Elégia
| Lassú szekérről melynek zörgését felissza a nyugvó őszi por |
| egy férfi nézi a tájon élete múlását – |
| mintha halálos elítélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül! |
| férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra. |
|
| Férfi ő, igen, fajtájából egy – népének zajosan egykoron megindult |
| vad árja hozta őt idáig és dobja fel mostan fájduló |
| szivét a mély áram szinére, a langyos őszi levegőre – |
| érzi szivén a rőt, lágy fény öblítését – s ha nem szégyelné sírna. |
|
| Az alkonyatban lassan foszlik az ősz a tájra és reája! |
| s míg lovai krumplival megrakott kocsiját úgy vonják mint a hattyuk |
| ő sorsára eszmél… remegve nézi az elomló vidék tárgyait suhanni – |
| oly magányos, hogyha isten megszólítaná, mostan mint társával beszélhetne vele. |
|
| Úszó kocsiján összegörnyedten ül, görnyedten mintha takarni akarná, |
| megvédeni szivét mely lapul mint állat emelt husáng előtt |
| lapul és reszket a fájdalom előtt mit még nem is ismer – |
| szerelmes leány reszkethet így első feláldozásától – forró tagokkal bújva kedveséhez. |
|
| Csillognak a rétek nedves kék szemekkel, lehunyja szemeit a férfi s úgy érzi |
| minthogyha szekere e hallgatag úton a földről, életéből |
| kanyarodna el és vinné vinné el őt hírvivőnek |
| hogy elmondja mit látott az örök világon, mit gyüjtött magának, mit visz el a földről. |
|
| |
| a felöntözött utcán s ablakokon |
| az egyetlen villamos mint kis kutya |
| szaladt utána messziről s csaholt |
|
| |
| rongyos sipkáját félrecsapva |
| úgy hordta mint olajbogyós koszorút |
| lant gyanánt botot pörgetett s dudolt |
|
| |
| a Városháza elé ért éppen |
| mikor a déli toronyból zengő |
| ezüst madarak rajzottak szét a tér felett |
| fölrebbentek az összes faliórák |
|
| ha akkor méltó hangszere lett volna |
| ha megpendíthetett volna egy napsugárt |
| csapongó csendülni vágyó örömre egy percre |
| áthangzott volna egész Európán |
|
| Szárnyra két e boldog lárma benne most és viszi – magosan van ő, ó mily magosan |
| csak féloldalt mer szertepillantani, ha lenéz leszédül a mély fájdalomba |
| az alsó hideg árba, ahonnan felszakadt s ahonnan susogást |
| s panaszt vél hallani s átkot mint füstölgő kanóc sistergését. |
|
| De a legszebb emlék, mint az átlőtt madár csak egy pillanatig |
| furja magát föl-föl a kék öröklét felé, azután lefordul |
| apró porfelhő jelzi hova hullott, hol kinlódik, véres |
|
| Percre érezte, hogy ő – ő felszabadult! |
| felszökkent a sáros folyamból, felszökkent a szennyes |
| történet-előtti korból amely sorsát vakon hömpölygeté – |
| lelke fölébredt – hogy nyílani kezdett, szemére azonnal könnyek harmatoztak |
|
| Föl-fölhorkan a két fáradt ló s ő némán |
| mozdulatlan gubbaszt kocsiján és úszik… |
| néz a messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán |
| érzi, hogy él, él mint egy rossz emlékben. |
|
|
|