Hivatlan vendég
| Hallgattam a messzi búgást és megálltam… reggel félve léptem bús városotokba! |
| futó zápor mosta előttem az uccát – mögöttem szivárvány, |
| alattam a kék ég ragyogott a nedves köveken s úsztatta felhőit elébem – |
| szédülten lépdeltem hű fellegeimen s Dávidként már lantot kivántam, hurokat… |
|
| De friss gondolataim, mik otthon mint fürge hempergő kiskutyák |
| szaladtak szaglászva előttem, füleltek, s visszakanyarodva |
| rám-rámcsahintottak, hogy nevetnem kellett – |
| ijedten s szűkölve bujtak itt lábamhoz. |
|
| Megálltam és vártam… fejem fölemelve vártam, hogy egy percre visszahuzódik majd |
| e zaj mint az apály… s utat nyit… egy percre meglazul e forgó |
| fájdalom és én vig kiséretemmel mint büszke követség előre léphetek |
| s tiszta hangomon mint iskolás elmondom: ki küldött e karddal… |
|
| Szivem elfogult volt s ölelésre vágyó mint az utazóé |
| midőn a hajó már a part felé farol, s gépei dohogó |
| lármája elnémul… és fut hangtalanul ezer szívdobogás |
| habjain, kipirult várakozók felé és ütődve megáll – |
|
| Igy úsztam felétek állván tanácstalan’ felhőim tetején |
| kutyáimmal és madaraim forgó glóriájával… és néztem fátylas szemmel – |
| – Akit senki se várt, fogadjátok jól őt, a meghatott utast! |
| Hágjatok lábára, nyüzsgő gyermekek! Menj véletlen neki’, szemérmes hajadon! |
|
| Ó és te, jó öreg! aki befogadtad, ki bölcs pillantással békítgeted arca durva torzulását |
| Szemed bizsergető melegével aki letörlöd homloka nem egy borulását |
| vendégeljed csak őt! tolj pohárt elébe – lám már felejtgeti |
| próbálgatásait – s kellő biztatgatás s kellő kortyok után |
|
| torkát köszörüli… – Hallga, tétovázva |
| felsuhan egy ének egy holdfényes uton |
| ballagó juhászról, ki megáll s égre néz… |
| és fiára gondol… száll a dal, kilebben |
| a nyitott ablakon és hirdeti házad jóhírét az éjben!… |
|
|
|