szívbajos tajtékot.
 

8

Ime a hang, az első – jöhet
sípolva rá a büntetés:
magoslatáról a követ
a mélybe ugrik, a meleg
erjedve fortyogó vidék
óceánjába, vak nyomorba –
Ott úszik, hordja szürke ár
s ahogy még percre felmerűl
s haját megrázva visszafordul:
„Quod dixi – dixi!” – hallani
s „Láttok ti majd még!” – hallani
s káromkodás foszlányait
mit gyorsan széttépdes a szél.
 

Nyugat, 1930

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]