Ime az én népem…
| Magányos énekes kezdő, rekedt szava |
| egy nyári délelőtt, melynek magos ege |
| oly kedvező a dalnak, oly szabad! |
|
| Az út mentén zölden lángoló-dadogó |
| kukorica-nyelvek közt tünődve jöttem |
| hányadszor, hányadszor egy új élet felé! |
| a fortyogó fényben kezeit két ifjú szemére szorítva |
| homlokán a körben föl-föllobogó táj |
| lángkoszorújával, oh emlékei égő vad koronájával |
| kiált a kiáltó, ki gondolatjain egyre magosabbbra |
| lépdelve hirtelen, ott a fényes mezőn, |
| ott a szerteszéledt kapálókhoz közel |
| merész hegy csúcsára érkezett és szétnéz: |
| azért állsz magosan te költő, hogy kiálts! |
|
| ime az én népem, apáimnak népe |
| mint érc-csattogtató barbár idők porban futó rabszolgái |
| szolgaságban él e mosolygó dombok hajlatán s azon túl |
|
| a Kárpátok kemény markában s azon túl |
| minden vidéken itt, mint a nap e dühös |
| csősz lángoló útján dohogva megkerül! |
|
|
| Nekem kellett ma ezt elkiáltanom, |
| mint a rémületet, amely a seregben |
| szívtől szívig cikáz, míg egy torzult szájon át sercegve kitör – |
| vagy mint egy elszánt hurrát! |
|
| Vidám dallal jöttem egykor én felétek. |
|
| Megtorpanva könnyen emelkedő utamon énnékem |
| kellett ma hátrálva elkiáltanom a |
| szerencsétlenséget, mely recsegve pusztít |
| köröttem rejtőzve s futását harangok |
| nyelvei dadogják – sorra elnémulnak – |
| füleltem és léptem s reszketve megálltam. |
|
| Csengő harangkongás mely rezegve küldi |
| izgatott melegét, elfullad… s utána |
| újabb harangkongás és újra egy újabb! |
|
| Ime az én népem, amelyből feljövök |
| ime a nép, amely beszélni tanított, |
| amelynek szögletes arcán az arcomat |
| mint tükörben látom: a magyar nép, vérem |
| fuldoklik urai százados szennyében |
| arccal a föld felé, istentelenül és |
| szíve ki-kihagy már mint a lélekharang. |
|
|
| Ott egy tanya, kis béresház lapul |
| feltolt gerinccel egy akác mögött |
| a sík vidéken, mintha századok |
| távolságából kémlelődne föl – |
| a felhőkből, ha rátalál a nap |
| véres pillantást vet kis ablaka – |
| Lapul, lapul, vár, érzem, jelre vár, |
| ha percre egyszer elfordul ura: |
| körötte messze dobva szét a port |
| tajtékozva torkára ugrana. |
|
(Lásd: Nem ily dalra címmel a kötetben megjelent |
|
| vegyétek fel gyorsan őket, |
| amely nem tud még szólani |
| s hála gyanánt kettőt csipog, |
| vérhullatva a fák fölött. |
|
| Azt a barna fiút, aki voltam |
| láthatjátok most is minden falu mentén, |
|
| a kerités lombján át, ahogy benéztek, |
| ott ül a kút tégláin, meztelen |
| lábujjait kapkodják a kacsák |
|
| vagy szalad anyjához és kis kezeivel |
| viszi, viszi ő is a tejjel telt sajtárt |
| a büszkeségtől és egy simogató |
| tekintettől fülig kipirulva |
|
| És ha tavasz felé, vasárnap délelőtt |
| átmentek a főutcán, a templom |
| udvarában most is láthatjátok |
| azt a kamaszt is aki voltam – |
|
| egy marék fényes pénzt a nap felé |
| s azok csillognak, mint maga a szerencse |
|
| hogy a toronyban dél kezd kongani |
| sarkában egy lompos ugráló kutyával |
| a szűk utcákon át húsleves-szagok közt |
| evőeszközök csörömpölése közt. |
|
| kit nem lehet meghívni vasárnap délután – |
| áll a korcsolyapálya kapujánál, |
| boltok előtt látni ácsorogni |
| az üvegen át egy nyitott könyvet betűz, |
| sunyi tekintettel jár a decemberi |
| estében – a fényes boldog kavargásban |
|
| most mérgeződik meg egy egész életre, |
| szive lapul még mint az űzött farkas, |
| lapul még és figyel – mezők zöldje villan – |
| fut már fut a szomjas garabonciás. |
|
| Hány, ó hány alakban bujkálsz ó te lélek! |
| hány sorson szaladsz át izzva, ó hány szíven, |
| mely egykor tied volt vagy lehetett volna! |
| e cselédlány szemében riadtan |
| hullnék reá mint boldog ölelésben |
|
| egy ember szól de milliók nevében. |
|
|
| A megaláztatás mit nyeltem, |
| a szégyen mit leszegett fővel |
| hordoztam és az arc-csapások, |
| melyek gyermek-tekintetem |
| keményre verték, mint acélt – |
| tudom, tudom, hogy mindez rajtam |
| eszmecseréje volt a jámbor, |
| istentől szolgaságra rendelt |
| néppel, mely már föl-fölveti |
| fejét s szeméből, mint fulánk |
| nyúl hosszúra lapos harag. |
|
| Magamért tán még megbocsátanék – |
| rongyos csizmákban induló |
| fölétek léptem! – ifjú szemek |
| mint kezdődő majális-est – |
| de én csupán követ vagyok. |
|
| Csak egy a népből, semmi más, |
| ki jött, hogy szóljon s eltünik |
| s csupán – kis idő teltivel – |
| visszhang tesz majd bizonyságot |
| arról, hogy igaz volt szava – |
| panaszoljam hát hangos szóval |
| amit húsz évig számbarágott, |
| mire fenyítve megtanított |
| sorsom, e lenti népnek sorsa, hogy |
| elmondhassam, ha szólhatok majd |
| egy mondatban, egy kiáltásban. |
|
| Hányszor feledtem volna már |
| sebeimet! hányszor kitártam |
| karom felétek – egy tekintet |
| végigvágott, mint korbács rajtam, |
| hallani megszorult szivemből. |
|
| Most már késő, késő már minden, |
| koszorút, gyöngyöt, gyönge leányt – |
| szívem fölé, gyenge karja |
| nem emelheti föl szívem, a |
| századok fájdalmával teltet, |
| a dús, trágyaszagu, meleg |
|
| nincs az a fény, mi sebeinket |
| beszáríthatná, mint a fába |
| vésett jelek, nőnek és nőnek, |
| és ahogy nőnek, úgy hasadnak, |
| felrepedt ajkakkal tátognak, |
| szörnyű vart forrva, meredt szájak |
| s túrnak szívbajos tajtékot. |
|
|
| Ime a hang, az első – jöhet |
| óceánjába, vak nyomorba – |
| Ott úszik, hordja szürke ár |
| s ahogy még percre felmerűl |
| s haját megrázva visszafordul: |
| „Quod dixi – dixi!” – hallani |
| s „Láttok ti majd még!” – hallani |
| mit gyorsan széttépdes a szél. |
|
|
|